Mt 5,1-12a - Mindenszentek

2017.11.01. – Mindenszentek

Az időbeliség és az örökkévalóság összefüggései.

Olvasmány (Jel 7,2-4.9-14)

Én, János láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval így kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt arra, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből. Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Hangos szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak. Arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent: „Ámen. Áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Ámen.” Ekkor a vének közül az egyik megszólított, és megkérdezte tőlem. „Kik ezek a fehér ruhások és honnan jöttek?” Ezt feleltem: „Te tudod, uram!” Erre ő azt mondta: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.”

Szentlecke (1Jn 3,1-3)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.

Evangélium (Mt 5,1-12a)

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek. Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent. Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.  Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”

Vasárnapi beszéd

Mindenszentek ünnepe, Halottak napja, kétség kívül egyfajta lelassulásra, valamiféle szemlélődésre hívhat, vagy indít bennünket. Olyan sajátosan, tulajdonképpen az életünknek az időbelisége és örökkévalósága elkezd megérintgetni minket. Hiszen amikor Mindenszentek ünnepe van, azt mondjuk, igen, akik 2000 évvel ezelőtt éltek, és 1800, és 1600, és ott vannak, most már ott vannak a boldog örökkévalóságban. Egyszerre érzékeljük az időt és az örökkévalóságot, azt, hogy a múltban éltek valakik, akik amikor bent álltak a jelenben, úgy tudtak élni, hogy az valamiféle megdicsőülésben, egy ilyen csodás jövőben tudott kiteljesedni.

Erről szeretnék néhány szót szólni, mert az evangélium is nagyon sajátosan hoz egy ilyesmit, vagyis hogy az időbeliségnek és az örökkévalóságnak az összefüggéseit. Mert hiszen azt mondja Jézus újból és újból: „Boldogok vagytok…”, itt és most, a jelenben van a mondatnak az első része, és utána „…mert majd nektek fognak irgalmazni, mert majd tiétek lesz a föld, mert majd ez és ez, és ez lesz.” De ami miatt most boldogok vagyunk, az majd a jövőben lesz. Egyszer csak a jelen és a jövő összekapcsolódik. A múlt pedig úgy jelenik meg, hogy mi itt vagyunk, és azt mondjuk „Mik a tapasztalataim a múltban? Hogy volt ez? Igaz ez, hogy boldog vagyok akkor, hogyha szelíd vagyok? Boldog vagyok akkor, hogyha irgalmas vagyok? Ez a múltamban hogy volt? Igazolást nyer az, amiről Jézus beszél?”

Olyan érdekesen szoktuk ezt mondani, hogy merítsünk a múltból, és legyünk bátrak a jövővel kapcsolatban. Szeretném ezt most megfordítani. Éppenséggel az örökkévalóságban vagyunk most is, kétség kívül. Ezért mondhatjuk azt, hogyha szeretnénk a boldog-mondásoknak a tartalmát átélni, azt valóságként látni, akkor érdemes volna a lehető legnagyobb bátorsággal tekinteni a múltunkba. Ugyanis a jelenünk és a jövőnk többek között ezen múlik. Mit értsünk ez alatt, hogy legyünk nagyon bátrak a múltunkkal kapcsolatban?

Egyszer említettem ezt nektek, ahogyan két gyerkőc együtt utazik Auschwitz felé a marhavagonban. Már több napja utaznak, és egyszer csak a kisfiú, mert már nem bírja tovább a szorongását és a félelmét, odaszól a nővérének, nincsenek még 14 évesek, és azt mondja. „Nővérkém, nővérkém, nézd csak! Nincs meg az egyik cipőm.” Akkor a nővére elkezd vele kiabálni. „Hogy lehetsz ilyen oktalan, ilyen ostoba, hogy elveszíted a cipődet! Hát honnan szerzünk neked cipőt? Hát nézz már most magadra!” Aztán ahogy kiabál ott a vagonban, aztán elcsendesednek, és éjszaka lesz, és másnap reggel… a kisfiú már nem ébred föl, mert éjszaka meghal. Ez a fiatal lányka ott és akkor ráeszmél arra, hogy tulajdonképpen érdemes volna úgy kapcsolatban lennünk egymással, és úgy beszélnünk egymáshoz, hogy az a mondat, amit most kimondok, az megállja a helyét utolsó mondatként is. Azért, mert a szó legszorosabb értelmében nem tudhatjuk, hogy lesz-e még egy mondatom.

Ki az, aki így tud élni? Aki elég bátor a múlthoz. Aki elég bátor ahhoz, hogy a múltjával szembenézzen akkor, amikor most arról gondolkodunk és imádkozunk, hogy az apukám, az anyukám, a testvérem, a nagyszüleim, és ki, ki, kinek a barátja és rokona. Szedjük össze az összes bátorságunkat, ahogy a múltunkra tekintünk, de az összeset. Nem, mindenre szükségünk lesz. Amikor összeszedjük a bátorságunkat a múltunkra vonatkozóan, az tulajdonképpen egyszer csak lehetővé teszi azt, hogy ebből a bátorságból megérkezzünk a jelenhez, és a jelenben azt mondjuk, hogy tulajdonképpen a jelennek minden pillanata, minden mondata, minden cselekvése örök érvényű. Azért örök érvényű, miközben mondhatjuk, hát múlandó, meg mit számít, meg megy a pillanat, hogy meg se ragadható. Hogy-hogy örök érvényű? Úgy örök érvényű, hogy ez a pillanat soha többet nem jön el, soha többet. Minden pillanatunk örök érvényű, mert legföljebb azt tehetjük, hogy bátran visszanézünk a múltba, az előző egy percre, vagy tízre, és azt mondjuk „Bocsássatok meg, tévedtem.”, vagy „Nagyon sajnálom, ezt nem csináltam jól.” Legföljebb ennyit tudunk tenni.

De a jelen, és a pillanat mindig az örök érvényűségben van, és mindig az örökkévalóságot hordozza, mert elmúlik, és az a pillanat soha többet nem ismételhető meg. De nagy dolog, hogyha bátran tudunk belenézni a múltunkba, akármi is van ott, örömmel és szomorúsággal egyaránt, utána fölismerjük, hogy a jelen az örökkévalóságot hordozza, és utána jön a következő gondolat, ahogy ezt szoktuk mondani. De nagy dolog, ha tudunk meríteni a múltból, és bátran nézünk a jövőbe. Mi pedig szeretnénk bátran nézni a múltba, és meríteni a jövőből. Elevenen tartani azt a jövőt, amiről Jézus beszél, hogy majd nekünk is irgalmaznak, hogy Isten Fiainak fognak bennünket hívni, hogy, hogy, hogy…

Ez azt jelenti, hogy az az ember tud helyesen élni a jelenben, aki képes erőt meríteni a jövőből. Mert milyen sokan vannak, akik úgy akarnak valami csodás jövőhöz elérkezni, hogy azt mondják, hogy „Itt ennek a kettőnek nem sok köze kell, hogy legyen egymáshoz. Nem baj, ütjük-vágjuk, aztán majd lesz valami szép.”, vagy „Nem érdekel, hogy hogyan lesz.” De nagy dolog azt mondani, én nagyon világosan látom Isten országában, reményben és az Ő irgalmában a jövőmet, hogy hogyan teljesedik be az életem. Akkor ahhoz képest szeretnék a jelenben élni, a jövőhöz képest szeretnék a jelenben élni. Ahhoz, hogy ott én egy milyen országot szeretnék építeni, hogy szeretnék élni odaát? És azt mondom, hát körülbelül így meg így. Na abból szeretnék most akkor valamit megvalósítani itt. Ez azt jelenti, hogy minekünk van bátorságunk a múlthoz, és tudunk táplálkozni a jövőből, és amikor ez a kettő megtörténik bennünk, akkor egyszer csak a jelenben, az örökkévalóságban vagyunk, és úgy élünk, ahogyan érdemes.

Amikor úgy élünk, ahogy érdemes, annak semmi köze a tökéletességhez, mert senki sem tökéletes, hanem ahhoz van köze, hogy pontosan tudjuk, hogy itt a jelenben, Isten és ember valami közös, örök érvényű dolgot tesz, és mi ennek részesei vagyunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu