Mt 13,1-9 - Évközi 15. vasárnap

Olvasmány (Iz 55,10-11)

Így szól az Úr: Amint az eső és a hó lehull az égből és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz az én szavammal is, amely ajkamról fakad: Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.

Szentlecke (Róm 8,18-23)

Testvéreim! Úgy gondolom, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk. Maga a természet is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, de nem önként, hanem Isten akaratából; abban a reményben, hogy a mulandóság szolgai állapotából felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy addig az egész természet sóvárogva vágyakozik. De nemcsak a természet, hanem mi magunk is, akik a Lélek csíráit bensőnkben hordozzuk. Sóhajtozunk mi is, és várjuk a fogadott fiúság megvalósulását, testünk megváltását.

Evangélium (Mt 13,1-9)

Abban az időben: Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a Nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”

Vasárnapi beszéd

„Akinek van füle, hallja meg!” Tulajdonképpen hálát adhatunk már azért is, hogy két fülünk van, ezért kétszeres esélyünk van rá, hogy meghalljunk valamit. A mai evangélium összefüggésében tulajdonképpen használnunk is kellene a két fülünket. Azért, mert a mai példabeszédben is egyfelől azt halljuk, hogy tulajdonképpen ahogyan az a mag bekerül a földbe, vagy elvetésre kerül, tulajdonképpen a magok között nincs különbség, azok jó magok. Mindegyik jó mag, és mindegyiknek ott van a belsejében az az óriási lehetőség, hogy 30-szoros, 6-szoros, 100-szoros nagyszerű termést hozzon. A magok ilyen értelemben egyenlőek és egyformák.Igen ám, de a másik fülünkkel mégis csak halljuk, hogy az egyikből semmi nem lesz, és a másikból meg hatalmas termés fakad. Ezért szeretném, hogyha tudnánk ma este mind a két fülünket hallani, és meghallani ezt és azt a részét is az evangéliumnak, mert különben egyoldalúvá válunk, és ennek a két üzenetnek az egymás mellé helyezése hordozza számunkra igazán azt, amit talán Isten szeretne nekünk mondani.Az első gondolat rögtön így szól. A mi kultúránkban sajátos módon nagyon nagy egyetértés van néhány dologban. Például abban, hogy amikor a szeretet témája előkerül, akkor szinte mindannyian bólintunk, és egyet értünk abban, hogy a szeretet, az igazi szeretet az föltétel nélküli. Ebben keresztény ember és nem, és hívő és nem, egyet szokott érteni. Egymásnak is ezt szoktuk mondani, és ezt szoktuk kérni, rosszabb esetben elvárni, hogy „Szeress engem föltétel nélkül!” Hogyha mi Jézusra tekintünk, akkor éppenséggel az egyik legkiválóbb példáját látjuk annak, mit jelent, hogy valaki föltétel nélkül szeret. Vagyis, mi csinálhatunk vele akármit, a mi magatartásunk nem föltétele annak, hogy Ő az életét odaadja értünk, sőt.De mindaz, amit mondtam most, csak az egyik fülünkkel volt érdemes hallani, mert most a másik fületekbe is szeretnék valamit mondani. Ez pedig az, hogy a föltétel nélküli szeretetnek rengeteg föltétele van, nagyon-nagyon sok. Hogyha van igazi mestermunka, ami egy életre szóló, soha véget nem érő mesterműve mindegyikünknek, hogy az a bizonyos termés az meg tudjon születni, akkor az éppen az, hogy a föltétel nélküli szeretet föltételeit magunkban megteremtsük és kidolgozzuk. Igazi mestermunka, főleg azért, mert ebben is egyet szoktunk érteni, hogy a mi kultúránk oly előszeretettel idealizálja a szeretet alaptapasztalatait és élményeit, amit mi még tudattalanul éltünk át, és amihez annyira szeretünk visszanyúlni logikus és érthető módon. Ez pedig az, amikor egy pici csecsemő vagyok még, és az anya-csecsemő kapcsolatban tulajdonképpen tényleg elég, hogy csak legyek, semmi mást nem kell tennem. Nem kell aranyosan sírnom, nem kell ügyesen forgolódnom, nem kell édesen böfiznem. Erre nincsen egyáltalán szükség, mert bőven elég, hogy vagyok, és jogosult vagyok arra, hogy föltétel nélkül, pusztán azért, mert vagyok, törődjenek velem.Ennek az alapélményét a szeretetnek annyira szívesen idealizáljuk felnőtt korban is. Például mikor pici babákat keresztelünk, nagyon gyakran nem bírom megállni, hogy ne arról beszéljek, hogy hát nyilván azért is vagytok itt, azért akarjátok a pici baba keresztelőjét, mert az a meggyőződésetek, hogy Isten szereti őt. Hát de nem is ez a kérdés, hanem hogy mi szeretjük-e Istent. Az a világosabb része a dolgoknak, hogy Isten ránk néz, és azt mondja „Te az én gyermekem vagy.” Hát a kérdés mindig az, hogy hogyan nézek én vissza. Fölnézek-e az égbe és azt mondom, hogy „Mennyei Apuci!”? Ez a nagyobb kérdés. Az első gondolat tehát így szól, az egyik fülünkkel haljuk, hogy föltétel nélküli szeretet, a másik fülünkbe pedig megpróbáljuk beengedni azt, hogy igen, és a föltétel nélküli szeretetnek nagyon sok föltétele van.Aztán a második gondolat így szól, ahogyan Jézus más helyen beszél az Isten országának a titkáról, ugyanúgy a természetből hozott képpel. Azt mondja, Isten országa olyan, mint amikor a vetés magától nő. Az egyik fülünkkel meghalljuk ezt az örömhírt, hát tényleg magától nő. Hát ki volna, aki itt jelentkezne, és azt mondaná „Én tudok virágot csinálni.”? Senki nem tud virágot csinálni. „Én tudok gyümölcsöt csinálni.” Gyümölcsöt se tudunk csinálni. Az egyi fülünkkel halljuk, és aztán örülünk nagyon annak, hogy ténylegesen az Isten országa magától nő, magától. Hogy megvannak az áldott pillanatok, amikor olyan kegyelem szerűen történik valami, és megajándékozottak vagyunk. De a másik fülünkkel mégis csak érdemes meghallanunk azt, hogy ahhoz, hogy mi aztán hálát adjunk, hogy ez most magától nő, hogy ahhoz nekünk sok mindent érdemes tennünk. Sok munkánk van ahhoz, hogy aztán annak tudjunk örülni, hogy ez magától nő.Emlékszem, mikor papnövendékek voltunk, és annyira izgultunk, hogy jó papok leszünk-e. Nagyon aggódtunk emiatt, ez egy közös élményünk volt. Akkor volt ott egy öreg pap bácsi, és mikor látta, hogy mi ott izgulunk, meg előkerült ez a téma, hogy hát hogyan fog ez nekünk menni, akkor a következőt kérdezte: „Na mondják meg, hogyan tanul meg a kiskutya ugatni?” Ahogy föltette ezt a kérdést, kétség kívül én még pocsékabbul éreztem magam, mert egyáltalán nem tudtam, hogy a kiskutya hogyan tanul meg ugatni. Akkor ő a következőt mondta: „A kiskutya úgy tanul meg ugatni, hogy ugat.” Nem tűnik egy nagy bölcsességnek, és mégis nagyon megnyugtató volt számomra. Vagyis, hogy egyszerre tudunk örülni és hálát adni mindannak, ami magától képes szárba szökkenni, virág és gyümölcs és termés. De ahhoz, hogy hálát adjunk mindazért, ami magától történik, egy soha nem fogyatkozó csodálkozással, hogy abban nekünk nagyon sok munkánk van. Ez a második gondolat.Aztán a harmadik. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de nem egyszer találkozom keresztény emberekkel, akik nagyot sóhajtanak, és azt mondják „Háhh! Annyi pocsék dolog van a világban, annyi rossz. Hát milyen irányba megyünk mi? Hát most a jó vagy a rossz fog győzni? Hát van itt esélye egyáltalán az igaznak?” Ez szíven üt engem. Nem azért, mert valaki az élet drámaiságáról beszél, mert azt én is tapasztalom, hanem azért, mert ő nem… mintha nem volna számára világos, hogy a jó már győzött, hogy az igaz már győzött, hogy a világosság már győzött, hogy Isten már győzött. Hogy a föltámadásunk alap igazsága az, hogy az Isten már győzött mindenféle rossz fölött. Nem az a kérdés, hogy most a jó erősebb-e a rossznál, mert erősebb. A kérdés az, hogy én melyik csapatban fogok játszani. Megvan a győztes csapat, Istennel játszik együtt, ők fognak győzni, ezt pontosan tudjuk. Nem a győzelem a kérdés…Ezt azért olyan fontos, mert mi emberek annyira szeretünk győzni, nagyon szeretünk győzni. Az annyira jól esik nekünk, a sikerélmény, hogy győzünk. És ez nem egyszer vakká tesz bennünket. Amikor annyira-annyira akarok győzni, ez mit fog magával hozni? Hogy annyira akarunk győzni, hogy győzelemért elkezdünk olyasmit is megtenni, amit nem volna érdemes. Abban a félelmünkben, hogy különben majd nem győzünk. Ezért Istennek a bölcsessége az, hogy jött, és azt mondja „Győztünk!” Hogy egy kicsit lehiggadjunk, hogy tudjuk azt, hogy egyáltalán nem érdemes semmi olyasmit tenni a győzelemért, ahogyan nem érdemes élni, mert a győzelem biztos. Hanem a mi kérdésünk kizárólag ez, hogy hogyan tudok a jó csapatban játszani. Éppen elég nehéz az is, hogy újból és újból bizonyos helyzetekben rájöjjek, hogy melyik az a csapat, amihez érdemes tartozni.Ez a következőt is jelenti. Ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen fölszabadulunk az alól, hogy bárkit le akarjunk győzni. Nincs rá szükségünk, hiszen győztünk, és ennek a győzelemnek a reménységében élhetjük az életet anélkül, hogy átadnánk magunkat bármiféle indulatnak, haragnak, gyűlöletnek, bosszúszomjnak, vagy bármi másnak. Nincs rá szükségünk. A harmadik gondolat az így szól, hogy az egyik fülünkkel de jó meghallanunk ezt, hogy már győzött a jó. A másik fülünkkel pedig azt, hogy akkor találd meg, ez melyik csapat. Ez az igazi nagy dolgunk.Aztán nem tudom, hogy nyáron szabad-e ismételni? Ilyenkor mindig ismételnek, nincs új anyag. Akkor hadd mondjak egy történetet el, ez annyira ide kívánkozik. Ez tudjátok, az indián történet. Az indián apa, mikor már látja, hogy a gyereke elég okos, odahívja a kislányát, vagy a kisfiát, azt mondja „Gyere ide, akarok neked valami fontosat mondani. Tudod-e, hogy minden indián gyerek szívében, mikor megszületik, megszületik vele két farkas? Egy jó, meg egy rossz, és küzdenek egymással.” Az apa nem folytatja a történetet, és minden gyerek, aki egy kicsit egészséges lelkű, az előbb-utóbb odamegy az apukájához, és azt mondja „Apa, apa, melyik fog győzni?” Akkor az apa a következőt mondja. „Kislányom, vagy kisfiam, az a farkas fog győzni, amelyiket táplálod.”A negyedik gondolat pedig így szól. Annyira jól esik nekünk, hogy Isten odaáll elénk, és nem a szavaival, hanem az életével azt mondja. „Tudjátok, én rátok nézek, és merem mondani az életem alapján, hogy nekem ti fontosabban vagytok, mint én saját magamnak. Fontosabbak vagytok nekem, mint én magamnak.” Ezt meghalljuk az egyik fülünkkel, és akkor utána megdörzsölgetjük a tenyerünket, azt mondjuk „De jó, ezt én is így gondolom, tényleg fontosabb vagyok, mint az Isten, ebben milyen jól egyet értünk.” Hát mondjuk nem ez a párja Isten szavának, hanem az, hogy úgy előbb-utóbb kicsit fölébredek, és azt mondom… És azt mondom, és most ezt a mondatot szeretném itt mondani. Az életünknek lesznek helyzetei, ezek komoly helyzetek lesznek, amelyekben akkor tudunk majd csak hosszabb távon gyümölcsöt hozni, ha ismerjük annak a titkát, méltóságát és erejét, amikor azt mondjuk magunknak, hogy „Na, egy életem, egy halálom!” Enélkül a lelkület nélkül nem fogunk tudunk gyümölcsöt hozni, hogy néha arra van szükségünk, hogy azt mondjuk „Na akkor most egy életem, egy halálom!” Hogyha szeretnénk még folytatni ezt a mondatot, éppenséggel még kiegészíthetjük egy másik sorral. Mondhatjuk azt, hogy „Nah, egy életem, egy halálom, a lelkemet a Te kezedbe ajánlom.”(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu