Mt 16,21-27 - Évközi 22. vasárnap

2017.09.03.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Jer 20,7-9)

Jeremiás próféta így panaszkodik a szenvedések idején: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél. Nevetségessé váltam napról napra: Aki csak lát, mind kicsúfol. Akárhányszor csak beszélek, azt kell kiáltanom, azt kell hirdetnem: Erőszak! Romlás! Az Úr szava így mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra. Már azt gondoltam: Nem törődöm vele, és nem beszélek többé nevében. De ilyenkor mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni.”

Szentlecke (Róm 12,1-2)

Testvéreim! Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Legyen ez a ti értelmetek hódolata! Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte. és mi a tökéletes!

Evangélium (Mt 16,21-27)

Abban az időben: Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!” Azután így szólt tanítványaihoz: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.”

Vasárnapi beszéd

Örülök, hogy itt vagyunk, hogy látlak titeket, jól esik. A mai evangéliumban az hangzott el, többek között, hogy mit adhat az ember cserébe a lelkéért. És hogy aki meg akarja menteni a lelkét, az elveszíti, és aki viszont oda tudja adni Jézusnak a lelkét, az megtalálja és megmenti, és meg tudja őrizni ebben az odaadottságban, vagy elajándékozottságban. Erről szeretnék akkor most szólni néhány gondolatot.

A első. Milyen nagy jelentősége van annak, hogy egyáltalán fölismerjük azt, hogy ha már hitünk szerint mindenképp így van, van Isten, akkor biztos, hogy nekünk Őrá szükségünk van. Ezért, hogyha van Isten, akkor biztos, hogy van az emberi szívben egy vágy Őutána. Hogyha nem tud az Istennel való kapcsolatunk a megfelelő módon kibontakozni, akkor ott egy hiányérzetünk fog támadni. Az első gondolat mindenképp ez, hogy egyáltalán az életutunk során, a különböző élethelyzeteinkben, különböző válságokban, vagy amikor éppenséggel olyan jól megy a szekér, fölismerjük azt, hogy Istenre hangoltak vagyunk, vagy legalábbis erre szükségünk volna, és hogy hiányzik nekünk ilyen vagy olyan mértékben vagy értelemben Isten.

Hogy Istenre vágyunk. Ez azért olyan jelentőségteljes, mert egyáltalán nem olyan magától értetődő, hogy az Isten iránti vágyunkat vagy hiányérzeteinket Isten iránti vágyként és hiányérzetként értelmezzük és éljük meg. Éppenséggel lehet, hogy ezt egyáltalán nem így vesszük észre, nem is fogjuk föl, nem így fogalmazzuk meg, nem így nyer bennünk tapasztalást. Mint ahogyan azt egy XX. századi lélektani szakember említette, aki ezt így fogalmazta meg. A XX. század, XXI. század embere, tulajdonképpen még a saját vágyait sem ismeri. Mindig a vágyai alapján akar élni, hogy a vágyaim, a szükségleteim, hogy így akarom, úgy akarom, miközben még a saját vágyaink természetét sem ismerjük. S akkor ő ezt így mondta „Hát a legtöbb ember emiatt, még a sokféle különböző mélységű és tartalmú vágyát is éhségként értelmezi, vagy szomjúságként.” Ezért akármennyire is hiányzik valaki, vagy éppen veszteségünk van, vagy éppen örülünk valaminek, eszünk és iszunk, mert az a biztos.

Szóval az első gondolat így szól, milyen nagy dolog, hogy egyáltalán fölismerem az Istenre hangoltságomat, a vágyamat Őutána, vagy a hiányérzetemet, vagy bizonyos hiányokban fölismerem, hogy ez – és itt ez egy kulcsgondolat lesz – az Isten iránti vágyamat és hiányérzetemet adott helyzetben semmi mással nem tudom betölteni, semmi mással. Mert miközben ezt a vágyat vagy hiányérzetet nem egyszer nem is tudatosítjuk magunkban, hát nem véletlen, hogy akkor megpróbáljuk betölteni akármivel; étellel, itallal. És akkor mondhatnánk: pénzzel, szexszel, hatalommal, befolyással, biztonsággal, ki tudja még mi mindennel. Ez egész természetesen megtörténik velünk.

