Mt 21,28-32 - Évközi 26. vasárnap

Olvasmány (Ez 18,25-28)

Így szól az Úr: „Azt mondjátok: Nem igazságos az Úr útja. Halljátok hát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos? Nem inkább a ti útjaitok hamisak? Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor emiatt hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg. Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amelyet elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét. Belátja bűneit és elfordul tőlük, azért életben marad és nem hal meg.”

Szentlecke (Fil 2,1-5)

Testvéreim! Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek örömömet teljessé azáltal, hogy egyetértetek, egy szívvel szerettek, és egy lélekkel ugyanarra törekedtek. Vetélkedésből ne tegyetek semmit, sem hiú dicsőségvágyból! Egyik a másikat tekintse inkább alázatosan önmagánál kiválóbbnak! Ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is! Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.

Evangélium (Mt 21,28-32)

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: »Nincs kedvem!«, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!«, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?” Azt felelték: „Az első.” Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”

Vasárnapi beszéd

„A vámosok és az utcanők hittek neki. És ti ezt láttátok, és hiába láttátok, nem tértetek jobb belátásra.” Erről szeretnék beszélni. Hogy tulajdonképpen mi történik ilyenkor az emberi szívben? Hogy értelmezhetjük ezeket a jelenségeket, hogy „Láttátok és mégsem történt semmi.”?

Az első gondolatom így szól, hogy éppenséggel tudjuk ezt azoktól, akik az emberhez jól értenek, hogy létezik olyan, hogy szándékos vakság. Vagyis, hogy hiába látom és van előttem, úgy teszek, mintha nem látnám. Úgy intézem, mintha észre sem venném. Néhány nappal ezelőtt jött hozzám egy fiatalember, és tulajdonképpen az ijedelmét akarta nekem elmondani. Azt mondja „Feri, képzeld el, hogy utaztam a villamoson. Ahogy ott mentem, egyszer csak két fiatalember belekötött egy fiatal lányba. Látni valóan ott agresszívan léptek vele föl, és én néztem körbe, hogy mikor, hát állnak föl a többiek, vagy mikor lesz valami, de senki nem állt föl. Akkor én fölálltam, és odamentem, és szóltam, hogy <<Hagyjátok!>>.” Azt mondja, hogy „Az volt számomra a legmegrendítőbb, hogy amikor én egyedül fölálltam oda, hogy kiálljak ezért a fiatal lányért, akkor sem állt föl senki, és akkor sem állt oda mellém senki. Végül aztán valahogy az úgy ott elcsitult, és hogy én ezzel a félelmemmel most nem tudok mit kezdeni. Hogy akkor úgy kell járnom, nap nap után, hogy ez bármikor megtörténhet, hogy mindenki látja, és mégis úgy csinál, mintha nem látná?”

Nem is 2000 éves jelenség ez, hanem 3, és 4, és 10, és mondhatnánk akármeddig. Az emberi természettől nem idegen, hogy úgy csináljunk, mint hogyha nem látnánk valamit. Pedig nagyon világosan és pontosan látjuk. Az egyházunkban az, ahogyan a szexuális gyerekbántalmazásnak az esetei bugyognak föl, egyik a másik után, nehéz erre azt mondani, hogy ezt senki sem látta. De lehetett úgy csinálni, mintha nem látnánk. Az a megrendítő, hogy nem egyesek tettek úgy, mintha nem látnák, hanem sokan tudunk úgy tenni, mintha valamit nem látnánk, és ezt hosszú ideig is tudjuk csinálni.

Az első gondolat, mert nem ezeket az üzeneteket szeretném itt hangsúlyozni, hogy nem látunk, hanem az, hogy de nagy dolog, hogyha létezik olyan, hogy szándékos vakság, akkor létezik olyan, hogy szándékos látás. Hogy úgy valaki egyszer csak úgy azt mondja „Na mostantól kezdve nem akarom úgy csinálni, mintha nem látnám. Szándékosan is akarok látni. Elegem van nekem saját vakságomból.” Elsősorban nem másokra kell mutogatnunk, ez egészen biztos. Mert miután mindannyian érintettek vagyunk, ezért mindannyian kezdhetjük magunkon, egész biztos. Persze ezzel együtt a felelősségünk mindig kiterjed magunkon túlra is, ez természetes. Tehát az első gondolat így szól, ha már tudjuk, hogy létezik olyan, hogy szándékos vakság, hogy de nagy dolog, hogy úgy ahh, azt mondjuk, hogy akkor létezik olyan is, hogy szándékos látás.

Aztán a második így szól, hogy szándékos süketség. Ilyet nem ismerek a szakirodalomból, de ha már egyszer, akkor már legyen. Mert olyat viszont ismerek a tapasztalataimból, hogy egyszer csak jön egy férfi, egyszer csak jön egy nő, házaspár, 5 év, és 10, és 20, és 30, és tudom, hogy kiragadott lesz, amit mondok, de hogy egyszer csak a férfi elkezdi mondani, hogy „Már egy éve könyörgöm a feleségemnek, hogy szex nélkül nekem ez nehéz lesz. Már 2 éve könyörgök neki. Most 4 éve könyörgök, és most 14 éve könyörgök, hogy nekem szex nélkül nehéz lesz.” Amit aztán ebből látunk, hogy egyszer csak mondjuk kipattan egy hűtlenség-történet, na azt látjuk. De előtte láthatnánk 14 évig, és 4 évig, és… De nagy dolog lenne, hogyha a feleség a férfi szavát meghallaná. Tudom, hogy ez egy sokkal bonyolultabb, árnyalt rendszer, pontosan tudom. Nézzétek ezt ki belőlem légy szíves, hogy tudom. De én most csak egyetlen szálat szerettem volna kiemelni, azt, hogy az én tapasztalatom hallgatva az, hogy mondja 2 évig, és 12-ig, és ott van egy szándékos süketség. Hogy majd lesz valahogy, hát eddig is elment a szekér valahogy.

És akkor fordítsuk ezt meg, hogy nők, hát ti aztán meg négyszeresen soktátok mondani nekünk, férfiaknak, hogy „De nekem többre van szükségem, mint egy alvó zombira este. Nekem arra van szükségem, hogy akkor ott beszéljünk. Nekem meghittségre van szükségem. Hát arra, hogy egyáltalán legyen kapcsolat köztünk. Hát megőrülök, hogyha te vagy a számítógép, vagy a tévé előtt ülsz 2-3 órát. Hát mi lesz így velünk?” Szándékos süketség, mert nagy valószínűséggel az asszonyaink mondják nekünk, elég sokat, és mi süketséget fogadunk, és azt mondjuk „Majd csak lesz valahogy. Jó, ilyenek a nők.” Ugye kinézitek belőlem, hogy tudom, hogy ez a helyzet sokkal árnyaltabb? És mégis, most ezt a szálat meg akartam ragadni, megmutatni, kiemelni, és azt mondani, hogy tudunk így tenni 5 évig, és 50-ig, hogy valamiféle szándékos süketséggel élünk azokban a viszonyainkban, amelyek egyébként a legfontosabbak nekünk.

Hát azok az írástudók és farizeusok, és mindenkik, akikről Jézus azt mondja „De hát láttátok, akkor miért nem csináltatok valamit?” Ezek ott a kornak fontos, érzékeny emberei voltak, akik akartak valamit a hitükkel, a vallásgyakorlatukkal, az istenkapcsolatukkal. Tehát akkor a második gondolat így szól, ha van szándékos süketség, akkor van szándékos hallás is. Hogy egyszer csak úgy megemberelem magam, és azt mondom „Ezt most szeretném meghallani.”

Aztán a harmadik gondolat így szól. A szándékos nem tudás. Létezik olyan, hogy valamit tulajdonképpen tudunk, és úgy csinálunk, mintha nem tudnánk, pedig egészen nyilvánvalóan valamit tudunk. Csak… egy-egy példát fontos mondanom. Hogy például ott vannak a gyerkőceink, akiknek mondjuk már óvodás, kisiskolás korukban az agyuk majdnem akkora, mint egy felnőtt embernek az agya, a tüdejük pedig ötödannyi. A tüdőfelület ötödannyi. Ez azt jelenti, hogy a gyerekeinknek körülbelül egy felnőtt ember agyát ötödannyi tüdőfelülettel kellene oxigénnel ellátni. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy a gyerekeink szeretnének többet mozogni, hogy a gyerekeinknek egyszerűen szükségük van a megfelelő oxigénre. És hogy a gyerekeinktől oly látványosan és nyilvánvalóan el tudjuk venni a gyerekkort. Tudjátok, ma reggel itt voltunk a gyerekmisén, és látom a gyerekeket, az a halott sápadt, szürke arc, és az első gondolatom mindig az, hogy unják. Ez is biztos igaz, de, de… ha egy picit úgy a mélyére nézek, akkor azt tudom mondani, hogy nem unják, nincs vér az agyukban. Most keltek föl szegények, rugdosták őket, hogy „Gyerünk, misére kell menni!” Most itt beülnek, pang az… Hát úgy meg tudom érteni a sápadt arcukat.

Létezik olyan, hogy valami nagyon döbbenetes szándékos nem tudás. Hogy hát ezt tudjuk, és mégis úgy csinálunk, mintha nem tudnánk, pedig tudjuk. Vagy, és… nézzétek el nekem, hogy biztos, hogy mindenkinek vannak néha olyan vesszőparipái, amitől úgy nem bír elszakadni. Majd én is elszakadok ettől, de hát Magyarországon az édesanyák 90%-a szeretné szoptatni a gyermekét, legalább úgy fél évig, mert addig muszáj volna. Végül ebből lesz 42%. Az okok: nem megfelelő információk, az édesanya szorongása, és a kezdeti nehézségek. Minden együttérzésem és megértésem az édesanyáké a tiszteletemmel együtt. Azért könnyű nekem erről beszélni, mert én elég távol vagyok tőle, nekem könnyebb erre rálátni. Akkor azt mondhatnánk, hát ha van valami, amit biztos, hogy tudhatunk, az az, hogy az anyatej a csecsemőnek való. Hogy az azért van, hogy a csecsemő abból táplálkozzon. Hogyha ebből lesz 42%, akkor ezt nagyon érthetjük, mert az emberi természetet megérthetjük. De éppen a végeredmény valami olyasmi, amire azt mondhatnánk, hogy ez valami szándékos nem tudás. Hogy éppenséggel tudhatnánk, mert az információ a birtokunkban van, és nemde a felelősségünk a következő nemzedékért, hát… Hát kikért, ha nem értük? A gyakorlat lehet valami egészen más.

A harmadik gondolat tehát így szól, ha van szándékos nem tudás, biztos van szándékos tudás is. Mikor egyszer csak azt mondom, mostantól kezdve nem csinálok úgy, mint hogyha ezt nem lehetne tudni, mert lehet tudni. Vagy hogy például a tartós kapcsolatoknál hogyan dolgozunk meg oly nagyon, és nagyon, és nagyon azért, hogy biztonságban legyünk? Rendszerezzük és szervezzük az életünket, és mindent szabályozunk, és ez nagyon jó, hogy így van, de ennek van egy ára. Ez pedig, hogy csökkenni fog a szenvedély. Hogy ezt tudhatjuk, hogy így van, és hogy ezért, hogyha tartósan és elégedetten szeretnénk együttélni valakivel, a szenvedély kultúrájának az ébren tartására van szükségünk. Ezt egészen biztosan tudhatjuk, és de nagy dolog, mikor úgy döntünk, ha van szándékos nem tudás, akkor legyen szándékos tudás is.

Végül a negyedik, az utolsó gondolat. Olyan, mintha létezne az, hogy szándékos nem értés. Hogy tulajdonképpen értjük, de úgy csináljuk, mint hogyha nem értenénk. Milyen nagy dolog, mikor egyszer csak azt mondjuk „De szeretnék a szándékos nem értésből a szándékos értésbe átfordulni!” Például, mi papok. Évtizedek óta, minden kutatás bizonyítja, hogyha mi papok kiállunk elétek, és elkezdjük mondani „Bűnösök vagytok! Tartsatok bűnbánatot!”, hogy ez nem nagyon hat rátok. Nem arról van szó, hogy ne volna igaz, és ti nem mondhatnátok, hogy „Ti papok bűnösök vagytok! Tartsatok bűnbánatot!” Teljesen igaz. De a realitás mégis az, hogy valahogy a lelkünk nem erre éber, és nem erre a rugóra jár. Hogy ezért nagyon fontos, hogy meg tudjuk fogalmazni az örömhírt nem csak úgy, hogy bűnös vagy, és tartsál bűnbánatot, hanem egészen másképpen is, mert hogy az úgy is van.

Olyan döbbenetesen érzéketlenek tudunk arra lenni, hogy mennyire eredménytelenek vagyunk. Drámaian eredménytelenek tudunk lenni, elég csak bemenni egy templomba, és megnézni, hogy hánya vagyunk ott. Úgy csinálunk, mint hogyha ezt nem látnánk, és nem tudnánk, és nem értenénk. Ezért… szeretnék váltani, és azt mondani, hogyha valamit érthetünk, de nagy dolog, hogy összeszedem a bátorságom, és azt mondom, akkor azt szeretném is érteni. Ha ez érthető, akkor szeretném érteni.

Az emberi természettől nem idegen, és 2000 évvel ezelőtt, amikor ott voltak ezek az emberek, és megtértek Keresztelő János beszédjére, vagy elkezdték követni Jézust, és kevesen voltak, és sokkal többen, akik azt kiáltották, hogy „Feszítsd meg!”, hogy akkor tudhatjuk, hogy csak valami olyasmi történt, ami ma is az emberi természet része. De nagy dolog, hogy összeszedjük a bátorságunkat. Mert ehhez egy nagy bátorságra van szükségünk, mégpedig azért, mert konfliktusba fogunk kerülni saját magunkkal. De nagy dolog, mikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy vállaljuk azt a kényelmetlenséget, ami abból fakad, hogy most már nem akarok úgy lenni, mintha nem látnék, vagy nem hallanék, nem értenék, és nem tudnék. Mert hogy látok, és hallok, és értek, és tudok, és Istenem, kérlek téged, hogy segíts nekünk!

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu