Jn 3,16-18 - Szentháromság vasárnapja

Olvasmány (Kiv 34,4b-6.8-9)

Mózes, miután elpusztította az aranyborjút és kiengesztelte az Urat, másnap korán reggel elindult a Sinai-hegyre, és vitte magával a két kőtáblát, ahogy az Úr megparancsolta. Az Úr leereszkedett felhőben, ő pedig eléje járult és segítségül hívta az Úr nevét. Az Úr elvonult Mózes előtt és ezt mondta: „Az Úr, az Úr, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, kegyelemben és hűségben gazdag.” Mózes sietve a földig hajolt, leborult, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam a szemedben, Uram, akkor a mi Urunk vonuljon velünk. Bár keménynyakú nép ez, mégis bocsásd meg bűneinket, és fogadj el minket örökségedül.”

Szentlecke (2Kor 13,11-13)

Testvéreim! Örvendjetek és tökéletesedjetek! Buzdítsátok egymást, éljetek egyetértésben és békében! Akkor veletek lesz a szeretet és a béke Istene. Köszöntsétek egymást szent csókkal. A szentek mind köszöntenek titeket. Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Evangélium (Jn 3,16-18)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.

Vasárnapi beszéd

Kétség kívül nem hinném, hogy különösebben fontos dolog lenne arról beszámolnom, hogy hogyan készültem a mai misére. De mégis csak ezt most rendkívüli módon hadd tegyem meg. Még pedig azért, mert, mert… Szentháromság vasárnapja van, és hogyha úgy egyébként évközben megkérdeznélek benneteket, hogy mikor van Karácsony, mikor van Húsvét, vagy mikor van Pünkösd, vagy esetleg mikor van Úrnapja, azt hiszem sokkal természetesebben mondanánk, hogy mikor van. És ha azt kérdeznénk valamikor, mondjuk januárban, hogy mikor van Szentháromság vasárnapja, „Hááát, azt nem is tudom, nem is tudom.” Tulajdonképpen ez olyan érdekes. Érdekes, mert hát kétség kívül hatalmas ünnep Jézus megszületése, hatalmas ünnep a föltámadása, hatalmas ünnep a Szentlélek elküldése. Na de azért, amikor az Atyát, a Fiút és a Szentlelket együtt imádjuk… nem egy kis ünnep, és mégis valahogy Pünkösd hatalmas, ragyogó ünnepe, és az úrnapi nagy körmenetek között valahogy ottan elbújik a Szentháromság ünnepe.

Ez önmagában is elindíthatja a gyermeki kíváncsiságunkat, hogy tulajdonképpen miért van ez így, vagy hogy vagyunk akkor mi ezzel. Nem tudom, hogy ti ezzel hogy vagytok, minden esetre az én gyermeki kíváncsiságomat ez elindította. Nekiálltam Szentháromságról szóló cikkeket olvasni. És most ne ijedjetek meg, nem ezeket fogom ismertetni, hanem az egyik cikkből szeretnék idézni egyetlen mondatot. Az egyik cikk, ugye dogmatörténeti megfontolásokat hozott, és azt mondta: „Az egyház történetének korai szakaszában a Szentháromságról szóló hitigazságok kifejtése már korán elszakadt a keresztény ember hitéletétől.” Ugye érthető? Most ezt mondom, mondom normálisan is.

Vagyis, hogy ez már… 1500-1800-2000 éve beszélünk a Szentháromságról, anélkül, hogy ez úgy különösebben a hívő ember hitéletébe valahogy átszűrődött volna, hogy a kettő között különösebb kapcsolódás születhetett volna. Nem véletlen ezért, hogy a Szentháromság vasárnapja úgy beszorul két, számunkra sokkal nagyobbnak tűnő ünnep közé. Ezért arra gondoltam, hogy mi lenne, ha négy pontban összesűrítenénk azt, hogy hogyan lehet gyakorlattá, valósággá az, hogy mi a Szentháromság Egy Istennel kapcsolatban vagyunk, hogy egymásnak kölcsönösen fontosak vagyunk. Hogy tekinthetünk magunkra úgy, mint négy személyre, és hogyan jön létre négy személy között valamiféle egység. Akkor a négy gondolat így szól.

A közös rítusok alapján, a kapcsolódásunk, a kötődésünk fönntartásának gesztusai révén. Hirtelen eszembe jutott, de érdekes ez a magyar szó, hogy ugyanaz a szótöve annak a kifejezésnek, hogy kötelességszerűen eljöttem Szentháromság vasárnapjának ünnepére, vagy pedig hogy valakihez szívből kötődök. Ez ugyanaz a szótő: kötelességet teljesíteni, és valakihez kötődni a teljes emberségemmel. Hogy milyen izgalmas az, ahogyan be tudunk járni egy utat onnan, hogy valamit kötelességszerűen élek meg, egészen oda, hogy természetes módon kötődök valakihez: Istenhez, az Atyához, Fiúhoz, Szentlélekhez. Ez nekem nagyon fontos, és megvannak a kötődésünknek, az egymáshoz tartozásunknak a számtalan rítusai és gesztusai, és hogy ezeket éljük meg újból és újból.

Azt is mondhatnám, hogy például reggel fölkelhetek és bennem van egy kérdés: „Mondd csak Istenem, mi lenne jó ma neked, te ma minek örülnél?” Hogy fejezzük ki ma az összetartozásunkat? Mit tehetnék olyasmit, aminek te is örülnél? Vagy hogy van-e valami, ami most, az utóbbi időben Teneked nagyon fontos? Mit tehetnék én azért, ami Neked úgy tűnik nekem, hogy az utóbbi időben nagyon fontos? Milyen nagy dolog, hogy megvannak a megszentelt rítusaink arra nézve, hogy kifejezzük a kötődésünket. Nem a kötelességünket, a kötődésünket. Minden, amit azért teszünk, hogy az Istenhez fűződő kötődésünket elmélyítsük és kifejezzük, formába öntsük, hogy annak kifejezetten nagy jelentősége van. Ez volt az első gondolat.

A második. Amikor négy ember összejön, lehet, hogy ez most egy család, lehet hogy egy kis csoport, akkor, akkor éljük meg azt, hogy összetartozunk, ha egymás szerepeit támogatjuk. Hogyha egy anya megélheti azt, hogy az anyaság az apának is fontos, a gyerekeknek is fontos. Hogyha a gyerekek megélhetik azt, hogy ők mármost sportolók, és akkor az apa meg az anya támogatja azt, hogy a gyerekek sportolók. Milyen nagy dolog, hogy egymás szerepeit kölcsönösen tudjuk támogatni.

Akkor itt két gondolathoz jutunk el. Az egyik, hogy megvannak a saját szerepeink, amelyekben élünk itt a Földön, és azt valahogy kidolgozni, kimunkálni, hogy Isten hogyan segíti a mi szerepeinket, hogyan van bent a mi szerepeinkben? Emlékszem, pár évvel ezelőtt egyszer elmeséltem ezt nektek. Ültünk egy kis csoportban, és az volt a kérdésem a csoport tagjai felé, hogy mondjátok meg, hogy a ti leghétköznapibb életetekben, a számotokra legalapvetőbb szerepekben hogyan élitek meg, Isten hogy van veletek? Volt ott egy hölgy, doktornő, orvosnő. Akkor ő nem, nem szólt, és nem tudtam, hogy miért nem szól. Megkérdeztem, Te, hát jutottál valamire? Azt mondja „Én nagyon gyorsan jutottam valamire, csak nem tudom, hogy ezt mondhatom-e, hogy elég katolikus-e.” Hát persze akkor az érdeklődés fölcsigázódott bennem, s akkor azt mondja. „Feri azért, mert nekem nagyon gyorsan az jutott eszembe, hogy amikor én az orvosi szerepemben vagyok, akkor Jézus az én munkatársam.” Hát csak ez kicsit olyan tiszteletlenül hangzott, hogy Isten az én munkatársam, és nem fordítva. Annyira tetszett nekem ez az eredeti, személyes, életbe ágyazott kapcsolódásnak a kimondása. Hogy igen, Jézus úgy társul és járul hozzá ennek az orvosnőnek, doktornőnek a szerepéhez, hogy a munkatársává lesz ott, amikor dolgozik.

Milyen izgalmas fordítva, mikor azt kérdezem meg „Mondd csak, Uram, milyen szerepeid vannak neked itt, a Földön?” És például ma is négy babát kereszteltünk, egyik jobban kiabált, mint a másik. Ezt úgy vettem, hogy tetszik nekik. Igen, mert így sokkal jobb lett a napom. És akkor ugye minden kereszteléskor elmondjuk, ott a babuciknak, hogy „Te most részesedsz Krisztusnak a főpapi, prófétai, pásztori küldetéséből.” Hát nem mondom, hogy nem kicsit sok úgy elsőre, ahogy nézem a piciket, de hát belenőhetnek ezekbe a szerepekbe, amikkel Isten itt akar köztünk lenni. Milyen nagy dolog, azt mondom „Ó, Uram! Látom, te ezekben a szerepekben, ezek a szerepek neked nagyon fontosak. Na én hozzájárulok ezekhez a szerepekhez.” Mondjuk akkor egy feleség, vagy egy férj azt mondja „Hát hiszen én akkor papi szerepben vagyok a házasságban. Én akkor áldozatot mutatok be, hasonlóvá válok Jézushoz, sőt, tulajdonképpen a házasságban átváltoztatok.” Morcos férfiből kedves férfi – ez egy átváltoztatás. Az a kulcs, hogy amit a pap itt csinál az oltárnál, ahogy átváltoztatunk, a kenyérből Krisztus teste lesz… Mi a titka annak? Hát erre vagyok fölszentelve, a házasság szentsége. Fölszentelődtem, megszentelődtem arra, hogy a kapcsolatban átváltoztassak. Hát és erre, ennek odaadom magam, és a házasságban én feleségként, férjként papi funkciót fogok ellátni. Akkor pásztori funkciót… nem akarom ezt hosszabban mondani. De nagy dolog, azt mondani „Uram, én kétség kívül szeretnék bedolgozni Neked, ezekbe a neked nagyon fontos szerepekbe.” Legalábbis ahogy ezt mi fölfogtuk.

Aztán a harmadik gondolat. Közös célok, közös vágyak. Hogy egyszer leülök, és elgondolom azt, és tudom, hogy ti ezt csináljátok. Sokan például ezt nagyon csinálják. Azt mondjuk „Mondd, Teremtő Istenem, mi a te mély vágyad, mi a te célod a teremtéssel? – Hát hogy ez fönnmaradjon, kibontakozzon. Hogy itt legyen élete annak, aki fogan.” Hát ez milyen nagy dolog. Hát akkor, teremtés védelme. Mi lenne akkor, én azt hiszem, hogy az nekem is vágyam. Ezért, minekünk van közös vágyunk, és van közös célunk. Ezért bárhogy, amikor kapcsolódom a természethez, a teremtéshez… A „bárhogy” alatt, ahogyan Isten is teszi, akkor nekünk közös vágyaink vannak, közös célokat igyekszünk elérni, Isten meg én. A Teremtő Atya, meg én. Hát, ez milyen izgalmas, hogy nekünk közös projektjeink vannak.

Vagy például, amikor megkérdezem. „Mondd csak, Jézus, neked milyen vágyaid vannak? Te milyen célokkal jöttél te ide?” S akkor ráismerek arra, hogy például az volt a vágyad, hogy hát testvérek legyünk. Ó, akkor elkezdem a testvériséget munkálni, és azt mondom, nekünk Jézusom, vannak közös vágyaink és közös céljaink. De nagy dolog, hogy mindig, amikor valami jót teszek ezen a téren, hát akkor mi együtt csináljuk.

Vagy hogy a Szentlélek, hát mire vágyik a Szentlélek? Mi a Szentlélek célja? Például, hogy mi fölismerjük az emberi méltóságunkat, ami az által van, hogy az Ő templomai vagyunk. Ezért minden olyan gesztus, amikor valakinek az emberi méltóságát fölismerem és kifejezem, máris a Szentlélekkel a közös vágyainkban és céljainkban vagyunk.

Néhány nappal ezelőtt találkoztam egy kerekesszékben lévő férfivel, egy motoros szék. Ő örömmel mondta el nekem, nem is volt olyan könnyű megértenem a beszédét, hogy ő mármost évek óta ebben a motoros székben táncol. Őneki mármost föllépései is vannak. Hogy milyen nagyszerű dolog, valaki a kerekesszékben ülve fölfedezi, hogy ő, hát hogy ő mire képes, hogy a teste a Szentlélek temploma, és ezt szeretné megmutatni, és ezzel kifejezi az emberi méltóságát. De nagy dolog, ehhez hozzá tudunk járulni, és kapcsolódni, és vannak közös vágyaink és céljaink Istennel.

Végül az utolsó gondolat. Közös értékeket hozunk létre, és közös szimbólumaink alakulnak ki. Mi is ez, hogy közös értékeket hozunk létre? Néhány nappal ezelőtt voltam egy nagy multinacionális cégnél, és együtt ebédeltem az igazgató úrral, meg a három aligazgató úrral és hölggyel. Ahogy beszélgettünk, egyszer csak azt mondja az igazgató úr, hogy „Nekünk nagyon fontos az, hogy a munkavállaló tulajdonképpen tudjuk, zömében házas ember és családos. Ezért minálunk van a munkahelyen gyerekszoba.” Fölcsillant a szemem, gyerekszoba! Ajj! Hát azt szívesen megnézném. Mondta, semmi akadálya, megmutatom neked a gyerekszobát. Ahogy mentünk, néztem a gyerekszobát, jópofán ki volt alakítva, azt kérdeztem tőle. „És mondd csak, mennyire használják ezt a gyerekszobát?” Ő rám nézett, az igazgató úr, azt mondja. „Feri, nem az a lényeg, hogy mennyire használják. A lényeg az, hogy van.” Ezért, amikor bejön a munkahelyre az az édesanya és édesapa, tudja, hogy ezen a munkahelyen van gyerekszoba. Vagyis, hogy itt a gyerekek fontosak. Fontos, hogy itt édesanyák és édesapák dolgoznak, nagymamák és nagypapák. Ezért nem az az érdekes, hogy hány gyerek, hányszor van a gyerekszobában, hanem hogy vannak közös értékeink. Hogy a gyerekszobával azt éljük meg, hogy nekünk értékes, hogy te anya és apa vagy.

De nagy dolog annak az izgalmában lenni, azt az örömöt megélni, hogy nekünk Istennel közös értékeink vannak, és ezekhez a közös értékekhez nagyon sajátos, személyes, egyedi szimbólumok kapcsolódnak. Nagyon megrendítő volt nekem egyszer, jártam egy idős házaspárhoz, és az idős házaspárból meghalt az egyik fél, és aztán már csak az egyikükhöz mentem. Ahogyan ilyenkor természetes, ebben a gyászban, sok minden előkerült, amiről egyébként nem esett szó. Az egyik alkalommal, mikor ott voltam, ez a férfi elővett egy pici kanalat, egy ekkorka kis kanalat. Azt mondja „Ez a kanál az apámé volt. Mikor elhurcolták őt a fogságba, nála volt ez a kanál, végig, az egész fogság alatt ezzel a kanállal evett. Azután ezt a kanalat hazahozta. Mikor az apám meghalt, megörököltem a kanalat.” Kis picike kis kanálka. Azt mondja „Ez itt van az én fejemnél, mindig, mikor lefekszem, akkor ránézek a kanálra. Mert a kanál szimbólum, két dolognak a szimbóluma. Az egyik, hogy az apám a lehetetlenségből is hazajött és visszajött. A másik pedig, hogy nem jött volna, ha Isten nem segíti. Én ezt az örökséget viszem, és ez a kanál szimbolizálja azt, hogy akár lehetetlen helyzeteket is meg tudok csinálni, és szimbolizálja azt, hogy sosem vagyok egyedül, mert Isten segít.” Ez egy közös szimbólum.

De nagy dolog, hogy az életünkben vannak nekem és Istennek, Istennek és nekem közös szimbólumaink, amelyeket hordozunk, és amelyek összesűrítve megjelenítik, és képviselik azt, ami a mi közös világunk és értékrendünk. Ez volt a négy gondolat. De nagy dolog, hogy ezt az ünnepet, ami mintha beszorult volna Pünkösd és az Úrnapja közé, egy picit megpróbáljuk kibontogatni, és megélni azt, hogy ténylegesen, nem az az elsődlegesen fontos, hogy teológiai értelemben hallatlanul pontos mondatokat mondjunk a Szentháromság titkáról. Mert sokkal inkább fontos az, hogy kötődjünk egymáshoz.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu