Mt 22,1-14 - Évközi 28. vasárnap

2017.10.15.

Megosztom
Elküldöm

„Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!”

Olvasmány (Iz 25,6-10a)

A Seregek Ura bőséges lakomát rendez minden nemzetnek ezen a hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És ezen a hegyen leveszi a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön. Ő, az Úr mondta ezt. Azon a napon majd így beszélnek: Íme, a mi Istenünk! Benne reméltünk. hogy ő megszabadít minket. Ő az Úr, s mi benne bíztunk. Örüljünk és ujjongjunk szabadításának! Lám az Úr keze megpihen e hegyen.

Szentlecke (Fil 4,12-14.19-20)

Testvéreim! Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Megszoktam mindig mindent: a jóllakást és az éhezést, a bővelkedést és a nélkülözést. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Mégis jól tettétek, hogy szükségemben segítségemre voltatok. Az én Istenem, gazdagságának mértéke szerint, a ti szükségeteket is bőségesen kielégíti majd a Jézus Krisztus által elnyert dicsőségben. Legyen dicsőség Istennek, a mi Atyánknak örökkön örökké! Ámen.

Evangélium (Mt 22,1-14)

Abban az időben: Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!

Vasárnapi beszéd

Köszöntlek benneteket! Köszönöm a segítséget! Nagyon… vidékről jövök, és annyira lassan lehetett jönni, hogy hiába, hiába… Azért most meg kell még érkeznem. Szóval, hallottátok az evangéliumot. A rövid, vagy a hosszú volt? A hosszú. Köszönöm szépen! Nagyon köszönöm. Arról szólt a mai evangélium, és ezt szeretném kiemelni belőle, hogy itt van valaki, nem is akárki, azt mondja, hogy „A hízlalt borjúk megvannak, az étel megvan, az ünnep megvan, gyertek a menyegzőre!”

Az első gondolat, hogy milyen érdekes ez, hogy tulajdonképpen először is kell az a valaki bennünk, aki ezt a meghívást meghallja. Ahogy autóztam, de ez még a tegnapi autózásom során történt, hallottam, hogy egy magyar fiatalember, és aztán a barátaival együtt, kidolgoztak egy olyan kesztyűt, amivel a vak embertársaink képesek a szöveget elolvasni pusztán az által, hogy azzal a kesztyűvel végig simítják a sorokat, az oldalakat. Hát egyrészt zseniális és gyönyörű, és hallani is jó. De ami igazán fölkeltette az érdeklődésem, ami nem egyszer ezekben a történetekben egy visszatérő motívum, ez pedig az, hogy az a fiatalember, aki kitalálta, hogy ő szeretne egy kesztyűt készíteni, amivel a vak embertársaink egyszerűen csak letapogatják majd a sorokat, és tudnak olvasni, ez nem valami végtelen nagy meghívottságból, és elhivatottságból, és rendkívüliségből születik, hanem abból, hogy utazott a buszon, és látta, hogy ott egy vak embertársa próbál egyszerre olvasni, és egyszerre kapaszkodni, és azt mondta, hogy ez így nem megy. Nézte, nézte, hogy ez nem megy. Hogy lehetne az, hogy ez neki lehetséges legyen?

Az első gondolat így szól. Érdemes elengednünk minden ilyen gondoltot, hogy valamiféle rendkívüliségre volna szükség, hogy minket Isten a lakomájára meghívjon. Semmilyen rendkívüliségre nincsen szükségünk, semmi különleges adottságra, semmi döbbenetes képességre, nem tudom én milyen kidolgozott dolgokra, egyszerűen nincsen szükségünk, hanem pusztán csak a fülre van szükség, meg a szemre, amivel valamit meglátok, és valamit meghallok, és egyszer csak ahhoz képes vagyok kapcsolódni, és csatlakozni. Ez az első.

Aztán a második. Tulajdonképpen mire hív meg bennünket ez a Valaki (nagy betűvel)? Arra, hogy legyünk vele együtt. Milyen óriási nagy lehetőség az, hogy fölismerjük, hogy tulajdonképpen énnekem van helyem az Isten mellett. Milyen nagyszerű dolog úgy tekinteni magamat, hogy nem kell, hogy tökéletes legyek. Végül ez a Valaki azt mondja, hogy „Hívjatok be jókat, és hívjatok be rosszakat, teljesen mindegy. Mert hiszen a lakoma kész van, és vannak helyek.” Milyen érdekes ez, ahogy mi toporgunk sokszor egy-egy jó lehetőségnek a kapujában, és azt mondjuk „Hát, én nem vagyok elég jó… én ehhez nem vagyok elég tehetséges… hát én ezt nem tanultam, én ezt nem tudom.”

Újból és újból eszembe jut egy fiatalember, egy bohóc. Ez a bohóc a világhálón megnézhetitek, egyszer csak a fejébe vette, hogy ő bohócként el fog menni menekülttáborokba a gyerekekhez, mert az lehetetlen, hogy ez nekik ne tessék. Hát ő egy jó bohóc. És akkor ő, meg a társai elmennek a menekülttáborokba, és ott bohóckodnak. Semmire nincs szükség. Azt is mondhatnám, hogy egész biztos, hogy – a szónak most jó értelmében – bohóckodni mindannyian tudunk. Ez a fiatalember odamegy, és fölvesz egy hatalmas kalapot, és fehér kesztyűt, és döbbenetesen izgalmas, jópofa ruhákat, és a gyerekek körbe veszik, mert a gyerekek mindenhol gyerekek. Lehet, hogy éppen ők azok, akik a leginkább hálásak tudnak lenni azért, hogy van valaki, aki azt mondja „Tulajdonképpen lehet, hogy semmihez nem értek, de egy kicsit bohóckodni tudok.”

A második gondolt ez, hogy amikor azt mondja ez a valaki, hogy „Jöjjön bárki! Nem érdekes, hogy most jó vagy rossz, és hogy magát milyennek tartja, és milyennek látja.” Hanem egyszerűen jöhet bárki. De nagy dolog levethetjük magunkról annak a fájdalmát meg a szorongását, meg az aggodalmát, hogy én vajon erre most alkalmas vagyok, nem vagyok alkalmas. Egyszerűen alahogy, mintha Isten országa nem erre a rugóra járna, hanem sokkal inkább arra, hogy nekem van egy helyem Isten mellett. És ez hol van? Én oda megyek, megkeresem a helyemet Isten mellett. És hogy valaki, akire azt mondhatnánk „Na jó! Most ezzel tölti az életét? Bohóc? Hát ne vicceljünk már! Csináljon valami értelmeset!” Egyszer csak valaki, aki azt mondja „De én bohóckodni tudok.”, elmegy egy menekülttáborba, és mi azt mondjuk „Hűű! Bárcsak én tennék valami ilyen jót életem során!” Ez a második gondolat, hogy nem kell rendkívülinek lenni, a szónak most valamilyen gyönyörűséges, kivételes értelmében meghívottnak. Tökéletesnek meg egyáltalán nem kell lennünk, hanem egyszerűen csak először látni és hallani, és aztán tudni, hogy van egy helyem Isten mellett, és ezt a helyemet én egész biztos, hogy meg akarom találni.

Azután a harmadik. Isten arra hívott meg, hogy mi ott jó nagy lakomán vegyünk részt. Nem tudom, nektek élményetek-e, mikor kaptok egy esküvői meghívót? Hogy tiveletek az hogy szokott lenni? Mikor kapunk egy esküvői meghívót, mondjuk itt van, és akkor kinyitjuk, és az első gondolatom nem egyszer az, hogy „Meghívtak-e a lagziba, vagy nem?” Ismerős ez nektek? Hogy van benne kis kártya, nincs kis kártya… Hogy én most az a valaki vagyok, aki oda is hivatalos vagyok? Ez milyen érdekes, vagy azt mondom „Vagy csak a templomba?” Nem tudom, ti ezt hogy élitek meg.

Van egy 2000 éves történetünk, Isten azt mondja, nem csak a templomba vagy meghívva. Ez nem erről szól, „Jaj, itt kell lenni vasárnap…”, hanem arról, hogy meg vagy hívva valami örömre, és hogyha kinyitod Isten meghívóját, akkor van ott neked egy kis kártya, és arra rá van írva, hogy nem kell hozni sütit meg üdítőt, hanem gyere, mert én vagyok a házigazda, el van készítve.

A harmadik gondolat ez, hogy tulajdonképpen már abban az örömben is leélhetjük az életünket, miközben az életnek egy csomó nehézsége van, kétség kívül, hogy valami jóra vagyok meghívva. Milyen izgalmas ez, hogy hát azért nem tudom, hogy szokott ez veletek lenni, mikor ott van benne az a kis kártya, és akkor azt mondjátok „Hóó! Azért én kinézem belőlük, hogy jó lesz a kaja. Hát mikor legyen jó, ha nem egy lagzin? Thú, de izgalmas lesz!” Egyszer csak ez nem azt jelenti, hogy akkor majd egy szombaton este 8 órakor ott ülsz, és azt mondod „Na, a leves!” Hanem hogy már előtte is ezen gondolkodni szoktunk, hogy „Na, fúú, azért ez izgalmas lesz. Na, ó, a barátok mit fognak kitalálni? Milyen izgalmas lesz! Hátha majd ott a szerelem időszakáról lesznek képek. Hajj, de kíváncsi vagyok én arra.”

A harmadik gondolat így szól, hogy tulajdonképpen megérintheti a szívünket az, hogy valami örömre vagyunk meghívva, és hogy ez az öröm nem csak annak az öröme, amikor már lapátoljuk azt a finomat, hanem már előtte is, hogy én oda meg vagyok hívva, és hogy nem kell… És hogy nem kell még igazán szépen fölöltöznöm se, egyszerűen nem kell. Hogy de nagy dolog, hogy ezt is el lehet engedni, és tudom, hogy az evangéliumban ott van az a második rész, tudom, azt mondják a biblikusok, két történetet összeraktak, ezért olyan nehezen értelmezhető.

A záró gondolatom így szól. Tulajdonképpen ez az evangélium mintha föl akarna bennünket szabadítani az alól, hogy most én tökéletes vagyok, meg alkalmas, meg meghívott, meg jó, meg érdemes és az összes többi. Isten azt mondja „Felejtsétek ezt el! Legyen fületek, meg szemetek arra, hogy meghalljatok és meglássatok engem. Hogy néha hagyjátok az üzletet, hagyjátok a földet!” Mert egészen tudunk úgy élni, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyunk valamit, ami igazán számít. Hagyjuk a földet, és hagyjuk az üzletet! És után tudjuk, hogy van egy helyünk, már csak meg kell keresni, hogy pontosan hol van, és utána már hozzák is a finomat.

De nagy dolog azt látni, hogy tulajdonképpen mindenünk megvan ahhoz, hogy ezen a lakomán részt vegyünk. Még pedig azért, mert ennek a lakomának semmi föltétele nincs. Mert van ez a fiú, aki ünnepelni akar velünk, és azt mondja, semmi másra nincs szükségem, mint hogy velem legyél.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu