„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel.”

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel.”

Olvasmány (Kiv 22,20-26)

Ezt mondja az Úr: Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban. Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha sanyargatjátok őket, s ők hozzám kiáltanak, meghallom panaszukat, és fellobban haragom. Kard által veszítelek el benneteket, hogy asszonyaitok özvegyek, gyermekeitek árvák legyenek. Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönözöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Hisz ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mivel takarózna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok.

Szentlecke (1Tessz 1,5c-10)

Testvéreim! Mindnyájan tudjátok, hogy hogyan viselkedtünk körötökben a ti szolgálatotokra. Ti pedig az Úr és a mi követőink lettetek. A tanítást a sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok, és így Makedóniában és Ahájában minden hívőnek példaképei lettetek. Istenbe vetett hitetek mindenütt ismertté vált, ezért nem is kell róla beszélnünk. Az emberek maguktól mondják el, hogyan fogadtatok minket, hogyan fordultatok a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok és várjátok a mennyből Fiát, Jézust, akit a halálból feltámasztott, s aki megment minket az eljövendő haragtól.

Evangélium (Mt 22,34-40)

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.”

Vasárnapi beszéd

Örülök, hogy rátaláltatok valami jó szélre, ami idáig hozott benneteket. Izgultam értetek, hogy vajon jöttök-e vagy mi lesz ma este, de meg vagyok nyugodva. Az hangzott el újból és újból, és tudjuk, hogy ennek a kijelentésnek, ahogyan Jézus válaszol a kérdésre, melyik a legfőbb parancsolat a törvényben, a szentírásban, az evangéliumokban, több változata is van. Tehát a fülünkben csenghet az, hogy „Teljesen, teljes szívedből, teljes erő… teljes elme… teljes, minden akarat.” Tulajdonképpen arról szeretnék beszélni, hogyha egyáltalán van még bennünk némi indíttatás arra, hogy ezt komolyan vegyünk, hogy van bennünk elszántság, hogy valamit megvalósítsunk és megéljünk ebből, hogy „teljesen”, és nem legyintettünk 22 éve, és nem hagytuk úgy a kezünket, hogy ezt úgyse lehet megcsinálni, hogy akkor tulajdonképpen milyen lehetőségeink vannak? Miközben pontosan tudjuk azt, hogy hallatlanul gyarlók vagyunk, és tudjuk azt, hogy esendők vagyunk, és egész biztos életünk végéig tökéletlenek maradunk. Hogyan egyeztethető össze az a tapasztalat, ahogyan megéljük magunkat, belenézünk a tükörbe, és azt mondom „Hát Feri, te nem vagy egy matyó hímzés.” Közben pedig mégis csak valami jót szeretnénk csinálni itt a Földön. Hogy lehetséges ez, hogy ne menjen el a kedvünk, ha valamit megtegyünk abból, hogy „teljesen”?

Először, bevezetésképpen, csak úgy ide szeretnék pötyögtetni egy-két olyan klasszikus vallásos megoldást. Ez a két-három olyan klasszikus vallásos megoldás számomra eléggé elégtelennek tűnik. Nem esik jól, hogyha ezzel találkozom. Az első, amikor például valaki így jár el, és az ószövetségnek a világától nincs teljesen távol ez, hogy akkor legyen rengeteg törvény és szabály. Jó sok szabály, hogy merre fordulunk, melyik lábbal kelünk föl, mikor melyik ima van, hogy főzünk, hogy eszünk, mit eszünk, hogy vesszük a levegőt. Mert hogyha nagyon jól beszabályozzuk az életet, és mindig úgy csináljuk, ahogy az valami szabálynak megfelel, akkor megvan a „teljesen”. Hát, nem tudom, hogy így van-e. Inkább azt látom, hogy elég elkeseredett emberré válunk a végére. Úgy kivész belőlünk minden élet. De kétség kívül, a vallástörténetben van egy ilyen megoldása ennek a helyzetnek, hogy „teljesen”, hogy rengeteg szabállyal, és akkor aztán megélhetjük talán, hogy teljesen.

Aztán vannak olyanok, akik inkább azt mondják „Nem, nem, nem, mindig hallatlanul precíz erkölcsi megfontolásokat kell végezni, amit persze úgyse csinálunk meg, ezért megmaradunk a véleményünknél. Mindenről ki kell alakítani a véleményünket, hogy mi helyes, mi helytelen, mi jó, mi rossz, mi igaz, mi hamis, ki rendes, ki oktalan. Ezt mindig, mindennel kapcsolatban jó alaposan meg kell csinálnunk, és akkor ehhez igazítjuk magunkat. Hát, akik így próbálják a teljest elérni, nem könnyű velük élni, mert mindenről meglesz a nagyon világos véleményük. Akkor is egyébként, ha az mondjuk úgy van vagy nem, és persze ők megélhetik azt, hogy ez teljesen… de a környezetük hmm, hmm, hmm. Nem tudom.

Aztán a harmadik lehetőség, amikor valaki úgy dönt, hogy tulajdonképpen a „teljesen” talán úgy volna megélhető, hogy egy kicsit mindig pukkasszuk ki magunkat. Ez alatt azt értem, hogy éljünk úgy, hogy mindig hulla fáradtak legyünk. Azért az teljesen… Mikor úgy fekhetek le, hogy azt mondom „Na, most már elegem van!”, akkor ezt Isten is látja. Akkor tulajdonképpen hajrá kiégés, akkor aztán fullasszuk, pukkasszuk ki magunkat, mindig mondjuk azt, hogy „Én már ennél többre nem vagyok képes.” Hogy az persze most jó volt-e, vagy nem, vagy így kellett-e, vagy nem, vagy hosszú távon hogy van? Ezeket nem tudjuk, a lényeg, hogy legyünk mindig hulla fáradtak. Az akkor lehet, hogy úgy van a „teljesen”.

Végül a negyedik lehetőség, amikor valaki azt mondja „Hát, én tulajdonképpen lehet, hogy a teljesen-t úgy fogom megvalósítani, hogy szenvedjek mindig legalább egy kicsit. S ha mindig egy kicsit szenvedek, és próbálom mindig valahogy a nehezebb utat választani, hát akkor Isten is látja, hogy na, nekem már valahogy megvan az a teljesen.”

Ezt nem akarom hosszabban mondani, mert nem is esik jól róla beszélni. De minden esetre látjuk azt, hogy milyen nemes erőfeszítéseket teszünk évezredek óta, hogy valahogyan megragadjuk mi, gyarló és esendő emberek azt, hogy „teljesen”. Tehát, semmi ítélkezés nem volt bennem, vagy minősítés, inkább egyfajta olyan együttérzéssel vegyes mhh, mhh, fejcsóválás.

Akkor most lapozok, és arról beszélnék, hogy hát, mondjuk így 2017 felé, hogy hogyan próbálhatjuk valahogy meg elérni, megragadni, hogy mit jelent az, hogy „teljesen”. Az első gondolat így szól, hogy van valami az életünkben újból és újból bizonyos helyzetek, pillanatok, döntések, amikor azt mondom „Ezt senki másnak a kedvéért nem tenném meg, csak neked, Uram.” vagy „…csak neked, Jézusom.” vagy „Istenem, nem tudok egyetlen más érvet sem, amiért ezt csinálnám, csak azt, hogy Téged szeretlek. Különben, ha ez nem lenne, biztos, hogy nem csinálnám.”

Annyira bennem van az a kedves nővér, aki egyszer, vittem őt haza autóval, és kérdeztem tőle. „Mondd meg nekem, de légy szíves a lényeget mondd! Te miért vagy apáca?” Akkor az elején nem is tudta eldönteni, hogy komoly-e a kérdés, vagy nem. Mondtam „Nagyon komoly, komoly, de nekem ne ilyen egyen választ mondjál. Nem, elegem van a kincstári szövegekből. Mondd meg nekem légy szíves, hogy te miért vagy apáca?” S akkor rám nézett, látta, hogy komolyan kérdezem, hogy akkor komolyan fog válaszolni. Azt mondja „Ide figyelj, Feri! Azért, mert szerelmes vagyok Jézusba.”

Az első gondolat, hogy hogyan próbáljuk elérni azt, hogy „teljesen”? Hogy az életünkben vissza tudunk idézni 1-2-3-4-5-6 döntést. Ezek lehet, hogy egy helyzetre vonatkoztak, lehet, hogy egy időszakra, lehet, hogy egy életre. Azt mondjuk „Ezt senki másnak, vagy másért nem csinálnám meg.” Megvan a párhuzam. Hát hiszen ti nagyon sokan vagytok férjek, feleségek, édesapák, édesanyák. Van élményünk arról, hogy azt mondom, mint ahogy az anyukám mondta „Ide figyelj, Ferikém! Én már magamért nem főzök. De ha vasárnap jössz, akkor szólj előtte, mert akkor vásárolok, és neked főzök.” Megvan az élményünk arról, mit jelent, hogy „De kizárólag neked ezt megcsinálom.” Ez az első.

Aztán a második ajánlat, vagy lehetőség. Ez pedig így szól. Inkább az élményemet mondom. Volt egy kedves ismerősöm, munkakapcsolatban voltam vele, és mindig fogtuk a naptárt, és időpontot kellett egyeztetni. Akkor megbeszéltük, hogy „Na, akkor két hét múlva kedden, 6 órakor.” És ő mindig azt mondta „Ez jó, fölhívom a feleségem.” Egyébként ez nagyon bosszantó volt. Miért nem lehet megbeszélni vele egy időpontot? Ő mindig azt mondta általában „Ez jó, fölhívom a feleségem.” S akkor tényleg, mindig ott fölhívta, a felesége fölveszi. „Kedd?” És azt mondta „Tudod, néhány évig nem így csináltam, és ebből rengeteg bonyodalom származott. Ezért nekem ez a zsigeri megoldásom. Nekem jó, de most fölhívom a feleségem.” A második gondolat így szól, hogy tulajdonképpen újból és újból egyszerűen csak nagyon tudatosan az Istennel való kapcsolatunk felől hozunk döntéseket. Úgy, mint a férj, aki azt mondja „Nekem jó, de most megkérdezem a feleségem.”

Aztán a harmadik lehetőség. Ez az, amikor Istennek elsőbbséget adok. Néztem egy műsort, egy fiatal pár országot váltott, és abban, abban nem tudtak megegyezni, mert a férfi mindenképpen vidéken akart házban élni, a feleség pedig bent akart a városban élni, lakásban. Akkor egyszer csak ott ültek a padon, egy szép tavaszi nap, és akkor el kellett dönteni, hogy most akkor vidék-ház, város-lakás. Az egyik is elmondta az érveit, a másik is elmondta, és úgy nagyjából azt lehetett látni, egy 5 perc múlva, hogy nem tudni, hol fognak élni. Hát ez egyszerűen eldönthetetlen. Ekkor lett igazán érdekes a helyzet. Akkor mind a kettő nagyon sok érvet tudott fölhozni. Végül a férfi azt mondja „Tulajdonképpen éljünk a városban, lakásban, azért, mert én szeretlek téged. És hogyha te ott lennél boldog, akkor egész biztos, hogy ott akarok élni, ahol te boldog vagy.” A kérdés el volt döntve. A harmadik dolog, ahogy valahogy meg tudjuk élni, realizálni tudjuk, hogy mit jelent, hogy „teljesen”, hogy elsőbbséget adunk a nekünk fontos Istennek.

Aztán a negyedik lehetőségünk. Tulajdonképpen előnyünkre is szolgálhat az, hogy az időnk véges. Talán itt, halottak napja és mindenszentek körül belegondoltatok már egy-egy villanás erejéig, hogy az időnk véges. Olyan jó élményem volt ma délelőtt. Odajött hozzám egy kislány, azt mondja „Feri atya! Szeretnék veled beszélni. – Hát nagyszerű!” Ott csacsogott nekem, és mondott mindenfélét, és egyszerűen nem bírtam kihámozni belőle, hogy miért akarta pont ezeket elmondani nekem, mert nem volt benne semmi rendkívüli. Szerintem ő jó érzékkel, a jó női érzékkel láthatta ezt az arcomon, hogy mindig várom, hogy mikor jön már a fontos rész. De lehet, a férfi agyam ilyen. Nem jött a fontos rész, csak a csacsogás jött. Akkor egyszer csak úgy megállt, azt mondja „Tudod Feri atya, hogy miért beszélek most veled? – Ezt nem tudom.  – Azért, mert anyával beszéltem, és anya azt mondta, hogy addig beszélgessünk azokkal, akiket szeretünk, ameddig még élünk.” Hát ez… több szempontból is szívderítő volt számomra. Egyrészt mert kétség kívül még élünk, meg hogy akkor szeret engem ez a kislány. Szóval.

A következő gondolat így szól, hogy azt, hogy időben élünk, és véges az életünk – legalábbis a Földön egész biztos – hogy ezt előnyünkre is fordíthatjuk. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy amikor mi olyan fellengzősen azt mondjuk „Örökké!”, hogy ebben van valami. Az örökké tulajdonképpen a mi esetünkben azt jelenti, hogy 40 év. Hát már ha most mondjátok. Akkor még 30 év, vagy 25, hát tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy az bizonyos szempontból nem is olyan sok. Lehetőségünk van tényleg, kihúzni magunkat, és azt mondjuk „Hát, esendők vagyunk tényleg, gyarlók és a többi, viaskodunk ezzel, hogy „teljesen”. Legalább akkor ez az esendőségünk és végességünk egy kicsit dolgozzon nekünk. Akkor hadd mondjam ki büszkén, hogy „Örökké.”, ami azt jelenti, hogy ameddig itt vagyok a Földön…

Eszembe jut egy édesanya, többször beszélgettem vele, várta a pici mamáját. Az orvosi vizsgálatok azt mondták, hogy a pici baba nagyon beteg. Annyira beteg, hogy nagy valószínűséggel, ha egyáltalán meg tudja szülni őt az édesanya, néhány napnál tovább nem fog élni. Az édesanya jött, és ahogy beszélgettünk, hogy most akkor mitévő legyen? Tulajdonképpen ahogy beszélgettünk, egyszer csak fölkerült egy gondolat, ez pedig így szólt. „Tulajdonképpen hogyha én megszülöm ezt a pici babát, és ha mondjuk csak egy-két napig él, akkor elmondhatom, hogy én a gyerekemnek mindent megadtam, amit csak tudtam. Lehet, hogy ő lesz az egyetlen gyerekem, akinek azt mondhatom, hogy „Neked mindent megadtam, amit én tudtam.” Amikor az édesanya eljutott erre a gondolatra, akkor elhatározta, hogy megszüli a pici babáját, és is szülte, aki 2 napot élt. A temetés után megint leültünk, és beszélgettünk, és azt mondta, hogy „Továbbra is igaz, én a kicsi babámnak megadtam mindent, amit csak tudtam.”

Aztán a következő lehetőségünk így szól. Hát, nem tudom, hogy fog ez nektek hangozni, hogy „mindent beleadok”. Mi ez, hogy mindent beleadok? Néhány nappal ezelőtt jött hozzám egy kedves ismerősöm, azt mondja „Ide figyelj, Feri! Én most egy válságban vagyok. Tudod, ha válságban vagyok, akkor eszembe szokott jutni, hogy 20 évvel ezelőtt egy táborban te mit mondtál. Mert emlékszem, akkor odamentem hozzád, és azt kérdeztem tőled. Ide figyelj, Feri! Nem bírom, mit csináljak? És hogy amit te ott mondtál, én azóta ha válságban vagyok, ez a gondolat van bennem.” Hát én néztem nagyon bután, mert én egyáltalán nem emlékeztem. „De Feri, hát te mondtad. Te mondtad, hogy amikor már nem bírjuk tovább, akkor kell ráerősíteni.”

Tudjátok, ehhez hadd mondjak egy nevet is. Ez valami olyasmi, mint amit Cseh Laci csinál. Hogy amikor annak a 100 vagy 200 mellnek a végén azt mondja. „Tulajdonképpen itt már egyáltalán nincs levegő. Szinte élet-halál küzdelem van, hogy egyáltalán ne fulladjak bele a medencébe.” Akkor kitalálja, hogy akkor az utolsó öt karcsapás legyen úgy, hogy egyáltalán nem veszek levegőt. Az életünknek vannak-e olyan helyzetei és pillanatai, amikor azt éltem át, hogy most valami ilyesmit csináltam? Hogy úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és egyszer csak, ahogy tovább mentem a „Nem bírom tovább!” után, kiderült, hogy sokkal többre vagyok képes. Ez csak akkor derül ki, ha tovább megyek, miután már nem bírom tovább. Egyébként nem derül ki.

Végül a záró gondolatom, egy lehetőség, hogyan tudjuk ezt a „teljes”-t megélni? Azokban a helyzetekben, amikor a saját határainkat átlépjük. Láttam egy filmet, a filmben egy jelenet. A feleség azt gondolja, hogy vége a kapcsolatuknak. Elhatározza, hogy most már úgyis mindegy, és hogy most lesz egy randi, és ő le fog feküdni egy számára nagyon kívánatos férfivel. Látjuk azt, ahogy megáll az egyik oldalon az után, és ott már vár rá a férfi, s akkor arra gondol, hogyha most átmegy az utca másik részére, akkor hűtlen lesz, és akkor tényleg vége, és akkor ennyi volt. Áll ott, és azt mondja „Mit tenne ebben az esetben valaki, aki nekem fontos?” Azt mondja, hogy ő hazamenne. Úgy csinálja, hogy a férfi ne vegye őt észre, hazamegy, és odaáll a férfi elé, aki persze a számítógéppel foglalkozik, egyáltalán nem törődik a feleségével. A feleség azt mondja „Ide figyelj! Annyira jól esne, hogyha a kedvenc regényemből, hát ha a kedvenc regényemből olvasnál nekem egy oldalt. Annyira jól esne.” Mi, a nézők tudjuk, hogyha a férfi erre azt mondja, hogy nem, akkor lehet, hogy mindennek vége. S a férfi azt mondja „Mit akarsz már tőlem? Engem nem érdekel az a regény. Miért akarsz engem megváltoztatni? Elegem van már ebből!” S a nő ott zokog, és azt mondja „Kérlek, olvass nekem egy oldalt a kedvenc regényemből!” A következő jelenet, egy vágás után, hogy feküsznek az ágyban, és a férfi ül, és a nő odahajtja a fejét a férfi mellkasára, és a férfi olvassa az oldalt a regényből. Nem csak egy oldalt olvas, hanem kettőt, és hármat, és a nő egyre jobban odabújuk hozzá, és a férfi átlépte a határát. Amikor bármelyikünk átlépjük a határunkat, akkor valamit megízlelünk abból, hogy mit jelent, hogy „teljesen”.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu