Mt 22,15-21 - Évközi 29. vasárnap

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené.”

Olvasmány (Iz 45,1.4-6)

Megfogtam Kürosz jobbját, hogy színe előtt meghódolásra bírjam a nemzeteket. Az Úr így szól fölkentjéhez, Küroszhoz, akinek megfogja jobbját, hogy színe előtt meghódolásra bírja a nemzeteket, és megoldja a királyok derekán az övet; hogy megnyissa előtte a kapukat, és ne maradjon egyetlen kapu se zárva: „Szolgámért, Jákobért, és választottamért, Izraelért szólítottalak neveden. Dicső nevet adtam neked, bár nem ismertél. Én vagyok az Úr, és senki más. Rajtam kívül nincs más isten. Bár nem ismersz, mégis felövezlek, hogy napkelettől napnyugatig megtudják: rajtam kívül nincsen más. Én vagyok az Úr, és senki más.”

Szentlecke (1Tessz 1,1-5b)

Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának az Atyaistenben és Urunkban, Jézus Krisztusban: Kegyelem nektek és békesség! Mindenkor hálát adunk Istennek mindnyájatokért, ahányszor csak megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelen gondolunk Istenünk és Atyánk előtt tevékeny hitetekre, áldozatos szeretetetekre és Urunkba, Jézus Krisztusba vetett szilárd reményetekre. Testvéreim, kiket az Úr szeret! Jól tudjátok, hogy választottak vagytok! Hiszen az evangéliumot nem csak szóval hirdettük köztetek, hanem erővel, Szentlélekkel és mélységes meggyőződéssel!

Evangélium (Mt 22,15-21)

Abban az időben: A farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártrakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.

Vasárnapi beszéd

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az embereknek, ami az embereké, és Istennek, ami az Istené. Éppenséggel Jézusnak ez a szava, ahogyan azt mondja, a császárnak is megadni, Istennek is megadni, egészen egyszerűvé tette ezt az egyébként nagyon bonyolult helyzetet, és kikerülte a csapdát, hogy bármelyik választ is mondja, akkor beperelhető, vagy itt, vagy ott szóvá tehető, ellenséges módon vagy itt, vagy ott. Tehát tulajdonképpen ez egy nagyon kreatív válasz volt.

Közben pedig érdemes kitágítanunk a megfontolásaink körét, még pedig oda, hogy Jézus egyébként ennél sokkal színesebben beszél erről a kérdésről, hogy megadni embernek, megadni Istennek. Mégpedig, amikor azt mondja, Máté evangélium 25. fejezet, az a nagyon híres leírás; hogyha a legkisebbnek teszel valamit, nekem teszed, ha nekem teszed, azt Istennek teszed. Hogyha ételt adsz neki, akkor mintha nekem adnád, italt adsz, nekem adnád, ha ruhát adsz, nekem adnád. Hogy milyen izgalmas Isten országa, hogy lehetséges az, és ennek az örömében élhetünk, hogy egymásnak teszünk valamit, és Isten is megkapja. Hogy egymásért cselekszünk valamiképpen, és egészen Istenig eljut az, amit csinálunk. Milyen nagyszerű, hogy nem csak úgy van az, hogy valamit az embereknek adunk, valamit Istennek adunk, és a kettő között valami szakadék vagy fal húzódik, egyáltalán nem. Tesszük egymásért, és Isten is kapja.

Fordítva is van. Tulajdonképpen most erről a fordítváról szeretnék beszélni, arról, hogy milyen klassz dolog az, amikor elevenen él bennünk az, hogy ezt most Istenért teszem, de az emberek kapják, hogy Istenért teszem, de a testvéremig jut el. Erről szeretnék most beszélni.

Mégpedig nagyon világosan bennem él az az élmény, amit meg-meg szoktam emlegetni nektek. Ez pedig az, hogy egyszer egy hölgy lehuppant nálam, ott a zöld fotelbe, és akkor azt mondta. „Feri, egy nagyon nehéz időszakon vagyok túl. Én nagyon szerelmes voltam egy férfibe, és hát, ez majdnem elvette teljesen az eszemet – már a szerelem, nem a férfi. – Hát az történt akkor, hogy úgy megkérdeztem egy olyan nagyon kritikus este magamtól, hogy meg akarom-e csalni a férjem, vagy nem.” S akkor őszintén azt mondta „Hát én meg szeretném.” Akkor a következő kérdést tette föl magának „Volna-e kedvem a férjem miatt hűségesnek lenni?” Erre azt mondja „Az utóbbi időben annyira kutyául vagyunk egymással, hogy nem volna kedvem.” Utána, utána, mert itt jön a lényeg, különben ez nem egy szívderítő történet számomra, de utána volt még egy kérdése. Ez pedig így szólt „Isten kedvéért hajlandó lennék-e hűségesnek lenni?” S akkor azt mondta „Hát Isten kedvéért igen.” Aztán ezt így fogalmazta meg magának „Tulajdonképpen azért tartottam ki a férjem mellett, és most már azt mondom el neked, hogyan újultunk meg, azért tartottam ki mellette, mert tulajdonképpen az volt bennem, hogy nincs kedvem a férjemhez hűségesnek lenni, de Istenhez még van kedvem.”

Milyen érdekes, mikor valaki előveszi ezt a harmadik kérdést, hogy hogy is vagyok az Istennel való kapcsolatomban, és azt válaszolja „De Istennek szeretnék hűséges testvére, vagy barátja lenni.”, azt a férje is megkapta, egészen nyilvánvalóan. De nagy dolog, hogy nem látjuk csak olyan mereven, hogy „Ezt Istennek teszem, ezt embernek teszem. Na, hát ezt most már miért tenném neki? Mivel érdemelte ki? Elegem volt már. Ez nem is igazságos. Mindig én adjam bele a többet?” Kétség kívül egy idő után elfogyhat a muníciónk, és de nagy dolog, hogy létezik ez a kérdés, hogy azt mondom „Hát, hogyha csak úgy arra gondolnék, hogy neked, akkor nem. Hát, de ha Isten is van, akkor igen.” Aztán nekem ez annyira megtetszett, hogy azóta nem egyszer elégtételül szoktam ilyesmit adni, lehet hogy talán téged is boldogítottalak ezzel, hogy tegyél valami jót Isten kedvéért. Valahogy azért az örömért, hogy „Hát Uram, ezt most akkor neked csinálom, de úgy, hogy az ember kapja.” Istennek adom, de az ember kapja.

A második gondolat így szól. De nagy dolog az, hogy föl tudunk tenni jó kérdéseket magunknak. Bizonyos nehéz helyzetekben, mikor meglenne a kísértésünk azt mondani, hogy ketté szakítjuk a világot, és azt mondjuk: ember világa, vagy Isten világa, nem is tudjuk, hogy kapcsolódik össze. Vagy itt vannak jók és rosszak, igazak és hamisak. Hogy megkérdezzük magunktól azt az egyszerű kérdést, ami mindig is a keresztény lelkiség egy alap kérdése volt, ami így szól. „Hát ebben a helyzetben Jézus mit csinálna?”

Akkor lehetséges, hogy azt mondom „Ó, hát az Isten ezt tenné.” És én azt mondom „No, én szeretném őt követni ebben, és úgy akarom tenni az Isten kedvéért, hogy aztán ezt az ember kapja meg.” Ilyenkor egészen kreatív ötleteink tudnak támadni. Amikor azt mondjuk, vannak a jók, meg a rosszak, igazak-hamisak, megérdemli, nem érdemli… Ó, jaj, jaj, jaj! Nem sok ötletünk támad a jóra.

Most nézzétek el nekem, hogy egy egészen profán élményemet hozzam ide. Megy egy nagy snooker verseny, én ezt szoktam nézni. Az egyik leghíresebb snookerista, ő egy sportoló, hogyha valaki ezt nem tudná, golyókat lökdösnek be lyukakba. Nem tűnik egy túl élvezetes dolognak, de fáradt férfiaknak pont jó. (Nézni – szerk.) Történt, hogy utolsó játék volt, egyetlen golyó maradt fönn, amit még le kellett volna lökni. Ez egy nagyon nagy verseny, a világ egyik legnagyobb versenye. Ott állt ez a nagy játékos, és egyszer csak teljesen váratlanul beszaladt oda az asztalhoz egy hölgy. Erre nem voltak fölkészülve a biztonsági emberek. Kicsit hasonlóan, mint a focimeccseken szokott történni, csak akkor meztelen férfiak szoktak beszaladni. Itt ez nem történt meg, itt egy fölöltözött hölgy szaladt be, és elkezdett körbe-körbe szaladni az asztal körül, ami egy teljes abszurdum. Akkor előkerült egy biztonsági ember, és úgy el tudjátok képzelni, most nem akarom profanizálni ezt a szentmisét, de hogy hát a hölgy mondjuk itt volt, akkor ott volt a biztonsági őr, és tényleg, mint a gyerekek. Elindult erre, akkor az őr arra, akkor ő megfordult… Nem lehetett tudni, hogy ennek mikor lesz vége, és közben élő egyenesben megy az egyik legnagyobb nemzetközi verseny. Képzeljétek el, hogy ott állt ez a világ egyik legjobb snookeristája, és egyszer csak, amikor a hölgy éppen a futtában ott körülötte volt, akkor odaadta neki a dákóját. A nő teljes… abban a pillanatban megállt mindenki, és a hölgy fogta, és megpróbálta belökni az utolsó golyót. Nem sikerült neki, de azért megtapsolták, és onnantól kezdve nagyon kedvesen ki lehetett őt kísérni. Ezt nevezem kreativitásnak. Tudjátok, úgy belegondolunk, hogy mit kell az ilyenekkel csinálni, egy ilyen komoly versenyen. Jók és rosszak, és megbüntetni… Hogyha bennünk van ez a kérdés „Hát Isten ezt valahogy hogyan oldaná meg?” Tulajdonképpen olyan ötleteink támadnának, amik egyébként lehet, hogy egyáltalán nem.

Mikor nagy bombázások voltak Bejrútban, és akkor egyszer csak Teréz anya úgy döntött, hogy odamegy, mert most már neki ebből elege van. Hát ez egy elég furcsa dolog, hogy bombáznak Bejrútban, ő meg Kalkuttából fölül a repülőre, mert azt mondta, hogy… És hallottam egy riportfilmet, ott, Bejrútnak a polgármestere azt mondta, hogy bejelentkezett hozzá a Teréz anya. Azt mondta, hogy hát tulajdonképpen egy ilyen bombázott városban, őneki ez volt a gondolata, úgy mindenkire volt nagyobb szüksége, mint Teréz anyára. De hát azért mégis csak volt már valami híre, és akkor fogadta, és két nap múlva tűzszünet lett.

De nagy dolog, mikor valakinek az eszében elevenen él ez a kérdés „Isten mit csinálna ebben a helyzetben? Hogy oldaná meg?” Akkor egyszer csak úgy ki tudjuk nyitni a szívünket is, meg az eszünket, hogy hátha valami egészen eredeti dolog lenne valóban a megoldás, és nem az, ahogyan az életben nem egyszer körbe-körbe szaladgálunk, ott üldözzük egymást, mint ott a biztonsági őr ezt a hölgyet.

Aztán az is egy nagyon izgalmas kérdésünk lehet, föltesszük ezt a kérdést magunknak, ahogy azt mondjuk, úgy csapnánk nagyot az asztalra, hogy „Mondjuk hasonló helyzetekben ki tette velem a legjobbat?” vagy „Isten mit tett, vagy mit adott nekem ebben a helyzetben, amiben olyan szívesen csapnék egyet az asztalra? Mit őrzök a legszívesebben a szívem mélyén, hogy egy ilyen vagy hasonló helyzetben ki mit tett velem?” És azt mondom „Hajj! Hát messze ez a legjobb, hát ezt szeretném!”

Ezt a sort nyilván hosszan folytathatnánk, és ez az érdekes talán, hogy tulajdonképpen a világ lehet, hogy pont arra a jóra éhezik, amit az ember Istennek ad úgy, hogy a másik ember kapja. Ez a világ szomjazza és éhezi azt a jót, amit nem csak egymásnak akarunk és tudunk adni. Lehet, hogy pont az a jó hiányzik ehhez a világhoz, hogy ez egy olyan világ legyen, ahol mi emberek jól vagyunk, ami az a jó, amit Istennek adunk abban az örömben és reményben, hogy az embertársaink kapják meg.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu