Szándékos vakság

2017.10.24.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Mi az, ami érvényes?

A témánk, hogy mi az, ami érvényes. Ez a nagy témánk, mint valami vezérfonal, inkább ezt mondanám, valami vezérfonal. Olyan… annyira jól eső dolgot éltem meg délután, hogy tudjátok, a kis sportautóm, ami most már 30 éves, és bukólámpás. Már évek óta fölfedeztem azt, hogy ez a bukólámpa a gyerekeket nagyon érdekli. Egyáltalán nem zavaró az, hogy valaki kisfiú vagy kislány, a bukólámpa, az izgalmas. Ahogy álltam az autóval, egyszer csak jött egy édesanya, kézen fogta a kisfiát, és akkor ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy megszólítom őket, hogy akarják-e látni, hogy hogyan pislog az autó. Akkor a kisfiúk mindig akarják látni, és náluk csak a kislányok akarják jobban látni. Akkor kikapcsolom, bekapcsolom, és tudjátok, a gyerekek arca… szóval az, amit ilyenkor látok, az egyszerűen annyira zseniális, de annyira gyönyörű. Ahogy néztem ennek a kifiúnak az arcát, ahogy föl és le, és föl és le, hogy tudjátok, az az ámulat, az áhítat, a csodálkozás, a kíváncsiság, az öröm. Némi kis bizonytalanság, hogy ez valami teljesen új, az eddigi tapasztalataitól eltérő dolog, hát szóval… ajj. Akkor arra jutottam, ez most néhány órával ezelőtt volt, hogy na ez érvényes. Hogy ami, ha tudunk valamit tenni a gyerekekért, ha valamit teszünk a gyerekekért, az érvényes, az érvényes, az biztos, hogy érvényes. Valamit teszünk a következő nemzedékért, az érvényes. Na, ez most csak egy ilyen élménymegosztás akart lenni. (01:50)

A szándékos vakság jellemzői – ismétlés

Akkor használom az öt széket, csak gyorsan ide hozom, miről beszélünk. Tulajdonképpen nem a vakságról akarunk beszélni, nem a vakság érdekel bennünket, hanem a látás. Nem a süketség, hanem a hallás. Hogyan tudunk jól látni, hogyan tudunk jól hallani, hogyan tudunk jól érezni? Hogyan tudjuk látni a valóságot? Hát nyilván erről van szó, csak most a vakság felől indulunk. Ezért az első, a szándékos vakság jelenségét így írtuk le, az első lépés, hogy van egy közkeletű hiedelem. Alice Stewart, emlékeztek, 1956, 25 éven keresztül meghal minden héten egy gyerek. Hát ezt nem mondhatjuk, hogy nem húsba vágó, életbe vágó. Amikor 10 társkapcsolatból 9 az elégedettség béka feneke alá kerül, akkor, amikor megszületik az első baba, azért az húsba vág, nem? Az nagyon húsba vág. Amikor az életközepi krízis van? Hogy amikor egy kapcsolatba nem toljuk bele a megfelelő időt és energiát, és elkezdünk rosszul lenni, mert rendszerszintű problémáink támadnak. Hajj, akkor ez életbe vágó. (03:05)

Tehát, vannak hiedelmeink, közkeletű hiedelmek. Ez fontos, hogy közkeletű hiedelmek. Megerősítést nyernek a hiedelmeink az által, hogy sokan gondoljuk azt, hogy ez így van. A vesszőparipám, amit most már aztán minden alkalommal el fogok mondani, mert akkor 25 évig mondom, és akkor lehet, hogy valami történik. Ez az, hogy „a siker boldoggá tesz”. Ez a… ez a megföllebezhetetlen mondat: a siker boldoggá tesz. Tudjuk, hogy nem így van, de mostantól kezdve még 24 év és háromnegyed, és akkor talán. Tehát a siker nem tesz boldoggá, hanem sikerélményünk lesz tőle. (03:50)

Második; ehhez kapcsolódik valami érzelem. „Ajj, a siker! Megvalósítjuk magunkat, itt a boldogság, hurrá!” Jó, tehát akkor van egy lelkesültség bennünk, ez megerősíti a hiedelmet, és sokan lelkesedünk érte, akkor biztos, hogy úgy kell lennie. Harmadik, az önmagunkról alkotott kép. Hát hogy ajj, mi jó felé haladunk, klassz irányba megyünk, minden rendben van velünk, szépen lapátoljuk, gereblyézzük mindazt, ami kell egy nagyszerű sikeres élethez, aminek a végén a boldogság áll. Mi más is volna a legevidensebb, mondom ezt a hiedelmet, hogy a boldogság egy cél, amire törekszünk, és akkor egyszer csak majd átéljük, és akkor ajj, de jó lesz. Aha, tehát ez egy önmagamról alkotott kép, amit nagyon erősen tartok, és meg nem kérdőjeleznék semmi pénzért. (04:45)

Negyedik, minden, ami azzal kapcsolatos, hogy ezek nem így vannak. De aztán pontosan tudjuk a számokat, az adatokat, a statisztikai eredményeket, a kutatási eredményeket évtized számra visszamenően. Azt mind tudjuk, és nem számít. Tehát az adatok nyilvánosak. Amit tudhatnánk, az… tudható. Azután az ötödik pont, ez így szólt, hogy a szándékos vakság kiegészül azzal, hogy és egyébként, ahogyan halljuk a számokat, az adatokat, a tényeket, és hogy most pontosan két perccel ezelőtt elmondtam nektek, hogy a siker nem tesz boldoggá… És miért is változtatnátok holnap reggeltől bármin is. (05:30)

Tudjátok, szoktam azzal játszani, hogy John Gottmannek ezt a mondatát mondom, hogy tudjátok, John Gottman, zseniális, 50 év szakmai tapasztalat, azt mondja „A család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne.” Ugye, ezt szoktam mondogatni, zseniálisan ír le valamit. Mert a családban családtagként vagyunk képesek megélni magunkat. Akkor, ha te tudsz valamit, az engem kiegészít, nem ellenem van, nem… és a többi, hanem attól én gazdagodok és több leszek. Aha, és utána tudjátok mit szoktam? Megkérdezem, hogy „Na, most mondjátok meg nekem, légy szíves, hogy most akkor mivel mentek haza? Hogy őrzitek azt, amit mondtam?” Mert tudjuk, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Tehát: tök mindegy, mit mondok. Az érdekes mindig, az, hogy te mivel mész el. Nem az az érdekes, hogy mivel jöttem, hanem hogy mivel mész el. Ez az érdekes. Hogy fordítottátok át magatoknak, hogy tettétek használhatóvá ezt a mondatot? Nagyon képzettek vagytok, ami alatt azt értem, hogy gyári módon szorongotok attól, hogy valami rossz választ mondanátok. Jó, jó, jó. Tudjátok, most húzhatnám az időt, de nem akarom, mert van mondanivaló bőven. Előbb-utóbb az szokott lenni, csak egy kis türelemre van szükség, de most ezt… na ezt most nem. Előbb-utóbb, hogy valaki megunja már azt, hogy most már mondjuk már ki, hogy miről van szó. Azt mondja „Mindenkinek igaza van.” (07:20)

Ez a legjobb példája a vakságnak. Ugyanis itt az hangzott el, hogy senkinek sincs igaza. És a többség, miután meghallgatja ezt a mondatot, úgy megy el, hogy mindenkinek igaza van, és a kettő nem ugyanazt jelenti. Egyáltalán nem ugyanazt jelenti. Mert ha úgy megyek el, hogy mindenkinek igaza van… miért szokott a többség így elmenni, hogy mindenkinek igaza van? Azért, mert ez egy olyan mondat, amit már ismerünk. Ugye, ezt már valahogy magunkhoz mertük közel engedni. Azt mondjuk, hogy „Ez a mondat rendben van, na, ez nagyon igaz, tényleg, a férfinek is igaza van, a nőnek is igaza van, tényleg, anyának, apának, ó, ez rendben van. És hát a Feri is ezt ismételte meg.” Csak nem így van, mert én nem azt mondta, hanem hogy senkinek sincs. Ezért minden olyan küzdelem, amit az igazság nevében folytatunk, az hatalmi harc. Ezt itt mondom, a nyilvánosság székében. Mégis el tudunk úgy menni, hogy „Aha, az hangzott el, hogy mindenkinek igaza van.” Ezzel tulajdonképpen megússzuk azt, ami az ötödik széken van, hogy az igazság ismerete önmagában nem hoz változást. (08:40)

Mert ugyanis ha azzal megyek haza, hogy mindenkinek igaza van, akkor kezdjük ott, hogy „Nekem igazam van.” Ezzel most töltsünk még el 30 évet, és egyébként gálánsan azt mondjuk „Jó, hát abban is van valami, amit te mondasz.” Valójában ezzel pont a lényeget vesztettem el. Tehát az a mondat, amit itt mondok, hogy a család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne, ez egy most már tudható mondat. És az a kérdés, hogy ez a mondat létrehoz-e valami változást? Nagy valószínűséggel nem, mert ahhoz valami többre is szükség van. Hogy hogyan kezdek el majd cselekedni, hogy van-e bátorságom, és a többi. De ez már majd az okoknál úgyis elő fog kerülni, hogy mi az oka annak, hogy a vakságot választjuk, vagy a süketséget választjuk, vagy a realitásvesztést választjuk. Ezt az okoknál szeretném majd mondani. Most elpucolom ezeket a székeket. (09:40)

A szándékos vakság okai

Emlékeztek, beszéltünk pár mondatot már arról, hogy na, akkor milyen okai vannak. Akkor, ezt csak fölsorolom, és akkor… gyerünk. Ehh! Olyan jól döng ez, úgy érzem, ahogy itt jövök-megyek, hogy valami történik, kifejezetten az, hogy valamit csinálok, hogy itt ez… valami esemény zajlik, amiben én részes vagyok. Nahh, azt mondja. (10:05)

Első, egyirányú figyelem. Nem akarom ragozni, egyirányú figyelem. Az derült ki, jaa, egy nagyon izgalmas kutatást olvastam éppen ma reggel, hogy 15 extrán kreatív embert néztek, és arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan figyelnek, hogy mennyire összpontosítanak, szép magyar szóval, mennyire fókuszálnak. Az derült ki, hogy a 15 nagyon kreatív személyből 13-nak kifejezetten szétszórt a figyelme. Hogy miközben valamit csinál, azért hallja a zenét. Valamit csinál, észreveszi a kismadarat, ahogy repked. Valamit csinál, észlel valamit… haaa, 15-ből 13-at ez jellemezte. Oké. (11:00)

Második, pozitív érzéseket közvetítő, vagy kiváltó információkat gyűjtjük, ezek megerősítenek bennünket, és a negatív érzéseket kiváltó információkat igyekszünk elhessegetni magunktól. Harmadik, a minket körülvevő és… Na, a minket körülvevő rendszerek rendszerszintű működési hibája. Emlékeztek, ezt ragoztam egy picit hosszan, ehhez használtam három széket, egy picit visszatérnék ide. (11:35)

4. Rendszerszintű problémák

Azt mondja, hogy… Egyik: rendszer, másik: helyzet, harmadik: ember. Ugye így írhatjuk ezt le, hogy van egy rendszerszintű hiba: Az első baba születését követően sem megfelelő időnk, sem megfelelő energiánk nincs arra, hogy egymással törődjünk, és ez viszonylag hosszú ideig tart. Minimum mondjuk egy évig, mert a baba köti le a figyelmünket, és ez reális. Igen ám, de létrejön egy rendszerszintű probléma. A rendszerszintű probléma, hogy nincs kellő idő és energia. Ha létrejön a rendszerszintű probléma, ebből mi fog fakadni? Olyan helyzetek állnak majd elő, amelyek nagyon megpróbálóak lesznek. Döntési helyzetekben találjuk majd magunkat, cselekvőképesen valamit majd fogunk kezdeni ezekkel a nagyon nehéz helyzetekkel. Hogy a feleség egyszer csak abban a helyzetben találja majd magát, hogy napok óta szinte ki se ment a lakásból. Hogy már csak online tartja a kapcsolatot embertársaival, hat fal közé bezárva, és szinte semmi mással nem foglalkozott ez idő alatt, mint a pici babának a jóléte, és egyébként pedig 2-3 óránál nem alszik többet egyben. Ezek lesznek a helyzetek, és egyszer csak megjön majd a férj, kivirulva, éppen egy nagy lépést tett a karrierjében, nagyon boldog, árad belőle a dohányfüst, mert bulizott is egyet, és ilyenkor jól esik rágyújtani. Most ezt nem akarom ragozni. Létre fognak jönni helyzetek. Amikor a nő úgy érzi, hogy ő nagyon rajta vesztett erre. Hogy elvileg közös babájuk van… És most jobb úgy gondolni, hogy ez tényleg így van, mert ennél csak rosszabb lenne azt gondolni, hogy nem is így van. (13:45)

Tehát létre fognak jönni helyzetek, és a férfi felől nézve is létre fognak jönni helyzetek, hogy rendben van, de azért 14 órán keresztül tolta, vagy 12 órán keresztül, és az éppen egy olyan helyzet volt, este 8 és 10 között, ami… na, olyan volt, hogy érdemes volt ott maradni. És jön, és a felesége egy durva nyitással kezd. Ezek lesznek a helyzetek. 45 másodperc alatt elárasztja a férjét, annyi bőven elég. Tehát ha gyorsan mondjátok, nem kell 1 perc sem hozzá, 45 másodperc alatt… és tudjuk a kutatásokból, 45 másodperc durva nyitás, elárasztás után 1% esélyünk marad, hogy az az este jó véget ér. Nem a véleményemet mondtam, kutatási eredmény, negyedik szék, negyedik szék, ezt több évtizede tudjuk, hogy 1% esélyünk marad. (14:50)

Tehát létre fognak jönni helyzetek, a rendszerszintű probléma miatt, amiben az egyes ember 10-ből 9 el fog bukni, vagyis mi el fogunk bukni a legtöbb esetben. Hát nem úgy van, hogy van 10% elit, és akkor ők soha. Nem, hanem mi mindannyian, nagy valószínűséggel gyakorta el fogunk bukni. Tehát: emberek, helyzetek… nem. Rendszerek, helyzetek, emberek. (15:20)

Emlékeztek, valahogy ezzel fejeztem be, hogy akármelyik irányból nézzük, ugyanoda jutunk. Az egyik, hogy – most így mondhatnám – miért van olyan kevés hős? Azért, mert a rendszerszintű probléma olyan helyzeteket hoz létre, amiből 10 ember el fog bukni. Azt is néztük, hogy kik válnak – most így, megint csak az egyszerűség kedvéért, emlékeztek, a II. Világháborúra tettünk egy utalást, hogy – mi hozta létre a rendszerszintű problémát? Nyilvánvalóan tudatosan, hogy az elöljárók vagy feljebbvalók azt mondták, hogy „A felelősséget én vállalom.” Ez azt is jelenti, most az öt széknél vagyunk, hogy azt mondja a főnök, hogy – és ezzel az énképedet megkínálja, azt mondja – „Tehetsz bármit, te akkor is egy tisztességes ember maradsz. Én vagyok a felelős, tehát neked ezzel nincs is semmi dolgod. Te bármit tehetsz, és rendes ember fogsz maradni, és én majd vállalom a felelősséget.” Ez létrehozza a rendszerszintű hibát. (16:30)

Azt tudjátok, mikor az USA megtámadta Irakot, és az Abu Graib, vagy Abu Grahib börtönben volt egy szint, nem is az egész börtön. Egy szint, ahol döbbenetes embertelenségek zajlottak. Ezeket csak utalás szerűen akarom mondani, a jelenség megértése céljából. Döbbenetes dolgok, és mi volt a rendszerszintű problémának a kiváltója? Az, hogy ott a CIA-nak a megfelelő emberei azt mondták, hogy „Itt kérem bármilyen eszközt lehet használni ahhoz, hogy információkat gyűjtsünk iraki emberektől, mert ez a mi nemzetbiztonságunk szempontjából döntő.” Ez az egyetlen mondat elég volt, hogy létrejöjjenek olyan helyzetek, amiben az átlag emberek – 10-ből 9 – el fog bukni. Egyetlen ilyen mondat elég volt, egy rendszerszintű probléma elég. Ez sokszor nagyon egyszerűen létrejön: időhiány, energia hiány. Egy mondat: 2006, a rendőröknek semmi másra nem volt szükségük ahhoz, hogy embertelen módon bánjanak, nem kellett azonosítót hordaniuk, és ezzel létrejött a rendszerszintű probléma. Hogyha azt nem kell, akkor létrejönnek azok a helyzetek, amiben majd a többség el fog bukni. Ezt végtelen számban tudjuk mondani, tehát a rendszerszintű problémák nagyon egyszerűen és gyorsan is létre tudnak jönni. (18:05)

Létrejönnek helyzetek, és a többségünk, vagyis mi mindannyian gyakran el fogunk bukni. Kivéve, amikor hősies dolgokra leszünk majd képesek, és az nagyon jó. Föltehetnénk a kérdést: Jó, akkor most mit lehet csinálni? Nem kárálni jöttem. Hogy… mikor volt az a tél, amikor tavasszal esett az a nagy hó? 2013? Hallgatok a nőkre. És melyik nap? Március 15. 13-14-15. 14. Tehát akkor, március idusán történt, hogy leesett a nagy hó. Tudjátok, az volt az érdekes nekem, hogy elkezdtem hallgatni a híreket, hogy a különböző kommentárok és nyilatkozatok hogyan értelmezik a helyzetet. Mert számomra nyilvánvaló volt, hogy egy rendszerszintű problémából létrejöttek olyan helyzetek, amiből az egyes ember elbukott. Akkor nagyon sokan voltak, leültek ide, és azt mondták. „Kérem szépen, nagyon világos, hogy mi történt. Vannak felelőtlen egyesek, akiknek nincsen téli gumijuk, ennyi. Tehát az egyes embereket elő kell venni, mindegyiket külön-külön. Téli gumi? Téli gumi? Cipőtalp, mutasd, töö-döö! Téligumi hiánya hozta létre ezt a helyzetet.” Akkor ebben a megközelítésben csak embereket látunk, és nem értjük, hogy mi történt pontosan. Ugyanis ott olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket voltak, akik jól kezeltek, és voltak, akik nem. Háhh! (20:05)

Ronnie O’Sullivan és a szütyős nő

Most egy olyan zseniális dolgot láttam, ezt egyszerűen muszáj, muszáj, ezt muszáj. Képzeljétek el, hogy most volt egy nagy snooker bajnokság. Tehát ez… egyszerűen erről beszélnem kell. Most demonstrálom is nektek. Ő nem kell (az 5. szék – szerk.). Azt mondja. (4 széket kirak 4 szögletre – szerk.) Ha voltatok vasárnap misén, nézzétek el nekem az ismétlést. Tényleg. Én ezt a jelenetet legalább hatszor megnéztem. Annyira gyönyörű, hogy egyszerűen nem bírok napirendre térni fölötte. Most mondom a nevét, miért ne mondanám, Ronnie O’Sullivan, a világ legnagyobb snookeristája. Ezt mindenki elismeri, nem én mondtam, ezt elismeri mindenki. Azt mondja. Jobb kéz, bal kéz, ugyanúgy üt, töröröm, gyerünk. Közvetíti az Eurosport HD-ban. Nagy verseny, utolsó frame, utolsó fekete golyó. (21:10)

Egyszer csak egy hölgy a nézőtérről, mintha valamelyiketek jönne, beszalad, és így elkezd futkosni. Így futkosott, így (Az asztal körül – szerk.). Azért csinálta ezt, mert a biztonsági őr megpróbálta elkapni. Kialakult az, ami a játszótereken, a gyerekek között, értitek, hogy elindult a nő erre, akkor a biztonsági őr már látta, hogy erre rövidebb lesz, és akkor a nő megfordult, és ezt élőben. Az egyik legnagyobb nemzetközi versenyen. Ott állt a biztonsági őr, ott állt a két játékos, és ott állt a játékvezető. Egy ilyen teljes zavar, hogy ezzel a helyzettel most mit lehet csinálni. A nő ilyen elegánsan, mert volt még egy kis szütyő is nála, és… (Futott körbe – szerk.) Nézzétek meg, elérhető a neten, egészen káprázatos. (22:00)

Azt mondhatnánk, hogy ez egy rendszerszintű hiba. Tehát ott azért, az asztalnál nem kéne lennie egy szütyős középkorú hölgynek. A középkorú, ez teljesen lényegtelen volt. Hát fiatalnak se, és idősnek se, tehát ott nem kéne. A játékosnak kéne ott lennie. Hát a helyzet, hogy is mondjam, mondjuk az agresszió irányába indult el. Hát nem? Hát el kell kapni. Hát… tehát láttatok már focimeccsen biztos, amikor anyaszült meztelenül a csávó berohan, ugye, és akkor mint az amerikai fociban, terítik le. Ugye öten ráugranak. Hát tudjátok, mikor ugranék rá, de… Külön ilyen pótlékot kérnék ezekre a helyzetekre, hogy meztelen férfira ugorjak. Na, mindegy… Hát de hogy ez a dolgod, hogy meztelen férfira ugrándozni? Na, na, na, na! Maradok a papságnál. (Taps – szerk.) (23:05)

Itt van ez a helyzet, és nyilvánvaló, hogy egyre nő a feszültség, élőben megy minden, hát értitek, meg kell oldani, most már nem lehet ezzel szórakozni. Tehát akkor nyilván, hogy merre megy, most már fogjuk le… Látjuk. Igen ám, de a következő történik. A nő elegánsan, lobogó szütyővel… tényleg, körülbelül így mozgott, elegánsan is emelte a térdét. Ronnie O’Sullivan belökte a rózsaszín golyót, és a nő éppen itt tartott, hát felé mozdult, és Ronnie a következőt csinálta, a dákóját odaadta neki. Abban a pillanatban varázsütés szerűen megállt, megállt minden. De úgy, most ha megnézitek a fölvételt, négy férfi állt így egymás mellett, így, abbamaradt az őrület, a rohangászás, az elkapom, a gazember, a vége… és Ronnie mutatja „Tessék! Ott van még a fekete golyó, le kell tolni.” A nő beállt ott lökni… De értitek, a meccset, értitek… Nem találta el, nem találta… pontosabban eltalálta, nem esett le, ugye, mert az lett volna a cél, nem esett le. Akkor mutatta, hogy még egyet próbálkozik. Ronnie elegánsan: „Parancsoljon.” Végül is ez inkább edzés, mint egy verseny. Még egyet ütött, az se, és abban a pillanatban, hogy a másik se sikerült, a nő hálásan ránézett a snookeristára, visszaadta a dákót, és megköszönte neki. Majd pedig engedékenyen engedte, hogy karon fogják, és elegánsan kivonultak. A nászinduló hiányzott csak, ahogy kimentek a biztonsági őrrel. (25:10)

Egyszerűen, én nem tudom, hogy titeket ez érdekel-e, vagy nem, de… De tényleg, hát nem tudhatom, hogy érdekel-e. De ide ülök a helyzet székére. Hát az a zsenialitás, ahogyan egy – most így mondanám – egy igazi patt helyzetet, egy bedugult helyzetet, lehetetlen helyzetet, amiben előbb-utóbb mindenkiben nő a feszültség, a szorongás, az idegesség. Mindig… felelős vagyok én is… Hogy egy helyzetet egy ilyen elegáns kreativitással oldjon meg valaki, miközben az ő játékát tették tönkre. Hát tönkretették a játékát, hát az az ő fekete golyója volt. Ezt most nem fogja senki odaírni, hogy „belökte volna”, mert nem lökte be. Elmozdult az állás, annyi, nem számít már. Ahh! (25:55)

Ezzel mit akarok mondani? Azt, hogy most visszajövök, emberek, hogy létre fognak jönni kifejezetten nehéz helyzetek. Ezekben a nehéz helyzetekben 10-ből 9-szer elbukunk, vagy 10 emberből 9 elbukik. Igen ám, de most visszatérek a havazáshoz, március idusára. Hogy… létrejöttek olyan helyzetek, amik megoldhatók voltak azzal, hogy egyszerűen ki kellett bontani a terelőkordont, s akkor meg lehetett fordulni, és Pest felé haza lehetett menni. E helyett volt olyan ismerősöm, aki több mint 24 órán keresztül ott vesztegelt az autópályán. A helyzet nem volt megoldhatatlan, de mégis nagyon sokan voltak, akik bár a helyzettel kezdhettek volna valamit, a helyzetet nem tudták jól megoldani. Ezért voltak olyan kommentek, meg olyan beszámolók, azt mondták. „Kérem szépen, mennyire világos lett volna, azt kellett volna csinálni, fogni… 30 méteren keresztül elbontani azt… 20 perc, és akkor ennyi. Megfordítani a forgalmat, és ennyi.” E helyett több mint egy napig lehetett vesztegelni. Utána voltak olyanok, akik azt mondták „Kérem szépen, hát a rendszer nem működik jól. Egyáltalán azért jöhetett létre egy ilyen helyzet, és aztán azért kellett ott embereknek vesztegelni, a hóesésben, a mínuszban, mert hát az információ áramlás nem volt megfelelő. Hogy ezt már lehetett látni, egyszerűen rendszerszinten nem működött jól a rendszer. Hogy ki kinek szól, ki kinek mondja, az kinek mondja, és a többi.” (27:50)

Az volt nekem az érdekes nagyon, hogy tulajdonképpen egyetlen egy megszólalást sem hallottam, ahol valami olyasmi elhangzott volna, hogy rendszerszintű hiba, létrejöttek helyzetek, amiben a legtöbb ember elbukik. Ami mit jelent? Hogy tulajdonképpen mind a három szinten létrehozhatunk változást. A helyzetből megtanulhatjuk azt, hogy télen téli gumi. Aztán azt, hogy érdemes az autonómiánkat, a kreativitásunkat fejleszteni azért, hogy bizonyos helyzetekben, mint Ronnie O’Sullivan, meg tudjunk oldani valamit, amit egészen pocsékul is meg lehetett volna oldani, vagy nem megoldani. És hogy folyamatosan rászorulunk arra, hogy az élő rendszereinket fejlesszük. Tehát amikor… De hogyan tudunk látni? Hogyan tudunk hallani? Hogyan tudunk jól érezni? Akkor tulajdonképpen nem azt mondja, hogy ezzel kell csinálni valamit, vagy azzal kell csinálni valamit, hanem mind a három irányból érdemes elindulnunk. Fejleszteni a rendszereinket, a helyzeteket nagyon pontosan és jól fölismerni, hogy egyáltalán tudjuk, hogy miben vagyunk. (28:55)

Nem tudom, ezt meséltem nektek? Képzeljétek el, hát a szerelem lélektanáról szoktam néha előadásokat tartani. Hát értitek, nekem semmi se drága. Tolom, tolom, most nem akarom ezt ide idézni, mert ti is ismeritek, meg tudjátok. Hogy… na, nem ragozom, anya-csecsemő kapcsolat fölelevenedik, és a többi. Elvárásainkat az igazi felé úgy támasztjuk, mint ahogyan a csecsemő az anyja felé, vagyis az igazi az a valaki, aki egy személyben mindent megad nekünk. Erről nekünk már rengeteg élményünk van csecsemő korból, bizony, bizony, van olyan, hogy igaz. Rám hangolódik, és képzeljétek el, hogy szavak se kellenek, nem kell. Ezért annyira jó, hogy az igazi kitalálja, és én ezért nem is szólok. (29:50)

Kedves hölgy ismerősöm mondta. „Feri, most 10 év házasság után stratégiát váltottam. Úgy döntöttem, hogy ha azt akarom, hogy a férjem megcsináljon valamit, szólok.” Óriási változás. De miközben ez egy óriási változás, mi a realitás? Az, hogyha 10 év, 15, 20 év házasság után nem szólok a férjemnek, hogy karácsonykor a karácsonyfát faragja be, akkor nem faragja. Ha szólok neki, se biztos, hogy faragja, és ha szólok neki, és befaragja, az nem olyan. Nőtársaim, erősítsetek meg! Most értetek álltam ki, hogy férfitársaimnak elmondjam: nem olyan. Mert az akkor lenne olyan, ha én nőként azt élném át, hogy te férfiként a leg-leg-legszívesebben 24-én karácsonyfatalpat faragsz. Megkérdezed, de a leg-leg-legszívesebben, hogy „Miben segíthetnék, drágám? Hiszen teneked annyira nehéz ez a 24-dike.” És hogyha valamihez igazán van kedved, akkor az, hogy egy kicsit a kezem alá dolgozzál, és együtt éljük át a boldogságot. (31:25)

Mindez a vágyunk hogyan érthető, és honnan? Ahh! Onnan… a karácsonyfák ott mozognak (Kint – szerk.), a hűvösben. Honnan érthető ez? Onnan, hogy a pici baba nem tud még szavakat mondani, nem tudja szóvá tenni a vágyait, a szükségleteit, de élménye évszámra van arról, hogy az igazi, a nagy ő ráhangolódik és megteszi, amire szüksége van. Tehát igazi létezik, és arról ismerszik meg, hogy nem kell őt kérni, mert tudja magától. És nem csak tudja magától, hanem a leg-legnagyobb kedve ahhoz van, hogy csinálja. Ez egy csecsemő szempontjából érthető, mert egy csecsemő hogyan motiválja az anyját, hogy törődjön vele? Az nem a csecsemő dolga. Tehát ezért, ha te vagy az igazi, és föltétel nélkül szeretsz, akkor tulajdonképpen nem kéne kérnem, tudnád magadtól, és kedved is lenne hozzá. És ha ez nincs így, akkor én menten rosszul vagyok. (32:40)

Ezt miért mondtam el? Azért, mert nagyon érdemes volna fölismernünk a helyzeteket, hogy ez most az a helyzet, amiben az történik, hogy… Most történik az… hogy ez az a helyzet. Ezért amikor fölismerem, hogy ez most pont az a helyzet, annak nagyon nagy jelentősége van, mert akkor azt tudom mondani, hogy vagy igen, vagy nem, vagy így, vagy úgy, vagy ez, vagy az. A helyzetek fölismerése. Tehát nekiállhatunk a rendszereket fejleszteni, a helyzeteket nagyon pontosan fölismerni, és magunkat fejleszteni. Hahh! Hogy mind a háromnak óriási jelentősége van. Nem az egyik, vagy nem a másik, nem az egyiken múlik, vagy a másikon. Oké. Következő pont. (33:35)

5. Megszűrjük mindazt, ami kikezdi a hiedelmeinket.

Az IQ és a boldogság

Azt mondja, hogy… megszűrjük mindazt, ami kikezdi a hiedelmeinket. Prr. Mindent megszűrünk, ami kikezdi a hiedelmeinket. Itt egy nagyon érdekes… Na most, például… Hehh. Azt ugye tudjátok, ezt megint csak úgy, dümm-dümm-dümm. Hogy az IQ-nak nem sok köze van a boldogsághoz, nem sok köze van hozzá. Ezzel együtt mint valami őrültek, toljuk, hogy IQ, és magolás, és tanuld meg, és még többet, és lexikon agy, és guuaa-guuaa, IQ, IQ, IQ. Miközben pontosan tudjuk, hogy az elégedettség – de most jön aztán a még érdekesebb dolog – a teljesítmény is, az eredményesség is sokkal jobban múlik az érzelmi- és társas intelligencián. De sokkal jobban múlik rajta. Mégis ezt az egyoldalúságot, ezt a hiedelmünket őrizzük a végtelenségig. Ahh! (34:50)

Ahogy néztem ezt a gyereket, ahogy lelkendezett, ahogy pislogott neki az autó. Elképzelem, hogy e helyett éppen azt tanulta volna meg, hogy kacsacsőr jobbra, kacsacsőr balra, három az nagyobb, mint a kettő, a kettő kisebb, mint a három, kacsacsőr ide, kacsacsőr oda. Minket így tanítottak. Titeket is? Vagy ez csak… mindig kacsacsőr, kacsacsőr. Úgy televolt mindenem a kacsacsőrrel. Hát kit érdekel a kacsacsőr, mikor ennyire zseniális, klassz levelek vannak ősszel? Értitek! Hát micsoda gyönyörű levelek vannak, nem? Hát a levél sokkal érdekesebb… kacsacsőr, számok, kacsacsőr ide, kacsacsőr oda. Hát… (35:40)

Szóval igyekszünk kizárni mindazt, ami a hiedelmeinkkel ellentétes. Volt… ez egy egész friss kutatás. Tehát mióta évtizedek óta tudjuk, negyedik szék, csak úgy mondom, évtizedek óta tudjuk, hogy az IQ-nak nem sok köze van sem az eredményességhez, sem az elégedettséghez, és ha a kettőt összevetjük, akkor mondhatjuk, hogy az egészséghez se annyira, hanem sokkal inkább az érzelmi- és társas intelligencia… Most a spirituális, vagy morális intelligenciáról nem is beszélek. (36:15)

A kutatásban különböző csoportokat hoztak létre. Volt olyan csoport, amiben kimagasló IQ-jú személyek szerepeltek. Voltak olyan csoportok, ahol több, nagyon magas IQ-jú személy szerepelt, és voltak átlagos IQ-jú csoportok, és voltak vegyes csoportok, férfiak-nők, és a többi. Mit gondoltok, mely csoportok voltak a legeredményesebbek? Kezdem visszafelé. Azok a csoportok bizonyultak a legeredményesebbnek, ahol elég sok nő volt. És akkor ez után kérdeztek, hogy tulajdonképpen miért? A válasz nagyon egyszerűen így foglalható össze, azért, mert a nők kevésbé szégyellték, hogyha segítséget kellett kérniük, mertek is kérni, és megvolt annyi eszük, hogy tudták, hogy kitől. Azok a csoportok, ahol hatalmas IQ-jú férfiak hatalmas egóval, versengés szellemével, „mindent tudok”, eléggé leszerepeltek. Ezekben a csoportokban nem csak az derült ki, hogy megfelelő mennyiségű nő kellett hozzá, mégpedig azért, mert… merték belátni, hogy segítségre van szükségük, azután kértek is segítséget, és tudták, hogy kitől. Fúú, micsoda intelligencia ez! (37:40)

Valaki mindig a perifériára szorul a csoportban

Azután a másik ok annak bizonyult, hogy ezek a csoportok nem engedték meg, hogy valami szuper-főnök ott kialakuljon, aki majd jól megmondja, hogy mi hogy van. Egyszerűen nem engedték meg, hanem azt csinálták, hogy nagyon tudatosan mindenkinek adtak ugyanannyi időt. Az idő volt nagyon jól mérhető ezekben a csoportokban, hogy látszólag azt a valakit, aki olyan kis bénán ült ott, meg úgy ki tudja, de nincs olyan túl sok IQ-ja, hogy őt is megkérdezték. Emlékeztek, múlt alkalommal a családról, ahogy beszéltünk? Hogy minden családban valaki a perifériára fog szorulni. Amikor valaki egy családban a perifériára szorul, ő lesz a fekete bárány, a rosszul működő csoportok abban látják majd a megoldást, mint ahogy Ronnie O’Sullivan esetében… „Biztos fogom, ’oszt jól fejbe vágom a dákómmal, elterül, ’oszt kihúzom lábánál. Nem? Én felelősségem, meg is oldom.” A rosszul működő csoportok a rendszerszintű probléma, hogy valakit fogunk, és teljesen elutasítunk, és kiszórjuk út a csoportból. Aztán… a külső sötétség majd végez vele. (39:05)

Ez egy rendszerszintű működésbeli probléma, ugyanis mindig a perifériára szoruló személyek a rendszer egy működésének sarkalatos helyzetére világítanak rá. Ez pedig az, hogy mi mindannyian bármikor perifériára szorulhatunk. Bárki bármikor perifériára szorulhat. Ezért amikor egy csoport elkezd úgy működni, hogy a perifériára szorultakkal nem törődik már, sőt, tzz-tzz-tzz, akkor tulajdonképpen a rendszer elkezd úgy működni, hogy a félelem egyre nagyobb teret kap. Hiszen látjuk, hogy hogyan működünk, és ezt mindenki tudja, hogy jaj annak, aki lemarad, jaj annak, aki nem tud teljesíteni. A számok fontosabbak, mint az emberek. Mikor egy élő rendszer elkezd így működni, és azt mondjuk, úgy felszínesen „Hát nem bírta… csak zavar bennünket.” Közben ő a saját létezésével valamire ráirányítja a figyelmet. Ez pedig az, hogy bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Bármelyikünk perifériára szorulhat, és hogy rászorulunk egymásra. A puszta létezésével ő ezt az igazságot képviseli. (40:35)

Mi, mondjuk akik éppen erősek vagyunk, mi azt képviseljük, hogy nagyon fontos, hogy mindenki amire képes, azt tegye meg. Tehát ha valaki ötször annyit kapott, és tízszer annyit bír, akkor az csináljon tízszer annyit, ez szuper jó. Ezért a perifériára szoruló csoporttagok, vagy társadalmi rétegek, és, és, és… Tudjátok, az egyes embertől az emberiségig beszélünk, mert mind élő rendszerről van szó. A puszta létezésükkel figyelmeztetnek bennünket arra, hogy rendszerszintű hibának állunk neki. Ezért óriási jelentősége van, hogy egy élő rendszer hogyan gondolkodik arról, ami ott történik. Az élő rendszernek nagyon nagy szüksége van őrájuk, nagyon. Milyen izgalmas, hogy a legeredményesebb csoportok azok voltak, ahol nem az történt, hogy lett a nem tudom én mi, a nagyfőnök, és azután meg a perifériára szoruló egy-kettő, akiket kilöktek, hanem ők is kaptak ugyanannyi időt. Az nagyon izgalmas, mikor éppen a saját meggyőződésünknek a lángolásában élünk, és valaki azt mondja „De tudjátok, hogy igazából nem is tudom, hogy mi ez, hogy most nem t’om, hány százalékot kéne elérni, vagy ilyesmi. Nekem az esett nagyon jól, hogy valaki segített.” Vagy „Tudjátok, reggel mikor fölébredtem, arra gondoltam, hogy nem tudom, van értelme ennek az egésznek? Hogy hát olyan gyönyörű szép tavaszi nap volt, hogy váratlanul egy másfél napos eső után sütött a nap. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem is kéne dolgozni.” Hogy ő valami nagyon fontosat képvisel. (42:35)

Az, hogy képesek legyünk a hiedelmeinket megkérdőjelezni. Tudjátok, a haldoklók újból és újból szokták a következőt mondani. „Nagyon sajnáljuk azt, hogy túl sokat dolgoztunk, ahelyett, hogy azokkal lettünk volna, akiket szeretünk.” Magyarországon a férfiak nem nagyon fogják a nyugdíjrendszert különösebben károsítani, mert előbb megdeglünk. Szóval. A leszakadó személyek a puszta létezésükkel valami nagyon-nagyon fontos dolgot mondanak a rendszernek, ami hajlamos lenne egyre egyoldalúbban működni. Haa! Ezért óriási jelentősége van, hogy ez tudatosul-e bennünk. (43:35)

Richard H. Thaler – Közgazdasági Nobel-díj 2017. – viselkedési közgazdaságtan

Emlékeztek, ennél a pontnál vagyok, hogy minden olyan információt nagyon szívesen kizárunk, ami a hiedelmeinkkel ellentétes. És hogy… na, ömm… 2017. Közgazdasági Nobel-díj. Háá-háá! Hallottátok? Hú, de nagyon izgalmas! Azért, mert aki megkapta, a Daniel Kahnemannak éveken, sok éven keresztül volt munkatársa, aki az egyetlen pszichológus, aki Nobel-díjat kapott, de közgazdaságit. Kahnemanról már többször beszéltem. 2-3-4-5 évvel ezelőtt nagyon izgalmas kutatási eredményeit hoztuk ide. Most viselkedési közgazdaságtanért kapott valaki Közgazdasági Nobel-díjat. Ami a legizgalmasabb, hogy tulajdonképpen az egész munkája teljesen egybe vág nem csak a szándékos vakság témájával, hanem azzal, amiről eddig is beszéltünk. Például, hogy ő nagyon egyszerűen a következőt mondta. „Hát úgy fest, hogy a közgazdaságtani szakirodalom – ide jövök, hogy működik a rendszer – tulajdonképpen olyan mértékű realitásvesztésbe került, amit úgy lehetne leírni, hogy már nem is látnak embereket. Az élő embert már nem látják.” (45:05)

Akkor kitalált egy kifejezést, hogy ökonokat látnak. Nem homo sapiens, hanem ökon. Az ökon az a valaki – ez az alapvetés, ezzel jön létre a rendszerszintű probléma, hogy – minden ember mindig az optimális döntéseket hozza, logikusan, racionálisan mérlegel, majd pedig a legjobb döntést hozza. Huu-huu-huu. És neki ez körülbelül, mit t’om, 30-40 évébe került, hogy most elismerjék azt, hogy tulajdonképpen az ember sosem volt ilyen. A következő állítást teszi, most magyarul megjelent nagy műve. Hahh, mindjárt befejezem. Azt mondja, mire valaki elvégzi a közgazdaságtudományi egyetemet itt, ott, vagy amott, tulajdonképpen vakká válik, és megtanulja, hogy ne embereket lásson, hanem elképzelt lényeket, ökonokat, akik sosem léteztek. De a rendszer tud úgy működni, hogy elhiteti a tagokkal, hogy az emberek nem is emberek valójában, hanem ökonok. (46:25)

Egy nagyon érdekes, hogy csak szemléltessem nektek, hogy miről van szó. Képzeljük el, hogy leesik majd az első hó. Nnna. Nincs kedvetek ezt elképzelni? Tudjátok, ne képzeljétek el, csak gondoljatok bele. Ez piszokság, mert azt nem tudjuk. Tehát így nem, az… szóval. Lehull az első hó, 15 dollárba kerül a hólapát. De miután jó nagy hó lesz, valaki azt mondja „Hee-eee-ööö! Nagy a hó, nagy lesz a kereslet. H-hmm-hmm-hmm!” másnap kinyit, 20 dollár a hólapát. Azt kérdezték meg tőlünk, egyszerű halandóktól, hogy szerintetek méltányos dolog-e, hogy 20 dollárért adunk egy hólapátot, ami előtte való nap még 15 volt, pusztán azért, mert leesett a hó? Hogy ez méltányos-e, vagy ez így teljesen oké? Most ez a szék nem fog nekem kelleni. 80 ember azt mondja, hogy kifejezetten méltánytalan. Hát szükségünk van a lapátra, és leesett a hó. Hát most ha ellapátoljuk, ezzel mindenkinek jót teszünk. A járdák, az utak, a kiállók… Hát ha valami… na, tehát 80 ember azt mondja, hogy kifejezetten piszokság. 20 ember azt, hogy nem, nem az… Megkérdeztek olyanokat, így mondom, akik közgazdaságtudományi ismeretekben már jól elmélyültek, megtanulták, hogy mi hogy van a rendszerben. Ők azt mondták, 80% azt mondta, hogy az nagyon faint, hogy akkor 20 dollár lesz a lapát. Néhány év tanulás után már csak 20% mondta azt, hogy „Szerintem azért az méltánytalan.” (48:35)

Feri tapasztalatai a papságának első éve után.

Tehát néhány év tanulás alatt az emberségünkből ki tudunk esni. Ha most nagyon kisarkítanám, ezért még diplomát is kapunk, hogy sikerült kiesnünk az emberségünkből. Most direkt, hogy nehogy… most jó neki, erről a területről beszélek. Az, hogy kiszűrünk minden olyan információt, ami a hiedelmeinkkel ellentétes. Számomra megrendítő volt, ezt nem akarom hosszabban, csak… Nem tudom, hogy akarom-e hosszabban, meg mennyi az idő? Erről szeretnék majd pár szót szólni, mert nagyon izgalmasnak látom, hogy mikor fölszenteltek papnak, akkor… Hát most mi másnak? Tehát mondhatnám, hogy fölszenteltek, vagy pap lettem. Ez értelmetlen volt így. 1 évet működtem, 30 éves voltam, arra gondoltam, hogy na, most megnézem, hogy tulajdonképpen 1 év alatt milyen tapasztalataim lettek. Mégis csak, hmm. Már akkor is ezt a folyadékot ittam. (Feri kólát iszik – szerk.) Mhh. Szóval. (49:50)

A következő dolgokra csodálkoztam rá. Az egyik, hogy megtanítottak, hát úgy… tehát mondjuk így, hogy 7 évbe tellett, míg fölszenteltek pappá, múltkor erről beszéltem. Azt tanították nekem, hogy vallásos lényekkel fogok találkozni. Hát engem erre képzetek ki. Milyen kedvesen derültök ezen. Nem t’om, engem arra képeztek ki, hogy a kereszténység egy vallás, és ennek okán vallásos lényekkel fogok találkozni. Az lesz csak a különbség, hogy lesznek olyan vallásos lények, akik járnak templomba, és lesznek olyan vallásos lények, akik nem gyakorolják a vallásukat, és lesz egy ilyen perifériára szorult néhány százalék. Mikor 1 év után számadást készítettem, arra jutottam, hogy alig találkoztam vallásos lényekkel, ámde spirituális lényekkel rengeteggel. Templomban is, meg azon kívül is, és azt mindenki gyakorolta valamilyen módon. Mindenkinek voltak élményei és tapasztalatai. Lehet, hogy ezek egyáltalán nem voltak vallásos formájúak, sőt talán nem is istentapasztalat. De kifejezetten, akárkivel találkoztam, mindig valamilyen spiritualitással találkoztam. De erre engem nem képzetek ki. Azt a szót, hogy spirituális tapasztalat, vagy csúcsélmény, vagy spirituális lény, én a 7 év alatt egyszer sem hallottam. Azt hallottam, hogy vallásos lények. De hiába próbáltam töm… „Te egy vallásos lény vagy.”, és… egyszerűen ez nem kellett nektek. (51:35)

Azután azt tanultam, hogy az ember természetesen, alapvetően társas lény, aki igényli, hogy a templom közösségében részt vegyen, és ha nem, akkor hát egy tévedésben van, és szólni kell neki, hogy jöjjön vasárnap. 1 év alatt rájöttem, hogy miközben az ember tényleg vallásos lény, és egyébként tényleg társas lény, a legtöbbek, akikkel találkoztam, magukat úgy látták, mint egy individuumot. Olyan személyként látták, aki inkább az egyediségét próbálja kidolgozni. Azt megpróbálja megérteni, mit jelent az ő sajátos küldetése, az életcélja, mi az, amire ő van pont kitalálva, hogy hogyan lehetne valahogy az életével valamit kezdeni. Főleg individuumokkal találkoztam. (52:30)

Azután engem arra képeztek ki, például, hogy én fogjam az örömhírt, és akkor adjam oda másnak. Hát de nem nagyon kellett. Rájöttem, hogy egyszerűen hiába van valami a kezemben, ez kutyát se érdekel. Az elején próbálgattam ezt mondani. Tudjátok, lett egy ős élményem. Elmentem nagy lelkesen, mindenféle tapasztalat hiányában egy lánynevelő intézetbe. Ez nagyon lelkesítő volt, és ott próbáltam egy 5 perces evangelizációt tartani. Hát honnan is induljak ki? Nyilván az alapoktól fogok kiindulni, tehát meghirdettem Istent, mint Mennyei Atyát. A lánynevelő intézetben zömükben olyan fiatal nőknek, akiknek az apja vagy nem volt, vagy nem volt velük, vagy nem volt elérhető, vagy verte őket, vagy elhagyta őket, vagy bántalmazta őket, vagy sosem látták őt. (Bólogat – szerk.) Én láttam az üveges szemeket, hogy ó, az Atya, tudjátok, az Atya szeret bennünket, és… Tulajdonképpen 5 perc elég volt ahhoz, hogy egy ilyen bódultan, szédülten menjek ki, és arra gondoljak, itt valami alapvetően át kell valamit gondolnom. Nem erre, nem erre készítettek föl. 7 évem van abban, hogy ne értsek ahhoz, amit csinálnom kéne. Egyébként nagyon sok könyv a fejemben van most is. Hahh! (54:25)

Azután, tulajdonképpen arra képeztek ki, hogy én ülök egy plébánián, ez nagyon jó lesz, mert van akkor egy szobám, meg minden. És ti majd kopogtatni fogtok, udvariasan persze, megvárjátok, mondom, hogy „Szabad!”, és akkor jöttök, és majd meg fogjátok kérdezni, hogy „Feri atya! Aquinói Szent Tamásnak milyen istenérvei voltak? Mert az utóbbi napokban ez foglalkoztat a leginkább. Tulajdonképpen a szex se megy úgy, mint régebben. Egyszerűen ez annyira nyugtalanít, hogy mondtam is a Dezsőnek, hogy <<Ne nyúlj hozzám! Nem tudom fölidézni a negyedik istenérvet. Hát így nem, szorongok.>>” Hát a 22 év alatt még senki se kopogtatott be, hogy én Aquinói Szent Tamás istenérveit ismertessem neki, pedig nagy meggyőzőek egytől egyig. Aquinói Szent Tamás istenérvei nagyon érdekesek és izgalmasak, csak titeket nem érdekelnek. (55:40)

Az lett a tapasztalatom, hogy kifejezetten nyitottan leültetek a zöld fotölybe, és kérdeztetek tőlem életvezetési kérdéseket. „Jó, de most az utóbbi időben a Dezsővel nem megy már úgy az ágyban. Elment a kémia. Mi lesz ezután?” Most már tudom, hogy a fizika is elmegy, de akkor ezt nem tudtam még. Tulajdonképpen 1 év papság után rá kellett jönnöm, hogy miközben minden igaz volt, amit én megtanultam, nagyon helyén való volt, értékes volt, klassz volt, tulajdonképpen úgy konkrétan, nem tudom használni. Nem is arra vagyok kiképezve, ami… na. Hahh! Ezért akkor tulajdonképpen egy döntési helyzetbe kerültem. A döntési helyzet így szólt, hogy most – tényleg ez jutott eszembe, akármilyen furcsán is hangzik, ez most a helyzetnek a széke. Ültem, itt van az ember. Én egyszer csak egy furcsa helyzetben találtam magam. A helyzet így szólt. 30 éves vagyok, és az jutott eszembe, akármilyen abszurd is, de hát az ember nem egy ökon, hanem egy emberi lény, és az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen 75 év a nyugdíjkorhatár. Most vagyok 30, akkor 45 év. 45 évig a kérdéseitekre azt mondani, hogy „Gőzöm sincs róla.”, vagy úgy csinálni, mintha tudnám, egyszerűen egyikhez se fűlött a fogam. Nem bírok úgy 45 évet így leélni, hogy „Gőzöm sincs.”, vagy hogy azt mondjam, hogy „Tartsatok ki!” Mert ez egy jó mondat. Jött hozzám egy… de egyébként néha nagyon jó mondat. Hát csak mindig? Hát mindig biztos nem jó mondat, de néha nagyon jó mondat. (57:50)

Egyszer jött hozzám egy srác, azt mondja. „Te Feri, tudod, hogy mi tartja bennem a lelket a nehéz helyzetekben?” Hát ha én ezt… ez nagyon izgalmas, mert akkor azt másnak is elmondom. Azt mondja. „A nehéz helyzetekben az tartja a lelket, amit te fiatal papként mondtál nekem. – Én? Hát azt… De most mit mondtam? Gőzöm sincs.  – Hát de, de hát tudod, úgy kihúztad magad, mint egy sportoló, és mondtad, hogy… <<Tudod mit kell csinálni, mikor úgy érzed, hogy beledöglesz? Akkor kell ráhajtani.>>” Hát a sport, értitek, akkor rá kell húzni egy kicsit. Hát akkor kell hajrázni. Nem? Hát Hosszú Katinka hogy fog nyerni? Mikor úgy érzi, hogy már vége van, akkor kell hajrázni. Azért ezt minden helyzetre nem lehet elsütni. Ezzel mit akarok mondani? Tulajdonképpen 6-7 év képzés az tulajdonképpen azt mutatta meg nekem, hogy amiért most többek között közgazdasági Nobel-díjat lehetett kapni, hogy néhány év, 4-5-6-7-8 év tanulás hogyan hoz létre egy olyan rendszert, hogy már ne lássunk embereket. Én sose láttalak ökonoknak benneteket, de még nem tudom a pontos kifejezést, hogy minek, minek… (59:25)

Tulajdonképpen leginkább azt tanultam meg, hogy bűnös embernek lássalak titeket, tulajdonképpen talán leginkább. Ez pedig egy zsigeri ellenállást váltott ki belőlem, egyszerűen azért, mert a tapasztalataimat ez nem fedte le. Olyan sok, olyan sok nagyszerű élményem volt veletek, annyi örömünk volt együtt – most így mondom – annyi klassz élmény. A találkozás, egy csomó jót csináltunk, évszámra, rengeteg jót. Nem bírtam ezt úgy látni, hogy… hahh! Csak azt akarnám nektek mondani, hogy tulajdonképpen 1 év alatt egy elég nehéz helyzetbe kerültem. Minden, amire kiképeztek, az szinte használhatatlan volt. Most, hogy eltelt 21 év, azt látom, hogy amit ott tanultam, az hasznomra volt, minden a hasznomra volt, csak nem volt elég. Ahogy 2017-es közgazdasági Nobel-díjas mondja: nem kell kidobnunk azt, ami eddig a közgazdaságtudományban volt, csak nem elég. De nem kell kidobni, az nagyszerű, hogy az van, csak az ember meg nem olyan, mint amilyennek láttatták, hogy egyszerűen nem az a fajta lény. (60:50)

Kahneman – Elméleti vakság

Ez nagyon izgalmas, hogy akkor elkezdjük látni azt, hogy kiszórunk egy csomó információt, ami a hiedelmeinkkel ellentétes, miközben látjuk, és akkor egy pár dolgot itt elmondanék. Azt mondja. Na, ha három szék, akkor három szék. Hogy… Ebben a kutatásban Kahnemanék is részt vettek. Kahnemannak van egy kifejezése. Képzeljétek el, ezt most olvastam, hogy „elméleti vakság”, elmélet okozta vakság. Pont, amiről beszélünk, Nobel-díjas pszichológus, elmélet okozta vakság. (61:35)

Például, hogy az anyagi helyzetünk a legszorosabb összefüggést mutatja az elégedettséggel vagy elégedetlenséggel. Hogy az anyagi helyzetünkön múlik, hogy elégedettek vagyunk-e, vagy nem. Tudjátok, hogy nem így van. Persze, ha ökonok lennénk, akkor így lenne, mert akkor mérlegelnénk, és… Csakhogy nem így van. Mutatok három helyzetet. Képzeljünk el valakit, akinek az anyagi helyzete 20 egység. De kétség kívül azt látja, hogy mármost évszámra ő növekszik és bővül, de jelenleg 20, de a 30 felé tart. Képzeljünk el valakit, akinek már évek óta 30, és stagnál, és képzeljünk el valakit, akinek az elmúlt években még 40 volt, de mostanra 30 lett. Tehát őneki (1) 20 volt, és most lett 30, őneki (2) évek óta 30, őneki (3) 40 fölött volt, és mostanra 30 lett. A helyzetük, az anyagi helyzetük pont ugyanaz, 30-30-30. Ki van jól? Ő (1) van jól, ő (2) már kevésbé van jól, és kifejezetten ő (3) pocsékul lesz, miközben mind a hármuknak 30-30-30 a vagyoni helyzete. És ő (3) pocsékul van, ő (1) pedig jól van. Áhh! (63:25)

Ezért Kahneman leírta azt, amit Carl Rogerstől idézek, már 50 éve mondta, és szoktam nektek idézgetni: a boldogság nem állapot, hanem folyamat, nem cél, hanem irány. Ugyanerről van szó. Ugye ezt így mondtuk onnan nézve, a pozitív pszichológia felől, hogy a boldogság az azt jelenti, hogy úgy élem meg az életemet, hogy jó irányba haladok. Amikor valaki úgy éli meg az életét, most ez itt egy szűk mezsgye, a vagyoni helyzet, úgy élem meg az életemet, hogy jó irányba haladok, akkor jól vagyok. És ha úgy élem meg az életemet, hogy bár egy csomó mindenem van, vagy csomó mindent elértem, egy csomó mindent tudok, és… de rossz irányba haladok, akkor pocsékul leszek. Nem az állapot a döntő, hanem a folyamat, és nem a cél elérése vagy el nem érése, hanem az irány. Hiszen lehet az… „Hát nekem sose lesz annyi, mint neki, neki, neki, neki, meg kit érdekel. Hát de… háhh! Hát de látom, hogy ez klassz, és ezt na… hogy jó irányba megyek. Az elégedettség sokkal inkább folyamat jellegű, és az egyensúly is folyamat. Megint csak az egyensúlyra úgy gondolunk, egy statikus egyensúly, ó, egyensúlyban, és akkor így állunk, és ilyen mozdulatlan egyensúly. Az egyensúly is sokkal inkább egy folyamat. Hejj! Azt tudjátok, hogy na, most ezt látjuk, aki lefelé megy, ő a 30-cal boldogtalan, aki fölfelé megy, a 30-cal nagyon-nagyon elégedett, és aki stagnál, hát, mhh-mhh-mhh, lehet ilyen is, olyan is, mondjuk így. De inkább elégedetlen. Mert ez az irány, hogy stagnál, nem annyira jó. (65:30)

Képzeljétek el, hogy a veszteség, ugyanannyi veszteség… mutatom nektek. Most két ember. Itt (1) van valaki, aki elveszített 10 egységet. Itt (2) van valaki, aki nyert 10 egységet. Hogy viszonyul a veszteségük, fájdalmuk, szomorúságuk, az örömük és a nyereségük, mit gondoltok? Melyikük érez hevesebben, melyikük érez erőteljesebben? A kutatások szerint ugyanannyi veszteség kétszer annyira fáj, mint ugyanannyi nyereség. Kétszer annyira fáj. Ha nyerek 10 egységet, fele annyira leszek tőle jól, mint amennyire rosszul leszek, hogyha azt elvesztem. Emlékeztek, amikor megházasodunk… Hát ti emlékezhettek rá, énnekem nehéz lesz ezt visszaidézni. Akkor 100 emberből 70 nagy valószínűséggel nem is hosszú idő múlva a veszteségein fog rágódni. Jaj nektek, Facebook nemzedék! Mert ti ki-facebookozzátok, kiinstázzátok az exeiteket. Jó alaposan, 2-3 naponta megnézitek, mi van Dezsővel, mi van Brünhildával, milyen képet mutat magáról. Azt látjátok, tessék, boldog, boldog. (Feri szomorkodik – szerk.) Most én ott lennék a tengerparton… mennyivel más lenne minden. Elszúrtam. Se Brünhilda, se tenger, se rock’n’roll, csak… Laci. Hát, elég szikár… (a szomszéd szék – szerk.) Szóval. (68:15)

A fájdalom, hát a veszteség okozta fájdalom kétszer annyira fáj, mint a nyereség okozta öröm. Ez minden döntésünknél megnyilatkozik, a házastársi kapcsolatunkban megnyilatkozik. Amikor itt ülök a nyereségemmel – azért gyere, Brünhilda, drága, mert téged nyertelek meg azon a szombat délutánon. Anyád is ott volt, apáddal együtt. Fffhhh. Mindig vannak járulékos költségek. Nagy valószínűséggel eltelik egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, és ha minden jól megy, akkor is fele annyira örülök. Ha elkezdek a veszteségeimre gondolni, hogy a Brünhildával más lenne, az kétszer annyira fog fájni, mint amennyire örülök Brünhildának. És a jót… sttty! hihetetlen gyorsan megszoktuk, a rossz pedig fáj, a veszteség fáj. Hogyha minden nap megnézem az exeimet a Facebook-on, ez egyáltalán nem egy ökon magatartás, mert te a magatartásodat nem optimalizáltad, az egész biztos. (70:00)

Akkor mondanék még egy jelenséget, hahhaa, hogy milyen nagy dolog, hogy embereket látunk, és nem elképzelt lényeket magunk előtt. Ez végtelenül egyszerű lesz, hogy… Képzeljétek el, hogy néztem most itt, a bótba’, direkt nem akarok mást mondani. 1000 forint helyett 500 forintért nagyon jó fogkefét lehet kapni, de psss, a fogorvosok is ezt ajánlják, 1000 helyett 500, nagyon faint. Láttam egy másik árleszállítást is. Képzeljétek el, hogy lehet kapni most már 4K-s tévét, 4K, UHD. Most 247.800 forintról 247.300-ra van leértékelve. Nagy valószínűséggel erre a gigantikus leértékelésre nem mozdultok rá, pedig ha ökonok lennétek, ez ugyanolyan 500 forint, mint az. De amikor kivágod a kis izékét, 500 forintos kupony, és azért az 500 forintos nyereségért minden további nélkül még télen is fölveszed a csizmát, a kabátot, mindent. Még az is lehet, hogy autóba ülsz, hiszen rohadt hideg van, és azt mondod „Most lehet 500-ért a fogorvos ajánlotta fogkefét. Ez iszonyat megéri, értitek, 50%-kal olcsóbb.” És veszel rögtön kettőt, hogy még jobban megérje. Ami azt jelenti, hogy… most direkt nem folytatom. (72:15)

Ha ökonok lennénk, akkor ez azt jelentené, nagyon világosan látnánk, hogy ez is 500 forint, és az is. Arra rá se mozdulunk, ezért meg simán fölöltözünk, és elmegyünk. Hogy ez miért érdekes? Azért, mert létre tudunk hozni egy olyan rendszert, amiben a legalapvetőbb kijelentések is úgy hatnak, mint valami felségsértés. 2017-ben lehet… persze…na. Amennyire én ezt látom, 2017-ben lehet Nobel-díjat kapni azért, hogy azt mondjuk, hogy az ember ember, és nem ökon. Nem megrendítő? Kell 50 év meló ahhoz, hogy valaki előállhasson, és akkor a közvélemény, a szakmai közvélemény azt mondja „Ó, tényleg.” És most… hát de most, most erről… pont ez történt. Ez a pozitív pszichológiával is ugyanígy történt, amikor a Seligman, meg a Csíkszentmihályi Mihály előálltak X évtized után, és azt mondták, hogy „Na várjunk csak. Az emberek tulajdonképpen boldogok akarnak lenni, és nem akar… nem az a céljuk, hogy nem legyenek annyira pocsékul. Az egész pszichológia arról szólt, hogy hogyan van az ember rosszul, és hogyan legyen kevésbé rosszul, miközben az emberek nem azok a lények, akiknek az az életcélja, hogy kevésbé legyen rosszul, hanem az, hogy hogyan tudnának jól lenni. Tulajdonképpen mi ehhez nem értünk. Azért, mert sose kutattuk. Ez ugyanaz a fordulat. (73:50)

Most azt nem tudom, hogy a teológában ez a fordulat, papnevelésben, húú, húúúha! Hogy mikor jön létre az a fordulat, hogy hoppá-hoppá, hát azok a lények, akiknek mi tanítunk… ti azok lennétek, egyszerűen nem vagytok hajlandók azok lenni. A vallási gondolkozásunkban nem látom ezt a fordulatot még. Hmm. Hát de lejárt az idő. Azt a…! Most egy ilyen, ilyen drámai, pocsék befejezéssel? Hát tudjátok, hogy Kahneman mit mondott? Hát Kahneman azt mondta, hogy nagyon fontos, hogy jó legyen a vége, hogy a történeteink úgy éljenek bennünk, hogy jó a vége. Hogy nem ökonok vagyunk, hanem emberi lények, és vágyjuk azt, hogy a történet vége jó legyen, hogy azt nagyon szeretjük, ha a történet vége jó. Akkor átjövök ide, és azt mondom, hogy az a legzseniálisabb, hogy a történeteink végét mi fejezhetjük be. Ahogy nekünk jól esik. Nincs egyetlen történet se az életünkben, amit ne én fejezhetnék be úgy, ahogy jól esik. (75:15)

A záró mondat így szól. Mert, tulajdonképpen annyira… Hát, én nem is tudom, ez fog-e nektek tetszeni. Hogy… hát… ehh. Szóval. Olyan nagyon elhittük azt, hogy mindig főszereplőnek kell lenni, hogy az ember akkor boldog, hogyha ő a főszereplő. És hogy van egy sokkal jobb szerepünk, ez pedig az, hogy mi vagyunk a rendezők. Hogy egyáltalán nem szükséges, hogy az életünk minden napján, és minden helyzetében, és minden kapcsolatában, mindig mi legyünk a főszereplők. Mert akkor az életünk egy elég pocsék, és unalmas film lesz, és te se vennél rá jegyet. De egy picit tudni hátra húzódni, és azt mondom, megrendezném az életem filmjét, de úgy, hogy én is beüljek rá, hogy legyen benne csúcspont, és fordulat, hogy lehessen sírni és kacagni. Na az nem volna rossz. (76:25)

Talán ez lesz a zárás. Emlékeztek, Daniel Gottlieb, akinek a… úgy volt a könyvének a címe, hogy Levelek Samhez, vagy Samnek. Ó, még a Csabának de tetszett ez nyolc évvel ezelőtt. Megjelent egy másik könyve, és azt mondja. „Egy nagyon érdekes élményem lett, mégpedig az (Egészségedre!), hogy jött hozzám egy pár, és az egyikőjük egy autóbalesetben, fiatalok voltak, az egyikőjük egy autóbalesetben nagyon súlyosan megsérült, és lebénult. Az lett a benyomásom, ahogy kísértem őket, aztán ráláttam az életükre, hogy ebben teljesen tönkre mentek. El is váltak, és nagyon boldogtalanok lettek. Velük majdnem egy időben jött egy idősebb pár. Ez az idősebb pár, ott a férfi lebénult, tulajdonképpen ráadásul ugyanott szakadt meg a gerincük, ugyanott, és ugyanúgy bénultak le. A pár eljött, hogy segítséget kérjen, és három alkalom elég volt nekik, és befejeződött egy eredményes, mondjuk így, hogy nem is terápia. A három alkalom alatt néhány dolgot kellett tisztázni. Most, hogy ez így van, most akkor tulajdonképpen ki mennyit fog ebben az új helyzetben hozzátenni a családhoz. Aztán még a férjnek és feleségnek volt egy nagyon fontos kérdése, hogy hogyan tudják a szexuális életüket jól csinálni. Ez három alkalommal tisztázható volt, és boldogan távoztak.” (78:15)

Erre egy misztikus a következőt mondta, hogy tulajdonképpen mikor Isten furulyázik, de szeretnék azon a furulyán lyuk lenni. Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (78:40)