Évad eleji kérdések

Üdv nektek! (taps – szerk.) Köszönöm! Örülök nektek. Hanggal nem vagyok túl jól eleresztve, kissé megmélyült. Aztán majd meg is gyógyul, remélem.

Bevezető

Nagyon sok kérdést tettetek föl, annyira sokat, néhány nap alatt körülbelül százat. Úgyhogy ez rögtön levette a vállamról azt a terhet, hogy azt gondoljam, hogy az összes kérdésre tudok válaszolni. Úgyhogy ezt egyáltalán nem is próbálom megtenni. De azért a mai alkalommal amire csak jut idő, hát jusson idő. De sosem bírom megállni, hogy egy kis bevezetőt ne tartsak hozzá. Arra gondoltam, ahogy töprengtem, hogy milyen jó is, hogy most a mai alkalom azzal kezdődött, hogy csoportokat hirdetünk, különböző irányzatokat, különböző színességeket. Ez annyira jól mutatja, hogy tulajdonképpen egy milyen világban mozgunk mi szívesen. Hogy ebben a nagyon szabad és sokszínű világban, ahol azt lehetne mondani, hogy egy picit másképp vagyunk, mint ahogy általában szoktunk lenni. (01:05)

Ugye hogy azt mondjuk, hogy kérdéseket teszünk föl, és válaszokat keresünk. Szívem szerinte ezt gyakran megfordítanám, azt mondanám, hogy jó kérdéseket keresünk, rengeteg jó kérdést próbálunk keresni. Mégpedig azért, mert tudjuk, hogy már a kérdéseink is sokszor a beszűkültségeinket tükrözik, a sebzettségeinket mutatják meg. Ezért van bennünk talán elég nyitottság ahhoz, hogy föltegyünk egy csomó-csomó kérdést, és tudjuk azt, hogy egyre jobb és jobb kérdéseket tudunk föltenni, és hogy legyen bátorságunk ahhoz, hogy sok választ adjunk. Tudjuk, hogy nem csak egy válasz létezik nagyon gyakran, hanem kettő, és három, és négy, és öt, és ebben a világban aztán próbáljunk eligazodni. Na, hehh! És aztán a másik. (01:55)

Csíkszentmihályi Mihály – A felnőttek nem tudják, hogy érdemes élni.

Eszembe jutott még egy történet is. Itt vagyunk, itt, nem is tudom, a kérdések és válaszok, és ez hogy van, és az hogy van. Hadd idézzem föl nektek Csíkszentmihályi Mihályt. Ezt a történetet pár évvel ezelőtt elmeséltem. Ő maga mondja el magáról, hogy tudjátok, hogy amikor fiatal ember volt, akkor az édesapja a II. Világháború alatt abban a városban, ahol ők éltek nagyon-nagyon fontos beosztásban volt, és ezért a családjának azt mondta „Nagyon sajnálom, de nem tudunk elszaladni a front elől. Az utolsó pillanatban engedhetjük meg magunknak, hogy elmenjünk a háború nehézségei elől, mert hogy nekem itt dolgom van. De hát a családom is fontos, próbálom megtenni, amit tudok, menteni benneteket.” Tényleg így is lett, mint később kiderült, az utolsó vonattal mentek el az ostromlott városból. Ott állt a peronon Csíkszentmihályi Misi, nem volt 14 éves a kisfiú. Ahogy állt ott a peronon, és hallotta a háta mögött a bombáknak a zörejét és dörejét és hangját, a következő gondolat jutott eszébe. „A felnőtteknek fogalmuk sincs, hogy kéne élni. Ha a felnőttek tudnák, hogy kéne élni, akkor ez a rohadt háború itt nem lenne. A háború mutatja a legjobban, hogy a felnőtteknek gőzük sincs, hogy érdemes élni.” (03:35)

Tudjátok, hogy aztán élte az életet így, úgy, ahogyan éppen tudtak menekültként, és akkor végül is, hát persze elmúlt 14, beíratták a középiskolába. Nem járt be. Azt mondta „Nem fogok bemenni a középiskolába, azért, mert felnőttek tanítanak, és a felnőtteknek gőzük sincs, hogy érdemes élni. Mert én emlékszem rá, mit csináltak.” Ezért inkább ment a színházba, ment a moziba, ment a koncertre, olvasta a könyvet, a drámát, a zenét, a kocsmát, az embereket, az előadásokat. Próbált rájönni, hogy hogyan érdemes élni, és igyekezte megőrizni magát, hogy a felnőttek el ne rontsák. Akkor egyszer úgy adódott, hogy a város, ahol éltek, jött egy férfi, és tartott egy előadást. A bácsit úgy hívták, hogy Carl Gustav Jung. Ő meghallgatta az előadást, és azt mondja „Ez igaz, hogy egy felnőtt, de ez jó.” Akkor utána nézett, hogy tulajdonképpen ez itt micsoda, kiderül, hogy úgy hívják, hogy pszichológia. Akkor „Hol lehet ezt tanulni? – USA-ban.” Összegyűjtött annyi pénzt, ki tudott menni az Egyesült Államokba, beiratkozott az egyetemre úgy, hogy nem volt érettségije. Azt mondta „Ááá, mire a diplomához érek, az érettségi is meglesz.” De tényleg így lett. (05:00)

Ennek a magyar származású, mondhatjuk így a pozitív pszichológia egyik nagy atyamesterének – Martin Seligman mellett – köszönhetjük ezt, hogy kikutatta sok kontinensre, sok országra vonatkozóan, hogy az ember mitől is van jól, hogy mikor vagyunk jól. Azért, mert azt mondta, hogy „Nekem erre rá kell jönnöm, mert a felnőtteket hiába kérdezem.” Úgy leülnék, és azt mondanám, hogy úgy szeretném annak a 12 éves Csíkszentmihályi Misinek ezt a gondolatát őrizni. Tudván azt, hogy én is felnőtt vagyok, újból és újból tudjam azt mondani, hogy a felnőttek nem tudják, hogy érdemes élni. Hogy valami gyermeki nyitottsággal, vagy érdeklődéssel, kíváncsisággal és csodálkozással szeretnék rájönni, hogy mi hogy van. Rengeteg jó kérdést föltenni, aztán még kérdéseket, sok választ megízlelni. (05:50)

Tehát amikor most föltettétek a kérdéseket, úgy egy idő után már csak zsongott a fejem. Arra gondoltam, hogy miért gondoljátok, hogy én ezt tudom? Nem vagytok itt tévedésben? Átülök erre a másik székre, itt meg az van, hogy itt annyira, annyira örülök annak, mikor valami olyasmit csinálunk, ez csoportokban is van, hogy nekiadjuk a fejünket valami folyamatnak. Valami kalandnak, valami fölfedezésnek. Ahh, hogy nem annyira válaszokat várunk, hanem hajlandók vagyunk úgy nekilátni valaminek, úgy nekiindulni. Na most, ennyi a bevezető, gyerünk! (06:30)

Kérdések az előző évad végéről

Ja, és volt egy másik örömöm. Azt képzeljétek el, hogy a kérdések fele körülbelül 50-50% volt férfi-nő. Ehhez mit szóltok? Férfiak kérdeznek! Első kérdés…

Nagyon elgondolkodtatott, hogy egy bizonyos kor után, én már abban vagyok, 44 éves vagyok, már egészséges, ha engedem, hogy ne én akarjam megvalósítani önmagam, hagyjam, hogy az élet, az univerzum valósítson meg engem. Ez nagyon szép, sőt idilli, de hol, akkor meddig terjed a saját sorsomért való felelősségvállalás? Coach vagyok, az önmagunkért vállalt felelősség alapvető a munkámban. Szóval, hogy ér össze a két szempont? Vagy köszönő viszonyban sincsenek egymással? Köszönöm. (És itt van egy név.)

Szeretném ezt egy picit árnyalni. Ugye a kijelentés így hangzott, hogy valahogy a személyiség-fejlődés egészen természetes vonalában, ténylegesen az élet közepén történik velünk valami. Hogy az élet közepén egyszer csak valahogy azok a vágyak és azok a célok, és minden, ami az élet első szakaszában olyan ajj, de jónak tűnt, valahogy már nem annyira érdekes. Emlékeztek az emblematikus mondatra, amit egy pszichoterapeuta mondott, hogy „Az élet első felében tulajdonképpen egy olyan nagyon ideges, feszült valaki voltam, részletes boldogság tervekkel. (Remélem, ti is elhoztátok ezeket.) Nagyon részletes boldogság tervekkel. És mert mindig valaki beleköpött a levesbe, meg belerúgtam, ezért mindig boldogtalan voltam. (És azt mondja…) Tehát az életem első felében nagyon ideges, feszült valaki voltam, és aztán ahogy 60 felé közeledtem, tulajdonképpen egy derűs senki lettem.” A kijelentés így hangzott, hogy az élet első felében majd meg kell, hogy vessük a lábunkat. Hát tudnunk kell megélni, tudnunk kell magunkat megvédeni, önmagunkat képviselni vagy érvényesíteni. Tudni kiállni és szólni. Hogy ahhoz, hogy ez mind lehetséges legyen, nagyon is fontos, hogy bennünk legyenek ezek a kérdések, hogy „Mit várok én az élettől? Mit kérek az élettől? Hogy szerződök az élettel?” Azt mondta erre egy pszichoterapeuta, tulajdonképpen akarva-akaratlanul mindenki szerződik az élettel. Az elején egy elég jó szerződést szoktunk kötni, tehát nekem ide a… mindent. Aztán időről időre az élet rászorít bennünket, hogy összetépjük a régi szerződést, amit vele kötöttünk, és egy új szerződésbe bonyolódjunk. (09:30)

Azt mondja a szakirodalom, hogy nagyon izgalmasan, egyszer csak valamikor az élet közepén, valóban a 44 az tökéletes erre, hogy valami megváltozik bennünk, és már nem csak ez a kérdés lesz ennyire elöl, ami nagyon fontos volt huszonévesen, harminc, hogy mit várok az élettől, hanem az, hogy az élet mit vár tőlem. Ez nem pont az, mint amit én kihallottam a kérdező szavaiból. Nem arról van szó, hogy az élet valósít meg engem, hanem hogy az élet vár tőlem valamit, és én belerakom magam. Nyitott vagyok arra, hogy mit vár tőlem az élet, és ajj, de tolom magam. De nem az élet valósít meg engem, mert én valósítom meg magam, csak nem föltétlenül azokkal a célokkal, amik az élet első felében annyira fontosak és lényegesek voltak. Tudjátok, ezt így is fogalmaztuk, hogy az élet első felén az izgat bennünket nagyon, hogy hogyan tudunk rendkívüliek lenni. Aztán itt a vonal, és az élet második felében sokkal érdekesebb az, hogy rájövünk, nem annyira érdekes, hogy rendkívüliek legyünk. Nem, egyáltalán nem érdekes. De hogy valami rendkívülit talán még tudnék tenni. (10:45)

Azon gondolkoztam néhány nappal ezelőtt, hogy most céges világban odamennék és úgy egyszer de megkérdezném, kétszer, háromszor, négyszer, kíváncsi lennék a válaszokra, hogy ha az élet úgy hozná, és dönteni kell, hogy hogyan döntenétek. Sikeresek akartok-e lenni, vagy boldogok? Van egy olyan gyanúm, hogy még így is lennének, akik sikeresek szeretnének lenni. Ugye eszembe jut a Dalai Láma, aki annyira szépen azt mondta „Köszönjük szépen, a világnak nincs szüksége több sikeres emberre. Bőven van belőlük, köszönjük szépen. Viszont ám néhány rendes ember még kéne, őket tekinthetjük hiánycikknek.” Tehát egy picit itt a kérdésre utalnék, hogy nem a világ valósít meg engem, vagy az élet, én valósítom meg magam, csak mármost a célokat nem itt tűzöm ki, hogy mit várok az élettől, hanem talán úgy is, hogy az élet mit vár tőlem. (11:50)

Az lenne a kérdésem, hogy egy picit érzékeljem egyáltalán, hogy most újak, régiek, ti hogy is vagytok. Hogyha azt mondom nektek, hogy Eleazar Buffon…? Föltenné a kezét, akinek a kisujjadban van, hogy ki Eleazar Buffon? Nem. Oké, akkor mondom tovább, és akkor légy szíves, de tényleg, informáljatok engem, mert abból élek, amit látok rajtatok. Eleazar Buffon 1910-ben elveszíti egy évben a fiát és a feleségét, egyetlen fiát és a feleségét. 1910-ben hal meg mind a kettő, egy francia gazdálkodó ember. Föltenné a kezét, akinek most már így megvan Eleazar Buffon? Óh! Első-második sor. Eleazar Buffon fanok. Jó, akkor engedjétek meg, hogy elmondjam, mert nem, nem érzékelem tudjátok, ezt a történetet már ismeritek, nem ismeritek. Mert ezzel a történettel tudom jól ábrázolni a különbséget, mit jelent, mit várok az élettől, az élet mit vár tőlem. Az történik… Ezt ki rakta ide? (Elrakja a jegyzeteit – szerk.) Azt mondja Eleazar Buffon, „1910-ben, ahogy meghalt az egyetlen szem fiam, és meghalt a feleségem, összeestem, és rájöttem, hogy én már semmit nem várok az élettől. 50 felé vagyok. Két ember volt a világon, akit igazán szerettem, a feleségem és a fiam. Mit várjak az élettől?” Annyira úgy érezte hogy tönkre ment benne a lelke, hogy fogta, és eladta a kis birtokát, ahol gazdálkodott, francia gazdálkodó ember – ahogy ezt már egyszer mondtam, nem felejtettem el, hogy már egyszer mondtam – és a pénzéből, mert azt mondta „Képtelen vagyok ott élni, ahol minden, a ház, a bútorok, a szobák, a táj, a kert és minden, a feleségem és a fiamra emlékeztet, nem tudok itt élni.” Fogta a pénzt, és elköltözött Franciaországnak egy naptűzötte-perzselte vidékére. „Megdögleni itt is lehet.” Eljött az első nyár… Igen, az jutott eszembe „Megdögleni itt is lehet.”, esetleg van köztetek egy-egy katolikus… „Milyen szavakat használ? Mennyit fizet neki ez a cég?” (14:30)

Az jutott eszembe a nyáron, ahogy úgy kicsit volt időm magammal beszélgetni, hogy kétség kívül el kell ismernem, hogy nem vagyok egy normális katolikus pap. Ennek a hátterét, ahogy egy picit megkapargattam, arra jutottam, hogy tulajdonképpen a papi életem néhány hónapja után arra jutottam, hogy megpróbálhatnék normális katolikus pap lenni, de az annyi energiámat venné el, hogy már semmi jóra nem maradna. Így aztán ebben a döntéshelyzetben úgy döntöttem, hogy inkább valami értelmeset szeretnék csinálni, mint ezzel eltékozolni az életem, hogy megpróbálok normális lenni. Szóval. (15:15)

Eleazar Buffon megvette a földet. De nagyon kétségbe volt esve, és amikor eljött az első nyár, és kilépett ott, a nap perzselte kopár vidék, ott állt a háza előtt, és érezte, ahogyan perzseli őt a nap. Úgy körbenézett, és azt mondta. „Nem igaz! Nincs itt egy fa, aminek az árnyéka alatt valahogy lehetne egy picit élni?” És Eleazar Buffon, 1910, azt mondja „Hát legalább egy fát ültetek. Hogy a hely szelleme, hmm. És ültetett egy fát. Most lépek néhányat. Itt van 1910. Eleazar Buffon, 1920, 1930, 1940, 1947-ben halt meg. 1910 és 1947 között ültetett 100.000 fát. Nem tévedtem, ennyit ültetett. Ültetett 100.000 fát. Már a II. Világháború előtt az történt, hogy az az egész környék kezdett megváltozni. A mikroklíma megváltozott, a növények, társulások jöttek létre, új állatok, új növények, egyszer csak az éghajlat megváltozott. Annyira jó vidék lett, hogy emberek kezdtek oda a néptelen falvakba költözni, és azt mondják „Ez érthetetlen. Ez zseniális vidék és régió. Miért nem élnek itt többen?” Amikor ’47-ben Eleazar Buffon idős bácsiként meghalt, tulajdonképpen nem a saját életét változtatta meg, az egész környék élete megváltozott. Ezt leírhatjuk így, hogy amíg meg nem halt a felesége és a fia, az volt neki fontos, hogy „Mit várok az élettől?”, és ez egy jó kérdés. Meghalt a fia és a felesége, egyszer csak azt mondta „Tulajdonképpen én azt hiszem, már semmit nem várok az élettől. De az élet még várhat tőlem valamit.” Ezt egészen fölemelőnek látom, hogy valaki, aki azt mondja, hogy „Nem várok semmit az élettől.”, de nyitott arra, hogy az élet vár még tőle valamit, hogy nemcsak hogy a saját életével valahogy eldöcög, hahh!, 100.000 fa. És ezért mondom, nem az univerzum valósít meg engem. Nem t’om, engem még… nem t’om. Nem, azt a 100.000 fát, azt Eleazar Buffon ültette.

Oké, megyünk tovább. De hol vannak a papírjaim? Ezt a káoszt! Nem igaz. Második kérdés… Mi… nem t’om, válaszoltam? Lehet, hogy nem is válaszoltam. Ezt így elfogadjátok? Jól van. Második. (18:30)

Mi a helyzet, ha nem a társammal kapcsolatban érzem a megoldhatatlan problémát, hanem saját magammal? Na ez normális. Vagyis én akadtam el az élet egy pontján. Ahogyan szó volt az alkoholizmusról, ott milyen fázisai vannak a változásnak, hogyan érdemes nekilátni? Köszönöm.

Ha valaki azt tudja mondani „Én azt hiszem, hogy én elakadtam.”, hát ez egy fél győzelem. Hóó! Hadd tegyem ki itt a rendszerszemlélet nézőpontjának a három székét, érdemes egy picit ide idézni. Az első, hogy van egy problémám, a második, hogy itt vannak a megoldási kísérleteim, és egy idő után ezek a megoldási kísérletek annyira elégtelenek, hogy végül már nem azért vagyok rosszul, mert van egy problémám, hanem mert a megoldási kísérleteim annyira elégtelenek. Mikor valaki alkohollal igyekszik a saját érzelmi önszabályozását létrehozni, akkor azt mondhatjuk, hogy ő a problémájára, például hogy szörnyű a főnöke, lehetetlen a felesége, még lehetetlenebb a férje, serdülnek a gyerekei, és különben is… Hogy ezt a problémát ő azzal igyekszik megoldani, hogy esténként „Ahh… végre este. Iszom egy barackot. Ahh! De jó volt Erdélybe kimenni, megérte. Akkor utána egyet a szomjúság miatt. Ahh! Jó, a barackból ennyi, jöjjön a szilva. Akkor egyet az ízéért. Áhh! Akkor jön a kísérő. Ahh!” Egy pont után nem az a problémája őneki, tudjátok, hogy a főnöke, a férje, a felesége, a gyerekei, a munkatársai, a világ, és minden. Egy idő után az igazi nagy nehézsége az, ahogyan a problémájával bánik. (Egészségedre!) (21:05)

Ezért mondják a szakértők, hogy egy pont után minden szenvedélybeteg emberre az lesz jellemző, de ezt a történetet ismeritek már tőlem, úgyhogy nem ragozom hosszan. Hogy a szenvedélybeteg valódi problémája, hogy szenvedélybeteg. Nem az, hogy az anyja, meg az apja, meg a testvére, meg a fia, meg a lánya, ez mind igaz, de az igazi problémája az, hogy túl sokat iszik. Ezért amikor nekilátunk, akkor tulajdonképpen az az izgalmas, hogy nem is a problémával kezdünk valamit, hanem az elégtelen megoldási kísérleteinkkel. Mert amikor nagyon elakadunk, ez mindig azt jelenti, hogy már föltehetően egy csomó mindent megpróbáltunk, hogy azzal a problémával kezdjünk. Az elakadás azt jelenti, hogy már annyi mindent próbáltunk, és még mindig rosszul vagyunk, mindig visszadöccenünk ugyanoda. (22:10)

Amikor tanultam családterápiát, akkor egy ír katolikus paptól tanultam, úgy nézett ki, mint Buddha. Ez egy viszonylag jó hasonlat. Most azért, mert Buddhát nem ismertem, és hogy… egy nagyon jó, annyira… klassz képet mondott, bevésődött nekem, azt mondja. „Tulajdonképpen a családterápia azt jelenti, hogy van egy családunk, aki az esőben a sárban egy lovaskocsin halad. Ahogy megy, tulajdonképpen ott a lovaskocsinak ott a kereke jó nagy nyomvályút csinál. Ment még egy kört, egy harmadik… mindig jönnek haza, mennek el, és akkor lesz egy nyomvályú. Előbb-utóbb – azt mondja a családterapeuta – érdemes volna egy picit most már jobbra-balra menni. Igen ám, de a lovaskocsi valahogy mindig beledöccen a nyomvályúba.” Biztos van ilyen élményetek. Megőrülünk, hogy már keresztbe van az első kerék, és akkor is ott megyünk. Ezért azt mondta „Tulajdonképpen a segítés azt jelenti, hogy megpróbáljuk a nyomvályúból kiszedni a szekeret.” Hát erre a kérdésre „Akkor mit lehet tenni?”, azt hogy mármost nem a problémával foglalkozunk, hanem az elégtelen megoldási kísérleteinkkel. Mert amiért igazán rosszul vagyunk, az ez, és nem az. (23:55)

Azt tudjátok, hogy most már az alkoholbeteg, vagy szenvedélybeteg személyeknek a gyógyítási folyamatában szinte alig foglalkoznak az okokkal. Azt, ha valakinek úri gusztusa van, akkor nyugodtan. Oké. Mindig annyira messze kerülnek a papírok. Ez… hogy történhet meg velem? Dobog (a dobogó – szerk.), ennek van azért egy, egy olyan… Ti is halljátok? Ez olyan… olyan… (lépked a dobogón – szerk.) ez nem úgy, tudjátok, szóval hogy… be kell laknom a helyet. Egyébként nagyon jó. Feri! Gyertek majd föl, próbáljátok ki! Azt mondja. Igen. (25:00)

Mi a teendő, ha a konfliktus nem… ha egy nem megoldható konfliktusról van szó – leegyszerűsítem az elejét – társkapcsolatban. De nem mind a két fél elhivatottan vesz részt abban, hogy a dolgok jóra forduljanak, mert az egyik nem hisz már abban, hogy érdemes őszintének lenni, és nem tud, és nem akar megnyílni. Ezer oka lehet annak, hogy nem vagyunk egyformán nyitottak egymásra. Ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni?

Ffffff! Hát, lehet, hogy valami, valami ilyesmi helyzetre mondja azt John Gottman, hogy lehet, hogy kivettek egy szobát a Csótány motelben. Nagyon-nagyon megterhelő, amikor úgy fest, hogy valaki egyáltalán nem (Egészségedre!) érdekelt, vagy motivált abban, hogy valami jóra forduljon. Hát akkor ott a pusztulat előveszi magát. És hogy… éppen néhány héttel ezelőtt hallgattam egy előadást. Nem is a szám az érdekes, hanem az, hogy elkezdték a kutatók azt nézni, hogy mondjuk egy tartós kapcsolatban a férfi és a nő megpróbálnak egymással együtt élni, és hogy tulajdonképpen ezt nézhetjük onnan is, hogy lehetséges hogy mondjuk a férfinek van kedve most a feleségéhez, és lehet hogy nincs. Hogy van kedve vele egyeztetni, hogy érzi, hogy vannak érzelmi energiái, hogy motiváltnak találja magát, elszántnak, elkötelezettnek, hogy ehhez kedve is van. És aztán itt van a nő, és neki is hát vagy van kedve ehhez, vagy nincs. Ti a számokhoz biztos jobban értetek. Tehát ez azt mondja, hogy ez négy lehetőség. Az egyik, hogy egyikőjüknek sincs kedve egymáshoz, a másik, hogy a férjnek nincs kedve, a harmadik, hogy a feleségnek. Én ezt 75%-nak érzékelem. Tehát alap esetben is úgy van, hogy az, hogy mind a ketten motiváltak és elkötelezettek, és akarnak, és ez a helyzet, ez az este, ez a pillanat ez most alkalmas arra, már eleve nem úgy vagyunk, hogy na, hanem hogy 25%-ról indulunk. (27:35)

A kutatók azt mondták – nem a szám az érdekes, inkább csak valahogy a jelenségre való rácsodálkozásunk – hogy amikor tulajdonképpen praktikusan megnézzük, hogy a tartós kapcsolatokban hány százalék esélyünk van arra, hogy egy este mind a ketten motiváltak legyünk, és legyen érzelmi energiánk, és hogy elő tudjuk magunkból hozni, és elszántak legyünk, és kitartóak, és bírjuk, és a jóindulatunk és az együttérzésünk… 9%. Nyilván ezt érdemes kiegészíteni azzal, hogy ha csak úgy mennek a dolgok, ha csak úgy engedjük, hogy éppen úgy passzoljunk, az 9%. Milyen óriási dolog, előveszünk egy csomó tudatosságot, és akkor rendben van, és látom, hogy uggmmm. (28:20)

Tehát tulajdonképpen két válaszom van. Az egyik, hogy ha az a valaki, aki már nem motivált, és nem akarja, hogy belül tulajdonképpen már nem hisz benne, hogy ő belül föladta. Azt mondta, hogy „Ezt nem akarom már csinálni.” Abból nem tudom, hogy a kapcsolat szempontjából hogyha a másik félnek az a vágya, hogy abból legyen valami, hogy ebből hogy lesz valami. Ha az egyik nem hisz benne, akkor abból hogy lesz valami? Ő rátalálhat erre a hitére, az lehetséges. Kérnek segítséget, és egyszer csak valami föloldódik benne, valami jeges, az lehetséges. De a másik, azt akartam csak mondani, hogy az, hogy ilyen jelenségekkel találkozunk, az egyik nagyon motivált, a másik kevésbé, hogy ez egy nagyon normális helyzet. Aha, oké, következő. (29:25)

Kedves Feri! – Jaj, ez egy köszönet, ezt akkor most nem olvasom el. Úgy kezdődik, hogy – Kedves Feri! – és úgy, hogy – Köszönöm. – úgy végződik. Üdvözlet. Azt mondja. (29:40)

Köszönöm a lehetőséget. A kérdésem pedig, mit tegyek az ellen, hogy ne akarjak mindenkinek megfelelni, bátrabb és önérvényesítőbb legyek? Persze normális határok között, mert önző nem szeretnék lenni.

Általában, hóó, hát ez, na! De gyakran hallom azt, hogy össze tudjuk keverni azt, hogy valaki szereti magát, vagy hogy önző. Azok, akik nagyon-nagyon arra vannak ráállva, hogy alkalmazkodjanak, ők hajlamosak lesznek önmaguk szeretetét önzésként megélni. Tudjátok, ez az, amikor a 47 éves édesanya jön a kórházból, és megkapta a leletet, és az orvos azt mondta neki: „Édesanya, hát az a nagy helyzet, hogy magának van egy elég csúnya gerincsérve. Ezt a sérvet egyszer meg kell műteni. Egy esélye van, az, hogy hetente háromszor elmegy úszni, s akkor megnézzük, hogy fél év, egy év alatt mit lehet csinálni. Hátha, mert azért mégis csak, maga nem egy idős ember.” Akkor ez a hölgy elkéri az édesanyjától az úszósapkát. Kicsit nagy, de hát jó. S akkor úszik, és a második hossznál az jut eszébe, hogy „Hát, nem is tudom, ilyenkor a fiammal szoktam beszélgetni. Nem t’om, most… lehet, hogy én nem vagyok jó anya.” A harmadik hossznál: „Te jó ég! Mi van a kislányommal? Ki adja neki a vacsorát? Nem, nem vagyok jó anya.” Elfog bennünket egy csomó indokolatlan bűntudat. Milyen nagyszerű dolog, mikor az a 47 éves édesanya – annyi volt az előbb is? jaj de jó! nehogy öregbítsem így hirtelen ukk-mukk-fukk. Az a 47 éves édesanya mikor leússza a 3-4 hosszt, nem az, hogy befejezi, ott van 3-4 hossz, azt mondja „De jól esik.” Úszik még 2 hosszt, azt mondja „És szerintem ez a fürdősapka, amit néhány nappal ezelőtt vettem, jól is áll.” Úszik még néhányat, azt mondja „Hú, belenézek este a tükörbe, szerintem simán lehet majd látni.” Úszik még néhány hosszt, azt mondja „Igen, igen, leúsztam ezt a távot, azért egy sütit benyomok.” Most ha az édesanyában ezek a gondolatok sorjáznak, akkor ő meg tudja különböztetni az önzést önmaga szeretetétől. Mert amit ez az édesanya csinál, ebben nem látok semmi önzést, még akkor sem, hogyha elég szűkre szabtam a helyzet leírását. (32:30)

Ezzel azt akartam mondani, hogy minél inkább nem tudunk szabadon alkalmazkodni, hanem arra tanítottak meg bennünket, hogy ez egy kényszer, és önmagunk elárulása révén alkalmazkodjunk, annál nehezebb lesz megkülönböztetnünk önmagunk szeretetét az önzéstől. Hejj! Érdemes ezt a kérdést firtatni, hogy ez most önzés, vagy önmagam szeretete? Önmagam szeretete nem egyenlő az önzéssel. Oké. Ennyit erről. Még azt hozzá lehetne tenni, hogy amikor valaki nagyon alkalmazkodni akar, általában rettenetes félelmei vannak és -gondolatok kínozzák őt, hogyha egyszer ezt nem fogja megcsinálni, összedől a világ. Általában ezek a félelmek túlzóak. Kivéve, hogyha egy nagyon súlyosan nárcisztikus férjed van, akkor nem túlzóak, de ez egy határeset. (33:30)

Mi van akkor, ha 25 év elteltével alapvető értékekkel kapcsolatban a társunk véleménye megváltozik, avagy kiderül, hogy már az elején sem volt az, mint amit akkor tisztáztunk? Akkor megbecsülte, hogy elvált apaként is szoros viszonyt akarok ápolni a gyermekeimmel, ma ezt a kapcsolatunk szándékos rombolásának tartja.

Ú, de nehéz ez! Ha alapvető értékekben nem értünk egyet, úgy nagyon nehéz együtt élni, hát ezt el kell ismernem, hogy az, az nagyon nehéz. Most csak el tudom mondani, hogy mi jutott eszembe, hogy milyen fantáziáim támadtak. Az jutott eszembe, hogy amikor, „most már megváltozott minden, ő mármost egyáltalán nem így gondolja és dühös rám”, hogy úgy de kíváncsi lennék, hogy tulajdonképpen mi történt. Lett egy gondolatom erről, hogy mi van az elvek ütköztetése mögött, hogy talán ez csak a felszín. „Már nem így gondolom…” Mi van e mögött? Ahogyan a családsegítéseben nagyon gyönyörű ez a kérdés, nem azt kérdezzük hogy valaminek mi az oka, hanem hogy mi a története. Elkezdett érdekelni ennek a változásnak a története. Ahhoz, hogy egyáltalán valami értelmeset tudjak mondani, tulajdonképpen egy picit ismernem kéne ennek a változásnak a történetét. (35:25)

A másik, amit meg a konkrét helyzetről lehet mondani. Az pedig az, hogy amikor valaki már gyerekekkel érkezik a következő kapcsolatba. Itt van a két gyerkőc, itt van az apa, itt van az új feleség (távolabb teszi az anya székét a másik háromtól – szerk.) Talán ezt mondhatjuk egy alap megközelítésben, hogy egy társkapcsolat stabilitását döntően és alapvetően a férj és a feleség egyensúlya és stabilitása határozza meg. Tehát ha ők elég stabilak, a kapcsolat elég stabil, valahogy az egész rendszer általában jól szokott működni. Most nagyon egyszerűen. Igen ám, de ha ő (a feleség – szerk.) egy, mondjuk így, hogy második feleség, és a férfinek már vannak gyerekei, akkor ez azt jelenti, hogy ennek a férfinek már egy megelőző felelőssége és lojalitása van a gyerekei iránt, ami időben megelőzi az új feleséggel való kapcsolatát és lojalitását. Azt olvastam a szakirodalomban, hogy ezekben a helyzetekben általában ennek a kapcsolatnak a stabilitása azon múlik, hogy a második feleség hogy van a nevelt gyerekekkel. Ahogy fölmerült a kérdés: „Régen még az elején azt mondta, jó, nagyszerű, hogy te tartod a kapcsolatod a gyerekeiddel. Most pedig azt mondja, ahh!” Mi történt itt? (A férj és a második feleség között – szerk.) Mi történt itt? (A második feleség és az előző kapcsolatból való gyerekek között – szerk.) Ez, ez nagyon érdekelne. Mi történt a második feleég, és – most így mondom – a mostohagyerekek között, vagy nevelt gyerekek, vagy hozott gyerekek. Egyik rosszabb, mint a másik. Már nem a gyerekek, a kifejezések. Na ez nagyon érdekelne. Hmm. Megyek tovább. (37:50)

Honnan vegyem a változáshoz szükséges érzelmi energiát?

Ez jó! Például ilyen nagyon, ilyen, ilyen mocskos, esős, ködös időben ne kezdjetek el nagy változásokat. Ilyenkor mondjuk az IKEA-ban megvett jó kis puha, uaaaa, ilyenkor gyűjtsetek inkább erőt. Most ezzel mit akarok mondani? Nyugodtan csináljatok forradalmat esőben, de… Inkább azt mondanám, hogy mondjuk az energiának van egy testi része, hogyan vegyem a változ… Egyáltalán a testemmel hogy vagyok? Tehát… nem rossz azért, hogyha a testem is alkalmas arra, ami ezután történik. Hogy úgy egyáltalán fizikailag hogy vagyok? Hát de 3 óra alvással… mhhh, nem t’om, egy picit aludnék többet, mielőtt megkérem a feleségem kezét, vagy… úgy na. Legyen energiám, mikor azt mondja, hogy „Nem”, hogy, hogy akkor… Tehát az első, hogy honnan vegyem az energiát, hát a testemből, a testem, a testem, na. (39:10)

Második. Hogyan vegyük az energiát? A vágyainkból. Háhh! Van, aki azért annyira, azért érzi magát nagyon energiátlannak, mert fél a vágyaitól. Mhh. A vágy öl, butít és nyomorba dönt. Erre, akármilyen furcsán is hangzik, II. János Pál pápa a következőt mondta: „A vágyak jók. A rendezetlen vágyak okoznak problémát.” Ez egy elég jó mondat. Tehát a vágyak nagyon jók. Minél inkább elég szabadon tudok vágyakozni, és utána azt mondom például. „Jó, hát tényleg van egy ilyen vágyam, jó, hát de ez sosem fog velem megtörténni.” De attól még a vágy ott van. Szóval, hogy elég szabadon tudok-e vágyakozni. Aztán majd eldöntöm, hogy azzal mit kezdek. (40:05)

Harmadik forrás: érzések és érzelmek. Hát a motivációban ott sűrűsödnek érzések és érzelmek. Ebből a szempontból megint csak emlékeztek, két sémánk is van. De idén már nem beszélünk a sémákról, hallani se akarok róla, nehogy beszéljetek róla! Két olyan sémánk is van, ami valahogy az érzelmektől való megfosztottság, az érzelmi életnek a savanyúsága, keserűsége. Ha nagyon-nagyon belém száradt, szakadtak az érzések, vagy nagyon kiszolgáltatott vagyok a saját érzéseimmel, akkor azok viszik az energiát, vagy nincsenek is. A harmadik, hogy egy picit az érzéseimhez közel kerülni. (40:50)

Néha a dacból rengeteg energia származik. A haragból. Ugye azt mondják például a megbocsájtás folyamatában, hogy amikor iszonyatosan dühös vagyok a tettesre, azt az energiát használhatom föl a megbocsájtásra. Tehát akkor a harag, a harag nem az ellenségem. Jó az az energia, ami majd segít ezt az egészen nyomorult folyamatot végig tolni. Tudjátok mit mondott Jálics Ferenc? Nehogy mondjátok, mert akkor zavarba jövök. Jálics Ferenc, Dél-Amerikában él, jezsuita szerzetes, és egyszer csak megvádolják őt, hogy a meglévő államhatalom ellen szervezkedve, annak a megdöntésére tör. Ez egy diktatúra volt. Jálics Ferencet körülbelül 100 társával együtt, meg egy szerzetes társával beteszik a börtönbe. Azt mondja, hogy „Egy évet voltam a börtönben, és ez alatt az egy év alatt a 100 társamból 98-at végeztek ki.” Kizárólag a két jezsuitát hagyták életben. Végül ezt a két szerzetes papot kiengedik, visszamennek a rendházba, és ott kiderül, hogy egy rendtársuk jelentette őket föl. Jálics Ferenc néhány évtizeddel később tart egy lelkigyakorlatot a megbocsájtásról. Nem, akik ott ülnek, nem ismerik az ő történetét. Akkor egyszer csak ahogy beszél erről, ott ül a csoportban egy hölgy, azt mondja „Jó, hát magának könnyű erről beszélni, maga egy pap. Hát persze, hivatalból mondja.” S akkor Jálics Ferenc elmondta a saját történetét, és a következőképpen fejezte be. „Tulajdonképpen a megbocsájtás 14 évembe tellett.” (43:15)

A szakirodalom megkülönbözteti a megbocsájtás folyamatát a meggyógyulás folyamatától. Valaki azt meri mondani, hogy „Én megbocsájtottam.”, az még mindig nem jelenti azt föltétlenül, hogy ne legyenek rossz érzései, hogyha visszaemlékszik, ne fájna neki. Csak már mondjuk tud imádkozni azért, aki vele szemben valamit elkövetett. Hogy már nem akarja a vesztét, már nem akar bosszút állni, hogy eldöntötte, hogy tudja a javát kívánni. De még lehet, hogy 30 év, míg valamennyire meggyógyul. Ezt azért akarom mondani, mert olyan sokan vannak, akik érzik azt, hogy fáj a lelked, és azt mondod „Nem bírok megbocsájtani.” De lehet, hogy te már a megbocsájtásban bőven a közepén túl vagy, a meggyógyulásban nem vagy a közepén túl. Érdemes ezt a megkülönböztetést megtenni. Ezért nem egyszer azok az érzések, amik bennünk vannak, még ha harag és indulat, és… nagyon tudnak segíteni minket a változásban. (44:25)

Akkor a negyedik széket is használnám, mi az, ami segíthet a változás… Honnan szedjem az energiát? Jó esetben úgy történik velünk, hogy bizonyos dolgokra, személyekre, helyzetekre azt tudjuk mondani, hogy „Nekem nagyon fontos.” Ha valaki valami nagyon fontos, azt mondom, ez a lényeg. Hogy nagyon jól meg tudom magamnak fogalmazni, hogy mi a lényeg. Akkor lehet, hogy erre nem jut idő, meg arra se, meg arra se, na de erre biztos kell, hogy jusson. Hát ez a lényeg. Az nem baj… (Dalolva mondja innentől – szerk.) „Nem baj, ha Karácsonykor, nem baj, ha Karácsonykor nem tiszta az ablak. Nem baj, ha nem sütöttél bejglit. Nem baj, ha piszkos a csizmád.” Annyira jól esik, mikor egy apuci vagy anyuci a lényegre tud figyelni Karácsonykor. Hajj, különben… szoktalak titeket nézni az éjféli misén. Én egy rossz helyzetben vagyok, sajátos nézőpontból látlak titeket. Ti nem látjátok egymást, s amikor a pap a következőt mondja „Hát akkor, béküljetek ki szívből egymással!” Ha nem lenne közönség, lehet hogy nem adnád a mancsod. Ahh, szóval akkor, az erők, az erők. Na most. A félelem és a szorongás egy csomó erőnket elveszi. Hmm. Ha halálfélelem, pláne. Ha lehet, akkor ne tartózkodjatok túl sokat a halálfélelemben. (46:30)

Dicsértessék, Feri atya!

Óh! De most várjatok! Képzeljétek el, soha életemben még ilyen megszólítást nem kaptam. Mert az, hogy „Dicsértessék, Feri atya!”, hát én nem tudom, énszerintem engem nem kell dicsérni, de… Hogy olyan elegánsan kimaradt a lényeg. De kétség kívül az egyházi gyakorlatban… nem, hát de ez után zavarba jövök, tehát azért úgy belenéztem a tükörbe, hogy… Az egyházi gyakorlatban kétség kívül a fölszentelt papnak szoktak így írni. Hivatalos levelek, tudjátok, így van, hogy „FT”. Nem FTC, tehát hogy a C lemaradt, hanem hogy „főtisztelendő”. És a főtisztelendőt? Hát… mhh, jó, hát az egyházunkban vannak olyan hagyományok, amelyeket nyugodtan elfelejthetnénk. Ez például ide tartozik. (47:30)

Az történt, egy néhány nappal ezelőtt, egy cégnek… Nagy sportnap volt, és ott tartottam valamit. És, hát… most nem a… értitek, hát nem a kezemet tartottam, hanem… Nem, látjátok, hogy nem lettem normálisabb, tehát én, még mindig én vagyok az. Ezzel hitelesítem magamat, hogy még mindig én vagyok. Hogy… egyszer csak kaptam egy emailt. Ez persze így szokott lenni, mert egyszer csak nem, tehát nem úgy, hogy úgy látod, hogy jönne-jönne, és akkor… Valószínű, hogy mindannyian így kapunk emaileket. Sz’al próbálok a lényegre térni. Hozzá vagyok ehhez szokva „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”, meg ilyen „főtisztelendő”, ezekhez hozzá vagyok szokva. Igen ám, de ez a következő megszólítással érkezett, ugye csak úgy ukk-mukk-fukk. Hogy… Igen, ismeritek ezt a kifejezést, nem? Hát voltatok gyerekek, nem? És akkor ez egy ilyen mesei fordulat. Ukk-mukk-fukk, és… Fürge róka lábak, tüdüdüdüm. Tudom, hogy az más, az már a negyedik, ukk-mukk-fukk-Vuk. Ezt most… most értetted meg, hogy én hova jutottam az előbb. Hát, igen, igen. Nem, nem… nem a sebességen múlik. Egyszer csak megérkezünk, így van, előbb-utóbb meghalunk, és akkor… Szóval. Így szólt a megszólítás: „Nagy tetszési indexű Pál Feri atya!” Hát ilyen megszólításban még sosem volt részem. Kedvesen leírták, hogy mérték a tetszést, és az, na. De hogy a megszólítás: „Nagy tetszési indexű Pál Feri atya!”. Szerintetek ezt tartsam meg, vagy a főtisztelendőt? Igazán segíthetnétek egy ilyen kicsit kajla papnak. Lehet, hogy egyiket se. Ezek a kifejezések, tudjátok. Mi a kérdés? Tehát. (49:55)

Tanácsát kérem. Jogomban áll-e, és/vagy…

Hát, szóval, az értelmiséggel ne kezdjen az ember! Szóval vidéken annyira egyszerű az élet. Szóval úgy… értitek, hogy úgy volt lendület bennem, és akkor ez az „és/vagy”, tényleg, úgy megakad a barázdában az eke, szóval hogy úgy… Valami együttérzést, vagy valamit egy kicsit porhanyítsátok már a kérdéseiteket! Tehát! (50:35)

Jogomban áll-e és/vagy fair lenne-e az exszemmel szemben…

Ezt egyébként megpróbáltam E betű nélkül megkérdezni, és annyira bonyolult lett, hogy föladtam. Mert az életnek van mégis csak egy esztétikai vetülete. De most.. nem, a kérdező kérd… Bocsánat! De tényleg, most a kérdező… „Ezzel szórakozott! Itt marháskodik, hogy főtisztelendő. Milyen főtisztelendő? Altisztelendő, nem tisztelendő Ferenc atya! Sose tisztelendő!” Jó, most próbálom ezt rendesen, korrektül. „Jog…” (Elneveti – szerk.) Ez annyira nehéz! „Jogomban áll-e és/vagy ’fer lenne-e…” Fer… De fair-nak van írva, úgy egy kicsit jobb, megpróbálom így. Megpróbálom így, akkor kevesebb az E. Tehát. (51:40)

Jogomban áll-e és/vagy fair lenne-e az exszemmel szemben, aki éppen egyedülálló, ha az iránta érzett valós érzéseimet és még mindig létező szerelmemet jelezném felé? Vagy inkább végleg engedjem, felejtsem őt el? – Borona. – Nem szeretném, ha bármelyikünk is sérülne, vagy ugyanazokba a hibákba esnénk, mint a múltban, de az érzéseimet nem tudom irányítani, és a szimpátiáját is érzem. Házasság, családalapítás mindkettőnk célja. Köszönettel. Dicsértessék!

Keretes történetnek hívják ezt. Tudjátok, mi ragadott meg? Hogy… az ragadott meg, egészen határozottan, hogy azt mondja a kérdező, és tényleg, elnézést, mert semmi kigúnyolás, kinevetés nem akart lenni. Hogy „nem tudom irányítani az érzéseimet”. Ez annyira elgondolkoztatott engem. Hogy… Hmm. Mhh. (53:20)

Valamelyikőtök azt mondja, hogy „Feri, hát nem tudok szerelmet csinálni.” Szerintem ez igaz. „Hát most nem tudok hálát… így hirtelen legyek hálás.” Ez nem így működik. Nem lehetséges-e az, hogy tulajdonképpen – most nem játszani akarok a szavakkal – nem az érzéseinkkel csinálunk valamit, hanem magunkkal? Nem egyszer a nehézségünk az, hogy azt mondjuk, itt ez a harag, csinálni kéne valamit a haraggal. Mit csináljak vele? Gmm-mmm! És hogy már egy pont után nem a harag a problémám, hanem ahogy beszűkültem. „A haraggal kéne, a féltékenységgel, az érzéssel kéne valamit csinálni.” Egy picit hátra lépek, nemt’om, olyan jól esik azt mondani „Mit tudom én, mit kell a haraggal csinálni? Magammal azért biztos tudok valamit kezdeni. Meglátjuk, hogy hat a haragra.” Ez olyan fölszabadítóan hangzik. (54:30)

Emlékeztek, az érzelmi intelligenciát ahogy leírtuk, három lépésben. Csak hadd hozzam ide, mert egy jópofaság. Mindig van az esemény (1), valami történik, a serdülő lányom rám csapja az ajtót. Na, én ezt úgy átérzem. Második, hogy ez valamilyen hatást (2) kelt bennem, és a hatásban vannak az érzések és az érzelmek. És a harmadik, hogy válaszolok (3) az eseményre és az érzéseimre valamit. Ahh, talán az egy segítség, hogy azt mondom, ne csinálj te semmit az érzéseiddel, magaddal. (55:15)

Egyszer jött hozzám egy hölgy, nahát soha többet. Jött, és ő egy nagyon precíz volt. Kissé kényszeres, de jól állt neki. Igen, igen, igen, hát van, akinek az kifejezetten jól áll. Hát egy kényszeres hölgynek például a sminkje az cupp. Az nem úgy van, hogy „Elfelejtettem.” Mit, a sminket? Tehát. Leült, és nagyon készült, kezében volt egy lista. Ezt nem, ezt nem, egy előadó ilyet nem csinál. 16 nehézséget gyűjtött össze. Azt mondta „Ha már elmegyek, akkor semmi ki ne maradjon, akkor azt tisztességesen.” Nem? Hát ilyen egy tisztességes kliens. Tehát ő nem rejtegetett semmit, nem azt, hogy „Majd a nehezét a végén.” Nem, ott volt a lista. De mire egyáltalán elmondta nekem, úgy elmagyarázta, hogy ez tulajdonképpen az és az, elment az idő. Ahogy fogyott az idő… Hát én az elején nagyon lelkesen ültem, ugye, használtam a négy széket, a vágy, az érzés. Hát igen, de ahogy fogytunk ki az időből, ugye egy alkalom volt… Pöcköltem le, ezzel nem foglalkozunk, jó, akkor az se, akkor talán ez, ú, akkor mondott egy még durvábbat, ú, akkor legyen az. Egy idő után, hát ahogy mondani szokás, kissé olyan idő szorításba kerültünk, maradt három perc. Kétség kívül az idő szorítás néha táptalaja a kreatív megoldásoknak. Hogy valami huszárvágással oldjuk meg. És akkor már csak két perc maradt, és rám nézett: „Na Feri, ez a 16 dolog van. Látom, egy kicsit elszaladt az idő.” S a következőt mondtam neki. „Te figyelj csak! Ez a 16 ez nagyon sok. Mi lenne, hogyha nem a problémáiddal kezdenénk valamit, hanem veled?” Rám nézett. „Az jó lenne!” (57:35)

Ahh! Értitek az üzenetet? Én így tanultam, tudjátok, tartani egy előadást, és akkor mindig be kell csomagolni az üzenetet. Az a legjobb, hogyha ez ki van vetítve. Prezi. Hát ti azt várhatjátok. Remélem, megvan az üzenet. Ha nincs, oda se neki. De tényleg. Volt egyszer, jöttek, jegyes pár, hát az egyik kedvencem. Leült a férfi, leült a nő, beszélgettek, az első alkalom volt, hogy kinek milyen gondolata van, elképzelése, vágya, álma és elvárása a házasságról. Azt kérdeztem, ezt mindig az elején megkérdezem, mert ott darázsfészekbe nyúlunk, az kell. Kérdeztem tőlük, hogy most mondjátok meg, hogy tulajdonképpen milyen elvárásaitok vannak egymás felé! Hát akkor a feleség is mondott egy párat, na a férfi egy kicsit megduplázta. És annyira tele lett a szoba az elvárásokkal, hogy nem, már engem nyomasztott. Akkor azt találtam kérdezni. „Te, figyeljetek, most mondjátok meg nekem, mi van akkor, hogyha mondjuk a feleséged egy elvárásodat nem teljesíti?” (Nagy csönd – szerk.) Ugyanez történt. Hogy úgy az első gondolat, hogy „Na azt lássam meg!” Egy kicsit telt az idő, egyszer csak a férfi azt mondja „Hát akkor elengedem.” Hááá! Ez egy jó válasz.

De ez nem lehet! Hát még bele se melegedtem. Hát gyorsan, még egyet! Assz’ongya! Hát ez hihetetlen. Ahh! (59:40)

Drága Feri! – Mondd még ezt! Assz’ongya. – Vajon miért nem tudunk boldogok lenni? Azaz lehet, hogy azok vagyunk, csak nem vesszük észre, csak akkor, ha már gáz van, hogy milyen boldogok voltunk, illetve lettünk volna, ha észrevettük volna, hogy boldogok vagyunk. – Értelmiség. Asszongya. – Miért keressük azokat az apró kicsi rossz dolgokat, amik elhomályosítják a boldogságot és a szeretet?

Hát igen. Nagyon egyszerűen például azért, mert megszokjuk a jót. Gyorsan. Hmm. Képzeljük el, hogy december 31-éig mindegyikőtöknek teljesül a legnagyobb álma! Mit szóltok? Hahh! A legnagyobb! Egy 100-as skálán mennyire lesztek boldogok? Második kérdés: ez a nagy boldogság mennyi ideig tart? (Tikk-tikk-tikk, Feri mutatja az idő múlását – szerk.) A kutatások szerint a boldogságunk mértéke meg-megközelíti azt, amit gondoltunk, de alatta marad. Az idő, ameddig átéljük azt a boldogságot, drámaian rövidebb. Az ok: megszoktuk a jót. Amikor megszokjuk a jót, akkor elindul bennünk egy belső törekvés, emelni kéne az adagokat. Mert talán az adagok megemelésével hozzájuthatnánk ugyanahhoz az élményhez. Ebben a pillanatban beledöccentünk a szenvedélybeteg ember logikájába. Ezért mertem azt állítani, hogy a mi kultúránkban tulajdonképpen föl nem ismert módon jólétfüggők lettünk. Állandóan emeljük az adagokat, tötötötö, hogy ugyanaz az élmény megérkezzen hozzánk. Húú! És ahogy emeljük ez adagokat, és emeljük az élettel szemben az elvárásunkat, ennek következtében az élet szinte már alig tud válaszolni az igényeinkre. Ennek az lesz a következménye, hogy a pozitív fordulat esélye nulla, a csalódásé 100. Úúúú! (62:55)

S akkor a záró gondolatom, meg mondatom az meg így hangzik. Tulajdonképpen amit most csinálunk, az jó, az kifejezetten jó. Ez alatt azt értem, hogy néha megállunk, aztán leülünk, és úgy arra gondolunk, hogy „Tulajdonképpen most nem bánt senki. Tulajdonképpen pisilni se kell nagyon.” Hogy egyszerűen megállok, és mikor megállok, akkor nem kezdek el rögtön arra gondolni, hogy tulajdonképpen most olyan egész jó kép, az Instára föltolnék ebből egyet. Hogy elengeditek az Instát. Nem, most izé… na, csak úgy… áhh. Akkor a záró mondatom így szól. Szóval, de nagy dolog valóban, hogy megengedjük magunknak azt, hogy fölismerjük, hogy tulajdonképpen, tulajdonképpen akár hálásak is lehetünk. S egy történetet mondanék a végére. Ú, ez valahogy ide kívánkozik. Komoly lesz. (64:25)

Auschwitz felé ment a vonat, és ott volt egy kicsi lány, hát 10 fölött volt, és a kisöccse. A kisöccse volt 4-5 éves. Akkor már több mint egy napja mentek, és egyszer csak a kisöcsi azt mondja, hogy „Te nővérkém, nézd csak, hogy nincs meg az egyik cipőm.” S akkor a nővére nézi. „Hova raktad azt a nyomorult cipőt? Hát eszednél vagy, hogy elveszted itt, a vonaton azt a cipőt, hát télen?” S akkor éjszaka lett, aztán megvirradt, és akkor mindenki fölébredt a vagonban, kivéve a kisfiú, mert ő éjszaka meghalt. Ez a hölgy túlélte Auschwitz-ot, és felnőttként a következőt mondta. „Arra döbbentem rá ott, a vagonban, hogy mostantól kezdve minden mondatom legyen olyan, hogy az utolsó mondatként is megállja a helyét. Mert nem tudhatom, hogy lesz-e egy következő.” (66:00)

Egyszer elmentem egy bácsihoz, 90 éves volt, ült körülötte a család, és papként hívtak, betegek szentsége, és ez a bácsi megfogta a kezem, azt mondja „Jaj atya! Hát tudja, azért ez az egész nagyon szép volt.” És belegondoltam, hogy ő a XX. századról beszélt. (66:35)

Na jó, köszönöm a figyelmet! (taps -szerk.)