Szándékos vakság - A halál. - Richard H. Thaler

Szerbusztok! Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

…és most? Háááá! Jól van, jól van. Köszönöm szépen! Köszönöm, köszönöm! Hejj! Hogy miről is beszélünk? Van egy nem éves témánk, inkább azt mondhatnám, vezérfonalunk. Ez a vezérfonal majd talán úgy, mint egy… Már most képzavarokba kerülök, most a búvó patakot akartam mondani, most akkor vagy vezérfonal, vagy búvó patak, most már döntsem el. Szóval, van egy patakunk, ami néha nagyon szépen csörgedezik, és látjuk az útját. Néha majd el fog tűnni, elvész látszólag, de nem vész el, csak mondjuk a föld alatt megy, aztán barlangokban, aztán megint előjön. Néha be kell menni a barlangba, hogy fölfedezzük. Vagyis, van egy ilyen patakunk, vagy vezérfonalunk. Ez az, hogy egész évben megpróbáljuk keresni mindazt, amire olyan örömmel tudjuk azt mondani, élmény szerűen, szinte csúcsélmény szerűen, hogy na ez, amit most megéltem, amit fölfedeztem, fölismertem, megláttam, ami átjárt engem, ez érvényes. Nem ez az éves témánk, de ezt valahogy nem akarjuk szem elől téveszteni, valahogyan megragadni mindig, mi az, ami érvényes. (01:10)

Szándékos vakság

Aztán, a témánk, ami viszont nagyon is kapcsolódott ehhez az aranyfonalhoz, vagy vezérfonalhoz, vagy patakhoz, ez pedig, hogy éppenséggel a szándékos vakság, szándékos süketség, szándékos érzéketlenség jelensége mennyire nehezíti az életünket. Tulajdonképpen ebben az évben egy picit másképp járok most el, mint ahogy tizenvalahány éven keresztül. Mert akkor sokkal egyszerűbb dolgot próbáltam meg megvalósítani, nyilván veletek együtt. Ez pedig az volt „Akkor beszéljünk a személyről, az egyes emberről. Beszéljünk sérültségekről. Beszéljünk a párkapcsolatról, beszéljünk a családról, beszéljünk a csoportról.” Szóval mindig valami ilyesmi volt. De most valahogy nem így járunk el, mert most újból és újból tulajdonképpen a témánk szempontjából, mi az, ami érvényes, szándékos vakság – szándékos látás, szándékos süketség – szándékos hallás, szándékos érzéketlenség – szándékos érzékenység. Mindig beszélünk az egyes emberről, és beszélünk társkapcsolatról, és egyáltalán emberi kapcsolatokról. De beszélünk a családról, beszélünk csoportokról és intézményekről, beleértve az egyházat és az államot, és beszélünk az emberiségről. Tulajdonképpen azok a jelenségek, amikről most beszélünk mindegyik csoportot, széket is érinti. Ezért mi az egyes emberről beszélünk, néha csoportokról, intézményekről. Ezt nagyon érdekesnek találom. Ettől azért egy kicsit nehezebb a dolgunk, ahh. Na most. Azt mondja. (02:50)

A szándékos vakság jellemzői (ismétlés)

Beszéltünk, de ezt csak éppen iderakom, aztán megyünk is tovább. Beszéltünk arról, hogy a szándékos vakságnak van öt tényezője. Első, egy közkeletű hiedelem. Nyilván, amikor így mondjuk, közkeletű hiedelem, sokan-sokan hiszik. Második, ehhez kapcsolódó érzések, amelyek megerősítik a hiedelmet. Tehát például, kiktől kell félni, mert azok rossz emberek, kiknek kell örülni, mert azok jó emberek. Nem is ragozom. Harmadik, az önmagunkról alkotott kép, ami része a rendszernek. Ugye, jó vagyok, ha őtőlük félek, jó vagyok, hogyha őket utálom, jó vagyok, ha őket szeretem, töröröm, nem ragozom. Ma gyorsan fogunk végezni. Hogy mennyit lehet ebből érteni, azt nem tudom. Tehát hogyne lehetne, hát itt… na. Aztán, negyedik pont, az adatok nyilvánosak. Tehát olyan dolgokról beszélünk, aminek nagyon világos szakirodalma van, de nem csak hogy világos szakirodalma, számaink vannak, adatok, tények, számok, statisztikák. (03:55)

Kördiagramok, az a kedvencem. Csak ilyenkor mindig eszembe jut, egyszer mikor mondtam, hogy kördiagramok, ránéztem egy hölgyre, és olyan csúnyán nézett vissza rám, hogy azóta ilyenkor mindig úgy elnézek a végtelenbe. Mert hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg alapon, ez történhetett vele, és akkor velem is. Mert a férfiak gondolják csak azt, ugye, most nagyon általánosítok, meg egyszerűsítek, hogy a feleségemnek van egy problémája. Ha a feleségemnek van egy problémája, akkor nekem is van. Ez a rendszerszemlélet hozzáadása az élethez. Aztán, az ötödik, hogy az igazság ismerete, most direkt így mondom, adatok, számok, tények ismerete nem elégséges a változáshoz. Ez az öt tényező. Na, eddig erről beszéltünk. (04:45)

A szándékos vakság okai (ismétlés)

Így aztán most elkezdtünk arról beszélni, hogy jó, de mi hozza létre az egyes emberben, egy párkapcsolatban, egy családi kapcsolatrendszerben, egy intézményben, az államban, az egyházban, az emberiségben. Emberiség, na azért elég nagyképűek vagyunk, nem? Emberiség? Na…! A szándékos vakságot, mi az oka annak, hogy az egyes embertől kezdve az emberiségig ez jellemző tud ránk lenni? A szándékos vakság, süketség, érzéketlenség. Hogyan tudunk látni, hallani, és ahh, érző szívvel élni? Hahh! (05:20)

Meséltem múltkor nektek azt a kislányt? Egy-egy kislányt meséltem, mindig… Tudjátok, a kislány nagyon sírt, elveszített… hát, a testvére elrontotta a játékát. Először elvette, aztán elrontotta. Meséltem nektek róla? Nem? Ahh, leülök, a kis sárga pöttyöm, édes kincsem… Volt neki egy kedvenc játéka, és a testvére először elkérte, majd jól tönkretette. Akkor odaadta értitek, fejetlenül a Barbie-t, ragaszthatatlan állapotban. Akkor nagyon sírt, egy valódi történet. Minden történet valódi történet, nem szoktam tantörténeteket, na. Ment az apukájához, azt mondja „Hahhhaaa!” (Sír a kislány – szerk.) Az apukája nagyon együttérző volt a kislánnyal. Akkor először, na, dédelgette, édesgette, szeretgette. Aztán ahogy nem csak a könnyek voltak, hanem már az ész is megjelent, akkor elkezdtek arról beszélgetni, hogy mit lehet csinálni. Akkor a kislány még mindig földúlva azt mondja „De akkor apa, apa! Hogyha a kedvenc játékommal ezt lehetett csinálni, akkor mi lesz, mi az, ami biztos?” Milyen kedvesen derülsz… hát nem, ez a kislánynak ez szörnyű. Úgy dédelgette, úgy érezte, hogy na… S akkor az apukája azt mondja. „Hát kislányom, tulajdonképpen összesen két dolog biztos. Az egyik, ami a szívedben van, és a másik, ami a fejedben. Azt nem tudják elvenni, minden mást el tudnak tőled venni. De mindaz, amit a szívedben őrzöl, meg a fejedben, na azt nem lehet tőled elvenni.” Ahh! Akkor a kislány lehet, hogy átélt valamit, amiről így emlékeztünk meg egy pár perccel ezelőtt, hogy „Na ez érvényes. Valami olyasmit mondott apu, ami egy életen keresztül újból és újból eszembe juthat annak az élményszerűségével.” (07:35)

Óh, tehát arról beszélünk, hogy jó, akkor ennek a szándékos vakságnak, ami rettenetesen megkeseríti az életünket, szándékos érzéketlenség, szándékos süketség, hogy tulajdonképpen ilyen élet-halál téma mindenhol. Az emberi személy, hogy tönkremegy-e vagy nem? Hogy a kapcsolataink bontakoznak-e vagy nem? Mindenhol ez a tét. Szóval nem kicsi a tét, nem kicsi a téma. (08:00)

Richard H. Thaler: Rendbontók. – Ökonok.

Elkezdtünk beszélni az okokról, hogy azokat az információkat igyekszünk kiszűrni, amelyek a hiedelmeinkkel ellentétesek. Túlságosan is egyoldalúan látunk, egyirányúan fókuszálunk. Emlékeztek, elkezdtük az okokat. Így eljutottunk oda, Richard Thaler, hahh, régen csináltam ilyet, mikor könyveket hurcolásztam magammal. Sőt, volt olyan év vége, csak úgy mondom, nosztalgiázok, mikor az összes könyvet behoztam, egy hatalmas hátizsákban, hogy lássátok. (Feri mutatja a könyvet. – szerk.) Itt van Richard Thaler: Rendbontók. Ő kapta a közgazdasági Nobel-díjat 2017-ben. Pont jó nekünk, nagyon izgalmasan használja ő a pszichológiát. Ez máris izgalmas, ő pszichológia, szociálpszichológia, közgazdaságtan. Na, ez már izgalmas, akkor úgy egyben látunk már eleve valamit. (08:50)

Na, és így eljutottunk oda, hogy arra a jelenségre csodálkoztunk rá, ami egy természetes folyamat, hogy – és itt három széket szeretnék használni. Három elég… Azt mondja, hogy… nem az én gondolatom volt, leülök ide (1) és azt mondja. „Tulajdonképpen valaki, aki elvégzi a közgazdaságtudományi egyetemet, az a néhány év képzés elég ahhoz, az egyik, hogy már ne lásson személyeket, hanem ökonokat lásson. Hát ő ezt így nevezte, ökonokat, elképzelt lényeket, akikkel nagyon jól tud bánni a tudomány, csak olyanok nincsenek. De a tudomány nagyon jól tud velük bánni, kétség kívül. Már annyira elvonatkoztattunk mindentől, és persze a vakság tünetei is megjelentek, hogy a tudomány nagyon jól tud vele bánni, csak nem léteznek. (09:45)

Hozta azt a megrendítő kutatást, hogy tulajdonképpen az, hogy fölemelem a hólapát árát akkor, amikor előző nap esett a hó, hogy a természetes emberi érzékünk, amikor nem ökonok vagyunk, hanem csak úgy emberek, azt mondjuk, hogy piszokság, mert valaki éppen kiszolgáltatott, valaki éppen rászorul. Tehát pont akkor még őt…? Erre mit mond, mondjuk egy klasszikus alaptétel? Azt mondja: kereslet-kínálat. Ha valamire nagy a kereslet, és kicsi a kínálat, fölvisszük az árát. Ha valamire kicsi a kereslet, de nagy a kínálat, levisszük. Az történik néhány év egyetem után, hogy azt mondjuk, hogyha fölvisszük a hólapát árát, akkor, amikor arra nagyon sok embernek van szüksége, akkor az a legreálisabb döntés, amit hozhattunk, legnormálisabb, természetesebb, reálisabb. Vagyis, néhány év alatt – így mondhatnám – a nyerészkedés okévá lesz. (11:00)

Itt, valahogy itt hagytuk abba. Amit itt nagyon szeretnék hangsúlyozni, hogy most nem kipécéztem egy tudományterületet, főleg nem egy olyat, amihez nem értek, csak tudok olvasni róla. Főleg nem egy olyat. Hanem, ezt egy sokkal általánosabb jelenségnek tekinthetjük. Tulajdonképpen ahogyan az intézményesülés és a tudományosulásnak a folyamata zajlik, hát erről biztos minden egyetemen a magunk módján tanulunk. Egyszer csak valahogy annyira elvonatkoztatunk már, ez valami olyasmi, tudjátok, mikor fölteszik a kérdést – most nem akarom annyira mutatni, hogy – a szülő nő miért ebben a pozícióban szül. Pontosan így van. Mert az orvosnak ez a legkényelmesebb. Tehát amikor valami addig-addig-addig megy, hogy elveszítettük azt a valakit, bizonyos szempontból elveszítettük, akiről az egésznek szólnia kéne, hogy erről a folyamatról beszélek. (12:10)

Elvégezzük a teológiát, és egyszer csak már csak bűnös lények. Elvégezzük a jogot, jogalanyok. Oké ez? Elvégzed a pedagógiát, tanár lettél, már csak diákokat látsz, jó esetben, de inkább oktatási és nevelési célod van. Hát minket így tanítottak. Hogy lesz majd, a kis gyerekek, a kis pöttyök, meg hogy lesz…? Oktatási cél, nevelési cél, zöö-zöö, ütöm-vágom. Gyerekek? Biodíszlet. Hát oda… az akkor állnak, és akkor ééééééljen május elseje, lééé-lala. Hát mi? Hogy volt az? Hát így volt, nem? Szóval. (13:00)

A halál

Elvégzünk egy egyetemet, és tulajdonképpen ezt a három széket mire szeretném használni? Hogy… és most kifejezetten ugrok egyet. Hogy beszélünk a halálról. Ha már most Mindenszentek, Halottak napja, beszélünk a halálról. Mert a halálról, a halálról nagyon jó statisztikákat lehet csinálni, remek jó számaink vannak a halálról. Férfiak mikor halnak, nők mikor halnak, milyen betegség, milyen halálozás, túúú, a halálról profi tudományos dolgokat lehet írni. Esetleg arra gondolunk, hogy tulajdonképpen, azért ide ülök, nem t’om, ide ülök, és azt mondom, tulajdonképpen olyan, hogy halál, nincsen. Hát de kinek a halála? Olyan van. Tehát hogy meghalt a macskám, olyan van. Hogy meghalt a 3-as kórteremben a Kati néni, olyan is van. Hogy a halaim elpusztultak az akváriumban, mert nem adtam nekik tubifexet, olyan is van. De valójában a legkevésbé van olyan, hogy „a halál”. Te halsz meg, meg én halok meg, az van. (14:10)

Halál, haldokló, haldokló személy

Tehát az első, hogy a halálról beszélünk, mert azzal tudunk jól dolgozni. Azért szülsz így, mert az orvosnak az a kényelmes. De a második lépés az, na de várjunk csak, tehát azért vannak haldoklók. Azért egész más, hogyha én valakire nézek, és azt mondom „Ó, a halál, a halál.” Nem, ő haldoklik. De az még mindig nem elég, hogy azt mondom, hogy valakiben egy haldoklót látok. Azt mondom, hogy ez a haldokló meg egyébként a Rozi néni, ő pedig egy személy. Tehát ott (1) a halál, itt (2) a haldokló, és itt (3) pedig Rozi néni van. Egész más, hogyha énnekem remek gondolataim vannak a halálról, de mondjuk egy haldoklóhoz nem merek bemenni, és a Rozi nénivel kapcsolatban meg az a hiedelmem, hogy – ezt de gyakran hallottam, és nem akarok bántó lenni, soha nem akarok bántó vagy kritikus lenni, inkább csak valahogy még fényt vinni valahova, lehet, hogy ez egy kicsit sértő, hogy – gyakran hallottam ezt a hiedelmet, hogy „Én nem megyek be Kati nénihez, nem akarom úgy látni. Én úgy akarom megőrizni, azt a pirospozsgás Kati nénit akarom megőrizni.” Most, ha a Kati néni egy nagyvonalú, jó szívű valaki, azt mondja „Én ezt meg tudom érteni. De azért ha bejöttél volna, jól esett volna.” (15:40)

Tehát ha azt mondjuk, hogy azért nem megyek be Kati nénihez, mert én úgy akarom őt megőrizni magamban, akkor ez tulajdonképpen egy roppant énközpontú megoldás. Annak nagyon príma, és érthető is, sőt együttérző tudok lenni mindenkivel, aki azért nem megy be a Kati nénihez, mert nem akarja őt így látni. De az nem Kati néniről szól. Mert ha Kati néniről szólna, és én tudnék a Kati nénivel mit kezdeni, aki a nagymamám, vagy az édesanyám, vagy barátom, a férjem, a feleségem, a szerelmem, vagy bárki, akkor bemennék hozzá, ha róla szólna. Óh, tehát látjátok, hogy tulajdonképpen ez történik. Ez valahogy egy jelenségünk, hogy a halálról olyan bátran beszélünk, nagy tudomány van. Hát, mikor a haldokló, az már nem olyan könnyű, és hogy Kati néni, vagy hogy a kismacskám, híí-hajj. (16:35)

Pánikroham – elásott kiskutyák

Jött hozzám egyszer valaki, egy srác volt. Azt mondja. „Te Feri! Képzeld el, hogy énnekem olyan pánikrohamaim vannak, hogy… De olyan erősek ezek a pánikrohamok, hogy így össze kell görnyednem, teljesen összegörnyedek. Ez bárhol elér, és ahogy összegörnyedek és úgy érzem, hogy hát akkor tulajdonképpen egy valami segít, hogy üvöltenem kell. Valahogy így üvöltök Áááááá!, és valahogy akkor itt fölszabadul valami, és egyáltalán kapok levegőt, meg tovább tudok menni. Különben teljesen össze vagyok zuhanva, de egy… életképtelen vagyok. Egyszerűen szörnyű.” Elkezdtünk erről beszélgetni. Jó, hát ez most akkor hogy van? Hát hogy kid halt meg, hogy halt meg, ki? Beszélgettünk egy csomót, és egy óra után arra jutottam én biztos, hogy gőzöm sincs, hogy ez miért van, fogalmam sincs, hogy miért van. (17:35)

Akkor, ahh, volt még egy pár perc, és azt kérdeztem tőle. „Te, hogyha most elengedjük mindazt, amit eddig mondtál, hogy kid halt meg, és hogy halt meg, és transzgenerációs örökség… Most engedjünk el mindent. Hogyha mindenféle cenzúra nélkül, csak egy úgy asszociációt kell mondanod, öncenzúra nélkül, mi jut erről eszedbe, hogy össze kell görnyedned, és akkor valahogy azért, hogy jobban legyél, üvöltened kell egyet, és valahogy akkor jól leszel, hogy akkor mi jut eszedbe? Akkor hahh, 10 másodperc csönd, 20 másodperc, 30, egyszer csak azt mondja. „Te Feri, most gondolkozás nélkül eszembe jutott valami. De hát ez annyira hülyén hangzik, ez biztos nem, hát ez egy badarság.” Akkor már gondoltam, hogy ez na jó lesz. Ugye, a hiedelmeink. Akkor azt mondja. „Te, képzeld el, az volt, hogy hát én egy kisfiú voltam, és hát anyát megkértem, hogy <<Anya, legyen kiskutyánk!>>, és akkor lett. Kaptam egy kiskutyát. Igen ám, de a kiskutyám az kölykezett, és lett neki hat kis kölyke. Akkor azt mondta az anyám <<Rendben van, de egy kiskutyát engedtem. Van egy heted, hogy a hat kis kölyköt elajándékozd.>>” (19:05)

Azt mondta a kisfiú, ugye akkor most felnőttként mondta nekem. „Te képzeld el, hát jó, de hát én bementem az osztályba, értitek, toltam, meg minden. Akkor még nem volt Facebook. Kiskutya, és nagyon aranyos… A hatból elvittek hármat. Letelt egy hét, és maradt három. (Egészségedre!) Anyám azt mondta <<Ide figyelj, megegyeztünk, van egy heted, azt a hármat most akkor kimész, ásol egy gödröt, belerakod a kutyákat, azt’ rájuk hordod a földet!>>” Ott volt ez a kisfiú. „Anya mondta.” Tudjátok. „Hát anya mondta. Tényleg, egy hét, adott egy hetet.” Fogta, ásott egy gödröt, be picike…, kis néhány napos kutyákat berakta a gödörbe, és azt mesélte nekem. „Te Feri, úgy gondoltam, hogy hát ezt nem akarom, de hát ugye anyám ezt mondta… Ahogy a földet hordtam a kiskutyákra, most is hallom, ahogy vinnyognak. Hallom a hangjukat, ahogy vinnyognak, ahogy hordom rájuk a földet, és hogy egyre kevésbé hallom, de hallom.” Azt mondja, ott, ahogy ült, és mondta, azt mondta. „De Feri, tudod, mi a döbbenetes? Most, ahogy eszembe jutott, hogy úgy összegörnyedek, de ilyen volt, képzeld el, a munkahelyemen volt, ki kell mennem a WC-be ilyenkor, hogy nehogy lássa senki. Őrültnek tartanának. Volt olyan, azért ijedtem meg, mert képzeld el, a reptéren megtörtént velem. Nem tudok fölülni a repülőre. A repülőn mit csinálok? Most, ebben a pillanatban az jut eszembe, hogy ahogy ott én összegörnyedek, és artikulálatlanul kell üvöltenem, hogy valahogy, valami itt fölszabaduljon, hogy hát ez pont, mint a kiskutyák.” Hahh! (21:00)

Ez mind a kettőnket váratlanul ért, hogy tulajdonképpen hova jutottunk. Hát úgy egyszer csak ott volt az az áldott, világos pillanat, hogy na most akkor tenni egy lépést. Én azt mondtam neki, hogy „Nézd, de tudod, olyat lehet ám csinálni, hogy bocsánatot kérsz tőlük. Tudod-e, hogy a kertben hol vannak? – Persze, hogy tudom. Bárcsak el tudnám felejteni. Pontosan tudom, hol vannak. – Te, menj oda, és kérj a kutyusoktól bocsánatot. Mondd meg nekik, hogy ez hogyan történt. Ne mentegesd magad, csak meséld el a történetet. Fűzd bele azt is, hogy szenvedsz azóta. Bánt, hogy megbántad, és hogy szenvedsz, és mit tett veled, és kérj bocsánatot. Ne mentegesd magad.” Tudjátok, olyan szép volt ez, ahogy egyszer csak, hogy hirtelen, hogy „Jé, hogy ezt lehet csinálni? Ez lehetséges?” Föl lehet venni egy kapcsolatot, hogy nem csak döglött kutyákról beszélünk, mert az itt (2) van, hanem hogy ott (3) valóságosak. Valóságos kutyák, és valóságos halott kutyusokhoz, akikre én hordtam a földet, őhozzájuk oda tudok menni, és őtőlük azt tudom mondani, hogy… ez nem, nem az állatok elpusztulása téma, hogy hány kutya hal meg évente. (22:25)

Képzeljétek el, hogy évekig nem jött vissza hozzám ez a fiatalember, és én azt gondoltam, hogy minden oké. Egyszer csak jön, és azt mondja. „Feri, muszáj, még egy beszélgetésre szükségem van.” Akkor azt mondja. „De képzeld, az történt, hogy úgy elmentem tőled, és ahogy erről beszéltünk, hogy lehet, hogy ez van, én úgy fölszabadultam, képzeld el, évekig semmi bajom nem volt. De nem csináltam meg. Nem, nem csináltam meg, csak úgy rágondoltam, már jobban lettem. Feri, de képzeld el, teljesen váratlanul, most néhány nappal ezelőtt, megint volt. Én azt hittem, már nem lesz többet, de megint össze kellett görnyednem, és…” Mondtam neki „Csináld meg!” Ismeritek ezt…? Na majd mondok ehhez egy kiegészítő történetet. „Jó, tehát akkor még meg lehet csinálni? Még akkor érvényes, még akkor oké, még akkor nem évült el?” Hahh! (23:30)

Vagyis, hogy amiért közgazdaságtudományi Nobel-díjat lehetett kapni, többek között nyilván, leegyszerűsítem most, az az, hogy azt mondjuk… „Hát nem, van a közgazdaságtan, és beszélünk nem t’om, piaci viszonyokról, akkor itt vannak a munkavállalók, akik történetesen emberek. Az emberek egy csomó olyasmit fognak érezni, gondolni, de főleg csinálni, amit ökonok nem csinálnának. Mert az ökonok mindig optimális döntéseket hoznak, miután mérlegelik a helyzetüket. Csak az ember meg nem olyan. Óhh! És akkor mondanék még egyet, ugye, most megint csak azért, hogy a halottak napja, mindenszentek, mondanék még egyet. (24:20)

Hit, hívők, személyek

Reformáció. Beszélhetünk a hitről, ó, és akkor gyönyörű rendszerek, így a hit, és úgy a hit, és… Rendben van. Hát, ha csak ennyink van, az szörnyű. Mert hogy aztán erre a hitre hivatkozva ki mit fog csinálni? Úúúú! Úúúú! Hogy csak egy valamit említsek, amikor elkezdték a Katolikus Egyházban a szexuális gyermekbántalmazási ügyeket kivizsgálni, akkor rendre találtak egy nagyon megrendítő szempontot, amiről a múlt alkalommal úgy beszéltünk, hogy amiben összesűrűsödik a rendszerszintű hiba, a rendszerszintű probléma. Ez pedig az volt, hogy azok, akik vizsgálták az ügyeket, és azt fedezték föl, hogy akiknek volt tudomásuk erről, tulajdonképpen szinte mindig ugyanarra az okra hivatkozva nem foglalkoztak vele. Ez az ok pedig a következő volt: féltették az egyház jó hírét. Ebben pontosan jól lehet látni, hogy a szándékos vakságban eljutok oda, hogy az egyház jó hírét védem az áldozatokkal szemben. Ez egészen megrendítő. (25:50)

Ugye akkor itt azt mondom, most csak ez egy példa akart lenni, hogy beszéltünk a hitről, és a hit nevében hogy mit mindent csinálunk, gyönyörű dolgokat, és szörnyűségeket. Ez (1) a hit. Hogy milyen minőségű a hit, és hogyan hiszek? Húha! Itt (2) vannak a hívők. Látjuk, azért ez már egy másik műfaj. És végül kiderül az, hogy a hívők személyek (3), emberi lények, akinek valami fáj, vagy valami csalódása van, vagy valamiben tud hinni vagy nem. Tudjátok, ahogy jött hozzám az a néni, azt olyan drága… Sz’al… a legtöbbet tőletek tanultam. Azt mondta ez a néni, ő itt (3) ült a maga teljes személyi valóságában, azt mondja. „Feri atya! Tudod, mi az én bajom? Hiszek én Istenben, nem bízok benne.” Ez a személyes hit és hitetlenség egyik legjobb leírása. (26:55)

Vagyis ezt a három széket, és ezt a jelenséget, nem mintha nem t’om milyen új dolog, de abból a szempontból megrendítő, hogy állandóan a hitre (1) hivatkozunk, meg a hívőkre (2), és közben pont e két területre való hivatkozással nem egyszer elfelejtkezünk az emberekről (3), az emberről, rólad meg rólam, meg… Mint hogyha itt… pedig hát… hmm. Ezt a sort itt végig-végig mondhatnám. (27:35)

Most visszatérek a könyvhöz. Elvégzünk egy egyetemet, és már elég ahhoz, hogy megforduljon bennünk a világ, és egészen elfeledkezzünk arról, hogy te meg én, és hogy ezzel (1) bíbelődjünk itt. A szakdolgozat mit kezd a Mari nénivel? Nna. Már pedig… oké. Akkor emlékeztek, tehát és akkor Thaler azt mondja, hogy ökonok. Nem ökonok vagyunk, emberek. Mond egy nagyon érdekes dolgot. Azt mondja, hogy „Hát de a közgazdaságtan nem tudott ezzel mit kezdeni. Hát csak közben meg úgy volt, azt mondja, fiatal egyetemi tanár voltam.” Erre iszom egyet. Ennek semmi köze… tehát az, hogy pont most a fiatal egyetemi tanárnál iszom, ennek semmilyen jelentősége nincs. Ezt kifejezetten a szomjúságommal kötöm össze most. (Feri iszik – szerk.) Jajjj! Sz’al azért, tudjátok, nahh! Élvezzük az életet, míg lehet, mert aztán… (28:40)

Kislány – addig beszéljünk a szeretteinkkel, amíg még élnek.

Képzeljétek, nahh, odajött hozzám egy kislány, most vasárnap a pöttyös mise után. A gyerek misét nevezem így. Akkor azt mondja a kislány. „Töllöllö-böllölllöö.” Így. Fecsegett, de édes volt. Fecsegett, csacsogott. Mondjatok még szinonimákat. Csicsergett, csilingelt, csiripelt. Tényleg, a kislány csiripelt, csivitelt. Jó, ezt csinálta. Olyan érdekes, az én egyoldalú férfi agyam… Na azért… na. Tényleg, csináltam tesztet, hogy mennyire férfias az agyam. Lehet, hogy ezt nektek tudnotok kell, ezt pár éve már mondtam. Van az, hogy (1) férfias agy, (3) nőies agy, és itt (2) vannak azok a férfiak (a kettő között – szerk.), akiknek elég fejlett a női agyrésze, és azok a nők, akiknek elég fejlett a férfias agyrésze. És én itt (2) vagyok. Ezt úgy fejezte ki egyszer egy srác. „Ide figyelj, Feri! Voltam egyszer itt két előadáson. Hát te nem voltál elég férfias, nem jöttem öt évig.” Tényleg ezt mondta. Ilyen nyeglén, össze-vissza, ilyen hanghordozással beszélek, nem volt elég férfias. Hát én egy férfi vagyok, foglak téged hallgatni… Azt mondja nekem, de nagyon jópofa volt. „Visszajöttem öt év múlva. Jól van, nem számít, de azért lehet, hogy érdekes, amit mondasz.” Szóval, tehát. Férfias agy, nőies betétekkel. (30:25)

Odaállt ez a kislány, elkezdett csivitelni, csiripelni, csacsogni. Én meg, tudjátok… „Jó, de mit akar mondani? Már öt perce mondja. Most lyukadjunk ki a témához! Most már nekem mennem kell mindjárt. Miért nem mondja?” Azért annyi élettapasztalatom van itt 52 felé, hogy a nőknél nem pont minden úgy működik, mint nálunk. Ezért ez legalábbis arra int, hogy legyek türelmes. Majd kiderül. Azt is megtanultam, sosem biztos, hogy rögtön ott derül ki. Tehát ezt a türelmet hosszú távon kell gyakorolni. És akkor… én csak hallgattam…Én nem t’om, sz’al azért látjátok, tehát azért ennek a kislánynak ez a belső érzéke, tehát nagy esély van rá, hogy végül segítő lesz. Egyszer csak úgy megállt, rám nézett, azt mondja „Feri atya! Tudod, hogy én miért mondom ezt neked?” Hát belelátott a fejembe, huhúú! Kinyílt a kis kalitka. Azt mondja „Feri atya, én azért mondom ezt neked, mert anyukámmal beszélgettünk a halottak napjáról, és anyukám azt mondta, addig beszéljünk a szeretteinkkel, amíg élnek.” És hát én akkor egyszerre két boldogsággal álltam ott, hogy élek, és szeretnek, és ez mind a kettő nagyon jól esett. Jaj! (32:05)

Richard H. Thaler – további kísérletek, kutatások

100 pontos ZH.

De most visszatérek Richard Thalerre. Legyen itt a kék (1), mégis csak… Azt mondja, hogy egy fiatal közgazdaságtudományi tanár volt, adjunktus, vagy mi a csuda, és akkor azt mondja. Hát ő mindenképpen úgy akart ZH-t íratni, hogy a ZH-ból neki derüljön ki, és aztán a hallgatóknak is, hogy fölkészültek, fütyültek rá, vagy a kettő között. Tehát nem akarta nagyon árnyalni, de ahhoz, hogy ez kiderüljön, kellettek nehéz kérdések, könnyű kérdések, tehát egyszerűen hogy a búza az ocsútól elváljék. Nnna. Azt mondja, hogy ezért természetesen voltak kifejezetten nehéz kérdések, amelyekre csak azoknak volt esélyük, akik kifejezetten tanultak, de még az… Azt mondja, hogy a legjobb diákok, 100 pont volt a maximum, a legjobb diákok 70 pont fölött szerepeltek, de senki sem érte el a 80-at. Ezzel nagyon világos volt, hogy kik azok, akik elmélyültek. (33:05)

Azt mondta, hogy teljesen mindegy, hogy hány pontot szerzel, mert nem a pont alapján, azt tükrözve fogok osztályozni, vagyis aki 60-70 pontot ér el, az már 5-ös. 50 pont körül 4-es, 40 3-as, és így tovább. Az derült ki, hogy a diákok föllázadtak ellene, főleg a legjobbak. Hogy lehetséges az, hogy ők tanultak, beleadtak mindent, és 72 pontot értek el? Meg akarták fúrni, miközben egyébként 5-öst kaptak, ez aztán a paradoxon paradoxonja. Akkor ezen gondolkozott fiatal tanárként, most akkor mit lehet csinálni? Egy ökon nem így viselkedne. Mert egy ökon azt mondja „Hányas? 5-ös. Köszönöm szépen.” Fütyülne rá, hogy 72 pontért kap 5-öst, vagy 100. Nem tök mindegy? Tökéletesen mindegy. De csak éppen a tanulóknak nem volt mindegy. „De most mit csináljak?” Azt mondta „Én látni akarom, hogy ki készül, ki nem, és ki van a kettő között. Továbbra is akarok nehéz kérdéseket. Mit lehet csinálni?” Rájött. De direkt álltam meg, tudod. Tessék? „Ebből nincs Nobel-díj.” Jaj, hát akkor még nem volt neki sem Nobel-díja. Ezt még a józan parasztiból csinálta. (34:35)

A következőt találta ki. Ugye, azt mondta, hogy van itt valami, ami kétség kívül az embernek nem mindegy. Egy ökonnak mindegy lenne, de az embernek nem mindegy. Mindenféle tudományos ismeretünket és hiedelmünket megkérdőjelezi az emberek elégedetlensége. Ugye, mert hát elvileg itt 5-öst kaptak, minden rendben van. Csak nem így élik meg. A következőt találta ki. Ide jövök, mert okosság volt. Azt találta ki, hogy a maximális pontszám 137. Azt mondta, azért választott egy ilyen számot, mert ezzel nagyon nehéz számolni, tehát a diákok bele se kezdenek, hogy megpróbálják kiszámolni a számok, és az érdemjegyek, és a százalékok arányát. Ez mit jelentett? Azt, hogy a legjobb diákok 100 pontot kaptak, és a 100 pontért kaptak 5-öst, és a diákok, akik emberi lények, és nem ökonok, boldogan nézegették az indexüket, amiben sűrűsödtek a közgazdaságtudomány eme ágában az 5-ösök. Értitek! Ez mégis valami nagyon-nagyon izgalmasra hívja föl a figyelmet. Arra, hogy vannak olyan tényezők, ezt így mondja aztán Richard Thaler, hogy vannak olyan tényezők, amelyekre a tudomány azt mondja „Ugyan már, ezek elhanyagolható tényezők.” És nem egyszer ezek az elhanyagolható tényezők lesznek a lényegiek. ezek mutatnak meg a legtöbbet az emberből, miközben itt azt mondjuk „Ezek elhanyagolható tényezők.” Hmm. Most tovább fogom mondani. (36:30)

A túlélő és a 10 müzli szelet. – Kesudió (ropi) az asztalon. – Pillecukor.

Azt mondja, hogy képzeljük el, hogy egy ember egyedül van egy zord és hideg helyen, helikopter vitte oda. 1 hét múlva jön, na jó, legyen 10 nap. 10 nap múlva jön érte a helikopter. Nem tudja elérni a helikoptert, igen ám, de jön egy medve. Mert egy történetben legalább medvének kell lenni, ha nő és kutya és gyerek nincs. Tehát itt a nagy medve, egészen Gyergyóból, és hamm-hamm-hamm-hamm. Nem a főhősünket ette meg, mert akkor a kutatásnak mér vége lenne, hanem megette az összes tartalék kaját. Mi maradt? 10 darab müzli szelet. Sajnálom, férfitársaim, sajnálom. Mert a nők még elvannak a müzli szelettel, mi férfiak… Csaba! Neked muszáj? Gyomrod? Súlyod? Cukrod? A kényszer nagy úr. Szóval. (37:45)

10 darab müzli szelet 10 napra. Mit csinál egy ökon? Beosztja. Hogyan? Köszönöm szépen! 1 nap 1 müzli, ennyi. Tehát nincs min gondolkodni. Nincs, semmi másra nincsen szükség, ez egy 1 perces művelet itt. 10 nap, 10 müzli. Annyira könnyű, nem kell osztogatni, törtekkel dolgozni, százalékokat számolni, iszonyú könnyű. Tehát a mobiltelefon lemerült, az is nyugodtan lemerülhet. 1 nap 1 müzli, 10. nap helikopter, ssss, báránysült, ennyi a végén. Happy end a történet, nincs tovább a történet. Csak az a helyzet, hogy amikor rólunk van szó, ez nem így működik. Mert a legtöbben elég éhesek lesznek ahhoz, hogy azt mondják az első nap „Jó, hát reggelire megettem egyet. Gondoltam, érdemes naponta egyet. Na de reggel ettem utoljára, hát értitek, tegnap még háromszor ettem, és ráadásul meleget, sőt főttet. Az nem ugyanaz, meleg szendvics nem főtt, az csak meleg. Tehát az, hogy most jó, most így, értitek… Tehát akkor van egy átmenet. Tehát akkor most eszem kettőt. Na de aztán este meg úgy a nasi, tudjátok, hát azért akkor… És ha már ezt csináltam hétfőn, akkor kedden is. Tehát akkor két nap alatt megettem 6-ot. Maradt 4… 8 napra.” Szóval, ha ökonok lennének, 1 nap 1 müzli szelet, csak nem azok vagyunk. (39:25)

A saját élményét hozta ide, hogy miért hozza ezt a történetet. Vacsoravendégeket várt. Ahogy várta a vacsoravendégeket, tulajdonképpen az asztalra kitett egy csomag ropit. Hát, ahogy (Kibont egy csomag ropit, és eszeget belőle – szerk.) az történt, hogy mindig, ahogy ott főzött, meg jött-ment, mindig evett belőle. „Hát ez tök jó. Mindjárt jönnek a vendégek, de még azért van egy óra, hmm, van mivel. Jó, látjátok, suttyomban megeszek, megiszok, mindjárt jó vagyok. Most iszom rá egy kicsit. (Kólát iszik – szerk.) Ilyen az ember. Ettem, ittam.” Hú, igazi nagy sóbucik vannak benne. Mindjárt, várjatok csak… úh, ez nagyon faint. Assz’em veszek még egyet. Azt csinálta, hirtelen a következőre jutott. Ameddig… nem ropi volt egyébként, kesudió. Ameddig a kesudió kint van az asztalon, rá fog járni. Nagy valószínűséggel addig fogja enni, ameddig van. Egy ökon nem így jár el, mert az ökon azt mondja „Akarok enni, vagy nem? Ameddig akarok, addig eszek, és amikor már nem akarok többet, akkor nem eszek.” Tehát, a kesudiót, alias ropi, nyugodtan ott lehet hagyni az asztalon. Nem? Hát hiszen én döntöm el, optimális döntéseket hozok, nem akarok többet enni. Hát ha nem akarok többet enni, nem is eszem többet, ennyi. Mondjuk el ezt alkoholbeteg testvéreinknek, hogy tulajdonképpen egy ökon nem tud alkoholbeteg lenni. A szenvedélybetegség pedig nem létezik a Földön. (41:40)

Azt mondja, hogy elkezdett ezen gondolkodni, hogy tulajdonképpen mit lehetne csinálni. Tulajdonképpen a közgazdaságtudomány ezzel a jelenséggel nem tud mit kezdeni. Nem tud vele mit kezdeni. Azt mondta, sz’al ’70-es évek végén volt. Utána megnéztem a szakirodalmat, hogy mit ír arról, hogy döntés és önuralom hiány, döntés és mohóság, döntés és függőség. Azt mondta, hogy egyetlen egy cikket talált. Hát akkor, nem is létezik, mert az ökon az ilyet nem csinál. A következőre jutott. Fogta a kesudiót… (Odaadja az első sornak a ropit – szerk.) Nyugodtan add körbe, eszegessetek! Fogta a kesudiót, és kivitte a konyhába. Azt mondta, hogy tulajdonképpen… a konyhában volt, kivitte a szobába, fordítva, tök mindegy. Oda már nem menne ki érte, hát az a plusz fáradság, hogy kimenjen azért, hogy vegyen két szemet, azt nem, de ha ott van, akkor enni fogja. Erre azt mondja, hogy tulajdonképpen, ha mi ökonok lennénk, az, hogy valaki kiviszi a kesudiót – most mondjuk a szobából a konyhába – egy teljesen értelmetlen cselekvés, mert vagy akarok enni, vagy nem. Ha nem akarok, nem eszem, ha akarok… ennyi. Háhh. Így, most akkor… mondok egy vonalat. (43:10)

Elkezdett ezen gondolkozni. De tulajdonképpen ez hogy is van? Kiderült, hogy a közgazdaságtanban nincs is ennek szakirodalma. a pszichológiához fordult, ott se nagyon volt, de ott volt a híres pillecukor kísérlet. Na ennek egy picit a részletezését. Tudjátok, óvodás gyerekek, azt mondják nekik „Nézd csak, pillecukor.” Én utálom, de hátha valakinek tetszik. „Pillecukor, ha nem eszed meg, akkor majd be fogok jönni, én most kimegyek, itt hagylak a pillecukorral. Ha nem eszed meg, akkor mikor visszajövök, kapsz még kettőt. Tehát összesen hármat ehetsz meg, de csak akkor, hogyha nem eszed meg addig, ameddig most kimegyek és vissza nem jövök.” Egy ökon azt mondaná „Mérem. Hát… percre elosztva, hány pillecukrot tudok megszerezni.” Miért enné meg? Háromszoros nyereség. Hát teljesen értelmetlen. (44:15)

Az derült ki, hogy… most ide ülök (2) az átlag gyerek székére. A gyerekek többsége 1 percig bírta. 1 perc. „Tök mindegy, hogy 3-at fogok kapni, mindegy, ez meg itt van. Grrrrr!” 1 perc. A kutatók egy picit árnyalták azért a kísérletet, a kutatást, mert hogy mindig nagyon érdekes, hogy… Ha a pillecukor nem volt bent, de el lehetett érni, 11 perc. Ez a kesudiós történet. Ha kiviszem, tudom, tzzz…. 11 perc. A legérdekesebb az volt, ha a gyerekeknek elmondták, hogy csinálják azt, hogy egyáltalán ne foglalkozzanak a kesudióval, hanem, hanem gondolkozzanak, vagy gondoljanak valami másra, vagy játszanak valami mással, akkor pedig 11 perc fölé ment az, ameddig tudtak rá várni. Ez egy alap kutatás, amiben látjuk, hogy 1 percről föl lehet menni 11 percre, és 11 percről még több mint 11 percre ahhoz képest, hogy mit csinálok ezzel a helyzettel, amiben 1 emberből 9 hajlamos lesz. Mert ha ott van, akkor végem van. (45:55)

A legkedvesebb az volt, volt egy gyerek, majd erre még külön kitérnék, aki egy teljesen nem szokványos megoldást választott. Ő volt az egyetlen ilyen gyerek, 500 gyerekkel végezték a kutatást. Később az 500-nak az 1/3-át felnőttként el tudták érni, több évtizeddel később is, és akkor derült ki, hogy azok a gyerekek, akik késleltetni tudták a szükségletüket, nem voltak mohók, ők rengeteg szempontból sokkal jobb életet éltek. Tehát egészségesebbek voltak, magasabb iskolai végzettségük volt, nagyobb százalékban találtak párt maguknak, nagyobb százalékban mondták magukat boldognak. Tehát úgy tűnt, hogy nagyon jó készség azt tudni, nem rögtön megenni a pillecukrot. A kutatóknak azért volt ez érdekes, mert egy gyerekkori magatartásból világosan lehetett tendenciákat látni a jövőre vonatkozóan, több évtizedre előre. Azért az izgalmas. Ez a gyerek a következőt csinálta, ő volt a legrendkívülibb. Ő azt csinálta, hogy fogta a pillecukrot… (Megszagolja, megnyalja – szerk.) megnyalogatta, de nem ette meg, majd visszarakta. Richard Thaler azt írja, na ennek a gyereknek a jövője érdekel leginkább, mi lett ezzel a gyerekkel. Assz’em egy kisfiú volt, aki nyalogatta. Na most. (47:40)

Tervező én – végrehajtó én.

A helyzet megoldására ő egy nagyon egyszerű modellt talált ki, és erről szeretnék most beszélni. Azt mondta, hogy hát ha ökonok lennének, akkor világos, hogy hogyan van. Hogy tudjuk leírni ezt a jelenséget? Azt mondja, tulajdonképpen be kéne vezetnünk azt, hogy van egy – mondjuk ide (3) rakom – van egy tervező én, és van egy végrehajtó én. Egy tervező én, egy cselekvő én. Azt mondja, hogy ez nem egy pszichológiai modell, tehát természetesen nincs bennünk két énrész, és az egyiken ez a név, és a másikon az a név, de ez egy olyan modell, amivel egész jól le tudjuk írni, hogy mi történik. (48:30)

Azt mondja, a tervező énünk nagyon pontosan tudja, hogy 10 nap, 10 müzliszelet, naponta 1, utána helikopter, boldogság, kaland, jó sztori. Ezt tudja a tervező énünk. Igen ám, de amikor a kezünkben van a kesudó, a ropi, a feles, a szomszédasszony… akkor érdekes módon a tervező énből átlendülünk a kivitelező énbe, és a kivitelező én fütyül rá, hogy szomszédasszony, hogy hizlal, hogy mérgez, hogy… Nem, mert a kivitelező én, a cselekvő én azt mondja, hogy „Hakapeszi ha kap, eszi. – Hajrá öcsém, addig told, ameddig megy a bringa.” Ez azt jelenti, hogy azt mondja, hogy akkor tudjuk megérteni ezeket a jelenségeket, ha azt látjuk, hogy két tulajdonképpen másképp működő rész van bennünk. A tervező én, aki nagyon jól tudja, hogy mit hogyan kellene, és van a kivitelező, cselekvő énünk, aki pedig itt és most megeszi, mert az finom. Akkor is, hogyha a tervező én azt mondta neki, hogy fff-ffff (Fütyül – szerk.). (50:00)

Most amiről ma szeretnék beszélni, hú, ezt nagyon izgalmasnak látom, hogy annak, hogy jelenségeket úgy írjunk le, hogy van bennünk két rész, és hogy e két rész mit tesz, és hogyan tesz velünk, és mi mit tehetünk, ez nagyon izgalmas megfontolásokra vezethet bennünket. 4-5-6 ilyen is van, és ezeket szeretném most ide hozni, és mindegyiknek el szeretném mondani a lényegét. Ugyanis amikor a kivitelező részünkben vagyunk, ahogy ezt most leírta Richard Thaler a pillecukorral kapcsolatban, és a 10 müzli szelettel, és, és, és… az tulajdonképpen olyan, mint hogyha őbenne kifejezetten egy vakság lenne. Elvileg tudja, hogy 1 nap 1 szelet. Hogyha 3 nap alatt megeszik 9-et, akkor 7 napra 1 müzli szelet fog jutni, ezt tudja, és mégis megeszi. De csak akkor tudja megenni, ha úgy tesz, mintha nem tudná. Ha meg tudja csinálni azt, hogy fütyülök rá…(51:20)

Bűntudatkeltés.

Amikor magamra húzom a postást, abból csak akkor lesz élvezet… Hát most nem én magamról beszélek. Ha… egy elképzelt nő bőrébe bújtam. Abból csak úgy lesz élvezet, hogyha úgy tudok tenni, mintha nem tudnék valamit, mintha nem látnék, mintha nem éreznék és nem hallanék valamit. Azt csak úgy tudom, különben nem is élvezem. Csak úgy lehet megcsinálni. Hogy az életben a kesudiótól kezdve a szeretői viszonyon át a másik bántalmazásáig, az elmulasztott segítségnyújtásig tulajdonképpen úgy tudom kivitelezni azt, hogy valamit nem csinálok, vagy valamit csinálok, miközben egy másik részem pontosan tudja, hogyha meg tudom csinálni, hogy ne tudjam, hogy ne halljam, vagy ne lássam, különben nem tudom megcsinálni. Vagy ha meg is csinálom, akkor az fog velem történni, hogy nem élvezem. (52:30)

Itt most nem t’om, hogy ez érdekes lesz-e nektek, de tulajdonképpen a bűntudatkeltés… Hogyan tudom elérni azt, hogy ő ne egyen meg minden nap 3 müzli szeletet? Ez hogyan érhető el? Hát egy teoretikus megbeszélést lehet folytatni vele, amit pont akkor fog elfelejteni, amikor kezében lesz a müzliszelet. Amikor kibontotta a csomagjából, akkor már teljességgel mindegy lesz, hogy mit beszéltünk előtte. Ezért hatékonyabb módszer bűntudatot kelteni. Mert a bűntudat keltéssel meg tudod azt csinálni, hogy miközben mondjuk fütyül rá, mert iszonyú jó, érted, meg éhes, amikor kinyitja a második müzli szeletet, bűntudata támad. Elkezdi őt a lelkiismeret-furdalás gyötörni. Amikor elkezd a bűntudat gyötörni, akkor pont az nem működik, ami őneki – most így mondom – az erőssége, hogy élvezi a müzlit, azért eszik. De ha bűntudata van, már nem fogja élvezni, ezért már nem eszi meg a másodikat, vagy nem eszi meg a harmadikat. (53:50)

Tudjátok, hogy a rendszer ebből a szempontból hogyan működik a leghatékonyabban? Hogyha megtanítjuk nektek, hogy a müzli szelet bűnös dolog. Mert akkor eleve nem fogjátok élvezni. Ez a legtutibb. Az evés nagyon-nagyon-nagyon, a szex nagyon-nagyon-nagyon-nagyon, a test nagyon-nagyon-nagyon-nagyon. A legjobb, hogyha a kivitelező résznek van egy csomó bűntudata. Legjobb, ha bűntudatos, szorong és szégyenkezik. Csak ezzel mi a probléma? Látjátok, eljutottunk egy paradoxonig. Ugyanis a tervező én mit akart elérni a kivitelezőnél? Azt akarta, hogy tudjon élni. A tervező én nem öncélúan tervezte és találta ki, hogy 1 nap 1 müzli szelet, hát a javára akarta csinálni. Igaz? Hát a javára, hogy jusson minden nap egy, bizonyos nehézségekkel, de tulajdonképpen na, ki lehessen bírni, 10 nap múlva helikopter, véres borjúszelet, élet élvezete, és a többi, a végén puding. Hát ő nem bántani akarta, el akarta azt érni, hogy életben tudjon maradni, hogy a legkisebb nehézséggel lehessen megoldani ezt a helyzetet. (55:25)

Igen ám, de egy pont után az történik, hogy ha ő (1 – tervező én – szerk.) nagyon hatékony, akkor megtanítja vele (2 – kivitelező én – szerk.) a bűntudatot. Amikor a müzli szeletre gondol, már legyen bűntudata. Evésre gondol, már legyen bűntudata. Szeretkezésre gondol? Már legyen bűntudata. Valamit megkérdőjelez? Már legyen bűntudata, az a legtutibb. Mert akkor azt csináljuk vele, hogy nem tudja élvezni. Háhh. (56:05)

Szabályok

Mi a másik lehetőség? Sok lehetőség van, csak most kettőt idehoznék. A másik, hogy a kivitelező én hoz egy csomó szabályt. Az is egy szabály, hogy naponta 1 müzli, az egy szabály. De a legjobb, hogyha elég sok jó szabályt hozok. Tulajdonképpen a legjobb szabály az, hogy 10 páncélszekrény kell, és a 10 páncélszekrény időzáras, és minden nap csak akkor nyílik ki az ajtó magától, amikor elérkezett az idő, hogy megeheti a müzli szeletet. Ez a legtutibb, ezzel lehet elérni azt, hogy ő a lehető legoptimálisabban kibírja azt a 10 napot. (56:45)

Itt létrejön megint egy paradoxon. A tervező én mit akar? Azt, hogy neki a legjobb legyen. Ezért hoz egy csomó szabályt, ugye, mert tudja, hogy na, hogyha a kivitelező én átveszi az irányítást, nagy bajok vannak, kell egy csomó szabály. A helyzet így áll: minél hatékonyabb egy szabály, annál rugalmatlanabb, annál élettelenebb, és annál embertelenebb. Hát ez a hatékonyságnak a kulcsa. „Fütyülök rá, naponta 1 nyílik ki. Nem érdekel, hogy ez történt, közben az történt, hogy így volt. Fújt a szél, és te 8 órán keresztül havat lapátoltál… 1 nap 1 müzli.” Mi történik? Ő (1) jó szándékkal azt mondja, kell egy csomó szabályt hozni, és a rengeteg szabály miatt optimális lesz majd, a nehézségeket is kivettük a rendszerből. Ez előbb-utóbb rettenetesen személytelen, sőt embertelen lesz. Ez az, amit adott esetben át szoktunk élni, mikor valamit lehetne könnyebben, gyorsabban, egyszerűbben, praktikusabban, logikusabban, és egy csomó mondatot mondhatnék, és azért nem lehet, mert van egy szabály, ami miatt nem lehet. – De miért hoztuk ezt a szabályt? Azért, mert… – De én… ez most rám nem vonatkozik, hát látni való, én nem azért csinálnám. – A szabály, az szabály. Mert ez a csúnya kivitelező én akármilyen gonoszságra képes, például még élvezi az életet. De még arra is képes, hogy valamit hatékonyan csináljon. „Na, na, na, na!” Létrejön megint valami, hogy ő (1) azért kezdte el a szabályokat gyártani, hogy biztosítsa az életét, és egy idő után krrcs. Már nem erről szól, és nem is arról, hogy ő (2) tudja élvezni az életet. (58:55)

Most még egy dolog. Tulajdonképpen ezt kiterjesztjük most nem egy emberre, egy csomó emberre. Azt mondjuk, hogy a legjobb, hogyha nagyon sokakban nagyon sok bűntudat van. Mégpedig a bűntudat és a szégyen kapcsolódjon az élvezetekhez, de mindenhez, ami veszélyezteti például a többiek, vagy a következő nemzedék jólétét. Az a legtutibb. Ugye, mert akkor nem fognak habzsolni, nem lesznek mértéktelenek, nem élik föl a társaik, vagy a következő nemzedék szükségleteire szolgáló javakat. Azt látjuk ma, hogy tulajdonképpen ez, hogy bűntudatot és szégyent kelteni, ez már nem működik. Működik ugyan, de már… hiszen 5 év egyetem után ebből szépen kibeleződünk. (59:55)

Megoldási lehetőségek, párhuzamok.

Haha! Ejj! Hmm. Most akkor… mhhh. Egy jó nagy dilemmába kerültünk. Most akkor mi a jó? Mit kéne csinálni? Most ezért megoldási lehetőségeket szeretnék mutatni. Aajj, gyerünk, Feri! Mhh. Párhuzamokat. (60:30)

1. Gyermeki rész, felnőtt rész.

Van egy olyan párhuzamunk, hogy amikor látjuk, hogy van a két énrész, és mi a kulcsa a helyzetnek. Mondom az egyiket, ezt gyorsan elintézem. Bizonyos jelenségeket nagyon jól meg tudunk érteni, ha azt mondjuk, hogy van bennünk egy gyermeki rész, és egy felnőtt. Eric Berne ezt egy kicsit cifrázza, azt mondja, van egy szülő is. De hát a szülő is egy felnőtt, úgyhogy felnőtt, nem kell annyira cifrázni. Cifrázhatjuk, de most maradjunk így. Tehát van egy gyermeki részünk, és van egy felnőtt részünk. (61:00)

Tudjátok hányszor hallom, önismereti csoportokban is, hogy valaki rám néz, és akkor azt mondja „Igen Feri, tudom, tudom, föl kéne már nőnöm, tudom. Itt nem kéne féltékenynek lenni, nem kéne dühösködnöm, nem kéne ugrálnom, nem kéne pattognom, nem kéne elkeserednem. Föl kéne nőnöm.” Tudjátok, hogy ez nem jó modell, de egy csomónkban ez a hiedelem, hogy úgy kéne, én felnőtt vagyok, akkor egy székre van szükségem. De ez egyszerűen nincs így. Mert van egy gyermeki részünk, egy részünk, amit leginkább így tudunk leírni. A gyermeki részünknek egyáltalán nem kell fölnőnie, mert attól a gyermeki részünk, hanem az a célunk, hogy a gyermeki részünk elég szabad legyen. Elég szabad legyen, és elég egészséges legyen, és tudja mondani, ha valamire szüksége van, ne szégyellje a szükségleteit, ki tudja magát fejezni, merjen érezni, merjen kapcsolódni, merjen játszani, merjen fölfedezni, kalandozni, merjen eltávolodni és közel jönni. Hogy egy egészséges gyerek részünk legyen. Nehogy fölnőjön! Hát ha nincs bennünk a gyerek rész, mi lesz velünk? Hát mi? Nincs kedvünk egymással fecsegni. Mindig csak… képzeljétek el, találkozunk, és… „Olvastad a legutóbbi kutatási eredményt?” Hát ebbe csak beledögleni lehet. (62:45)

Tehát, a gyerek részünknek nem kell fölnőni, hanem… Mit kell vele csinálni? Először is ugye a különböző lépések. Elfogadom, hogy van. Akkor a második lépés, hogy odanézek. (Ránéz a gyermeki rész székére – szerk.) Hallom, hogy derültök rajta, de aki annyira, annyira rosszban van a gyerek részével, az több minden miatt lehet. Például nagyon rossznak tartja, vagy nagyon szégyelli, vagy valami szörnyűség történt vele, és ezért ha rá gondolna, az nagyon fájna neki. Hát több okunk lehet arra, hogy rá se akarjunk nézni a gyerek részünkre. Tehát akkor van egy gyerek részem, akkor ránézek. (63:30)

Egy önismereti csoportban azt szoktam kérdezni „Na, most úgy látom, itt a gyerek részed… hova rakjuk?” Nagyon gyakran azt mondja valaki, hogy „Rakjuk ki. Hát nem, az a legjobb, ha nincs itt, mert annyira fáj, ha itt van.” Akkor beszélünk. „Jól van, maradhat azért itt a teremben, de rakjuk oda az ajtóhoz, és úgy, úgy akarok ülni, hogy ne kelljen látnom. Jól van, legyen, de látnom ne kelljen.” Akkor innen, hát innen jönnek a lépések, hogy „Akkor rendben van, akkor… na jól van, akkor legyen mellettem… na jó, akkor legyen úgy, hogy rálássak…” s akkor egyszer csak megtörik a jég, és azt mondom, hogy tulajdonképpen kérdezni fogok tőle valamit. „Tulajdonképpen mi van veled?” (64:20)

Tudjátok, hogy ez sosem így szokott történni? Mert a következő lépés a gyakorlatban az, hogy én azt mondom „Jól van, gyere ide, izé, majd…” Neki állok őt letarolni. Az óriási dolog, egyszer csak már nem megmondani, hogy „Gyere! Izé, jól van, majd kapsz enni, inni…”, hanem hogy azt kérdezem tőle, hogy „Tulajdonképpen te beszélhetsz hozzám, és én kíváncsi vagyok, hogy veled mi van.” S akkor azt mondja. „Hát, tudod…” (64:55)

Tényleg, milyen régen mondtam ezt el nektek, mikor pszichoterápiára jártam, nagy javamra volt, elővetem a gyerekkori képeket, és a gyerekkori képek között volt egy, amiben kérlek szépen, egy hintalovon ülök. Apukám hozta biztos Kijevből. A giga-mega hintaló, nem ér le a lábam, és a kezemben van a legnagyobb Boci csoki. Assz’em 300 grammos volt, ha jól emlékszem, ami csíkos volt, tudjátok, nem kocka volt, hanem csík. Brutál Boci. Ez jó. Brutál Boci, és így tartottam a kezemben, ültem a hintalovon, és ez az a pillanat, ami talán minden gyerek álma, nem? A hintalovon egy Brutál Bocival úgy, hogy a szülei ott vannak, kedvesen ránéznek, és fotózzák őt. Néztem, hogy ott ülök a hintalovon a Brutál Bocival, és annyira szomorú az arcom, hogy rossz rám nézni. Akkor kérdezte tőlem a terapeuta, hogy hát, ez lett egy olyan emblematikus kép a gyerekkoromból, óvodás koromról. Hát vehetném föl vele a kapcsolatot. (66:15)

Megkérdeztem tőle „Tulajdonképpen mi van veled?” Azt mondja, hogy „Hát énnekem se ez a hintaló, se ez a benga nagy Brutál Boci… Hát mit csináljak a benga Brutál Bocival? Nem erre van szükségem. Hát egyszerűen nem erre van szükségem. Én nem t’om, mikor volt utoljára, hogy te megkérdezted, hogy én hogy érzem magam, vagy mi. Nem az, hogy mondtál valamit, hogy mit csináljak. <<Gyere, elmegyünk kirándulni!>> És van kedvem?” Hogy én mire, hogy én most mire vágyok? Hogy… na, tehát. (66:50)

Egy párhuzamos modellünk, hogy van bennünk a felnőtt rész, és van bennünk a gyerek, és döbbenetes sok hiedelmünk, sztereotípiánk, gyakorlatunk, félelmünk és mindenünk van, ami megakadályoz bennünket abban, hogy a lehető legegyszerűbb dolgot tegyük, megkérdezzük, hogy „Hogy vagy? Teneked mire van szükséged?” Ugye ez akkor nagyon izgalmas, amikor itt vagyunk, és tulajdonképpen azt mondjuk „Egy csomó pszichológiai elméletet olvastam a korai kötődési zavarról, nagyon pengén tudom a százalékokat. A magyar felnőtt lakosság több mint 50%-a, Magatartástudományi Intézet, 2014.” Kétség kívül, beismerem, ez a második székünk, hogy énnekem kötődési zavarom van. Bizonytalanul kötődni, vagy elkerülő módon kötődni. Egész más, amikor a felnőtt, a bennem élő felnőtt megkérdezi a gyereket, hogy „Hogy vagy?” (Mutatja a három lépést – szerk.) Az egy teljesen más dolog. (68:00)

Tehát itt, így mondanám, a trükk, hogy a gyereknek nem kell fölnőnie. Hanem, hogy tud egészséges, szabad, autonóm, kezdeményező, önfeledt gyerkőc lenni? Ezért dolgozunk, nem azért, hogy fölnőjön. Hahh! Hát ha fölnőne, a legszebb részünk tűnne el. Maradna az a… értitek, ez a szakállas ősz csávó. Hát ez szörnyű. Hú, de most… mhh… jaj, hát most van négy perc. Most mi legyen? Belekezdek, nem? És akkor… akkor toltuk, ú, milyen hatékonyak voltunk… Na, nem t’om, hogy ez kell-e. (68:45)

2. Lassú részünk, gyors részünk.

Második ilyen klasszikus. Na, azt röviden el tudom mondani, mert az, az Kahnemannak egy 600 oldalas könyve, tehát azt 2 perc alatt minden további nélkül el lehet mondani. Ez volt a fő műve, tudjátok, ő Nobel-díj… Múltkor emlegettem őt, pszichológusként kapta a Nobel-díjat, és Richard Thalerrel együtt dolgoztak. Azt mondja, hogy nagyon sok jelenséget úgy tudunk érteni magunkban, ha látjuk, hogy van a lassú részünk, és van a gyors részünk. Na jól van, erre kapott Nobel-díjat, köszönöm szépen! (69:30)

De mond egy nagyon-nagyon izgalmasat, mert ugye itt megint mi a zsigeri gondolatunk? Ó, hát a gyors rész, értitek, pörög, thíí, hatékony, ez az! „Hát kidobjuk a lassú részt. Minek a lassú rész? Hát mit szöszmötöljünk, totojázzunk, döntésképtelenkedjünk? Egy férfi nem lassú… Egy pillanat varázsa, már cselekszik. Hát egy hős? Milyen lasú rész? Te, megalszik a nyál a szádban.” Az nem szokott megaludni, kifolyik inkább. Az a… olyan alvást kívánok nektek ma éjszakára. Nyálcsorgatós, párna áztatós, ilyen… az a tuti. A magyar felnőtt lakosság 1/3-a alvási zavarral él. A magyar felnőtt lakosság 1/3-a nem tud aludni. Nem kell jelentkezni, de szerintem a mi átlagunk rosszabb, különben nem lennétek itt. Azt mondja „Ú, az jó, így legalább az estéből eltolok egy-másfél órát, utazással kettőt is, hátha kicsit ki is fáradok, hátha jobban megy.” Csak hiszed! Ugye ez olyan Ram-tzu-s volt? Ram-tzu mester, na, tudjátok, a gonosz mester. (70:55)

Lassú rész, gyors rész. Ugye a ma embere: gyors rész, tud pörögni. Legalább három kép az Instára per nap. Hát ebből… hát ezt a történetet lehet, hogy elmondom, mielőtt belemélyednék a… ez egy kedvenc történetem, és úgy szoktátok utálni, és ez nekem külön élvezetet okoz. Mhh. Igen. Tessék? „Halljuk.” Mondjam? Hát…(71:30)

Megy a nyuszika a boltba. Azt mondja… Megvan már? Tessék? Nem, ma se nyitok ki… gondolod, hogy ilyen nevetséges, ósdi viccet hozok ide? „Ma se nyitok ki.” Nem, megy a nyuszika a boltba, és akkor azt mondja. „Róka koma, van zsák?” Mire azt mondja a róka: „Nincs zsák.” „Nindzsáááák! Nindzsák! Nindzsák!” (Kifut a színpadról – szerk.) Hát érted, egy nyúlnak azt mondod, nindzsák, persze, hogy megijed. Hát de igen, attól neki még kéne a zsák. Másnap is bemegy. (Szipog, szimatol – szerk.) „Róka koma, van zsák? – Nyuszi, tegnap megmondtam, nincs zsák. – Nindzsáááák! Nindzsák!” (Megint elszalad – szerk.) Mondtam, hogy utálni fogjátok. Azt mondja. Róka koma szívjósága előtérbe kerül. Hát ez a szerencsétlen nyuszi, nyilván nem véletlenül jön be a zsákért. Jól van, beszerez 10 darab zsákot. Azt mondja… jön a nyuszi. (Félve, összehúzva magát – szerk.) „Róka koma, van zsák?” Mire a róka koma kihúzza magát, azt mondja. „Nyuszi, van zsák. 10 forint per zsák. – Perzsááák! Perzsák!” (Kiszalad a színpad és a függöny mögé – szerk.) (taps – szerk.) (73:15)

Köszönöm! Vége a napnak. (taps -szerk.)