Jn 6,51-58 – Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

Olvasmány (MTörv 8,2-3.14b-16a)

A negyvenéves pusztai vándorlás után Mózes így beszélt a néphez: Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Sanyargatott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal, ami az Úr szájából származik. Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán meg a víztelen sivatagon. A kősziklából fakasztott vizet neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek.

Szentlecke (1Kor 10,16-17)

Testvéreim! Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nemde Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk; mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk.

Evangélium (Jn 6,51-58)

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidó tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.

Vasárnapi beszéd

A szentmisén megjelenik az oltáron a kenyér és a bor színe alatt Krisztus teste és vére. Tulajdonképpen az, hogy a misztérium, amit most ünneplünk, ez a szent titok, ez kihívást intéz, és állandóan fölszólít bennünket arra, hogy amiképpen látjuk a kenyeret és a bort, ne csak a kenyeret és a bort lássuk, hanem fölfedezzük ott Krisztus testét és vérét, hogy túllássunk azon, ami a szemünk előtt van. Lássuk meg abban, ami a szemünk előtt van a sokkal többet, és nagyobbat, és értékesebbet. De ez nem azt jelenti, hogy akkor hirtelen nem látjuk a kenyeret és a bort, hanem azt jelenti, hogy miközben azt látjuk, túl is látunk rajta.

Olyan izgalmas elmélkedési témánk lehet az, hogy ahogyan a hitünkben ott van az Eucharisztiának a tisztelete, hogy tulajdonképpen ez eleve arra szólít föl bennünket, hogy olyan szemmel és szívvel járjuk az életet, hogy mindig szinte a hitünkből adódóan készség szerűen legyünk képesek arra, hogy valakire vagy valamire ránézünk, és látjuk a többet, és látjuk az értékesebbet, mint azt, amit pusztán csak mi észreveszünk benne, vagy amit ő mutat magából. Ezért amikor körbe nézünk, akkor egyszer csak mindenkire úgy tekintünk „Hát hiszen Isten gyermeke! Akárhova fordulok, mindenhol a Szentlélek temploma. Akármerre nézek, egyszer csak a Jézusnak a testvérei.” Hogy túllássunk azon, amit a szemünkkel látunk. Lássuk azt, és lássunk túl rajta.

Tulajdonképpen a hitünk állandóan erre szólít föl minket, és mikor Jézus azt mondja, hogy „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”, hogy lássatok túl azon, hogy az kenyér és bor. De nagy dolog, hogy ilyen örökségünk van, hogy Isten fölszólít bennünket arra, hogy mindig lássunk túl is azon, amit látunk. Lássuk, és lássunk rajta túl. Miért akarom ezt hangsúlyozni? Mert amikor azt mondja Jézus „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”, vagyis, vagyis itt nem csak az Eucharisztia ünnepléséről és a szent liturgiáról van szó. Sőt, talán elsősorban nem arról van szó, hanem arról, hogy „Ez az én életem, ez vagyok én, odaadom magamat nektek, és egymás által élünk.” Erről van szó. Ha nem adjuk egymásnak oda magunkat, nem adjuk rendelkezésre magunkat, ha nem állunk mások szolgálatára, akkor az élet kivész innen, ilyen egyszerű.

Amikor Jézus ezt mondja, hogy „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hát cselekedjetek úgy, ahogy én is szoktam, egész életemben.” Az nem csak az utolsó vacsorán való kenyér megtörése, nyilvánvaló. Ilyenkor azonban összejövünk, és összesűrítve, szimbolikusan megünnepeljük azt, hogy tulajdonképpen mi ebbe az irányba éljük az életünket. Ez mit is jelent? Most próbálok egyre inkább a konkrétumok felé haladni. Például azt jelenti, hogy tulajdonképpen fontos, hogy miközben látjuk a szükségleteinket, az érdekeinket, a saját javunkat, mindazt, ami olyan természetes számunkra, ezt lássuk és becsüljük meg, és lássunk rajta túl. Hogy lássuk és becsüljük meg, és lássunk rajta túl.

Ezért van olyan óriási jelentősége annak, hogy minden magzat és pici csecsemő és kicsi baba és kicsi gyerek, és aztán fiatal serdülő, hogy igyekezzünk megadni mindenkinek azt, amire szüksége van. Mégpedig azért, hogy mire ő egy cselekvőképes szabad felnőtt ember lesz, akkor ő érzékelje már azt, hogy mi a különbség az önzés meg az önszeretet között. Hogy nagyon is pontosan tudja magát megbecsülni, de különösebben ezzel sok időt ne töltsön már el, mert már túl van rajta. Ezért nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a szükségleteinket valakik nagyon is megbecsüljék akkor, amikor még nem tudjuk, hogy kik vagyunk, és még nem látunk túl magunkon, és azon, hogy mi kik is lehetnénk. Miért? Mert különben két irányba elmegyünk a legtöbben. Az egyik, állandóan a sebeinkkel vagyunk elfoglalva. A sebeinkkel, ez a sebem, és az a fájdalmam. Az egész életünket, a felnőtt életünket arra szánjuk, hogy hogyan tudnánk gyógyultabbak lenni, és hogyan még, és akkor hogyan tudnánk még ez, és még ez, és még ez. Tulajdonképpen állandóan magunkkal foglalkozunk. Ez az egyik irány. A másik pedig, aki azt mondja „Nem, hagyjuk ezt!” Akkor ő pedig mindenféle módon megvalósítja magát, és akkor ezzel törődik és foglalkozik.

Tulajdonképpen az lenne a jó, hogyha tudnánk egymással annyira törődni, hogy amikor felnőttek leszünk, akkor már túl sok időt és energiát saját magunkra ne kelljen szánni, csak pont annyit, amennyi szükséges. Ezért a második gondolat így szól, hogy ezért arra az életre hívott meg kétség kívül Isten bennünket, amiben mindenkit segítünk ahhoz, hogy magát tudja becsülni, a szükségleteit, az érdekeit, saját magát képes legyen megvédeni, magáért kiállni, és aztán ezen túl élni. Hogy azt mondja „Ez egy ilyen minimum, egy alap, hogy hát erre túl sok időt, energiát nem vesztegetek, akkor foglalkozom ezzel, amikor éppen szükséges vagy kell. De hát egyébként ennél sokkal több az életem.”

Ez azért annyira jelentős, mert a második gondolat ez után így szól. Azért, mert az az ember, aki belebonyolódik a saját életébe, ő tulajdonképpen ebből a sajátos énközpontúságból adódóan, hogy nem lát túl saját magán se, mint ahogy a másik emberen se lát semmi többet. Mi lesz ennek a következménye? Az, hogy az a belső hang, ami ilyenkor elkezd diktálni, azt mondja „Az énközpontúság, és az abból adódó dolgok, na azok a normálisok, az normális, az a természetes, az az egészséges, az a magától értetődő. Az megföllebbezhetetlen, kikezdhetetlen, megkérdőjelezhetetlen, hogy nyilvánvalóan így kell élni.” Ezért 30-40-50-60 éves emberek nem látnak ki a saját életükből. Belül úgy érzékelik, hogy a saját érdekeik és szükségleteik, és mindazok a vágyak és késztetések, amik bennünk vannak, ez maga a normalitás világa, ez a racionális, logikus, természetes, és ez alapján kell élni.

Tulajdonképpen ez egy rettentő beszűkültséghez vezet. Amikor valaki ebben a világban él, lehet hogy éppen a sebei vannak a középpontban, lehet hogy éppen valamiféle önmagának a megvalósítása, akkor egy nagyon-nagyon szűkös világban él, miközben azt mondja „Ez a racionális, a logikus, a természetes, a normális a magától értetődő. Mindenki így csinálja, ez megkérdőjelezhetetlen.”

Csak egy párhuzamot szeretnék ide hozni, ami újból és újból eszembe jut. Amikor én még diák voltam, akkor ugyanezzel a hatalmas meggyőződéssel, magától értetődőséggel és megkérdőjelezhetetlen normalitással tanítottak meg engem is arra, hogy az emberi természet alapvető motívuma a harc mások ellen. Hogy a lét egy örökös harc, és közdelem másokkal. Végül is mégis csak az erősebb győz, és hogy ez a természet rendje. Nagyon örülök annak, hogy ezt kinőttem. És hogy ez nyilván nem valami hatalmas egyéni teljesítmény a részemről, hanem hogy egyszerűen a tudomány is régen túl van azon, hogy azt gondoljuk, hogy ez az egyetlen természetes, normális és magától értetődő, hogy végül is, végül is az élet semmi másból nem áll, mint a saját érdekeink képviseletéből és a küzdelemből, és végül is az erősebb győz.

Ha valaki még mindig így látja a világot, akkor a világból szinte semmit nem lát. A saját félelmeinek a ködében él akkor, és a saját téveszméivel hadakozik. De nagy dolog tudnunk azt, amiről hónapokkal ezelőtt is beszéltem, nem akarok ebbe most jobban belemenni. Mi mindannyian arra vagyunk kitalálva, hogy együtt legyünk, hogy együtt érezzünk, hogy együtt működjünk, és egymásnak kölcsönösen segítsünk. Ez az, ami mozgatja az emberi természetet. Amikor akadályba ütközik az, hogy jó legyen együtt lenni, akkor jön a harc és az agresszió. Amikor nem találjuk az utat az együttérzéshez, akkor kezdjük el bántani egymást. Amikor nem tudunk együttműködni, akkor megzavarodunk, és akkor gondoljuk azt, hogy nem marad már más hátra, mint hogy harc a másikkal. Az már valamiképpen az emberi természetnek a kudarcából fakad.

Ezért aztán most a következő gondolat így szól. Igen, így jutunk el oda, hogy amikor abban az énközpontú világban jól berendezkedtünk, ahol nem látjuk magunkban a többet, és nem látunk magunkon túl, és a másikban sem látunk semmi többet, csak esetleg valakit, akivel küzdeni kell az erőforrásokért. Mint ahogyan egyébként a kapcsolatokban is ezt tesszük. Minél inkább énközpontúvá válunk, annál inkább a kapcsolat mozgatórugója az lesz, hogy a kapcsolaton belül a férj és a feleség küzdenek az erőforrásokért; ki kap többet, kinek van több szabad ideje, kinek lesz több pénze, kinek a kívánsága teljesül, kinek lesz több tere, ki hozhat döntéseket, és a többi. Küzdelem az erőforrásokért, nem pedig annak a megosztásáról van ilyenkor szó.

Ezért akkor egy olyan világban kezdünk el élni, ahol a jó az, ami az én javam, az én szükségletem, az én vágyam, az maga a természetesség, az egyszerűen maga a jó. Ezért minden, ami erről szól, arra azt mondom, hogy „Ez jó.”, és azt el is várom az élettől, és minden, ami nem ilyen, az pedig egyéni sorscsapássá lesz. Érthetetlen, egyszerűen érthetetlen. Ezért, ha megnézzük, azok az emberek, akik messze túllátnak, és túlmutatnak magukon, olyan gesztusokat fognak tenni, amire azt mondjuk, hogy ez érthetetlen. Tulajdonképpen ez pontosan ugyanúgy van, ránézünk az Eucharisztiára, a kenyérre és borra, és azt mondjuk „Hát ez érthetetlen. Ezt, ki érti ezt? Ez biztos nem normális dolog. Ez fölfoghatatlan, ez nem is természetes.” Tulajdonképpen Isten pontosan erre hív bennünket, hogy ahogyan az érzékenységünket kidolgozzuk, hogy ott többet lássunk, hogy kidolgozzuk belül ezt az érzékenységünket. Tulajdonképpen eljutunk oda, hogy ahogyan túllátunk magunkon, egyszer csak olyan készségek fejlődnek ki belőlünk, amelyre a többség majd azt fogja mondani „Na jó, hát ez nem normális. Na ne, hát ez túlzás. Hát hogy jutott neked ilyen eszedbe? Na jó, hát azért mindenki ezt nem csinálhatja.”

Így eljutok az utolsó gondolatig, hogy tulajdonképpen ez azt is jelenti, hogy amikor ott kenyeret és bort látunk, mert látjuk azt kétség kívül, pont úgy, mint a vágyainkat, az érdekeinket és a szükségleteinket, amelyek mellett ki tudunk állni, magunkat megvédeni. De az életünk sokkal többről szól, mint erről. Hogy így nyílik lehetőség arra, hogy valami, ami eddig személytelen volt, kenyér és bor, az egyszer csak személyessé váljon. Mert az a megrendítő, amikor a világban úgy vagyunk, és a kapcsolatainkat úgy éljük, hogy tulajdonképpen nem a személy a személlyel találkozik, hanem szükségletek küzdenek egymással, vágyak ütköznek egymással, és álmok harcolnak egymással, és törekvések küzdenek. Tulajdonképpen ebben elveszünk, és ilyen értelemben nem marad más, csak a kenyér marad, a bor marad, a pénz marad, az idő marad, az energia marad, az igazam marad, és mi teljesen eltűnünk.

A titok pedig mindebben az, hogy az által fedezek föl másokat személyként, hogy képes vagyok egy kissé eltávolodni attól, amit látok, hogy: saját érdekem, saját szükségletem, saját vágyam, saját késztetésem. Mikor ezektől egy picit szabaddá tudok válni, szabaddá, a saját szükségleteimtől, szabaddá a saját vágyaimtól, szabadnak lenni a saját késztetéseimtől. Mikor ezektől szabaddá is tudok válni, és persze meg is tudom élni őket, akkor van módom egyszer csak fölfedezni egy másik embert személyként. Amíg valaki újból és újból azt az alapvetést éli, hogy saját szükségletem, saját vágyam, saját törekvésem, mindaz, ami normális, racionális, logikus és természetes... Tulajdonképpen ellehetetlenül abban, hogy egy másik embert igazán mélyen, személyként éljen meg, és úgy is bánjon vele.

Ezért, hadd kanyarodjak vissza a beszéd elejére. Ezért amikor ott van egy pici magzat, és egy kicsi csecsemő, és egy kicsi gyerek, akkor őneki nem a szükségleteivel kell törődni, hanem észrevenni őt, és emberszámba venni. Az egészen megrendítő, mikor már egy pici babáról úgy beszélünk, mint valakiről, akinek szükségletei vannak, és nekünk az a dolgunk, hogy a szükségleteire válaszoljunk. Szó sincs róla. Mindenkinek arra van szüksége, hogy a szükségletein túl fölfedezzék, hogy ő egy személy. Akkor is, hogyha most éppen csak annyit hallok, hogy ordít, annyit látok, hogy bekakilt, annyit észlelek most, hogy nyűgös. Hajj! De nagy dolog mindezt látni, és mindezen túl látni.

Ezért tehát a mai ünnepen, mikor körülbelül 20 perc múlva ott lesz egy kis darab kenyér, meg egy kehely, és benne bor, az tulajdonképpen az egész életünknek, hitünknek, keresztény alapállásunknak méltán a misztériuma, mert arra szólít föl bennünket, hogy lássuk is, és lássunk is túl rajta.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu