Szándékos vakság

Isten hozott benneteket, köszöntelek mindannyiótokat!

Szándékos vakság

A szándékos vakság jellemzői (ismétlés)

Örülök, hogy itt vagytok. A témánk, a szándékos vakság. Nem kis téma, a jelentősége óriási. Emlékeztek, Alice Stewartról hoztuk azt a történetet, hogy 1956-ban egyszer csak egy fölismerése támad egy kutatása nyomán, amit ő szorgalmaz, és nagy nehezen gyűjti össze rá a pénzt. A kutatásból egészen világossá lesz számára, hogy a gyerekek rákos megbetegedése összefüggést mutat, hogy amikor az édesanya áldott állapotban van, akkor (Köszönöm, köszi!) röntgenfelvétel készül róla. Emlékeztek talán, hogy 25 évbe tellett, míg valami, amire azt mondhatnánk, hogy ténykérdés, mert ott voltak a számok, 25 évbe tellett, míg az angliai és amerikai orvosi közvélemény elfogadta, hogy ez így van. A jelenségre pontosan, nagyon világosan érvényes ez, amit így neveztünk meg, hogy a szándékos vakság. Mi a tétje? Ebben az esetben 25 éven keresztül, közben tudta már ő, és ezt mondta is, és egy harcosnő volt, aki tolta is, nem adta föl. Minden héten meghalt egy gyerek. Akkor ennek van tétje. (01:30)

Emlékeztek, így írtuk le a szándékos vakság jelenségét, hogy öt jellemzőt nevezhetünk meg. Az egyik, van egy közkeletű hiedelem. Például, hogy megfelelő mértékkel minden alkalmazható. Hát csak éppen ott nem. De van egy hiedelem, amit elfogadunk, és elhiszünk. Azután van egy közkeletű érzelem, amivel tudunk azonosulni, és együtt dobban a szívünk. Például „Jó, a tudomány és a technika, abból csak jó jöhet ki.” Azután… a harmadik, az önmagunkról alkotott kép, hogy az orvos az a valaki, aki jót tesz. Ő mindig segít, mindig gyógyít, mindig, amit tesz, az mindig a betege javára szolgál. Ugye vagy így van, vagy nem. Például olyan megtisztelő, hogy mikor orvosi egyetemisták kérnek engem, hogy tartsak előadást, akkor úgy érzem, hogy van egybefogadó közeg, és szinte mindig beszélek erről, mert szerintem kinek, ha nem nekik érdemes ezt hallani, hogy nagyon fontos lenne tisztáznotok, orvosi egyetemista barátaim, a hatalomhoz fűződő viszonyotokat. Hogy mit kezdtek majd azzal a helyzettel, hogy nagyon nagy hatalom adatik a kezetekbe. Egy hierarchikus helyzetben fogtok létezni, amiben a beteg ember, mondhatjuk azt, hogy ebben a hierarchikus helyzetben, ember az emberrel, az mellérendelő kapcsolat, de a helyzet hierarchikus, mert én beteg vagyok, és rászoruló, és te vagy a segítő. A helyzet hierarchikus, a kapcsolat mellérendelő. Hogy mit kezd valaki, vagy valakiben mit kezd a föl nem tárt viszonya a hatalomhoz. Ahhoz, hogy egy sajátos hierarchikus helyzetben ő most fölül van. Hogy olyan orvosokhoz szeretnék járni, akik jól kezelik ezt a hatalmat, és akiknek ez tudattalanul működik, vagy esetleg éppen ezt élvezik, jaj nekem. (03:45)

Azt sose felejtem el, ahogy mikor először elszakadt a térdszalagom, és bevitt vákuum ágyon a mentő, akkor mondtam, hogy hol, meg hogy fáj, és akkor az orvos egyszer csak így föltette a kezét, azt mondja „Stop! Én vagyok az orvos.” Tulajdonképpen az volt az üzenete, hogy én ne magyarázzak neki, hogy nekem mi meg hogyan fáj, mert ő tudja. Azt ugye tudjátok a kutatásokból, hogy egy orvos-beteg kapcsolatban… Ahh! Ez jelent valamit? A térdem! Segítség! Hogy egy orvos-beteg kapcsolatban mennyi időre van szükségünk ahhoz, hogy átéljük azt, hogy törődnek velünk, hogy figyelnek ránk, hogy számítunk, hogy emberszámba vettek? Tudjátok? Tkk-tkk-tkk-tkk. Nem kell 1 perc sem. De, azért az kell. Nem sok, de azért az kell. Tehát a harmadik, az önmagunkról alkotott kép. Hogyha túlságosan is mereven ragaszkodunk az önmagunkról alkotott képhez, hogy mi papok, vagy mi orvosok, vagy mi rendőrök, vagy mi akárkik… Természetesen mi jót teszünk. Höö-höö-höö! Mikor… ahh, gyerünk, megyek tovább, mert új témák. Azt mondja, a negyedik volt… De nem férek el! Újra kell strukturálnom a rendszert. Azt mondja. A negyedik: a számok, az adatok nyilvánosak. Tudhatjuk, hogy így van. Ahh! (05:40)

A rendszerszemlélet alapvetései

Az élő rendszereknek szükségük van a működésükhöz szükséges energiára.

A rendszerszemléletnek két-három alapvetését hadd mondjam el nektek. Tudhatjuk, hogy így van. Ez pedig így szól. Minden élő rendszer… Az ember egy élő rendszer, a Kertészeti Egyetem egy élő rendszer, Budapest egy élő rendszer, egy család egy élő rendszer, egy társkapcsolat egy élő rendszer, nem ragozom. Az emberiség egy élő rendszer, az univerzum is egy élő rendszer. Hogy egy élő rendszer addig tud fönnmaradni, és hatékonyan működni, amíg a működéséhez szükséges energiát valahonnan fölveszi. Ezért a Föld nevű bolygó rengeteg energiát vesz föl a Föld maghőjéből, és a Napnak a sugárzásából. Hogyha ez a kettő megszűnne, a Föld nem tudna létezni. Néhány nap alatt megnézhetnénk magunkat a sötétségben, meg a hidegben. Tehát az egy naivitás, hogy azt mondjuk, óh, mennek itt a dolguk maguktól. Nem maguktól mennek, hanem attól az elképzelhetetlen mennyiségű energiától, amit a Nap sugárzása, és a Föld maghője kölcsönöz a Földnek, mint élő rendszernek a működéséhez. (07:00)

Ez azért nagyon izgalmas, mert gyerekkorból, a családról mi az alapélményünk? Hogy megy magától. Nekem egy ős történetem ez, de mindig egy pici rossz érzésem támad, pedig gyerek voltam, és… De a történetben mégis csak valahogy egy ilyen kis ügyetlen, szerencsétlen kiskölyöknek tűnök. Ez pedig az, hogy emlékszem, elküldött anyukám, menjek el a zöldségeshez. A zöldséges sajnos a sarkon volt, de a másikon, tehát a messzebbin. Utáltam a zöldségeshez menni, és kellett vennem 5 kiló krumplit, mert atléta voltam, tehát bírjam. De pici voltam, kicsi voltam, 7-8 évesnél nem voltam több. Akkor kértem a krumplit, piros kis zsákban, tudjátok, ismeritek ezt. Nem t’om, hogy ma még ez így van-e. És akkor piros kis izé… zsákocska. A zsákocska, ez 5 kiló, és a… gondoltam, hogy végig húzom magam után. És akkor mondja nekem a néni, hogy nem t’om, 38 forint, vagy valamennyi… mondjuk ’72-ben nem tudom, hogy mennyi volt 1 kiló krumpli. Ne, az annál olcsóbb volt. Nézem a zsebem… „Nem t’om, nincs itt? Most hol…, hol van? Nem is tudom.” Ott állok, egy kis kölyök, persze elkezdtem szorongani, szorongtam, szorongtam, szorongtam, és persze sor volt mögöttem. Ezt én észleltem, hogy ez nem annyira jó. Rám nézett a néni. „Na, nincs, kisfiú, nincs magánál pénz? – De, hát az anyukám adott, csak nem találom.” Úgy a szorongásomban a következő mondat hagyta el a számat, voltam 7 éves. „Nem baj, majd hazamegyek, és hozok egy másikat.” Hát tulajdonképpen nekem 7-8 évesen a pénzről ez az élményem volt, hát most ezt elvesztettem, majd hozok egy másikat. Pont ugyanilyen lesz, és akkor megveszem a krumplit. Emlékszem, hogy ennek a hölgynek kifutott a vér a fejéből, és azt mondja, hogy „Ez nem így van, kisfiú. A maga szülei azért sokat dolgoznak.” Akkor életemben először… Értem én, de hogy tényleg, hogy ez valahogy… (09:25)

A gyerekkori tapasztalás, hogy az a legfontosabb élő rendszer, amiben vagyok, ez a család, hogy ez magától működik. Emlékeztek, hogy közben meg az milyen jóleső élmény, hogy pici csecsemőként átélem azt, annak a jogosságát, hogy én jogosult vagyok arra, hogy engem feltétel nélkül szeressenek. Jaj, de jó! Egy pici babának semmit nem kell hozzátenni a létezéshez, bőven elég, hogy van. Az már bőven elég, azért, mert a puszta létezésemmel bizalmat adok a családnak. Óh, és ebből a bizalomból, hahajj, hogy táplálkozik apa. Mert apám egészen kelekótya volt egy ideig, míg meg nem születtünk. S akkor egyszer csak… „Hűű, a gyerekeim! Hát ez már komoly.” A puszta létezésemmel valamit adok a családnak. És hogy miközben mennyire élvezem ezt, hogy a szeretet, „Ajj, feltétel nélkül szeretnek!”, hogy aközben felnőttként, egyszer csak az élő rendszerek működésénél rájövök, hogy igen, és a feltétel nélküli szeretetnek rengeteg föltétele van. Hihetetlenül sok, és egy élet kevés lesz, hogy ezeket mind kidolgozzam. Tehát az első dolog, amit tudhatjuk, az élő rendszer akkor tud működni, ha a működéséhez szükséges energiát valahonnan fölveszi. (10:50)

Ahogy Scott Peck írja az egyik könyvében, amerikai pszichiáter, hogy „A hozzám fordulók zöme, akik kudarc élményekről számoltak be, és azt mondták, hogy segítsek nekik földolgozni a kudarcélményt, tulajdonképpen egy pár perces beszélgetés után, vagy egy félórás beszélgetés után a többségükről kiderült, hogy a kudarc egyik oka, hogy nem szántak annyi időt a megvalósításra, amennyi szükséges. A legeredményesebb sportolóknak a kutatásából meg az derült ki, hogy az igazán eredményes sportoló is ugyanúgy szenved kudarcokat, igen, de meg tudja különböztetni a kudarcot a kudarcélménytől. A legeredményesebb sportolók nem csak a kudarcélmény földolgozásával vannak elfoglalva, hanem amikor földolgozták a kudarcélményüket, utána a következő kérdést teszik föl. „Jó, és mi volt az oka a kudarcnak? Most rendben van, hogy már jobban vagyok, de ettől a dolog nincs elrendezve. Most még csak azért dolgoztam meg, hogy én magam egyensúlyba kerüljek, de még nem derült ki, hogy mit lehetne, érdemes volna másképpen csinálni. Ahh! Tehát az élő rendszerek működéséhez szükséges energiát ha nem veszik föl, akkor ezt is tudjuk, az élő rendszerek, minden élő rendszer, beleértve a mostani tudásunk szerint a világegyetemet is, a szétesés felé halad. Mrrhh. Az élő rendszerek maguktól a szétesés felé haladnak. Ezért igencsak szükségük van a működésükhöz szükséges energiára. (12:30)

Az eredményes párterápia alapja: plusz 6 óra hetente.

A második dolog, amire pontosan tudhatjuk, hogy így van, megint csak például, hogy az az izgalmas számomra, amikor számszerűsítünk valamit. Még ha ezt talán ismeritek is. Hogy ugye John Gottmanhez elmentek családterápiára, de akkor már 10-en, 100-an, 200-an… volt már egy jó anyag a kutatáshoz. S akkor a Gottmannek az jutott az eszébe, most milyen érdekes, nézzük meg, hogy az eredményes terápia után 1 évvel kik azok, akik jól vannak, és kik azok, akik nem. Kik őrzik az eredményes terápiának az eredményeit? És kik tartanak 1 év után ugyanott, mint a terápia előtt? Azt mondja, egyetlen mondatban el lehet mondani, mi a különbség a két csoport között. A két csoport között a különbség, heti plusz 6 óra. A heti plusz 6 óra, amit a férj és a feleség egymásra szán pluszban ahhoz képest, amikor a terápiára jöttek. Az naponta majdnem egy plusz óra. S mondhatjuk, hogy ez ilyen egyszerű. Hogy nem az intimitás mélységével van összefüggésben a tartósság, hanem azzal a mindennapi kérdésföltevéssel, hogy „Hogy vagy? Mi van veled? Mit álmodtál? Hogy érzed magad?” (13:55)

A kapcsolatainkba nem fektetjük be a működéséhez szükséges energiát.

Következő, itt ülök, és azt mondom, amit tudhatunk. Az adatok nyilvánosak. A számokról tudjuk, hogy tulajdonképpen a kapcsolatainkba nem fektetjük be a működéséhez szükséges energiát. Sem a társkapcsolatba, sem a gyerekeinkkel való kapcsolatba egyszerűen sem az időt, sem az energiát, ami ahhoz kéne, hogy az az élő rendszer ott jól működjön, egyszerűen nem fektetjük be. Ez végül is oly végtelen egyszerű, hogy legalább 25 év lesz, míg aztán elkezdünk valamit másképp csinálni. (14:35)

Mert emlékeztek, csak akkor most idehozom. Az ötödik pont így szólt, a szándékos vakságot illetően, hogy az igazság ismerete nem hoz változást. Egyszerűen többre van szükség. Hiába tudjuk, hogy ezek az adatok, amik nyilvánosak, valami többre is szükség van. Vagy bátorságra, elszántságra, cselekvésre, most ezt nem akarom itt ragozni. De most visszaülnék ide, hogy mi az, amit biztos tudunk akkor az élő rendszerekről. Mármost azt, hogy az energia… (15:05)

Minden élő rendszer megpróbál egyensúlyba kerülni. – Kóros egyensúly.

Második. Hogyha egy élő rendszer a működéséhez szükséges energiát nem tudja elégségesen fölvenni, de azért valamennyi energiát kétség kívül fölvesz, akkor egyrészt a szétesés felé fog haladni, másrészt minden élő rendszer megpróbál egyensúlyba kerülni. Azért ez tök rendes tőle. Tehát egyrészt esik szét, másrészt azért próbálja valahogy a létezését fönntartani. De hogyha nincs meg a szükséges energia, akkor a legnagyobb valószínűséggel kóros egyensúlyok fognak létrejönni, és azok fönn fognak maradni, és fönn is fogják tartani az élő rendszer működését valameddig. Igen ám, de azzal a hátránnyal, hogy az az egyensúly, ahogy a szakirodalom mondja, kóros egyensúlynak lesz nevezhető. (15:50)

Például, hogy mondjuk ahh. Én egy férfi vagyok. Nem akarom ezt a mondatot kimondani, hogy képzeljük el, hogy egy férfi vagyok, mert ez egyszerűen nem hangzik jól. Én egy férfi vagyok, és itt van a nő, aki mármost anya, most már kétszeres anya. Van olyan, hogy kétszeres anya? Nincs. Kétszeres gyerek… Jaj! Igen, jaj, ezt hallottam, jaj, ez jó. Hát, ez kérlek szépen, egy palóc mondás. Azt mondja. „Mindegy, hogy milyen a gyerek, egészséges legyen. Nem baj, ha beteg, csak egészséges legyen.” Ennek aztán van egy másik verziója. „Mindegy, lényeg, hogy egészséges fiú legyen.” Hát, ezek ilyen… na, szóval. (16:50)

Megvan, itt van a feleségem, akkor már született egy gyerek, két gyerek, három gyerek. Ugye, hogy tudjuk, az anya mindig biztos. De most direkt nem mondom el a százalékot, hogy hány esetben merül föl a gyanú, hogy az apa nem az, aki magáról azt gondolja, hogy ő. Erről is vannak kutatások, de csak egy kicsit furdaljon ez benneteket. Hátha a kíváncsiság, az valami jóra visz. Szóval, itt van akkor, ajj, az én édesem, az én drágám. Ú, és már 4 éve, 8 éve, 10 éve vagyunk házasok, jaj, fölvettük a CSOK-ot, ez pedig azt jelenti, hogy itt nem lehet szórakozni. 3 gyerek, adósság, CSOK hegyek, hajrá biztonság. És amikor itt már jól megdolgoztunk a biztonságért, és tényleg úgy is van, akkor egyszer csak a lelkünk fele föllázad, és azt mondja „De én élni akarok. Nekem kell a szenvedély, a kaland, az ismeretlen, a kockáztatás, a komfort zónából való kisetafikálás. Egyszer csak létre fog jönni az eredeti család szempontjából mindenképpen joggal nevezhető kóros egyensúly, hogy biztonság az asszonnyal, kaland a szeretővel. Ez egy kóros egyensúly, amennyiben ők úgy gondolták, hogy nem így akarják. Nem, hát ha így akarták, akkor… rock’n’roll, de ha… Ha nem így akarták, akkor kétség kívül ez egy egyensúly, és máris egy csomó mindent megértünk, hogy a szeretői viszonyok miért maradnak fönn oly soká. Majd miért lesz az, hogy a nő azt mondja, hogy „Akkor én is.” Hát ha már… most már tudjátok, fifty-fifty. Ezek a naivitások, hogy a férfi megcsalja a feleségét, a feleség meg szenved… értitek. Hol élünk? (19:10)

Tehát a második gondolat, amit ki akartam fejezni, hogy pontosan tudjuk, hogyha a szükséges időt és energiát nem fektetjük bele a kapcsolatainkba, akkor kóros egyensúlyok fognak létrejönni. Ott van az a plusz 6 óra. John Gottman azt mondja, minden tartós és elégedett kapcsolat alapja, ez egy kicsit olyan hülye kifejezés, de mindegy, így mondja, akkor most ki vagyok én… Azt mondja, hogy minden nap, legalábbis rendszeresen frissítsük a szerelemtérképünket. Nem 5 évvel, meg 10 évvel ezelőtti térképpel ülök le beszélgetni a feleségemmel, hogy „Drágám, hoztam neked kaszinótojást, tudom, hogy szeretsz.” S akkor ő azt mondja „Már régen allergiás vagyok rá.” „Vettem jegyet Mozartra. – Már Wagner a kedvencem.” Ez mondjuk nem tudom, fejlődés-e, de…  Szóval, Gottman azt mondja, az alap, hogy befektetem azt az időt és energiát, ami arra kell, hogy naprakész legyen a térképem a társamról. (20:50)

A gyerekeink akkor vannak biztonságban mellettünk… hát már az én gyerekeim aztán tutira! Hogy… mégis, ezen nem derültök, hogy „Mi van?” Jól van, fáradtak vagytok. De tényleg, ez… na jó. Szoktak protestáns lelkésznek nézni, mert ahogy beszélek, úgy arra a következtetésre jutnak, hogy tuti nem lehet katolikus. Mire alapozzák? Nem értem. Szóval. (21:20)

Emlékeztem Woody Allen perére? Hát csak ott voltatok, nem? Hát… most vagy szeretjük, vagy nem Woody-t. Mikor volt a gyerekelhelyezési pere, akkor megkérdezték tőle, a bíró. Nem sokat izé… problémázott ezen, azt mondja „Megmondaná-e a gyerekek barátainak a nevét, meg a gyerekorvos nevét?” Nem neki ítélték a gyerekeket. Szóval. (22:00)

A második alap… tudhatjuk, tudhatjuk, tudhatjuk, hogy így van. Hogyha nem fektetjük be a szükséges időt és energiát, akkor az fog történni, hogy kóros egyensúlyok fognak létrejönni. Ami mindenki számára valamilyen szempontból, vagy több szempontból igencsak megterhelőnek bizonyul majd. Prrr. (22:25)

Az igazság ismerete a változáshoz nem elég.

Akkor az ötödik, ezt ugye már elfecsegtem, de itt még van egy pont, csak visszatérek ide. Ennek az igazságnak, vagy az adatoknak, tényeknek az ismerete nem lesz elég a változáshoz. Annál többre van szükség, mert 25 évig is nyugodtan itt elücsörgünk. Még egy, hogy akkor egy picit végig viszem ezt a folyamatot, az élő rendszerekről, hogy mi az, amit már… nem t’om, hát az összes könyökünkön kijöhetne. (22:50)

Az élő rendszerek működéséhez a legtöbb energiát az információ áramlás biztosításával lehet megtakarítani.

Ez pedig az, hogy miután akkor az élő rendszerek működéséhez nagyon is meghatározott mennyiségű energiára, időre és energiára van szükség, hogy mivel lehet a legtöbb energiát megtakarítani? És én most iszom erre. (Feri iszik – szerk.) Tudjátok-e? Nem baj, ha nem tudjátok. ez azt jelenti, hogy tudattalanul is jól csináljátok. De most már tudjátok is majd, mit csináltok olyan jól. Mhh. (Feri iszik – szerk.) Ezt tudjátok, hogy nem elvesztegetett idő? Elvileg most gondolkodunk. Mivel spórolható meg a legtöbb energia az élő rendszerek működésében? Jaj, hát ez egy… óh. „A legtöbb energia azzal spórolható meg, ha nem mozgunk.” Igen, de azért ennek a megoldásnak lesznek akkor árnyékai. Elég nagy árat fizetünk majd érte. Mit gondoltok? Ez izgalmas, nem? „Negatív gondolatoknak nem adunk teret.” De, és hogyha az egy hasznos információ, hogy tévedtünk? Hmm. Ezt szoktam csinálni, ha nem készülök, tudjátok, és akkor így megy az idő. Nah, gyerünk, most már mondom, mert már van ott annyi pont, hogy már ki se látok belőle. (25:15)

Az élő rendszerekben a leghatékonyabban energiát az információ áramlás biztosításával tudjuk megspórolni. Ez így van az élő szervezetben, így van a csoportban, a családban, a férfi-nő kapcsolatban. Ezért van akkora jelentősége a hatékony kommunikációnak. Mert akkor egy csomószor nem futunk jégre. Akkor nem a téveszméink, a hiedelmeink, az… értitek, nem ezek alapján. Hogy azért csinálod, mert nem szeretsz, ezért…  Egy csomó energiát elfecsérlünk ezzel. Ezért van az, hogy nagyon gyakran, amikor valakik segítségre szorulnak, és valami élő rendszernek a hatékonysága nem elég jó, hogy akkor el tudjuk kezdeni picit a kommunikációnak a segítését. (26:05)

Nem azért… Volt egy ismerősöm, engem annyira bosszantott. Mindig, mikor beszélgettünk valamiről, ő bólintott, azt mondta „A kommunikáción múlik minden.” Hát egyáltalán nem. De hogy nem véletlen, hogy valahogy ezt fedezte ő föl, mert akkor kiseperjük az utakat, tkk-tkk-tkk, egy csomó időt és energiát tudunk megspórolni. Ahh. Oké. Tehát, a negyedik széknél akartam egy picit időzni, arról, hogy sokkal inkább mondhatjuk azt, hogy ami az életünket oly nagyon meghatározza, az nem valami, valami titkos, elrejtett dolog, hanem pontosan valami olyasmi, amit tudunk, pont olyan. (26:50)

Annyira bennem van, emlékszem, Moldova Györgynek van A negyven prédikátor című könyve. Ezt ilyen… 12-13 éves koromban annyira szerettem azt a könyvet. Ott van Kocsi Gergő Bálint, a főhős. Akkor egy csomó jó dolgot tesz, és akkor van ez a – számomra annyira fontos mondat volt. Énnekem az apámmal nem sok kapcsolatom volt, ezért én könyvekből tanultam az életet. Meg hát, mit tudom én, a bunyóból, meg egyebekből. Akkor abban van egy mondat, hogy azt mondja Kocsi Gergő Bálint, a prédikátor, hogy „Hát látom az én prédikátor társaimat, akik egész életüket arra szánják, hogy a még meg nem értett szentírási szakaszokat próbálják értelmezni. Hát én egy picit ezt másképp gondolom, mert én a megértett szentírási szakaszok szerint próbálok élni.” Kétség kívül ez egy elég nagy különbség köztünk, hogy megpróbálok még megérteni valamit, amit nem értek, vagy elkezdem végre csinálni azt, amit régen értek, meg régen lehet tudni. (27:55)

Ajj, tudjátok, mikor valaki azt mondja „Tudom, tudom atya, kettőn áll a vásár.” Mikor ezt valakitől meghallom, gmm-mmm. Ilyenkor nem kell kóla, mert így… Mert mikor ezt hallom „Tudom atya, kettőn áll a vásár.”, akkor e mögött, persze ez egy hiedelem, mit tudom én, hogy hogyan van. Eljövök ide, a hiedelemhez, mert hogy az a benyomásom, hogy ilyenkor tulajdonképpen ez egy gondolat, amiben úgy elegánsan megengedjük, hogy a másik nem teljesen gyagya, de egyébként toljuk a saját szekerünket. „Persze neked is igazad van, most már akkor változz meg!” Oké. (28:40)

Ez volt a jellemzője a szándékos vakságnak. A tétje brutális. Az, hogy a katolikus egyházban lehetséges volt évtized számra az, ahogy dőlnek ki a szekrényből a… Mik? A csontvázak. Ugye, a gyerekmolesztálás, gyerekbántalmazás, ez évtizedszámra meg tud történni, ez egész ijesztő. Hát ez a szándékos vakság, egy csomó ember tud róla, és nem történik semmi, tehát hiába van az adat, a tény, a szám, nem számít, mert nem történik semmi. Hát a szándékos vakság témája, az ott aztán húsba vágó. (29:30)

A szándékos vakság okai

1. Egyirányú figyelem.

Akkor most szeretnék az okokról beszélni. Háhá! Van itt egy jópár. Az első… most rendet rakok. Az első ok, ami szerepet játszik abban, hogy ezek a tényezők itt szépen összekapaszkodnak, és egy rendszerszintű problémává állnak össze. Akkor ezt hagyom is (Elöl hagy egy széket – szerk.). Ez az egyirányú figyelem. Hogy a figyelem egy irányba halad, és ezért kizár egy csomó fontos információt, ami nem abban az irányban van. Világháló, közösségi média. Szép lassan egyre inkább a hasonló számok, és adatok, és információk, és sztorik, és történetek, és világkép, és világnézet, és minden – ezzel találkozom. Pont egyre kevésbé találkozom azzal, ami nem abban az irányban van, amely irányba egyébként én figyelek. Az egyirányú figyelem. (30:30)

Ezért hihetetlen jelentősége van annak, hogy vannak-e olyan barátaink, akik más fajta életfilozófiával rendelkeznek, vagy más fajta világlátással. Hogy az roppant hasznos nekünk. Nagyon idegesítő, ugye, általában úgy alapból nagyon idegesítő tud lenni, meg bosszantó, vagy nagyon kikezd bennünket. A legegyszerűbb az érzelmi megerősítésünk, vagy megerősödésünk céljából, gyorsan mindig oda szaladni, azokhoz, akik hasonlítanak hozzánk. Ott akkor jól föltankolunk, és még jobban megerősödünk az egyoldalúságainkban. Tehát az egyirányú figyelem. (31:20)

„Fényt vigyek oda, ahol sötét van.”

Talán emlékeztek, ez egy olyan… ilyen szép történet. Egy ember egész életében nagyon sokakért dolgozott, de egy nagyszerű pofa volt. Kapott valami nagy-nagy díjat. Akkor kérdezte tőle a riporter, ott a színpadon, hogy „Hát mondaná meg, hogy tulajdonképpen mi vezette önt arra, hogy hát ennyire szolidárisan másokért, és az egész életét… – Tulajdonképpen szinte egy véletlenszerű esemény volt. Már hogy arra gondolok, hogy gyerekek voltunk, és játszottunk. Ahogy játszottunk egymással, hát nem t’om, a barátaimnak az az ötlete támadt, hogy menjünk le a pincébe, mert az mekkora kaland. Ott sötét van, és hátha ott vannak szellemek. Akkor ők persze azt találták ki, hogy én mentem előre, és rám csukták az ajtót, és rám zárták. Ez volt a poén. Az történt, hogy kisfiú voltam, és én ültem benn. Hát persze először sírtam, meg kiabáltam, meg remegtem, meg azt se tudtam, hogy most mi van. Szép lassan a szemem megszokta ezt a félhomályt, és akkor észre vettem, hogy tulajdonképpen nincs is teljesen sötét, mert hogy van egy ablak, egy picike kis ablak, és onnan azért egy ilyen fénycsík beárad, egyébként meg tök sötét van. Az nem világította be a pincét, csak valahogy egy olyan csíkot.” A barátai nem engedték ki, és ott órák kezdtek eltelni. Akkor valahogy arra jutott, hogy „Hát most itt üljek? Körbe nézek.” Ugye a körbe nézek, az egy ilyen elegáns túlzás arra, hogy nem lát semmit, de… „Azt csináltam, elkezdtem, elkezdtem…” Most direkt nem akarom bepiszkolni a kezem. (Tapogatózik – szerk.) „Hát tapogattam ott. Nem láttam semmit, de gondoltam, úgy körbe-körbe. Egyszer csak na, akkor találtam egy törött fésűt. Ez nem keltette föl annyira az érdeklődésem. Egyszer csak találtam, képzeljétek el, egy törött tükördarabot. Hát ez olyan érdekes volt.” Gondolta, az ablakból jött be a fény, és nála volt egy törött tükördarab. „Elkezdtem azzal játszani, hogy ezt a törött tükördarabot úgy fordítottam, hogy… fény essék oda, ahol sötét van. Azzal játszottam, hogy miközben ott van a fény, és csak egy csíkban jön be, én képes vagyok arra, hogy egy csomó sötét helyre a fényt irányítsam. Hogy a kezemben van a fény. Hát ez gyerekként valami ámulatosan jó játék volt. Kezemben van a fény, és én irányítom a fényt, és azzal játszottam, ott órák hosszat, el is feledkeztem, hogy be vagyok zárva. Irányítottam a fényt, hogy legyen fény ott, ahol eddig sötét volt. Mikor a barátaim kiengedtek egy pár óra múlva, rájöttem, hogy ez annyira izgalmas, hogy egy egész életet érdemes így végig élni. Az lett az ars poeticám, gyerekkori élmény, hogy lehet, hogy úgy érdemes élni, hogy fényt irányítsak oda, ahol sötét van. Fényt vigyek oda, ahol sötét van.” (34:45)

„Kíváncsi vagyok, hogy ez mire lesz majd jó.”

Ahh! Az egy irányú figyelem. Emlékszem, egyszer… bécsi lelkigondozó, egy pap. Az osztrák olimpiai csapatnak volt már 20 éve lelkigondozója. Egy ilyen jópofa tornász pap volt, fiatal korában tornászott, és akkor teljesen jó súlyban volt, meg minden. Mondta, ő most is lemegy a tornaterembe, és tornázik, mert hát ott az olimpikonok között nem lehet hogy nagy… hangszekrénnyel ott döcögni. Akkor azt mondja, hogy „Hát, azért a sportokól között nem könnyű.” Hát én azt tudom. Mondja, hogy az történt, hogy ott az egyik olimpikon, egy osztrák 100 méteres síkfutó srác, tulajdonképpen döntő esélyes volt, és hihetetlenül rosszul futott, és be sem került a döntőbe, nagyon rosszul futott. Annyira össze volt törve, hogy elment a lelkigondozóhoz, azt mondta neki… „Nekem végem van. Négy év munkája. Egy 100 méter alatt, 10 másodperc alatt, most… Kész vagyok!” Akkor a lelkigondozó azt mondta neki, hogy „Ú, hát mhh. Ezt nagyon megértem. Hát látom, én is sportoltam, egyrészt tudom, másrészt meg nem tudom, hanem csak együttérző vagyok. Hú, most belegondolni is rossz. Jaj, de nehéz most ez!” Kicsit úgy fölcsillant a szeme, azt mondta „De kíváncsi vagyok, hogy ez mire lesz majd jó.” (36:30)

Fölpattant a sportoló, az egyirányú látás. „Mire lesz? Ez semmire nem. Hogy beledögöljek, arra lesz jó. Mire lesz jó?” Mondja, hogy a lelkigondozó is elment, és azt mesélte nekünk, hogy tulajdonképpen őbenne egy csomó kétely támadt. Jó, most ezt a hülyeséget mondta ott ennek a szerencsétlen, kudarcélménytől szenvedő srácnak, hogy „Majd lesz valamire jó.” Micsoda hülyeség volt ez, hát nem így kellett volna, valahogy máshogy, és hogy ez milyen egy hülye mondat, és tényleg… (37:00)

Képzeljétek el, egy év múlva kapott egy meghívót, és a meghívóhoz egy kis kártyát. Ez a sportoló meghívta őt az esküvőjére, ami egész, hát váratlan volt, mert egyébként nem volt köztük kapcsolat. A következőt írta benne. „Tudja, mikor elmentem, nagyon dühös voltam magára. <<Mire lesz jó, nahh!>>” Annyira összetört, azt gondolta, hogy sz’al, na. „Hát most mit csináljak? Most akkor nem érdekel engem semmi, befizetek egy jó kis valami, szigetre, nah, ereszd el a hajamozni.” Befizetett egy utat, hát úgyis mindegy… De ez a mondat benne volt, hogy „Mire lesz ez jó?” Ott, a szigeten észre vett egy szép lányt. „Mire lesz ez jó?” Azt mondta, ez a mondat minden nap eszébe jutott, hogy „Mire lesz az jó, hogy én itt vagyok? Mire lesz ez jó? És fölkértem táncolni.” Ott beleszeretett élete szerelmébe, és hívta a lelkigondozót. „Nézze, mikor kimondta, hogy mire lesz ez jó, azt gondoltam, maga semmihez nem ért, szöveg. Hát most meg azért itt vagyok az esküvőmön.” (38:30)

Feszült figyelem – ellazult figyelem.

Ami a szándékos vakság egyik oka, az egyirányú figyelem. Az mindig érdekes, tudjátok, hogy két fajta koncentráltság létezik. Az egyik, ha már a 100 méternél vagyunk, például a sportolóé, a 100 méteres síkfutás döntőjében, ahogy berakja magát a rajtgépbe, és azt mondja az indító bíró, hogy „Vigyázz…!” Hát ezt nem sokáig bírom, hát lőjön már valaki. Ezt úgy hívják, hogy feszült figyelem. Ugye, minden idegszál, az összes izom abban a tónusban kell, hogy legyen, az összes izom, hogy abban a pillanatban, ahogy reagálni kell, minden izom a leghatékonyabban el tudjon indulni. Hát ez egy nagyon koncentrált, feszült figyelem. Igen ám, de létezik egy más fajta figyelem. (Fölül törökülésbe egy másik székre -szerk.) Ah, most így, óh! Ez az ellazult figyelem. Mhh, OM. És ez egy egészen más természetű figyelem, de ez is egy hihetetlen, hihetetlen izgalmas figyelem. (39:50)

Tudjátok, hogy az agykutatók a következőt mondják. Amikor nyáron nyaralni megyünk, mindenképpen bambuljunk sokat. Mert a bambulás az egyik legfontosabb dolog, ami ahhoz kell, hogy az agyunk kipihenje magát. Teljesen ellazult figyelem. (40:15)

Egyszer egy… annyira tetszett nekem, volt egy apáca. Több is volt, csak én most egy valakire gondolok. Ez nem egy ilyen, most nem egy siratóéneknek a bevezető sora, vagy mottója volt ez, hanem… Azt mondja, hogy „Lemegyek a Duna-partra szemlélődni.” Ez jól hangzik. Lement a Duna-partra, képes volt ott órákon keresztül ülni. Visszajött, és akkor kérdezte a főnöknője. „Na, mit csináltál ott, a Duna-parton?” Kedvesen azt mondja „Hát, engedtem a Dunának, hogy folyjon.” Egész más fajta… de ez egy figyelem, egy nagyon befogadó figyelem. Egyáltalán nem egyirányú, nem a rajtpisztoly hangjára figyel. Hát ez semmivel se alávalóbb, sőt. (41:10)

Kuklay Tóni bácsi

Talán hallottátok ti Kuklay Tóni bácsi nevét. Tóni bácsit ’56-ban elítélték, rendszerellenes tevékenység miatt, és 10 évet volt börtönben, az általános amnesztiával szabadult. Nem engedték meg, hogy papi működést végezzen, de persze fegyveres tevékenységet nem végzett nyilvánvaló, hát pap volt. Zárt ajtók mögött misézhetett egy idő után. Hát az nagy élmény, nem, mikor bezárják az ajtót, és ott misézel. Ezt engedték meg neki. (41:50)

Egyébként most erről eszembe jutott egy másik történet. Az nagyszerű dolog, mondjuk mikor nincsen egy ember sem a templomban, te meg misézel. Volt egy pap, de tudom, hogy ki, csak most nem mondom a nevét, valós történet. Az volt, hogy hát nem volt senki a templomban, hét közben, mindenkinek más dolga volt, vagy ki tudja… Hát a sekrestyés ott volt, aki egyszerre volt a kántor, a… minden ő volt. De közben ő takarított is. Mikor észlelte azt, hogy senki nincs ott a misén, csak a pap, hát azt gondolta, hogy hát kér lenne a mise idejét azzal elpocsékolni, hogy ő csak ül. Tehát ő a mise alatt takarított. Így, ahogy mondom. A pap misézett, ő meg olyan diszkréten, úgy tolta a cuccost. De hát közben a pap, ez mégis egy nyilvános mise volt, s akkor mondta. „Az Úr legyen veletek.” És akkor… Tibi bácsi, nem így hívják, Tibi bácsi meg a templom különböző pontjairól. „És a te lelkeddel.” (Feri jön-megy a színpadon – szerk.) És akkor aztán eljutott oda, hogy „Emeljük föl szívünket.” Akkor innen „Fölemeltük az Úrhoz.” Azt mondta a pap, hogy egész tömeg élménye lett a végére. Mindenhonnan valami szólt. Óhh, szóval a Tóni bácsi. (43:15)

A Tóni bácsi, most képzeljétek el, 10 év börtön. A 10 év börtön, tudjátok, ha te ott nagyon fókuszált figyelemmel vagy, hát úgy előbb-utóbb elfogynak a falak. S akkor azzal, hát… mondjuk így egy csúnya kifejezéssel, strukturálták az időt, hogy egymásnak a megtanult verseket mondták el. Tóni bácsi a börtönben, 1957 és ’63 között, mert 10 évre ítélték, de ’63-ban szabadult, tulajdonképpen Pilinszky-szakértő lett. Pusztán az által, hogy megtanulta Pilinszky Jánosnak a verseit, és olyan sokat volt ezekben a versekben, csak úgy mondta, és egy sor… Egy sorral egy hetet el lehetett tölteni. Egy hét egy sor. Hát volt idő, értitek. Hagyta, hogy az a sor ott hömpölyögjön. Kijött a börtönből, beiratkozott művészettörténet szakra. Tényleg így volt, elvégezte. Művészettörténész lett, Magyarország egyik legnemesebb Pilinszky-szakértője. (44:35)

Na, vele történt az meg, hogy két nagyon lelkes fiatalember érkezett hozzá, hogy megtérítse. Ugye hát ez nagyon érdekes, mikor a papot igyekeznek megtéríteni. Mondjuk néha ránk fér. Mondjuk Tóni bácsira annyira nem fért rá. De ment a két fiatalember, rögtön tartottak egy könyvet „Ez az igazság, így van az igazság, mi tudjuk, hogy mi hogy van.” Érted, tolták, de aztán abban volt lendület, meg minden. A Tóni bácsi meg ezzel a börtönben gyakorolt ilyen… (45:10)

De most mondok róla egy másikat. Képzeljétek el, azt csinálta… Lementünk hozzá, lementünk hozzá, mert nagyon szerettük őt. Szóval rengeteget lehetett tőle tanulni, egészen más pap volt, mint úgy a többség, és akkor szívtuk magunkba ezt a különbözőséget, meg hát nagyon tetszett nekünk, hogy milyen vagány volt. Azt csinálta, hogy egyszer csak eljutott oda, hogy záró áldás a misén. Egyszer csak úgy megállt, azt mondja „Hát de gyerekek, hát várjatok csak.” Ott volt az oltáron a virágdíszítés. De most direkt nem bántom (Egy színpadi növényt – szerk.), mert annyira… értitek, hát hozzá se merek nyúlni, tehát máris tépem le. Azt csinálta, hogy ott volt a virág díszítés, elkezdte kitépkedni a virágokat, és azt mondta „Hát adok nektek egyet.” Onnan, az oltárdíszből. „Mindenkinek egyet. Hogy ez lesz most az áldás, hogy a virágban. Hát mit szóltok? Adok.” Szétosztotta ott az egész oltárdíszt. Tényleg így… hát… olyan volt, értitek, hirtelen friss levegő. Na, hol tartok? (46:25)

Ott tartok, hogy megjött a három, vagy két… Ketten voltak. Nagyon lelkesek voltak, hihetetlenül célra tartottak, hihetetlenül hatékonyak voltak, és tolták, és tolták. Na, szóval. Ezt csinálták… Tóni bácsi meg ezzel az ellazult, meditációs szórt figyelmével úgy hallgatta őket, úgy egy-két percig, ahogy tolták, hogy mi az igazság, és hogy van az Úr, és az Isten, és az összes többi. Azt mondta „Álljatok meg! Mi lenne, hogyha nem itt állva, az ajtóban csinálnánk ezt? Hát nem fontosabb ez?” Mondta a két ember „Hogyne! Sokkal fontosabb! Még maga is megtérhet! – Hát tudjátok, mit…” Körömben volt plébános, a Köröm egy kis falu. „Menjünk már le a Sajó partjára!” Levitte őket a Sajó partjára, itt a Sajó (Kék színű szék – szerk.). És akkor ő leült, leültette a két embert. „Nézzétek, hogy… olyan szép itt ez a Sajó-part.” Haaa. Na, a két ember… leültünk, elkezdték mondani… „Ne, ne, ne! Hát most itt vagyunk a Sajó-parton, egy picit csak…!” Egy óráig nyugtatta őket. Egy óráig, mindig elkezdték. „Na, na, na… – Itt vagyunk a Sajó-parton… Mindjárt mondhatjátok, de hát értitek, itt, a Sajó-parton… Most nem kell ezt elkapkodni. Örülünk neki, hogy itt vagyunk. – Igen. Kezdhet…? – Jaj, nem, nem, hát látjátok, halljátok…” Egy óráig csinálta ezt velük, és mikor eltelt az egy óra, azt mondta „Olyan jót beszélgettünk egymással.” Megszűnt az őrület, a fanatizmus kiment belőlük. Egy órát kellett nézniük a Sajót. Tulajdonképpen egy olcsó lecke, nem? Másoknak is ajánlanánk. (48:15)

Szóval, egyirányú figyelem. Tudjátok, tehát az egyirányú figyelem, ami oka annak, hogy szándékos vakságba essünk és kerüljünk. Azt ugye tudjátok, hogy a kutatások szerint azok a fennkölt… társaim, akik szentségi házasságra készültök… Mhh! És azt mondjátok „Mivelünk nem történhet meg, hogy elváljunk.” Ti máris veszélyeztetettek vagytok. Azért, mert a figyelmetek egyáltalán nem fog arra irányulni, most sarkosan mondtam, hogy észre vegyétek, hogy hát ebből még akár valami baj is lehet. Az a fajta egyirányú magabiztosság, hogy „Velem ez sosem történhet meg, mert én tudom.”, ez egy szándékos vakságot megerősítő szemléletmód. Ezért valaki azt mondja „Ó, hát én eldöntöttem, mindent amit lehet, bele fogok tenni. Mert hiszen, ha körbenézek, azért látom.” Ők kevésbé veszélyeztetettek. Jó, nem… most nézem az időt, meg… na, gyerünk! Azt mondja. Hát, ezt nem tudom, azért ezt érdemes lenne idehozni, csak egy villanás erejéig. (49:55)

Szerelem: idealizált kép – démonizált kép.

Tudjátok, hogy a szerelem első időszakában… hát hogyne tudnátok, kialakul az idealizált kép. Az idealizált kép négy jellegzetességgel bír. Egy: nagyon világosan látom a szerelmem jó tulajdonságait, figyelek rá, egyirányú figyelem. Második: azt föl is nagyítom, hááá. Harmadik: még hozzá is teszek ezt-azt, innen-onnan, előző élményeimből. Hát hozzáteszek még, nem érdekes, hogy úgy van-e, vagy nem. És most jön a negyedik, ami miatt aztán izgalmas. a negatív tulajdonságairól nem veszek tudomást. Ez a lélek működése. (50:50)

Aztán ez az idealizált kép összetörik, csak úgy mondom nektek. Valaki egyszer jött hozzám, azt mondja „Feri, mi 14 éve vagyunk házasok, még nem tört össze. Mikor fog? – Hát kedves, nem tudom, mikor fog, de fog, az biztos.” Amikor széttörik ez az eszményítés által megvalósult idealizált kép, akkor tulajdonképpen elkészül egy szintén idealizált kép, de ez az idealizált kép negatív előjelet kap. Azért merhetjük azt mondani, hogy az idealizálás fönnmarad, mert most elvárások formáját ölti. Ez azt jelenti, hogy hihetetlen élesen fogom látni a társam összes rossz tulajdonságát. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy „Egész nyilvánvaló, hogy jobban látom én őt, mint ő magát. Főleg amióta Pálferire járok… Annyira tisztán látom ezt a rengeteg durva elakadását, annyira. Hát értitek, ha a felét látná, minden jóra fordulna. Persze nem jön el, nem, ez a szándékos vakság. Ugye? Tud róla, nyilvános… negyed kilenc, nem jön.” (52:20)

Odajött hozzám valaki, olyan kedves volt. Azt mondta „Feri, te tudod, hogy te időmérték lettél? Van, amit 1 Pálferi alatt tudok megcsinálni, de például a lekvárbefőzés az 3 Pálferi. A gyerekeim ezt annyira megszokták, hogy mindig mondom nekik. <<Anya, hány Pálferi múlva jössz velünk játszani?>>” Ahh! Hol tartok? A figyelemnél, ugye. (53:00)

Tehát ott van a démonizált kép, hogy mit mondhatunk el róla. Igen, most ilyenkor azért zavarban vagyok, mert látom, itt vannak férfiak. Ó, óó, óó! Ti miért vagytok itt? Hát komolyan! Elmondhatom a hiedelmemet? A hiedelem így szól: egy férfi a szexért sok mindenre képes. „Ide figyelj, jól van, elmegyek erre a Pálferidre, jó, akkor elmegyek, itt fogok ülni. Nem húzom a szám, oké, mert tudom, hogy a nőknek a perifériás látása nagyon faint, tehát ha egy ilyen lefittyedt szájszéllel ülök, akkor azért az necces, vagy kétesélyes az esti szex. Tehát azért úgy el-el-izé, kurjantgatom magam. Aztán legyen valami éjszaka!” Szóval, a démonizált képnél járunk. De most képzeljétek el, hogy sz’al ez annyi… Na! (Új gondolat – ezt jelzi Feri a kezével, „törli a táblát” – szerk.) Tegnap tartottam egy előadást valahol, és elmondtam ezt a két mondatot, és utána dedikáltam. Dedikáltam, jött egy hölgy, meg egy férfi. Nem t’om, így kell? Hölgy meg úr, vagy férfi meg nő, szóval értitek. Akkor azt mondja a hölgy „Legyen, hogy Katinak és Lacinak!” Hóó, már írtam is. „…és tudja, nagyon jó volt az előadás.” Akkor úgy ránézett a férfira, azt mondja „…és lesz jutalom szex is.” Hát, én ezt most nem akarom értelmezni, csak… ne vegyétek buzdításnak se, csak… Egy olyan laza figyelemmel kísérjétek ezeket a mondatokat. (55:05)

Nah, erről megint eszembe jutott egy történet. Tényleg, ha már itt… ezt még elmondom. Egyszerűen nem, hát jól esik nekem veletek lenni. Képzeljétek el… de ezt… na, hogy… Mert biztos van, aki nem hat éve jár… Gondolom, vagytok egy páran, hogy nem voltatok itt hat éve. Itt én se voltam, de… Hogy… Pap voltam Óbudán. És… hát ez nagyszerű volt, mert hogy azzal, hogy én voltam a plébános, ezzel megörököltem az összes nagyszerű lehetőséget. Például, hogy az idősotthonban, nyugdíjasok napján, idősek napján, betegek napján, és minden napon, ami… Na, tehát akkor ott voltam. Most ez éppen egy karácsonyi műsor volt. Én azért ezeket a programokat annyira nem csípem, ezt, ezt be kell vallanom. Ott voltam, és éppen valahogy úgy tűnik, az önkormányzat bőkezű volt, ezért volt pénz a műsorra. Ez nem én voltam! Hanem az történt, hogy volt ott egy színész pár, hóó, fess férfi, meg egy… Na erről egy másik történet jutott eszembe, de ezt most… Látjátok, a szétszórt figyelem, hogy mennyire színesebb lett az élet? Ugye, hogy a görcseinktől kezdünk megszabadulni. Most már mondja a tárgyat, ne szórakozzon velünk! Ihatsz a kólából, ha nagyon ideges vagy. (56:40)

Az történt, hogy ez a snájdig fiatalember, és ez a… mondjatok egy szép jelzőt! Dekoratív. Dékoratív hölgy. Énekeltek, de nagyon meg volt koreografálva. A férfi itt énekelt, a nő ott, és tudjátok, néha így egymásra néztek. Komolyan mondom, tehát Julio Iglesias egy kis izé, kis ministráns csávócska hozzájuk képest. Az történt, hogy na, hát a koreográfiában az volt, hogy énekelni, egyre közelítettek, és úgy közelítettek. Gondolhatjátok, a nyugdíjas nénik… annyira nem lelkesedtek ettől. De, lelkesedtek, kifejezetten, hogy mikor találkoznak már? Hát mert nem láttak jól, és várták már, hogy valaki… Végül az történt, hogy akkor a srác, hát ez a… snájdig, a snájdig srác fogta, és akkor egy ilyen szép énekes mondat kíséretében így fölkappantotta azt a hölgyet. Ahogy fölkappantotta, úgy preeejj, azzal a svunggal puff, az egész szoknyáját így… Ahogy fölkappantotta, ugye az volt akkor a téma, hogy akkor így megpörgeti. Hát, pörgette is, ugye a szoknya meg itt volt deréknál. Most tulajdonképpen a 8-as, 10-es, 12-es szemüvegek miatt ez nem volt akkora probléma, de történetesen ott Kaszás-dűlőn, ott ült az első sorban Pista bácsi, reprezentálta a férfiakat. Őneki nem kellett szemüveg, ő jól látott. És hát mondjuk én papként is kaptam azért a látványból. Hát, azért volt egy olyan érdekes hangulat. Mindegy, hogy a Kisjézus születésére vonatkozó ünneplés gyanánt. Az történt, lement a szám, de hát profik voltak, értitek. Profi volt a férfi, profi volt a nő, a férfi dalolt, a nő meg… De hát nem lehetett, mert ott fogta, értitek, azt onnan nem lehetett kihúzni, az tutiság. Akkor hát… de hát mit lehetett csinálni… Végül is akkor lerakta a hölgyet, a hölgynek a szeme nem rebbent. Meghajoltak, és tudjátok, a Pista bácsi meg úgy maradt. Nézte Pista bácsi, hát ezt egyszerűen már nem lehetett szó nélkül hagyni. Odament hozzá a hölgy, egy ilyen elegánsan, hogy, hogy mondtátok? Elegáns. Dekoratívan! Hajj, dekoratív is volt, meg elegáns is. Odament hozzá, itt van Pista bácsi, azt mondja. „Hát magát hogy hívják?” Hó, hát a Pista bácsi… ez aztán minden képzeletét felülmúlta, hogy Karira egy ilyen. És akkor mondja… „Hát Pista bácsi vagyok. – Ajj, mondja a hölgy… Pista bácsi, az előző néhány percet magának ajándékozom.” (60:00)

Na ez az elegancia. Hát ez annyira… értitek. Ez a hölgy bemehetett volna az egy vágányba. „Uuááá-ááááhh! Szégyen! Izé, ááááá!” Nem ezt csinálta. Hát ez… hahh. És tudjátok, na ez volt az a pillanat, ezt én így papként, végig, azt mondom, na ez elegáns, ez egy beszéd volt. Három mondat, ennyi kell. Óhh, elmondjam, hogy mi jutott erről eszembe, vagy ez már egy kicsit sok? Mondjam azért? (60:40)

Egy igazán illusztris templomban volt az esküvő, tehát nem az enyém. Ott állt a fiatalember, és ott állt a hölgy, most direkt nem hozok külön jelzőket. Ketten eskettünk egy protestáns lelkésszel. De úgy volt, hogy tulajdonképpen katolikus helyen volt, de protestáns szertartás szerint, szóval egy ilyen jópofaság volt. Az történt, hogy én mondtam egy bevezető mondatot, és akkor a protestáns lelkész testvéremre jutott a sor, és a következőt mondta. „Jaaaj!” Hát valahogy így, ez mondjuk inkább az én interpretálásom, de… Azt mondja, hogy „Hahh! Itt áll…” ránézett a menyasszonyra „…egy gyönyörű menyasszony, és mellette egy nyalánk vőlegény.” Érezte, hogy nem pont ezt a szót kereste, és próbálta rögtön kijavítani. Egyébként a menyasszony sudár volt, azt mondta. „…sudár menyasszony…” és akkor ahogy kijavította, a következőt mondta „…nyalánk vőlegény.” Ez az, amikor a tudatalatti nem hagyja magát. És, hát azért akkor már volt egy kis zavar. Hát főleg, azért értitek, mert egyszer nyalánk, az rendben van. De hogy ezt úgy ennyire nyilvánossá tenni, hát azért egy kicsit úgy pironkodott már a menyasszony. Jó, hát azért ez, hogy a bevezetőben már rögtön így, ezzel… Hát meg honnan tudja? Meg úgy ez az egész. A lelkészt annyira zavarta ez a nyalánk vőlegény kifejezés, hogy hát akkor vége volt a szertartásnak, és akkor a záró áldásnál. „Kedves testvéreim! Hát én tulajdonképpen azt sem tudom, hogy a zavaromban hova legyek. Hát én miket mondtam én itt, a szertartás elején? Nézzétek el nekem! Hát főleg ez a kedves házaspár. Hát persze, hogy nem nyalánkot akartam mondani, nyalkát.” Ennél jobb példája nincs annak, hogy milyen az, amikor egy rendszerszintű működés zavara történik. Mert a két nyalánk után a nyalka már nem ugyanazt jelenti. Mert a sudár mellett a nyalka még azt jelenti, de két nyalánk után már nem. Na szóval! Hogy tudtam ide térülni-fordulni a szándékos vakságból? Nagy művészet, vagy öregség. (64:00)

Tehát ott tartunk, hogy az egyirányú figyelem az egyik oka annak, hogy szándékos vakságba essünk, és onnan ágaztam-bogaztam el, emlékeztek, hogy azt mondtam, hogy démonizált kép, ami az idealizált képnek egy sajátos formája, negatív előjellel. Hihetetlen világosan látom a rosszat benne. Az a meggyőződésem, hogy sokkal jobban látom én őt, mint ő magát. Tehát eleve van bennem egy buzgalom, hogy fölvilágosítsam őt arról a rengeteg sötétségről, amiben tévelyeg. Még föl is nagyítom a rosszat, még bele is látok. Azért látok bele, mert hiszen a kommunikációnk már nem működik hatékonyan. Ezért tehát amikor valamit teszel, én kitalálom, miért csináltad. Úgy hívják, hogy téves attribúció, vagyis én magamban tudom, hogy azért nem tetted ezt meg, mert nem szeretsz engem, mert nem vagyok már fontos, már nem számítok… Nincsen friss szerelemtérkép, ugye nem frissítettem. Megy a régi… Tehát meglátom a rosszat, fölnagyítom, belelátok, és… a jó tulajdonságairól nem veszek tudomást. (65:15)

Nagyon gyakran, amennyire erre azt szoktuk mondani, igaz azt mondjuk, hogy rózsaszín szemüveg, lila köd. Ugye ezt mondjuk, hogy hát itt van valami, egy sajátos egyirányú figyelem. Ez tényleg így van, egy idealizálása a társamnak. Mikor kialakul a démonizált kép, érdekes módon erre nem szoktuk ezt mondani, hanem azt mondjuk „Ajj, most látom, milyen.” Ezt szoktuk mondani, és aztán ebben az egyirányú figyelmünkben a koporsószeget mi jelenti? Hát amikor a barátnőinkkel összeülünk a cukiban, és ezt megbeszéljük. Megkérdezzük „Most kinek van igaza, nekem, vagy a Dezsőnek?” Hát értitek, eszed az ingyen sütit, és erre… Hogy jönne már ki ebből, hogy „Dezső.”? Tehát az egyirányú figyelem az kifejezetten nem segít bennünket abban, hogy elkerüljük azt, amit így neveztük meg, hogy szándékos vakság. Második… nézem, jól van. Azt mondja. Azt mondja. (66:30)

2. Pozitív érzéseket közvetítő, és kiváltó információk gyűjtése.

Tulajdonképpen elkezdünk dolgozni a jóllétünkért, ezért amikor összeülök a cukrászdában a barátnőimmel, és megkérdezem őket, hogy „Mondják meg, ki a normális, én vagy ő?”, akkor tulajdonképpen olyan információkat szeretnék, olyan szavakat és visszajelzéseket, amelyek engem érzelmileg megerősítenek. Hiszen egyébként bajban vagyunk, hiszen egyébként nehezen tájékozódok, egyébként lehet, hogy a tönk szélén vagyok. Egyébként gőzöm sincs, hogy mit kéne csinálnom, hogy egyébként hát krízisben vagyok, és annyira jó lenne, ha tudnám, hogy hogyan tudnám megmenteni, csak nem tudom. (67:20)

Ilyenkor, ez nagyon hasonló, a siker… a kudarcélmény földolgozásával foglalkozom csak, és nem a kudarccal. Itt pedig nem azzal foglalkozom egy pont után, hogy mit lehetne tenni, hanem azzal, hogy pozitív érzéseket gyűjtsek be. Ehhez nyilvánvalóan arra lesz szükségem, hogy olyan emberekkel legyek, akik engem megerősítenek. Miután én persze lehetek vakságban, egy krízisben, egy elbizonytalanodásban, nyilván… nem tudatosan is meg fogom szólítani azt bennetek, hogy „Hát erősítsetek meg! Na, mondjatok valamit!” Miért lennénk mi mindig olyan finoman, precízen, patika mérlegen árnyaltak? Nem… „Neked van igazad! Tényleg, az összes férfi… az összes nő… ööö!” És ez hoz nekünk enyhületet, segít a stabilizálódásban, miközben még egyoldalúbbá válunk. De közben ezek az érzések meg is erősítenek a hiedelmeinkben. Hát most már nem csak én látom így, hát azösszes barátnőm ezt mondja, az összes barátom ezt mondja. „Hát nem lehet vele élni, na, hát ezt most már, egyszerűen, egy mondat, ennyi az egész.” (68:40)

Tehát a második pont, ami a szándékos vakságot… az nem rosszindulatú vakság, csak mi is benne vagyunk. Nehogy félreérthető legyen. Nem vagyunk rosszak, és ez nem rosszindulatú dolog. Az, hogy a pozitív érzelmeket kiváltó információkat kezdjük el összegyűjteni. Hogy fölmész a netre, és a pozitív érzés nem csak az lehet, hogy amit nézel, az valami klassz dolog, és akkor jól érzed tőle magad, hanem az is, hogy van egy világlátásod, mondjuk egy negatív. Akkor olyan cikkeket kezdsz el olvasni, ami megerősít téget abban, hogy phhh… És ez… hogy lehet ez pozitív érzés? A biztonságérzetedért dolgozol. Mert a biztonságérzetünk többek között abból szokott táplálkozni, hogy a világ úgy van, ahogy látjuk, hogy az élet olyan, amilyennek látjuk, hogy a hiedelmeink azok nem hiedelmek, hanem látjuk a valóságot. (69:50)

Tulajdonképpen elkezdünk szelektálni az információk közül, mégpedig azért, hogy érzelmileg megerősítsük magunkat. Tudjátok, hogy ez tudattalanul is lejátszódik? Abban a formában, és ezt a kutatók egész világosan mondják, tehát tudható, negyedik szék. Hogy amikor kialakul a démonizált kép, akkor egyszer csak szelektív emlékezetre kapcsolok, és elkezdem nem tudatosan azokat az emlékeimet nyársra fűzni, összerakosgatni, amik megerősítik azt, ahogyan most egyoldalúan látok. Akkor visszamegyek, és lesz hét történetem, hogy a feleségem mindig is ilyen volt. „Hát a megismerkedés után három héttel is ezt csinálta. Nem voltunk még jegyesek, már akkor is ez volt.” Ezt úgy hívják, hogy szelektív memória. Ez a folyamat nem szándékos, nem tudatos, de megtörténik velünk. (70:55)

Ami szándékos lehet, hogy nem látunk rá. Hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy itt egy démonizált képről van szó, és az agyunk megtréfál bennünket. Az, hogy egy nehéz helyzetben fontos nekünk önmagunk stabilizálása, és ezért olyan információkat fogunk gyűjteni, amely pozitív érzéseket fog bennünk kiváltani. A pozitív érzés pedig elsősorban arra vonatkozik, hogy igazam van, vagyis a téveszmémre. Így még jobban elmélyül az egyoldalú látásmód. Hahh! (71:35)

Olyan… már múltkor is szenvedtem azon, hogy mondjuk ezt a témát, és valahogy lesz egy ilyen, kicsit egy ilyen hűvös, nem? Vagy egy ilyen negatív atmoszféra. Éreztek ti ilyet, vagy csak én? Nem érzitek egy kicsit? Nem? Ti nem? Nem, nem érzitek azt, mint a varjú, a fekete varjú kárál? De egy kicsit kárálok? Nem? De, ugye hogy egy kicsit. Hogy? Ja, ez a… ez a hiedelmem, hogy kárálok. Hát jó. Na, belepill… hííí, idő! Na gyorsan! Vagy nem tudom. Hát igen. Hát, nem tudom… hogy ezt… hát na… (72:30)

Az udvaribolond és a 99 arany.

Tudjátok, hogy milyen izgalmas, amikor egy rendszer tudja, hogy hogyan tud ő rosszul működni, és próbálja ezt az egyoldalú működésmódot kiegyensúlyozni? Őt például hívhatják úgy, hogy az udvaribolond. Egy jól működő udvarban van udvaribolond. Mert miközben a… értitek… mindenki mondja, hogy „Igen, király uram, úgy van, király uram!”, de nagy dolog, hogy van valaki, aminek az a dolga, hogy azt az egyirányú látásmódot egy kicsit… (73:10)

Eszembe jutott most egy bolondos történet, hát, ezt lehet, hogy elmondom. Tudjátok, a bolondos történet. A király nagyon-nagyon boldog amiatt, hogy az ő birodalmában csomó-csomó elégedett ember él. Egyszer csak odamegy hozzá az udvaribolond, azt mondja „Hahajj, királyom! Azért ilyen elégedettek csak, mert nem ismerik a 99 pontos szabályt.” Erre a király „Hát az én sem ismerem. Hát milyen az a 99 pontos szabály? – Jaj, királyom, nem mondom el, fogod te azt látni. Mondd meg nekem, ki a legboldogabb a birodalomban! Rövid idő múlva ő is boldogtalan lesz.” Azt mondja a király „Na ne szórakozz! Ajj már, te bolond! – De, de királyom, egy dologra van csak szükség. adjál nekem 99 aranyat.” A király azt mondja, ó, hát a királynak a bölcsesség nagy kincs. Odaadja a 99 aranyat, a bolond meg hihi-hihííí, huhu-huhúúú. Fogja, és a legboldogabb ember kapujában leteszi a 99 aranyat, pikk, bekopogtat, pakk-pakk-pakk. Ez inkább ilyen papagájos volt. És elszalad, sss-ssss-ssss. Hát persze, kimegy a szolga. „Ki kopog éjnek évadján? Hóó, arany!” Leül. „Hihííí! Hát 10, 20, 30, 40, 50, 60, 70, 80, 90…, 99! 99! Hol a századik, hol a századik aranyam? Hol van? elvitték a századik aranyam. A száz…” (Odamegy egy fikuszhoz, megnézi a levelei alatt is -szerk.) Nem bántom. „A századik aranyam!” Leül, már beesik az arca, már látni rajta a stressz hatást. „Hát igen, hiányzik egy arany.  Hiányzik egy arany. Hát talán, ha három évig spórolok, mindent félre rakok, alig eszem naponta csak egyszerűen, pár szelet kenyér vízzel, akkor talán összegyűjtöm azt az egy hiányzó aranyamat.” Eltelik néhány hónap…, és a történetet nem fejezem be. Szerbusztok! (taps – szerk.) (76:00)