Kérdezz Pál Feritől! Évadzáró keddi alkalom meglepetés vendéggel
2017.05.30.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!
Belecsapunk. Ez az utolsó alkalmunk. Jaj, nagyon izgatott vagyok, két ok miatt is. Egyrészt képzeljétek el, hogy három nap alatt érkezett 110 kérdés. Nagy valószínűséggel ma nem fogunk végezni. Kicsit aggódok is emiatt, mert szeretném nagyon megbecsülni mindegyikőtöket, akik kérdeztek. Főleg, főleg… hogy ide hoztátok a kérdéseiteket, és a kérdéseitek kapcsán saját magatokat. Tehát ez mindenképpen nagy tisztelet, megbecsülés. Nem gondoltuk azt, hogy egy új szolgáltatást vezetünk be, tehát hogy mindenféle kérdések lesznek, tolom, és nyomom a válaszokat. Nézzétek el azt, hogyha minden kérdésre nem fog válasz érkezni. (00:55)
Két dologra jutottam. Az egyik az, hogy a mai alkalommal próbálok jó pár kérdésre válaszolni. Sokkal többre, mint általában szoktam. Majd meglátjátok, hogy ez hogyan fog működni. A másik pedig, hogy a következő alkalom, vagy hát évadnak a legelejét is a kérdésekre szánnám, azért, hogy akkor minél többen kapjatok valamit, akik már vettétek a fáradságot, erőt, és kérdeztetek, hogy a megbecsülésemet ezzel ki tudjam fejezni. Közben pedig, hogy mondhassam azt, hogy így is nagy valószínűséggel lesznek kérdések, amelyekre nem fogok tudni válaszolni, mert nem gondoltunk egy új szolgáltatást bevezetni, hogy kérdeztek, és akkor a végtelenségig próbálok válaszolni. Na most! Ennyi elég. (01:40)
Látom, hogy próbáltok helyet keresni, csináljuk azt a régi jó módszert, hogy tegye föl a kezét az, aki mellett van üres hely. Ó, hát ott, ott királyság van. Nagyon köszi, köszi! Tehát itt van egy csomó üres hely, köszönöm. „Itt nagyon sok van.” Igen. Na most. (02:00)
Köszöntünk mi is sok szeretettel mindenkit! Én Tóth Zsófia vagyok, mellettem pedig kolléganőm, Gerbei Anita, Csuth Judit, és Kozák Annamária. Mi készítjük Ferivel a Teljességre hangolva című műsort a Magyar Katolikus Rádióban immár öt éve, ahogy Feri el is mondta. Először is Ferinek szeretnénk megköszönni, hogy itt lehetünk, hogy együtt ünnepelhetjük ezt a jeles alkalmat, illetve ünnepelhetjük a műsort is. Azt szeretnénk bemutatni nektek, hogy hogyan készülnek ezek a műsorok, hogyan kapcsolódunk az előadásokhoz, és hogy mennyiben más ez az egy-egy 20 perces etap, ami a Magyar Katolikus Rádió számára készül, mint az előadások, amit Feritől megszokhattatok. Pedig a témák azok nagyon-nagyon hasonlóak, hiszen mindig az előadásokhoz kapcsolódunk. Itt, ezen az alkalmon is fog készülni felvétel, egy rádióműsor. Ez valamikor a nyár folyamán fog adásba kerülni. Reméljük, hogy szeretettel fogjátok hallgatni ti is. Egyébként az adás, a Teljességre hangolva műsora az mindig hétfőnként 21 órakor, illetve 21:04-kor kezdődik egész pontosan, tehát a Magyar Katolikus Rádióban. (04:25)
Több apropója is van egyébként annak, hogy itt vagyunk. A műsor 5 éves születésnapja csak az egyik. Hiszen elindult egy együttműködés a Pálferi Teljes Életért Alapítvány és a Magyar Katolikus Rádió között, amelynek keretében az a tervünk, hogy a Palferi.hu oldalra föl fognak kerülni a Ferivel készült Teljességre hangolva című műsorok is. Figyeljétek a honlapot, hiszen hamarosan a tervek szerint elérhetőek lesznek a műsoraink. 5 éves a Pálferi Teljes Életért Alapítvány is, ezt is ünnepeljük, és 5 éve beszél Feri a sémákról. Tehát több apropója is van annak, hogy most itt ülünk. De akkor azt javaslom, hogy nézzük meg most azt a kisfilmet, ami arról készült, hogy mi is a Teljességre hangolva, és hogyan indult a műsor. (05:25)
Hallottál esetleg a Teljességre hangolva című műsorról? – Teljességre hangolva? – Hát, ööö. – (Ákos) Igen, hallottam. Néhány hónappal, vagy fél évvel, évvel ezelőtt a Magyar Katolikus Rádióban volt ez, egy körülbelül háromnegyed órás műsor volt. Feri a jó segítőről beszélt, tehát a segítő, segítéssel kapcsolatos sémáról, vagy assz’em hogy ilyesmiről beszélt. Ez volt az egyik témakör, de volt még más is. – (Szikora József, főszerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Tizenvalahány éve, hogy személyesen volt szerencsém találkozni Pálferivel. Nem ketten voltunk, hanem egy társaságban a Négyes-Hatos Vokálegyüttes koncertje volt, zenekar kísérte őket akkor. Egyetlen dal volt, amelyben nem énekelt a Négyes-Hatos Vokálegyüttes, hanem instrumentális volt. Ennek az a címe, hogy Tequila, egy nagyon régi ismert latin ritmusú sláger. De volt egy énekes, aki a közönség soraiban ült, a lába, az egyik lába bokáig gipszben, valami sportbaleset érte. Amikor be kell kiabálni, vagy énekelni egy szót ebben a zeneszámban, akkor odaszaladtak hozzá a mikrofonnal, és ő belemondta a mikrofonba, hogy „Tequila!” Ő volt Pálferi, és óriási sikert aratott, a közönség hörögve tapsolt. Ezt a sikert, ezt a derűt, ezt a Tequila okozta gyógyulást, a testi-lelki javulást várjuk és kapjuk meg Pálferitől, amikor hétfő esténként meghalljuk a rádióban, hogy „Pálferi”. – Mit szólnál egy olyan műsorhoz, ami beszélgetős formában dolgozza föl a Feri előadásainak a témáját? – (Gergő) Támogatom, hallgatnám biztosan. – (Anna) Igen, én nagyon kíváncsi lennék egy olyan rádióműsorra, ami konkrét időben, mindig tudom, hogy akkor be kell kapcsolni, és akkor őt hallom. Igen, ez olyan, mint a vasárnapi miséje, hogy az egy jó fix. Úgyhogy nagyon örülnék, igen. – (Mária) Szerintem nagy öröm lenne. Biztosan sokan gazdagodhatnának általa. – (Csuth Judit, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Ez a műsor valahol a Babér utcai templomnak a sekrestyéjében született meg. Oda ment el kulturális szerkesztőségünk vezetője, Román Kata, és ott kereste föl Pálferit először azzal a javaslattal, hogy milyen jó lenne, hogyha lenne egy műsor, egy közös műsor a Magyar Katolikus Rádióval. Ebben a folyamatban már olyan szinten részt vettem, hogy hallgatósága voltam Katának ebben a kérdésben, és nagyon bíztattam, és titkon pedig reméltem, hogy én is a szerkesztők közé fogok tartozni. Nagyon nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy ez így is van, így is lett, és mindez öt évvel ezelőtt történt. – (Kozák Annamária, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Azért szeretem ezt a műsort készíteni, mert számomra ez tulajdonképpen nem is munka. Megélhetem azt, hogy amit sokan szeretnek mondani, hogy a hobbija a munkája, a hobbija a hivatása. A Teljességre hangolva, Ferivel való beszélgetés számomra ez. – (Tóth Zsófia, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Mi az egyetemi évfolyamtársaimmal jártunk az ő előadásaira. Még akkor a Szentkirályi utcába. Akkor is nagyon megfogott, és én készítettem vele interjút egy Pszinapszis nevezetű konferencián is, és akkor is nagyon tetszett mind előadóként, mind interjúalanyként, amit mondott. Úgy éreztem, hogy olyan dolgokról beszél, amihez nekem van közöm, és amivel szívesen foglalkoznék egy kicsit mélyebben is. – (Gerbei Anita, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Azt gondolom, hogy ő mindig olyankor mondja a dolgokat személyesen nekem, tehát én azt veszem le belőle, amikor kell. Tehát mindig időben jön az a válasz, és minden egyes műsorban, minden egyes műsorban, amit vele készítettem, van egy személyesen nekem szóló válasz. Remélem, hogy a hallgatók is ezt ugyanígy hallják. – (Feri atya) Nagyon fontos információkat röviden, mert hiszen épp csak 20-21-22 perc. Röviden, emészthető formában, hallgatható formában. Tulajdonképpen bárkinek, vezetés közben, bárhogy elérhetővé tudunk tenni igazán fontos kérdésekről. – (Szikora József, főszerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Remélem, hogy jó hír abban a tekintetben, hogy a rádió viszi azt a jó hírt, amit Pálferi tud mondani, és ez az új elérhetőség is viszi Pálferi jó hírét is, meg a Katolikus Rádió jó hírét is. (Huszár Domonkos, Farkas Ferenc, Bazsik Ádám – shoeshine.hu, odpictures.hu) (10:55)
Szeretnénk tehát a jó hírt vinni. Alapvetően a műsorainkkal, ma pedig különösen ez által az alkalom által is. Annyi kiegészítést tennék csak a kisfilmhez, hogy a legelső megszólalónál talán emlékeztek, hogy úgy fogalmazott, hogy „Volt egy műsor a Magyar Katolikus Rádióban…” Ez azért lehetett, mert új időpontra került, körülbelül egy fél évvel ezelőtt. 21 órakor kezdődik tehát hétfőnként a Teljességre hangolva. (11:20)
Rendhagyó helyzetben vagyunk, hogy most többen fogunk beszélgetni Ferivel, hiszen alapvetően amikor a műsor készül, akkor egy szerkesztő az, aki Ferivel beszélget, illetve előtte meghallgatja az előadást, felkészül, jegyzeteket készít, forgatókönyvet ír. Utána elkészül a felvétel, aztán azt megvágja, zenét tesz alá, és adásba helyezi. Tehát egyébként egy kicsit magányosabb műfaj, mint ahogy ez most látszik, úgyhogy mi is egy kicsit rendhagyó helyzetben vagyunk, az egymásra hangolódás folyamatában, csak hogy a műsor címére utaljak. Most pedig átadom a szót kolléganőimnek, akik a sémákról fognak beszélgetni Ferivel. (12:05)
Sémák. Hát eleve az jutott eszembe, mikor idefele jöttem, hogy hány olyan adás volt, ahol azzal kísérleteztünk, hogy ezt a szót egyáltalán kikerüljük, mert hogy ez olyan tudományos. Hogyan hozzuk ezt minden adásban kontextusba? De most nem fogom tudni kikerülni, mert hogy a sémákról fogunk általánosságban beszélgetni. De egy megfogalmazást azért megosztok mindenkivel. Hogy föloldjuk a séma szót, azt hiszem, hogy az egyik változat az volt, hogy gyermekkori sebzettségeink mintázata, amelyből fejlődhetünk később. Egy ilyen pozitív üzenettel. (12:40)
Egyszerűsítettük a helyzetet.
Úgyhogy ha nem haragszotok, ezt nem fogom minden alkalommal. Ezt most… maradjunk a sémánál, és egy nagyon egyszerű kérdést tennék föl, amit soha nem tettünk föl az öt év alatt, egyszer sem, de még adáson kívül sem. Hogy anno miért döntöttél a sémák mellett, hogy behozod ide, az előadásra ezt a témát, ezt az elég nagy témát? (13:05)
Igen, aztán rájöttem, hogy még szoktuk használni azt a körülírást, hogy belső hiedelemvilág, ugye ez, ez is nagyon megy nekünk. Hogy amikor a sémákra rátaláltam, akkor arra jutottam, hogy ez egy nagyon izgalmas, új dolog volt akkor, a szakirodalomban is új volt. Nagyon sok megközelítést egybe gyúrt, nagyon árnyaltan látott, rendszerszemléletben, és nagyon gazdagon írta le azokat a jelenségeket, amiről azt gondoltam, hogy ez sokunkra érvényes. Még egy mondat ide. Az volt nekem nagyon izgalmas, hogy nagyon jól megmutatta azt, hogy felnőttként azért vannak zavaraink, saját magunkkal, kapcsolati zavarok, világgal való kapcsolatnak a zavarai, mert hogy annak gyerekkori háttere van. Viszont a sématerápia szakirodalma nagyon jól föltárta azt, hogy rendben van, hogy gyerekkori háttere van, és akkor azt meg tudjuk érteni, hogy miért vagyok ma érzékeny erre-arra, vagy amarra. Hogy miért nem tudok jól alkalmazkodni, miért nem tudok jól teljesíteni, miért nem vagyok elég harmonikus? De hogy sosem arról szólt, hogy akkor a múltat a végtelenségig ragozzuk, hanem hogy mi van a jelenben, és mit tudunk csinálni a jövőben. Ez nagyon tetszett megközelítésként. (14:15)
Egy kérdést szintén föl kell tennem, de csak nagyon röviden válaszolj rá. Ez is idefele jutott eszembe, tényleg, engem személy szerint nagyon érdekel. – Már ismernek. – Ugye mi már a büntető készenlét sémáról a műsorokban úgy beszélgetünk, hogy az utolsó séma. Úgyhogy meg kell kérdeznek, hogy ez a séma ez egy olyan témakör, ami lezárható, és tényleg csak ennyi van belőlük, és most már többet nem hallunk róluk, vagy legalábbis ilyen összefüggésben nem, vagy pedig ez az utolsó séma, amiket te érintesz itt, a kedd esti alkalmaidon? (14:50)
Most ezt az öt évet le fogjuk zárni, tehát nem, több sémáról nem fogok beszélni. Volt is egy ilyen kérdés, előre is szaladok. Valaki azt kérdezte: „Most, hogy lezárjuk a sémákat, most akkor mi lesz?” Hát ezt jó lenne tudni. Nem tudom, viszont ihletet kaptam ebből a száz…öt kérdésből, ami érkezett hozzám. Rájöttem, hogy azzal a szemmel is el fogom olvasni, hogy melyek voltak azok a fő csapások, amik benneteket foglalkoztatnak, és lehet, hogy ihletet merítek a kérdéseitekből, és hogy aztán abba az irányba tudunk majd tovább menni. (15:25)
Ez a bizonyos verkfilm, amivel az estét kezdtük, ez még nem ért véget. Ez az első részét láttuk, mondhatjuk úgy is. Mert nem csak azt szerettük volna bemutatni, hogy mi hogyan dolgozunk, és készülünk ezekre a műsorokra Ferivel, hanem mi bizony az itt ülőkre is kíváncsiak voltunk, és két héttel ezelőtt itt forgattunk. Úgyhogy akkor már Zsófival többen találkozhattak. És hát erről a bizonyos utolsó sémáról is szó volt, és arról is hogy ez a témakör lezárul. Illetve a második összeállítás végén még egy kicsit visszakanyarodunk a műsorainkhoz, hiszen ennek az összeállításnak a végén hallhatjátok Gláser Andrásnak, a Pálferi Teljes Életért Alapítvány Kuratóriumának elnökének szavait – ki tudtam mondani – szóval hogy a legvégén őt fogjátok hallani, hogy ő is megosztja veletek a gondolatait arról, hogy miért fontos az, hogy ez az együttműködés létrejött, és hogy a műsorok a Palferi.hu-n is elérhetőek lesznek majd. Ennek van egy második része, a technikához beszélek. Nem tudom, hogy milyen néven, montázs, azt hiszem, az a címe. (16:40)
Fognak hiányozni a sémák? – A sémák? Nem, nem, nem, mert mindent hallottunk, amit szerintem lehetett ebben a témában. – Mit szólsz, hogy lezárul a sémákkal való foglalkozás itt, a Feri előadásain? – Hát sajnálom, de ugyanakkor már egy jó ideje rágjuk ezt a témát, és nagyon-nagyon sokat gazdagodtunk általa. Tehát én is már így legalább hat éve járok Pálferis előadásokra, és tényleg sokat ad. – Támaszt adott, vagy hát sok mindent segített átértékelni, megérteni, előre lépni bizonyos dolgokban. – Szomorú vagyok, hogy a sémákkal való előadások véget érnek, mert hogy tanult belőle mindig az ember, és vissza tud tekinteni a gyerekkorára, hogy mi történhetett akkoriban. – Nagyon sok olyan téma volt, amiben mindenkinek lehetett ilyen AHA! élménye, hogy „Úristen, ez akkor ezért történik!” Ilyen sémák szerint működünk, mint emberek, vagy ismerősök így működhetnek. Sokkal jobban rá lehet látni az emberi kapcsolatokra. Meg hát, ami nagyon megragadt benne minden egyes alkalommal, ez a Brünhilda és Dezső sztorik. Egy annyira jól ábrázolja a különböző emberi szituációkat Feri atya, hogy ez mindenkinek nagyon nagy élményt ad. – Mit gondolsz, nehéz a sémákkal való foglalkozás? Ez mint megközelítési mód, ez nehéz lehet? – Abszolút, és én azt gondolom, hogy nagyon jó, hogy így ráláthatunk racionálisan, hogy ezek vannak. De azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy tegyünk önismereti munkát, önismereti csoportokban, vagy lelkigyakorlaton dolgozzunk önmagunkon, hogy ebből még inkább ki tudjunk lépni. – Nehéz felfogni is amit mond, megvalósítani még nehezebb, de hogyha már tudja az ember, hogy valahol ott kapisgáljuk, ott van valahol a megoldás, akkor szerintem el tud odáig jutni, hogy egyszer csak lehet, hogy mielőtt meghal, csak 70 évesen, de hogy egyszer sikerülni fog, mert tudja, hogy hogyan kéne azt csinálni, mi ennek az útja. Itt elhinti ezeket a mondatokat, és valószínű, hogy egyszer meg tudjuk valósítani ezeket. – (Gláser András) Azt gondolom, hogy az ember meghallgat egy előadást, akkor mondjuk 30%-ot megjegyez, 2 hét múlva meg már csak 5-10% marad. Ha érintve van a témában, mondjuk akkor a dupláját megjegyzi. Ha viszont vannak akik rádióadásban kérdésekkel feldolgozzák, akkor még inkább tud a kérdésekre fókuszálni. Én magam is fogalmaznék meg kérdéseket, az előadás hallgatása közben. Nagyon tetszik a műsor. Van, hogy megfogalmazzák az én kérdéseimet is a műsorvezetők, reflektál Ferire, és Feri jobbak kifejti az adott témát. (19:55)
Akkor itt a lemaradt első pillanatot is láthattuk. Szóval a montázsban elhangzott az, hogy sokszor van AHA! élményem, valaki ezt mondta. Azt hiszem, hogy ezt mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nekünk folyamatosan „AHA!” élményeink vannak, vagy „Jaaa!” élményeink vannak. Egy ilyen AHA! élményt szeretnék elmesélni. Nem azért, mert az én élményem, hanem azért, mert talán tanulságos. Szintén erre az estére készülve elővettem az egyik első forgatókönyvemet. ez az, amiből dolgozunk a műsorunk során. Tehát az 5 évvel ezelőtti, azt hiszem második műsorom forgatókönyve volt, én is akkor találkoztam a sémákkal először, és szeretném pontosan idézni az egyik kérdésemet, mely így hangzott. „Hogyan ébreszthetünk rá valakit arra, hogy egy-két visszatérő problémájának a gyökerét nem ártana újra átbogarászni? Egyáltalán ráébreszthetjük-e a másikat erre.” Tegnap már nagyon nagyot mosolyogtam ezen, mert azóta már nagyon régen rájöttem, hogy nem az, hogy a másikat, magamat. Ebből faladó az a kérdés, hogy sokan vagyunk így, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „Hát ez, ez rám nem is igaz. Ez inkább a szomszédot érinti, és inkább a másikat kéne egy kicsit rávenni arra, hogy foglalkozzon már egy kicsit a gyerekkori sérüléseivel.”? (21:15)
Persze, szoktam ezt nektek mondogatni, hogy nagyon ragaszkodunk az anya-csecsemő kapcsolat logikájához. Nyilván azért, mert mindegyikünk azt már megélte, és nagyon alapvető, eleven élményünk ez, még ha nem is tudatos. Nyilván a csecsemő mit tehet magáért? Hogy a jólétét, vagy a jóllétét biztosítsa, nyilván sír, nyöszörög, hánykolódik, és a környezetében változást kíván előidézni. Ez az alap élményünk, hogy úgy tudok magamért tenni, hogy a környezetem felé jelezzem, hogy a környezetem változzon meg, és akkor minden jóra fordul. Tulajdonképpen ez egy döbbenetes alapvető élménye mindegyikünknek. Ezért szokott az lenni, hogy az emberi kapcsolatainkban, elakadásainkban, nehézségeinkben sokszor tudattalanul visszanyúlunk ehhez az alapvető megoldáshoz, hogy nyörszörgünk, és akkor szólunk valakinek, hogy változzon meg, és akkor utána majd minden jóra fog fordulni . Ez az, ami nagyon gyakran nem eredményes. (22:20)
A montázsban is elhangzott, hogy a sémákról való beszélgetés nagyon sok mindenben segít. Az, hogy felismerjük, az, hogy átgondoljuk, de hogy látod, kell-e ennél több? Mélyebben bele kell-e mennünk, vagy elég, hogyha meghallgatunk téged, és akkor felismerjük. Az, az akkor már a magunké lesz? Tudunk magunknak úgymond segíteni? (22:40)
Ugye az a tapasztalat, hogy a felismerés, rácsodálkozás az sokszor kihagyhatatlan lépés, de általában a fölismerés, vagy a rácsodálkozás nem ad annyi erőt, és motivációt, hogy képes legyek pusztán a fölismerés okán változni, vagy változtatni. Az akkor még egy folyamat, aminek egy csomó másik lépése is van. (23:05)
Az elmúlt években talán nem én voltam az egyetlen, aki úgy érezte, hogy több sémában is érintett vagyok. Ugye jött egy séma, meghallgattam a címét: „Á, ez engem nem érint.” Akkor elkezdtél mesélni róla, és azt mondtam „Hogy, hogy is van? Hogy is van?” Van-e maximális limit, hogy ebből a bizonyos 18 sémából mennyi tud egy embert érinteni? (23:30)
Az a jó hírem, hogy 18 senkire se érvényes, mert vannak egészen egymással ellentétes, egymást kizáró sémák. De azért aki úgy igényesen megsérült, azért 4-5-öt szokott használni. (23:45)
Talán egy kicsit az első kérdésemhez kapcsolódva, hogy mennyi idő alatt dolgozhatjuk ezt fel? Nyilván minden… nincsen recept, mindenkinek egyéni, de hogy hogyan látod, hogy a felismeréstől eljutva a gyógyulásig – mert hogy ezt a szót is sokszor használjuk, és ez a cél nyilván – milyen folyamaton, mennyi ideig kell átmennünk? (24:05)
Igen, ezt éppen múltkor is emlegettem nektek, hogy 1-2 év alatt már történik néha valami változás, 4-5 év után kezdünk egész tűrhetően lenni, és 8-10 év után azt mondhatjuk, hogy most már nem vagyok pont olyan, mint voltam. Szerintem ez egy elég jó tempó. (24:25)
A montázshoz kapcsolódva szeretném én is az első kérdésemet feltenni. Az egyik megszólaló valahogy úgy fogalmazott, hogy „Egyszer, talán, majd 70 éves korunkban sikerül megvalósítani…” azt, amiről a kedd esti alkalmaidon beszélsz. Bennem sokszor felmerül az a gondolat, hogy: Annyira nehéz ésszerűen felfogni, hogy a gyermekkorban kialakuló sémák évtizedekkel később, felnőtt korunkban is letaglóznak bennünket, bénító hatással vannak ránk? Tehát az ésszerűséggel miért nem tudunk előrébb lépni, és a gyógyulás útjára lépni? (25:05)
Igen, használhatok erre egy egyszerű modellt. Könnyen láthatjuk magunkat úgy, hogy belenézek a tükörbe, és azt mondom, egy felnőtt néz vissza rám. Ez rendben is van így, amikor a felnőtt részem elérhető számomra. De pont azokban a helyzetekben, pont azokban az elakadásokat fölhozó, felszínre hozó helyzetekben, amikor a leginkább szükség volna egy felnőttre, vagy egy okos szülőre, pont ott általában a gyerek kezd el irányítani, és az az elakadásnak az egyik általános ismérve, a sémák felől nézve, hogy sem a felnőtt, sem a szülő nem elérhető. Vagy pedig elérhető egy olyan szülő, akitől pont a sérüléseket szereztem. (25:50)
Ezért görgetjük folyamatosan magunk előtt a sémáinkat, ezért nem tudunk szabadulni tőle? (25:55)
Azért, mert beépült a személyiségünkbe. Annyira beépül a személyiségünkbe, hogy azt gondoljuk, hogy ahogyan a séma alapján látjuk a világot, a világ olyan, és amilyennek a séma alapján látjuk magunkat, én olyan vagyok. Tehát nem önmagamtól idegennek élem meg a sémát, hanem sokszor azt mondom, hogy ezen nem is tudnék változtatni, hiszen ez vagyok én. Valami, ami több lenne, vagy más lenne, vagy még akár – most sarkosan mondom – egészségeseb lenne, azt pedig úgy élem meg, hogy ez teljesen idegen tőlem. (26:30)
Következő kérdésemmel szeretnék egy kicsit Judit egyik felvetéséhez, első kérdéséhez kapcsolódni, hiszen a sémákat mindig adott szituációkban éljük meg. Ebben a szituációban, élethelyzetben a társunk, a partnerünk, a szülőnk, a gyerekünk van velünk szemben. A másik fél segíthet nekünk a továbblépésben? Hogyan tudunk a mókuskerékből, az évtizedek óta használt mókuskerékből kilépni? Vagy minden csak rajtunk múlik? (27:00)
Kétség kívül segíthetünk egymásnak. Az például nagyon nagy segítség, hogyha én egy sémában vagyok, az mondjuk nem érinti a társamnak is egy sémáját. Az nagy segítség tud lenni. De az élet nem ilyen kegyes hozzánk. Mert gyakran, amikor az egyik sémámra rákapcsolok, aktívvá válik, ahogy a szakirodalom mondja, az nagyon gyakran érinti pont a másiknak egy másik sémáját. És akkor így találhatóvá… na, tehát így fölfedezhetünk egy ilyen átkos kört, hogy én a sémára, te egy sémával válaszolsz, az kihozza belőlem, aktívvá teszi még jobban ezt a sémát. Az megint aktívvá teszi, bölölö-lölö, és akkor ez így megy. Az nehéz. Ilyenkor óriási nagy lehetőség, akkor kedden… Nem kedden, hanem ketten. Olyan szép ez, ahogy egy pszichoterapeutától ezt hallottam. Amikor ketten akadunk el, és látni valóan valahogy nem, nem bírunk kijönni valami átkos körből, hogy akkor, ahogy mondtad, hogy szemben állunk egymással, vagy szembe helyezkedünk egymással. Hogy akkor így forgatjuk a széket, ahogy most vagyunk, és vállt vállnak vetve, együtt ránézünk a közös nyomorúságunkra. Ez az átalakulás, hogy a székemet veled szemből átrakom melléd, és közösen nézzük a saját nyomorúságot, már ennek gyógyító hatása van. (28:30)
Utolsó kérdésként: ketten könnyebb, mint egyedül? (28:35)
Hát néha könnyebb, néha meg sokkal nehezebb. (28:45)
Szokásos módon zárjuk ezt az élő beszélgetést, mégpedig azzal, hogy… Életünk gondjairól, és azok lehetséges megoldásáról hallhattunk az elmúlt közel fél órában. A most rögzített élő adás szerkesztett változata a nyár folyamán hallható lesz majd a Teljességre hangolva című műsorunkban, amellyel, mint már hallhattátok, minden hétfőn este 9 órakor jelentkezünk a Katolikus Rádióban. Terveink szerint a Teljességre hangolva más adásaival együtt ez a műsor is majd elérhető lesz a Pálferis közösség honlapján. Én most szerkesztőtársaim nevében köszönöm a figyelmet, és Ferinek a beszélgetést. Illetve ezzel a lendülettel átadom a mikrofont kolléganőmnek. (29:35)
Csak a Ferinek szeretnénk még egy aprósággal megköszönni az elmúlt öt évet, és hogy dolgozhattunk veled. (Taps, Feri kap egy tortát 5-ös gyertyával, és egy csomagot. A csomagban egy kóla van. – szerk.) (30:25)
A 105 kérdés közül az egyik úgy hangzott, hogy mennyit kapok a cégtől. Képzeljétek el, hogy én egy annyira lúzer vagyok, hogy én ezt magamtól csinálom. Egyszerűen csak azért, mert ízlik. (Kapott még Feri egy zöld pólót 5-ös számozással, elöl „TH”, hátul pedig a „TELJESSÉGRE HANGOLVA” felirattal. – szerk.) (30:55)
Teljességre hangolva 5. Köszönjük szépen Feri, hogy itt lehettünk, és nektek is, hogy itt lehettünk veletek. (Taps – szerk.)(31:05)
Köszönöm szépen, köszönöm szépen, hát köszönöm, hát köszönöm, szia, sziasztok. (A rádió munkatársai beülnek a nézők közé – szerk.) Nagyon szépen köszönöm. Talán annyit, csak még három mondat ehhez, hogy úgy eszembe jutottak gondolatok, hogy tulajdonképpen öt évvel ez előtt amit elkezdtünk, ez úgy néz ki a gyakorlatban, hogy kéthetente bemegyek a Katolikus Rádióba, és akkor ott fölveszünk mindig két adást. Tehát akkor mindig ott benn vagyok egy órát. És ugye öt éve, ez azt jelenti, hogy kéthetente találkozunk, és tididi-dididi, sz’al egész hozzá nőtt az életemhez. (31:45)
Két élményemet erről, hogy…Éppen a Börzsönyben nyaraltam, és vásároltam ott valami… (Mutat a kólára – szerk.) és egyszer csak egy olyan 70 év körüli bácsi megszólított, azt mondja. „Maga az?” Ugye, hát erre nehéz azt mondani, hogy nem. Rögtön egyet értettem vele, hogy én vagyok az, anélkül, hogy tudtam volna, hogy kire gondol. De akkor azt mondja „Maga az, a Teljességre hangolva, és a Katolikus Rádió…” Képzeljétek el, Börzsönyben a közértben a bácsi azt mondja, hogy hát ugye kicsi falu, és hát az a helyzet, hogy itt nem fogható a Katolikus Rádió. Akkor ez így volt, lehet, hogy azóta már fogható. Azt mondja „Hát én Pesten élek, de annyira szeretem ezt a műsort, hogy én úgy vagyok, hogy szerda-csütörtök jövök ki ide, a kis házikóba, és hétfőn délben hazamegyek, hogy este meghallgathassam a műsort.” Hát ez… (taps – szerk.) Ezt álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen létezik. (32:50)
A másik élményem, hogy összefutottam valami… program volt, egy neves egyetemnek a rektorával. A neves egyetem rektora… Ugye tudjátok, hogy szeretem ezt a kifejezést, hogy neves egyetem. Hát persze, van neve, tehát… de így sokkal jobban hangzik. Tehát a neves egyetem rektora azt mondja. „Te, képzeld el Feri, én vacsora közben mindig meg szoktam hallgatni. Én mindig akkor vacsorázok, és akkor bekapcsolom, és ez nagyon jó…” Óh! Nem akarom tovább mondani. Szóval, sokunknak egy csomó munkája van benne, és hogyha ezzel tudunk most majd nektek valamit még adni, és akkor le tudjátok töltögetni… Hány adás lesz fönn? Mennyi? 193 adás. Tessék? Eddig, ja, eddig, eddig. Igen, tehát ennyi lesz fönn, és akkor, ha akarjátok, tudjátok hallgatni. Jó. Gyerünk! Nagyon köszönök mindent, és akkor… kérdések. (33:45)
Nem spóroltatok a kérdések hosszával. Ezt rögtön az elsőnél is fogjuk látni. Majd lehet, hogy próbálom úgy, hogy a lényeg derüljön ki, és akkor nézzétek el nekem, hogy a kérdező nem fogja az egész kérdését hallani. Így szól. (34:05)
Mondjam tovább, vagy ez így…? Szerintem ez elég, nem? Az üres részeket a fantáziátokkal ki tudjuk tölteni. Azért még egy mondatot hozzátennék. De ha most megállok, látjátok, ez a derültség. Csak mondom, mert lehet, hogy aki kérdez, 2 éve, 4 éve, 8 éve nem hallgattál bennünket, nem kérdeztél. A kérdések nyomán, a válaszok nyomán néha fogunk nevetni, meg derülni, meg az összes többi. Sose vedd bántásnak. Sosem tudom, ki kérdez: ne vegyétek bántásnak! Sosem… egymáson nevetünk, nem gúnyolódunk, nem, pellengérre állítunk, és nem kinevetünk, hanem talán a szokásos közegünkben próbálunk nagyon is komolyan venni témákat. Azért mondom ezt, hogy komolyan venni témákat, mert a kérdések nagyon személyesek. De én nem ismerlek benneteket, tehát én témákhoz tudok kapcsolódni. Ez nagyon fontos, nem, nem tudok konkrétan személyekhez. Tehát témákhoz fogok kapcsolódni. (35:10)
Akkor így szólt, megyek tovább egy picit. „Mindig rossz férfiakba szeretek bele. Olyanba, aki elérhetetlen, túl idős, vagy foglalt. Viszont a fiúk, akikkel randizom…” Halljátok? Tehát ők fiúk. Tehát vannak a vonzó, elérhetetlen férfiak, és a maradék, az fiú. Így nehéz akkor. „…viszont a fiúk, akikkel randizom, néha általában egyáltalán nem izgatnak, nem vonzanak, nem érzem azt a szikrát, a szenvedélyt. Unalmasak nekem, bár lehet, hogy rendesek, udvariasok.” Ezt nem ragozom. (35:55)
Arra jutottam, lehet, hogy egy picit ezt meg is szegem, hogy próbálok nagyon-nagyon egyszerű válaszokat is adni. Nem akarnék egy csomó témába nagyon belemenni. Ez lesz most a kivétel. Tehát mindig… Hadd nevezzek meg nagyon egyszerűen dolgokat. Valószínűsítem, mikor valaki ilyesmivel jön, hogy „Foglalt férfibe szeretek bele, már házas, már van három gyereke, idősebb 20 évvel, 30, 40.” Ödipális elakadásra gyanakszom. Mondhatnám kedvesen, meg szebben. Mit jelent ez? Ödipális elakadás, ez azt jelenti, hogy Magyarországon a nőknek a zöme ödipális elakadással támolyog, ténfereg és támolyog. Ez azt jelenti, hogy van egy klasszikus, alapvető személyiség-fejlődésbeli út. Ez pedig az… Ú, hát ez a torta útban van nekem. Látjátok… Elindult, ugye? Megdermedtetek. Azt mondja. (37:00)
Mutatom nektek a klasszikus utat. (Három szék – szerk.) De nem akarom hosszan. Itt (1) van apuci, itt (2) van anyuci, itt (3) van a kislány. A kislány 4 éves, 5 éves, 6 éves, 7 éves. Mi történik? A kislány… Melyik volt az apuci? Ő (1). Hát már olyan késő van, meg rádióra vagyok hangolva, ott nem kell látni. Itt (1) van az apuci, szóval. A kislány a világában kit él meg hhhá-hhhá-hhhá? Aki vonzó, aki a szenvedélyét szítja, akivel legszívesebben rengeteg időt töltene, akivel rengeteget játszana, akinek a tekintete nagyon fontos neki, akinek a dicsérete energetizálja, aki miatt érdemes fölkelni, akivel a legjobb játszani, akivel a legjobb beszélgetni, és a legjobb, hogyha ő mondja a mesét. Hát ki? „Apa!” Na, hát persze, apa. Ezért aztán a kislány, ahogy mondani szoktuk, az ödipális korszakban némi szerelmet él át az apuci iránt, és próbálja befúrni magát ide. (1-2 szék közé – szerk.) A maga ötéves módján, ahogyan… Mi az, hogy szerelmet él át? Hogy rajong, hogy idealizál, hogy eszményít. „Hogyha apa velem van, minden van. Senki nem mondhat mesét, csak az apa. A legfontosabb az apa.” Mintha a szerelmemről beszélnék, ugye halljátok. „Ha apa van, minden van. Ne te, anya!” Ismerős ez? (38:40)
És akkor te (2) zokogva mész, és sírsz, és kinyitod a csapot, hogy ne hallja a család, hogy zokogsz. Hát de tudom, hát szokott ilyen lenni. „Nem vagyok jó anya! Bezzeg könnyű neki, mert én viszem el a rossz rendőr szerepet, mert én mondom, hogy nem lehet. Az apa meg jön, akkor itt úszkál.” Lehet, hogy erről is szó van, de általában nem, a személyiségfejlődésben van egy nagyon-nagyon fontos korszak, hogy az ős élményét megélhesse egy kislány ebben a védett közegben, amit családnak hívunk, hogy ő 4-5-6-7 évesen rajonghasson az apjáért, és megélhesse azt, „Hogyha apa van, akkor minden van. Apa megvéd, és apa jó.” Értitek, ugyanazok a kifejezések, mint ahogy a szerelmes beszél a szerelméről. Ez idáig teljesen rendben van, ugye? Igen ám, de ki van útban? „Anya.” Anya útban van, és a kislány egy intim pillanatban azt kérdezi az apjától: „Apa, feleségül veszel, ha nagy leszek?” Ez szó szerint, el tud hangozni ez a kérdés. „Kit szeretsz jobban, engem, vagy anyát?” (39:50)
Szóval, az anya útban van. Hogy folytatódik jó forgatókönyv szerint a történet? A jó forgatókönyv az, hogy szeretném kifúrni anyát, és megszerezni apát. (A gyerek székét az apa székének „ölébe” ülteti – szerk.) Így, így, ez az álmom, és aztán ketten elmegyünk világgá, anya meg… sírjon csak. A jó forgatókönyv azonban az, hogy az apukám a következőt csinálja. „Az én apám…” Ú, ez a torta még mindig útban van. (Még odébb teszi – szerk.) „Az én apám…!” Most én vagyok az apa, tehát akkor nem az én apám, „Az én lányom!” Tehát. Az apa nagyon szeret a lányával lenni, alig várja, hogy hazaérjen. Hát áhítatos pillantással néz az ő kicsijére. „Édesem, gyöngyöm, drágám!” Hajj, ölelgeti, tűű-rűűű. Ő mesél neki. „Te vagy a legszebb! – Te vagy a legszebb!” Fésüli a haját, nem csak az anya, az apa fésüli a haját. „Apa, te fond be!” Megvan ez az élmény? Hát ahol egy apa fizikailag, érzelmileg elérhető, a jó forgatókönyv szerint az apa fizikailag, érzelmileg elérhető, az apa be tudja fonni a lánya haját. Ennyi. Na! Miért vagyok ilyen heves, nem is tudom. (41:20)
Tehát a kislány megkapja azokat a pillantásokat, amik az ő vágyaira válaszolnak. Hogy rendkívüli vagy, senki nincs még ilyen, gyönyörűséges vagy, örülök hogy vagy, örülök, hogy élsz, vonzódom hozzád, szívesen vagyok veled, de jó az élet… Értitek. De közben egy másik üzenetet is kap az apától. Hogy az apa azt mondja „De nagyon sajnálom, édesem, gyöngyöm, van már feleségem. Én az anyádat nagyon szeretem.” Mi fog történni a kislánnyal? Hát egy kislány, ha nagyon szerelmes, nem adja föl. Nem, hát miért adná föl, első szóra? Haha-hajj! Szó sem lehet róla. Tehát a kislány nekiáll. (Rendezi a székeket – szerk.) Most kifogytam a térből. Azt mondja. Nézzétek csak! Látjátok? A női praktika. (Összekapcsol két széket – szerk.) Hoppá. Tehát. A kislány, hogyha nagyon oda van az apjáért, jó esetben nagyon oda van az apjáért, mert az apja fizikailag és érzelmileg elérhető, és az apa áhítatos pillantással nézi a csodás kislányát, akinél nincs rendkívülibb. Ezért ez nyilván bíztatás lesz a lánynak, hogy próbálkozzon. (Ütögeti a lány székét az összekapcsolt székekhez – szerk.) Thééé, thééé, ehh, áhhh! És megy az egyik próbálkozás a másik után, és az apa következetesen eszményítő pillantással néz a lányára, és ugyanolyan következetesen képviseli, hogy „Anya és én férj és feleség vagyunk.” Ez meghozza a kislány számára 5-6-7 évesen a könnyek áradatát. „Ez szörnyű!” Értitek, hogy egy alapvető válságon kell átmennie a kislánynak. Átélni azt, hogy nem tud ide befurakodni, hogy lehetséges az, hogy nagyon szeret valaki de mégsem lesz az enyém. Mrrrhhh! (43:30)
Amikor ez megtörténik, egyszer csak történik egy izgalmas dolog. A kislány fölfedezi az anyukáját, azt mondja. „Anya, fölvehetem a magas sarkúdat?” Akkor elhatározza, hogy tulajdonképpen ő is egy olyan csoda jó nő lesz, mint az anyukája. A szó minden értelmében. Mert az ilyen csoda jó nőknek lesz ilyen jó pasija. Tehát érdemes akkor olyannak lenni, mint anya, hát mert anya kifogta a legjobb pasit a világon. Hát akkor olyannak kell lenni, mint anya. Ajj, akkor rágyúr arra, hogy olyan, mint anya. Ezért az anyával jóban kell lennie. Micsoda fordulat! A következő lépés, hogy elkezdek anyával jóban lenni, tőle ellesni, megtanulni, anya meg én, anya meg én. (44:20)
És egyszer csak megjelenik a fordulat. Tessék, máris használjuk itt a dolgokat. (Ráteríti a zöld 5-ös mezt egy 4. székre – szerk.) Az ötéves Dezsőke. Egyszer csak a kislány átpillant az óvoda kerítésén. „Hú, a Dezső! Neki van fölfújható gumijú rollere. Ő a legvagányabb az oviban. Úhh!” Egyszer csak, életében először, már most 6 éves, sajnos már csak fél év van az óvodából, de tulajdonképpen elmondja anyukájának, hogy a Dezsővel van a legjobban az oviban. És hogy a Dezső… na, innentől nem folytatom. (45:20)
Ez lenne a jó folyamat. Látjátok, ebben a jó folyamatban van lángolás, és van pofára esés – most mondjuk így egyszerűen – és van veszteség földolgozás, és az egyik szülőtől átmegyek a másikra, és onnan eljutok a saját korosztályomhoz, és egyszer csak ők (1-2) már lehetnek így jól együtt, és mind a ketten támogatnak engem, hogy a Dezsőkével jól alakuljanak a dolgok. Ez a klasszikus forgatókönyv. Mikor ez a forgatókönyv elakad, és hát látjátok, hogy itt hány és hány lépés van. Egyszer már beszéltem erről, úgy emlékszem, részletesebben is kifejtettem. Nem akarom hosszabban, csak ide akartam hozni. Hogy valaki ezt mondja „Miért mindig olyanokba… aki elérhetetlen, aki így, aki úgy…?” Ödipális elakadás. Hát mondhatjuk szebben, meg ragozhatjuk, meg lehet, hogy UFO-kon is múlt, ezt nem tudom, de az ödipális fejlődésnek az elakadása maximálisan magyarázza ezeket a jelenségeket. Hmm. (46:30)
Ezért nem jó forgatókönyv, ha az apa nem érhető el. Mert ha az apa nem érhető el, mert nincs, mert elváltak, meg meghal, mert napi 28 órát dolgozik a bányában, akkor nem elérhető. Akkor az alap élményem ötéves korban, amikor a férfi-nő kapcsolatnak az alap struktúrája bennem érzésekkel elevenen kialakul, az, hogy a vonzó, a vágy titokzatos tárgya, az apa elérhetetlen. Hát persze, hogy akkor elérhetetlen férfiak után fogok vonzódni, mert ez az alap élményem, hogy a vágy titokzatos tárgya, az apa nem érhető el. Hát ebben nincs semmi titok, meg misztérium, meg UFO jelenés. Na. (47:20)
De az is lehet, hogy az apa elérhető, de a kislánynak sikerül befurakodni az apa és az anya közé. Mert mire ő 4 éves, 5 éves, 6 éves, addigra az apa és az anya között a kapcsolat már megromlott, és a kislány ezt nagyon jól érzi. Ezért tulajdonképpen a kilány nagyon is megéli 6 évesen, hogy ő fontosabb az apjának, mint az anyja. Ez sem egy hasznos forgatókönyv, mert akkor előszeretettel lesz egy mintázatom, és bele fogok szeretni majd egy házas férfibe, és azt mondom „Én tudom, hogy győztes leszek. Ki fogom fúrni, túrni onnan azt a nőt.” Nekem ez az alap mintám, hogy ezt így kell csinálni. Az egész folyamat egészen tudattalan is lehet. De hát én ezt gyakoroltam be. Hogy ilyenkor van egy küzdelem, és én leszek a győztes, és ki kell fúrni azt a valakit, aki eddig ott volt, hogy ez így működik. Hát nekem így működött. „És azóta erről soha senkivel erről nem beszéltem. Hát miért is? Nem is gondoltam, hogy ez számít, vagy ez hat rám, ott hat éves koromban. Nem is gondoltam én egy kicsit se azt, hogy én le tudtam volna győzni az anyámat? Hát ezt nem, ezt nem gondoltam.” Ezért lehet jelentősége annak, hogy akkor egy olyan férfit találok, akinek van gyereke. Mert akkor egy olyan anyát túrok ki, akinek van gyereke. Mert erről van élményem. (48:50)
Mondhatnám a forgatókönyveket, de azt ígértem, hogy sok kérdés, sok válasz, nem akarom ezt hosszabban. Tehát, ezért, akkor mit lehet csinálni? Ugye mindig ez a kérdés: mit lehet csinálni? Érdemes akkor egyáltalán elkezdeni, ahogy a kérdés elhangzott, hogy rálátni, hogy „Tulajdonképpen aha, ödipális elakadás. Akkor ez van.” Elkezdek valamit csinálni ezzel az alap élményemmel, akkor már rálátok, akkor dolgozok vele. Ahh! Idebent elkezdenek változások létrejönni, és elkezdenek olyan férfiak vonzóvá válni, akik eddig nem váltak vonzóvá. Mert hallottátok a kérdést, vagy az elérhetetlen férfi, vagy a fiúk. Tehát akkor egyszer csak bennem, ahogy ezzel a helyzetemmel dolgozok, elkezdek dolgozni az apa kapcsolatommal, egy csomó változás történik bennem. Mit éltem át… Anya kapcsolatommal. Hogy-hogy le tudtam győzni? Akkor elkezdek, elkezdek együttérző lenni az anyámmal. Sose gondoltam volna, mert tulajdonképpen nem is vagyunk jóban, de most, hogy ez így áll, tulajdonképpen ez nehéz lehetett az anyámnak. Akkor 30 évesen először elkezdek az anyám mellé ülni, és ez megfelel annak, emlékeztek, hogy 5 évesen ideülök az anyukám mellé, és azt mondom, szeretnék olyan lenni, mint az anya. Hát csak… az elmúlt 10 évben nem is szerettük egymást. Jé, de milyen érdekes, most látom, hogy őneki ez milyen nehéz lehetett. Nekem föl se tűnt. (50:15)
Tehát akkor itt egy folyamat tudja a kezdetét venni, aminek következtében, hát direkt módon nem tudunk a vágyainkkal, meg a vonzalmainkkal mit kezdeni. Most ne ő vonzó, hanem ő legyen vonzó. Ez így nem működik. De az egész rendszert változtatjuk, ahogy bennünk él a struktúrája annak, hogy férfi-nő, és harmadik fél, és ezért kialakul az, hogy egyszer csak, mondjuk 1 év után, vagy 2 év után először, magam is meglepődöm, egy eddig fiúnak tartott életkorú férfi után vonzódást érzek. Nem tart sokáig, de kétség kívül megtörtént. Tehát valami ilyesmi történik. (51:05)
Oké, hol a jegyzetem? Most nézem… ahh. Van 15 perc, hát szóval. Hosszú kezdésünk lesz jövőre. Juj, ez megint nagyon hosszú. Igen. Nem is ezt mondom, mert hosszú. A rövideket fogom, tényleg, azzal. Most elnézést, mert időrendben megyek, de a rövideket. Azt mondja. (51:30)
Örülök. Tényleg, kifejezetten. Olyan jó volt ez a kérdés, mivel jutalmazom… Nem… na, azzal például, hogy a jutalmakat összegyűjtöm, a magam számára szánt jutalmakat összegyűjtöm, és szerdán a szabadnapomon egyben kiveszem őket. És akkor a szerdát nagyon élvezem, mert akkor az az én napom, és csak magammal teszek jót, és iszonyú jó. Na. Következő. (52:05)
Ki? (taps – szerk.) Mhh. „Mit teszel ilyenkor belül?” Hát ha sértő megjegyzéseket tesznek rám, akkor az engem dühössé szokott tenni. Amikor még nagyon sérült voltam, jóval sérültebb, mint most, akkor a sértő megjegyzésektől szomorú lettem. Amióta egészségesebb lettem, egy egészségesebb reakciót adok, tehát nem szomorú leszek, hanem dühbe gurulok. Mikor dühbe gurultam, akkor ezt megengedem magamnak, ezzel mégis csak valami támadás ért, az egy normális reakció, a harag alkalmassá tesz arra, hogy megvédjem magam. Erre általában nincsen szükség. És utána a következő lépésben megpróbálom megérteni a megjegyzéséből, hogy tulajdonképpen ennek mi lehet a hátterében, és ez néha érdekes, néha nem. Néha megpróbálom megérteni, néha meg nem. Ez így szokott lenni. Következő. (53:20)
De… de talán ez még használható lesz nektek. Kigyógyultam abból, hogy fontosnak tartsam azt, hogy mindenki szeressen. Nem, ebből kigyógyultam. Mikor fiatal pap voltam, akkor azt gondoltam, hogyha majd jól csinálom, amit csinálok, akkor előbb-utóbb majd mindenki szeret. Hát aztán ez miért lenne így? Nem, tehát tudjátok, az élet olyan, mint Zamárdi-felsőn a fagyi. Igen, igen, ezt a történetet már… Hát Zamárdi-felső, hétéves gyerek voltam, mentem Zamárdi-felsőn, kértem apától egy bélást. „Apa, apa, adj egy bélást!” És akkor mentem, mentem a nénihez. Egy helyen volt csak gépi fagyi. Tudjátok, blö-lö-lö. Fagyi, farkincával a végén. Én mentem, és mondtam a néninek. „Csókolom! Én vaníliát kérek!” Mert én a vaníliát nagyon szerettem, a csokit meg utáltam. Akkor a néni, pff, pff, vegyes. Hát ez nap, nap után előfordult, hogy mindig vegyeset kaptam, és akkor az volt bennem, én annyira szerettem a vaníliát, meg hát ugye naponta csak egyszer kaptam egy bélást, tehát az nagyon nagy kincs volt, arra gondoltam, kinyalom a csokiból a vaníliát. Hát mit csináljon a szegény ember? Hét évesen? Hát most mit, hova taktikázzak? Nem, én azt kinyaltam belőle. Két dolgot értem el, az egyik, hogy mindig leettem magam, a másik meg, hogy egyre több lett a csoki. Akkor végül az történt, hogy… de 8-szor megtörtént ez, 2 hetet nyaraltunk mindig Zamárdi-felsőn, hogy végül odamentem, nem adtam oda a két forintot, tehát kigyógyultam egy hét alatt a gyermeki naivitásból. Megnéztem, hogy a néni miért ad nekem vegyeset. Néztem, hogy mások kérését hogyan teljesíti, és arra lettem figyelmes, hogy aki csokit kért, annak is vegyeset adott. Ezért aztán a szemem már nem a nénire, hanem a gépre terelődött, és akkor vetem észre, hogy Zamárdi-felsőn az a két kar, tudjátok, ilyen műanyag kis bumszlikkal a végén… Megvan? Egy hajlított kar, műanyag bumszli, amit gyerekkorban annyira szerettem volna megnyomni, hogy az én kezem által jöjjön ki a fagyi. Tehát, Zamárdi-felsőn a két kar össze volt kötve. Onnan tudom, hogy az élet olyan, mint Zamárdi-felsőn a fagyi. Csak vegyes van. (taps – szerk.) (55:50)
Nagyon köszönöm! Ez a hétéves alapélményem. Tehát, kigyógyultam abból, hogy az élet valakinek csak vaníliát ad, hogyha nagyon szépen kéri. Akkor is vegyest ad. Azt mondja. (56:10)
Óóóó! Na, tehát, és akkor mondja: „A csökkentértékűsz…” Feri! Attól nem lesz jobb, ha kapkodsz. „A csökkentértékűség-szégyen séma milyen viszonyban van a kisebbrendűségi komplexussal?” Lehet, hogy ugyanarról beszélünk. Ennyi. Következő. (56:45)
Sokat jelent nekem a többes szám. „Képtelenek vagyunk. Már évek óta nem vagyunk együtt, de képtelenek vagyunk mi így, együtt nyitni mások felé.” Két gondolatom lett. Az egyik, gyakran, amikor valaki azt kommunikálja kifelé, hogy „Milyen szörnyű, és milyen szerencsétlen, két éve nem találok egy társat, és…” töröröm, tulajdonképpen te elköteleződésben vagy még, de ezt lehet, hogy nem vallod be magadnak. De ott, belül lehet, hogyha nagyon egyedül vagy, nagyon-nagyon egyedül, s a szégyent elküldted Kukutyinba, akkor azt mondod, hogy tulajdonképpen te úgy döntöttél, hogy ez még megéri. Hátha… hát ő az igazi. Vagy azt mondod „Annyira tehetetlen vagyok, el sem bírom képzelni, hogy tudnék nélküle élni. Még így is jó. Legalább vágyakozhatom.” Az nagyon értékes dolog, a vágyakozás. Nagyon szoros kapcsolatot lehet tartani valakivel a vágyakozással. (58:05)
Tehát az egyik gondolatom, mikor valaki többes számban fogalmaz, hogy tulajdonképpen te egyoldalú elköteleződésben vagy. Bárkitől kérdezed, hogy mit lehetne ilyenkor tenni, hogy el tudjam engedni, meg az összes többi, tulajdonképpen ezt te nem is akarod csinálni, mert eldöntötted, hogy te ezt még nem akarod csinálni. Tehát az első, hogy én szembenéznék, a tükörbe, és azt mondanám „Így akarom, vagy nem?” És lehet, hogy az derül ki, hogy igen, te ezt még most így akarod csinálni. Akkor nincs miről beszélni, mert akkor úgy döntöttél, hogy ezt még így csinálod, és akkor ennek a következményeivel kell élned. (58:40)
A másik lehetőség, hogy tulajdonképpen nem, hanem, hanem… Ott őrzöd magadban a jó érzéseket, jó emlékeket, minden klasszat, hogy, hogy… És az a félelmed, hogyha ezt most elgyászolod, nagyon-nagyon fog fájni, és az életed legszebb dolgai közül egy csomót el fogsz veszteni, és ezt nem akarod. Ezt pedig úgy nevezhetnénk, hogy nem kezdesz bele a szükséges gyászmunkába, halogatod, mert e mögött egy félelem van, hogy pont azt veszíted el, amire mondjuk, ha azt mondja „Mondd az öt legfontosabb élményedet!”, abból négy erről a pasiról szólna. De hogyha te most elgyászolnád, akkor attól félsz, hogy az öt legfontosabb élményedből négyet kikukáztál, és ezt nem akarod. De ez egy félelem. Mert tudjuk, hogy amikor a gyászmunkát elvégeztük, akkor az ötből az a négy élmény nem került a kukába, hanem a helyére került, és képes leszel úgy élni, ahogy az neked jó. Erről ennyit. Gyerünk! Azt mondja. Pam-pam-pam. (60:00)
Az az előadás dátuma volt. Az érzelmi energiához nagyon sok féleképen juthatunk hozzá. Alkati kérdés is. Te kimész, hallgatod a csicsergő madarakat, és föltöltődsz. Ki nem mennél semmi pénzért, megnézed a… BL döntőt, és a BL döntő után, miután a kedvenc csapatod győzött, azt mondja: „Ezek után lehetetlen, hogy én ne tudnék valami jót.” Tehát, sok féleképen tudunk töltődni. Például, értelmes tevékenységet csinálunk, rátalálunk arra, hogy mi az életünk értelme, ami nem föltétlenül ott van, ahol az elakadás van. Ugye valaki azt mondja, az életem értelme a kapcsolat lenne… csakhogy most nem működik. Az úgy nehéz, akkor találj egy másik értelmet is, légy szíves! Mondd azt, hogy a kapcsolat éééés… amikor ez, és ez, és ez. Bővítsd egy kicsit a kört, hogy honnan tudsz töltődni, hol vannak az erőforrásaid. (61:15)
Mikor beszűkülünk, és azt mondjuk „Nincs energia.”, és megkérdezzük egymástól, hogy „Nevezz meg öt erőforrást!” Tudjátok, hányszor hallottam, hogy valaki erre a kérdésre, hogy nevezz meg öt erőforrást, amiből táplálkozol, a következő válasz hangzott el. „Hát a férjem lenne az erőforrás, ha…” Ez egy nagyon-nagyon klasszikus válasz. Tehát tulajdonképpen nem is gondolkodtál el azon, hogy mi lehetne az erőforrásod. Nem mész, nem mész töltődni. Na, ezt se akarom hosszabban. (61:50)
A kapcsolatokon belül pedig négy klasszikus erőforrásunk van, de erről sokat beszéltem, ezt se akarom ragozni. 1. Észrevesszük egymást, figyelmesek vagyunk egymáshoz. 2. Megbecsüljük, tiszteljük egymást, és ezt kifejezzük. 3. Törődünk, gondoskodunk egymással. 4. Megértőek, együttérzők vagyunk, és emberszámba vesszük egymást. Ennyi. Megyek tovább. Mmm. (62:15)
Ennyi, és a végén… hííí-ti-dí-di-dí, ezt tudnám mondani. Látjátok, ez egy más stílus. Lehet, hogy mostantól kezdve így tartom az előadásokat, és sokkal-sokkal több témát fogunk felölelni. Asszony’gya. (63:40)
Pl.: ödipális kapcsolat elakadása. Vagy, és még az előtt, vagy mind a kettő: nárcisztikus szükségletek ki nem elégítettsége gyerekkorból. Tehát az, ahogyan a szülő ránéz a gyerekére, és azt mondja. „Ééédesem! Gyöngyöm, drágám, szépségem, kincsem! Gyere, anyukának szeme fénye!” Ezt nevezzük a nárcisztikus szükséglet kielégítésének. Azt, hogy anya mindent lerak, és velem foglalkozik. Nagy baj van, mmm, anya jön, tüüüü. Ha ezt gyerekkorban megkaptuk, az azért jó, mert felnőtt korban nincs már utána olyan erős sóvárgás. A probléma az, hogyha gyerekkorban nem tudtunk valahogy a középpontba kerülni, és nem éltük meg ezt a „szeme fénye vagyok” apunak, anyunak, nagyinak, valakinek legalább, akkor ez a kielégítetlen szükséglet hiányként, vágyként, sérülésként végig dörömböli az életünket. Ilyenkor lehetséges az, hogy valaki ténylegesen hiába 40-50-60-70 éves, mindig szerelemről szerelemre rebben. Vagyis nem tudok kitartani egy ember mellett, addig vagyok csak vele, amíg így néz rám. És amikor már nem néz így rám, úgy érzem, hogy „Hhhh, nem tudok töltődni, nem kapok levegőt, nincs friss víz.” (65:25)
A klasszikus gondolatomhoz szeretnék visszatérni. Mondjátok meg nekem légy szíves, egy csecsemőnek kire van szüksége? Igen, mondjátok, hogy az anyjára, ez a rossz válasz. Mert egy csecsemőnek bárkire, aki törődik vele. Egy csecsemő nem fog válogatni, ha az anyukája épen elutazott Honoluluba. Nem fogja mondani „Addig nem eszem, amíg anyám vissza nem ér.”, hanem az fog történni, „Adjon már valaki valami, zzzz! Ne szórakozzunk! Egy kis csecsemő vagyok, mit csináljak? Tehenet fejjek, vagy mi legyen már?” Ezzel szemben elvileg egy felnőtt, érett személyiségnek kire van szüksége? „Az anyjára.” (Feri felállva röhög – szerk.) Most föladtam, most 17 évet kukáztatok ki! Micsoda nemzedék! Elköltözöm. Tessék? „Honoluluba.” Adjam a tortát addig? Ja, egyek tortát. Ja, értem. De egyébként jól néz ki a torta. Jól néz ki, jól néz ki. Nem jut mindenkinek. Mire gondoltál? Jól van, gyerünk, Feri! Még a kérdést ragozom itt, de nem válaszoltam. Mi volt a kérdés? Ja, a szerelemfüggő. Hát de már válaszoltam rá. Hát nem? Szerelemfüggő, ennyi. (67:10)
Vagyis, a végső kérdés. És egy 30-40-50 éves érett embernek kire van szüksége? Egy 30-40-50 éves érett ember tudja azt mondani, hogy „Rád, akkor is, ha nem nézel rám rajongva két hétig.” Egy felnőtt ember engedheti meg magának, hogy bizonyos nárcisztikus, vagy egyéb szükségletei egy szeretett személy által ne elégüljenek ki. Mert felnőtt vagyok, és nem fogok belepusztulni. A csecsemő nem engedheti meg magának, hogy bizonyos alapvető középpontba őt helyező szükségletei ne elégüljenek ki, mert ő belehal. Hát amikor egy felnőtt ember úgy él, hogy ő mindig szerelemről szerelemre rebben, akkor az azt jelenti, hogy egy csecsemő üzemmódjában létezik. Ezt nem tudom kedvesebben mondani. Nagyon tudok szeretni bárkit, aki rebben, rebben, de attól még ez így van. Gyerünk! Azt a betyárját! Megyünk, toljuk, na most! Hogy van? (68:15)
(taps – szerk.) Jaj, nehéz nekem veletek. Szóval, állandóan kavarjátok itt a kártyákat. Megyek tovább. Kedves Feri! Nem, most ezt… na. Kedves Feri… olyan, ez jól esik, ezt így mondani. Kedves Feri… Tudjátok, hogy a GPS-em is annyira kulturált lett? Vettem egy új GPS-t, a régi teljesen fölmondta a szolgálatot, és képzeljétek el, néha teljesen váratlanul, nem látom a logikáját, azt mondja „Legyen szíves, forduljon jobbra!” Máris! Hát annyira jól esik. Jajj! Na, innen már csak egy lépés a robotkutya. Igen. De… nem t’om. Ja, mert ez ugyanaz a lap. (69:25)
Látjátok, nálunk nincs cenzúra. Minden kérdés átmegy a rostán. Jó. Én azt hiszem, befejeztem. Ezek annyira érdekes kérdések voltak, hogy… szerintem isznak a halak, csak nem tudják elválasztani az evéstől. (70:00)
Köszönöm a figyelmeteket! Tehát akkor… tényleg, tényleg, fél van, nem? Ugye, tehát rendben van, jó. Meg hát a torta, tudjátok. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Ugye tudjátok, az a logikánk, hogy találkozunk majd, vagy találkozhatunk szeptember harmadik keddjén. Addig persze lesz buli, meg záró alkalom, meg minden jópofaság. Szívesen látunk mindenkit. De hogy ebben a formában akkor szeptember harmadik keddjén, és akkor az ígéretem szerint megpróbálok nagyon-nagyon sok kérdésre válaszolni, mégpedig abban a formában, hogy nem fogom túlmondani, hanem tik-tik-tik. Ez lehet egy érdekes új megközelítés most, különben is már egész érettek vagyunk, nem kell annyi simi-simi, meg zanzi-manzi. Szép nyarat! (taps - szerk.) (71:00)
Belecsapunk. Ez az utolsó alkalmunk. Jaj, nagyon izgatott vagyok, két ok miatt is. Egyrészt képzeljétek el, hogy három nap alatt érkezett 110 kérdés. Nagy valószínűséggel ma nem fogunk végezni. Kicsit aggódok is emiatt, mert szeretném nagyon megbecsülni mindegyikőtöket, akik kérdeztek. Főleg, főleg… hogy ide hoztátok a kérdéseiteket, és a kérdéseitek kapcsán saját magatokat. Tehát ez mindenképpen nagy tisztelet, megbecsülés. Nem gondoltuk azt, hogy egy új szolgáltatást vezetünk be, tehát hogy mindenféle kérdések lesznek, tolom, és nyomom a válaszokat. Nézzétek el azt, hogyha minden kérdésre nem fog válasz érkezni. (00:55)
Két dologra jutottam. Az egyik az, hogy a mai alkalommal próbálok jó pár kérdésre válaszolni. Sokkal többre, mint általában szoktam. Majd meglátjátok, hogy ez hogyan fog működni. A másik pedig, hogy a következő alkalom, vagy hát évadnak a legelejét is a kérdésekre szánnám, azért, hogy akkor minél többen kapjatok valamit, akik már vettétek a fáradságot, erőt, és kérdeztetek, hogy a megbecsülésemet ezzel ki tudjam fejezni. Közben pedig, hogy mondhassam azt, hogy így is nagy valószínűséggel lesznek kérdések, amelyekre nem fogok tudni válaszolni, mert nem gondoltunk egy új szolgáltatást bevezetni, hogy kérdeztek, és akkor a végtelenségig próbálok válaszolni. Na most! Ennyi elég. (01:40)
Látom, hogy próbáltok helyet keresni, csináljuk azt a régi jó módszert, hogy tegye föl a kezét az, aki mellett van üres hely. Ó, hát ott, ott királyság van. Nagyon köszi, köszi! Tehát itt van egy csomó üres hely, köszönöm. „Itt nagyon sok van.” Igen. Na most. (02:00)
Teljességre hangolva – Magyar Katolikus Rádió – 5 éves a műsor
Ez egy különleges alkalom abból a szempontból is, látjátok, most öt szék van, és milyen elegánsak. Hát ez nem miattam van. Nem, én csak a színes széket kapom. Szóval, szeretnék most a színpadra szólítani négy ifjú csodás hölgyet, akik a Katolikus Rádiónak a munkatársai, és velem mármost öt éve készítik a műsorokat, riportokat, a Teljességre hangolva című műsort. Akkor arra gondoltunk, hogy egy pár percet beszélgetnénk itt, hogy ismerjétek meg őket. Úgy hogy kérlek, jöjjetek! (taps. – szerk.) Foglaljatok helyet! Úgy beszéltük, hogy énnekem csak a bevezetőt kellett mondanom, és utána átadom a szót. Ez hihetetlenül jól esik most. (03:05)Köszöntünk mi is sok szeretettel mindenkit! Én Tóth Zsófia vagyok, mellettem pedig kolléganőm, Gerbei Anita, Csuth Judit, és Kozák Annamária. Mi készítjük Ferivel a Teljességre hangolva című műsort a Magyar Katolikus Rádióban immár öt éve, ahogy Feri el is mondta. Először is Ferinek szeretnénk megköszönni, hogy itt lehetünk, hogy együtt ünnepelhetjük ezt a jeles alkalmat, illetve ünnepelhetjük a műsort is. Azt szeretnénk bemutatni nektek, hogy hogyan készülnek ezek a műsorok, hogyan kapcsolódunk az előadásokhoz, és hogy mennyiben más ez az egy-egy 20 perces etap, ami a Magyar Katolikus Rádió számára készül, mint az előadások, amit Feritől megszokhattatok. Pedig a témák azok nagyon-nagyon hasonlóak, hiszen mindig az előadásokhoz kapcsolódunk. Itt, ezen az alkalmon is fog készülni felvétel, egy rádióműsor. Ez valamikor a nyár folyamán fog adásba kerülni. Reméljük, hogy szeretettel fogjátok hallgatni ti is. Egyébként az adás, a Teljességre hangolva műsora az mindig hétfőnként 21 órakor, illetve 21:04-kor kezdődik egész pontosan, tehát a Magyar Katolikus Rádióban. (04:25)
Több apropója is van egyébként annak, hogy itt vagyunk. A műsor 5 éves születésnapja csak az egyik. Hiszen elindult egy együttműködés a Pálferi Teljes Életért Alapítvány és a Magyar Katolikus Rádió között, amelynek keretében az a tervünk, hogy a Palferi.hu oldalra föl fognak kerülni a Ferivel készült Teljességre hangolva című műsorok is. Figyeljétek a honlapot, hiszen hamarosan a tervek szerint elérhetőek lesznek a műsoraink. 5 éves a Pálferi Teljes Életért Alapítvány is, ezt is ünnepeljük, és 5 éve beszél Feri a sémákról. Tehát több apropója is van annak, hogy most itt ülünk. De akkor azt javaslom, hogy nézzük meg most azt a kisfilmet, ami arról készült, hogy mi is a Teljességre hangolva, és hogyan indult a műsor. (05:25)
Teljességre hangolva kisfilm
Link: https://vimeo.com/219146902Hallottál esetleg a Teljességre hangolva című műsorról? – Teljességre hangolva? – Hát, ööö. – (Ákos) Igen, hallottam. Néhány hónappal, vagy fél évvel, évvel ezelőtt a Magyar Katolikus Rádióban volt ez, egy körülbelül háromnegyed órás műsor volt. Feri a jó segítőről beszélt, tehát a segítő, segítéssel kapcsolatos sémáról, vagy assz’em hogy ilyesmiről beszélt. Ez volt az egyik témakör, de volt még más is. – (Szikora József, főszerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Tizenvalahány éve, hogy személyesen volt szerencsém találkozni Pálferivel. Nem ketten voltunk, hanem egy társaságban a Négyes-Hatos Vokálegyüttes koncertje volt, zenekar kísérte őket akkor. Egyetlen dal volt, amelyben nem énekelt a Négyes-Hatos Vokálegyüttes, hanem instrumentális volt. Ennek az a címe, hogy Tequila, egy nagyon régi ismert latin ritmusú sláger. De volt egy énekes, aki a közönség soraiban ült, a lába, az egyik lába bokáig gipszben, valami sportbaleset érte. Amikor be kell kiabálni, vagy énekelni egy szót ebben a zeneszámban, akkor odaszaladtak hozzá a mikrofonnal, és ő belemondta a mikrofonba, hogy „Tequila!” Ő volt Pálferi, és óriási sikert aratott, a közönség hörögve tapsolt. Ezt a sikert, ezt a derűt, ezt a Tequila okozta gyógyulást, a testi-lelki javulást várjuk és kapjuk meg Pálferitől, amikor hétfő esténként meghalljuk a rádióban, hogy „Pálferi”. – Mit szólnál egy olyan műsorhoz, ami beszélgetős formában dolgozza föl a Feri előadásainak a témáját? – (Gergő) Támogatom, hallgatnám biztosan. – (Anna) Igen, én nagyon kíváncsi lennék egy olyan rádióműsorra, ami konkrét időben, mindig tudom, hogy akkor be kell kapcsolni, és akkor őt hallom. Igen, ez olyan, mint a vasárnapi miséje, hogy az egy jó fix. Úgyhogy nagyon örülnék, igen. – (Mária) Szerintem nagy öröm lenne. Biztosan sokan gazdagodhatnának általa. – (Csuth Judit, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Ez a műsor valahol a Babér utcai templomnak a sekrestyéjében született meg. Oda ment el kulturális szerkesztőségünk vezetője, Román Kata, és ott kereste föl Pálferit először azzal a javaslattal, hogy milyen jó lenne, hogyha lenne egy műsor, egy közös műsor a Magyar Katolikus Rádióval. Ebben a folyamatban már olyan szinten részt vettem, hogy hallgatósága voltam Katának ebben a kérdésben, és nagyon bíztattam, és titkon pedig reméltem, hogy én is a szerkesztők közé fogok tartozni. Nagyon nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy ez így is van, így is lett, és mindez öt évvel ezelőtt történt. – (Kozák Annamária, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Azért szeretem ezt a műsort készíteni, mert számomra ez tulajdonképpen nem is munka. Megélhetem azt, hogy amit sokan szeretnek mondani, hogy a hobbija a munkája, a hobbija a hivatása. A Teljességre hangolva, Ferivel való beszélgetés számomra ez. – (Tóth Zsófia, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Mi az egyetemi évfolyamtársaimmal jártunk az ő előadásaira. Még akkor a Szentkirályi utcába. Akkor is nagyon megfogott, és én készítettem vele interjút egy Pszinapszis nevezetű konferencián is, és akkor is nagyon tetszett mind előadóként, mind interjúalanyként, amit mondott. Úgy éreztem, hogy olyan dolgokról beszél, amihez nekem van közöm, és amivel szívesen foglalkoznék egy kicsit mélyebben is. – (Gerbei Anita, szerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Azt gondolom, hogy ő mindig olyankor mondja a dolgokat személyesen nekem, tehát én azt veszem le belőle, amikor kell. Tehát mindig időben jön az a válasz, és minden egyes műsorban, minden egyes műsorban, amit vele készítettem, van egy személyesen nekem szóló válasz. Remélem, hogy a hallgatók is ezt ugyanígy hallják. – (Feri atya) Nagyon fontos információkat röviden, mert hiszen épp csak 20-21-22 perc. Röviden, emészthető formában, hallgatható formában. Tulajdonképpen bárkinek, vezetés közben, bárhogy elérhetővé tudunk tenni igazán fontos kérdésekről. – (Szikora József, főszerkesztő /Magyar Katolikus Rádió/) Remélem, hogy jó hír abban a tekintetben, hogy a rádió viszi azt a jó hírt, amit Pálferi tud mondani, és ez az új elérhetőség is viszi Pálferi jó hírét is, meg a Katolikus Rádió jó hírét is. (Huszár Domonkos, Farkas Ferenc, Bazsik Ádám – shoeshine.hu, odpictures.hu) (10:55)
Szeretnénk tehát a jó hírt vinni. Alapvetően a műsorainkkal, ma pedig különösen ez által az alkalom által is. Annyi kiegészítést tennék csak a kisfilmhez, hogy a legelső megszólalónál talán emlékeztek, hogy úgy fogalmazott, hogy „Volt egy műsor a Magyar Katolikus Rádióban…” Ez azért lehetett, mert új időpontra került, körülbelül egy fél évvel ezelőtt. 21 órakor kezdődik tehát hétfőnként a Teljességre hangolva. (11:20)
Rendhagyó helyzetben vagyunk, hogy most többen fogunk beszélgetni Ferivel, hiszen alapvetően amikor a műsor készül, akkor egy szerkesztő az, aki Ferivel beszélget, illetve előtte meghallgatja az előadást, felkészül, jegyzeteket készít, forgatókönyvet ír. Utána elkészül a felvétel, aztán azt megvágja, zenét tesz alá, és adásba helyezi. Tehát egyébként egy kicsit magányosabb műfaj, mint ahogy ez most látszik, úgyhogy mi is egy kicsit rendhagyó helyzetben vagyunk, az egymásra hangolódás folyamatában, csak hogy a műsor címére utaljak. Most pedig átadom a szót kolléganőimnek, akik a sémákról fognak beszélgetni Ferivel. (12:05)
Sémák. Hát eleve az jutott eszembe, mikor idefele jöttem, hogy hány olyan adás volt, ahol azzal kísérleteztünk, hogy ezt a szót egyáltalán kikerüljük, mert hogy ez olyan tudományos. Hogyan hozzuk ezt minden adásban kontextusba? De most nem fogom tudni kikerülni, mert hogy a sémákról fogunk általánosságban beszélgetni. De egy megfogalmazást azért megosztok mindenkivel. Hogy föloldjuk a séma szót, azt hiszem, hogy az egyik változat az volt, hogy gyermekkori sebzettségeink mintázata, amelyből fejlődhetünk később. Egy ilyen pozitív üzenettel. (12:40)
Egyszerűsítettük a helyzetet.
Úgyhogy ha nem haragszotok, ezt nem fogom minden alkalommal. Ezt most… maradjunk a sémánál, és egy nagyon egyszerű kérdést tennék föl, amit soha nem tettünk föl az öt év alatt, egyszer sem, de még adáson kívül sem. Hogy anno miért döntöttél a sémák mellett, hogy behozod ide, az előadásra ezt a témát, ezt az elég nagy témát? (13:05)
Igen, aztán rájöttem, hogy még szoktuk használni azt a körülírást, hogy belső hiedelemvilág, ugye ez, ez is nagyon megy nekünk. Hogy amikor a sémákra rátaláltam, akkor arra jutottam, hogy ez egy nagyon izgalmas, új dolog volt akkor, a szakirodalomban is új volt. Nagyon sok megközelítést egybe gyúrt, nagyon árnyaltan látott, rendszerszemléletben, és nagyon gazdagon írta le azokat a jelenségeket, amiről azt gondoltam, hogy ez sokunkra érvényes. Még egy mondat ide. Az volt nekem nagyon izgalmas, hogy nagyon jól megmutatta azt, hogy felnőttként azért vannak zavaraink, saját magunkkal, kapcsolati zavarok, világgal való kapcsolatnak a zavarai, mert hogy annak gyerekkori háttere van. Viszont a sématerápia szakirodalma nagyon jól föltárta azt, hogy rendben van, hogy gyerekkori háttere van, és akkor azt meg tudjuk érteni, hogy miért vagyok ma érzékeny erre-arra, vagy amarra. Hogy miért nem tudok jól alkalmazkodni, miért nem tudok jól teljesíteni, miért nem vagyok elég harmonikus? De hogy sosem arról szólt, hogy akkor a múltat a végtelenségig ragozzuk, hanem hogy mi van a jelenben, és mit tudunk csinálni a jövőben. Ez nagyon tetszett megközelítésként. (14:15)
Egy kérdést szintén föl kell tennem, de csak nagyon röviden válaszolj rá. Ez is idefele jutott eszembe, tényleg, engem személy szerint nagyon érdekel. – Már ismernek. – Ugye mi már a büntető készenlét sémáról a műsorokban úgy beszélgetünk, hogy az utolsó séma. Úgyhogy meg kell kérdeznek, hogy ez a séma ez egy olyan témakör, ami lezárható, és tényleg csak ennyi van belőlük, és most már többet nem hallunk róluk, vagy legalábbis ilyen összefüggésben nem, vagy pedig ez az utolsó séma, amiket te érintesz itt, a kedd esti alkalmaidon? (14:50)
Most ezt az öt évet le fogjuk zárni, tehát nem, több sémáról nem fogok beszélni. Volt is egy ilyen kérdés, előre is szaladok. Valaki azt kérdezte: „Most, hogy lezárjuk a sémákat, most akkor mi lesz?” Hát ezt jó lenne tudni. Nem tudom, viszont ihletet kaptam ebből a száz…öt kérdésből, ami érkezett hozzám. Rájöttem, hogy azzal a szemmel is el fogom olvasni, hogy melyek voltak azok a fő csapások, amik benneteket foglalkoztatnak, és lehet, hogy ihletet merítek a kérdéseitekből, és hogy aztán abba az irányba tudunk majd tovább menni. (15:25)
Ez a bizonyos verkfilm, amivel az estét kezdtük, ez még nem ért véget. Ez az első részét láttuk, mondhatjuk úgy is. Mert nem csak azt szerettük volna bemutatni, hogy mi hogyan dolgozunk, és készülünk ezekre a műsorokra Ferivel, hanem mi bizony az itt ülőkre is kíváncsiak voltunk, és két héttel ezelőtt itt forgattunk. Úgyhogy akkor már Zsófival többen találkozhattak. És hát erről a bizonyos utolsó sémáról is szó volt, és arról is hogy ez a témakör lezárul. Illetve a második összeállítás végén még egy kicsit visszakanyarodunk a műsorainkhoz, hiszen ennek az összeállításnak a végén hallhatjátok Gláser Andrásnak, a Pálferi Teljes Életért Alapítvány Kuratóriumának elnökének szavait – ki tudtam mondani – szóval hogy a legvégén őt fogjátok hallani, hogy ő is megosztja veletek a gondolatait arról, hogy miért fontos az, hogy ez az együttműködés létrejött, és hogy a műsorok a Palferi.hu-n is elérhetőek lesznek majd. Ennek van egy második része, a technikához beszélek. Nem tudom, hogy milyen néven, montázs, azt hiszem, az a címe. (16:40)
2. kisfilm
Link: https://vimeo.com/219365932/cd82e7089cFognak hiányozni a sémák? – A sémák? Nem, nem, nem, mert mindent hallottunk, amit szerintem lehetett ebben a témában. – Mit szólsz, hogy lezárul a sémákkal való foglalkozás itt, a Feri előadásain? – Hát sajnálom, de ugyanakkor már egy jó ideje rágjuk ezt a témát, és nagyon-nagyon sokat gazdagodtunk általa. Tehát én is már így legalább hat éve járok Pálferis előadásokra, és tényleg sokat ad. – Támaszt adott, vagy hát sok mindent segített átértékelni, megérteni, előre lépni bizonyos dolgokban. – Szomorú vagyok, hogy a sémákkal való előadások véget érnek, mert hogy tanult belőle mindig az ember, és vissza tud tekinteni a gyerekkorára, hogy mi történhetett akkoriban. – Nagyon sok olyan téma volt, amiben mindenkinek lehetett ilyen AHA! élménye, hogy „Úristen, ez akkor ezért történik!” Ilyen sémák szerint működünk, mint emberek, vagy ismerősök így működhetnek. Sokkal jobban rá lehet látni az emberi kapcsolatokra. Meg hát, ami nagyon megragadt benne minden egyes alkalommal, ez a Brünhilda és Dezső sztorik. Egy annyira jól ábrázolja a különböző emberi szituációkat Feri atya, hogy ez mindenkinek nagyon nagy élményt ad. – Mit gondolsz, nehéz a sémákkal való foglalkozás? Ez mint megközelítési mód, ez nehéz lehet? – Abszolút, és én azt gondolom, hogy nagyon jó, hogy így ráláthatunk racionálisan, hogy ezek vannak. De azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy tegyünk önismereti munkát, önismereti csoportokban, vagy lelkigyakorlaton dolgozzunk önmagunkon, hogy ebből még inkább ki tudjunk lépni. – Nehéz felfogni is amit mond, megvalósítani még nehezebb, de hogyha már tudja az ember, hogy valahol ott kapisgáljuk, ott van valahol a megoldás, akkor szerintem el tud odáig jutni, hogy egyszer csak lehet, hogy mielőtt meghal, csak 70 évesen, de hogy egyszer sikerülni fog, mert tudja, hogy hogyan kéne azt csinálni, mi ennek az útja. Itt elhinti ezeket a mondatokat, és valószínű, hogy egyszer meg tudjuk valósítani ezeket. – (Gláser András) Azt gondolom, hogy az ember meghallgat egy előadást, akkor mondjuk 30%-ot megjegyez, 2 hét múlva meg már csak 5-10% marad. Ha érintve van a témában, mondjuk akkor a dupláját megjegyzi. Ha viszont vannak akik rádióadásban kérdésekkel feldolgozzák, akkor még inkább tud a kérdésekre fókuszálni. Én magam is fogalmaznék meg kérdéseket, az előadás hallgatása közben. Nagyon tetszik a műsor. Van, hogy megfogalmazzák az én kérdéseimet is a műsorvezetők, reflektál Ferire, és Feri jobbak kifejti az adott témát. (19:55)
Akkor itt a lemaradt első pillanatot is láthattuk. Szóval a montázsban elhangzott az, hogy sokszor van AHA! élményem, valaki ezt mondta. Azt hiszem, hogy ezt mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nekünk folyamatosan „AHA!” élményeink vannak, vagy „Jaaa!” élményeink vannak. Egy ilyen AHA! élményt szeretnék elmesélni. Nem azért, mert az én élményem, hanem azért, mert talán tanulságos. Szintén erre az estére készülve elővettem az egyik első forgatókönyvemet. ez az, amiből dolgozunk a műsorunk során. Tehát az 5 évvel ezelőtti, azt hiszem második műsorom forgatókönyve volt, én is akkor találkoztam a sémákkal először, és szeretném pontosan idézni az egyik kérdésemet, mely így hangzott. „Hogyan ébreszthetünk rá valakit arra, hogy egy-két visszatérő problémájának a gyökerét nem ártana újra átbogarászni? Egyáltalán ráébreszthetjük-e a másikat erre.” Tegnap már nagyon nagyot mosolyogtam ezen, mert azóta már nagyon régen rájöttem, hogy nem az, hogy a másikat, magamat. Ebből faladó az a kérdés, hogy sokan vagyunk így, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „Hát ez, ez rám nem is igaz. Ez inkább a szomszédot érinti, és inkább a másikat kéne egy kicsit rávenni arra, hogy foglalkozzon már egy kicsit a gyerekkori sérüléseivel.”? (21:15)
Persze, szoktam ezt nektek mondogatni, hogy nagyon ragaszkodunk az anya-csecsemő kapcsolat logikájához. Nyilván azért, mert mindegyikünk azt már megélte, és nagyon alapvető, eleven élményünk ez, még ha nem is tudatos. Nyilván a csecsemő mit tehet magáért? Hogy a jólétét, vagy a jóllétét biztosítsa, nyilván sír, nyöszörög, hánykolódik, és a környezetében változást kíván előidézni. Ez az alap élményünk, hogy úgy tudok magamért tenni, hogy a környezetem felé jelezzem, hogy a környezetem változzon meg, és akkor minden jóra fordul. Tulajdonképpen ez egy döbbenetes alapvető élménye mindegyikünknek. Ezért szokott az lenni, hogy az emberi kapcsolatainkban, elakadásainkban, nehézségeinkben sokszor tudattalanul visszanyúlunk ehhez az alapvető megoldáshoz, hogy nyörszörgünk, és akkor szólunk valakinek, hogy változzon meg, és akkor utána majd minden jóra fog fordulni . Ez az, ami nagyon gyakran nem eredményes. (22:20)
A montázsban is elhangzott, hogy a sémákról való beszélgetés nagyon sok mindenben segít. Az, hogy felismerjük, az, hogy átgondoljuk, de hogy látod, kell-e ennél több? Mélyebben bele kell-e mennünk, vagy elég, hogyha meghallgatunk téged, és akkor felismerjük. Az, az akkor már a magunké lesz? Tudunk magunknak úgymond segíteni? (22:40)
Ugye az a tapasztalat, hogy a felismerés, rácsodálkozás az sokszor kihagyhatatlan lépés, de általában a fölismerés, vagy a rácsodálkozás nem ad annyi erőt, és motivációt, hogy képes legyek pusztán a fölismerés okán változni, vagy változtatni. Az akkor még egy folyamat, aminek egy csomó másik lépése is van. (23:05)
Az elmúlt években talán nem én voltam az egyetlen, aki úgy érezte, hogy több sémában is érintett vagyok. Ugye jött egy séma, meghallgattam a címét: „Á, ez engem nem érint.” Akkor elkezdtél mesélni róla, és azt mondtam „Hogy, hogy is van? Hogy is van?” Van-e maximális limit, hogy ebből a bizonyos 18 sémából mennyi tud egy embert érinteni? (23:30)
Az a jó hírem, hogy 18 senkire se érvényes, mert vannak egészen egymással ellentétes, egymást kizáró sémák. De azért aki úgy igényesen megsérült, azért 4-5-öt szokott használni. (23:45)
Talán egy kicsit az első kérdésemhez kapcsolódva, hogy mennyi idő alatt dolgozhatjuk ezt fel? Nyilván minden… nincsen recept, mindenkinek egyéni, de hogy hogyan látod, hogy a felismeréstől eljutva a gyógyulásig – mert hogy ezt a szót is sokszor használjuk, és ez a cél nyilván – milyen folyamaton, mennyi ideig kell átmennünk? (24:05)
Igen, ezt éppen múltkor is emlegettem nektek, hogy 1-2 év alatt már történik néha valami változás, 4-5 év után kezdünk egész tűrhetően lenni, és 8-10 év után azt mondhatjuk, hogy most már nem vagyok pont olyan, mint voltam. Szerintem ez egy elég jó tempó. (24:25)
A montázshoz kapcsolódva szeretném én is az első kérdésemet feltenni. Az egyik megszólaló valahogy úgy fogalmazott, hogy „Egyszer, talán, majd 70 éves korunkban sikerül megvalósítani…” azt, amiről a kedd esti alkalmaidon beszélsz. Bennem sokszor felmerül az a gondolat, hogy: Annyira nehéz ésszerűen felfogni, hogy a gyermekkorban kialakuló sémák évtizedekkel később, felnőtt korunkban is letaglóznak bennünket, bénító hatással vannak ránk? Tehát az ésszerűséggel miért nem tudunk előrébb lépni, és a gyógyulás útjára lépni? (25:05)
Igen, használhatok erre egy egyszerű modellt. Könnyen láthatjuk magunkat úgy, hogy belenézek a tükörbe, és azt mondom, egy felnőtt néz vissza rám. Ez rendben is van így, amikor a felnőtt részem elérhető számomra. De pont azokban a helyzetekben, pont azokban az elakadásokat fölhozó, felszínre hozó helyzetekben, amikor a leginkább szükség volna egy felnőttre, vagy egy okos szülőre, pont ott általában a gyerek kezd el irányítani, és az az elakadásnak az egyik általános ismérve, a sémák felől nézve, hogy sem a felnőtt, sem a szülő nem elérhető. Vagy pedig elérhető egy olyan szülő, akitől pont a sérüléseket szereztem. (25:50)
Ezért görgetjük folyamatosan magunk előtt a sémáinkat, ezért nem tudunk szabadulni tőle? (25:55)
Azért, mert beépült a személyiségünkbe. Annyira beépül a személyiségünkbe, hogy azt gondoljuk, hogy ahogyan a séma alapján látjuk a világot, a világ olyan, és amilyennek a séma alapján látjuk magunkat, én olyan vagyok. Tehát nem önmagamtól idegennek élem meg a sémát, hanem sokszor azt mondom, hogy ezen nem is tudnék változtatni, hiszen ez vagyok én. Valami, ami több lenne, vagy más lenne, vagy még akár – most sarkosan mondom – egészségeseb lenne, azt pedig úgy élem meg, hogy ez teljesen idegen tőlem. (26:30)
Következő kérdésemmel szeretnék egy kicsit Judit egyik felvetéséhez, első kérdéséhez kapcsolódni, hiszen a sémákat mindig adott szituációkban éljük meg. Ebben a szituációban, élethelyzetben a társunk, a partnerünk, a szülőnk, a gyerekünk van velünk szemben. A másik fél segíthet nekünk a továbblépésben? Hogyan tudunk a mókuskerékből, az évtizedek óta használt mókuskerékből kilépni? Vagy minden csak rajtunk múlik? (27:00)
Kétség kívül segíthetünk egymásnak. Az például nagyon nagy segítség, hogyha én egy sémában vagyok, az mondjuk nem érinti a társamnak is egy sémáját. Az nagy segítség tud lenni. De az élet nem ilyen kegyes hozzánk. Mert gyakran, amikor az egyik sémámra rákapcsolok, aktívvá válik, ahogy a szakirodalom mondja, az nagyon gyakran érinti pont a másiknak egy másik sémáját. És akkor így találhatóvá… na, tehát így fölfedezhetünk egy ilyen átkos kört, hogy én a sémára, te egy sémával válaszolsz, az kihozza belőlem, aktívvá teszi még jobban ezt a sémát. Az megint aktívvá teszi, bölölö-lölö, és akkor ez így megy. Az nehéz. Ilyenkor óriási nagy lehetőség, akkor kedden… Nem kedden, hanem ketten. Olyan szép ez, ahogy egy pszichoterapeutától ezt hallottam. Amikor ketten akadunk el, és látni valóan valahogy nem, nem bírunk kijönni valami átkos körből, hogy akkor, ahogy mondtad, hogy szemben állunk egymással, vagy szembe helyezkedünk egymással. Hogy akkor így forgatjuk a széket, ahogy most vagyunk, és vállt vállnak vetve, együtt ránézünk a közös nyomorúságunkra. Ez az átalakulás, hogy a székemet veled szemből átrakom melléd, és közösen nézzük a saját nyomorúságot, már ennek gyógyító hatása van. (28:30)
Utolsó kérdésként: ketten könnyebb, mint egyedül? (28:35)
Hát néha könnyebb, néha meg sokkal nehezebb. (28:45)
Szokásos módon zárjuk ezt az élő beszélgetést, mégpedig azzal, hogy… Életünk gondjairól, és azok lehetséges megoldásáról hallhattunk az elmúlt közel fél órában. A most rögzített élő adás szerkesztett változata a nyár folyamán hallható lesz majd a Teljességre hangolva című műsorunkban, amellyel, mint már hallhattátok, minden hétfőn este 9 órakor jelentkezünk a Katolikus Rádióban. Terveink szerint a Teljességre hangolva más adásaival együtt ez a műsor is majd elérhető lesz a Pálferis közösség honlapján. Én most szerkesztőtársaim nevében köszönöm a figyelmet, és Ferinek a beszélgetést. Illetve ezzel a lendülettel átadom a mikrofont kolléganőmnek. (29:35)
Csak a Ferinek szeretnénk még egy aprósággal megköszönni az elmúlt öt évet, és hogy dolgozhattunk veled. (Taps, Feri kap egy tortát 5-ös gyertyával, és egy csomagot. A csomagban egy kóla van. – szerk.) (30:25)
A 105 kérdés közül az egyik úgy hangzott, hogy mennyit kapok a cégtől. Képzeljétek el, hogy én egy annyira lúzer vagyok, hogy én ezt magamtól csinálom. Egyszerűen csak azért, mert ízlik. (Kapott még Feri egy zöld pólót 5-ös számozással, elöl „TH”, hátul pedig a „TELJESSÉGRE HANGOLVA” felirattal. – szerk.) (30:55)
Teljességre hangolva 5. Köszönjük szépen Feri, hogy itt lehettünk, és nektek is, hogy itt lehettünk veletek. (Taps – szerk.)(31:05)
Köszönöm szépen, köszönöm szépen, hát köszönöm, hát köszönöm, szia, sziasztok. (A rádió munkatársai beülnek a nézők közé – szerk.) Nagyon szépen köszönöm. Talán annyit, csak még három mondat ehhez, hogy úgy eszembe jutottak gondolatok, hogy tulajdonképpen öt évvel ez előtt amit elkezdtünk, ez úgy néz ki a gyakorlatban, hogy kéthetente bemegyek a Katolikus Rádióba, és akkor ott fölveszünk mindig két adást. Tehát akkor mindig ott benn vagyok egy órát. És ugye öt éve, ez azt jelenti, hogy kéthetente találkozunk, és tididi-dididi, sz’al egész hozzá nőtt az életemhez. (31:45)
Két élményemet erről, hogy…Éppen a Börzsönyben nyaraltam, és vásároltam ott valami… (Mutat a kólára – szerk.) és egyszer csak egy olyan 70 év körüli bácsi megszólított, azt mondja. „Maga az?” Ugye, hát erre nehéz azt mondani, hogy nem. Rögtön egyet értettem vele, hogy én vagyok az, anélkül, hogy tudtam volna, hogy kire gondol. De akkor azt mondja „Maga az, a Teljességre hangolva, és a Katolikus Rádió…” Képzeljétek el, Börzsönyben a közértben a bácsi azt mondja, hogy hát ugye kicsi falu, és hát az a helyzet, hogy itt nem fogható a Katolikus Rádió. Akkor ez így volt, lehet, hogy azóta már fogható. Azt mondja „Hát én Pesten élek, de annyira szeretem ezt a műsort, hogy én úgy vagyok, hogy szerda-csütörtök jövök ki ide, a kis házikóba, és hétfőn délben hazamegyek, hogy este meghallgathassam a műsort.” Hát ez… (taps – szerk.) Ezt álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen létezik. (32:50)
A másik élményem, hogy összefutottam valami… program volt, egy neves egyetemnek a rektorával. A neves egyetem rektora… Ugye tudjátok, hogy szeretem ezt a kifejezést, hogy neves egyetem. Hát persze, van neve, tehát… de így sokkal jobban hangzik. Tehát a neves egyetem rektora azt mondja. „Te, képzeld el Feri, én vacsora közben mindig meg szoktam hallgatni. Én mindig akkor vacsorázok, és akkor bekapcsolom, és ez nagyon jó…” Óh! Nem akarom tovább mondani. Szóval, sokunknak egy csomó munkája van benne, és hogyha ezzel tudunk most majd nektek valamit még adni, és akkor le tudjátok töltögetni… Hány adás lesz fönn? Mennyi? 193 adás. Tessék? Eddig, ja, eddig, eddig. Igen, tehát ennyi lesz fönn, és akkor, ha akarjátok, tudjátok hallgatni. Jó. Gyerünk! Nagyon köszönök mindent, és akkor… kérdések. (33:45)
Kérdések
Nem spóroltatok a kérdések hosszával. Ezt rögtön az elsőnél is fogjuk látni. Majd lehet, hogy próbálom úgy, hogy a lényeg derüljön ki, és akkor nézzétek el nekem, hogy a kérdező nem fogja az egész kérdését hallani. Így szól. (34:05)
Mindig rossz férfiakba szeretek bele.
Mondjam tovább, vagy ez így…? Szerintem ez elég, nem? Az üres részeket a fantáziátokkal ki tudjuk tölteni. Azért még egy mondatot hozzátennék. De ha most megállok, látjátok, ez a derültség. Csak mondom, mert lehet, hogy aki kérdez, 2 éve, 4 éve, 8 éve nem hallgattál bennünket, nem kérdeztél. A kérdések nyomán, a válaszok nyomán néha fogunk nevetni, meg derülni, meg az összes többi. Sose vedd bántásnak. Sosem tudom, ki kérdez: ne vegyétek bántásnak! Sosem… egymáson nevetünk, nem gúnyolódunk, nem, pellengérre állítunk, és nem kinevetünk, hanem talán a szokásos közegünkben próbálunk nagyon is komolyan venni témákat. Azért mondom ezt, hogy komolyan venni témákat, mert a kérdések nagyon személyesek. De én nem ismerlek benneteket, tehát én témákhoz tudok kapcsolódni. Ez nagyon fontos, nem, nem tudok konkrétan személyekhez. Tehát témákhoz fogok kapcsolódni. (35:10)
Akkor így szólt, megyek tovább egy picit. „Mindig rossz férfiakba szeretek bele. Olyanba, aki elérhetetlen, túl idős, vagy foglalt. Viszont a fiúk, akikkel randizom…” Halljátok? Tehát ők fiúk. Tehát vannak a vonzó, elérhetetlen férfiak, és a maradék, az fiú. Így nehéz akkor. „…viszont a fiúk, akikkel randizom, néha általában egyáltalán nem izgatnak, nem vonzanak, nem érzem azt a szikrát, a szenvedélyt. Unalmasak nekem, bár lehet, hogy rendesek, udvariasok.” Ezt nem ragozom. (35:55)
Arra jutottam, lehet, hogy egy picit ezt meg is szegem, hogy próbálok nagyon-nagyon egyszerű válaszokat is adni. Nem akarnék egy csomó témába nagyon belemenni. Ez lesz most a kivétel. Tehát mindig… Hadd nevezzek meg nagyon egyszerűen dolgokat. Valószínűsítem, mikor valaki ilyesmivel jön, hogy „Foglalt férfibe szeretek bele, már házas, már van három gyereke, idősebb 20 évvel, 30, 40.” Ödipális elakadásra gyanakszom. Mondhatnám kedvesen, meg szebben. Mit jelent ez? Ödipális elakadás, ez azt jelenti, hogy Magyarországon a nőknek a zöme ödipális elakadással támolyog, ténfereg és támolyog. Ez azt jelenti, hogy van egy klasszikus, alapvető személyiség-fejlődésbeli út. Ez pedig az… Ú, hát ez a torta útban van nekem. Látjátok… Elindult, ugye? Megdermedtetek. Azt mondja. (37:00)
Mutatom nektek a klasszikus utat. (Három szék – szerk.) De nem akarom hosszan. Itt (1) van apuci, itt (2) van anyuci, itt (3) van a kislány. A kislány 4 éves, 5 éves, 6 éves, 7 éves. Mi történik? A kislány… Melyik volt az apuci? Ő (1). Hát már olyan késő van, meg rádióra vagyok hangolva, ott nem kell látni. Itt (1) van az apuci, szóval. A kislány a világában kit él meg hhhá-hhhá-hhhá? Aki vonzó, aki a szenvedélyét szítja, akivel legszívesebben rengeteg időt töltene, akivel rengeteget játszana, akinek a tekintete nagyon fontos neki, akinek a dicsérete energetizálja, aki miatt érdemes fölkelni, akivel a legjobb játszani, akivel a legjobb beszélgetni, és a legjobb, hogyha ő mondja a mesét. Hát ki? „Apa!” Na, hát persze, apa. Ezért aztán a kislány, ahogy mondani szoktuk, az ödipális korszakban némi szerelmet él át az apuci iránt, és próbálja befúrni magát ide. (1-2 szék közé – szerk.) A maga ötéves módján, ahogyan… Mi az, hogy szerelmet él át? Hogy rajong, hogy idealizál, hogy eszményít. „Hogyha apa velem van, minden van. Senki nem mondhat mesét, csak az apa. A legfontosabb az apa.” Mintha a szerelmemről beszélnék, ugye halljátok. „Ha apa van, minden van. Ne te, anya!” Ismerős ez? (38:40)
És akkor te (2) zokogva mész, és sírsz, és kinyitod a csapot, hogy ne hallja a család, hogy zokogsz. Hát de tudom, hát szokott ilyen lenni. „Nem vagyok jó anya! Bezzeg könnyű neki, mert én viszem el a rossz rendőr szerepet, mert én mondom, hogy nem lehet. Az apa meg jön, akkor itt úszkál.” Lehet, hogy erről is szó van, de általában nem, a személyiségfejlődésben van egy nagyon-nagyon fontos korszak, hogy az ős élményét megélhesse egy kislány ebben a védett közegben, amit családnak hívunk, hogy ő 4-5-6-7 évesen rajonghasson az apjáért, és megélhesse azt, „Hogyha apa van, akkor minden van. Apa megvéd, és apa jó.” Értitek, ugyanazok a kifejezések, mint ahogy a szerelmes beszél a szerelméről. Ez idáig teljesen rendben van, ugye? Igen ám, de ki van útban? „Anya.” Anya útban van, és a kislány egy intim pillanatban azt kérdezi az apjától: „Apa, feleségül veszel, ha nagy leszek?” Ez szó szerint, el tud hangozni ez a kérdés. „Kit szeretsz jobban, engem, vagy anyát?” (39:50)
Szóval, az anya útban van. Hogy folytatódik jó forgatókönyv szerint a történet? A jó forgatókönyv az, hogy szeretném kifúrni anyát, és megszerezni apát. (A gyerek székét az apa székének „ölébe” ülteti – szerk.) Így, így, ez az álmom, és aztán ketten elmegyünk világgá, anya meg… sírjon csak. A jó forgatókönyv azonban az, hogy az apukám a következőt csinálja. „Az én apám…” Ú, ez a torta még mindig útban van. (Még odébb teszi – szerk.) „Az én apám…!” Most én vagyok az apa, tehát akkor nem az én apám, „Az én lányom!” Tehát. Az apa nagyon szeret a lányával lenni, alig várja, hogy hazaérjen. Hát áhítatos pillantással néz az ő kicsijére. „Édesem, gyöngyöm, drágám!” Hajj, ölelgeti, tűű-rűűű. Ő mesél neki. „Te vagy a legszebb! – Te vagy a legszebb!” Fésüli a haját, nem csak az anya, az apa fésüli a haját. „Apa, te fond be!” Megvan ez az élmény? Hát ahol egy apa fizikailag, érzelmileg elérhető, a jó forgatókönyv szerint az apa fizikailag, érzelmileg elérhető, az apa be tudja fonni a lánya haját. Ennyi. Na! Miért vagyok ilyen heves, nem is tudom. (41:20)
Tehát a kislány megkapja azokat a pillantásokat, amik az ő vágyaira válaszolnak. Hogy rendkívüli vagy, senki nincs még ilyen, gyönyörűséges vagy, örülök hogy vagy, örülök, hogy élsz, vonzódom hozzád, szívesen vagyok veled, de jó az élet… Értitek. De közben egy másik üzenetet is kap az apától. Hogy az apa azt mondja „De nagyon sajnálom, édesem, gyöngyöm, van már feleségem. Én az anyádat nagyon szeretem.” Mi fog történni a kislánnyal? Hát egy kislány, ha nagyon szerelmes, nem adja föl. Nem, hát miért adná föl, első szóra? Haha-hajj! Szó sem lehet róla. Tehát a kislány nekiáll. (Rendezi a székeket – szerk.) Most kifogytam a térből. Azt mondja. Nézzétek csak! Látjátok? A női praktika. (Összekapcsol két széket – szerk.) Hoppá. Tehát. A kislány, hogyha nagyon oda van az apjáért, jó esetben nagyon oda van az apjáért, mert az apja fizikailag és érzelmileg elérhető, és az apa áhítatos pillantással nézi a csodás kislányát, akinél nincs rendkívülibb. Ezért ez nyilván bíztatás lesz a lánynak, hogy próbálkozzon. (Ütögeti a lány székét az összekapcsolt székekhez – szerk.) Thééé, thééé, ehh, áhhh! És megy az egyik próbálkozás a másik után, és az apa következetesen eszményítő pillantással néz a lányára, és ugyanolyan következetesen képviseli, hogy „Anya és én férj és feleség vagyunk.” Ez meghozza a kislány számára 5-6-7 évesen a könnyek áradatát. „Ez szörnyű!” Értitek, hogy egy alapvető válságon kell átmennie a kislánynak. Átélni azt, hogy nem tud ide befurakodni, hogy lehetséges az, hogy nagyon szeret valaki de mégsem lesz az enyém. Mrrrhhh! (43:30)
Amikor ez megtörténik, egyszer csak történik egy izgalmas dolog. A kislány fölfedezi az anyukáját, azt mondja. „Anya, fölvehetem a magas sarkúdat?” Akkor elhatározza, hogy tulajdonképpen ő is egy olyan csoda jó nő lesz, mint az anyukája. A szó minden értelmében. Mert az ilyen csoda jó nőknek lesz ilyen jó pasija. Tehát érdemes akkor olyannak lenni, mint anya, hát mert anya kifogta a legjobb pasit a világon. Hát akkor olyannak kell lenni, mint anya. Ajj, akkor rágyúr arra, hogy olyan, mint anya. Ezért az anyával jóban kell lennie. Micsoda fordulat! A következő lépés, hogy elkezdek anyával jóban lenni, tőle ellesni, megtanulni, anya meg én, anya meg én. (44:20)
És egyszer csak megjelenik a fordulat. Tessék, máris használjuk itt a dolgokat. (Ráteríti a zöld 5-ös mezt egy 4. székre – szerk.) Az ötéves Dezsőke. Egyszer csak a kislány átpillant az óvoda kerítésén. „Hú, a Dezső! Neki van fölfújható gumijú rollere. Ő a legvagányabb az oviban. Úhh!” Egyszer csak, életében először, már most 6 éves, sajnos már csak fél év van az óvodából, de tulajdonképpen elmondja anyukájának, hogy a Dezsővel van a legjobban az oviban. És hogy a Dezső… na, innentől nem folytatom. (45:20)
Ez lenne a jó folyamat. Látjátok, ebben a jó folyamatban van lángolás, és van pofára esés – most mondjuk így egyszerűen – és van veszteség földolgozás, és az egyik szülőtől átmegyek a másikra, és onnan eljutok a saját korosztályomhoz, és egyszer csak ők (1-2) már lehetnek így jól együtt, és mind a ketten támogatnak engem, hogy a Dezsőkével jól alakuljanak a dolgok. Ez a klasszikus forgatókönyv. Mikor ez a forgatókönyv elakad, és hát látjátok, hogy itt hány és hány lépés van. Egyszer már beszéltem erről, úgy emlékszem, részletesebben is kifejtettem. Nem akarom hosszabban, csak ide akartam hozni. Hogy valaki ezt mondja „Miért mindig olyanokba… aki elérhetetlen, aki így, aki úgy…?” Ödipális elakadás. Hát mondhatjuk szebben, meg ragozhatjuk, meg lehet, hogy UFO-kon is múlt, ezt nem tudom, de az ödipális fejlődésnek az elakadása maximálisan magyarázza ezeket a jelenségeket. Hmm. (46:30)
Ezért nem jó forgatókönyv, ha az apa nem érhető el. Mert ha az apa nem érhető el, mert nincs, mert elváltak, meg meghal, mert napi 28 órát dolgozik a bányában, akkor nem elérhető. Akkor az alap élményem ötéves korban, amikor a férfi-nő kapcsolatnak az alap struktúrája bennem érzésekkel elevenen kialakul, az, hogy a vonzó, a vágy titokzatos tárgya, az apa elérhetetlen. Hát persze, hogy akkor elérhetetlen férfiak után fogok vonzódni, mert ez az alap élményem, hogy a vágy titokzatos tárgya, az apa nem érhető el. Hát ebben nincs semmi titok, meg misztérium, meg UFO jelenés. Na. (47:20)
De az is lehet, hogy az apa elérhető, de a kislánynak sikerül befurakodni az apa és az anya közé. Mert mire ő 4 éves, 5 éves, 6 éves, addigra az apa és az anya között a kapcsolat már megromlott, és a kislány ezt nagyon jól érzi. Ezért tulajdonképpen a kilány nagyon is megéli 6 évesen, hogy ő fontosabb az apjának, mint az anyja. Ez sem egy hasznos forgatókönyv, mert akkor előszeretettel lesz egy mintázatom, és bele fogok szeretni majd egy házas férfibe, és azt mondom „Én tudom, hogy győztes leszek. Ki fogom fúrni, túrni onnan azt a nőt.” Nekem ez az alap mintám, hogy ezt így kell csinálni. Az egész folyamat egészen tudattalan is lehet. De hát én ezt gyakoroltam be. Hogy ilyenkor van egy küzdelem, és én leszek a győztes, és ki kell fúrni azt a valakit, aki eddig ott volt, hogy ez így működik. Hát nekem így működött. „És azóta erről soha senkivel erről nem beszéltem. Hát miért is? Nem is gondoltam, hogy ez számít, vagy ez hat rám, ott hat éves koromban. Nem is gondoltam én egy kicsit se azt, hogy én le tudtam volna győzni az anyámat? Hát ezt nem, ezt nem gondoltam.” Ezért lehet jelentősége annak, hogy akkor egy olyan férfit találok, akinek van gyereke. Mert akkor egy olyan anyát túrok ki, akinek van gyereke. Mert erről van élményem. (48:50)
Mondhatnám a forgatókönyveket, de azt ígértem, hogy sok kérdés, sok válasz, nem akarom ezt hosszabban. Tehát, ezért, akkor mit lehet csinálni? Ugye mindig ez a kérdés: mit lehet csinálni? Érdemes akkor egyáltalán elkezdeni, ahogy a kérdés elhangzott, hogy rálátni, hogy „Tulajdonképpen aha, ödipális elakadás. Akkor ez van.” Elkezdek valamit csinálni ezzel az alap élményemmel, akkor már rálátok, akkor dolgozok vele. Ahh! Idebent elkezdenek változások létrejönni, és elkezdenek olyan férfiak vonzóvá válni, akik eddig nem váltak vonzóvá. Mert hallottátok a kérdést, vagy az elérhetetlen férfi, vagy a fiúk. Tehát akkor egyszer csak bennem, ahogy ezzel a helyzetemmel dolgozok, elkezdek dolgozni az apa kapcsolatommal, egy csomó változás történik bennem. Mit éltem át… Anya kapcsolatommal. Hogy-hogy le tudtam győzni? Akkor elkezdek, elkezdek együttérző lenni az anyámmal. Sose gondoltam volna, mert tulajdonképpen nem is vagyunk jóban, de most, hogy ez így áll, tulajdonképpen ez nehéz lehetett az anyámnak. Akkor 30 évesen először elkezdek az anyám mellé ülni, és ez megfelel annak, emlékeztek, hogy 5 évesen ideülök az anyukám mellé, és azt mondom, szeretnék olyan lenni, mint az anya. Hát csak… az elmúlt 10 évben nem is szerettük egymást. Jé, de milyen érdekes, most látom, hogy őneki ez milyen nehéz lehetett. Nekem föl se tűnt. (50:15)
Tehát akkor itt egy folyamat tudja a kezdetét venni, aminek következtében, hát direkt módon nem tudunk a vágyainkkal, meg a vonzalmainkkal mit kezdeni. Most ne ő vonzó, hanem ő legyen vonzó. Ez így nem működik. De az egész rendszert változtatjuk, ahogy bennünk él a struktúrája annak, hogy férfi-nő, és harmadik fél, és ezért kialakul az, hogy egyszer csak, mondjuk 1 év után, vagy 2 év után először, magam is meglepődöm, egy eddig fiúnak tartott életkorú férfi után vonzódást érzek. Nem tart sokáig, de kétség kívül megtörtént. Tehát valami ilyesmi történik. (51:05)
Oké, hol a jegyzetem? Most nézem… ahh. Van 15 perc, hát szóval. Hosszú kezdésünk lesz jövőre. Juj, ez megint nagyon hosszú. Igen. Nem is ezt mondom, mert hosszú. A rövideket fogom, tényleg, azzal. Most elnézést, mert időrendben megyek, de a rövideket. Azt mondja. (51:30)
Mivel jutalmazza magát Feri atya, amikor úgy érzi, hogy valamit igazán jól csinált?
Örülök. Tényleg, kifejezetten. Olyan jó volt ez a kérdés, mivel jutalmazom… Nem… na, azzal például, hogy a jutalmakat összegyűjtöm, a magam számára szánt jutalmakat összegyűjtöm, és szerdán a szabadnapomon egyben kiveszem őket. És akkor a szerdát nagyon élvezem, mert akkor az az én napom, és csak magammal teszek jót, és iszonyú jó. Na. Következő. (52:05)
Mit kezdesz azokkal a sértő megjegyzésekkel, amelyeket rád tesznek?
Ki? (taps – szerk.) Mhh. „Mit teszel ilyenkor belül?” Hát ha sértő megjegyzéseket tesznek rám, akkor az engem dühössé szokott tenni. Amikor még nagyon sérült voltam, jóval sérültebb, mint most, akkor a sértő megjegyzésektől szomorú lettem. Amióta egészségesebb lettem, egy egészségesebb reakciót adok, tehát nem szomorú leszek, hanem dühbe gurulok. Mikor dühbe gurultam, akkor ezt megengedem magamnak, ezzel mégis csak valami támadás ért, az egy normális reakció, a harag alkalmassá tesz arra, hogy megvédjem magam. Erre általában nincsen szükség. És utána a következő lépésben megpróbálom megérteni a megjegyzéséből, hogy tulajdonképpen ennek mi lehet a hátterében, és ez néha érdekes, néha nem. Néha megpróbálom megérteni, néha meg nem. Ez így szokott lenni. Következő. (53:20)
De… de talán ez még használható lesz nektek. Kigyógyultam abból, hogy fontosnak tartsam azt, hogy mindenki szeressen. Nem, ebből kigyógyultam. Mikor fiatal pap voltam, akkor azt gondoltam, hogyha majd jól csinálom, amit csinálok, akkor előbb-utóbb majd mindenki szeret. Hát aztán ez miért lenne így? Nem, tehát tudjátok, az élet olyan, mint Zamárdi-felsőn a fagyi. Igen, igen, ezt a történetet már… Hát Zamárdi-felső, hétéves gyerek voltam, mentem Zamárdi-felsőn, kértem apától egy bélást. „Apa, apa, adj egy bélást!” És akkor mentem, mentem a nénihez. Egy helyen volt csak gépi fagyi. Tudjátok, blö-lö-lö. Fagyi, farkincával a végén. Én mentem, és mondtam a néninek. „Csókolom! Én vaníliát kérek!” Mert én a vaníliát nagyon szerettem, a csokit meg utáltam. Akkor a néni, pff, pff, vegyes. Hát ez nap, nap után előfordult, hogy mindig vegyeset kaptam, és akkor az volt bennem, én annyira szerettem a vaníliát, meg hát ugye naponta csak egyszer kaptam egy bélást, tehát az nagyon nagy kincs volt, arra gondoltam, kinyalom a csokiból a vaníliát. Hát mit csináljon a szegény ember? Hét évesen? Hát most mit, hova taktikázzak? Nem, én azt kinyaltam belőle. Két dolgot értem el, az egyik, hogy mindig leettem magam, a másik meg, hogy egyre több lett a csoki. Akkor végül az történt, hogy… de 8-szor megtörtént ez, 2 hetet nyaraltunk mindig Zamárdi-felsőn, hogy végül odamentem, nem adtam oda a két forintot, tehát kigyógyultam egy hét alatt a gyermeki naivitásból. Megnéztem, hogy a néni miért ad nekem vegyeset. Néztem, hogy mások kérését hogyan teljesíti, és arra lettem figyelmes, hogy aki csokit kért, annak is vegyeset adott. Ezért aztán a szemem már nem a nénire, hanem a gépre terelődött, és akkor vetem észre, hogy Zamárdi-felsőn az a két kar, tudjátok, ilyen műanyag kis bumszlikkal a végén… Megvan? Egy hajlított kar, műanyag bumszli, amit gyerekkorban annyira szerettem volna megnyomni, hogy az én kezem által jöjjön ki a fagyi. Tehát, Zamárdi-felsőn a két kar össze volt kötve. Onnan tudom, hogy az élet olyan, mint Zamárdi-felsőn a fagyi. Csak vegyes van. (taps – szerk.) (55:50)
Nagyon köszönöm! Ez a hétéves alapélményem. Tehát, kigyógyultam abból, hogy az élet valakinek csak vaníliát ad, hogyha nagyon szépen kéri. Akkor is vegyest ad. Azt mondja. (56:10)
Mi a kapcsolat a komplexus és a séma között?
Óóóó! Na, tehát, és akkor mondja: „A csökkentértékűsz…” Feri! Attól nem lesz jobb, ha kapkodsz. „A csökkentértékűség-szégyen séma milyen viszonyban van a kisebbrendűségi komplexussal?” Lehet, hogy ugyanarról beszélünk. Ennyi. Következő. (56:45)
Hogyan tehetem túl magam egy olyan férfin, akit önzetlenül szerettem, szeretek, és nem tudjuk, mi volt a baj, ami miatt különváltak útjaink, és emiatt évek óta képtelenek vagyunk mások felé nyitni. Köszönöm.
Sokat jelent nekem a többes szám. „Képtelenek vagyunk. Már évek óta nem vagyunk együtt, de képtelenek vagyunk mi így, együtt nyitni mások felé.” Két gondolatom lett. Az egyik, gyakran, amikor valaki azt kommunikálja kifelé, hogy „Milyen szörnyű, és milyen szerencsétlen, két éve nem találok egy társat, és…” töröröm, tulajdonképpen te elköteleződésben vagy még, de ezt lehet, hogy nem vallod be magadnak. De ott, belül lehet, hogyha nagyon egyedül vagy, nagyon-nagyon egyedül, s a szégyent elküldted Kukutyinba, akkor azt mondod, hogy tulajdonképpen te úgy döntöttél, hogy ez még megéri. Hátha… hát ő az igazi. Vagy azt mondod „Annyira tehetetlen vagyok, el sem bírom képzelni, hogy tudnék nélküle élni. Még így is jó. Legalább vágyakozhatom.” Az nagyon értékes dolog, a vágyakozás. Nagyon szoros kapcsolatot lehet tartani valakivel a vágyakozással. (58:05)
Tehát az egyik gondolatom, mikor valaki többes számban fogalmaz, hogy tulajdonképpen te egyoldalú elköteleződésben vagy. Bárkitől kérdezed, hogy mit lehetne ilyenkor tenni, hogy el tudjam engedni, meg az összes többi, tulajdonképpen ezt te nem is akarod csinálni, mert eldöntötted, hogy te ezt még nem akarod csinálni. Tehát az első, hogy én szembenéznék, a tükörbe, és azt mondanám „Így akarom, vagy nem?” És lehet, hogy az derül ki, hogy igen, te ezt még most így akarod csinálni. Akkor nincs miről beszélni, mert akkor úgy döntöttél, hogy ezt még így csinálod, és akkor ennek a következményeivel kell élned. (58:40)
A másik lehetőség, hogy tulajdonképpen nem, hanem, hanem… Ott őrzöd magadban a jó érzéseket, jó emlékeket, minden klasszat, hogy, hogy… És az a félelmed, hogyha ezt most elgyászolod, nagyon-nagyon fog fájni, és az életed legszebb dolgai közül egy csomót el fogsz veszteni, és ezt nem akarod. Ezt pedig úgy nevezhetnénk, hogy nem kezdesz bele a szükséges gyászmunkába, halogatod, mert e mögött egy félelem van, hogy pont azt veszíted el, amire mondjuk, ha azt mondja „Mondd az öt legfontosabb élményedet!”, abból négy erről a pasiról szólna. De hogyha te most elgyászolnád, akkor attól félsz, hogy az öt legfontosabb élményedből négyet kikukáztál, és ezt nem akarod. De ez egy félelem. Mert tudjuk, hogy amikor a gyászmunkát elvégeztük, akkor az ötből az a négy élmény nem került a kukába, hanem a helyére került, és képes leszel úgy élni, ahogy az neked jó. Erről ennyit. Gyerünk! Azt mondja. Pam-pam-pam. (60:00)
Hogyan tehetünk szert arra a megfelelő mennyiségű érzelmi energiára, ami a megoldhatatlan problémákkal való együttélés megtanulásához – május 23. – szükséges?
Az az előadás dátuma volt. Az érzelmi energiához nagyon sok féleképen juthatunk hozzá. Alkati kérdés is. Te kimész, hallgatod a csicsergő madarakat, és föltöltődsz. Ki nem mennél semmi pénzért, megnézed a… BL döntőt, és a BL döntő után, miután a kedvenc csapatod győzött, azt mondja: „Ezek után lehetetlen, hogy én ne tudnék valami jót.” Tehát, sok féleképen tudunk töltődni. Például, értelmes tevékenységet csinálunk, rátalálunk arra, hogy mi az életünk értelme, ami nem föltétlenül ott van, ahol az elakadás van. Ugye valaki azt mondja, az életem értelme a kapcsolat lenne… csakhogy most nem működik. Az úgy nehéz, akkor találj egy másik értelmet is, légy szíves! Mondd azt, hogy a kapcsolat éééés… amikor ez, és ez, és ez. Bővítsd egy kicsit a kört, hogy honnan tudsz töltődni, hol vannak az erőforrásaid. (61:15)
Mikor beszűkülünk, és azt mondjuk „Nincs energia.”, és megkérdezzük egymástól, hogy „Nevezz meg öt erőforrást!” Tudjátok, hányszor hallottam, hogy valaki erre a kérdésre, hogy nevezz meg öt erőforrást, amiből táplálkozol, a következő válasz hangzott el. „Hát a férjem lenne az erőforrás, ha…” Ez egy nagyon-nagyon klasszikus válasz. Tehát tulajdonképpen nem is gondolkodtál el azon, hogy mi lehetne az erőforrásod. Nem mész, nem mész töltődni. Na, ezt se akarom hosszabban. (61:50)
A kapcsolatokon belül pedig négy klasszikus erőforrásunk van, de erről sokat beszéltem, ezt se akarom ragozni. 1. Észrevesszük egymást, figyelmesek vagyunk egymáshoz. 2. Megbecsüljük, tiszteljük egymást, és ezt kifejezzük. 3. Törődünk, gondoskodunk egymással. 4. Megértőek, együttérzők vagyunk, és emberszámba vesszük egymást. Ennyi. Megyek tovább. Mmm. (62:15)
Hogyan tudok megválni a társ-, illetve a kapcsolatfüggőségtől?
- Érdemes nagyon beijedned, hogyha így maradsz, az nem lesz jó. Hát ameddig így húzod-halasztod, hogy így is ketyeg az élet, addig nulla. Tehát, érdemes nagyon megijedned. Például, hogy 40 éves vagy, és nem úgy élsz, ahogy akarsz. Tehát az első, akármilyen furcsán is hangzik, némi ijedelem nem ártana neked.
- Az ijedelemből motivációt lehetne nyerni a változáshoz.
- Egy belátás nyomán döntést kell hoznod. Különben, ha nem hozol döntést, minden úgy megy majd, ahogy eddig.
- Veszteség, fájdalom, sírás, könnyek, szenvedés, pusztulat. Nem, nem t’om kedvesebben mondani. Ha el akarod kerülni, nem fogsz kitörni belőle, nagyon fog fájni néha.
- Ki kell tartani. (63:25)
Ennyi, és a végén… hííí-ti-dí-di-dí, ezt tudnám mondani. Látjátok, ez egy más stílus. Lehet, hogy mostantól kezdve így tartom az előadásokat, és sokkal-sokkal több témát fogunk felölelni. Asszony’gya. (63:40)
Mitől, hogyan válik valaki szerelemfüggővé? Azt értem ez alatt, hogy a rajongást, a lángolást akarja, a tüzet érezni a kapcsolatban, és ha ez nincs meg, bár a kapcsolat jó, akkor azt mondja, hogy az nem elég, és fölrúgja?
Pl.: ödipális kapcsolat elakadása. Vagy, és még az előtt, vagy mind a kettő: nárcisztikus szükségletek ki nem elégítettsége gyerekkorból. Tehát az, ahogyan a szülő ránéz a gyerekére, és azt mondja. „Ééédesem! Gyöngyöm, drágám, szépségem, kincsem! Gyere, anyukának szeme fénye!” Ezt nevezzük a nárcisztikus szükséglet kielégítésének. Azt, hogy anya mindent lerak, és velem foglalkozik. Nagy baj van, mmm, anya jön, tüüüü. Ha ezt gyerekkorban megkaptuk, az azért jó, mert felnőtt korban nincs már utána olyan erős sóvárgás. A probléma az, hogyha gyerekkorban nem tudtunk valahogy a középpontba kerülni, és nem éltük meg ezt a „szeme fénye vagyok” apunak, anyunak, nagyinak, valakinek legalább, akkor ez a kielégítetlen szükséglet hiányként, vágyként, sérülésként végig dörömböli az életünket. Ilyenkor lehetséges az, hogy valaki ténylegesen hiába 40-50-60-70 éves, mindig szerelemről szerelemre rebben. Vagyis nem tudok kitartani egy ember mellett, addig vagyok csak vele, amíg így néz rám. És amikor már nem néz így rám, úgy érzem, hogy „Hhhh, nem tudok töltődni, nem kapok levegőt, nincs friss víz.” (65:25)
A klasszikus gondolatomhoz szeretnék visszatérni. Mondjátok meg nekem légy szíves, egy csecsemőnek kire van szüksége? Igen, mondjátok, hogy az anyjára, ez a rossz válasz. Mert egy csecsemőnek bárkire, aki törődik vele. Egy csecsemő nem fog válogatni, ha az anyukája épen elutazott Honoluluba. Nem fogja mondani „Addig nem eszem, amíg anyám vissza nem ér.”, hanem az fog történni, „Adjon már valaki valami, zzzz! Ne szórakozzunk! Egy kis csecsemő vagyok, mit csináljak? Tehenet fejjek, vagy mi legyen már?” Ezzel szemben elvileg egy felnőtt, érett személyiségnek kire van szüksége? „Az anyjára.” (Feri felállva röhög – szerk.) Most föladtam, most 17 évet kukáztatok ki! Micsoda nemzedék! Elköltözöm. Tessék? „Honoluluba.” Adjam a tortát addig? Ja, egyek tortát. Ja, értem. De egyébként jól néz ki a torta. Jól néz ki, jól néz ki. Nem jut mindenkinek. Mire gondoltál? Jól van, gyerünk, Feri! Még a kérdést ragozom itt, de nem válaszoltam. Mi volt a kérdés? Ja, a szerelemfüggő. Hát de már válaszoltam rá. Hát nem? Szerelemfüggő, ennyi. (67:10)
Vagyis, a végső kérdés. És egy 30-40-50 éves érett embernek kire van szüksége? Egy 30-40-50 éves érett ember tudja azt mondani, hogy „Rád, akkor is, ha nem nézel rám rajongva két hétig.” Egy felnőtt ember engedheti meg magának, hogy bizonyos nárcisztikus, vagy egyéb szükségletei egy szeretett személy által ne elégüljenek ki. Mert felnőtt vagyok, és nem fogok belepusztulni. A csecsemő nem engedheti meg magának, hogy bizonyos alapvető középpontba őt helyező szükségletei ne elégüljenek ki, mert ő belehal. Hát amikor egy felnőtt ember úgy él, hogy ő mindig szerelemről szerelemre rebben, akkor az azt jelenti, hogy egy csecsemő üzemmódjában létezik. Ezt nem tudom kedvesebben mondani. Nagyon tudok szeretni bárkit, aki rebben, rebben, de attól még ez így van. Gyerünk! Azt a betyárját! Megyünk, toljuk, na most! Hogy van? (68:15)
Kedves Feri atya! Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy. Nagy gond lenne, ha nem kérdeznék semmit?
(taps – szerk.) Jaj, nehéz nekem veletek. Szóval, állandóan kavarjátok itt a kártyákat. Megyek tovább. Kedves Feri! Nem, most ezt… na. Kedves Feri… olyan, ez jól esik, ezt így mondani. Kedves Feri… Tudjátok, hogy a GPS-em is annyira kulturált lett? Vettem egy új GPS-t, a régi teljesen fölmondta a szolgálatot, és képzeljétek el, néha teljesen váratlanul, nem látom a logikáját, azt mondja „Legyen szíves, forduljon jobbra!” Máris! Hát annyira jól esik. Jajj! Na, innen már csak egy lépés a robotkutya. Igen. De… nem t’om. Ja, mert ez ugyanaz a lap. (69:25)
Feri, pisilnek-e az ufonauták? Isznak-e a halak?
Látjátok, nálunk nincs cenzúra. Minden kérdés átmegy a rostán. Jó. Én azt hiszem, befejeztem. Ezek annyira érdekes kérdések voltak, hogy… szerintem isznak a halak, csak nem tudják elválasztani az evéstől. (70:00)
Köszönöm a figyelmeteket! Tehát akkor… tényleg, tényleg, fél van, nem? Ugye, tehát rendben van, jó. Meg hát a torta, tudjátok. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Ugye tudjátok, az a logikánk, hogy találkozunk majd, vagy találkozhatunk szeptember harmadik keddjén. Addig persze lesz buli, meg záró alkalom, meg minden jópofaság. Szívesen látunk mindenkit. De hogy ebben a formában akkor szeptember harmadik keddjén, és akkor az ígéretem szerint megpróbálok nagyon-nagyon sok kérdésre válaszolni, mégpedig abban a formában, hogy nem fogom túlmondani, hanem tik-tik-tik. Ez lehet egy érdekes új megközelítés most, különben is már egész érettek vagyunk, nem kell annyi simi-simi, meg zanzi-manzi. Szép nyarat! (taps - szerk.) (71:00)