Ezért az első gondolatnak a vége így szól. De nagy dolog, hogy az Istenre hangoltságunkat, az Ő iránta való vágyakozást, ami az ember szívének természetes része, ha van Isten. Azután pedig azt a hiányérzetet, ami bennünk oly természetesen alakul ki ebben a világban, hogy nem tudjuk teljességgel azt a betöltöttséget átélni, amire egyébként a vágyunk alapján oly mértékben vagyunk hangolva, hogy ezt fölismerjük, hogy ez Isten iránti vágy, Isten iránti szükséglet.

A második gondolathoz így érkezünk el, és akkor egy fájdalmas fölismerésünk fog támadni. Ez pedig az, hogy akarva-akaratlanul is az Isten iránti vágyunkat, a hiányérzetünket, hogy hiányzik nekünk Ő és semmi más, hogy ezt akarva-akaratlanul már elkezdtük betölteni valamivel. Valamivel, vagy valamikkel, valakivel, vagy valakikkel.

Azt mondta egyszer egy ifjú hölgy. Sosem felejtem el, és emlékszem, egyszer-kétszer már mondtam nektek. Hogy amikor túl volt egy nagy szakításon a szerelmével, akkor ez nagyon fájt neki, és persze volt egy vágya utána, és nagyon hiányzott a szerelme. S akkor azt mondta „Feri, bennem egy Robi alakú hiány van.” Ezt ennél pontosabban senki nem mondta el nekem, hogy milyen az, amikor valaki fölismeri a lelkében, hogy egy Isten alakú hiányom van. Most hogy ezt még világosabbá tegyünk, azt mondhatnánk, egy Jézus alakú hiánya van mindenki embernek a szívében, Jézus alakú hiány.

Ezért a Jézus alakú hiányt nem tudjuk semmi mással betölteni. Se a feleségünkkel, se a gyerekeinkkel, se a munkánkkal, a hivatásunkkal, egyszerűen semmivel, mert az egy Jézus alakú hiány, és egy Jézus alakú vágy abból a hiányból ott az emberi szívben. Tulajdonképpen amikor Jézus azt mondja, hogy „Aki nem veszi vállára a keresztjét, és nem úgy követ engem, nem lehet a tanítványom.”, és a többi, és a többi… Ezt úgy is értelmezhetjük az emberi lélek működésének a szintjén, hogy azt mondhatjuk, két dolgot. Az egyik, hogy kipucolni a lelkünkből mindazt, ami a Jézus alakú vágynak és hiánynak a világába bekerült, az nagyon fog fájni. Mert rászoktunk a hamburgerre, meg rászoktunk az esti filmre, meg rászoktunk a szokásainkra, és rászoktunk a… El… nincs kedvem elkezdeni mondani, hogy ki mire. Amikor egyszer csak kiveszem onnan ezt, meg azt, meg amazt – nem azért, mert föltétlenül rossz, főleg nem azért, mert föltétlenül bűn, nem azért, hanem azért – mert az Isten alakú vágynak és hiánynak a helyében ott van, ott van. Egyszerűen nem való oda. Nem azért mert rossz, nem való oda. Amikor elkezdjük a helyet teremteni magunkban Istennek, akkor az első rész az, hogy onnan ki kell vinni dolgokat.

Nem tudom, hogy ti nyáron nyaraltatok-e. Azt láttam, hogy kevesebben voltatok, és én ezt úgy értelmeztem, hogy nyaraltok, ez jól esett. Remélem, jót nyaraltatok, pihentetek. De még azt is el tudom képzelni, hogy Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, püspök atya egyszer mondta nekem, hogy van köztetek néhány güzü. Engem egyszer a főapát úr legüzüzött, és azt mondta, most ezt így mondom, hogy lehet, hogy lett köztetek néhány güzü, aki a nyári nagyobb szabadságot azzal töltötte, hogy rendet rakott, a spájzt kipakoltad, rendeztél valamit. Nem tudom, hogy az milyen, de az a tapasztalatom, hogy az ilyesmit húzni-halasztani szoktuk. Ugye év közben nem érünk rá, van az embernek jobb dolga, megy az élet, egy csomó dolgunk van. Pihenni is kell, úgysincs semmire idő. S akkor na jó, nyáron egy kicsit fölszabadulunk, rendet rakunk a spájzban.

Miért akarom ezt mondani? Mert mikor ott van a Jézus alakú hiány és vágy bennünk, amit nagy dolog, hogy így ismerünk föl, hogy akkor úgy nekilátni onnan kiszedni ezt, azt, amazt – hát az emberes munka. Annyira emberes munka, hogy nekikezdeni sincs kedvünk. Nem hogy csinálni, elkezdeni nincs kedvünk. Nem egyszer olyan érdekes dolgok történnek, hogy sokszor még inkább gyónni is elmegyünk, de ehhez a dologhoz nem. Nem, úgy ráutalunk a spájzra, mondjuk hogy azért jó, hát itt vannak rendezetlenségek, kérünk egy jó kis föloldozást. De tulajdonképpen a spájzból való kipakolásnak nem állunk neki. Hanem kinyitottuk az ajtót, benéztünk, rámutogattunk, beismertük, ’oszt bezártuk. Ezt se akarom hosszabban mondani.

Tehát a második gondolat így szól. De nagy dolog, hogy képes vagyok akkor ezt a vágyat, hiányt fölismerni, és elkezdem kipakolni mindazt, ami akarva-akaratlanul odakerül, és nem föltétlenül rossz, és nem föltétlenül bűn, csak nem ott van, ahol érdemes lennie.

A második gondolat, a második pontnak ez a második része. Túlságosan is kipihentem magam. Ez pedig az, hogy amikor kipakoltuk a spájzt idebenn, és akkor hirtelen nagyon üres polcok lesznek. Hát egyrészt úgy el vagyunk borzadva, hogy mivel éltünk együtt, különböző állatok kerülnek napfényre. De nem is csak ez történik, hanem egyszer csak ott lesznek üres polcok, és üres helyek, és tulajdonképpen ott nem rögtön valami jó érzés, valami teljesség, valami betöltöttség kopogtat ránk, hanem még világosabb lesz a hiányérzetünk, még egyértelműbb lesz az Istenre szorultságunk. Az, hogy a vágyunk néha beteljesedik, néha pedig nem, és hogy akkor rájövünk, hogy nem is véletlen, hogy olyan sok minden került oda, mert legalább akkor kicsit valahogy, valami élvezettel, akármivel, függőséggel, bármivel legalább egy picit elvoltunk.

A mai evangélium kapcsán azt mondhatjuk, ezért tehát az a szenvedés, amire Jézus utal, az emberi lélekben, a Felé vezető úton, és a Vele való kapcsolatban egyszerűen elkerülhetetlen. Nem azért, mert hogy Istennek jól esik az, hogy látja, hogy mi küzdünk, vagy küszködünk, vagy hajtunk, vagy rendet rakunk éppen. Egyszerűen ilyen a természete. Ezt a fajta szenvedést, azt a befektetett munkát nem tudjuk megspórolni, és az fájni fog. Fájni fog, ahogy rászánjuk magunkat, ahogy kipakoljuk, ahogy egyszer csak az már nincs ott, és az sincs, és az sincs. Aztán, aztán nem rögtön a betöltöttség érkezik, hanem a hiányérzet. A vágy, ami nem egyszer még nem találkozott azzal a Jézussal, ami ott a vágy szívében van. Akkor úgy valahogy, mint az éhes ember, miközben kipakoltunk rengeteg mindent a kamrából, és tulajdonképpen éhezőként élünk egy ideig. Kibírni azt, hogy mi azt kipakoltuk, és közben meg most éhezünk. Hát normálisak vagyunk mi? Hát az egész világ logikája nem erről szól.

Így eljutnék a harmadik pontig, hogy ezért aztán mi az, amire szükségünk van? Négy dolog. Hogy azután a vágyunk, a hiányunk és a szükségleteink a Jézussal való kapcsolatban, amikor valahogy annak az áldott ideje van, valamiféle beteljesültségben megajándékozzon minket. Nem mindig, és nem folyamatosan, és nem állandóan, hanem ajándék szerűen. Az egyik, szükség van a belső szabadságunkra, arra nagy szükségünk van. Azért, mert ami igazán az emberben a vágyat képes fönntartani, elevenen tartani, ahogy ma szoktuk mondani, motivált vagyok az istenkapcsolatra, ahhoz szabadságra van szükségem. Ezért hogyha a saját belső szabadságomig nem jutok el, nem lesz meg a kellő erőm ahhoz, hogy egy szabadon fölismert lendületből azt mondjam „Egy életem, egy halálom, én ezt csinálom.” Akkor is, ha hiányzik, akkor is, ha fáj, akkor is, ha ez most veszteség. Ezért törvényszerűen a szabadságomig fontos, hogy el tudjak jutni, ez az egyik.

A második, a személy voltomig. Nem elég csak a sebeinket ragozgatni, hogy ez is fáj, Uram, ebben gyógyíts meg, abban légy szíves segítsél nekem, ebben jöjjél. Ez nem, egyszerűen nem elég. Nem elég a sebeinkig eljutni, és nem elég oda eljutni, hogy én, hogy én szeretnék most egészséges lenni és boldog, és sikeres, és harmonikus. Ez sem elég, hanem nagyon szükséges, hogy a belső lényegünkig el tudjunk jutni, ahol személyként ismerjük föl magunkat. Mert a Jézus alakú hiány és vágy nagyon-nagyon személyes, a természete alapján. Egy személyre van szükségünk. Amikor egy személyre van szükségünk, az sokkal több, mint hogy kell nekem valaki, aki meggyógyít, kell valaki, aki szeret, kell valaki, aki segít, kell valaki, aki nem hagyja, hogy egyedül legyek. Nem valakire van szükségem, hanem Jézusra. De akkor tud betölteni engem egy személynek a valósága, ha én a személy, a saját személyi valóságomat megnyitom és átadom. Ez nem könnyű, hogy a saját személy voltomig eljussak, ne csak a vágyaimig, a sebeimig és a hiányaimig, hanem a személy voltomig.

A harmadik, amire szükségünk van, az a bizalom. Olyan érdekes ez, sokan mondják, hogy tulajdonképpen mikor olyan nagyon nagy bajban voltak, akkor tudtak bizalommal imádkozni, vagy bizalommal kiáltani. Sokszor mikor ezt mondják, akkor olyan lekezelően, lenézően beszélnek saját magukról. Szerintem nem kéne bántani magunkat. Nem egyszer a szükséges bizalom Isten iránt akkor támad föl bennünk, amikor belül, tudatosítva vagy nem, azt éljük meg, hogy „Uram, hát ha te nem segítesz, akkor rajtam senki nem segít.” És ez egyszer csak tapasztalhatóvá teszi az addig rejtett bizalmunkat Isten felé.

De nagy dolog, hogy néha egy-egy válságos helyzetben, vagy pillanatban éppen a mélyponton, a saját bizalmunkkal tudunk találkozni. Még akkor is, ha ennek az a föltétele, hogy abban a kiáltásban valami ilyesmi hangzik el, hogy „Uram, ments meg engem! Hát kihez forduljak, ha nem hozzád?” De nagy dolog, hogy ezekben a pillanatokban közel kerülünk nem csak Istenhez, a saját bizalmunkhoz őfelé.

Végül a negyedik gondolat, mi az, amire szükségünk van, hogy aztán meg tudjuk tapasztalni azt, amire vágyunk? Ez pedig amiről beszéltünk, hogy a legmélyebb vágyainkig el tudjunk jutni, és azt fölismerjük, és azt elevenen tartsuk magunkban, és ne engedjük, hogy más odakerüljön. És hogyha az a vágy éppen nem teljesedik be Istennel, akkor bírjuk a hiányát, és ne tegyünk oda semmi mást.

Ezért tehát erre a négy kincsre van szükségünk, hogy amikor Jézus azt mondja „De aki ezt értem megcsinálja, ő megtalálja az életét, ő beteljesedik, ővele kapcsolatom lesz, mi egyek leszünk.” Hogy ez nem egy ideológia, ez nem keresztény ideológia, ez nem szépelgés, nem okoskodás, nem is teológiai gondolkozásnak valami következtetése, hanem a szívnek a valósága. Ezért de nagy dolog, kezdődik egy iskolaév, persze mi már nem abban élünk, de azért egy picit mégiscsak. De nagy dolog ennek a négy dolognak, ennek a négy összetevőnek a világát magunkban kidolgozni. A szabadságét, a személyességét, a bizalomét, és a legmélyebb vágyainkét.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!