Mt 18,15-20 – Évközi 23. vasárnap
2017.09.10.
Olvasmány (Ez 33,7-10)
Ha nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, vérét tőled kérem számon. Az Úr ezt a szózatot intézte Ezekiel prófétához: „Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet. Ha azt mondom az istentelennek: »Istentelen, meg kell halnod,« és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet.”
Szentlecke (Róm 13,8-10)
Testvéreim! Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel! Mert aki a másikat szereti, teljesíti a többi parancsot is. Hiszen a parancsok: „Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, a másét ne kívánd”, és ami egyéb parancs még van, ebben az egyben foglalható össze: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának, mert a törvény teljessége a szeretet.
Evangélium (Mt 18,15-20)
Abban az időben Jézus így szólt apostolaihoz: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy »kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos. Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is; és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Vasárnapi beszéd
Igazán szépek voltak ezek a szentírási részek. Oly egyértelműen egybecsengtek, egybehangoztak az emberi kapcsolatokról, annak a minőségéről, hogy hogyan tudunk együttműködni, hogyan tudunk megbocsájtani. Hogyan tudunk észre venni valakit, és szót érteni egymással. Hogyan tudunk megküzdeni azért, hogy valakivel valahogyan zöld ágra vergődjünk. Hogyan tudjuk őt tisztelni. Nem akarom ezt most hosszabban. Miután tulajdonképpen itt egy csokor van a kezünkben, nem volt kedvem egyik vagy másik szálat kiválasztani, és arra gondoltam, mondanék négy gondolatot ahhoz, hogy mi az, ami hogyha szeretnénk, az emberi kapcsolatainkat minőségben élni. Hogy akkor mi az, ami segítségünkre lehet, mi az, ami azt jól meg tudja alapozni, amit érdemes mindig valahogyan szem előtt tartanunk. Akkor is, ha az együttműködés, akkor is, ha megbocsájtás, akkor is, akkor is, valahogyan együttesen.
Az első gondolat így szól, hogy a figyelemre nagy szükségünk lesz. Éppen tegnap, vagy tegnapelőtt hallgattam a rádiót, Csányi Vilmos etológussal beszélgetett a szerkesztő. Hát olyan érdekes volt, mert azt mondta, a szerkesztő úr kérdezte tőle, hogy miért éppen kutyákkal kezdett el foglalkozni. Miért érdekes a kutya? Azt mondja, a kutya azért nagyon érdekes… s akkor elmondott egy hosszabb kutatást, mert azt nézték rengeteg fölvétel kapcsán, hogy miért rendkívüli a vak ember és a vakvezető kutyának a kapcsolata, hogy mit tud egy vakvezető kutya és az ember együtt. Akkor azt mondja, hát tulajdonképpen ahogy elemezték ezeket a videókat, sok száz fölvételt, akkor jöttek rá a kutatók is, hogy itt valami döbbenetesen finom szövetű együttműködésről van szó. Mert a vakvezető kutya nagyon érzékeny az emberre, mint minden kutya, számára az ember az igazán fontos. A kutya számára nem is a másik kutya az igazán fontos, csak néha-néha, hanem az ember. Az emberre van fókuszálva, az emberre figyel, az ember, valahogy számára az ember a lényeg, és ezért el tudja sajátítani azt, hogy mikor együtt mennek…
Azt mondja, hogy egy egyszerű séta, vagy egy egyszerű vásárlás, ahogy a vak ember és a vakvezető kutya együtt mennek, körülbelül akár 100 döntési helyzetből is áll. Azt mondja, az a rendkívüli, hogy a kutya megtanulta, hogy az ember a főnök. Igen ám, de miután a főnök vak, ezért a kutya azt is megtanulja, hogy mi az, amikor arra kell figyelnie, hogy a főnök ezt most nem látja. Hogy most énnekem kell látni őhelyette, és ezért énnekem kell megállni, azért, hogy a főnök tudja, hogy most neki is meg kell állni. Hogyha ő valamit nem vesz észre, akkor azt ő veszi helyette észre. Az egészben még az plusz zseniális, hogy a kutya ahhoz is finom érzéket növesztett, hogy el tudja dönteni, hogy most a főnök dönt, vagy én. És újból és újból egymás után rugalmasan eldönti azt, hogy most neki kell résen lenni, vagy most mindent lehet úgy csinálni, ahogyan azt a gazda akarja. Ezért a kutya, a vakvezető kutya még azt is tudja, hogy előre lásson, és előre lássa azokat a helyzeteket, amelyekben majd neki kell dönteni, vagy a kutyának, vagyis az embernek kell dönteni.
Erre most azt mondhatjátok, látom némelyetek arcát, hogy „Ez meg most mi? Hát elvileg ez valami szentbeszéd lenne.” Szerintem Jézuson kívül senki sem tud szentbeszédet tartani, én meg sose próbálkoztam vele. Miért akartam ezt mondani? Azért, mert úgy tudjátok, tegnap este óta gusztusom lett, hogy a vakvezető kutya minőségét valahogy magamévá tegyem. Arra jutottam, hogy minden iskolaévben szoktam valamit úgy elhatározni, rájöttem, hogy ebben az évben szeretném a vakvezető kutyának a minőségét elérni, hogy az igazán nagy teljesítmény volna a részemről. Most akkor csak egyetlen párhuzamot hadd hozzak, milyen izgalmas, hogy lépünk egyet, azt mondjuk, az ember az a lény, aki számára Isten a legfontosabb, erre vagyunk kitalálva, hogy mindig rá figyeljünk, Őrá vagyunk a legérzékenyebbek. Nézzük, hogy mikor hoz Ő döntést, mikor kell nekünk hozni. Azt nem mondom, hogy mikor nem lát minket, ez nem jó párhuzamnak, de hogy mikor mondja Isten azt, hogy „Na most te döntsd el, hogy most lelépsz, vagy nem lépsz le. Vedd észre, hogy piros van, vagy zöld, vagy sárga, vagy ott el fogsz esni, vagy gödör van, vagy mi.” Jahjj! Úgyhogy megvan az idei tervem, egész jó kedvem lett tőle. Szeretném a vakvezető kutya minőségét elérni.
Tudjátok, még az is eszembe jutott, hogy amikor plébános voltam Óbudán, akkor egyszer, kétszer, háromszor, négyszer misére jött egy vak fiatalember, vakvezető kutyával. Hát akkor a gyerekek sokkal többen lettek azokon a heteken, nagyon, kifejezetten megérte, hogy ő is jött. Miért is érdekes ez? Mert aztán valahogy ott tetszett neki az a világ, akkor odajött hozzám, és azt mondja, hogy most van egy kiképzett vakvezető kutya, nagyon-nagyon nagy kincs. Ha én tudnék valakit, akinek nagy szüksége van rá, akkor szóljak. A következőt tette hozzá: Egy ilyen kutyának a kiképzése 1-2 év. Hóó. Ez akart az első gondolatom lenni, hogy de nagy dolog mikor az érzékenységünket, minthogy egy vakvezető kutya, kidolgozza magából, hogy mikor Isten, mikor én, mikor hogy, hogy adjuk át egymásnak… Nem akarom hosszabban.
A második. Kellő időt szánni az emberi kapcsolatainkra. Emlékszem, hogy 15 évvel ezelőtt egy amerikai pszichiáter könyvében a következőt olvastam. „Sokan jönnek hozzám azzal, hogy <<kudarcot szenvedtem, vereség ért engem, nem sikerült, elbuktam>>, és akkor egyszer csak rájöttem – mondta ez a pszichiáter – hogy több mint 50%-a azoknak, akik azt mondták, hogy <<egy emberi kapcsolatban valamilyen kudarcot szenvedtem>>, ennek a kudarcnak ha más nem, az az egyetlen ok is bőven elegendő lett volna, hogy kevesebb időt szántak rá, mint amennyi ahhoz szükséges lett volna.” Ha semmi mást nem gondolok át, csak hogy mondjuk ehhez a kapcsolathoz, ehhez a témához, ehhez a beszélgetéshez, ehhez a nehézséghez tulajdonképpen mennyi időre lesz szükség. 10 perc alatt nem lehet, amihez fél óra kell. Amihez kell sok hónap, az nem megy majd néhány hét alatt. De nagy dolog ez, érzékelni elég finoman azt, hogy mi az a minimális idő, ami mondjuk egy megbocsájtáshoz kell, egy konfliktusnak valahogy a kidolgozásához kell. Nagyon sok olyan konfliktus van, ami egy beszélgetésből nem tud jól elvarródni. Ahhoz kell két beszélgetés, meg három, hogy lenyugodjunk és lecsillapodjunk, és visszatérjünk, és belássuk, és a többi.
Emlékeztek, ezt egyszer már emlegettem nektek, hogy John Gottman amerikai családterapeuta a következő kérdést tette föl: „Most már nagyon sokan jártak hozzánk párterápiára. Az a kérdésem, hogy akik már jártak párterápiára, azok közül vannak, akik egy évvel a terápia befejezése után jól vannak, mások pedig ugyanolyan rosszul vannak, mint a terápia előtt. Mi a különbség?” Mert a terápia ugyanaz volt. Azt mondja, hogy „Néztem ezeket az adatokat, a következő derült ki. A különbség a két csoport között: plusz hatóra hetenként.” Egészen világosan időben számszerűsíthető volt, hogy azok a párok, akik padlót fogtak – elnézést a kifejezésért – és utána fölálltak, és úgy akartak maradni, ahhoz képest ahonnan indultak, plusz hat órát töltöttek az egymással való kapcsolatban levéssel, fejlesztéssel, megosztással és a többivel. A plusz hat óra hetente, abban benne vannak a végtelenül egyszerű mondatok, hogy „Hogy vagy? Hogy ízlett? Na hogy aludtál, mit álmodtál? Fáj-e, hozzam-e, ne hozzam, melegítsem, sós-e vagy nem?” Azok benne vannak.
A második gondolat így szól. A kapcsolataink világában nagyon sok kudarcunk már abból levezethető volna, hogy nem szánunk rá annyi időt, amennyi szükséges. Utána csak a feszültségünk nő, és akkor keressük, hogy ki a hibás, és a bűnbak – hát ezt nem is akarom mondani.
Harmadik gondolat. Ahhoz, hogy a kapcsolataink úgy alakuljanak, hogy valahogy hát, Isten szándéka szerint, ezt a kifejezést mondhatjuk, nem hogy csak energiára, érzelmi energiákra lesz szükségünk, kifejezetten sokra. Nem egyszerűen csak fizikai energiára, érzelmi energia befektetésére.
Egy erdélyi történet jutott eszembe. Egy erdélyi pszichológus írta ezt le, hogy ott, az oskolában – nem olyan régi történet ez – volt egy olyan, nahát, egy olyan nehezen szelídíthető fiú. Ezzel a fiúval nehezen bírtak a tanárok. Míg nem aztán az egyik tanár, talán az osztályfőnök azt mondta, hogy „Most már ennek vége!” És elküldte ezt a gyereket az iskolapszichológushoz. Az iskolapszichológus leült ezzel a gyerekkel, és megkérdezte a pszichológus a gyereket. „Ide figyelj, Pisti! Tudod, hogy miért vagy itt?” Pisti azt mondja „Én azt nem tudom.” Erre azt mondja az iskolapszichológus. „Azért vagy itt, mert az osztályfőnök néni nem bír veled.” Erre a Pisti a következőt mondta „Akkor miért nem ő van itt?”
Most biztos van köztetek sok pedagógus. Nehogy ezt most úgy vegyétek, hogy… Hát tudom, hogy emberfölötti, tudom, hősies, mind, mind, mind tudom. Ne ebből a szempontból vegyétek most ezt a példát, hanem onnan, hogy vannak olyan emberek, helyzetek, pillanatok, ahol nagyon sok érzelmi energiára lesz szükségünk, és ha azt az energiát nem fektetjük be, akkor egyszerűen nem jutunk ötről hatra.
Megint nézzétek el nekem ezt az élményemet, de néhány nappal ezelőtt jött egy email, és a következő állt benne. „Kedves Feri atya! Nagyon hálásak vagyunk, hogy ehhez és ehhez a céghez eljöttél tegnap, igazán nagyon sikeres volt az a két óra. A dolgozók ma reggel is szédelegve érkeztek meg.” Hát én ezt a dicsőségemnek vettem. Valami olyasmi következtetést vontam le belőle, hogy merték megengedni, hogy érzelmileg földúlttá legyenek annak kapcsán, ahogy azt a két órát eltöltöttük, és hogy most éppen az érzelmi energiáikat adják ahhoz, hogy valami, valami tudjon bennük alakulni, vagy változni.
A harmadik dolog így szól. Akár lehet megbocsájtás, akár lehet az együttműködés kidolgozása, vagy egyáltalán csak egymás észrevétele, érzelmi energiákra lesz szükségünk. Kétség kívül tudhatjuk, hogy van hogy nagyon fáradtak vagyunk, hogy túlterheltek, hogy túl sok a gyerek… Például most rátok nézek itt, szeptemberben, olyan jó kedvem támad. Egyszerűen örülök, hogy itt vagyunk együtt. Júniusban nem így szokott lenni. Kétség kívül ez nem rajtatok múlik, egyáltalán nem. Egyszerűen fáradt vagyok már akkor „Na miért nem mentek már el szabadságra?” Tehát a harmadik gondolat így szól, hogy a kapcsolataink minőségéhez sok érzelmi energiára lesz szükségünk. Milyen nagy bölcsesség az, hogy tudom, hogy érdemes valahogy az életben annyit, hát fölhalmozni, tartalékolni, egyszerűen nem csak elpocsékolni, elpazarolni, el ide-oda, hogy maradjon a fontos kapcsolatokra érzelmi energia.
Azután a negyedik, ez a záró gondolat. Kétség kívül ehhez a háromhoz érdemes vegyíteni némi elszántságot. Hogyha ti nézitek a US Open tenisz mérkőzéseket… tegnap volt a női döntő, lenyűgözve néztem. Ott egy olyan amerikai lány nyert, aki bő egy évvel ezelőtt éppen hogy az 1000 legjobb játékosba bele tudott férni. Kétség kívül sérülés akadályozta őt, de nem is ez az érdekes, hogy valaki szinte a semmiből megnyeri a négy legnagyobb teniszversenynek az egyikét, hanem az, hogy amikor nyilatkozott, akkor elhangzott az a mondat, ami olyan gyakran hangzik el, mikor sportolók nyilatkoznak. A következőt mondta. „Ha egy évvel ezelőtt kérdezik meg tőlem, hogy el tudom-e képzelni, hogy én nyerem-e az amerikai nyílt teniszbajnokságot, azt mondom, elképzelhetetlen.” De azért mindent megtett érte. Arra gondoltam, tulajdonképpen ez egy izgalmas mondat. Vagyis, hogy az emberi kapcsolatainkban rendre tudom-e azt mondani, hogy most visszagondolok a férjemre, a feleségemre, a gyerekemre, a serdülő kölyökre, az anyósomra, a barátomra, a főnökömre, beosztottamra, munkatársamra, a papra… és tudok-e olyat mondani, hogy egy évvel ezelőtt el se tudtam volna képzelni, hogy… Elszántan csináltam, csináltam, és most tulajdonképpen a hálámat tudom kifejezni. De ahhoz kellett az az elszántság, hogy most azt mondhassam, hogy egy évvel ezelőtt ezt el sem tudtam képzelni. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy a kapcsolataimban tudom-e ezt mondani, hogy egy évvel ezelőtt el se tudtam képzelni, hogy ez ennyire jó fordulatot vesz, hogy ilyen mélyen meg tudjuk egymást érteni, hogy ebből jó dolgok születnek?
A záró gondolat így szól. Kívánom mindegyikünknek, hogy újból és újból, mint ez a győztes tenisz lady, mondhassuk azt: „Hát egy évvel ezelőtt…? azt el se tudtam képzelni, hogy ebben ilyen fordulat van, hogy ide el tudunk jutni, hogy ez valahogy ennyire klassz tud lenni.” Jézus olyan finom érzékkel beszél arról, hogy az emberi kapcsolatoknak nem csak fontossága, minősége is van, és milyen nagy dolog, hogy képesek vagyunk egy jól kiképzett vakvezető kutya stílusát elérnünk.
(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu