Mt 13,44-46 - Évközi 17. vasárnap

Olvasmány (1Kir 3.5.7-12)

Gibeonban megjelent az Úr Salamonnak, éjszaka, álmában. Így szólt Isten: „Bármit kérsz, megadom neked!” Salamon ezt mondta: „Uram és Istenem, királlyá tetted szolgádat atyám, Dávid helyett. Dehát fiatal ember vagyok, nem tudom, miként kell uralkodni. Szolgád a te kiválasztott néped élén áll, egy nagy nép élén, amelynek se szeri, se száma. Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat. Mert hisz ki tudná másképp kormányozni ezt a te nagyszámú népedet?” Tetszett az Úrnak, hogy Salamon ilyen kéréssel fordult hozzá. Ezért Isten ezt mondta neki: „Mivel épp ezzel a kéréssel fordultál hozzám, és nem hosszú életet vagy gazdagságot kértél magadnak, nem is ellenséged életét kérted, hanem bölcsességért könyörögtél, hogy igazságot szolgáltathass, íme, megadom neked, amit kértél. Olyan bölcs és értő szívet adok neked, amilyen nem volt előtted, s nem lesz utánad sem.”

Szentlecke (Róm 8,28-30)

Testvéreim! Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis előre ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra. Így lesz ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat igazzá tette, akiket pedig igazzá tett, azokat meg is dicsőítette.

Evangélium (Mt 13,44-46)

Abban az időben ezt mondta Jézus a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs, amelyet egy ember megtalált. Elrejtette újra, azután boldogan elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt a szántóföldet. A mennyek országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett. Talált egy nagyon értékeset, erre elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvásárolta azt.

Vasárnapi beszéd

Bizonyára tudjátok, hogy minden történet, amit igyekszem elmondani nektek, az természetesen valós történet. Nem szoktam történeteket kitalálni, főleg tantörténeteket, bele is borzonganék. Úgyhogy az a történet is, amivel most kezdeni szeretném, az pont így történt meg. Mert itt nem olyan messze, az egyik óvodában mondta nekem az óvónéni, mesélte hogy már a középső csoportba jártak azok a gyerekek, akiknek ő az óvónénije volt, és akkor arra gondolt, hogy milyen szép lenne, ez egy katolikus óvoda, hogy úgy kezdenék a napot, hogy mindannyian körbe állva, egymás kezét megfogva elmondanák a Miatyánkot. Ezért aztán meg is tanította nekik, és egyik nap a másik után. Mikor már az volt az élménye, hogy a gyerekek jól tudják, hogy már a sikerélményük miatt is, mikor elkezdték volna az imádságot, rájuk nézett, és azt kérdezte tőlük. „Na, mondjátok meg nekem, hát mi hogy szólítjuk meg Istent?” Rögtön jelentkezett egy kislány, és azt mondta „Gyöngyöm!” Elkezdtem ezen töprengeni, gondolkodni, hogy született ebben a kislányban ez a megszólítás, hogy Istent úgy hívjuk, hogy Gyöngyöm. Nem tudom, hogy hogyan volt. Valami olyasmit tudok elképzelni, hogy nyilván ez a kislány hallotta, hogy az anyukája, meg az apukája, meg a nagyi, meg a nagypapa mondja neki, hogy „Gyöngyöm, gyere ide!” Jaj, édesem, gyöngyöm!” És valahogy lett egy élménye, érzésekkel átszőve egy kapcsolatnak a tenyerén, hogy hát, ha valakit nagyon szeretnek, azt így hívják, hogy „Gyöngyöm!”Milyen izgalmas ez, ahogy a mai evangéliumban ez szerepelt, van az a valaki, aki keres egy igazgyöngyöt, és mikor megtalálja, akkor eladja mindenét, hogy megvegye. Itt volt ez a kislány, aki tulajdonképpen ahogy átélte azt, hogy ő valakinek az igazgyöngye, hogy tulajdonképpen aztán milyen természetesen élte és fejezte azt ki, hogy hát Istenre is így tekint. Akkor Isten is egy gyöngy, az én gyöngyöm. Hát nem akárki. Tulajdonképpen mikor Jézus elmondja ezt a két nagyon egyszerű kis példabeszédet, hát azt mondhatnánk, hogy pont erről van szó, hogy Isten országa olyan, amikor a kislány egyszer csak fölkiált, és azt mondja az égre nézve „Gyöngyöm!”. Egyszerűen átjárja őt ez a fajta öröm.Ahogy tegnap szombat volt, amit ti is tudtok. Természetesen újabb és újabb esküvőkön veszek részt, és hogy oly gyakori élményem az, hogy tudjátok, miután a rutin már segítségemre van, ezért mindig marad egy csipetnyi időm arra, meg figyelmem, hogy nézzem a fiatalokat, hogy tulajdonképpen hogy is élik meg ők az esküvőt. Annyira jól esik, mikor eljutnak oda, hogy önfeledten legyenek itt, és érdekes, hogy az önfeledség és az izgalom nagyon jól megférnek egymással. Nyugodtan lehet valaki önfeledt attól, hogy átéli, hogy ez valami nagyon nagy dolog. Miért hozom ezt ide? Azért, mert amikor a férfi ránéz a nőre, és azt mondja „Kincsem!”, vagy azután a nő visszatekint (Egészségedre!) a férfire, és azt mondja „Haa, édesem! Gyöngyöm és drágám!” Tulajdonképpen miről van akkor szó? Egyrészt arról van szó, hogy nagyon jól látják egymást. Ez, hogy ennyire világosan és jól látják egymást, ez egészen az oltárig tudja őket vinni, és kimondatja velük azt, hogy „Szeretlek!”De most semmiképp se akarnék ünneprontó lenni. Mi fog történni nagy valószínűséggel 5-10-15-20 év múlva? Mi lesz azzal a gyöngyömmel, azzal a drágámmal? Hogy milyen sok féleképen nem is annyira mi változunk meg, nem az a férfi változik olyan sokat, hátha változik a nő is. Természetes, hogy változunk, de annyira nem, amilyen szempontból, és amilyen mértékben a nézőpontunk meg tud változni. Milyen érdekes ez, hogy abból hogy „Kincsem!”, és „Drágám!”, hogy „Édesem! Gyöngyöm! Egyetlenem!”, hogy ebből milyen könnyen számtalan elvárás lesz. Az Istennel való kapcsolatunknak is a dinamikájában ennek a lehetősége mennyire reális. Amikor őrizzük a nagy élményeinket Istenről, akkor lenyűgözötten ott vagyunk, és azt mondjuk „Istenem, szeretlek!” Aztán eltelik 5 év, vagy 10, vagy 15, és… „Miért nem így csinálod? Miért nem adtad meg? Hát hiába imádkozom? Hát mennyiből állt volna neked? Tessék, most ez, ezt miért nem csináltad úgy, ahogy kértem tőled?” Milyen egyértelmű párhuzamokat tudunk vonni a között, ahogy a drágámból és az egyetlenemből lehet ez egy személy, vagy lehet egy isteni személy, egyszer csak megváltozunk, olyan mogorvává és keserűvé leszünk, és tulajdonképpen a kincsem és a gyöngyöm elvárássá keményedik bennünk.De ezt a vonalat nem akarom hosszabban mondani, mert vissza szeretnék térni a kislányhoz. Ahhoz a kislányhoz, aki ezzel a természetességgel éli meg Istent úgy, hogy „Gyöngyöm!” Tulajdonképpen akkor az Isten országa valami olyasmi, mint ahogy a szülő rálát a gyerekére, és azt mondja, hogy „Gyöngyöm!”, és a nagymama így tekint az unokájára, és aztán az a kislány így néz az Istenre.A második élményem, ez pár nappal ezelőtt történt, jöttem ki a Duna Plázából, és ahogy ott kiléptem, ott egyszer csak ott az utcán látom, hogy ott egy nagymama féle. Hát nem tudom, mert nem kérdeztem meg. De ott van két unoka szerű, és akkor ott együtt kavarogtak még a zebra előtt, és hát úgy tűnt nekem, hogy a nagymama tempója nem volt elég inspiratív az unokáknak, és ezért ők úgy mrrrr. Egyszer csak, ahogy a magyar nyelv mondja, ukk-mukk-fukk, az a kisfiú fogta magát, és csinált egy cigánykereket ott, a Duna Pláza előtt. Kifejezetten jót. És ez nekem úgy megtetszett, hogy heejj, ez de jól néz ki. Valahogy ösztönösen is, ahogy a kisfiú a cigánykerék után ránézett a nagymamájára, hát én is. Már bennem is kezdődött némi szorongás, és tudjátok, most nem tudom, hogy ezt hátul lehet-e látni, de hogy a nagymama a kisfiúnak a tekintetére, hogy mit szól az ő cigánykerekére a Duna Pláza előtt, körülbelül ezt az arcot láthatta… Hát ez engem úgy szíven ütött, olyan szép volt az a cigánykerék. Értem én a nevelést… már nem értem, csak tudom, hogy van olyan. Szóval tudjátok, egy harmadik élményem jut eszembe. Vidult egy kisgyerek, és valahogy, olyan mogorván ültek ott a szülei, és valahogy megunták a gyerek örömét. Emlékszem, hogy az anya úgy rámordult a gyerekére, azt mondja „Most minek örülsz?” Ez tulajdonképpen olyan, mint egy lélekgyilkosság. Rettenetes!Akkor mondhatjuk azt, hogy Isten országa olyan, mint amikor egyszer csak valakiből úgy feltolul az öröm, a lendület, meg az életkedv, és hány ott egy cigánykereket anélkül, hogy különösebben átgondolná, hogy ezt most hogy s mint. Milyen érdekes ez, hogy mi felnőttek pedig rögtön krrr-gmm-mmm! Regulázzuk az örömöt. És közben, ti nehogy megbántódjatok, nem is rólatok beszélek, de közben pedig próbáljuk hirdetni az örömhírt. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, izzadság szagunk van. Nektek persze nem. Valahogy, ahogy csináljuk, mint hogyha az valami külön műsor lenne, valami külön dolog, aminek úgy nekiveselkedünk, és akkor gyerünk, úgy csináljuk. Magunk között szólva, amikor az a kisfiú, ott, csinálja azt a cigánykereket, el kell kezdeni neki magyarázni, hogy boldog, vagy hogy jól van, vagy hogy örül, vagy hogy szívesen él, hogy jól van a bőrében? Ezt el kell kezdeni nekünk mondani? Egyetlen szót sem kell szólnia, mert látszik. Hát tulajdonképpen ez az örömhír meghirdetése, hogy megtalálok valakit, megtalálok valamit, és hogy tulajdonképpen így fejeződik ki ez az öröm, és ez az, ami… Hát ez az, ami. Ehhez képest, mikor így minden erőnket összekapargatjuk, és próbáljuk mondani, hogy így, úgy… Látszik rajtunk. Ahh! Milyen örömhír ez?A következő gondolatom így szól. Az Isten országa valahogy olyan, mint amikor az a kisfiú a cigánykereket megcsinálja a Duna Pláza előtt. Egyszerűen mindenféle kérdés nélkül látjuk, hogy na ez igen, ez öröm, ez, ez… Úgy vágyunk támad az után, hogy ajj, jajj, de én valamit ebből de ellesnék, de úgy szeretnék közel lenni ehhez, amit most ez a kisfiú átél! Nem tudom, hogy elgondolkodtatok-e csak egy picit azon, mert nyáron ne sokat, csak egy picit, hogy hogyan mondja a szentíró? Megtalálja azt a földet, és örömében elindul, hogy megvegye. Ott van az a kereskedő, és keresi azt a gyöngyöt, és amikor megtalálta, örömében nekiindul, hogy mindenét eladja érte. Föltűnt nektek, hogy az öröm már az előtt megtörténik, hogy az övé lenne a föld? Már az előtt örül és ujjong, és boldog, mielőtt még az az övé lenne. Tulajdonképpen az Isten országa valamiféle olyan öröm, ami nem a birtoklásnak az öröme. Nem azért, mert megszereztem, mert elértem, mert kiérdemeltem, mert megkaptam, mert megdolgoztam érte, hanem mert mindenképpen valamiféle ajándék, ami anélkül is van, hogy birtokolnánk. Egyszerűen csak valahogy meglep bennünket, mint egy ajándék.Jaj, de nagy dolog, hogy vannak cigánykerekező kisfiúk, hogy vannak imádságot valóban mondó kislányok, és valamit elleshetünk tőlük. Hogy mikor Jézus azt mondta „Menjetek, hirdessétek az örömhírt!”, hogy akkor lehet, hogy nem is azt akarta mondani, hogy magyarázzuk, hanem hogy csináljunk egy-egy cigánykereket, mondjuk azt, hogy „Gyöngyöm!”, és a többi, az úgyis átsugárzik.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu