Mi az, amit a szívünk mélyén úgy élünk meg, hogy: ez érvényes?

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntelek titeket!

(taps – szerk.) Örülök, hogy itt vagytok. Az van bennem, valami ilyesmi, hogy talán abban, hogy most itt vagytok, nem is volt az előadásnak címe meghirdetve, nem is tudtátok, hogy mire jöttök. Hogy ez egy micsoda nagy dolog. Van benne egy pici megszolgált bizalom, és rengeteg megelőlegezett bizalom a részetekről. Ezt szeretném kimondani, és nagyon megbecsülni. Ezért most nem kezdeném el mondani, hogy mi is lesz a téma, hanem inkább valahogy szeretnék körözni, körözni. Egy történettel hadd kezdjem. (01:25)

Mi az, amit a szívünk mélyén úgy élünk meg, hogy: ez érvényes?

Megközelítések a témához

Volt egy fiatalember, fiatal házas volt, és a fiatal házasságnak az első néhány éve ahogy lepergett, egyszer csak megrendülve tapasztalta magában azt, hogy hiába a felesége még csak az első pici babával van otthon, ő mennyire hihetetlenül szerelmes lett egy másik hölgybe, és meg is csalta a fiatal feleségét úgy, hogy volt neki az a pici baba. Akkor ez kitudódott, és hatalmas krízis, és rengeteg sírás, és rengeteg szenvedés, hogy ez már megtörtént, hogy ezután hogy fog menni az élet. A férfi nagyon szerelmes volt egy harmadik félbe. Ahogy azon töprengett, le is ülök ide, azon töprengett, hogy tulajdonképpen, hát ő így mondta, hogy „Mi az, ami biztos? Úgy tűnik, hogy semmi. Se a feleség, se a gyerek, se az új család. De nem, most mi az, ami biztos?” Ahogy ott a szenvedés nap-nap után, egyszer csak a következőt mondja magának. „Hát az a kérdés, az most is igaz, ezt igaznak tartom, hogy <<Mit tehetnék azért, hogy a feleségem boldog legyen?>> Ez a kérdés, ez most is igaz.” (03:00)

Tulajdonképpen arról szeretnék beszélni egy évet, de sok téma lesz, de mégis mindig a következőről szeretnék beszélni, amit így nevezek meg, hogy mi az, amit a szívünk mélyén úgy élünk meg, hogy: ez érvényes? Nem is csak hogy igaz, hanem hogy ez érvényes. Az érvényes alatt azt értem, hogy „Na, ez ér valamit. Ha valami ér valamit, ez ér valamit. Ez érvényes.” Az érvényesben benne van az az élmény, nem csak az, hogy igaznak látok és tartok valamit, helyesnek, vagy rendben lévőnek, igazoltnak, hanem valami olyasmi, amire azt mondom. „Nem kívánok egyetlen kutatási eredményt sem elolvasni, mert tudom, hogy ez érvényes.” Hogy amikor az a gondolat jut eszembe férjként, hogy „A feleségem hogyan lehetne boldogabb mellettem?”, hogy ez a kérdés, ez érvényes. Hogy ez elkezd engem belül mozgatni, hogy ez hat-e, hat rám, és tudom, hogy na… Tulajdonképpen ahhoz lenne kedvem, nem tudom, hogy tiveletek ez hogy van. (04:15)

Már van annyi rutinunk, olvassuk egymás után a cikkeket, a könyveket, az értekezéseket, a tudományt. Mikor valaki azt mondja „Egy kutatási eredmény azt mondta, hogy eeeöööö….” Veletek van ez? „Jaj, a kutatási eredmény azt mondta…” ÉS akkor gondoljuk, és akkor van más kutatási eredmény. Akkor vaaáá-ááá. Attól, hogy egy kutatási eredmény azt mondja, hogy „Hogy.”, még nem biztos, hogy megérkezik hozzánk az, vagy a szív legmélyén valamire azt mondom „Na ez érvényes.”. A kutatási eredménye azt mondja, hogy az első baba születése körüli 1 évben, 9 hónapban, előtte-utána történik az egyik nagy korszaka a legtöbb hűtlenségnek. De ez egy kutatási eredmény, ez igaz. És? (05:05)

De ami igazán számít nekünk, amikor egyszer csak azt mondjuk, hogy „Na ez több mint hogy igaz, ez érvényes.” Hogy ennek van valami olyan üzenete, ami érvényes rám nézve. Ez valami lényeges, valami fontos. Vissza tudok emlékezni az életemnek azokra a pillanataira, amikor nagyon össze voltam zavarodva, és tudom, hogy ezt meséltem nektek. Mikor voltam 21-22 éves, nagyon összezavarodtam. Azért, mert addig én úgy éltem az életem, hogy „Hááát, mit tudom én, hogy éltem.” És akkor… tényleg, az a legjellemzőbb, hogy nem tudom, hogy éltem. Az biztos, hogy a körmömet rágtam, az tuti. Akkor egyszer csak valahogy bekeveredtem egy ilyen keresztény közösségbe, és ott egyszer csak fölforgatódott velem az egész világ. Úgy nem t’om, már úgy nem tudtam élni, ahogy eddig éltem, de még ilyen meg nem voltam. Tehát se úgy nem tudtam, sem meg még így nem tudtam. Az az élmény, hogy mentem, emlékszem, úgy bolyongtam, bolyongtam este, azt is tudom, hogy a Moszkva tér, nem t’om, Széll Kálmán tér, Széll Kálmán. Ott álltam a metróban a… nem a peronon, mert akkor szóltak volna, egy lépés így. (06:20)

Emlékszem, hogy mindig a sornak a végén szerettem beszállni, és ott veszekedett elég csúnyán egy férfi meg egy nő, de csúnyán. Tulajdonképpen talán csak a nyilvánosság okán nem fajult tettlegességig ott az ő konfliktusuk. Ahogy én ezt hallgattam, fú, de rossz, egyszerűen annyira rosszul esett látni, és megvan bennem, most ezt őrzöm, ez 30 éve volt, hogy úgy hirtelen belém nyilalt valami – most a szónak jó értelmében. Mint valami nagy világosság. Fogalmam sincs, hogy érdemes élni, hogy mi igaz, meg mi nem igaz, meg mi érték… Nem tudom. De az érvényes, hogy „Ne bánts másokat!” Hogy az tuti biztos, hogy érvényes, hogy az érvényes. 30 éve azt a villanást itt őrzöm magamban. Nem az, hogy igaz, meg egy kutatás bebizonyította, hogyha valakit bántunk, nem esik neki jól. Nem, nem ez, hanem hogy az érvényes. (07:30)

Ugyanúgy, valahogy ilyen hihetetlen mélyen a szívünkben tudunk őrizni pillanatokat, amire azt mondjuk, hogy „Ez érvénytelen.” Lehet, hogy jogos volt – érvénytelen – érthető volt – érvénytelen, hogy érvénytelen. Egy olyan hírt hallottam, ez pár hónappal ezelőtt volt, lehet, hogy ti is olvastátok. Én egyszerűen nem tudom, hogy… az utóbbi évek gyóntatási tapasztalatából nem érkezett meg semmi, annyira durvasággal, mint ez. Egyszerűen nem, nem tudtatok olyat gyónni. Amit egyszer… szóval ami a… A hír így szólt: Az Egyesült Államok egyik államában egy fiatalember – gyere csak, gyere – beesett a vízbe, és ott rosszul lett, és elkezdett kapálózni és fuldokolni. Ott, a parton volt egy pár srác, életerős fiatalok. Látni valóan már ott az életéért küzdött ez az ember, segítségért kiáltozott. A srácok nevettek rajta, és elkezdték videózni. A videón megörökítették, ahogy azt mondják, hogy „Meg fogsz halni.” Ez az ember belefulladt a vízbe. Ebből lett egy per, és a perben a védő a következőt mondta: „Az Egyesült Államok ezen államában nem kötelező a segítségnyújtás.” (09:20)

Ez az, amire azt mondom, „Lehet, hogy ez, ez törvényes volt, és lehet, akkor most fölmentették őket – ez érvénytelen. Ez érvénytelen, egyszerűen érvénytelen. Akkor vagyok egészséges, hogyha ez úgy fáj, hogy egyszerűen elmondani nem esett jól. Még gondolkoztam egy öt percet, hogy most mondjam-e vagy ne? Annyira rossz, most okozzam-e nektek azt, amit nekem okozott. Annyira szörnyű, hogy elviselhetetlen. Hogy valahogy arról szeretnék beszélni egy évig, hogy létezik az, bennünk valahol, nagyon világosan nagyon mélyen, de sokszor nem egész könnyen elérhető módon, hogy tudjuk, hogy mi az, ami érvényes. Az a világosságom, ez meg hogy ez, érvényes. Nem kérünk még 25 kutatási eredményt. Nyilván ezzel az érzékkel azt is tudjuk mondani, hogy „És ez érvénytelen.” Akkor is, ha nem jár érte börtön, akkor is, ha nem számít nagy dolognak, érvénytelen. (10:35)

Mint amikor John Gottman ezt mondja, és használom a két széket. Azt mondja, hogy például micsoda jelentősége van annak, hogy jobbítási kísérleteket teszünk. Egy kapcsolatban, hogy az életminőségünk, a kapcsolati élet minősége döntően múlik azon, hogy egyik, vagy a másik fél is általában így szokott lenni, hogy az egyik, meg a másik is fél. Jobbítási kísérleteket tesz. Az egyik fél azt mondja, úgy egyszer csak sóhajt egy nagyot, azt mondja, hogy „Sajnálom. Hát igazad van.” Akkor a másik erre a jobbítási törekvésre azt mondja, hogy „Na végre, hogy beláttad! Miért kellett erre ennyit várni?” Hogy derülsz ezen! Szörnyű? Szörnyű. Ahh. (11:30)

Ha valamiről kedvem van beszélni, akkor arról, hogy az életben mi érvényes, és mi nem. Persze különböző témákat fogunk hozni, de valahogy próbálom ezt mindig szem előtt tartani, hogy mi érvényes, és mi nem. Nem t’om, annyira szomjas vagyok, el nem tudom mondani, azért ittam, most már egyszerűen muszáj innom. Hát nem, nem, azt gondoltam, hogy ennyi elég lesz, de nem, nem. Mhh. Hála annak, aki ezt adta. Nem csak azért, mert adta, hanem azért, mert jó hideg. Ez volt most úgy az első egyszeri megközelítésünk a témáról. Most kicsit szeretném bonyolítani. (12:20)

Kutatások, statisztikák

Én azt hiszem, ha csak egy picit is egészségesek vagyunk, illetve mindegyikünknek biztos, hogy van egy egészséges része, amiben éltük már ezt át, hogy érvényes vagy érvénytelen. Igen ám, de olyan megrendítő tulajdonképpen az emberi természet, átülök ide. Mondok nektek néhány számot meg adatot. Na, csak jönnek a kutatások meg a statisztikák. Mert nem a véleményemet akarom nektek mondani. Hogy… (12:55)

Emlegettem nektek tavasszal, mekkora hatást gyakorolt rám egy laktációs konferencia. Mhh. Amiben az derült ki, hogy Magyarországon a nők 42%-a szoptatja a gyermekét fél évig. Az orvosok, szakértők egyöntetű véleménye, hogy a pici babát fél évig kellene anyatejjel táplálni minimum, és hogyha fél évig tápláljuk a saját kis pöttyünket, minimum, anyatejjel, az jó. Azért ültem át ide, mert az derült ki, hogy a megkérdezettek több mint 90%-a azt mondta, hogy „Én szeretném legalább fél évig anyatejjel táplálni a saját kis pöttyömet. Hát mivel, ha nem ezzel? Kit, ha nem a sajátomat? Hát mikor, ha nem most?” Tehát 90% szeretné, és ebből lesz 42%. A szakértők a következőt mondták nagyon egyszerűen. A 90% és a 42% között – Európia Unió is csak 44%, toljuk az átlagot – az az 50% a szorongáson vérzik el. „Ú, de nem megy. Sose fog menni. Ú, ez csak ilyen kevés.” Most én ehhez igazán nem értek. Hát ezt a mondatfűzért most nem is mondom végig. De ti értetek hozzá. (14:50)

Kicsit szeretném ütköztetni azt, hogy ott vagyok, és mondjuk kialakul bennem egy nagyon-nagyon egyszerű, egy nagyon – akár ez lehet valaminek az érvényessége bennem – szeretném szoptatni. Most ez valakiben vagy így van, vagy nem, és ebből csak 44% lesz. Hogy azt mondjuk ugye, hogy leülünk ide, és most hogy visszatérek ide, hogy ne bántsuk egymást. Talán mindegyikünknek volt legalább egy olyan élménye, amikor érvényes lett ez a mondat. Nyilván, ami mögötte van. Ne, ezt ne csináljuk egymással, ne! Ugye, és megvannak a kutatások, de ezt most csak épp iderakom, mert nem akarom hosszabban. Tudjátok ti ezt. (15:35)

Ha a kísérletvezető azt mondja: áramütés, rossz válaszra áramütés – 10 emberből 9 elmegy a nagyon súlyosig, vagy a halálosig. Azt is meséltem nektek, hogy újból megcsinálták ezt a kutatást, és ugyanígy, ez jön ki. Egy másik kutató a következő kérdést tette föl. Sz’al, nem érdekes ez? Hogy azt mondjuk, hogy… De hát ennek az érvényességét tényleg talán mindannyian egyszer már nagyon mélyen átéltük, hogy a bántás fáj. Eztán ha valamit nem akarok, ezt nem akarom. És lehetnek olyan helyzetek, és tud úgy működni egy rendszer, hogy azt mondjuk, hogy most az élő rendszerekről beszélek, bármely élő rendszerről, ez lehet a párkapcsolat, a család, a közösség, az állam, az egyház, a bármi lehet. 10 emberből 9… mégis csak. (16:35)

Szándékos vakság

Egy kutatónő járta Európát, volt az USA-ban, és arra volt kíváncsi, hogy van az, hogy bizonyos helyzetekben mint hogyha – és ez a szakkifejezés – sokaknál szándékos vakság merülne föl. Hogy tulajdonképpen látjuk, de nem szólunk. Látjuk, de mhh… Azt is mondhatnám, hogy a többségünknél valamikor, valahogy megjelenik ez az élmény, hogy tudjuk, hogy mi érvényes, és mi érvénytelen. És… mégis, nem szólunk, nem állunk ki mellé, nem tiltakozunk, nem védjük meg. Tudjátok, hány százalék? Így hívják, szándékos vakság. Hahh. 85%. 85%-unkra jellemző a szándékos vakságnak a jellegzetessége. (telefoncsörgés – szerk.) Hahh! Ez egy szándékos vakság! Hóóúú, 85%! (18:10)

Akkor a kutató elkezdett utána menni annak, hogy de hogy van ez. Tudjátok, mondjuk a katolikus egyházban a gyerekmolesztálás, a szexuális visszaélés tipikus példája a szándékos vakságnak. Hát ha van valami, amivel élményszerű lehet valakinek az, hogy „Na ez érvénytelen!”, az biztos, hogy ez olyan. Évtizedekig tudunk úgy működni, hogy stty! Ez a szándékos vakság. Hogy, hogy, hogy? Hát a 85%. (18:50)

Tudjátok, az a fiatal katona, Zimbardonak a kutatásaiból nagyon izgalmasan elénk áll ez, aki az Abu Ghraib börtönben lévő visszaélésekről lerántotta a leplet, mert a kezébe kerültek azok a fotók, tudjátok. Zimbardo a bírósági tárgyalás szakértője volt ebben a perben, és ott állt egy egyszerű kiskatona, aki a következőt mondta, aki kirobbantotta az egész balhét, hogy ott, az egyik szinten, abban a börtönben embertelen dolgok történnek. Ez a katona azt mondta, hogy „Hát, én nem vagyok egy besúgó. Énbennem van bajtársiasság. Hát ezt soha nem gondoltam volna, hogy a saját katonatársaimat fogom föladni. Hát akarta ezt a bánat. Na jó, hát de ezt nem lehetett hagyni.” Ugye ez az, amikor valaki azt mondja, hogy átélem annak az érvényességét, hogy „Az biztos, hogy ezt nem hagyhatom.” Azt tudjátok, életveszélyesen megfenyegették a srácot. Megfenyegették, hogy meg fogják ölni. Úgy kellett őt védeni. Ahh. (20:25)

Itt ülök, itt a számos széken. Vannak számok és kutatási eredmények, és adatok. Akkor azt mondjuk, hogy most ez a kettő hogy viszonyul egymáshoz? Hogy megvan bennünk ez a jó érzék, hogy azt mondjuk, hogy „Ez érvényes, ez mozgat engem, és cselekvésre indít.” És hogy „Ez érvénytelen, egész biztos.” Közben 85-90%-unk elbukik. Ennek a feszültsége nagyon foglalkoztat. Mert valószínű, hogy ez valahogy az életünk szempontjából valami igazán lényeges. Hogy ez akkor hogy is van? Hahh! Nem t’om, eléggé fejest ugrottunk, ugye? Nem volt egy ilyen kis izé, John Gottman azt mondta hogy… Krrhhh! Jaj, annyira, ezt tudom, ezt már annyiszor elmondtam. Na mindegy. Na, gyerünk. (21:40)

Még egy picit szeretném ezt kibontani, hogy itt van, hogy érvényes. Most ezt elrakom innen. Hogy ez az érvényes egy picit más, mint az, amiről beszéltünk akkor, amikor azt mondtuk… Hogy is legyen? Ajj! Azt a széket idenyújtanád nekem, légy szíves! Nagyon köszönöm, köszi. Ez az! Híjj, de jó! Kell nekem hat szék, hát egyszerűen nem, anélkül nem megy. Hányadik év ez? Nem bírtam kiszámolni. András, te hol vagy, itt vagy? András tudja ezeket. Ez hányadik évünk? 17. 17? Azt kezdtük? 18! Na én is pont így vagyok, hogy nem tudom, hogy 17 vagy 18, köszönöm a segítséget! Na, jól van. Szóval. (22:40)

Vágy, szükséglet, érték, igazság, szabályok.

(A hátsó sorban van 5 szék, előtte 1, az érvényesség széke – szerk.) Ezt már egyszer mutogattam nektek. Tulajdonképpen nézzük az emberi természetet, és azt mondjuk, hogy vannak az értékeink, háhh, személyes értékek, kapcsolati értékek, csoportos értékek, társadalmi értékek, áhh, értékek. Mi van az értékek mögött? Megvan nektek még ez? Ez egy jól használható dolog. Az értékek mögött szükségletek vannak. Mitől lesz valami érték? Hogy ott valami nagyon alapvető emberi szükségletünk jelenik meg. Ezért a víz érték, az együttműködés is érték. Az alapvető szükségleteinkből következnek az értékek. Olyan szép az a, jaj, az az arab mondás. „A sivatagban a legnagyobb kincs a víz. Ezért a legnagyobb értéke a kulacsnak van.” Itt vannak az értékek, mögöttük a szükségletek, abból, abból állnak elő. (23:55)

Mi van a szükségleteknek a mélyén? Múltkori alkalommal ejtettem erről szót, a vágy. A legmélyebb vágyaink, vágyak. A vágyak segítenek a szükségleteinket tudatosítani, fölismerni, cselekvésre… Tehát vágy (1), szükséglet (2), érték (3). (Megyek a piros felé.) Az értékekből azt mondjuk, hogy hát ebből áll elő az igazság (4), hogy mi az igazság. Az igazságot tovább szoktuk bontani, hogy kézzel fogható legyen, hogy tudjunk együtt élni, és ebből jönnek a különböző szabályok (5). Törvények, jogszabályok, előírások, hagyományok és kultúra; szabályok. Amikor azt mondom, hogy tulajdonképpen amit szívesen keresnék veletek együtt, néha majd éjszaka, meg reggel, meg útközben, meg nem is tudom hogy, hogy az érvényes, az nem ebben a sorban van. Nemde pont azt látjuk, hogy most ez (5) a törvény, az a törvény, ilyen kééé, olyan kééé. Az lehet egy állam, ahol nem kötelező segítséget nyújtani. Na! Hogy… (25:10)

Mi az igazság (4)? Most csak azért hozom ide John Gottmant, aki azt mondja, hogy a család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne. Képzeljétek el, mi történt! Tartottam egy előadást ma, hangolódtam rátok. Ahogy tartottam, akkor megkérdeztem azt „Jó, most ezt elmondtam nektek, hogy a család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne. Akkor mivel mentek most haza?” Nagyon okos dolgokat mondtak. A családban nem az igazságot kell keresni, hanem az egyetértést, meg az egyensúlyt. Ilyeneket mondtak, egész el is voltam képedve. Mert ilyenkor az szokott lenni, hogy a többség azt mondja, hogy „Nekem van igazam, meg a másiknak is egy kicsit.” Egyszer csak egy férfi azt mondja, hogy mivel mész haza, ez volt a kérdés. A férfi azt mondja „Hát, hogy Feri, neked sincs igazad.” De ez egy jó válasz. A család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne, akkor nekem miért lenne több igazam bárminél, bárkinél? Ez jó, ez nagyon eredeti. Úgyhogy abba is hagytam, így egy rövid előadás volt. Most kipihenten érkeztem. Hát, ez (4) az igazság az, és néha látjuk, hogy valahogy az élet akkor megy tovább, ha azt mondjuk, hogy a család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne. Jobb, ha úgy látjuk, hogyha te jobban emlékszel, mint én, az engem gazdagít és kiegészít, és én abból részesedek, és az nem ellenem van. (26:40)

Akkor itt (3) vagyunk, értékek. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel. Mikor hallok egy nyilatkozatot arról, hogy „Mi értékek mentén…” (Feri horkol – szerk.) Hát, hogy annak énbennem már mozgósító ereje nincs, az tuti. Nem t’om, ti nem vagytok ennyire elromlottak még? Csak én romlottam el ennyire? Te is elromlottál már? Jó, hát értékeket akarunk megvalósítani, hrrrr-hhhh. Énrám ez így hat. De attól az még érték, érték, csak… (27:20)

Szükséglet (2), ó, a szükséglet, szükség… A szükségleteinkbe bele tudunk fulladni. Ugye kopogtatunk mindig valakinek, kérem szépen, akkor van egy ilyen szükségletem, umm-tumm-tumm-tumm. Képzeljétek el a papot, na! Kinél kopogtassak? Szükséglet…! És a… na most a… és akkor itt (1) vagyunk, a vágyak. Hát, csak annyit mondanék, képzeljük el, hogy ott van az a férfi a történet elején, azt mondta „Én soha ilyen vágyat nem éreztem nő iránt, mint a szeretőm iránt. Hát be kell ismernem, hogy… na. Ezt a vágyat nem éreztem a házastársam iránt.” Amikor azt mondja, „Van egy nagyon-nagyon mély vágyam, hogy szeressem a házastársam, de soha azt a vágyat nem éreztem, mint a szeretőm iránt.” (28:30)

Szóval, jó ez a sor itt nekünk, nagyon okos sor. Sokat segít nekünk. Rengetegszer gondolok rá, és jó, jól segíti a tájékozódásomat. De amikor valamire azt mondom „Na ez viszont érvényes.” Akkor ez, ó, most már teljesen, ez a 16-17-18. év, hogy most már ilyen emeletes székek lesznek. (Fölemeli az érvényesség székét a magasba – szerk.) Valahol ez itt van, kérem szépen. De tényleg, föl is lógatunk egy széket, vagy… Hogy ez érvényes. Az árnyékában, hogy valami érvénytelen. Mert ebben (1-5) teljesen el tudunk veszni, hogy akkor most mi az igazság, kinek van igaza, most ilyen törvény, olyan… Nem tudom, hogy a ti tapasztalatotokat mondom most? Ez stimmel nektek, vagy most csak én, én nem t’om, itt okoskodok? Én úgy remélem, hogy úgy egybevág valami azzal, amit ti is éltek, vagy megéltek. Hahh! (29:40)

Na visszaülök ide, azt mondja, hogy… (Kitesz két széket – szerk.) Tudjátok, csak úgy a számoknál megint egy picit. Amerikai egyetemisták, hmm, 2016… nem, 2006. 2006-ban amerikai egyetemisták: „Mi a legfontosabb hosszú távú életcélod?” 2006-ban az egyetemista korú fiatalok 94%-a azt mondta, hogy a siker. A sikertől meg nem leszünk boldogok, ez a vesszőparipám. A sikertől sikerélményünk lesz. 85%, 94%… Mikor azt úgy szoktam merészelni mondani egy céges helyen, hogy „A sikertől nem leszünk boldogok. A siker nagyon, mindenkinek mindenféle siker… hát csak boldogok nem leszünk tőle.” Csúnyán szoktak rám nézni. „A trójai faló megérkezett.” De nincs erről szó, sőt, pont fordítva van. Mert tudjuk, hogy azok a gyerekek, akik az ötösért tanulják az angolt, sokkal többet szoronganak, fáj a pocijuk, megy a hasuk, fáj a fejük, stresszesek és ingerültek. Azok a gyerekek, akik azt mondják „Szeretnék jól beszélni angolul.”, ők köszönik szépen, sokkal jobban vannak. „Jó, most ez 2-es volt. És? Na és, és? Majd megtanulom azokat a harmadik igealakokat, jól van, most akkor, tényleg nem tanultam meg, tényleg, pedig érdemes volna, mert valahol olyan rendkívüli.” (31:30)

Tudjuk jól, hajj, csak megint vissza akartam hozni ezt a dilemmát, hogy ott van bennünk ez az érzék, hogy: érvényes. Viktor Emmanuel Frankl, azért mégis csak a 4 év koncentrációs tábor az ad egyfajta hitelt a szavainak. Azt mondja „Én most azóta, hát évtized számra beszélgetek emberekkel. Mondják, hogy így a szükségleteim, így az értékek, így az igazság… De tulajdonképpen úgy vagyok ezzel, hogy amikor egy kliens, aki nálam van, valami nagyon igazat mond, valami nagyon mélyen emberit, én már nem kérdezek tovább. Hogy ott megállok, mert ott valami történt, ott van valami, amihez már elkezdek egy más viszonyt kialakítani, valahogy elkezdem becsülni. Na ez érvényes.” (32:35)

„Miért pont azt a nőt szereti? – Hát most, nem t’om, szeretem. Most műtötték, és én a fél vesémet odaadtam. Igen, ez döbbenetes, hogy pont úgy vagyunk, képzeljétek el, hogy férj és feleség, és az én vesémet oda lehetett adni. Hihetetlen, ez ilyen, nincs is.” S akkor azt kellene mondania a szakértőnek, hogy „Nem, miért csinálta ezt tulajdonképpen? Szereti maga magát, tulajdonképpen? Hogy van maga a testével, tulajdonképpen? Jobb így, egy vesével?” Rátalálunk valami nagyon mélyen emberire, ami, ezt így mondom, hogy „érvényes”, hogy nem, azt mondja Viktor Frankl „Nem kérdezek tovább.” Mert akkor az már kevesebb lesz, ha ott elkezdek valamit elvenni belőle, valamit szétzúzni, valamit tönkretenni. (33:40)

Amikor tanultam pszichodráma vezetést, akkor azt mondta az egyik… Nem is egyik, mondhatom a nevét nyugodtan: Reinhard Krüger, akit mindig itt ropogtatok nektek. Reinhard Krüger azt mondja „Mikor a legmélyebb istenélményig valaki eljut egy önismereti csoportban, azt nehogy szétszedje!” Ezt mondta nekem. Nem t’om miért, nem, nem t’om miért. Mit látott bennem? Nem tudom. Azt mondta „Ha valaki a legmélyebb spirituális tapasztalatából valamit előhoz, akkor semmi más dolgunk nincs, mint hogy a cipőnket levegyük.” S akkor ott vagyunk, és fejet hajtunk az érvényessége előtt. Híí, ezt nagyon megtanultam tőle. „Nehogy szétszedje!” Hóó! Mondjam még? Hogy… (34:55)

Itt vagyok a dilemmában, és úgy akartam befejezni ezt a gondolatmenetet, hogy Frankl azt mondja, hogyha valami nagyon mélyen emberire találok, ő ezt így mondta. Én most talán úgy mondanám, hogy valami nagyon érvényes, hogy akkor, amikor valami nagyon érvényesre találok, akkor ne csak hogy megálljak és ne kérdezzek tovább. Nem azért… értitek már, nem az igazság eltüntetéséről van szó. Hanem hogy akkor viszont ezzel csináljak valamit. Hogy akkor ennek, na akkor ennek a valamijét, ami ott van benne, és úgy, hogy mondjam, olyan, mint az a picike kis madárka, hogy befele fogod a kezedbe, és háhh! Akkor ezzel csináljak valamit, mert ez érvényes. Ahogy az a fiatal kis katonagyerek azt mondta. „Ha azt mondom, hogy ezt egyszerűen nem hagyhatom így, akkor valamit csinálnom kell.” Háhh! (36:00)

Most nem t’om, egyszerűen innom kell. Nem tudom, nem tudom… háhh! Mhh. Jó a háttér szerintetek? (Egy nagy színes mozaik a terem háttere – szerk.) Jó ez? Tényleg? De jó! Hát a többség bólogat, ez jó. A kisebbség, aki meg egyszerűen elszédült a színkavalkádtól, próbálod magad stabilizálni. Elárulok nektek egy műhelytitkot, azt… tényleg, azt mondták itt a kedves barátaim, hogy „Feri, egyszínű ingeket kell fölvenned.” Stimmel, jó, stimmel? (Feri egy fehér ingben van – szerk.) (taps – szerk.) Azt mondták: „Vége a kockás ing korszakodnak.” Hogy… na most, egy picit eltakarítok. (37:00)

A szőlőmunkásokról szóló példabeszéd (Mt 20,1-16a)

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!” Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egyegy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?

Egy szentírási részt szeretnék idehozni. Hihíjj, ilyet nem is nagyon szoktam. Néha, évente egyszer, valahogy elkap a lendület. Hát, az egyik kedvenc történetem éppen most volt egy hete. Haa, annyira szeretem, hát szóval. Tudjátok, van egy szőlősgazda, kimegy a piacra, hogy az aratáshoz, a szürethez embereket fogadjon föl. Ott vannak reggel 9-kor, ácsorognak a piactéren. Azt mondja „Tudod mit, 1 dénár.” Hát most mondhatnánk, hogy nem t’om mi. „1 dénárért gyere ki a szőlőmbe, dolgozzál, este megadom a béred.” Stty, mennek ki, jaj de jó. Kimegy délben, ott vannak az ácsorgók. „Hó, hát ti még itt vagytok? Gyertek ki a szőlőmbe, 1 dénárt adok nektek, este fizetek.” Kimennek. 3 órakor odamegy. „Hőő, vagytok még? Heeejj, na még akkor menjetek ki légy szíves a szőlőmbe, 1 dénárt kaptok.” Kimegy 5-kor. 6-kor már kezd lemenni a nap. „Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? – Nem fogadott föl minket senki.” Erre azt mondja a szőlősgazda „Na, akkor ti is menjetek ki a szőlőmbe, ott egy óra múlva találkozunk.” Jön a fizetés. Először azok jönnek, akik 1 órát dolgoztak. „Mennyi volt a megállapodás? – 1 dénár. – Stty! Köszönöm szépen.” Ugye állnak a sor végén azok, akik reggel 9-től tolták, azt mondják „Na, lesz egy kis bónusz, túdu-dúdu-rúru.” És akkor ők kerülnek sorra. „Mennyi volt a megállapodás? – 1 dénár. – Parancsolj.” Lázadás. „Hát 1 órát dolgoztak 1 dénárért… És mi? Hol az igazság?” Erre azt mondja a gazda, hogy „Szerinted én nem tehetem a pénzemmel azt, amit jónak látok? Nemde 1 dénárban állapodtunk meg. Hát akkor igazságos vagyok veled. Lehet, hogy talán téged zavar, hogy én ilyen jó vagyok?” (39:30)

5 szék: igazság, szükséglet, vágy, normák, törvények, előírások… Az lenne a tiszteletteljes kérdésem, hogy most… Hogy is? Ezt elrakom innen. Olyan ez nekem, mint hogyha ez a szőlősgazda valaminek az érvényességére talált volna rá. Hogy valamire azt tudta mondani, hogy „Kétség kívül nézhetjük a helyzetet úgy, mint egy üzleti viszonyt, bértárgyalással kezdtük. És hogy tulajdonképpen ez így korrekt.” Miért fogadja föl ez a szőlősgazda az 1 óra munkára azokat, és fizet nekik ugyanannyit? Na ez aztán igazságtalan. Sehogy nem jön ki a matek. Azt mondhatjuk, azért, mert tudja, hogy ezek az emberek is nap végére éhesek lesznek, és kell nekik valamiből enni, meg a feleségüknek, meg a gyerekeiknek. „Hogy egyszerűen szükségük van rá, hát azért fogadom őket föl.” Azt mondhatnám, hogy itt egyszer csak történik valami, hogy valami, az üzleti logika, a törvény… rendben van, annak az érvényessége megmarad. De ez a gazda azt mondja, hogy „Na de várjunk csak, itt valami ennél sokkal érvényesebb dologra találtam rá.” És ez szerintem érvényes. (41:20)

Picit úgy tovább fűztem ennek a férfinek az első történetben azt a fölismerését, hogy azt mondta, hogy „Teljesen össze vagyok zavarodva. A vágyaimtól kezdve a szükségleteimen át, az értékeink, az igazság, meg mi a norma, gőzöm sincs az egészről. De annak a mondatnak, hogy <<Tulajdonképpen mit tehetnék azért, hogy a feleségem boldogabb legyen?>>, annak van érvénye.” Hogy ezt a helyzetet ugyanilyennek látom. Ez az ember azt mondja…, és ezért föltettem néhány ilyen kérdést, ilyen érvényességi kérdést, amit talán ilyen párhuzamba állíthatunk. Nem az élet legmélyebb kérdései, de valahogy, valahogy adnak egy utat ahhoz, amiről tudhatjuk, hogy érvényes, csak nem mindig éljük azt meg. (42:20)

Mit tehetnék érted?

Például, az egyik kérdés így szól, hogy „Mit tehetnék érted?” Szerintem ez az egyik legérvényesebb kérdés egy ember szájából. „Tulajdonképpen mit tehetnék érted?” Látjátok, az, hogy ez egy érvényes kérdés, az nem jelenti azt, hogy néha a szükségletünk az, hogy magunkkal törődjünk, és pihenjünk, és persze hogy így van. Meg az igazság, hogy különben kiégünk. Rendben van, mindez rendben van, nem erről beszélek, hanem hogy ez egy érvényes emberi kérdés. És hogy milyen más az élet, hogyha kapcsolódok ezekhez az érvényes kérdésekhez, miközben én magam is tudom mondani, hogy jó, hát ezer ellenvetést föl tudok hozni, vannak kutatási eredmények, hogy azok égnek ki a leggyorsabban, akik állandóan ezt kérdezgetik. Ezeket itt mind fel tudom sorolni, 25 dolgot ide le tudok rakni, és ez akkor is érvényes. (43:20)

Templombúcsú

Tudjátok, búcsú volt nálunk. Hmm, templombúcsú. Mond ez nektek valamit? Neked mond. A templombúcsú azt jelenti, hogy nagyon olcsó a sör, meg a lángos, és van dodgem. Szóval ez általában egy közösségnek az ünnepe. Az történt, hogy állok ott, valami dolgom volt, odaszaladt hozzám egy kislány. Ú, a kis édes, kis pötty. Megvan vele már régóta a kapcsolat, ő is oda jár, meg én is. Éppen két héttel ezelőtt bejött a szobámba, nagyon aranyos, szabad lelkű kislány. Bejött, leült nálam, azt mondja. „Ez a te szobád?” Nem tagadtam. Olyan édes volt, bejött a kisöccse. Ahova megy a nővére, ő is jön. Bejött a kisöccse, ott ültek, ez két mise között volt. Nézegették a szobámat, hát van mit. Egyszer csak a kisöccse kiszúrta a csokit az asztalomon. Azt mondja „Vehetek kettőt?” Hát, jaj, mai kor gyermeke! Vehetett. Na szóval, ez a kislány elmondta nekem, hogy tulajdonképpen – most a kisfiút egy kicsit visszaadom az anyukájának – azt mondja, hogy „Tulajdonképpen én divattervező szeretnék lenni.” 8 éves. Hát ez kifejezetten fölkeltette az érdeklődésem. „Divat, komolyan? – Igen, szoktam ruhákat tervezni.” (45:25)

Szóval ez a kislány odajött hozzám, és a következőt mutatta. (Feri elővesz egy csuhé lovat. – szerk.) Azt mondja. „Nézd csak, Feri atya! Én itt a búcsúban, az egyik sátornál csináltam egy pacit. Mit szólsz? Ugye milyen ügyes vagyok? Akkor én azt mondtam neki, ő tartotta a pacit, legyen így. (Egy piros székre leteszi a lovat – szerk.) Jó a háttér a pacinak? Akkor mondtam neki. „A nemjóját neki! Ez micsoda ügyes! Tyhííí! Hogy a szája, nézzétek, milyen jól ki van dolgozva, a sörénye, hát még a dőlésszöge a nyaknak, meg a fejnek is stimmel.” A kislány hallgatott, és tulajdonképpen valami nagyon rendes dolog történt. Mély vágy, hogy elfogadjanak, és szeressenek minket, és észre vegyenek, és törődjenek velünk, és megbecsüljenek és értékeljenek. Ugye, megvan ez? Szükséglet, és akkor az értékek… Nagyon szép volt ez a beszélgetés, csak nem így fejeződött be. Mert a kislány így pörgette a pacit, bemutatta nekem, hogy ez hogy van. Azt mondja. „Csináljak neked? – Kérek!” Ez a kislány, tudjátok, így fogta ezt, és úgy számadást készített. Azt mondja „Akarod, hogy legyen frufruja?” Éreztem, hogy ez egy komoly beszélgetés lesz, össze kell szednem magam. Mi az, hogy frufru? „Föltétlen legyen!” De azért tudtam is, hogy mi az, na. Akkor nézte tovább, azt mondja. „Befonjam a haját? – Légy szíves, legyen olyan kecsesen fonott! (Még nézte, azt mondja.) – Legyen nemzeti szín szalag a hajában? – Hát az… kérnélek.” Akkor elviharzott. Én elmentem valami beszélgetés volt nagyon komoly dolgokról… és akkor lejöttem onnan, a beszélgetésből, ott állt a kislány, azt mondja. „Elkészítettem. Nézd csak! A tied.” Ahogy odaadta, rám nézett egy kicsit gyanakodva, ez már az eddigi ismeretségből származik, és azt mondja. „Oda ne add valakinek!” És most megmutatom nektek, senkinek nem adom oda. Itt a pacim. Tulajdonképpen azért akartam behozni, egyrészt hogy meg tudjam mutatni, meg tulajdonképpen úgy körbe adnám, nézzétek meg. De… 25 perc múlva… kérem szépen. (48:30)

Tulajdonképpen mire van szükséged?

Az volt a kérdés, hogy „Tulajdonképpen mit adhatnék neked?” Aztán lehet, hogy van egy olyan kérdés, aminek az érvényességére nagyon, a szív mélyén rá tudunk találni. „Tulajdonképpen mire van szükséged?” Az történt velem egy néhány hete, hogy siettem, rohantam egy előadást tartani a plébániáról. Kinyitottam a hátsó ajtót, és ahogy szaladtam volna ott az autóhoz, egyszer csak ott volt egy ekkorka kis macska, így. De ilyen… na. „Nnyyééhh!” Nem, ez nem volt jó, várjál, próbálom, nem, nem, nem, köhh, köhh. „Nnyyííí!” Nem. „Hííííí!” Hát, ez olyan, nem, szóval, de ugye tudjátok, milyen. Hirtelen, hát énnekem erre a macskára nincs időm. Egyszerűen akárhogy is sír-rí-nyí, én, én, hát el kell rohannom. Most mit csináljak? Vigyem magammal, mi legyen? De tulajdonképpen nem is ez volt az igazi bajom, hanem az, hogy hirtelen rájöttem, hogyha öt percet szánok a macskára, most végül is, öt perc, majd akkor nem t’om, valami lesz, hogy akkor se tudom, hogy mit csináljak vele. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mit csináljak ezzel a kicsi macskával. (50:10)

Tudjátok, azt a tehetetlenséget éltem át, amit állítólag kutatások szerint az édesapák szoktak, amikor megszületik a pici babájuk, aki sír. Mert elvileg, azt mondják a kutatások, hogy ilyenkor a kutatók megkérdezik, hogy „Most, hogy a pici baba sír, és az édesapa kezében van a kicsi kölyköcske, hogy tudja-e kedves édesapa, hogy ennek a picike kis pöttyöcskének mire van szüksége?” És az apák több mint 90%-a mit mond? „Az anyjára.” Én ott álltam, és átéltem a fiatal apák kínját, hogy ott a kicsi macska, de gőzöm sincs, mit kéne vele csinálni. 51 éves vagyok, és nem tudom, mit kell csinálni egy kis macskával, ha csak öt percem van. Annyira, nem tudom, úgy nem, nem hagyott nekem békét ez a helyzet. Hát még élhetek egy pár évet, nem? Hány kismacska beleférhet még? Arra jutottam, hogy tudnom kell, hogy mi az 5 perces megoldás a kismacskára. Akkor megkérdeztem macskatudorokat. Azt mondták „Először is adjál neki vizet, picit, keveset, kis izé, hogy tudjon nyalogatni egy kicsit. A másik: parizer. Ha… akkor sonka.” Mrrhh! Kismacska, ne sajnáljuk. Mondjuk a kis innivaló még hagyján, de hogy énnekem honnan lenne gépsonkám, azt nem tudom. Na jó. Ó, tehát a második kérdés így volt, hogy „Tulajdonképpen mire van neked igazából szükséged?” Gőzöm sincs. Átülök ide, hogy azt mondom, ez egy nagyon érvényes kérdés tud lenni. (52:05)

Ha együtt vagyunk bajban, hogy tudnánk együtt kijönni ebből?

Aztán mondanék egy harmadik ilyen kérdést. Hogy… hahh, hahh. Tulajdonképpen most bajban vagyunk, együtt. Már nem csak egyedül lehetünk bajban, együtt vagyunk bajban. Hogy… Most, hogy együtt vagyunk bajban, hogy tudnánk együtt kijönni ebből? Nekem van a szőlőm, van pénzem, ti itt ácsorogtok. Hogy mi most így együtt vagyunk. Nem csak én vagyok, a szőlősgazda, ti meg vagytok a munkapiaci szereplők, hanem hogy most így ez együtt van. (52:55)

Gazdasági világválság, 2008, jól mondom?, 2008. Egy vállalat az Egyesült Államokban egyik napról a másikra elvesztette a megrendeléseinek a 30%-át. Összeült az igazgatótanács, hogy megbeszéljék, hogy mit lehet csinálni. Megvoltak a számok, adatok, tények, az derült ki, hogy meg kell spórolni 10 millió dollárt. Nem volt egy nagy cég, ez sok pénz. A 10 millió dollárt a legegyszerűbb úgy megspórolni, hogy a munkavállalóknak X százalékát utcára kell tenni. Hát, legegyszerűbb. Ott volt az igazgató, aki a következőt mondta. „Lehet úgy, hogy a többségnek jó legyen, és legyen egy 10%, vagy 15%, vagy 20%, akinek viszont nagyon rossz lesz. Hát de mi együtt vagyunk. Mi lenne, hogyha úgy oldanánk meg, hogy mindenkinek egy kicsit legyen rossz? Az is lehet, hogy tulajdonképpen azt mind el tudnánk hordozni.” A következőt találták ki. Mindenki, az igazgatótól a direkt-nem-mondom,-hogy-meddig, mert az ugyanolyan értékes, csak mást csinál, hogy mindenki elmegy egy hónap fizetés nélküli szabadságra. A cég összes dolgozója azt mondta, oké. Két dolog, ami… mert most még nincs vége a történetnek. Az egyik, hogy ezzel a húzással 20 millió dollárt sikerült kigazdálkodniuk, és nem ez az érdekes. Hanem az érdekes az, hogy az emberek, amikor ott átélték azt, hogy a főnöktől lefelé mindenki azt mondta, hogy mindannyian fogunk vállalni ebből a mrrhh, búvárszivattyúból egy pár hetet, hogy egyszer csak elkezdődött köztük a szolidaritás. Azt mondják, hogy mindenkinek egy hónap. Na de bárhogy kivehetjük, meg bárhogy lehet. Egyszer csak jött valaki, azt mondta a társának „Hát neked van 3-4 gyereked. Tudod mit, én elmegyek 6 hétre, akkor te meg csak 2-re menjél. Énnekem van tartalékom, meg nekem az nem annyira élet-halál kérdés. Még jól is fogom magam érezni. Na, kis potya szünet.” Egyszer csak ezzel elindult belül valami, amire azt mondhatnánk, és most itt ülök, azt mondhatnánk, most, most mondhatnánk, hogy „Na, ez érvényes.”, hogy „Ez érvényes.” Háhh! (Egészségedre!) (56:30)

Egy amerikai katona, úgy hívják, hogy Wilson. Ha jól emlékszem, százados. Afganisztánban voltak, és az volt a megbízatásuk, hogy egy polgári tárgyalást védjenek meg, hogy ott a tárgyaló felek össze tudjanak jönni, és a megbeszélést meg tudják tartani. Az történt, hogy miközben ez az osztag védte ezt a civil tárgyalást, aközben három oldalról fogták őket körbe, és megtámadták őket. Miután megtámadták őket, elég súlyos veszteségeik lettek. Volt, aki megsebesült, és volt, aki meghalt közülük. Ez a százados volt a parancsnok. Úgy esett, ez véletlen volt, hogy az egyik katona sisakján ott volt egy kamera. Nem számítottak arra, hogy ez lesz. Ez a kamera fölvette azt, hogy mi történt, miután az osztagukat megtámadták, három felől körbe zárták. Az történt, hogy ez a százados fogta magát, és volt, hogy egyedül, volt, hogy a társaival ment, és a sebesülteket mentették, vitték ki úgy, hogy nyilván folyamatos életveszélyben voltak. Egyik sebesültet mentették ki a másik után, miközben lőttek rájuk, és a százados nem a katonáknak mondta, hogy csinálják, hanem ő ment elöl, és csinálta. És nem ez az érdekes, mert tudjuk, hogy ilyen van. Hanem az, hogy ez a százados amikor letett egy katonát a közben megérkező helikopterhez, akkor fogta magát, és megpuszilta a homlokát, s úgy ment a következőért. Amikor ő is fönn volt a helikopteren, cupp. Erre mondom, hogy érvényes. Hahh! Hahh! Egy századosnak nem kell homlokon csókolni a tizedest, ilyen törvény biztos nincs. Nem akarom végig mondani a sort. Hahh! Megkérdezték később a fölvételek nyomán, mert kapott kitüntetést. Ugye, a fölvételek aztán bizonyították, hogy tényleg érdemes volt erre a megtiszteltetésre, és megkérdezték ezt a katonát, hogy… Wilson századost, hogy tulajdonképpen miért tette ezt. Hiszen ez egyrészt hősies, másrészt érvényes. Akkor a katona azt mondta „Hát én ezt nem látom olyan rendkívülinek, mert egy hasonló helyzetben a bajtársaim ugyanezt tették volna velem.” Áhh! Hehh! Háhh! (60:20)

Azt ízlelgettem máma, hogy tulajdonképpen… ennek nyomán, hogy mi az, ami igazán érvényes… még ha az is jellemző ránk, hogy ott van ez a finom érzék, hogy érvényes… és 90%-unk rendre el fog bukni. Ide ülök (a számos székre – szerk.), el fogunk bukni, de ez akkor is van (a megélt érvényesség székére mutat – szerk). Arról szeretnék szívesen beszélni egy évet, hogy hogyan tudunk átülni ide (a megélt érvényesség székére – szerk.), hogy ez min múlik, ez, erről szeretnék beszélni. Nem idealizálva ezt, hogy tudjátok, bármelyikünk képes rá, tüü-düü, haa.. Na-neee. Igen, csak nem csináljuk. Hogy hogyan tudunk innen, a 90%-ból, a 85%-ból ide átülni. Hjaaj! Ez nagyon foglalkoztat. (61:25)

Visszatérnék az evangéliumi történethez. Ugye itt van ez a szőlősgazda, és amikor azt mondja… „Nem, ez lehet, hogy valami logikát sért, meg mindent értek én, de azért adom az 1 dénárt, mert hogy ők is éhesnek lesznek este, szükségük lesz rá.” (Valami leesett – szerk.) Óh, nem baj. Nagyon drámai volt. Hogy akkor tulajdonképpen érzékelteti velünk azt, hogy létezik adok-kapok viszony, és hogy létezik valami, ami ennél sokkal mélyebben van. Hogy ami igazán érvényes, az az adok-kapok viszony alatt van, vagy fölött van. Hogy így is mondhatnám, hogy az üzleti logikát egész biztos, hogy felül kell múlja, az tuti. Azt mondta egy előadó erről a helyzetről. Nagyon érdekes, hogy itt van Wilson százados, aki kétség kívül hát hősies volt, és kitüntették érte. Milyen érdekes, hogy van annak a logikája, hogy hajlandó vagyok akár az életemet is odaadni emberekért. És van egy másik logika, adott esetben bizonyos üzleti logika, ami azt mondja „Hát, tulajdonképpen számokért hajlandó vagyok bármelyik embert odaadni. Sőt, hogyha elég ügyesen adok oda számokért embereket, akkor talán még több is lesz a pénzem.” Hogy ha ki akarom sarkítani, azt mondanám, létezik az a logika, hogy számokért odaadunk embereket, és létezik az, hogy hmm, emberekért odaadunk számokat. Hogy emberekért odaadunk számokat, és hogy amikor emberekért odaadunk számokat, akkor lehet egy olyan élményünk, hogy „Ez érvényes.” Milyen megrendítő ez, hogy mondhatnám, hogy az alap logika sokunknál, vagy sokaknál mégis csak az, hogy „Hát, de az élet ilyen. Nem, nem? Most csak úgy próbálunk… Az élet azért olyan, nem, hogy hát a számokért… sz’al, na, hát… na, van egy ilyen szükséges lemorzsolódás.” (64:45)

Hajléktalan szálló

Mikor fiatal ember voltam, akkor roppantul foglalkoztatott az, hogy milyen lehet hajléktalannak lenni. Titeket ez foglalkoztat? Hogy de, de nem ez, hogy látom vagy nem látom, jó, de ez most, ez hogy van? Beköltöztem egy hajléktalanszálló épületébe, ott éltem egy évet. Arra gondoltam, hogy azt fogom enni, amit ők esznek. Na most az, hogy… értitek, hogy elmegyek a Háromlövetű kocsmába, és jól megeszem a sztéket, és a jó kis sütikét, és akkor bemegyek a hajléktalan szállóra, és „Ó, na… na.” Egyszerűen úgy éreztem, hogy ez érvénytelen. Tehát most ezt vagy csinálom, vagy nem csinálom. Ezért elhatároztam, hogy teljesen mindegy, hogy mi a kaja… – de én akkor már nem ettem húst – én azt fogom vacsorázni, amit ők. Ennek egyébként az lett a következménye, hogy nagyjából 6 hónapon keresztül üres kenyeret ettem lekvárral. A lekvárat azért… Lekvárat? Nah! Jól van, fölkészült vagyok. A lekvárt, lekvártat, -tot azért adták, mert egy kicsit sós volt. Nem tudom, hogy lett a lekvár sós, de kétség kívül ezt valamilyen adományba adták. Tudjátok, volt az a korszak, amikor mindent adtak, ami már fölösleges volt, meg rossz volt. Akkor aztán rájöttünk, hogy – ez a ’90-es évek eleje – ki kell írni, hogy „Olyan ruhát adj, amit te is fölvennél.” Ezek voltak a hősi idők. Mindenki azt gondolta „Ez remek dolog, akkor nem kell megvárni a lomtalanítást, nem? Majd a hajléktalan fölveszi.” Akkor megszületett ez a mondat „Olyan ruhát adj, amit te is fölvennél.” És akkor kaptuk azt a lekvárt, amit ő már nem evett volna meg. Akkor ez volt, 6-7 hónapon üres kenyér… Vajat nem adtak, ezt nem t’om miért nem adtak, nem t’om, smucigok voltak. Viszont ez a sós lekvár, szóval na azért az komoly volt. De viszont tartottam a súlyom. (67:00)

Akkor úgy arra gondoltam, tudjátok, hogy „A nemjóját neki! Jól van, most akkor itt vagyok, a hajléktalan szálló épülete, rendben van. Itt egy ilyen kis picike…” Akkora szobácskában laktam, mint nem t’om, a színpadnak az ötöde. Tulajdonképpen azért azt még mindig nem tudom, hogy milyen éjszaka kint lenni az utcán. Hát ez, azt is csak ki kéne próbálni. Jó, de hát akkor azért úgy rendesen, tisztességesen. És akkor, haa, annyira bennem van, hogy mentem keresni, de hogy, valamit azért, hát nem, fölfázni nem akarok. De én közben sportoltam, tehát én aktív sportoló voltam, abból éltem. (Most a gatyámat mindenképp föl kell húznom.) Ezt csak kipróbálom. Szereztem… (Telefoncsörgés – szerk.) Nem baj, nem baj! Hát velem is megtörtént már… na persze nem előadáson. Hát, én arra gondoltam, na, megfázni azért nem akarok. Fölhajtottam, de ez több órás kutatómunka volt, mert a rutin nem volt még meg, tévés dobozt. Hát hogy ne fázzak föl. Tévés dobozzal, mondom jó, azért van nekem annyi eszem, hogy én azért csak behúzódok mondjuk egy lakótelepi háznak valami, ott valahol. Hát csak értitek, egy benga nagy tévés dobozzal ott várod, míg valaki éppen jön. Ha még tévét vinnék, hagyján, egy rohadt nagy tévés dobozzal. Na mindegy, meg lehetett oldani. S akkor ott éjszakáztam egy tévésdobozon aludtam, hogy megéljem azt, hogy milyen reggel fölkelni, és mondjuk elmenni munkába. Ugye, mert szoktuk mondani „Miért nem dolgozik? Hát attól még dolgozhatna.” Úgy szívem szerint mondanám, hogy keress két óráig egy tévés dobozt, próbálj meg valahol elvackolódni, és másnap reggel olyan kipihenten persze, tudjátok, okostelefonra ébredve… Hogy… mindjárt eljutok az érvényességig. (69:15)

Na, megvolt ez az élményem erről. Hát jól van, ez jó, izé, kellett ez az élmény. Volt egy hajléktalan ott a szállón, jóban lettünk. Ahogy egymással beszélgettünk, úgy egyszer csak – közvetlen volt már velem – azt mondja „Te ide figyelj, Feri! Látom, hogy te itt vagy köztünk. Ha te kibírsz alkohol nélkül egy telet az utcán – nehogy megbotránkozzatok, idézet lesz – akkor én becsókolok neked.” Akkor ültem, úgy átgondoltam ezt a helyzetet, de mind a kettőt. Arra jutottam, hogy egyiket se kérem. Mondtam neki „Te…!” Most ennek az érvényessége megérkezett. Soha többet nem fogok moralizálni olyan ember fölött, aki az utcán alszik, egyszerűen nem. Úgy kiveszett belőlem minden késztetés. Mikor jön valaki, és mondja „Ja, én nem adok ám neki, én nem adok neki. Azért nem adok, mert múltkor is láttam, adtam, 200 forintot adtam, nem csak egy százast, kettőt. Ment be a kis közértbe, a tütüt, vette a kannás bort. Na, ezért adom?” Nem megrendítő? Most képzelj el egy… Képzeld, hogy a főnököd egyszer csak azt mondja „Jó, most itt a fizetés. Mire fogod költeni? Hogy? Mi? Kontúrceruza? Na arra nem! Hajlakk? Hülyének nézel? Rúzs? Felejtse el!” És te a 200 forintodra azt tudod mondani „Adok, hogy legyen miből kannás bor?” (71:25)

Megint, és tudjátok, ott… Lacinak hívják ezt a hajléktalant. Kaptam egy palack bort, de olyan finomat. Azt mondom „Hát ki az, aki a legjobban örülne ennek? Hát csak a Laci. Hát ez kérdésen fölül áll.” Akkor mentem, kibontottam neki, ne legyen vele gondja, mondom. „Lacikám, nézd csak, egy ilyen 0,7-es. De ez szerintem jó.” És tudjátok, ez a Laci, 20 éve van kint az utcán, ahogy odaadtam neki ezt a bort, elsírta magát. Ahogy elsírta magát a Laci, kezében a borral, azt mondja „Feri atya, van Isten.” (72:20)

Köszönöm a figyelmet!