Mt 10,37-42 - Évközi 13. vasárnap

Olvasmány (2Kir 4,8-11.14-16a)

Történt egy napon, hogy Elizeus próféta elindult és átment Sunembe. Lakott ott egy előkelő asszony, aki meghívta asztalához, s így ahányszor csak átment, mindig betért hozzá enni. Az (asszony) így szólt férjéhez: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Rendezzünk hát be neki a tetőn egy kis szobát, tegyünk bele ágyat, asztalt, széket meg mécsest, s ahányszor csak betér hozzánk, ott szálljon meg.” Történt, hogy Elizeus egy nap megérkezett, betért a fönti szobába és lefeküdt. Aztán így szólt szolgájához, Gehászihoz: „Mi lenne az, amivel viszonzást adhatnék az asszonynak?” Gehászi így válaszolt: „Ó, nincs neki fia, és a férje öreg.” Erre megparancsolta: „Hívd ide!” Odahívta, az megállt az ajtóban. Akkor Elizeus így szólt hozzá: „Egy esztendő elteltével ilyen idő tájt fiút dajkálsz.”

Szentlecke (Róm 6,3-4.8-11)

Testvéreim! Mi, akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg. A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségére feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg: a halál nem uralkodik többé rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, de életével Istennek él. Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek, és most az Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Evangélium (Mt 10,37-42)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.

Vasárnapi beszéd

„Aki nem veszi föl a keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám, nem tud a tanítványom lenni, vagy nem az én követségemben jár.” Erről szeretnék beszélni. Rögtön azzal kezdeni, hogy éppenséggel mondhatjuk azt, hogy az életnek néha olyan helyzeteivel találkozunk, ami hát mondhatjuk jó nagy pofont ad nekünk. Bizonyára mindegyikünknek van tapasztalata arról, meg ne botránkozzatok emiatt, hogy padlót fogunk. Hogy az életnek megvan a drámai természete, megvan a súlya, megvan a nehézsége, és lehetetlen, hogy előbb-utóbb az életnek a súlya ne érkezzék meg bármelyikünkhöz.Akkor az a kérdés, hogy amikor az a bizonyos – mondhatjuk most így – kereszt ránk kerül, mert az mindenképpen ránk kerül, akkor mit fogunk csinálni? Ez tulajdonképpen a nagyon nagy kérdés, nem az, hogy a keresztet ki lehet-e valahogy cselezni, meg lehet-e úszni, lehet-e úgy ügyeskedni, hogy aztán én valahogy pont kimaradjak az osztásból, mert nem lehet úgy ügyeskedni. A kérdés, hogy mit kezdek ilyenkor. Mit kezdek akkor, amikor padlót fogtam? Ez azért egy fontos kérdés, azért fontos így föltenni ezt a mondatot, hogy „Mit fogok akkor csinálni, miután az élet drámaisága beköszöntött, és padlót fogtam?” Mert egyébként mindenképpen csinálunk majd valamit. Csak akkor nem tudatos döntéseink lesznek, nem tudatosan fogunk valamit csinálni, valami majd hat ránk, és valami majd lesz. De lehet, hogyha visszanézünk, azt mondjuk „De kár, hogy ezt így csináltam!” Hát erről szeretnék beszélni.Hoznék négy olyan magatartásformát, amit sokszor ösztönösen, tudatos döntés nélkül is megteszünk, és hozzá szeretnék majd mindig tenni egy-egy lehetőséget, hogy milyen irányba tudunk másfelé is fordulni.Az első, amikor az élet drámaisága, súlya megjelenik, és mi padlót fogunk, akkor ott van még bennünk a naivitás. Például, hogy hát ez valami harc, ez egy küzdelem. És hogy akkor hát mire vagyunk hívva? A sikerre és a győzelemre. Akkor megpróbálunk a magunk erejéből fölállni, aztán nem sikerül. Akkor aztán eszünkbe jut, hogy na, ilyenkor kell Istent hívni. Akkor hívjuk Istent, és úgy se sikerül. Én ezekről a helyzetekről szeretnék beszélni, mikor az a tapasztalatunk, hogy egyedül nem ment, de hogy valahogy Istennel se ment, hogy akkor mi történik. Mert egyébként nagyon lelkesítő az, amit Adler Zsiga bácsi válaszolt, Papp Lacinak az edzője, mikor kérdezték, hogy kiből lesz az igazi bajnok. Akkor Adler Zsiga bácsi, a jó szemű edző azt mondja „Hát én úgy tudom azt megállapítani, megkérdezem a nevelőedzőjétől, kelt-e már föl a padlóról. Ha a nevelőedző azt mondja kelt föl, akkor nagy bajnok lesz.” Igen ám, de vannak olyan helyzetek, mikor a magunk erejéből nem tudunk fölkelni.Nem az az élet kérdése, hogy sikeres leszek-e vagy bajnok, hanem hogy hogyan fogok élni azután, hogy padlót fogtam. Ezért van nagyon nagy különbség a között, hogy az ember fölkiált az imádságában és azt mondja „Uram, ments meg!”, vagy azt mondja „Uram, válts meg!” A kettő nem ugyanaz, és hogy a kettő közti különbségét egy kissé tudjam érzékeltetni. Szoktam idézni ezt, de annyira ide talál, Isaac Asimov, aki tulajdonképpen egy író, nem is akármiket ír, tulajdonképpen nagyon tehetséges író, és tudományos fantasztikus műveket ír, ő egy helyen azt nyilatkozta, hogy az élet és a sakkjáték között nagy különbség van. Mert a sakkjáték akkor fejeződik be, amikor az egyik ránéz a másikra, és azt mondja „sakk-matt”, s a játéknak vége. Az élet azonban a sakk-matt után nem fejeződik be. Ezért az a kérdés, hogy amikor padlót fogtunk, és az élettől – mondhatjuk most így is – kaptunk egy mattot, na utána mit fogunk csinálni. Ez, amit utána csinálunk, ez határozza meg igazán az életünket.Milyen érdekes, Jézus mikor azt mondja „Vegye föl mindenki a vállára a keresztet!”, akkor nem ezzel fejezi be. Nem azt mondja nekünk Isten, hogy „Ide figyeljetek! Az élet nehéz, szenvedni kell. Úgyhogy vegyétek magatokra az élet terhét, azt’ vigyétek!” Hát ebben nem sok örömhírt hallok. Hanem azt mondja „Vegyétek föl az élet terhét, és kövessetek! Vegyétek föl az élet terhét, és legyen közünk egymáshoz! Vegyétek föl az élet terhét ott, amikor padlót fogtok, amikor az élettől kaptatok egy mattot, és ott ne felejtkezzetek el rólam. És tudhatjátok, hogy én sosem felejtkezek el rólatok.” Ezért ott, amikor a padlón vagyok, és megkaptam a mattot, tudom, hogy már értelmetlen is azért imádkozni, hogy „Uram, ments ki ebből a helyzetből!”, mert benne vagyok. Hanem azt mondom „Uram, most ebben a helyzetben vagyok, kérlek szépen, válts meg engem!” És a kettő nem ugyanaz, és a kettő közti különbség az, hogy ameddig a megmenekülésemért küzdök, azért hogy fölálljak a padlóról, és sikeres vagy győztes legyek, vagy bajnok, addig tulajdonképpen a saját erőimet összpontosítom, és Istent arra kérem, hogy társuljon az én erőimhez. Ebből gyönyörű győzelmek születnek, ahogy szokták mondani, hogy a győztest a vesztestől egyetlen egy dolog különbözteti meg, az, hogy a győztes is padlóra kerül, csak föláll, ennyi a különbség. De mi… Isten bennünket nem győzelemre hívott, hanem megváltott, ez egy egészen más műfaj.Ezért amikor Jézus azt mondja „Vegyétek vállatokra a kereszteteket, és gyertek utánam, kövessetek engem!”, ez a megváltásnak az útja. Nem azt mondja, hogy „Tudjátok mit? Szedjétek össze magatokat! Úgy ahogy van, úgy rakjátok le, és szárnyaljatok!”, hanem „Tartsátok magatokon, és gyertek utánam!”Most azután a második lehetséges megoldásunk az, amikor az élet terhét megérezzük, és megkeményedünk. Ma is egy világos élményem az, tizenegy-két éves fiúcska voltam, és tulajdonképpen többek között Rejtő Jenő miatt tanultam meg olvasni. Mert egyébként nem szerettem olvasni, nagyon fárasztónak találtam, de akkor nem tudtam volna hozzájutni azokhoz a zseniális légionárius történetekhez, mert az anyukám egy idő után azt mondta, hogy rá ne számítsak. Ezért aztán kénytelen-kelletlen megtanultam olvasni. Ahogy olvastam, emlékszem, hogy tizenegy-két éves koromban olvastam az egyik Rejtő ponyvában a következő néhány sort. Sokan jelentkeznek a légióba, általában nem jókedvükből, és azok közül, akik a légióba jelentkeznek, általában nem jókedvükből, ezeket az embereket két csoportra oszthatjuk. Az egyik, akiket jól megpróbált az élet, és megkeményedtek. A másik csoport, akiket jól megpróbált az élet, és együttérzők lettek.Ott voltam 11-12 évesen, és egyszer csak rácsodálkoztam arra, hogy akkor az élet nem azon múlik, hogy kit próbál meg, meg kit nem, mert mindenkit megpróbál. Hanem hogy van, aki a fájdalommal szemben úgy védekezik, hogy megkeményedik, és az is lehetséges, miközben semmi ítélkezés nincs bennem, néha szinte úgy éljük meg, hogy ez az egyetlen megoldásunk. De közben pedig lehetséges hosszú távon mindenképp, hogy azt mondjuk „Te, mi lenne, hogyha valamennyi fájdalmat hajlandó lennék hordozni azért, mert valamennyi fájdalomnak a hordozása és elevenen tartása magamban táplálja az együttérzésemet.” Az együttérzésem csak akkor tud megszületni, ha nem akarok minden szenvedést elkerülni. Mert akkor nem tudok együttérző lenni. Ezért mindenképpen magamon fogok hagyni valamennyi szenvedést, mert az együttérzés révén egyszer csak olyan tapasztalataim támadnak majd, úgy kerülök közösségbe másokkal, olyan segítséget fogok kapni, és úgy fogom átélni azt, hogy nem vagyok egyedül, ahogy egyébként sosem élem ezt meg, ha megkeményedek. Ez a válaszom arra, hogy az élet megpróbált.A második gondolat így szól, sokszor ösztönösen, természetesen, nem szabad döntés alapján a megkeményedés felé indulunk, és de nagy dolog, hogy egyszer csak azt mondjuk „Nana! Ezt tehetném másképpen is.”Azután a harmadik lehetőség, és klasszikus, hogy azt mondjuk „Hátha mégis csak az élet nehézségét ki lehetne valahogy cselezni, legalább elodázni. Végül is ha 50-60 évig megúszom, már úgyis jó.” Erről nem akarok hosszabban beszélni, mert hiszen az ember az élet nehézségét megpróbálja kicselezni, akkor tulajdonképpen az életet megkönnyíteni nem lehet, mert az nehéz, ezért könnyű fajsúlyú életet kezdünk el élni, súlytalanná leszünk. Elkezdünk tartalmatlan életet élni. Ezért az, hogy megpróbáljuk valahogy elcsapni, vagy elütni, vagy elfedni az élet drámaiságát, akármiféle technikákkal meg módszerekkel, függőségekkel és élvezetekkel, ez nem éppen a legjobb válaszunk az élet nehézségeire.De közben valami más is lehetséges. Megkérdezem tőletek „Akartok-e önfeledtek lenni?” Hát mindenki akar önfeledt lenni. És ha úgy kérdezem, hogy „Meritek-e elveszteni a fejeteket?” Akkor „Nana-nana-na!” Mégpedig azért mondjuk ezt a sok mindent, hogy „Nana-nana-na!”, mert hogy ilyenkor az van bennünk, hogy hát volt azért már, vissza tudok emlékezni arra, elvesztettem a fejem. Tulajdonképpen szimbolikusan azt mondhatnám, hogy a gyóntatószobában találtam rá. Hát hogy nem nagyon szeretném elveszteni a fejemet.Van egy jó hírem, hogy a keresztény ember másképp is el tudja veszteni a fejét, mégpedig úgy, hogy az nem gurul messze a testétől. Ez alatt a következőt értem. Ez alatt azt értem, hogy éppen az élet nehézségeit megízlelve, el tudjuk kezdeni megkülönböztetni azt az örömöt, ami valamiképpen az élet felszínességéből, vagy pusztán csak élvezetéből fakad, attól a nagyon mélységes örömtől, amiről az evangélium szól. Ugyanazt a kifejezést használjuk, hogy „öröm”, de nem ugyanabból a mélységből származik. Van az a víz, amit úgy valahogy a fölszínről lefetyelünk, és létezik az a víz, az a kristálytiszta, ami nagyon mélyről jön. Ezért, ezért mondhatjuk bátran, hogy nem egyszerűen csak arra vagyunk hívva, hogy keserűen és savanyúan szenvedjünk, hanem hogy mi abból a nagyon-nagyon mély forrású örömből táplálkozzunk. Abból, amiről rájövünk, hogy kiapadhatatlan.Akkor a negyedik gondolat így szól, hogy és aztán az is egy olyan természetes válasz tud lenni az élet nehézségére, hogy belefulladunk a kritikába, és mások bántásába. Megpróbálunk valahogy minél többet lepasszolni magunkról, sokszor a továbbadás vagy a visszaadás módján, és nagyon kritikusak leszünk egymással, meg az élettel. Nem tudom, ti ismeritek-e azt, hogy az ószövetségben van egy külön zsoltártípus. Ezt a zsoltártípust úgy mondják a teológusok, hogy panasz-zsoltár. De nincsen kritika-zsoltár típus. Panasz-zsoltár van, panasz-zsoltár van, kritika-zsoltár nincs. Panasz-zsoltár van, ítélkezés-zsoltár nincsen.Mit jelent ez, hogy panasz-zsoltár, hogy panasz-imádság. Ez az, hogy egészen más a műfaja annak, és akkor itt egy betoldás, hogy nem véletlen ezért, hogy John Gottman amerikai családterapeuta azt mondja „Hagyjuk abba a házastársunk kritizálását, panaszkodjunk helyette.” Mert amikor kritizálok, azt mondom „Ő, és ez, és így, ez szörnyű!”, és amikor panaszkodok, akkor azt mondom „Hát ez nagyon fáj! Hú, hát ez nekem nagyon sok. Ajj, ezt nem tudom, meddig fogom bírni.” Milyen nagy dolog, hogy panaszkodhatunk, és hogy ezt imádságba foglalhatjuk. Ez sokkal inkább megtart bennünket az élők útján, amolyan első lépésként. Nem érdemes itt megállnunk, hanem az első lépésünk, hogy megengedjük magunknak, hogy fájjon, és kipanaszkodjuk magunkat.Akkor utána, ahogy ezt a mondatot szoktam idézgetni, de nagy dolog, hogy megint csak fölismerjük a szabadságunkat, és azt mondjuk. „Tényleg, ismerhetjük és elismerhetjük, hogy számít, hogy ki, mit tett velünk. De a lényeg, hogy mi mit teszünk másokkal.” Ez énrajtam fog múlni, és az, hogy én mit teszek másokkal akkor, amikor engem az élet padlóra tett, ez rajtam múlik. Ezért amikor kipanaszkodtuk magunkat, és ott fekszünk a padlón, akkor ott általában majdnem mindig megkérdezzük Istent, hogy „Ez most hogy történhetett meg? Valahogy nem így szerződtünk. Valahogy nem így gondoltuk ezt. Főleg, hogyha Te az vagy, akinek mi hittünk Téged, akkor ez most hogy lehetséges?” És Istentől választ várunk.Az utolsó gondolatom így szól. Mikor a padlón vagyunk, és Istentől választ várunk, akkor általában olyan helyzetben vagyunk, ahol nem Istentől érdemes a választ várnunk, hanem Isten azt mondja „Ez pontosan az a helyzet, ahol te válaszolhatsz arra, hogy ezután hogy akarsz élni. Nem nekem kell most válaszolni, mert te vagy ott. És miután te vagy ott, és most rajtad van a kereszt, ez pontosan egyenlő azzal, mikor én voltam ott, és rajtam volt a kereszt. Én nem azt mondtam, hogy <<Mennyei Atyám, most akkor számon kérem ezt rajtad!>>, hanem fölfedeztem, hogy most rajtam van a sor, és én vagyok most soron, hogy válaszoljak Istennek arra, ami itt történik.” Ezért szívem szerint magamnak is, és mindegyikünknek azt kívánom, hogy pont ezekben a helyzetekben nehogy vesztegeljünk, várva hogy Isten válaszoljon, mert eltelik az élet. A nem tudatos, ösztönös döntéseink határozzák meg majd az évtizedeinket. Nem, ezekben a helyzetekben mi adhatjuk meg a választ, hogy a sakk-matt után hogy akarunk élni, és kivé akarunk lenni.(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)