Szándékos vakság

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat! Halljátok? Szerintem be van kapcsolva. …és most? Óh, jól van! Tessék, az első káoszon úrrá lettünk. Micsoda nagy dolog ez! Szóval, arról beszélünk, és hát tulajdonképpen az idő rövid, 1 óra 14 perc van még, hogy… Hát nem? 1 perc elment a mikrofonnal. (00:30)

Szándékos vakság

Ismétlés

A szándékos vakság elemei

Arról beszélünk, hogy mit tehetünk azért, hogy fölismerjük azokat a jelenségeket, azt a helyzetet, amit így nevez meg a szakirodalom, sőt ez tulajdonképpen egy jogi kifejezéssé is vált, egy jogi terminus technicus lett, hogy szándékos vakság? Mert hogy a szándékos vakságaink fölismerése szinte – mondhatjuk azt túlzás nélkül – élet-halál kérdés. Alice Stewart 1956, 25 évébe telik, míg az angol és amerikai orvosi közvélemény el tudja fogadni azt, amit ő már 25 évvel azelőtt számokkal nyilvánvalóan igazol. Ez pedig az, hogy az állapotos édesanyákat ne tegyük ki röntgen sugárzásnak, azért, mert a magzatok sérülni fognak, vagy legalábbis ennek a veszélye jóval nagyobb, mintha ez nem történik. 25 év. (01:30)

Akkor leírtuk azt, hogy… Ah, micsoda szék kínálat! Hát ez egyszerűen zseniális. Leírtuk azt – most ez egy gyors ismétlés, aztán új témákat szeretnék hozni, már azon belül, ami most a témánk. Első… valamilyen közkeletű hiedelem, ami a szándékos vakság egyik tényezője, egy közkeletű hiedelem. Második… most nem kezdem el ragozni, mert elmegy az egész élet. Azt mondja. Második… a közkeletű hiedelemmel összefüggésben lévő valamilyen érzés, vagy érzelem. És ez pozitív érzés is lehet. Ugye, például a szerelmes, ahogy a szerelmére tekint, és azt mondja „Minden oké.” Persze, hogy nincs, sosincs minden oké. Ugye, ezt csak azért mondhatjuk, hogy minden oké, mert idealizáljuk a szerelmünket, és éppen teljességgel figyelmen kívül hagyjuk a gyöngéit. Hát ez csak ezért lehetséges. Ma is miséztem, mindig misézésből jövök, és akkor annyira szeretem, a sekrestyés fiú mindig, mikor jövök, neki valahogy ez áll a nyelvére, mindig meglát. „Szia Feri!” Elkezd mosolyogni, azt mondja „Minden oké?” És akkor utána mindig lelombozódik az arca, mert tudja, hogy erre én mit szoktam mondani. Én elkomorulok, tudjátok, ezt úgy hívják, hogy kapcsolati egyensúly… Hát tényleg, sokszor az igazságot ketten sokkal jobban képviseljük, mint külön-külön, nem?, vagy egymagában valaki. Tehát akkor ő ezzel az optimizmussal, ezzel a hurrásággal „Minden oké?” Csak ránézek komoran, és mondom „Olyan sosincs, hogy minden oké.” Ahhoz nagyon vaknak kell lenni, hogy valaki azt mondja, hogy minden oké. Sosem oké minden. Tehát. (03:10)

Van akkor egy érzés, ami a hiedelmünket megerősíti. Tehát például, hogy te egy tökéletes nő vagy. (Feri megáll, várja a hatást. – szerk.) Reméltem, előbb-utóbb mégis csak valamilyen reakciót adtok. De látjátok, kellett 3 másodperc, míg ellenőriztétek. „Hogy is van ez? Most ez igaz, vagy nem igaz?” A hiedelem, hogy tökéletes nő, és hogyha az életem párja lenne, az egész életem meg lenne oldva 40 évre előre. Ugye ez egy hiedelem, aaa? Jó, kevesebbet fogok esketni következő nyáron. Ez egy hiedelem, és a hiedelemhez meg mi kapcsolódik? Ez az érzés, ez az élmény, hogy „Ááááá! Hát mikor velem van, mintha minden meg lenne oldva! Ajj, annyira jó vele!” És tényleg nagyon jó vele, és ez az érzés megerősíti ezt a hiedelmet. „Hogyha tulajdonképpen megkérné a kezemet, haaa, a Dezső, akkor minden révbe érne. Hogy csak ez az egy számít. Megkéri a kezem, és akkor minden megvan.” (04:15)

Azt mondta erre egy kedves hölgy ismerősöm „Ide figyelj Feri! Hogy én mekkora téveszmében éltem!” Le is ülök a téveszme székére. De nem fogok itt elveszni, mert van új mondanivaló. Azt mondja. „Én azt gondoltam, hogyha a Dezső, az én szerelmem, még a hormonális bumm idején vagyunk, megkéri majd a kezem, akkor révbe érek.” Két év múlva azt mondja. „Feri, rájöttem, hogy pont fordítva van. Az volt a képzetem…” (Gyere csak nyugodtan! Nem kell így sunnyogni, hanem csak ilyen bátran. De tényleg, hát miért? Mert ilyenkor mindig az a, tudjátok, lehet, hogy ti is néztétek a neten. Az a híres Duna tévés történet jut eszembe, de mindig ez jut eszembe. Úgyis látunk, érted. Ilyen kényelmesen, kedvesen idejöttök, az egyáltalán nem zavaró. De ez viszont nagyon mókás. Na…! Hát lehet, hogy akkor mégis csak meg kéne tartani, mert itt van valami esemény.) Szóval ez a hölgy néhány évvel az esküvő után azt mondta. „Hát de most látom, milyen döbbenetes téveszme volt ez. Én azt gondoltam, hogy az esküvővel révbe érek. Igen, csakhogy ez a téveszme azt csinálta velem, hogy ugye kapcsolódott hozzá egy ilyen jó boldog érzés, a kényelmesség, a megérkezettség, az elrendezettség, a biztonságérzet, hogy ez mind itt van.” Nincs is kedvem folytatni, mert annyira jó… jaaa…. Menjetek nyugodtan haza! Nekem most olyan jó. És azt mondta: „Egyszer csak arra lettem figyelmes, de néhány év elég volt, hogy az lehet, hogy révbe értem, csak a kikötőben a vitorlák már régen szétfoszlottak, és nem haladunk semerre sem. Hogy már ki se tudnánk hajózni a nyílt vizekre. Mert úgy megálltam én ott, a kikötőben, hogy az összes vitorla szétfoszlott. Most jövök rá, hát ez egy mekkora téveszme volt. Hát a házasságkötéssel nem révbe értem, akkor hajózunk ki, akkor kell a jó szél, a jó vitorla, a jó kormányos. Hajj, akkor kell jól tájékozódni. Akkor futunk ki.” Mi az, ami évekig fönntartotta ezt a vakságát, hogy semmi energiát nem kell belefektetni? Ez a téveszme. (06:40)

(Feri kólát kap – szerk.) Jaj de jó, köszönöm! Hát azért erre fölfigyelek. Mert ez is nagyon aranyos (Tikkadt szöcske italt kapott – szerk.) nagyon, és tényleg, szöcske, nagyon hideg, nagyon jól néz ki. (Kibontja a kólát – szerk.) Szóval… de nagyon köszönöm annak, aki adta, komolyan. Ne kérdezzétek meg, hogy milyen volt. (07:10)

Tehát itt van egy hiedelem, és a hiedelemhez kapcsolódik egy érzés, vagy egy érzelem, ami egészen furcsa módon pozitív is lehet, ami fönntartja a szándékos vakságnak a helyzetét. A harmadik az volt, hogy ehhez kapcsolódik egy önmagunkról alkotott kép. Vagyis az, hogy „Minden oké, hát minden oké. Hát hiszen boldog vagyok, és elégedett, és minden oké.” Miközben sosem oké minden. A negyedik, szándékos vakság elemei, a negyedik, hogy tulajdonképpen ami itt van, ez mind tudható. Hát csak egy picit kell eltávolodnom ettől a háromtól, hogy tudhassam azt mondani, hogy sosem oké minden. Tehát az adatok nyilvánosak, az eredmények nyilvánosak, a számok nyilvánosak. Annyit tudunk az emberi természetről, hogy ezt itt pontosan tudhassuk elég jól látni, hogy miről van szó. Tehát az adatok nyilvánosak, de nem veszünk róluk tudomást. (08:10)

Az ötödik, hogy mindennek az ismerete, ennek a négy széknek, és az általuk őrzött tartalomnak az ismerete nem lesz elég a változáshoz, amit még egészen így is sarkítottunk, hogy az igazság ismerete nem elég a változáshoz. Mert a kérdés, hogy lesz-e bátorságom ahhoz, hogy meglássam a saját vakságom? Ami kifejezetten rettenetesen fájdalmas tud lenni, a saját vakságunk fölismerése. Úgy utáljuk, hogy az elmondhatatlan. Tehát először nem is a bátor cselekvéshez van szükségem belső tartásra és munícióra, hanem a saját magammal való szembenézésre. Hát nem azzal kezdjük, hogy akkor bátran azt mondom „Ó, micsoda téveszme! Gyerünk, küzdök 25 évig.” Hanem egyáltalán… (09:00)

Nem akarok unos-untalan történeteket mondani, tehát csak fölidéződik bennem az a jó pár élmény, mikor egyszer csak mondjuk a szakmai munkám kapcsán fölismertem azt, hogy ahogy eddig csináltam, annál jobban is lehet. Volt, hogy napokig nem bírtam aludni, mert akkor fogom tudni jobban csinálni, hogyha most beismerem, hogy 12 éven keresztül mindenkivel nem csináltam olyan jól, ahogy lehetett volna. Mert nem tudtam, hogy úgy is lehet. Tehát ott nem a szándékos vakság volt, de az az élmény, hogy most ahhoz, hogy világosságot gyújtsak saját magammal kapcsolatban, hogy az szenvedéssel fog járni. „Nem akarom! Hát kikezdi az énképemet, hogy én egy jó segítő vagyok. Mit számít, hogy így van-e? De kikezdi, és az baj. Nem esik jól.” Tehát az igazság ismerete nem elég. Egy nagy belső küzdelem vár ránk. Nagy valószínűséggel a belső küzdelem után aztán egy külső. Ugye, jó esetben, mert akkor… (Énrám jön csak a meleg, vagy nektek is meleg…? Nektek is meleg, nektek is. Jó. Tudjátok, hogy nem ezt akartam mondani? Jó. Na most.) (10:25)

A szándékos vakság okai

Azt mondja, hogy… és akkor… most ezt letakarítom… hogy nekiálltunk, hogy elemezzük az okokat. Hát elemezzük, egyáltalán beszéljünk róluk, hogy milyen okai vannak ennek a jelenségnek, hogy a szándékos vakság mindegyikünkre jellemző, kikerülhetetlenül. Nem csak az emberi természet része, hanem egy társkapcsolat működésének is jelensége, egy családi kapcsolatrendszer működésének is jelensége, csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek, államoknak, egyházaknak, és az emberiségnek működésének is jellegzetessége. Hahh! (10:55)

Akkor kettő okig jutottunk el. Mit tudom én, melyik volt ez a kettő? Az egyik… De tudom, hogy mi volt, csak na… Az egyik, hogy… mert hogy úgy nagyon meleg van, bevacsoráztatok, nem tudtok figyelni, hogyha csak okosakat mondok. Az egyik: egyirányú figyelem. Mindig ugyanarra, ugyanarra, ugyanarra, ugyanarra. Kizárok egy csomó mindent, egyirányú figyelem. (11:20)

2. Pozitív érzéseket közvetítő, és kiváltó információk gyűjtése.

Második ok, hogy az egyirányú figyelemmel társul, és ehhez kapcsolódnak azok az információk, amelyeket akarva-akaratlanul elkezdek összegyűjteni, amelyek számomra pozitív érzéseket és érzelmeket keltenek. Vagy, még akkor cifrázhatjuk ezt, vagy pedig olyan információkat rekesztek ki, amelyek kényelmetlen érzéseket keltenek bennem, ezeket nem akarom hallani. Tulajdonképpen azért, mert azok az érzések és érzelmek, amelyek az információk nyomán érnek engem, azokkal nem szívesen küzdök meg. Ez kapcsolódik ahhoz, amit ott, az ötödik széknél mondtam, hogy az igazság ismerete nem elég. Tehát vagy pozitív érzéseket és érzelmeket akarok, és ez esik annyira jól, hogy bizonyos információkat szeretek figyelmen kívül hagyni, vagy negatív érzésektől akarom magamat megkímélni. Ez volt a két pont, amit eddig mondtunk az okokról. És hát hogy van-e tétje, vagy nincs? Hát mondjuk van. Ugye 25 éven keresztül 1 baba (hetente – szerk.), hogy annak akkor van tétje. (12:30)

Tudjuk azt, hogy azok a fiatalemberek, akik azt mondják, hogy „Nem történhet meg, hogy mi elváljunk.”, ők máris veszélyeztetettek. Mert ki fogják zárni azokat az információkat, amelyek, hogyha nem lenne bennük ez az ideológia, hogy „Mi keresztények vagyunk, mi katolikusok vagyunk, mivelünk ez nem történhet meg.” Miután kizárják azokat az információkat, amik aztán a kapcsolatban érik őket, hogy „Tulajdonképpen most nem vagyok boldog, de most már két éve nem vagyok… Tulajdonképpen ez nagyon aggaszt. Tulajdonképpen ez bizonytalanná tesz. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy merre megyünk. Tulajdonképpen nem is jó, és úgy látom, hogy neked se jó.” Ez egy egyetlen, egy ilyen téveszme, hogy azért, mert katolikus, vagy keresztény vagyok, ez nem történhet meg. Hát persze, hogy megtörténhet. Sőt, a kutatások szerint, ha valaki így lát neki, hogy „Velem ez nem történhet meg.”, akkor te fenyegetettebb vagy. Mert, ha tudod, hogy megtörténhet, akkor sokszor olyan információkat is merünk majd közel engedni, amelyek nagyon kényelmetlenek lesznek. (13:40)

Éppen voltam egy családos társaságban, egy házas társaságban, 20 éve házasok, tehát azért akkor elég jól csinálják. Ott mondtam nekik néhány adatot. Hát nem esett nekik túl jól. Ahogy mondtam ezt a néhány adatot, úgy az volt a fölszabadító, hogy nem kezdődött el az, amit olyan gyakran hallok. „Jó, jó, de vannak kivételek.” Olyan gyakran hallom ezt, tudjátok? Elmondok számokat, és akkor valaki hátra dől, és azt mondja „Jó, hát de ez nem mindenkire érvényes.” Ezért bizonyos előadásokban azt szoktam mondani, hogy „Ezek a tények. Kétség kívül vannak kivételek. Nem te.” Ezt el kell mondani, mert különben érted, ezzel az egy mondattal az összes számot elsöpörted az útból. „Nem, te nem, pont te nem.” Na tehát! Mert legföljebb te vagy a kivétel, és akkor kétszeresen jó minden. (14:40)

Tehát a második, hogy elkezdjük szelektálni az információkat, mégpedig nagyon gyakran a nem tudatos célunk az, hogy bizonyos információk ne kerüljenek közel hozzánk azért, mert érzelmileg vagy megterhelők, vagy kerüljenek hozzánk közel, szelektálunk, mert érzelmileg nagyon jól esnek nekünk. Ennyi. Harmadik… hrrr-bll-blll. Nem t’om, pont a narancs színe jó-e? Ehh! Nem tudom. Azon gondolkozom, hogy előbb fogok mondani egy kicsit könnyebb témát, aztán majd bele fejeselünk. Hmm. (15:25)

3. Meg fogunk szűrni sok minden olyasmit, ami kikezdi a hiedelmeinket.

Kovácsék és Szabóék

Tulajdonképpen ezt már kezdtük érinteni. Mit jelent ez? Képzeljük el, hát, ez a… mhh… Kovácsék. Most én vagyok Kovácsék. Kovácsék egy olyan család, hogy van nekik egy ars poetica-juk az életről. Ugye az, hogy ars poetica sokkal-sokkal szebben hangzik, mint hiedelem. Hát ezért Kovácséknak arc poetica-ja van, családi hitvallása. A hiedelmek és a téveszmék meg sem érintették a Kovács családot, hanem ők ars poetica-val, meggyőződéssel és hittel élnek. Például az ő meggyőződésük és ars poetica-juk az, hogy „Az igazi, rendes emberek segítenek másoknak. Az élet nem élhető le úgy, hogy csak a saját erőinkre támaszkodunk, ezért segítenünk kell egymásnak. Minden ezen múlik, minden. Egymásnak kölcsönösen segítünk. Egyébként itt vannak a Szabóék, a szomszédban. Mi sose leszünk olyanok, mint a Szabóék, mert az szörnyű. Mert ők az önző család, mi csak így hívjuk. Mert ők izé… viszik az életet, karrieristák. Undormányos karrieristák. Ki tudja, hogy milyen nemtelen eszközöket is fölhasználnak az előrejutás érdekében. Nem is látjuk, hogy lennének barátaik. Mi sose leszünk olyanok, mint a Szabóék. Na, mert mi egy jó család vagyunk. Gyertek, gyerekek! Most mesélünk a tyúkanyóról, aki szerette a csibéit. Gyertek! Mi egy ilyen család vagyunk. Nálunk szeretet honol, még december 24-én délelőtt is, ami nagyon ritka.” (17:30)

Csak úgy mondom, akár most készülhettek december 24-e délelőttjére, az információk nyilvánosak. Elég, ha visszagondolsz tavalyra. Szóval… Ajj, összegyűjtjük a családot, a családfő és az anya teljes egyetértésben beszél a jóságról, a szolidaritásról, a szeretetről. Jaj, annyira jó! Én itt szeretnék gyerek lenni. Kár, hogy nem itt vagyok. Most nézzük meg Szabóékat. Most kiderült, hogy legalább tíz székre lenne szükségem. Nem, nem, nem, hülyéskedek, nehogy, nehogy! Mert olyan kedvesek vagytok velem, legközelebb lesz tíz, és teljesen elveszek a színpadon. (18:15)

Itt ülnek Szabóék, és azt mondják. „Tulajdonképpen, hát ha egy valamiért lennénk csak hálásak az életben, akkor az az, hogy nem vagyunk olyanok, mint Kovácsék. Hát ebben össze tudunk mindent foglalni. Tehát egy olyan egy élhetetlen családot, mint a Kovácsék… hát lámpással nem lehet találni. Magunk között szólva, hát az… nem tudnak kijönni a pénzükből. Tehát 20-dika és 25-dike között elindulnak, már elég régóta vagyunk szomszédok. Látjuk, együtt vásárolunk. 10-én még mindenkinek kis izé, nyalóka. 15, már nincs nyalóka, még… 20-dika körül meg már csak… Na, és akkor egyszer csak olyan 28-29. körül megint, megint jön a nyalóka. Persze, mert akkor kérnek kölcsön, persze. Hát teljesen élhetetlenek. Az a döbbenetes felelőtlenség, amivel a gyerekeiket nevelik, az ijesztő számunkra. Hogy lehet úgy élni, hogy majd valaki segít? Ez egész ijesztő. Miért nem tudnak felelősséget vállalni a saját életükért? Hát miért nem hordozzák a saját életük terhét? Állandóan másokra szorulni, meg majd mások megoldják? Hogy lehet így élni? Egész ijesztő. Komolyan mondom, mint egy vircsaft.” Na. Szóval, ahh, ahh! (20:00)

Mit szokott hozni az élet? Ajj, te tudod! Valaki tudja. Hát az élet azt szokta hozni, hogy egyszer csak itt Kovácséknak a lánya, egy olyan igazi jó, jó, hát ő egy nagyon jóságos. Őt nagyon érinti az, amit apa és anya mondott, de hát értitek, pont az a lényeg, hogy jóság és szeretet mindenkinek önzetlenül, föltétel nélkül. A Kovácséknak van az a bőrkabátos, motoros fiú, tudjátok. A Szabóéknál, úgy van, úgy van… tehát a Szabóéknál. „Hát és én arra gondoltam, hát ha valakivel jót kéne tenni, hát a Szabóéknál a nagyfiú. Nem, hát tényleg, egy ilyen önző disznó családban nevelkedik föl, hát tényleg, valamit. Olyan jó, mert mikor kölcsön kérünk, 29-én, akkor tudok is venni sütit. Megyek, hát igen, az Augusztban veszem, értitek. Hát hol máshol?” Mondjatok még helyeket! Hát ez döbbenetes! Itt egy kisebb… ez egy önsegítő csoport, egy ilyen… süteményes világ. Hát ez hogy…? Látjátok, arra gyanakszom, hogy itt a tudattalanok összekapaszkodtak. Döbbenetes, hogy mi történik itt. Szóval. (21:25)

Itt van a Kovácséknak ez a motoros, izé… szerintem egy tök beképzelt csávó. Szabó… hát nem tudom, mindenki Kovács nálam. Köszönöm a segítséget! Szabóéknál. És hát akkor egyszer csak a Kovácséknak a nagylánya beleszeret a Szabóéknak a nagyfiába, és a Szabóéknak a nagyfia azt mondja, hogy „Húú, hát szóval nem tudom, olyan…, olyan illata van ennek a nőnek! De olyan színe, hogy egészen… meg vagyok döbbenve. Nem lenne rossz így kicsit, kicsit azért tényleg, az apáméknak igaza van, hogy tanuljon már egy kis tartást. Úgyhogy üljön föl mögém, oszt’ akkor kapaszkodjon.” És a… mi történik? Az fog történni, hát mondjuk hogyha ez így, éppen így játszódik le. Sokszor így játszódik le, hogy ők egymásba szeretnek, idealizálják egymást. Mind a ketten megélik azt, hogy a szerelem azért ennyire zseniális, mert kiegészülünk. Hahh! „Hogy nekem nagyon tetszik ez az életre valóság, tényleg, tényleg, ez zseniális. – Nekem meg nagyon tetszik valahogy az a… nem is tudom, együttérzésnek hívják, vagy minek, amit csinál. Ez annyira jó, szóval tényleg, annyira kedves, hogy nem is tudtam, hogy van ilyen nő. Hogy van ilyen nő! Együttérző, hihetetlen, jaj, de jól esik. Na nem számít, csak jól esik.” (22:55)

Mi fog történni öt év múlva? Szabóék fia már 30 éves, és kezd egyre tűrhetetlenebb érzéseket átélni, hogy a felesége, mert ők mármost így vannak, hogy a felesége tulajdonképpen hozza tovább ezt az élhetetlenséget. „Egy ilyen nővel kell neki élni? Hát hogy? Nálunk az anyám vezette a listát, hogy mire mennyit költöttünk. Hát ez volt a legtermészetesebb. Azt se tudja, mennyi pénzünk van. Hát ezt nem is értem. Hát… hát nem lehet vele élni! Nem lehet vele élni!” Itt van Kovácséknak a lánya. Hát mondani nem mond semmit, mert megy haza a családjához, mert ugye ott mindig szeretettel fogadják, kedvesen átölelik, azt mondják „Édesem, te! Hát mi mindig mondtuk neked, mondtuk neked, de…” Itt van anya és apa, és anya azt mondja: „Kicsi lányom…!” 32 éves. „Kicsi lányom, tenálad mind… te biztos lehetsz benne, hogy nálunk van itt egy ágyad. Te bármikor hazaköltözhetsz, mi, mi… (Csúnyán néz Szabóék felé – szerk.) szeretettel látunk, biztos lehetsz benne. Ha egy bőrönddel jössz, úgy is. Fogkefével? Úgy is. És tudhatod, ha fogkefe nélkül, az igazán nem számít.” Itt van az apa (Kovács – szerk.), és azt mondja. „Anyádnak… nagyon igaza van.” Hát ez egy ilyen család, egymásnak igazat adnak, és boldogan élnek. (25:05)

Miért nehéz nekik? Most összezagyváltam már a székeket, igaz, összezagyváltam, mert így volt. (Egymás mellé teszi a piros és a sárga széket – szerk.) Miért nehéz nekik? Mert ezért akartam az egészet elmondani. Azért, mert itt van ugye Kovácséknak a lánya, és itt létezett egy családi eszmerendszer, aminek voltak aztán ideologikus elemei. Ezt nevezhetjük ars poetica-nak, hitvallásnak, és nevezhetjük egyoldalúságnak vagy tévhiteknek. Ennek az a következménye, hogy úgy növök föl, hogy az igazságnak egy nagy részét a családom nem is tárja föl előttem. Azért, mert ők maguk sem élik meg. Hát lehet, hogy már nemzedékről nemzedékre kizárták az igazságnak, vagy a valóságnak egy részét. Ezért nem csak, hogy nem szembesülök vele a származási családban, hanem miután vannak a Szabóék, azzal szembesülök, hogy amit beengedhetnék, arra tulajdonképpen azt mondjuk mi, hogy az rossz, hogy az szörnyű, az önző és lehetetlen. Tehát egy megbélyegzett világot mutatnak be nekem ott. Ezért, és ettől olyan nehéz, a személyiségem tulajdonképpen egyoldalúan fejlődik. Ezekkel a dolgokkal itt (A másik családban – szerk.), ezek itt értékek, ezekkel az értékekkel, az igazságnak ezzel a részével nem hogy a fejemmel, vagy az eszemmel nem tudok igazán mit kezdeni, hanem a személyiségemben nincs is kidolgozva, hogy ezzel mit kezdek, egyáltalán hogy élhetnék én vele. A személyiségemben ez nincs kitalálva. Nem kellett vele találkoznom. Ha találkoztam, elutasíthattam, mert azt mondták nekem, hogy rossz. Csakhogy most ez a rossz megtestesül a férjemben. Ettől olyan nehéz. Az a rossz, amihez nem dolgoztam ki az utat, most megtestesült a férjemben. (27:25)

Fordítva is pontosan ugyanígy van. Hogy hát… Az empátia? Hát ebben a családban nem kellett kidolgozni az empátiát, kölcsönös segítség nyújtást. Mindenki bement a szobájába, és elvégezte a dolgát. Mindenki tudta, hogy mi a kötelessége, hát ennyi. 4 éves korban volt már zsebpénz, tehát az öngondoskodásnak az alapjai már meg voltak teremtve oviban. Erre felé megy a világ, nem? Hát akkor? Hiába néztek. Csakhogy mindaz, amire azt mondták „Szabóék…” (Kovácsék – szerk.), hogy az rossz, az most megtestesül a feleségemben. És van két gyerekünk. És most akkor mi van? (28:20)

A harmadik szempont, amiért ezt az egészet elmondtam, az, hogy elkezdünk kizárni minden olyasmit, ami a hiedelmeinkkel ellentétben van. Kizárjuk, és hogy ennek a gyakorlatát, hogy mit jelent, hogy a hiedelmeinkkel kapcsolatos információknak ellentmondó, egész világokat zárunk ki, az a családban már megtörténik. És nem azért, mert az apu, meg az anyu, meg a nagyi, a nagymama rossz… vagy nem t’om mit akarnak velünk, egyszerűen így működik. Mert törvényszerűen nem tudjuk az igazság teljességét élni és képviselni, és ezért megtörténik ez. Úgy növünk föl, hogy 20-30-40-50 évesen a valóságnak bizonyos területeit nem csak, hogy kizártuk, ezért a személyiségünkben nem is dolgoztuk hozzá az utat, nem is tudjuk, hogy kéne vele bánni. Mert egy rászorulóval tudunk hogy bánni, de egy autoriter főnökkel gőzünk sincs, mit kell csinálni. Mert minden információt, ami ahhoz kellett, hogy tudjak bánni egy autoriter főnökkel, azt ebben (Kovácsék – szerk.) a családban nem lehetett megtanulni. (29:35)

Itt (Szabóék – szerk.) pedig azt, arról fogalmam sincs, hogy mit kell akkor csinálni, ha azt gondolom, hogy igazam van, de szeretem a feleségem. „Hát nem tudom, gőzöm sincs, hogy mit kell akkor csinálni. Először is nekem igazam van. Most látom, hogy ilyenkor sír mindig. Tehát mindig bebizonyítom neki, hogy igazam van, és akkor bőg. Mit kell ezen bőgni? Hát nem igaz… mit, én most miért változtassak, ha nekem van igazam? Hogy szinte nincs is kapaszkodóm, hogy mit kéne másképp csinálni, gőzöm sincs, hogy mit kéne másképp, csak látom, hogy a dolgok mennek tönkre. Hát… nem ő volt az igaz, ennyi. Tényleg, a szép lobogó, barna haja… elvette az eszem. Lehet, hogy csak ennyi, a kémia.” Hát nem mondanám, hogy csak a kémia. Szóval. (30:30)

Mindannyiunkra jellemző, hogy úgy növünk föl, hogy a családunk bizonyos igazságokat nagyon nagyra tart, más igazságokat teljességgel kizár. Ezt úgy is nevezhetjük, hogy információ. Bizonyos információk nagy becsben vannak, másokra pedig bélyeget rakunk, kizárjuk, és nem tanuljuk meg a hozzá fűződő egészséges viszonyt. Ezért az fenyegető lesz, és idegen, vagy tiltott, vagy rossz. Egy csomó mindent mondhatunk. Ahh! (31:00)

Tikkadt szöcske, a fekete bárány

Így tulajdonképpen az a kérdés, hogy a családtörténeteket ha nézzük, ez nagyon megrendítő volt nekem 5-8-10 éve, mikor ebben nagyon-nagyon benne voltam, és ez foglalkoztatott a leginkább. Tudjátok-e, hogy úgy szokott lenni – most lehet, hogy eszetekbe jut a családtörténet egy-egy pillanata, hogy amikor itt vannak Kovácsék, ha jól mondom, itt vannak Kovácsék. Kovácsék a valóság egy részét beengedik, a másik részét megbélyegzik. Általában úgy szokott lenni, miután emlékeztek, minden élő rendszer egyensúlyra törekszik, emlékeztek, ugye energia kell hozzá, hogy fönnmaradjon. Ha nincs elégséges energia, akkor az történik, hogy kóros egyensúlyok jönnek létre. Mi az, amivel energiát tudunk spórolni? Az információ. Mi történik itt, szinte minden családban, hahh, és most, a szent pillanat, ahogy őt (A Tikkadt szöcske italt – szerk.) föl fogom használni. Minden családban tulajdonképpen valaki nagy valószínűséggel egy-két nemzedéken belül elkezdi megtestesíteni azokat az értékeket, információkat és igazságokat, amit a család kizár magából, és őt úgy szoktuk hívni, hogy fekete bárány. (Mutatja az üveget – szerk.) (32:30)

Mert az élő rendszer egyensúlyra törekszik, egyszer csak ezt valaki elkezdi megtestesíteni. Ebben a családban egyszer csak lesz valaki, akire aztán jól rá lehet mondani, hogy karrierista csávó, egy lehetetlen alak, egy önző dög. És valójában nem csak a saját nevében teszi ezt, ez az érdekes, hanem van egy szerep. Ez a fekete bárány szerepe, akinek egy nagyon fontos funkciója van, megtestesíti a kizárt értékeket. De miután ő a család tagja, állandóan kopogtat a család ajtaján, és azt mondja, hogy „Engedjetek be! Mert az én nevem is úgy kezdődik, hogy Kovács… tehát nekem itt helyem van. Engedjetek be! Karácsonykor hívjatok meg!” Már négy éve nem hívják meg, ugye, persze hogy nem hívják meg. „Egy ilyen alakot? Hát hogy? Tegye tönkre nekünk az egész ünnepet? Nem csak a 24. délelőttjét, mert azt mi is egy kicsit tönkre tudjuk tenni. A szentestét teszi tönkre. Nekünk nem kell a fanyalgó arca.” Tehát kizárunk valakit. (33:40)

És mi történik? Hogy ez az élő rendszer, amit ebben az esetben családnak hívtunk, még egyoldalúbb lesz. Még jobban bezáródik a maga igazságába, a maga információi közé, mindaz, ami neki pozitív érzéseket kelt. Kizárja azt, ami negatív érzéseket kelt. Tulajdonképpen egy személy megtestesíti a család egyoldalúságát, és a hiedelmekre fölhívja a figyelmet, és azt kéri, hogy bocsássák be. Az élő rendszerek zömének az a tehetetlensége, hogy mindig, amikor a családban valaki perifériára szorul, ilyen értelemben, akkor azt szeretjük kilökni magunkból. „Tűnjön el! Pusztuljon!” Mert zavarja azt az eszmerendszerünket, azt az ideológiát, azt a hiedelemrendszert, amit ugye ars poetica-nak mondunk, és a többinek. És a fekete bárányt kilökjük. (34:40)

Alkoholista apa

Azt sose felejtem el, ezt az élményemet egy önismereti csoportban, családtörténettel dolgoztunk. Mert ugyanis a családi fekete bárány meg szokta testesíteni azokat a személyiségvonásokat, amelyekben te el vagy akadva, amiket neked személy szerint, mint személy kellene kifejlesztened, az őbenne ott van, csak kirekesztettük. És anny… hát… felejthetetlen volt. Ültünk, és akkor… beszámolt valaki arról, egy olyan igazi Kovácsosan, hogy… azt mondja. „Hát szóval! Tulajdonképpen az a furcsa, jó, hát tudom, hogy önismereti csoport… (Most ezt kigombolom, mert tudom, hogy előadás, de mégsem.) Hát tudom, hogy önismereti csoport, de hát tulajdonképpen én az apámról nem szeretek beszélni. Egyáltalán, az apám… hát nem, az apám nem, nem… Nem is beszélünk róla. Az apámról nem beszélünk. Nálunk mindenki normális volt, kivéve az apámat. Az apám nem, nem.” Ül az egész csoport. „Mi? Mi?” Mindenkit érdekel, hogy hogyan nem volt normális. Hát igen, az apám egy alkoholbeteg volt, alkoholbeteg, hát nulla, semmi, nulla. Kész, elitta az agyát, nulla.” Tudjátok, a csoportban egyszer csak föl lehet tenni azt a kérdést… „És tulajdonképpen mi volt jó az apukádban? Egész… hogy valakiben semmi szerethető nincs. Mi, mi volt jó az apukádban?” Tudjátok, ilyenkor, így elsőre, ösztönösen… „Hogyhogy? Hát semmi! Hát semmi jó!” És ez tulajdonképpen olyan, mint amikor valaki a család nevében nyilatkozik, ez most a családnak a véleménye. „Nem, az a véleményünk, az alkoholbeteg apában semmi jó nincs, mert egy alkoholbeteg.” Ezt értem, jó, hát a családnak ez volt az eszméje erről a helyzetről, hogy van egy alkoholbeteg apa, akiben semmi jó nincs. Jó, de ugye itt ülök, és úgy „Hát én… azért engem továbbra is érdekel. Értem, hogy semmi jó nem volt benne, de mi volt akkor mégis csak?” De néha, hát most képzeljétek el, van egy hiedelem rendszer, és akkor most egy kérdés, az értitek, hát itt egy 2 méteres fal van. Egy kérdéssel majd biztos át lehet rajta menni. „Hát de most mégis!” (37:20)

Akkor a következőt mondta ez a valaki. „Hát tulajdonképpen, nem tudom, most 40 éves vagyok. Hát az apám… már régen nem él. De most 40 évesen jut először ez így eszembe. Hát pedig tudtam, hogy így van.” Halljátok? Az információ nyilvános. „Tudtam hogy így van, hogy tulajdonképpen az apám volt az, akit hogyha a faluban volt valami ünnep, az apám volt az első, akit meghívtak. Mert az apám tudott mulatni. Hogy mit jelent élvezni az életet, na azt az apám tudta. Az apám fölállt, és egyszer csak olyan hangulat volt… Hát az apám zenélt. A legvégén már nem tudott, de ameddig tudott… Hát persze, hogy nem tudott. De értitek, hát az… ide tette a hegedűjét, azt úgy, azt úgy húzta! Hát ott…” És emlékszem, hogy ültünk, és egyszer csak úgy megváltozott ennek a valakinek az arca, és „De hát ez hihetetlen! Most veszem észre, hogy mi itt, hogy miközben az apám húzta, és… hogy aközben mi mindig arról beszélünk, mi a kötelesség, mi a dolgunk, mit kell megcsinálni… Hát egy sváb család voltunk. Emlékszem, hogy kislányként leültem, jött a nagymama, azt mondja <<Nincs dolgod? Majd adok.>>” Hát értitek. Tudjátok, kik a skótok? Hát a pazarló svábok. (taps – szerk.) (39:10)

És akkor ezt mondja ez a valaki. „Ez egyszerűen döbbenetes. Most veszem észre, hogy hát mi majd… egyszerűen mi nem is élünk. Hát nem is élünk! Beledöglünk már ebbe, hogy a kötelesség, a feladat, mindig tiszta porta. Ősszel aztán az őrület van. Hát az a lomb…! Hát nem az, hogy esik a lomb. Hát persze, hogy esik. Na de nálunk, egy rendes házban nincsen izé… Hát egy rendes ház, valaki benéz a kerítésen, érted.” Ki nézne be? Most egyrészt mindenki benéz, de mit számít az? „Benéz valaki, és látja, hogy tele van lombbal? Hát mit mond rólunk? Hát álljon meg a menet! Gyerekek jöttök haza az iskolából, nézitek, van lomb, kezedbe a seprű, 10 perc, utána meg tanulsz.” Jól adom, nem? De tényleg, anyai ágon svábok vagyunk, én tudom milyen az. Krumpli, a vinkli, a spájz, meg a többi, hát ez nekem kisujjban van. Szóval. Ja, itt vagyok. Nem, ő van itt. (40:25)

Egyszer csak elkezdte ezt mondani. „De most jövök, most jövök rá, hogy szörnyű, ahogy éltünk. Hogy hát nem is élveztük az életet. Se az anyám nem élvezte, se a nagyanyám nem élvezte. Megtanították nekünk azt, hogy az élet nem arra való, hogy azt élvezzük. Hrrhh! Meg is haltak korán.” Hát persze, hogy meghaltak. Ott, tudjátok, az a fölismerés. Te jó ég! A család bizonyos értékeket teljesen kizárt, és azokat megbélyegezte. Ezért azoknak a megélése tulajdonképpen tilalmas volt. De minden esetre járatlan út volt, fenyegető, veszélyes, akár bűnös címkét is kapta. Ahh! A szándékos vakság. Tulajdonképpen a lány 40 évig mindig is tudta, hogy az apját hívják a kocsmába, hogyha mulatni kell. Hogy az apja nagyon tudott élni. Tulajdonképpen elkezdte mondani, hogy kislány korában főleg, amikor még a családi ars poetica-t nem vette magára annyira, meg hát kötődött az apukájához, hát ő az apukájával tulajdonképpen egy ideig jóban is volt. Az apukája… „Gyere kicsikém, énekelek, gyere!” Hát, hogy együtt énekeltünk, mentünk, dalolásztunk. Az apámmal sokkal jobban szerettem menni a suliba. Hát az egy kaland volt mindig, apával a suliba menni. Az anyám mindig… így kellett rakni a lábamat, úgy. „Pocsolyába miért lépsz bele? Teeee!” Apám meg mondta „Indián szökdelés!” Tídi-ríri-rí. Ahh! Tehát. A 3. oknál vagyok. (42:20)

A 3. ok, ami megindokolja azt, hogy jellemző legyen ránk, egyesekre, párokra, családokra – most értitek, nem mondom végig, egészen az emberiségig – a szándékos vakság, az az hogy a hiedelmeinkkel, ezt mondhatjuk meggyőződésnek, ars poeticanak, de akár téveszmének, vagy az igazság egy részének. Hogy azzal szembeni információkat előszeretettel zárjuk ki. De nem csak, hogy kizárjuk, hanem meg is bélyegezzük. Emiatt egyoldalúvá és védtelenné válunk, hiszen nem tanuljuk meg ezeknek az értékeknek a kezelését, kulturálatlanok maradnak bennünk, és a félelem erősödik föl. Ugye akkor ez a lány úgy fog élni „Hogyha csak egy kicsit is elengedem magam, abból biztos, hogy nagy baj fog származni.” Tehát nem tanulom meg jóízűen elveszteni a fejem. Én remélem, ti jóízűen el tudjátok veszteni a fejeteket, és pontosan tudjátok minden másodpercben, hogy hova gurult. Hát ez a különbég. Van, aki elveszti a fejét, és 20 évig nem találja meg. Hát azért az gond. Most épp áááááá!, megy a rock’n’roll, de tudo, hol a fejem, az teljesen oké. Voltam a Sting koncerten. Voltatok? Hát azért csak, értitek! De éppen ott toltam, nagyon. Jött valaki: „Lehet egy szelfit? – Hát, nem t’om…” Hát hogy lehet engem kiborítani ebből a fílingből? Na jó. Tehát, a harmadik… de tényleg… a harmadik, hogy a hiedelmeinkkel ellentétes információkat kizárjuk az életünkből. Negyedik… Hejj, na direkt nem ezzel akartam kezdeni. Most erre innom kell. Nézem az időt, fél óra, jó. Azért akkor érdemben tudok erről. Negyedik… az így szól… (44:35)

4. Rendszerszintű problémák.

Már ennek kapcsán is láthatjuk, hogy az élő rendszer nem működik igazán jól, nem működik hatékonyan. Tehát rendszerszintű problémák keletkeznek, és ezek a rendszerszintű problémák azután indokolják és fölerősítik a szándékos vakság jelenségét. Rendszerszintű problémák. Mi ez, hogy rendszerszintű probléma? Először két dologról szeretnék beszélni. Az egyik, haaa… Ömm…. (45:05)

Zimbardo: A hős egy átlagos ember, aki valami rendkívülit tesz.

Tudjátok, hogy amikor Zimbardo elkezdi kutatni azt, hogy kik lesznek a hősök, akkor – ezt csak néhány mondatban akarom, hogy egy képet szeretnék idehozni, mint a teremtés, legyen benne minden. Azt mondja Zimbardo, hogy hát ez egy téveszme, hogy rendkívüli emberek lesznek hőssé. Azt mondja, ez egyáltalán nem így van, semmi ezt nem igazolta. Hanem az derült ki, hogy átlag emberek lesznek hőssé, akik valami rendkívülit tesznek. (45:35)

Volt a Las Vegas-i mészárlás. Ugye, és ott lehetett hallani, jöttek egymás után az infók, hogy volt valaki, 40 embert mentett meg, végül meglőtték a nyakát, és túlélte. Volt valaki, aki ott elkötött egy furgont, és vitte… Miközben záporoztak a lövedékek, ő vitte az embereket a kórházba. Amikor megy az interjú „De hogy? Hát életveszélyben volt, meg is lőtték. De nyilvánvaló volt, hogy életveszély. Miért csinálja?” Például ez a srác, aki 40 embert segített, hogy menjen ki onnan a tűzvonalból, s végül meglőtték a nyakát, ő azt mondja. „De annyira egyszerű volt. Egyszerűen arra gondoltam, hogy senki nem érdemli meg. Nem tudok olyan indokot elképzelni, ami miatt ez reális legyen, hogy valakit itt lelőjenek. Hát akkor ennyi, hát ezen nem kell tovább gondolkozni. Hát akkor fogom, azt’ gyerünk, gyerünk. Hát akkor húzom ki, ennyi.” Semmi rendkívüliség nem kell hozzá. (46:35)

Tudjá… ú, azt… nem t’om, szóljatok, hogyha ezt most idén már elmondtam. Mert nem vagyok, hülyét nem akarok magamból csinálni. Már nem emlékszem, miről beszéltem. Úgyhogy segítsetek nekem, mint múltkor, emlékeztek, rögtön szóltatok. A földrengés, a kínai kisfiú? Mostanában nem mondtam el? Hát mert annyira gyönyörű, ez alap történet. Azt mondja, hogy… de valódi történet. Minden valódi történet. Földrengés volt Kínában. És hogy… mesei kezdés, földrengés volt Kínában. Na, de hogy… iskola… az iskola vasbeton szerkezet. A vasbeton szerkezet nem porlik ottan szét, hanem ilyen sátor szerűen azok a hatalmas lapok egymásra dőlnek, és ott egy csomó gyerek túléli. Hát de aztán nagy káosz, még rádől ez, az, amaz, nem is lehet tudni, hogy ott vannak túlélők. Akkor ott megy napokon át a keresés, és a többi. Van egy kisfiú, egy kis osztálytársa ezeknek, csak éppen nem volt ott, amikor a földrengés zajlott. Az iskolának egy másik részében volt, ami nem ment így tönkre. Ő ment, és szólt a felnőtteknek „Itt vannak az osztálytársaim, itt volt, itt van az osztálytermünk. Azonnal segítsenek!” Tulajdonképpen a kiskölyök elkezdi megszervezni a mentést. Hát ő ott a felnőttekkel, és tolja… (47:45)

Megtalálnak ott egy csomó gyereket, aki túléli. Ebből a kisfiúból Kínában nemzeti hős lett. A kisfiú, aki nem fél, és nem magát menti, és nem rohan haza, és nem sír az anyukája mellett, hanem ott szervezi a mentést. Akkor kérdezte a riporter tőle „Hát de kisfiam, Robika…!” Jól van, örülök, hogy a realitás érzéketek megmaradt. Tudom, hogy ez nem egy kínai név. Miért, az többet mond, azt mondanám… na. Robika. Azt mondja Robika. „Neked hogy volt ehhez lelki erőd? Hát mi indított téged? Azért te egy hős vagy.” Erre a Robi, nem is érti a kérdést. „Hát hogyhogy mi indított? Én voltam a hetes. Év elején mondta a tanító néni, hogy a hetesnek az a dolga, azon a héten segíti az osztálytársait. Hát én nem emlékszem semmi ilyenre, hogy földrengés esetén nincs ilyen, vagy ilyen diszkussziók, meg nem t’om, kivételek. Hát ilyenekről nem volt szó.” Ennyi! (49:00)

Tehát az derült ki Zimbardonak a kutatásaiból, hogy a hősök nem rendkívüli emberek, pont olyanok, mint mi. De valami rendkívülit tesznek. Két ismérv van, ezt csak azért, hogy legyen a fejetekben, mint fontos információ. Az egyik, hogy akkor is cselekednek, amikor a többség nem, és akkor is törődnek másokkal, amikor a többség már csak magára figyel. Ez a két klasszikus ismérv. Tehát, a hős: átlagember. (49:30)

Milgram kísérlet – az emberek képesek agresszív cselekedetek végrehajtására, ha egy felsőbb hatalom vállalja azért a felelősséget.

De most menjünk el Milgram-ig, aki a háború után az Egyesült Államokban (Egészségedre!) azt a kérdést teszi föl, hogy ami megtörtént a II. Világháborúban, azt néhány gonosz ember csinálta-e? Gonosz emberek voltak-e? Valahogy úgy alakult a történelem, hogy ott Németországban, meg Olaszországban, akárhol, hogy egy csomó gonosz ember valahogy pont akkor… és ebből lett egy szörnyűség. Vagy, hogy ez bármikor máskor előfordulhat. Hogy ez hogy van? Tudjátok, akkor megcsinálja a híres kísérletét, és az derül ki, az derül ki, és erre tudunk egy számot, mert azóta is így van, ezt emlegettem múltkor is, hogy… Amikor azt mondja a kísérletvezető, hogy „Ez egy tudományos kísérlet. Nyugodtan nyomkodja az áramütést adó gombot.”, hogy az az egyetlen mondat, hogy „Ez egy tudományos kísérlet, és maga ezt nyugodtan teheti, mert ez egy tudományos kísérlet, ezt én igazolom, én vagyok itt a tudós.”, hogy a legjobb esetben is 40% nem ad halálos, vagy nagyon fájdalmas áramütést, legjobb esetben 40%, de inkább 10%. 40-nél jobb adat még sosem jött ki. (50:55)

Tehát most átjöttem ide, mert ezt azóta is megcsinálják. Azt lehet mondani (Egészségetekre!), hogy kiderült, hogy szó sincs róla, hogy ami a XX. században akkor, akkor, meg amakkor megtörtént, meg a XXI.-ben itt, ott és amott, hogy az néhány gonosz embernek a műve. Itt is az derült ki, hogy azt a rengeteg gonoszságot átlagemberek csinálják. Átlagemberek, és most jön a fontos mondanivaló. De hogy lehetséges az, hogy átlagemberek hőssé tudnak válni, és átlagemberek gonosz dolgokat tudnak csinálni? Hogy nem a személyiségjegyeiken múlik, nem azon múlik. Mert ők nem gyári hősök, ők meg nem gyári gonoszak, hanem azon múlik, hogy egy rendszer rosszul működik, egy élő rendszer. Az egyes ember lehet egy élő rendszer, a pár lehet… értitek, most nem akarom végig mondani az egész sort. (51:55)

Mi emberek, ez az élő rendszer nem működik jól, és ha egy… így mutatom, három szék, most másra fogom használni. Ha egy élő rendszer nem működik jól, akkor létre fognak jönni helyzetek. Tehát például a II. Világháború borzalmai elemzése nyomán a következő derült ki. Mi volt az egyik megragadható momentuma annak, hogy a rendszer nem működött jól? Az, hogy a felettesek a következőt mondták a beosztottjaiknak. „Ezt nyugodtan megteheted, bátran megteheted, mert én vállalom a felelősséget.” Úgy tűnik, hogy 100 emberből legjobb esetben is 60-nál, vagy 90-nél, a többségünknél, ha egy élő rendszer nem működik jól, és utána egy olyan speciális helyzetbe kerülünk, hogy valaki azt mondja „Én vállalom a felelősséget. Te nyugodtan bármit megtehetsz, enyém a felelősség.”, akkor 100 emberből nagy valószínűséggel 90 el fog bukni. És nem azért, mert rossz ember, hanem mert a helyzet olyan, ami tálcán hordozza ezt a lehetőséget. Azért, mert a rendszer nem működik jól, az élő rendszer. Tehát a helyzet úgy néz ki, hogy rendszerszintű probléma van, az élő rendszer zavara. Emiatt létre fognak jönni helyzetek, és ezekben a helyzetekben az emberek 90%-a, a mi 90%-unk el fog bukni, nagy valószínűséggel. Ezért szeretnék most nektek ilyen 90-10 százalékos adatokat mondani. Hogy nagyon döbbenetes, egy kutatónő azt mondja „Hogyha a cégek világában azt kérdezzük, hogy „Van-e itt a cégnél olyan téma, amit nem mertek szóba hozni? Nem, mert akkor még baj lesz. Ó, mit fognak szólni… Ú, nem éri meg… Persze látjuk, de néha inkább nem szól szám, nem fáj fejem.” Azt mondja ez a kutatónő, rendre 15% mer szólni, és 85% nem.

A következő szám is céges világból származik. Arra voltak kíváncsiak, hogy amikor valaki kap egy szerepet. Hát például az is egy szerep, hogy engem fölvesznek egy céghez, egyszer csak ott egy munkavállaló lettem, mármost ennek a cégnek vagyok… Valaki megkeresztelkedik, akkor egy cégnek a tagja lesz. Na mostantól kezdve… Az derült ki, hogy amikor kapok egy szerepet, tehát belépek, akkor az már egy szerep. De akkor nem tom, leszek ott valami csoportvezető, vagy akármicsoda, fölszentelt pap, ugye újabb és újabb szerepeket kapok. Az derült ki, hogy a legtöbben a következőt gondolják. „Húha, húha, húú, húú! Hát akkor itt nagyon komoly szerep-elvárások vannak. Nekem meg kell felelnem a szerep-elvárásoknak. Hogy csinálta az elődöm? Kettővel előtte? Mi a szokás? Hogy csinálják a rendesek?” (55:10)

Két dolog derül ki. Hogy 10-ből 9 megpróbál a valós, vagy elképzelt szerep-elvárásoknak megfelelni, 10-ből 9, és magát ezekhez a vélt vagy valós szerep elvárásokhoz nyomorítja. Tehát ráadásul a kutatásból az derült ki, hogy ez a 10 emberből 9 fokozottan veszélyeztetett a kiégésben. Hiszen azokat az információkat, hogy rendben van, ez a vélt vagy valós szerep elvárás, de hogy énnekem ez most jól esik-e, én ezt bírom-e, ezt én 5 évig fogom-e bírni, ezt így lehet-e bírni, hogy ezt most el kell-e vállalnom, hogy erre most nemet kellene mondanom… Tehát valószínű, az a szerep elvárás, hogy erre nem lehet nemet mondani. Ugye nem lehet nemet mondani. (56:05)

Tudjátok, mikor jön valaki gyónni, hát ezt muszáj elmondanom, ezt minden évben elmondom. Jön valaki gyónni, és azt mondja. „Feri atya! De hát nem is tehettem mást…!” Na akkor azért a stresszhormon szintem megemelkedik. Ilyenkor fölmegy a pulzusom, meg a vérnyomásom. Mert ha valaki egy gyónásban azt mondja, értitek, egy gyónásban, hogy „Nem tehettem mást.”, na az szándékos vakság. Mert ha azt mondja „Nézze atya, azért nehéz nekem gyónni, mert én ha őszinte vagyok, márpedig őszintén akarok gyónni. Nem azért, mert ez a szerepelvárás, hogy a gyónó őszinte, nem ezért, hanem azért, mert nekem számít a gyónás, ez egy fontos dolog. Nem akarok hülyét csinálni magamból, kimenni a gyóntatóból, és tudom, hogy ott össze-vissza beszéltem. Nem, akkor el kell mondanom, hogy most amit meggyónok, hogy én ezt tettem, vagy ezt elmulasztottam, hogyha belegondolok, hogyha legközelebb egy ugyanilyen helyzetbe kerülnék, nagy valószínűséggel most is ezt csinálnám. És hogy ez itt, egy gyónás közben nekem iszonyúan fáj, mert erre jutottam, hogy nem csak pillanatnyilag nem volt ehhez erőm, hogy másképp csináljam, hanem most, hogyha őszinte vagyok magammal, beengedem az igazságnak a fényét, azt kell mondanom, hogy ebben a pillanatban nem látom, hogy mi, mi az, ami nekem tudna segíteni, hogy ebben a helyzetben ne kövessem el ezt újra.” Ez egy tisztességes gyónás. De mikor valaki azt mondja egy gyónásban… De én értem, nem vagyok együttérzés nélkül, csak amikor megtelítődik a gyóntatószoba a sötétséggel, azt egyszerűen ki nem bírom. Mikor valaki azt mondja „Atya! Hát nem is lehetett mást csinálni.” Olyan nincs, hogy nem lehetett mást csinálni. Olyan van, hogy nem volt hozzá erőm. Fogalmam se volt, hogy mi lehet a más. Eszembe sem jutott semmi. Ezek vannak. Gőzöm se volt róla. Úgy be voltam tojva, azt se tudtam, hova nézzek. Ezek mind vannak. De az, hogy nem lehetett mást csinálni, na az viszont biztos, hogy nincs. Hát tudjátok… áhh… de most… nahh! Nah! Szóval. (58:45)

Az első baba születése után…

Az derül ki, akkor is, ha a hős felől kezdjük nézni magunkat, és az élő rendszerek működését, akkor is, ha a gazemberek felől – most így mondom egyszerűen – nézzük, hogy ugyanoda jutunk, hogy tulajdonképpen itt is, és ott is átlagemberek vannak, pont olyanok, mint mi. Csak hogyha az élő rendszer nem működik jól, létrejönnek helyzetek, amiben a többség elbukik. Például… de ezt most már tényleg, ezt annyiszor elmondtam, sajnálom… csak a teljesség élménye, ami nekem kell. Nektek nem, biztos, de én… Az első baba születése után… a társkapcsolatok 90%-ában az elégedettség meredeken zuhan lefelé. Ez azt jelenti, hogy az első baba születése után rendszerszintű problémák támadnak, pontosan így történik. Vagyis, a férfinek férfiként és férjként egy csomó reális hiányérzete lesz. Rendszerszintű probléma lesz. A férfi egyáltalán nem fog annyi törődést kapni, mint amennyi neki jól esne. De nagy valószínűséggel a feleség se. Egyrészt, mert a férfi elkezdi számon kérni rajta, hogy „Miért nem szeretsz engem? Két éve még én voltam a cupp az éjszakában, most meg csak a gyerek van.” (60:10)

Hát a másik, hogy ha te jó anya akarsz lenni, az összes minden, fizikai, pszichés erődet, energiádat, jóságodat beveted a gyereknevelésben. Nem? Hát ki vagy purcanva. Szorongsz, hogy jól szoptatsz-e, vagy nem. Hát nem így van? Hát szorongsz, fog-e menni, most, most dől el az élete! Gyerünk még, 2 perc!” Hát persze, hogy mind a két fél azt érzi, hogy magára van hagyva, és a társától nem kap elég támogatást, nem is ezt gondolta. Rendszerszintű nehézség, rendszerszintű nehézség. (60:50)

Létre fognak jönni helyzetek, amikor én nőként, ugye ez egy… Amikor azt élem meg, hogy egyszerűen be vagyok zárva a négy fal közé. Hogy be vagyok zárva, és meg fogok őrülni. Énnekem is van szakmám, és van diplomám, és van érettségim, és van OKJ-s izém, és én itt… Ilyenkor a nők melletti együttérzésemet azzal tudom kifejezni, hogy hangos szóval állítom, hogy a nők a pici babával nem négy fal közé vannak bezárva, hanem hat. Az hat, és van egy kis ajtó, ennyi. (61:30)

Szóval, létre fognak jönni helyzetek, és itt van a férfi, akinek a felesége azt mondja most éppen 11 hónapja, hogy „Ne haragudj, ne nyomulj! Hát ne nyomulj! Hát akkor a nagy pocakom miatt, meg nekem ne… Most meg tudod, a gátmetszés, azt se én akartam, az… Különben is, belenéztem a tükörbe, délelőtt egyedül voltam. Na ne! Hát szóval, én ezt nem, nem, hát most ezt…” És a férfi letérdel, és mondja, hogy „Nem érdekel a hurkád, veled akarok élni!” Hát azért él nővel. Nem érdekli a hurkája. És létre fognak jönni helyzetek, hogy ahogy ő bemegy, bemegy majd a munkahelyére, és egyszer csak érted, a munkahelyén, gyönyörűen, miniszoknya, ilyen fél miniben… Értitek, hegyes cipő. Az nem t’om miért szexi, de biztos az. Értitek. És még le sem ült a Dezső, már odapenderülsz, és mondod, hogy „Szöcske?” (Kínálja a Tikkadt szöcskét – szerk.) és kacsintasz. „Szöcske?” Hát mi minden van ebben az egyetlen szóban? „Szöcske?” Óh! Ezt nevezem helyzetnek. Ez egy helyzet. Most na… kérem szépen! Most már mégis csak. (63:20)

Ezekben a helyzetekben nagy valószínűséggel hosszú távon a többség elbukik. Hogy 10 apából éppen egyetlen 1, vagyis 10% képes a gyereki érzelmi intelligenciáját fejlesztő módon apaként működni, éppen csak 10%. Ezt úgy neveztem meg magamnak, most direkt teszek egy ugrást, egy átkötést, egy ilyen szöcske mozdulatot, hogy ez így szól. Ezekben, amikor az élő rendszer nem működik elég hatékonyan, és létrejönnek a helyzetek, amiben előre tudhatjuk, a negyedik szék, az információk nyilvánvalóak, körülbelül 10-ből 9-en bukunk el. Hogy amikor ez így van, akkor tulajdonképpen állandóan azt gondoljuk, hogy itt valami egyéni hősiesség, vagy pedig valami életszentség lesz a megoldás. Ez vakság, mert 10 emberből 9 elbukik. (64:35)

Életszentségre és hősiességre szükség van, de ha egy kicsit is bölcsek vagyunk, akkor a rendszer működésén változtatunk, hogy az az élő rendszer másképp működjön. Mert ha az élő rendszer másképp működik, akkor nem állnak elő azok a helyzetek, amelyekben nagy valószínűséggel el fogunk bukni. Ebben az a jó, hogy ezért nem szükséges, hogy mindannyian hősök legyünk. Mert ha meg tudjuk azt tenni, hogy azokat az élő rendszereket, amikben vagyunk… az élő rendszer, a testem egy élő rendszer. Ugye hát amikor a kiégésről beszéltünk, akkor arról beszéltünk, én egy élő rendszer vagyok, és ha nincsen napi egyensúlyom, és nincsen heti egyensúlyom, és nincsen havi egyensúlyom, és nincsen éves egyensúlyom, meg 4-5-6 éves egyensúlyom, akkor előbb-utóbb olyan helyzetekbe kerülök, hogy el fogok bukni. (65:30)

Az orvos és a kiégés

Most éppen néhány héttel ezelőtt voltam az onkológián. Ez olyan… hát értitek. Fiatal Onkológusok Konferenciája. Benn vannak, értitek, hát az egy olyan megterhelő meló, hogy nem is tudom, az összes kalapomat leveszem, egyet föl se veszek még 50 évig sem, tiszteletem jeléül. Na de amikor az a fiatal orvos az eszményeivel, a vágyával, a segíthetnékjével, meg mindennel együtt elkezd 24 órázni, 36 órázni, értitek, és kicsinálja magát, akkor létrejönnek majd olyan helyzetek, amit te élsz majd meg vele. Ugye, és akkor te mész el, és zokogsz, mert te kiszolgáltatott vagy a kórházban. Mész el, és azt mondod „Hogy mehetett el orvosnak? Hát ez… mintha nem is ember lenne.” És tévedünk, mert tévedünk, mert ő egy rendes ürge, vagy egy rendes nő, semmivel se rosszabb, mint bármelyikünk. Még az is lehet, hogy jobb, azért ment el orvosnak. (66:45)

De úgy működik az ő egyéni rendszere, beleértve aztán egy nagyobb rendszert. Emlékszem, mikor doktor Hézser Gábor előadást tartott a kiégésből. Hát ezt mit t’om, 25 éve hallottam. Úgy bevésődött nekem egy mondat, azt mondta. „Egyedül senki sem szokott kiégni.” Egy rendszer is úgy működik, hogy elősegíti az egyes emberek kiégését, akik meg nem tudnak eléggé vigyázni magukra. Hát rendszerszintű probléma. Ezért létrejönnek azok a helyzetek, amelyekben aztán ez az orvos hazamegy. Szokott lenni még egy határ, de a szociális munkás, a pap, a lelkigondozó, értitek, én magam is, hogy hazamegyek, és egy picit ha merem közel engedni azt, hogy hogyan beszéltem, vagy mit csináltam, vagy hogyan reagáltam… „Most miért csináltam ezt? Hát normális vagyok én? Vagy… de ez, mi ez már?” Ezt nevezi a szakirodalom úgy, hogy ezekben a helyzetekben elkezdünk pont ellentétesen működni, mint a saját eszményünk, ami miatt elkezdtük az egészet. Hahh! (68:00)

Rendszerszintű zavar a Papnevelő Intézetben

Ezért a szándékos vakságnak része az, hogy a rendszer nem működik hatékonyan. Emiatt létre fognak jönni helyzetek, amelyekben 10 emberből 9 a vakságot választja. Mert az a benyomásunk, hogy jó, hát választhatom azt, a nem vakságot. Jó, rendben van, hát akkor egy egész rendszer fog a fejemre omlani. Hát azt ki akarja? Vagy akkor ez hogy, hogy lesz ez így? Most… Nem is tudom, ezt… belekezdjek-e? Hát de most pont az utolsó öt perc, elmondom. (68:40)

Képzeljétek el, papnövendék voltam. De tudjátok ezt a történetet, csak lehet, hogy pont ide vág. Az él… nem is ezt mondom, nem is tudom… Ehh! Hogy… De, de most van itt az ideje. Papnövendék voltam, 23 évesen mentem be, és 25-26-27… felnőtt férfi voltam. 20 éves serdülő koromban elköltöztem otthonról, 20 éves koromtól kezdve eltartottam magam, na. És akkor, hát én azt vettem észre, ott 26-27 évesen, hogy a nemjóját neki, a szemináriumi elöljárók egyike alkoholbeteg. Hát ha ő egy zugivó, ez nem biztos, hogy nekem föltűnik, csak nem volt az. Tehát ilyen félkocsmai helyzetek alakultak ki. Én arra gondoltam, hogy énszerintem, hát én nem t’om, én papnövendék vagyok, tehát ugye hallgass a neve, de hogy hát nem t’om, énszerintem egy… mondjuk egy pap, a következő papi nemzedék nevelője szerintem ne legyen egy gyakorló alkoholista. Volt egy ilyen naiv gondolatom, ezt talán még valahogy a polgári világból hoztam. (69:55)

Ezzel a gondolattal elmentem az egyik elöljáróhoz, és mondtam „De énszerintem ez a rendszer nem működik jól. Hát az hogy lehetséges, hogy mindenki tudja, hogy ő egy alkoholbeteg valaki, és hogy ez így lehetséges. Hogy ez miért lehetséges így?” Akkor, most ezt nem akarom hosszan mondani, négy elöljáróhoz mentem, a hivatali utat lépésről lépésre betartva. Végül a bíboros úrnál voltam, nem a mostaninál, csak azért hogy… Már nem is él. Tudjátok, mi volt a döbbenetes? Hogy tulajdonképpen mindenki ugyanazt mondta, mindenki. Volt köztük olyan, akire nagyon-nagyon fölnéztem, mert emberileg egy nagyszerű ember volt. Olyan nagyszerű ember volt ez a valaki, hogyha én fele annyira nagyszerű vagyok, akkor már rendben van az életem. Nagyszerű ember volt. Mind a négyen azt mondták „Feri! Húzd meg magad! Fogd be a szád! Mindjárt fölszentelnek, na, bírd ki! Még egy év, bírd ki, és akkor pap leszel, és…” Akkor tudjátok, ültem, mindig zsongott a fejem egy ilyen beszélgetés után, és azt… Most azt mondják, hogy én most ezt bírjam ki, fogjam be a szám, csináljak úgy, mint hogyha ez nem lenne, majd pedig papként beszéljek a szabadságról, ugye, a szeretetről, haaaaj. Hát ezt hogy? Egész papi életem során nem fogom tudni kinyitni a szám, egy ilyen örökséggel? (71:25)

Az volt a benyomásom, hogy ez, akkor ott, egy klasszikus rendszerszintű hiba volt, egy klasszikus zavara a működésnek. Hogy minden további nélkül, az adatok inform… Az információk nyilvánosak voltak, mindenki tudta, hogy alkoholbeteg, és mindenki úgy csinált, mintha nem tudna róla. Ami klasszikusan ilyenkor történik, velem is az történt. Egyszer csak kirúgtak. Hát persze, hát a rendszer, az élő rendszer így működik. Egyszer csak én lettem a fekete bárány. Azt mondta… stty! Ugye akkor mentem be a hajléktalanszállóra, ott, a pici szobába, ami a folyosóból volt leválasztva. Hát… papnövendéknek ez drága kincs, a tapasztalat. (72:25)

Ezzel azt akarom mondani, hogy még föl se szenteltek papnak, de volt egy nagyon vaskos személyes élményem arról, hogy mit jelent, amikor egy élő rendszer nem működik jól, és mit jelent, hogy… valaki meg szól. És akkor megint szól, és megint szól, és megint szól. Hogy ilyenkor hogy szokott működni az élő rendszer? Mert így működik a párkapcsolat, a család, értitek, megyünk fölfelé, és az egész emberiség. Egyszerűen ez a logikája, a dinamikája. Tehát én most kifejezetten nem kritikus akartam lenni, vagy na, hanem egyszerűen csak leírni a jelenséget. Nagyon izgalmas volt ezt a saját bőrömön megtapasztalni. (73:10)

Tudjátok, például a következő tartotta bennem a lelket. Mikor kirúgtak, akkor azt mondták, hogy soha nem fognak pappá szentelni. Hát egy ilyen alakot? Értitek. Rendszeridegen vagyok. Annyira így volt, hogy a portás bácsinak leadták a fényképemet, hogy nehogy véletlenül beengedjenek az épületbe, mert megrontom a magyar ifjúságot. Ez így, így. Emlékszem, hogy ott voltam a hajléktalanszállón, és arra gondoltam, hogy egy kedves ismerősöm, pap volt, a diktatúra alatt a következőt mondta. „Ide figyelj, ha az Isten azt akarja, hogy pap legyél, az egész Varsói Szerződés is kevés lesz, hogy ezt megakadályozza.” S akkor ültem ott, a hajléktalanszállón, és ez hát akkor ez biztos így lesz. Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (74:10)