Mt 10,26-33 – Évközi 12. vasárnap

2017.06.25.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Jer 20,10-13)

Jeremiás próféta így panaszkodik szenvedése idején: Hallom sokak gyalázkodását: „Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Még azok is, akik barátaim voltak, bukásomra lestek: „Hátha valamiképp tőrbe csalhatnánk, legyőzhetnénk, és bosszút állhatnánk rajta.” De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak és elbuknak. Örökké tartó, soha el nem múló gyalázatban lesz részük. Te pedig, Seregek Ura, igazságos Bíró, aki a vesék és szívek vizsgálója vagy, engedd, hadd lássam, miként állsz rajtuk bosszút, mert eléd tártam ügyemet. Énekeljetek az Úrnak! Dicsőítsétek az Urat, mert kiszabadította a szegénynek lelkét a gonoszok kezéből.

Szentlecke (Róm 5,12-15)

Testvéreim! A bűn egy ember által lépett a világba, és a bűn következményeként a halál. Így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek. Volt a világon bűn a mózesi törvény előtt is, de a bűn, ha nincs törvény, nem számít bűnnek. Ám a halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek mint Ádám, aki az Eljövendőnek előképe. A kegyelem hatása azonban nem olyan, mint a bűnbeesésé. Mert ha egynek bűnbeesése miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.

Evangélium (Mt 10,26-33)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Vasárnapi beszéd

Nem csak arról van szó a mai evangéliumban, hogy négyszer is elhangzik, hogy „Ne féljetek! Ne féljetek! Ne féljetek! Ne féljetek!”, hanem van egy fél mondat, ami így szól, hogy „Ne attól féljetek, hanem inkább ettől.” Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, arról, hogy hogyan érdemes félnünk? Mitől érdemes félnünk? Hogyan tudunk jól félni? Úgy, hogy az az istenkapcsolatunkat, az emberekhez fűződő viszonyunkat, a világban való létezésünket, a magunkkal való kapcsolatunkat gazdagítani tudja. Hogy érdemes félni?

Az első gondolat így szól. Hát amikor naiv megközelítésben vagyunk, akkor azt mondjuk „Félni rossz! És ha nem félünk, az jó.” Tudjuk, hogy ez nem így van, de hogy közben pedig nem arról van szó, hogy félni rossz, és nem félni meg jó, hanem hogy félni nem túl jó érzés. Nem ugyanaz. Félni nem egy jó érzés, nem egy kellemes érzés, nem egy kívánatos érzés félni. De hogy most ez a félelem jó-e vagy nem, azt nem az érzés dönti el, hanem jó esetben mi.

Bennem van ez az élmény, lehet, hogy már ezt a történetet már mondtam. De hát a hitoktató néni azt gondolta, joggal egyébként, hogy némi eredetiséget fog bevinni a pünkösdi készületbe, és ezért lángnyelveket vagdosott ki vörös papírból. Akkor a Szentlélek hét ajándékát persze egyesével ráírta a lángnyelvekre, és akkor a Pünkösd előtti hittanórán, hogy eddzen és lehessen készülni a Szentlélek ünnepére, lehetett húzni egy-egy lángnyelvet. Akkor az történt, hogy minden gyerek húzott egyet, persze nagy volt a lelkesedés, hát ajándék és készület, és Pünkösd, és de jól néz ki. A következő alkalomra Pünkösdhöz képest egy-két nappal nagyon szomorúan odament egy kislány a hitoktató nénihez, és fogta a kis lángnyelvecskét, és azt mondta „Kicserélhetném?” A hitoktató néni nem tudta, hogy miért nem jó neki az a lángnyelv. Megfordította, és az volt, hogy „Istenfélelem.” A kislány ezt ki akarta cserélni valami gusztusosabbra.

Azt akarnám tehát mondani, hogy persze, hogy van egy naiv megközelítésünk. A naiv megközelítés így szól: a félelem rossz, nem félni jó. Na de már nem vagyunk naivak, és nagyon jól tudjuk, hogy félni nem jó érzés, de még ez nem döntötte el, hogy ez a félelem jó vagy nem, hasznos-e vagy nem, jó irányba visz-e vagy nem. A Szentlélektől van-e esetleg vagy nem? Hogy kitől, mitől, hogyan van?

Ezért a második gondolat így szól. Hát persze, hogy van hallatlanul hasznos félelem. Nagyon bennem van az a férfiember története, aki a világon először leevezett egyedül az Amazonason. Megkérdezte a riporter, miután ezt megcsinálta, hogy hát „Miért, maga nem félt?” Erre azt mondja ez a sportember: „Nézze, ha én nem félek, vagy nem félnék, soha többet nem ülök hajóba. Hát, ha egy kicsi józan eszem is van, és nem félek a víztől, hát akkor mi lesz velem? Éppen azért mertem lejönni az Amazonason, és készültem föl, és voltam erre képes, mert nagyon is tudtam, hogy érdemes félni. Igen ám, de kézben tartottam a félelmem. Tudtam, hogy mikor, hogyan, miért érdemes félni, és mit érdemes a félelmemmel kezdeni.”

Ez tehát a második gondolat, hogy amikor kigyógyultunk a naivitásból, akkor nem akarunk minden félelmet megszüntetni. Sokkal inkább okos kérdéseink támadnak. Honnan van ez a félelem? Milyen irányba akar engem vinni? Adjak-e teret ennek a félelemnek? És a többi.

Ezért aztán a harmadik gondolat így szól. De okosan járunk el, ha elkezdjük összegyűjteni a tapasztalatainkat, és megtanulunk eligazodni a félelmeink között. Van valami, amit újból és újból elmondok, mert fontos információnak tartom. Ez pedig az, hogy a szakirodalom szerint egy alkoholbeteg személy, aki már valóban alkoholbeteg, nem csak nagyivó, meg néha sokat iszik. Egy alkoholbeteg személy egy pont után szinte csak két oknál fogva hajlandó úgy dönteni, hogy nem iszik többet. Mind a kettő a félelemhez kapcsolódik. Az egyik, mikor valaki megijed és megretten attól „Ha tovább iszom, meg fogok halni.” A második, amikor valaki megijed és megretten attól „Ha tovább iszom, még el is veszthetem az emberi méltóságomat, és nem akarok ilyen emberré lenni.”

Tulajdonképpen mind a két esetben a félelem valami alapvetően nagyon-nagyon értékes dologról ad hírt. Ezért lehetséges, hogy egy félelem éppen azt tárja föl, hogy itt valami nagyon-nagyon fontos valamiről, valakiről van szó, aminek az értékességét, fontosságát más úton nem tudtam magamban elmélyíteni. Milyen érdekes a magyar nyelvnek a zsenialitása, hogy a „félni” és a „félteni”, az ugyanonnan fakad. Mert hát kit és mit is féltünk? Akivel kapcsolatban az értékességét nagyon is fölismertük. Milyen jó dolog ugye, egyáltalán nem akarunk kigyógyulni abból, hogy értékes személyeket, dolgokat féltsünk. Nagyon is jó, hogy féltjük őket, de ahhoz némi félelemre szükségünk van. A szó legjobb értelmében arra a félelemre, ami segít bennünket elevenen tartani valakinek, vagy valaminek az értékességét. Ha sikerülne ezt félelem nélkül, jobb lenne. De ha éppenséggel egy-egy helyzetben rászorulunk, hogy most egy félelmen keresztül tudatosodjék bennem valaminek, valakinek az értéke, hát jobb, mint ha nem tudatosodik bennem.

Aztán a következő gondolat, ami ide tartozik. Ahogy eligazodunk a félelmeinkben, milyen gyakran nem nevezzük meg a félelmet, hogy az félelem, és ezért rossz helyzetbe kerülünk. Mikor például egy gyászoló a következőt mondja. „Jaj, meghalt a férjem! Nem tudok tovább élni.” És erre mi nagyon kedvesen azt mondhatjuk, nagy együttérzéssel, hogy „Attól félsz, hogy miután meghalt a férjed, nem tudod, hogyan fogsz élni.” Milyen könnyen a félelmeink okán összemosódik bennünk a szubjektív realitás, hogy félek attól, hogy nem tudom ez után hogy lesz az élet, és ez nagyon reális, és érthető. Egy objektívnek nevezhető realitással, hogy hát persze, hogy meg lehet tanulni élni úgy is. És hogy van egy gyászfolyamat, és most nem akarok nekiállni, főleg nem úgy, hogy úgy hangozzék, mintha részvétlenül beszélnék erről. Ezért óriási jelentősége van a félelmeinkben való eligazodásban annak, hogy amit valóságnak tartunk, azt megnevezzük, hogy az egy szubjektív valóság csak, idebent létezik. Ezért ezt a kifejezést érdemes használni rá, hogy „Ettől félek.” Ebben a pillanatban, mint hogyha egy nagyobb szabadságra nyitottunk volna teret. Igen, én ettől félek, és egyébként pedig még nem tudjuk, hogy ez hogyan lesz. Ettől félek, és most ki kéne találni, hogy mit akarok csinálni. Ez egy fontos különbségtétel.

Azután még szintén ehhez a ponthoz, mert most alpontokat gyártottam, és ehhez a ponthoz tartozik az is hozzá, hogy megint csak a szakirodalom szerint a legrombolóbb kommunikációs stílusok a félelemből fakadnak. Mert a félelemből fakad az, amikor támadlak, amikor kritizállak, és amikor bántalak. Az is a félelemből fakad, amikor védekezek. Az is a félelemből fakad, amikor menekülök. Kilépek egy beszélgetésből, egy konfliktusból, egy megbeszélésből. Az is a félelemből fakad, ha ledermedek. Az is a félelemből fakad, hogyha gondolkozás- és cselekvésképtelenné válok. Az is a félelemből fakad, ha egyszer csak elveszítem a saját szabadságomban a tudatát. Ez mind a félelemből fakad. Ezért a legrombolóbb kommunikációs stílusok a félelemre vezethetők vissza. Ezért óriási jelentősége van annak, és nem véletlen, hogy Jézus még azon az áron is, hogy félreérthető, azt mondja „Ne féljetek!” Ne féljetek, ne féljetek indokolatlanul! Ha féltek, lássátok, hogy ez most mire vonatkozik, kire vonatkozik, reális, nem reális. Hogy miről is van itt szó?

Akkor az utolsó alpont, ez a negyedik a harmadik pontnál, ez pedig, hogy egy párhozamot érdemes mondani a bűntudat és a félelem kapcsán. Hogyan tudunk tájékozódni a félelmeinkben? Mikor valaki jön gyónni, és a gyónásában azt mondja „Rettenetes bűntudatom van, nem voltam vasárnap misén. – Ezt értem, és miért nem voltál? – Azért, mert 40 fokos lázzal feküdtem otthon.” Akkor ez egy indokolatlan bűntudat. Milyen nagy dolog, hogy a gyóntató pap nem bűnökkel foglalkozik, hanem Istennel és emberrel, s a kettőtök kapcsolatával. Eszemben sincs gyóntatás folyamatában bűnökkel bajlódni. Istennel és emberrel. Ezért milyen nagy dolog, hogy gyóntató papként azt lehet mondani „Kérem, ez egy indokolatlan bűntudat. Indokolatlan, irracionális. Aki vájt fülű: neurotikus bűntudat.”

Ez nagyon is párhuzamba hozható rengeteg félelmünkkel. Indokolatlan félelmünkkel, a múltból hozott félelmünkkel, sokszor nem is tudjuk honnan érkező félelmeinkkel, amik torzítják azt, hogy egymással kommunikálni tudjunk, szót érteni. Együtt lenni, együttműködni, együtt érezni, segíteni egymást. De nagy dolog tudnunk eligazodni a félelmeink között, és a félelmeink zömére azt mondani: indokolatlan félelem. De még ha indokolt is, akkor most kézbe veszem, és szabadon és tudatosan eldöntöm, mit kívánok tenni ezzel a félelemmel.

Akkor most a záró gondolat így szól, hogy erre mondhatnátok. „Jaj, hát ez hogy van? Most akkor mondjam 20-szor, hogy nem félek? Hát attól még félek. Ez nem így megy. Az érzésekkel mit csináljak? Ha nem is közvetlen módon van erről szó, hanem csak példaként hadd hozzam. Nem elgondolkodtató, hogy néhány nemzedék alatt mennyire megtanultunk nem félni attól, hogy bűnt követünk el. Teljesen, teljesen megtanultunk nem félni attól, hogy bűnt fogunk elkövetni. Minden nehézség nélkül megtanultuk azt, hogy ne féljünk attól, hogyha az önmegvalósítás, vagy a boldogság terveink érdekében valamit tenni kell, hogy akkor majd másokat megbántunk, vagy másoknak fájni fog. Teljesen leszoktunk az ezzel kapcsolatos félelmeinkről. Tulajdonképpen ez egy kultúrának része lehet, és néhány évtized alatt hatalmas mértékekben tudunk megtanulni valamitől nem félni.

Milyen nagy dolog, hogy összekapcsoljam ezt a két pontot, hogy akár sokan megtanuljunk attól félni, amitől érdemes, és nem félni attól, amitől nem. Hogy ez a szabad mérlegelésünk tárgya, hogy megtanulok valamitől félni. Ebből a szempontból megint csak az a pár jut eszembe, kedvesek voltak, és nagyon vitatkoztak, és nagyon veszekedtek. Egyszer csak a feleség olyan csúnyán támadott, és minősített, és kritizált, és nem folytatom. Egyszer csak a férfi ezt végig hallgatta, és ránézett a feleségére, és azt kérdezte. Nem is, a nő ezt befejezte, ránézett a férjére, és azt mondta. „Te miért nem mondasz nekem olyanokat, amilyeneket én mondok neked?” Akkor erre a férfi kedvesen visszanézett, és azt mondja „Hát te, lenne hozzá kedvem. Féltem a kapcsolatunkat, hát azért nem.” Milyen nagy dolog, hogy éppen annyi félelemet és féltést őrzött ez a férfi, hogy helyesen tudjon cselekedni. Vagy éppenséggel vezettem az autót, és egyszer csak hallom, tíz tüdőrákos esetből kilencnél az okok között szerepel a dohányzás. Tulajdonképpen minden nehézség nélkül megtanultunk nem félni ettől.

Tehát akkor a záró gondolatom így szól. De nagy dolog, hogy vesszük a szabadságunkat ahhoz, hogy elkezdjük mérlegelni azt, hogy mi az a félelem, amivel szembe merünk menni, mi az a félelem, aminek teret adunk, mi az, aminek egyáltalán nem? Mi az, amire azt mondjuk, indokolatlan? Mi az, amire azt mondjuk „Hahh, te csak bénítasz engem. Tűnj el innen! Élni akarok.”? És de nagy dolog, hogy Jézus elénk áll, és azt mondja, általában azt mondja: „Ne féljetek!” Túl sokat félünk, túl sokat. És hogy éppenséggel, mint az ételben egy pici só, annyi félelemre bizonyára szükségünk van. S akkor azt úgy őrizgetjük, meg éppen ha kicsit oda kell hinteni, oda hintjük. De szó sincs róla, hogy úgy akarnánk élni, hogy a félelemnek adjunk teret. A szabadságnak akarunk teret adni, és a szabadságunkhoz hozzá tartozik, hogy bátran tudunk félni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu