Szándékos vakság

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat! Örülök, hogy itt vagytok. Az jutott eszembe, ez egy rettenetes képzavar, hogy az eső megrostál bennünket. Ez így egy nagy képzavar, de kétség kívül… na.

Mi az, ami „érvényes” az életemben?

Lenne egy fonál, ami szeretném, hogy végig vonuljon az éven, ez a fonál pedig valahogy annak az élménye, nevezhetnénk ezt valamiféle csúcsélménynek, valamely alaptapasztalatnak, vagy akár spirituális tapasztalatnak – kinek hogy tetszik, vagy éppen melyik jellegzetesség felől közelítünk – amiben az életnek valamely nagyon fontos üzenetét átéljük élményszerűen, és valahogy azt mondjuk, ezt a szót használtuk, hogy „Na ez nagyon érvényes.” Az életnek valami olyan – és körbe tudjuk ezt írogatni – igazsága nyilvánul meg, vagy tárult föl számomra, amiről azt tudom mondani, hogy ez „érvényes”. (01:05)

Tudjátok, van egy-két alap történetem, amit olyan szívesen, akár újból és újból is elmondok, mert hogy azokban számomra élményszerűen föltárult az, hogy ez létezik, hogy valami érvényes. Aztán a kérdés, hogy tudok-e emellett az érvényesség mellett elköteleződni, és az alapján élni. Amikor ugye az a fiatalember zuhan le a repülőn, van még 20 másodperce, és hirtelen rájön, hogy azt hitte, hogyha meg fog halni, akkor félni fog, hogy a halálfélelem nagyon erős lesz, és azt tapasztalja, hogy egyáltalán nem fél. Ezen meglepődik, és a következő gondolat, hogy „De akkor mit érzek? Nem félek, hanem szomorú vagyok. Mégpedig azért vagyok nagyon szomorú, mert hogy most 15 másodperc van az életemből, most lett egészen világos számomra, egyértelmű, hogy elszúrtam. Hogy az életemet olyasmivel töltöttem, ami nem számít, azok helyett, akik számítanak.” – és akkor még van 5 másodpercem. (02:20)

Ezért tartom ezt nagyon érdemlegesnek, hogy még most élünk, most még jó lehetőségünk van, van még 5 évünk, vagy 50, vagy kinek 100, én nem tudom. Valami, amit valamikor megéltünk nagyon élményszerűen, hogy ez érvényes, hogy akkor az alapján tudjunk élni. Mert hogy hiába éltük át azt valamikor, hogy ez érvényes, mondhatnám, hogy ez a csúcsélményem. Vagy kedves ismerősöm, de az egy 30 évvel ezelőtt azt mondja nekem. „Feri, képzeld el, az történt velem, hogy hát, én egy olyan igazi egyetemista voltam. Mit tudtam én, hogy mi az igazság, de nagyon érdekelt. S akkor ebben a nagy feszültségben, hogy akarom tudni az igazságot, de gőzöm sincs, hogy mi az, elkezdtem olvasgatni a szentírást. Én egyáltalán nem voltam keresztény ember. Ahogy olvastam, nem tudom, ahogy olvastam, és olvastam, a Jánost olvastam. Ahogy olvastam, hirtelen leraktam a könyvet, hajnali három óra volt. Fölhívtam a szerelmemet. Azt mondtam neki, Ildikó… Nem értette, hajnali 3-kor miért hívom föl, de fölvette, mert azt hitte baj van. Azt mondtam neki <<Ildikó, ez tényleg igaz.>>, majd leraktam.” Ott hajnali 3-kor ennek a srácnak lett valami nagyon-nagyon alap élménye, hogy itt van valami nagyon érvényes dolog. (03:50)

Szándékos vakság

Az lenne a fonál, amit egész évben valahogy szeretnék vinni, újból és újból megragadni, hogy keressük azt, hogy mi az, amiről tudhatjuk, hogy az érvényes, miközben különböző témákról szeretnék beszélni. És… most akkor egy olyasmi témát szeretnék jobban körbejárni, ami mint hogyha éppen ezzel szemben, vagy ezzel összefüggésben a legnagyobb kérdőjeleket intézné hozzánk. Ez pedig a szándékos vakság, amiről a szakirodalom így beszél, hogy mindegyikünkre ember voltunk okán jellemző az, hogy képesek vagyunk szándékosan vakká lenni, vagy süketté. (04:30)

Mondjuk egy fájdalmas élményemet ezzel kapcsolatban, ami aztán egy kapcsolatban jelenik meg, szeretném idehozni. Mikor a feleség, legyen ő mondjuk a piros széken (1). Tudjátok, ahogy a kutatási eredmények erről beszélnek, csak akkor még egyszer ide hozom például. Egyszer elvált férfiak a kutatás szereplői. Nem a válás ténye az érdekes, hanem hogy a válás valahogy emblematikusan kifejezi és megragadhatóvá teszi azt, hogy őneki volt már egy kapcsolati kudarca, tehát valószínű nem akart rögtön elválni, ezt akarta volna hosszabban, de elvált, tehát ez egy kapcsolati kudarc. Ő együtt él most valaki mással, és nyilván ezt most szeretné jobban csinálni. Lehet, hogy alap élményei vannak, emlékeztek a kérdésekre, hogy „Tulajdonképpen mit adhatnék neked? Mire van szükséged?” Jó az, hogyha az életünk során előbb-utóbb ezek a kérdések érvényessé válnak számunkra, mert különben ez csak egy mondat. Egész másképp élek, ha valamikor ennek az érvényessége megjelenik nálam. Az derül ki, hogy ezekben az esetekben itt a kutatás résztvevői, a nő 10 valamilyen kapcsolati kezdeményezésére és jelzésére, ami lehetett szóbeli vagy nem szóbeli… Tudjátok a számot? A férfi hányat vett észre, és hányra reagált? Pontosan, 1. Tehát a 10 kapcsolati kezdeményezésére a nőnek, a férfi egyetlen 1 esetben reagált. (06:30)

Ez mondjuk egy tényszerű dolog. És ami a fájdalmas, most visszatérek ide, csak hogy akkor egy kutatási eredmény van mögötte, visszatérek ide, hogy hányszor és hányszor hallom azt, hogy nők: 10. Akkor, 10 x 10, 100, 10 x 100… Most ezt nem kezdem el mondani, mert belezavarodok. És a férfi 10-ből 1-re reagál. Egyszer csak a nő, az lehet hogy 5 év, 15 vagy 35, fogja a cuccát, és azt mondja, hogy „Most belefáradtam. Egyedül egy kapcsolatot nem tudok fönntartani. Egyedül egy kapcsolatban nem tudok elégedett lenni úgy, hogyha te nem vagy társam, nincs köztünk kölcsönösség. Elég volt, elfáradtam, megyek.” Milyen érdekes, egyszer csak ez a közlés megérkezik a férfihez. Egyszer csak a férfi jön el hozzám, és azt mondja „Feri, nagyon nagy baj van. A feleségem már elköltözött, válni akar, már beadta a papírokat, már… De hogy én most rájöttem, hogy most nagyon-nagyon nagy a baj.” Mikor férfiak jönnek hozzám úgy, hogy 5, vagy 15, vagy 3 év után, tulajdonképpen egyszer csak föloldódik bennük a szándékos süketség. Mert ilyenkor mindig elhangzik az „Hát tudom, mondta. Hát nem vettem komolyan, vagy nem gondoltam, hogy ez olyan fontos. Jó, hát nők…” (08:10)

Jönnek a hiedelmeink, és a hiedelmek megerősítik a süketségünket, hogy hát nem számít, vagy nem fontos, vagy nem érdekes. „Attól még – ahogy mostanában ez megint olyan szívbe markoló nekem – hát 24 évig ment, akkor 25-ig is fog.” Ez egy téveszme, mert valami megy 24 évig, és nem megy 25-ig. Akkor hallgatok férfiakat, ahogy mondják, hogy „Nagyon is meghallottam, és most sürgősen valamit csinálni kéne.” Akkor a férfi most elkezd beszélni a nőhöz, és akkor a nő lesz süket, és azt mondja „Nem, ez már menthetetlen, vége van. Én ezt az utolsó pillanatig csináltam, most már mondhatsz, amit akarsz. Akkor itt jelenik meg egy sajátos süketség. Ez nagyon drámai. Az egyik mondja, a másik süket, aztán a másik mondja, és az egyik süket, és tönkre megy egy család. Hát az nekem nem tud nem fájni. (09:25)

Hogyha megkérdeznénk, hogy hallja-e, amit mond? – Hát persze, hallani halljuk. Föl is tudnánk írni. Ajj, erről szeretnék beszélni. A szándékos vakságról, és a szándékos süketségről. De akkor mondanék még egyet. Hát, ez egy klasszikus lesz. A férfi azt mondja „Ide figyelj, én szex nélkül nem bírom. Hát egyszerűen nem, nem. Lehet, hogy én is csak egy ilyen egyszerű lény vagyok, nem tudom, énnekem, nekem, nem tudom, nem tudom…” Itt megjelenik egy szándékos süketség, hogy „Eddig is bírta. Nem igaz, hogy ezen múljon. Ha szeret, akkor ez… annyira nem számít. Hát vagy elköteleződött az én személyem mellett, vagy akkor kutyafüle. Ki fogja bírni. Beszélek néhány asszonytársammal, máshol sincs máshogy, na. Most olvastam az Indexen, hogy na, jó, tehát azért annyira nem kivételes ez. Tehát ha akarja, bírni bírja, ha szeret, ha ő az igazi, én neki vagyok, akkor… Meg vannak a gyerekek, van miért maradnia.” Ez egy szándékos süketség, itt. De nyilván ez egy rendszer, és a nő azt mondta, hogy „Te, édesem! Menjünk már el együtt valahova!” A férfi azt mondja „Hülye vagy? Hát tudod, hogy én milyen fáradt vagyok? Hát nem az, hogy… ez nem kedv kérdése. Hát örülök, ha egyáltalán szombaton valahogy ki bírom pihenni magam. Hát utána meg… Nem, ne macerálj engem ezzel, légy szíves!” Ez is szándékos süketség. Mögötte biztos, hogy ott van egy hiedelem. „Jó, hát ezek ilyen izék, na, mi szentségi házasságot kötöttünk, abban nincs válás, ennyi, ennyi. Nálam sokkal rosszabb férfiak is vannak. Ennyi.” (12:00)

Alice Stewart – a röntgensugárzás károsan hat a magzatokra.

A szándékos süketségnek és vakságnak elég durva következményei vannak. Hmmm. Most megidézek egy asszonyt, 19… Tényleg… de most mire gondoltatok? Ja, hogy így, hogy egy ilyen… egy ilyen félpapi módon? Jaj, ez jó! Nem, hát ne haragudjatok, én egy rendes pap vagyok, én ilyeneket nem tudok. Úgy hívják, hogy Alice Stewart. 1965, Oxford. A hölgy orvos, elsősorban fertőzések, ez a szakterülete, vírusok. Uaah! Bajok, betegségek. Arra figyel föl, hogy elég sok gyerek betegszik meg rákban, és hal meg – ez őt elkezdi nyugtalanítani. Megvan a kor hiedelme arra nézve, hogy hát nyilván, ugye akik nem jó egészségügyi körülmények között élnek, azok sokkal-sokkal jobban kitettek, de ő egyszerűen tudni akarja, hogy ez hogy van, egy okos nő. H-hmm. Ahogy nézi a kutatásokat, az derül ki, hogy a rákos megbetegedések nem nagyon mutatnak összefüggést azzal, hogy a családi háttér pénzügyi szempontból milyen. Ám valamivel nagyon világos összefüggést mutatnak, ez pedig az, hogy ahol a gyerekek rákossá válnak, amikor az édesanya áldott állapotban van, készültek róla röntgenfelvételek. S akkor azt mondja „Annyira nyilvánvalóan nem mutat mással összefüggést a vizsgálati eredmény a rákra vonatkozóan, ezzel meg annyira nyilvánvalóan mutat, hogy én azt gyanítom, hogy egy áldott állapotban lévő édesanyát nem kéne megröntgenezni.” (14:30)

Az lenne a kérdésem, hogy miután tudjuk, hogy igaza van, hogy mennyi időbe tellett, amíg azt, ami egyértelmű volt már akkor a kutatási eredményekből, elfogadta a szakmai közvélemény? Nagyon, jó, jó érzéketek van hozzá. 25 év, amíg az angol és amerikai orvosi közvélemény elfogadta ezt, az 25 évbe tellett, de úgy, hogy ez az asszony harcolt. Tehát ahol lehetett, és ahogy lehetett, ő ezért harcolt, és úgy volt 25 év. A 25 év alatt hetente meghalt egy gyerek. (Egészségedre!) Hetente egy gyerek halt meg 25 éven keresztül. (15:40)

Mikor azt mondom, hogy a szándékos vakságnak van tétje, akkor például ilyesmire gondolok. Annak szeretnék most a nyomába eredni, hogy hogyan van az, hogy az egyik oldalon az van, hogy egyszer csak – így is mondhatnám most – egy aha élmény szerűen, hihetetlen világos lesz, hogy valami érvényes. Nem egyszerűen csak a szónak olyan puritán értelmében igaz, vagy helyes, hanem hogy így érdemes élni. Hogy na ennek van létjogosultsága. Ha valami igaz, akkor ez igaz. Ha érdemes valamit csinálni az embernek a Földön, akkor ezt biztos, hogy érdemes. És hogy ezzel szemben milyen döbbenetes, hogy 25 évig halnak meg minden héten, miközben a kutatási eredmények már nyilvánosak. Erről szeretnék beszélni. A történet nagyon jó abból a szempontból, hogy megvan benne az, ahogy nézzük, az az öt elem, ami a szándékos vakság, süketség, nem tudás, nem értés világához úgy tűnik, hogy rendre hozzátartozik. (16:55)

Az első… De most van öt szék, akkor most dáridózunk, hát akkor gyerünk! Az első, az első, hihíí! Annyira jó ez a színpad! Tényleg, majd gyertek föl, itt ugráljatok egy kicsit. Csak ha lehet, ne most. Szoktak esküvőn hozzám jönni kedves fényképész hölgyek és urak, és kérdezik, hogy hova nem szabad menni. Hát ki vagyok én, hogy ezt mondjam? Szerintem bárhova, csak pont ott ne akarj lenni, ahol én vagyok. Volt már olyan, hogy… esküvőn már minden volt, csak most eszembe jut ez a kedves fotós, aki nagyon-nagyon, szóval volt érzéke ahhoz, hogy a képen majd mi lesz látható. Ez azonban azt az árat jelentette, hogy éppen itt és most mi történik, arra kevésbé tudott figyelni. (Hátrál, és közben fotózik – szerk.) Így ment hátra… most itt van az oltár, nem véletlen, hogy ebbe az irányba vagyok, már kinéztem az előbb. Az oltár előtt van egy döbbenetes nagy virágcsokor. Szétzúzta, ott minden, tehát az a gyönyörű váza, amit direkt hoztak, az ripityom, a víz, az a 20 liter, értitek, mert nem egy ilyen kis izé vázácska volt, úgy szépen elé folyott a vőlegénynek és a menyasszonynak, talán a bőséget szimbolizálandó, azt nem tudom. Virágok szanaszét… hahh. Szóval, azt mondja. Az első. (18:55)

1. Közkeletűen elfogadott hiedelem – mértékkel mindent lehet.

A szándékos vakság eseteinél úgy tűnik, hogy mindig létezik egy közkeletűen elfogadott hiedelem. Például ebben az esetben a hiedelem az volt, hogy – így mondhatnám, most nagyon pongyolán fogok fogalmazni – mértékkel mindent lehet. Ha nem megy túl valami egy bizonyos mértéken, akkor az nem fog ártani. Ez volt a közkeletű hiedelem. Ha valami nem megy át egy bizonyos mértéken, akkor az nem árthat, beleértve a röntgensugarakat is. (19:35)

Tudjátok, mikor papnövendék voltam, akkor nagyon-nagyon élveztük azt, hogy latin szavakat kérdeztünk utcán sétáló emberektől, és kíváncsiak voltunk, hogy hogyan reagálnak. Valamivel szórakoztatni kellett magunkat, és ez egyébként a latin nyelvtanulást is ösztönözte. Emlékszem, de ezt akkor kamerára is vettük. Már nem tudom, kinek az ötlete volt. Ez az esemény egészen pontosan, így ahogy mondom, meg van örökítve. A Déli Pályaudvarnál történik, és azt is tudom, hogy egy egyenruhába öltözött vasutast kérdeztünk meg erről. A kérdés a következő volt. Uram – megy a kamera, bzzz – Uram – De hogy mikor volt? Ez körülbelül a ’90-es évek eleje, igen, assz’em ’91, vagy ’92. „Uram, önnek mi a véleménye az ordinációról?” De most a… ugye ebben az a jópofa, hogy úgy, úgy megindulnak az asszociációink. Tehát az orgazmustól kezdve Origenészig sok minden eszünkbe juthat. Emlékszem, ez a vasutas, tehát egyáltalán nem érdekes az, hogy tudja-e hogy az mit jelent, vagy nem. Úgy kihúzta magát, tudjátok, szóval azzal a bennfentességgel, ahogy… „Ordináció?” És ott, vasutas egyenruhában, a Déli Pályaudvaron a következőt válaszolta. „Uraim, mértékkel mindent lehet.” És most nem tudom, hogy tudjátok-e, az ordináció az a papszentelés latinul. Olyan nagyon kacsingatni nem köll hozzá. (21:40)

Tehát az első, hogy létezik valami hiedelem, amit ott és akkor… Ez lehet persze, lehet egy férj és feleség, lehet egy család, lehet egy kiscsoport, lehet egy közösség, lehet egy nagyobb csoport, lehet egy intézmény, lehet egy cég, lehet egy társadalom, vagy lehetünk nagyon sokan, mindegy, az egyes embertől az emberiségig. Azt mi elfogadjuk, és azt mondjuk, hogy ez a hiedelem ez nyilvánvalóan igaz, meg se kérdőjelezzük. De képesek vagyunk olyanok lenni, mint a ’90-es évek elején az a kedves MÁV-os ember, aki minden további nélkül, anélkül, hogy értette volna a szót, összekacsintott velünk. (22:20)

Biztonságos kötődés

Csak úgy (Egészségedre!), hogy úgy egy-egy példát úgy szívesen mondanék, hogy számok. Ti tudjátok, hogy – ez egy klasszikus, de ezt egyszerűen muszáj tudni – tudjátok-e, hogy Magyarországon a felnőtt lakosságnak hány százaléka tud biztonságosan kötődni? Van, aki tudja, nagyon örülök neki. Tudjátok, mi a biztonságos kötődés? Ugye a biztonságos kötődés az, hogyha három órát váratsz engem, én otthon vagyok, 11, és mondtad, hogy 8-ra jössz, de 11-kor se vagy otthon, te vagy a férjem, és én várlak téged, 3 óra. Akkor ez alatt a 3 óra alatt nem jutok el 1, oda, hogy te egy gazember vagy, és anyámnak tényleg igaza volt, ráadásul ezt sosem gondoltam volna. Tehát sem ez nem történik meg, sem az, hogy már nézegetem az altatós fiolákat, hogy tulajdonképpen életem tragédiájának a terhét hogy tudnám megkönnyíteni, remegő kézzel, mert hogy úgy tűnik, hogy egy senki vagyok, egy nulla, hogy találtál nálam jobbat, amit egyébként mindig is féltem és rettegtem, hogy így lesz, mert nyilvánvalóan hogy én nem vagyok elég jó, és te sokkal-sokkal jobbakat is érdemelnél, mint engem, mert hiszen tényleg se szép nem vagyok, se okos, se aranyos, még csak kedves se nagyon. Hát a biztonságos kötődésnél ez nem történik meg 3 óra leforgása alatt. Sem pedig az, hogy úgy fölszegem az állam, és azt mondom „Szinglinek, annak volt jó. Akkor azt vacsoráztam, amit én akartam, akkor ettem, mikor jól esett, az ment a tévében, amit én nyomtam, akkor feküdtem le, amikor én akartam.” Értsünk ez alatt akármit is. (24:30)

Amikor valaki nem tud biztonságosan kötődni, érzelmi teher alatt elbizonytalanodhatok a másikban, magamban és a kapcsolatban. Alkati kérdés, hogy melyikben fogsz elsősorban elbizonytalanodni, de aki úgy igazán komolyan veszi a kötődési zavart, ő mindháromban elbizonytalanodik. Akkor megvan a szám? Kötődési zavar. Minimum 50%. Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet. Legeslegjobb esetben is 50%. Ez azt jelenti, hogy azzal számolhatunk, hogy 4 kapcsolatból 3-ban valakinek lesz kötődési zavara. Ezt akkor alaphangon vehetjük így. A kötődési zavar azt fogja jelenteni, hogy a templomba járóknak minimum a fele krónikus istenkapcsolati problémákkal fog küzdeni – most jön az érdekes rész – de erről nem fog beszélni. (25:45)

Olyan hálás vagyok két idős hölgynek, mindjárt elmondom, miért. Azért, amit mondtak nekem. Az egyik idős hölgy a következőt mondja. „Tudod Feri atya, mi az én nagy bajom? Hiszek én Istenben, nem bízok benne.” Ennél jobban a kötődési zavart nem írta le nekem senki. A másik asszony pedig odajött, olyan, hogy mondjam, nagyon fáradtan, fásultan, szomorúan, és a reménynek csak egyetlen sugarát tartotta a kisujjában, és azt mondja „Feri atya! Én segítséget szeretnék kérni, de annyira jó lenne, ha egy valamit nem mondanál.” Ó, hát de kíváncsi voltam, mi az az egy dolog, amit nem mondhatok, azért akkor végül is tulajdonképpen elég jó sok mindent… még lehet. Azt mondja „Azt az egyet ne mondd, légy szíves, hogy imádkozzam többet! Ezt az egyet ne! Mert én már megemeltem az adagot. Hogy én ezt már annyit csinálom, már végem van. Nekem nem az a problémám, hogy nem imádkozom, hanem az, hogy hiába mondom, nincs válasz, az az én bajom, hogy nincs válasz.” (27:10)

Azt tudjátok, hogy amikor valaki azt mondja, hogy nincs válasz, az egy hiedelem? (Kaparja a széket – szerk.) Érzékeltessem ezt egy picit jobban? Most ne értsétek félre, de ezt mindenképp meg kell veletek osztanom. Itt ül Margit néni, a kórházban fekszik, én megyek be hozzá. Margit néni azt mondja „Jaj, Ferikém! Jaj, de örülök, hogy bejöttél! Én csak egyet nem értek, azt, miért büntet engem Isten? Hát mivel érdemeltem én ezt ki? Miért pont én?” Ez rám nagyon hat. Mikor fiatal pap voltam, úhh, s arra gondoltam, hogy hát hátha ezzel a hiedelemmel lehet itt valamit kezdeni. Mikor fiatal pap voltam, megfogtam Margit néni, Ildikó néni és Kati néni kezét, de főleg a Mária néniét… Régen nem fogtam meg Dzsenifer néni kezét. Ha megérem, 40 év múlva majd Dzsenifer néni kezét fogom megfogni. Nem tudom, ez jelent-e majd valami lényegi változást. Minden esetre akkor még csak Mária nénik voltak a két kezükkel. És… Változik a világ. S akkor azzal próbálkoztam, hogy „Mária néni! Hát tetszik-e szeretni Jézust?” Tudjátok, ilyenkor a nagybetegekben is olyan életerő támad. „Atya! Hogy…? Hát még a kérdés is!” Olyan erők jelentkeznek, hogy Yoda mester egy kicsit úgy fölül az ágyában. „Hát haaa!” Tudtam én, hogy ez a válasz, így akkor most már az energia megvan a változáshoz. „Hát Mária néni! Nemde úgy van, hogy maga mindig ott imádkozza ott a keresztutat, egymás után a 14 ugye. Hát csak hányszor tetszett elimádkozni, hogy ártatlanul, igazságtalanul bántalmazzák, és ítélik el, és ölik meg? Hogy nincs semmi bűne, és az ártatlant mégis ez éri? Hát Kati néni… – Tudom, hogy Mária nénivel kezdtünk, értitek, itt ez egy a jelenség, azért cserélgetem a neveket. – Ildikó néni! Hát tetszik tudni, van az életnek olyan nehézsége, ami nem Isten büntetése.” Most jön a varázslat. „Háááhh, de jól esik ez, amit mond, atya! Hát csak egyet értenék meg… mivel érdemeltem én ezt ki?” (30:35)

Kapcsolati zavarok

Ilyenek a hiedelmeink. Mikor ezek a hiedelmek megjelennek kötődéssel kapcsolatban. Mikor valaki azt mondja „Isten szóra sem méltat engem, nem figyel rám, nem törődik velem.” Hogyha el tudom engedni a hiedelmemet, akkor egyszer csak azt tudom mondani. „Hát nem erről van szó, hanem hogy süket vagyok, hogy nem hallom. Hát miért ne szólna?” Óh! Tudjátok, hogy mióta tudjuk, hogy létezik kötődési zavar? (Egészségedre!) Egy alapkutatásból tudjuk, ugyanis körülbelül a ’60-as években, ’70-es évek, tömegével kezdtek kapcsolati konfliktusokkal fordulni férfiak és nők a segítőkhöz. De olyan, szinte varázsütés szerűen nőtt meg a száma a kapcsolati zavarokkal segítségért fordulóknak, hogy lettek kutatók, akiknek ez „De… mi történt?” És nem volt levezethető a jelenből. Egyszer csak, ahogy kutatták, a következő derült ki. Azok, akik most a hatalmas mennyiségben jönnek a kapcsolati zavaraikkal, társkapcsolati zavarokkal, azok háborús gyerekek a ’40-es évekből, és mindegyiküknek a közös vonása az, hogy nagyon súlyosan nélkülözniük kellett az anyukájukat, vagy az apukájukat, vagy mindkettőt, hogy árván nőttek föl, vagy félárván nőtek föl, vagy ide-oda adott gyerekek. (32:35)

Akkor egyszer csak elkezdték ezt nézni, hogy „Van összefüggés a társkapcsolati zavar, és aközött, hogy mi történik az első években? Hát mi összefüggés lehet?” Kiderült, tudjátok-e, hogy mennyi ideig kell az édesanyának távol lennie a csecsemőtől, hogy biztosak legyünk abban, hogy ott kialakult egy kötődési zavar? Számok, számok, számok… 2 év, 1 év, 2 hét… ú, de durva. A helyes válasz: 1 hónap elég. 1 hónap elég. Engem az rendít meg, hogy ezt most akkor tudjuk a ’70-es évek óta, az 50 év. 50 éve tudjuk, hogy a korai tapasztalatok összefüggést mutatnak a későbbi társkapcsolati zavarokkal és konfliktusokkal, azzal, amit és ahogyan megélünk ott. A jelenségben mindig az a megrendítő, hogy mint hogyha ez az információ vagy a tudás egyszerűen nem menne át, hogy nem lenne világos, a következményeivel nem számolnánk. (34:15)

A társkapcsolatban micsoda nagy dolog, valaki egy konfliktus során azt mondja „Tudod, hogy én ilyenkor mindig rettenetesen feszült leszek, és ideges, féltékennyé válok. Ilyenkor kedvem van téged bántani… és az összes többi. Hát, a sérültség, tudod? Legyél velem nagyvonalú, kérlek! De sajnálom, hogy ez fölelevenít bennem, de tudom, hogy ez honnan jön.” Mestermunka, valaki egy ilyet mond. Óh! Erről 50 éve tudunk. (34:55)

Tehát az első, hogy van valami hiedelem a szándékos vakság világában, amit vagy az egyes ember, vagy kettő, vagy a csoport, vagy a közösség elfogad. Ugye, csak visszatérnék a történethez, Alice Stewart. „Minden szabad mértékkel, mert mértékkel nem árt.” 1 hónap anya nélkül, az tudjátok, hogy egy pici babának az örökkévalóság. Azt tudjátok, hogy egy pici baba számára nem létezik az a fajta idő fölfogás, mint egy felnőtt ember számára. Az körülbelül az iskolaérettséggel alakul ki. Egy kicsi baba nem tudja azt gondolni… hogy „Semmi baj nincs, anya depressziós. És hogy jön, és nagyon szeret.” Ezt egy pici baba nem tudja mondani magának. (36:05)

Ne hagyjátok magára a síró gyereket!

Ezért ha egy pici babát elhanyagolunk, mondjuk – mondok még egy hiedelmet. Komolyan, néha megmosolyogtok ezért, de nem egyszer járok vidéken, tartok előadást, ezt el szoktam mondani két mondatban, hátha számít. Újból és újból tartósan a síró gyereket ne hagyjátok úgy! Az egy hiedelem, hogy a jó gyerek úgy születik, hogy éjszaka berakjuk a kis ágyába, rácsukjuk az ajtót, leoltjuk a villanyt, hadd aludjon, ne zavarja a kis szemét a fény… és persze fog majd sírni. Akkor majd erősödik a torka, ez később nagy haszon. És aztán előbb-utóbb úgy szépen, szépen megnyugszik, és úgy álomba sírja magát. És velem is ezt csinálta az anyám, és az anyám mondta is „Ide figyelj, Ilonkám! Marikám! Dzseniferkém! – ma is így csináljuk – Két-három hét elég volt. Az igaz, be kell vallanom – tudjátok, ezt hányszor hallottam? – be kell vallanom, az anyai szívem azért majd megszakadt, de az anyám mondta, most kell kibírni. Tudom, hogy fáj, most kell kibírni, most kibírod azt a két-három hetet, és akkor… béke lesz. És tényleg így lett, anyám jól tudta.” A hiedelmet. (37:50)

Mert egy gyerek idegrendszere és agya annyira fejletlen, képlékeny, hogy nem tudja magát megnyugtatni. Ezért egy gyerek, akit az ő mértékével mérve elhanyagolunk, nem a mi mértékünkkel mérve, az övével mérve, az a gyerek nem megnyugszik, hanem megsérül. Átmegy azon a folyamaton, hogy ő megpróbál mindent azért, hogy szeretetet kapjon, és végül megtanulja, hogy nincs semmi sem a kezében, amivel el tudná érni, hogy őt megfelelő módon gondozzák, ezért tulajdonképpen reményvesztett lesz. Akkor az anya visszaemlékezésében majd azt fogjuk hallani, hogy „Ó, hát… volt egy olyan, hogy úgy a lányom, mintha meg se akart volna ismerni. Azért az nagyon fájt. Hát tudjátok? Az anyját nem ismeri meg?” Nem arról van szó, hogy nem ismerte meg az anyját, hanem tudta, hogy nem érdemes már próbálkozni. Már védte magát. Most megint elkezd kötődni az anyukájához, és az anyja megint otthagyja? Köszönte szépen, azt a varrt ő már nem akarta föltépni. Az a megrendítő, hogy önismereti csoportokban újból és újból, és újból hihetetlen, ipari mennyiségben halljuk ezeket a történeteket. De azóta eltelt három nemzedék. Tehát egy gyerek nem megnyugszik, megsérül. (39:40)

Közben éppen elkezdjük tanítani arra, amit így nevez a szakirodalom, hogy tanult tehetetlenség. Mert az az alap élménye, hogy nincs az élete a kezében. Ez rendben is van, de akkor tudok egészségesen fölnőni, ha az az élményem, hogy miközben az életem nincs a kezemben, én az anyukám kezében vagyok. Ezért van valaki, aki törődik és gondoskodik. Tudjátok, mi a szép? Hogy valahogy a mi világunkban ez úgy áll össze, hogy én azért tettem azt, amit tudtam, mert én sírtam. Hogy a sírásomra, a vágyamra, a szükségletemre és egyáltalán arra, hogy létezem, kaptam választ, és az nagyon jó. Hát akkor, az is számít, hogy létezem, az is számít, ha sírok, ha mondok valamit, hogy vágyakozom, ez mind számított, mind, mind, mind számított, és végül hihííí!, 40% szoptat. Ugye, ez a vesszőparipám mostanában. (40:45)

Hiedelmek. A hiedelmeket akkor elfogadjuk, és nem is kérdőjelezzük meg. A hiedelmek minden további nélkül nemzedékről nemzedékre szállnak, és a tények hiába ismertek, egyszerűen a cselekvés küszöbét nem ütik át. Végül, mindig a hiedelem alapján fogunk tovább működni, és nem a tények alapján. Tehát az első, mindig vannak hiedelmek. Második lépés, mrrhhh. (41:25)

2. A hiedelmekhez elfogadott érzelmek kapcsolódnak.

A technológiai fejlődés kapcsán kialakuló hurrá-optimizmus.

Ebben az esetben, Alice Stewart, és a kicsi babák ehhez a hiedelemhez valamilyen általánosan, a közösség vagy a család, vagy a férj-feleség – most nem akarom mindig végig mondani – elfogadott érzelmek kapcsolódnak. Ebben az esetben például a technológiai fejlődés kapcsán kialakuló hurrá-optimizmus. „Fantasztikus, az ember mindenre képes. Most megvan a röntgen gép, most egyszerre már ezt is látjuk, és azt is tudjuk, és a fejlődésnek nincsen határa, és hihetetlen, hogy az ember mire képes. Most már erre is fogunk majd, és arra is, és hé-hééé! Nincs itt veszély, semmi sem, hát bele se kell gondolni, semmi veszély nincs, hát értitek, hogy fejlődünk, fantasztikus! És mértékkel csináljuk, minden teljesen oké.” Ebben az az izgalmas, hogy nem egy negatív érzés az, amit egyes ember, vagy a csoport elfogad, hanem itt egy kifejezetten pozitív érzés, az a lelkesültség, hogy „Hihííí!” (42:35)

Ebbe nem akarok hosszabban belemenni, egyszerűen nem bírom ki, hogy… Az történt… (Egészségedre!) az történt, most kereszteltem, ilyet szoktam csinálni, rendre. Két éves volt a kisfiú, szépen föl volt öltözve. Nyilván nem maga öltözött. Fogtam a vizet, a jobb kezemben. Ennek semmi jelentősége nincs, csak hogy el tudjátok képzelni. És mondtam, hogy „Én megkeresztellek téged…” (Mutatja, hogy háromszor önti a keresztvizet a gyerekre – szerk.) És a gyereknek nem tetszett a hideg víz. Ez nagyon érthető. Főleg, ha esetleg kissé neurotikus, akkor pláne. Ezért elkezdett nagyon „Ááááá!” Ez szerintem teljesen oké. Szoktam mondani a szülőknek szertartás előtt, ha a gyerek sír, oké, kiabál, az is oké. A következő történt. A gyerek kétéves, ült itt az apukája, és az okostelefont gyorsan odaadta neki. A kétéves gyerek a lehető legnagyobb természetességgel, rutinos mozdulattal kapcsolta be, majd húzta le. Az a helyzet, hogy megnyugodott. (44:15)

Azt tudjátok, most csak mondom, ez a, ugye, hogy a hurrá-optimizmus, ó, a technológia, hogy mindezt, hihí-hí, hogy… Ja, egész nyugodtan segítsetek, mindent csináljatok meg, amire szükségetek van, én is iszom addig. (Technikai szünet, Feri iszik – szerk.) Rendben? Gondoskodjatok magatokról, egymásról! Ahh! Visszatérek. (45:15)

Egyszerűen nem bírtam most a kettőt nem összekötni. Hogy azt tudjátok, ez a folyamat is milyen megrendítő, hogy mondjuk 20 évvel ezelőtt, amikor kereszteltem, az esetek többségében amikor a gyerek elkezdett sírni, vagy akár ordítani, vagy bömbölni a víz miatt, akkor… Vagy a keresztanya, aki fogta, vagy a keresztapa, de nagyon gyakran átadták az édesanyának, és akkor rögtön ő a mellére vette, és ringatta, és babusgatta. Eltelt mondjuk 10 év, és ezt egyre kevésbé láttam. Sokkal többet láttam, hogy cumi, cukk-cukk-cukk, cumi-cumi-cumi. Az már ugye egy tárgy. Azt tudjátok, hogy nem ugyanaz történik az agyunkban, meg a testünkben, meg az idegrendszerünkben, meg semminkben sem, hogyha egy cumit veszünk be, vagy hogyha az anyukánknak halljuk a szívverését, hogy nem ugyanaz történik velünk. Most tulajdonképpen lesz egy harmadik lépés, és… Nem károgni akarok, egyszerűen csak a jelenség érdekes nekem, de a következményei döbbenetesek. Ez pedig, hogy most már az embert hagytuk, most már lettek tárgyak, de most már a tárgyakat is hagyjuk, és lesznek gépek. (46:35)

Akkor az emberre – ez egy hiedelem – pedig egyre inkább úgy tekintünk, mint akinek szükségletei vannak. Kétség kívül úgy tűnik, hogy a cumi egy ideig-óráig jó, de kétség kívül egy okostelefon sokkal érdekesebb. Látni valóan kétévesen is már a figyelem képes ott lenni. De tudjátok, hogy amikor az okostelefon, és amikor toljuk az online világot, akkor aztán pláne nem az történik velünk, mint hogyha egy emberrel vagyunk. Akkor se, ha ott és akkor meg fogunk nyugodni. Azt mondják a kutatók, de ebbe most nem, most nem akar ez a témám lenni, csak össze akartam kötni ugye. Mert azt mondjuk, hogy „Az ’50-es évek, jaj, ez a hurrá-optimizmus, van röntgen készülék, micsoda kis gyagya korszak! Hát mit nem lehetett ezen tudni?” De nekünk is megvan ugyanez a témánk, hogy a szülők, akik a legjobbat akarják a gyereküknek, gépeket adnak. Az ember képlékeny, mikor pici. Az agy, az idegrendszer, semmi sem elég fejlett. Ezért az agyunk, és az idegrendszerünk, és az egész emberi természetünk ez alapján fog strukturálódni, hiszen az alapjai még nincsenek készen. Ez azt fogja jelenteni, hogy amit a kötődési zavarnál láttunk, az egy nagyon ehhez fogható, párhuzamos folyamatban fog lejátszódni. Ezt majd nem kötődési zavarnak hívják, és a struktúránk lesz sérült, és a strukturális zavarainkkal, a rendszerszintű zavarainkkal sokkal nehezebb mit kezdeni, mert azokból sajnálom, de nincs gyógyulás. Egy strukturális zavarból nem lehet meggyógyulni. Azért, mert ez a személyiségnek az alapjaiban történt meg, arra fog most fölépülni majd minden. Az ott… hahh. De ennek a jeleit nagyon jól látjuk már, és ezért csak tudjátok, olyan, hogy… Mikor a kötődésről beszélek, el tudom képzelni, hogy ültök mondjuk 50%, és azt mondjuk „Ja, hát ezt már tudjuk rég. Ugyan már, jaj, hagyjuk már a kötődést! Mi, milyen, göö-göö-göö!” (49:20)

De akkor most beszélek a 2017-ről. Jönnek a gépek. De ezzel semmi problémám nincs vele, nagyon, a röntgen is nagyon jó, az összes gép nagyon jó. Csak amire használni fogjuk, az nem fog nekünk jót tenni, egyáltalán nem fog jót tenni. Akkor el fog telni pont 20-30 év, és… ki fog tudni egyáltalán kapcsolatban lenni a másikkal? Hát ez, ez… Azt tartom az egészben izgalmasnak, hogy visszafelé látjuk, hogy ez hogyan működik, és előre felé mintha lehúznák a rolót, és elfog bennünket a vakság. Például itt, egy ilyen haaa, egy ilyen naiv optimizmus, egy ilyen jópofa „Óóó, óóó!” (50:10)

Azt tudjátok, hogy a mi korosztályunk 20 percig tudott egy történetre figyelni. Azért egy meseszövés, a sok szereplő és az ármányok, és kivel, és kinek… Tudjátok, hogy ez most mennyi idő? 2 perc. Örkény István ezt megérte volna… most kiderült, hogy ki a klasszikus. Tegnap tartottam egy előadást, ott voltam a SOTE-n. Azt kérdezte valaki, hogy hát nem ártalmas-e az embernek az, hogy a regényekben annyi szörnyűség van? Ugye, hogy ármány, és szerelem, tehát ott a hűtlenség, megcsalás, gyilkos… hogy ez nem, nem… ez a gyerekeknek…? Én nem tudom, de ez egy jó kérdés egyébként, csak értelmetlen. De jó kérdés, csak mire a gyerekeinkről lesz szó, nem olvasnak regényt. Tehát eleve, milyen regény árthatna nekik? Mert amit nem olvasnak, az biztos nem fog nekik ártani, ha csak a fejükre nem esik a nagypapa polcáról. A regények ma már egyáltalán nem fognak senkinek se ártani, de már a regény kivonatok se, mert az is hosszú lesz. Hát ez… valami elitnek lesz az úri passziója. Óh! De az a baj ezzel, hogy amikor… tudjátok, az a szerep, amiben most vagyok, ez nem egy jó szerep, egyáltalán nem jó szerep, nem is szeretek benne lenni. Tudjátok, ez a Gaaa! Csak közben meg az… sz’al az a, jaj, tudjátok, na… Eszembe jut ez az Alice Stewart, aki 25 éven keresztül mondta, hogy „Rendben van, lehet ezt nem komolyan venni, minden héten meg fog halni egy baba.” Ez kifejezetten nem egy jó szerep neki, 25 évig ezt tolni, és akkor mindenki beleköt, és hülyének nézik. Ért… ne… na ugye, most nem értitek félre. Tehát ez nem, ne, na, na! Kis pötty vagyok, tehát nem err… nem, na. (52:20)

Brad Pitt – Szöveségesek.

Oké, tehát hiedelem. Második pont: A hiedelemhez egy elfogadott érzelem kapcsolódik. Nyár vége volt, vagy talán ősz eleje, megnéztem Brad Pittel egy filmet. Brad Pitt. Hülyeség volt? Nem tudom, megnéztem. Ez egy ameri…, milyen, hát amerikai, de… háborús film, azt akartam mondani. Van benne egy jelenet, hogy ő egy ügynök… Ismerős a film? Egy ügynök, és a felesége is ügynök. Jó, van, aki a feleségére mutatott. Ez nem a Mr. és Mrs. Smith, mert ez egy II. Világháborús történet. Tehát ügynökök. A nőt zsarolja egy idős asszony, egy szintén német ügynök, kém ügynök. A gyerekükkel zsarolja, közös gyerek, hogy kárt tesz a gyerekben, hogyha a nő nem szerez információt. Brad Pitt, akárhogy is hívják a filmben, rájön, mhh, mint Stirlitz. Milyen érdekes, hogy csak a 60 éveseknek jelent ez valamit. Beront ehhez a nőhöz, és azt mondja „Maga nyomorult, maga a gyerekemmel zsarolta a feleségemet! Maga átkozott!” És a nő, hát a színésznő az zseniális. Így kihúzza magát, ilyen döbbenetes elégedettség, egy büszkeség, és azt mondja „A Harmadik Birodalom tisztje vagyok. Rendfokozatom…” (54:30)

A szerelem egy természetes regresszió.

Ezzel azt akarom mondani, hogy azok az érzések, vagy érzelmek, amelyek a hiedelmeinkhez kapcsolódnak, minden további nélkül lehetnek pozitív érzések. Mhh. Azt tudjátok, hogyha nagyon (Egészségedre!), hogyha nagyon-nagyon boldogok vagyunk, ha nagyon, nagyon-nagyon, akkor az mindig egy realitásvesztés is? Nagyon-nagyon érdemes boldognak lenni, akkor inkább ezt élvezzük, mintsem hogy nagy döntéseket hozzunk. Ezt például én úgy gyakorlom, nem biztos, hogy igazam van, hogy mikor jön egy jegyespár… „Feri atya, mi itt lakunk a területen. – Na, az jó, az jó.” Azt szoktam kérdezni, mielőtt bekerülnek a csoportba, hogy „Mióta vagytok együtt? – Ó, hát négy hónapja, de a szerelmünk olyan, még senki nem volt így szerelmes…!” Remélem, éreztétek ezt. „Hogy senki még így nem volt…! Amit mi érzünk, mi ketten, azt senki.” Ez tudjátok, mi? A szerelmes egy természetes regresszióba kerül. Úgy mondja a szakirodalom, autisztikus fázis. De tök jó, kétség kívül. Ezért azt szoktam mondani „Amíg egy évet nem vagytok együtt, ne is álmodjatok róla, kis nyuszik.” Volt már olyan, hogy levelet kaptam, és dühödten, és tojást dobtak rám, és elgáncsoltak, hogy milyen alapon, két szerelmest, aki szentségi házasságot akar kötni, és én megakadályoztam, hogy ők… Egy év alatt? Neeem. Nekem is van felelősség érzetem. (56:45)

Amikor nagyon boldogok vagyunk, az kisebb-nagyobb realitásvesztéssel társul. Amikor pedig nagyon szerelmesek vagyunk, azt úgy hívják, hogy autisztikus fázis. Én és a szerelmem, az összes többi díszlet. Ez pontosan megfelel annak az élményvilágnak, ahogy a csecsemő-anya alkotják a maguk egész világát, és a csecsemőnek tényleg nincs szüksége online világra, és nincs szüksége a… Brad Pitt háborús filmjére, tök jól megvan nélküle. (57:30)

Negatív érzelem is kapcsolódhat a hiedelemhez.

A második pont így szól, hogy a hiedelmeinkhez érzelmek kapcsolódnak. Az érzelem lehet egyébként negatív érzelem, természetesen. Valakivel beszélgettem, a következőt mondja „Feri, képzeld el, hogy utaztam a járművön, és ott elkezdtek bántani egy nőt. Ahogy bántották, én azt néztem, hogy mikor állunk föl tízen, hogy mikor van az a pillanat, ahogy egy emberként fölállunk, hiszen mindenki látja, hogy azt a nőt elkezdték bántani. De nem álltunk föl tízen, sőt a helyzet az, hogy senki nem állt föl.” Ugye ez a szándékos vakság. Mert pontosan mindannyian látjuk, és úgy teszünk, mintha nem látnánk, mintha nem értenénk, vagy nem tudnánk. Azt mondta „Hát akkor én fölálltam, de hát… Azt gondoltam – mondta – ha én fölállok, na akkor majd legalább a többiek is fölállnak. És senki nem állt föl.” Azta! Mi az, ami itt a hiedelmet kíséri érzelemként? „Nem történik semmi baj, nem szól szám, nem fáj fejem. Izé, elintéződik, még ez nem olyan nagy baj. Majd megoldódik, majd… úgyse folytatják.” Ugye ez akkor itt a félelem. Tehát, második, hogy a szándékos vakságban hiedelmek vannak, azután közkeletűen elfogadott érzések és érzelmek. Harmadik. Megnézem a jegyzetemet. Hahh! Pont ez nem jutott eszembe. Gyanús. (59:25)

3. Az önmagamról alkotott kép.

Ami megerősíti a rendszert, hogy vak legyek, az az önmagamról alkotott kép. Alice Stewart esetében az orvosok önmagukról alkotott képe, hogy ők segítenek a betegnek, hogy ők nyilvánvalóan gyógyítanak. „Tehát nyilvánvalóan olyan emberek vagyunk, akik gyógyítunk, és jót teszünk a betegekkel. Elképzelhetetlen, hogy amikor használjuk a technikai vívmányokat, akkor ártanánk. Hát hiszen, orvosok vagyunk, nyilvánvalóan nem árthatunk.” (60:10)

„10 évembe tellett míg rájöttem, hogy a férjem bántalmaz.”

Mondok megint egy… Nem t’om, ezt nem t’om olyan nagyon pozitívan mondani. Például. most kezdem a sort… nem is tudom, nem, inkább innen (3) ülve mondom. Hogy… jött hozzám valaki, és a következőt mondja. „Feri, képzeld el, hogy én több mint 10 év házasság után eszméltem arra rá, hogy tulajdonképpen engem a férjem bántalmaz.” Az is döbbenetes, hogy le tudok ide (1) ülni, és azt tudom mondani magamnak, hogy ami velem történik, az nem is bántalmazás. Magamnak ezt tudom mondani, és az a hiedelmem, hogy hát ez nem bántalmazás, ez tulajdonképpen, na. Azt mondja, hogy „Mikor ráeszméltem, de körülbelül 10 évembe tellett, míg rájöttem, hogy a férjem engem bántalmaz, és ez krónikus.” Emlékeztek, ahogy John Gottman leírta a bántalmazásnak ezt a formáját. Mindig egy irányú, a tettes mindig az áldozatot hibáztatja, a saját felelősségét sosem látja be. Nagy valószínűséggel előbb-utóbb sérülések történnek. A tettes vádolja az áldozatot, és nincs benne semmiféle bűntudat. Ugye az ismérvek, amikor tudhatjuk, hogy ennek fele se tréfa. Azt mondja ez a nő „10 évig egyáltalán nem is tudtam azt kimondani, hogy engem bántalmaznak. Amikor rájöttem, hogy ez bántalmazás, akkor elkezdtem elmenni papokhoz, hogy elmondjam nekik, hogy <<Én egy szentségi házasságban élek, és a férjem engem bántalmaz. Mit kéne csinálnom, atya?>>” (62:15)

Nem sok kedvem van elmondani, hogy mit mondott nekem, de így volt, és ezért ide (1) ülök, és azt mondja. „Évekig jártam papokhoz, és tulajdonképpen mindannyian a következőt mondták: <<Tűrjél! Ez egy szentségi házasság, holtomiglan-holtodiglan. Csak nem akkora nagy baj az, hát csak nem, olyan durva dolgok csak nem történnek. Jó, hát eddig is ment.>>” Összes hajam szála az égnek áll. Hogy így tudunk megérteni folyamatokat, hogy hogyan lehetséges az, hogy magunk, vagy egy másik ember életére nézve hiedelmeket döbbenetes módon tovább viszünk, miközben ott van előttünk, hogy mi történik. Annál világosabban már nem lehetne ott. Ahh. Ezek annyira fájnak nekem, hogy hát ordítani tudnék. (63:35)

Tehát a harmadik, az önmagunkról alkotott kép. Hogy én azt gyanítom, hogy például abban, hogy a papok többsége, akivel ez a hölgy találkozott, értitek, nem tudhatom. Azt tudom mondani, hogy azoknak a többsége, akikkel ő találkozott azt mondta, hogy tűrje. Azt gyanítom, hogy a papok többsége, akik ezt mondták, magukról egy pozitív énképet őriztek. Azt, hogy hát „A szeret…, maradjanak együtt. Van már két gyerek, hát az is számít. A gyerekeknek kell apa is, anya is. A válás az egy nagy sérülést okot. Ó, hát mi megerősítjük a szentségi házasságot. Ugye, hát az mégis csak… Meg hát Jézus is, hát mi is tűrünk.” De attól az még bántalmazás. (64:35)

Tehát a harmadik, hogy az önmagunkról alkotott kép akadályozza azt, hogy lássuk, amit láthatnánk. Ott, az orvosok önmagáról alkotott képe, papok önmagáról alkotott képe, és, és, és. Folytathatnánk. Negyedik. Hűű, nézem az időt. Azt a…! Negyedik, ami a rendszernek része, mindenképpen. Ez pedig az, hogy… (65:15)

4. Az adatok nyilvánosak.

Tehát hogy amit láthatnánk, amit a szándékos vakságban nem látunk, vagy nem akarunk meghallani, az tulajdonképpen nyilvános. Vagyis, nem valami olyasmi – mondjuk így – nehezíti meg a ma születő gyerekek életét, ahogyan odaadjuk nekik másfél évesen az okostelefont, amiről ne tudhatnánk, hogy hogyan hat az idegrendszerükre, a személyiségükre, mert egyszerűen csak szakirodalmat kell olvasni. Olyasmi történik velünk, amiben az adatok, a tények egészen nyilvánvalóak. Tehát nem valami durva, brutális, elhallgatott összeesküvés nyomorgat meg bennünket, hanem egy csomó olyan dolog, amiről lehet tudni. (66:10)

Ugye itt megint a… néha olyan, nem is tudom minek érzem magam, pojácának, vagy nem t’om, ilyen nevetséges paprikajancsinak, vagy nem t’om minek. Megyek, és ugrálok, és mondom, hogy „Tudjátok-e, hogy 10 házasságból 9-nél az első baba születése után a kapcsolati elégedettség meredeken zuhan lefelé?” És akkor ehhez ugrálni is szoktam. Ezt már annyiszor elmondtam, ezt már álmomból fölébresztve meg tudja… Volt egy ilyen rajzfilm: „Mondjátok meg, hogy az oroszok már rég nem téglaporral tisztítják a fegyvereket…” („Mondjátok meg a cárnak, hogy Angliában a fegyvereket nem téglaporral tisztítják!” – Levsa (rajzfilm) – szerk.) Ez egy gyerekkori rajzfilm, teljesen beégett nekem. Semmi értelme nem volt, csak mondom. Tényleg, reggel fölébredek álmomból, akkor is el tudom mondani, hogy „Tudjátok, hogy 10 házasságból 9-nél meredeken zuhan lefelé…?” És ugye ebben az a drámai, megszületik a pici baba, akkor megerősödik egy olyan folyamat, amiről remélem ti, akik itt ültök, már mindannyian mindent tudtok. Hogy pont az történik, amit akartunk, pont úgy történik, ahogy akartuk, mindent mi előre akartunk, pontosan az történik, és utána prrr, mi nyúlunk ki tőle. Ebben ez a döbbenetes. Nem csak hogy az adatok nyilvánosak, hanem minden úgy is van, ahogy mi csináltuk, pont úgy. Ahh! Mhh. (67:50)

A kiégés jutott eszembe, csak aztán magamra gondoltam, és gondoltam, nem beszélek erről többet. Képzeljétek el, egy új fogadalmat tettem, kiégés témában, ezt megosztom veletek. Mert eddig a következő fogadalmaim voltak a napi egyensúlyomhoz. „Mindenképpen alszom minden nap minimum 6 órát.” Ez volt az egyik. Második. „Mindenképpen, minden nap legalább egyszer eszek meleg ételt.” De az történt, hogy egy előadás előtt rájöttem, hogy nem ettem még meleg ételt, ez egy esti előadás, és hogy nincs kedvem már éjfélkor meleg ételt enni, meg különben is, az sokkal problémásabb. Hogy… és akkor bementem egy ilyen kis izé… Ettem egy finom melegszendvicset. Ehhez kapcsolódik a fogadalmam. „Minden nap legalább egyszer fogok főtt ételt enni.” Így fejlődök, 52 évesen ide jutottam. (69:10)

Szóval a negyedik, hogy amitől annyira pocsék az élet, annak a zöme tudható. De nem is csak hogy sejthető, meg úgy… Számok, adatok, tények, minden a rendelkezésünkre áll. Hogy a szándékos vaksághoz ez tartozik, ez jellemzi. Most egy… jaj… na ebbe nem kezdek bele. Mert eszembe jutott valami. Egy olyan szépet hallottam. Tudjátok, mikor volt a gazdasági világválság, most a mostaniról beszélek, 2008, hogy… Volt egy amerikai cég, és akkor azt mondja, hogy… hmm… 30%-kal esett a megrendelések száma. Hát akkor ennyi és ennyi embert kell elbocsájtani. Múltkor ezt mondtam? Mondtam. Milyen érdekes, kiesett. Akkor egy másikat mondok. De tényleg, jó… annyira hálás vagyok nektek, hogy nem engedtétek végig mondani. (70:20)

Német autógyárak. Német autógyáraknál azt mondják, hogy „Igen, akkor el lehet bocsájtani egy csomó munkavállalót, és akkor…” Tényleg mondtam, most eszembe jut, amikor mondtam, hogy sok embernek kis szenvedés, vagy kevés embernek nagy szenvedés. Azt csinálták, sok helyütt, hogy azt mondták, dolgozzon egy ideig mindenki 6 órát, és kapjon 5,5 órás bért, és akkor meg tudjuk csinálni, hogy nem bocsájtunk el. Ezt… mikor valakik nagyon világosan látják, hogy vannak a számok, az adatok és a tények, és egyszer csak nem valami, valami közkeletű hiedelem alapján, amit ugye, hogy „Akkor el kell bocsájtani. Ennyi, akkor leépítünk, ennyi, ezt lehet csinálni.” Jönnek az érzések, hogy ú, gyerünk, a félelem. S akkor… önmagunkról alkotott kép, hogy „Nézzétek, nem csinálnám, ha nem kellene, nem csinálnám. Hát ismertek. Na, cimbik vagyunk, nem? Én nem vagyok olyan, hogy bárkit. Hát most muszáj, egyszerűen… Nekem is fáj, de ez most így van. Úgyhogy, stty!” (71:50)

Erre azt mondta valaki, egy olyan világban élünk, ahol embereket áldozunk föl számokért ahelyett, hogy számokat áldoznánk föl emberekért. Miközben mi mindannyian pontosan tudjuk, hogy egy olyan világban szeretnénk élni, ahol a számokat áldozzák föl az emberekért. És miközben mi mindannyian ide állnánk, vagy ide ülnénk, és azt mondanánk, egy ilyen világban szeretnénk élni, ahol a számokat áldozzák föl az emberekért. (72:30)

5. Az igazság ismerete a változáshoz nem elég.

Jön az ötödik, ahh! Gyerünk, ezt most csak ide pöttyintem. De nem, de nem t’om, hogy lesz a vége, most… elárulom nektek a zavaromat, nem tudom, hogy lesz a vége. Hogy… mert az ötödik pont így szól, hogy miután az adatok, a számok és a tények általában, de a vaksággal kapcsolatban mindig nyilvánosak és ismerhetők, ezért az igazság ismerete a változáshoz nem elég. Teljesen mindegy, hogy tudjuk-e, hogy így van, vagy nem. Hogy most unos-untalan itt beszéltünk a kötődési zavarról, és most megerősítettünk öt számot. És akkor mi van? Tulajdonképpen pontosan semmi. Az igazság ismerete nem elég. Ezért kötöttem össze ezt a témánkkal, és szeretném majd ezt bővebben kifejteni még, hogy mik az okai, az még sokkal izgalmasabb, hogy a szándékos vakságnak milyen okai vannak. Az igazság ismerete nem elégséges, hanem annak az élményszerű meglátása, hogy „Na akkor mi az, ami igazán érvényes?” Hahh! Hogy úgy szeretnék élni, hogy az igazán érvényes legyen. (74:10)

Záró történetem. Lejárt a jogosítványom. Elmentem a nénihez, a néni nagyon kedves volt. Ha hallaná, hogy nénizem, biztos bántaná, egy csodás hölgyről van szó. És azt mondta „Ó, Feri atya, na jöjjön csak, jöjjön, csinálunk fotót.” S akkor csinált egy fotót, azt mondja „Na, hát ez nem jó. Még egyet, mert ez nem előnyös. Az én kezemből olyan nem kerülhet ki. Kss! Nézze meg, szerintem ez jól sikerült. Akkor öt évig ez lesz a jogsijában.” S utána nagyon kedvesen azt mondta „Ide figyeljen! Most magának el kell mennie, a csekken be kell fizetnie a lóvét. De amikor jön vissza, csak kacsintson. Nem kell végig állni a sort.” Befizettem a csekket… (Feri kacsint, majd mutatja, hogy hívja a hölgy – szerk.) Készül a jogsim. Annyira szívem szerint, de jó lenne, hogy össze-összekacsintanánk egymással, és úgy az lenne bennünk, hogy tudjuk, hogy érdemes. Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (75:40)