Mt 23,1-12 - Évközi 31. vasárnap

2017.11.05.

Megosztom
Elküldöm

2017.11.05. – Évközi 31. vasárnap

„Egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.”

Olvasmány (Mal 1,14b-2,2b.8-10)

Én vagyok a Nagy Király – mondja a Seregek Ura –, és nevem félelmetes a népek között. Most ezt az intelmet intézem hozzátok, papok! Ha nem hallgatjátok meg, és nem szívlelitek meg, s nem dicsőítitek meg nevemet – mondja a Seregek Ura – akkor átkot küldök rátok. Ti letértetek az útról, sőt sokan elbuktak tanításotok miatt. Ti felbontottátok Lévi szövetségét – mondja a Seregek Ura. Én ezért megvetetté és alávalóvá tettelek benneteket az egész nép előtt, mert nem jártatok útjaimon, hanem a tanításban az emberek személyére voltatok tekintettel. Vajon nem egy Atyánk van-e mindannyiunknak? Vajon nem ugyanaz az Isten teremtett-e minket? Miért viselkedünk akkor egymással szemben áruló módon, megsértve atyáink szövetségét?

Szentlecke (1Tessz 2,7b-9.13)

Testvéreim! Amikor nálatok voltunk, olyan gyengéden viselkedtünk körötökben, mint a gyermekét dajkáló anya. Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk benneteket! Emlékezhettek, testvérek, fáradozásunkra és kemény munkára. Éjjel-nappal dolgoztunk, hogy senkinek se legyünk a terhére. Így hirdettük nektek Isten evangéliumát. Ezért szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor Isten szavát hallottátok tőlünk, nem úgy fogadtátok azt, mint emberi tanítást, hanem mint Isten szavát, amint valóban az is. Bennetek is, akik hittetek, hatékonynak fog bizonyulni.

Evangélium (Mt 23,1-12)

Abban az időben Jézus így beszélt a tömeghez és a tanítványokhoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.”

Vasárnapi beszéd

Eszembe jutott egy kedves ismerősöm, aki egy beszélgetés során egyszer csak valahogy szóba került, hogy ő tulajdonképpen egy egyetemi tanárként, hát tulajdonképpen doktor. Akkor rácsodálkoztunk arra ebben a beszélgetésben, hogy soha egyetlenegyszer sem láttuk, hogy valamikor is odaírta volna, hogy „Dr.”, vagy hogy ez egyáltalán előkerült volna. Akkor rákérdeztünk, hogy ez tulajdonképpen miért is van, és a következőt mondta. „Hát tudjátok, miért írnék a nevem elé két betűt azért, mert 40 éve megírtam egy dolgozatot? Ennek semmi értelmét nem látom.” Emlékszem, fiatal ember voltam, serdülő korú, és egészen belém ivódott ez a gondolat, hogy tényleg, ezt valahogy egészen másképp is lehet látni, mint ahogy általában sokan látják, vagy látjuk.

Aztán eszembe jut az, ahogy Halottak napján megyek, és senkit nem szeretnék megbántani, de ahogy nézem a sírfeliratokat, mikor a pap megy, és temet, és sokszor egy órát kell sétálni, hogy elérjünk a sírig, mondjuk az új köztemetőben, nagyon sok sírföliratot meg lehet olvasni. Mi minden szerepel ott, ezeken a sírföliratokon, nem is akarnék ezzel kapcsolatban bármit is mondani, csak úgy tenni egy kérdőjelet. „Tényleg ő az? Tényleg, tényleg az ott a lényeg, ami azon ott szerepel?” Aztán eszembe jut ez a mondás, valakinek a sírfölirata, így szól. „X.Y. emberként született, asztalosként halt meg.” Nem tudom, talán a legnagyszerűbb sírfelirat valahogy így hangzik, hogy emberként született, és sikerült neki emberként is meghalnia.

Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni. Még egy élményemet ide hozni, hogy valahogy kezdjünk érzelmileg is a témára hangolódni. Tegnap meghívtak Debrecenbe, a Református nagytemplomba. Persze ott álltam, még ott a készület helyén, hogy mikor kezdődik majd az előadás, és tényleg nagyon sokan voltak, és ott állt a meghívó kedves fiatalember, és a lelkész úr, és még valaki. Valahogy hát volt még pár perc, és úgy érezték, vagy azt gondolták, hogy szóval kell engem tartani. Nagyon kedvesek voltak, és a nagy kedvességben valahogy ez jutott eszükbe, hogy arról beszéljenek… Azt mondták nekem „Tudod Feri… nem is olyan régen még II. János Pál pápa állt itt és beszélt.” Akkor utána nem t’om, hogy nem láttak rajtam kellő reakciót, akkor… „Volt, hogy az országgyűlés volt itt. Hajj!” Lehet, hogy megint nem láttak kellő reakciót, és próbálták egymást túllicitálni, hogy mi minden történt már a debreceni nagytemplomban.

Tulajdonképpen csak arról szeretnék beszélni… és akkor még egy dolgot idehozok. Nyáron kedves ismerőseim látták azt a végtelen, talán tudatlanságnak nevezhetjük, ahogyan fogalmam sem volt, mi az az Insta, és akkor egy szép nyári napon, amikor úgy tűnt, hogy erre mindenki éppen ráér, megmutogatták nekem, hogy az micsoda, és hogy kell használni, és mi az értelme. Ezt tanultam meg legkevésbé, de minden esetre, hogy hogyan kell használni, és hogy általában ez hogy néz ki, és miről van szó. Most főleg azért nem akarom ezt hosszabban mondani, mert valakinek ez semmit nem mond, akkor én biztos most nem akarnálak bevezetni ebbe.

Tulajdonképpen akkor eszembe jutott Hamvas Béla, aki a következőt mondja. „Hajj, hajj! Ez a XX. század!” Pedig az még csak a XX. volt. „A legtöbb ember azzal van elfoglalva, hogy milyen látszatot keltsen.” Az időnk és energiánk nagy részét a látszat kidolgozására, majd fönntartására fordítjuk. Utána hozzátette „…és akkor semmi mással nem törődünk, mint hogyan tudunk valamilyen hatást gyakorolni. És akkor ezzel foglalkozunk, a látszattal és a hatással.” A föltett képekkel és a megosztott posztokkal. És aztán elkezdjük figyelni a lájkokat, és szeretnénk Insta sztárok lenni, és követőket gyűjtünk. Nem, nem akarom ezt hosszabban mondani.

Az első gondolat így szól. Tulajdonképpen mindez valahogy abba az irányba visz bennünket, hogy tényleg, mennyire nem könnyű megmondanunk, hogy kik vagyunk. Az egész életünket valahogy eltöltjük azzal, hogy valahogy megpróbáljuk kitalálni, hogy kik vagyunk. Megpróbáljuk megvalósítani és megalkotni, és valahogy ennek a bevezetője, hogy valaminek látszani akarunk, vagy mutatni magunkat, és hatni, és valahogy manipulálni. Tulajdonképpen, tulajdonképpen itt valami tényleg lényegi, és nagyon egyszerű dologról van szó. Közel tudok-e kerülni ahhoz a valósághoz, hogy tulajdonképpen ki vagyok? Hogy egy ember vagyok, hogy meg fogok halni, hogy van 70-80 évünk jó esetben, de lehet, hogy kevesebb. Hogy az után el fognak felejteni. Hogy 3-4 nemzedék, és már a nevünket sem fogják tudni. Hogy ez például a valóság.

De azt is nevezhetjük a hívő ember valóságának, hogy azt mondjuk „Isten gyermeke vagyok. A Szentléleknek vagyok a temploma. Jézusnak testvére vagyok.” Végtelenül egyszerű dolgok írják le legjobban azt, hogy kik vagyunk. Tulajdonképpen mégis hajlamosak vagyunk egy életen keresztül egyrészt megpróbálni bebizonyítani, hogy azok vagyunk, akik vagyunk. Nem kell bizonyítani, egyszerűen nem kell bebizonyítanunk, hogy a Szentlélek templomai vagyunk, mert azok vagyunk. Sem azt, hogy Isten gyermekei, mert azok vagyunk. Mások pedig egy életet elfecsérelnek azért, hogy valahogy lázadjanak az ellen, hogy meg fognak halni. Múlandók vagyunk és végesek, és kétség kívül tökéletlenek, és kétség kívül úgy is maradunk. Az is egész biztos, hogy életünk végéig lesznek, akik szeretnek, és lesznek, akik utálnak, és ez biztos, hogy így marad. Ezért vannak, akik egy életen keresztül ez ellen harcolnak, és küzdenek.

De nagy dolog egyszerűen csak beleállni a legegyszerűbb realitásba, és azt közel engedni magunkhoz. Nem kell bebizonyítanunk, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, hanem egyszerűen csak az alapján létezni. Nem kell harcolnunk azzal, amik vagyunk, küzdeni, és megpróbálni megmásítani, mert egyszerűen csak azok vagyunk. Az első gondolat így szól, hogy lehet írástudó, lehet farizeus, a XXI. század embere, aki posztol és lájkol, és követőket próbál, és a képek és az üzenetek, és minden… Valójában sokkal egyszerűbb a dolgunk. Gyökeret ereszteni abban, akik vagyunk.

A második gondolat így szól, azt mondja Jézus „Hát tulajdonképpen egy a ti atyátok, a mennyei.” Mennyire nem könnyű ez a helyzet, hogy itten a papokat atyázzuk, teljesen fölösleges, teljesen az. Minden tiszteletem az egyházi hagyományé, teljességgel fölösleges, én biztos nem kívánom. Ha soha többet senki nem fogja mondani, hogy „Feri atya”, úgyis az vagyok, aki vagyok, nem kell engem atyázni, egyáltalán nem kívánom. Ez is olyan érdekes, hogy mikor elmegyek valahova, és akkor szokták ezt a fordulatot használni, hogy „Ó, hát jött ez az előadó, Pálferi… atyának szokták mondani.” Hát nem szoktak annyira atyának mondani. Kifejezetten Pálferinek szoktak mondani, és ez kicsit sem ad hozzá, vagy vesz le abból, aki vagyok. De nem ez az érdekes, hanem az a kérdés, hogy tudom-e, hogy ki vagyok? A legegyszerűbb, a legegyszerűbb mondatokhoz közel tudok-e kerülni?

Akkor a második gondolat így szól, hogy… Tudom-e, hogy ki Isten? Van bennünk egy késztetés Istennel kapcsolatban, hogy valahogyan, valahogyan őt magunk alá rendeljük, mert nem tudunk mit kezdeni azzal – most egy nagyon egyszerű mondatot próbálnék mondani – hogy én kicsi vagyok, ő meg nagy. Végül is ez igaz. Egyszerűen csak kicsi vagyok, ő pedig nagy. Ebből nem sok minden következik, csak az, hogy én kicsi vagyok, ő pedig nagy. Ezért vannak, akik elkezdenek küzdeni és harcolni ez ellen, és utálják, hogy Isten nagy, és hogy ők kicsik. Akkor fogják, és… Van egy kedves ismerősöm, nagyon szeretem őt. Olyan jó ízesen tudja mondani, de azért mindig megmosolyogtat, mikor azt mondja nekem. „Áhh, Isten jó cimbi.” Nem tudom, hogy… Istent érdemes-e így látni, „jó cimbinek”.

Aztán vannak, akik egészen szeretik Istent semmibe venni. Azt mondta egyszer egy lelki író. Istennek tulajdonképpen kevesebb a hatalma fölöttünk, mint egy villanyoszlopnak, mert kétség kívül a villanyoszlopot ki fogjuk kerülni, Istenen pedig minden további nélkül szívesen átgázolunk, hogyha éppen olyanunk van. Nagyon sokan az Istennel való kapcsolatban valahogy egy küzdelemben töltik az életet, hogy hogyan lehet valahogy Istenről nem tudomást venni, vagy valahogy úgy csinálni, mint hogyha nem számítana, vagy nem volna ő nagy, és én nem volnék kicsi.

Mások pedig, ahogy Istenre tekintenek, eláll a szavuk is, és valahogy itt a szívük a torkukban dobog, és „ehh-hehh, ehh-hehh”. Csak valahogy egy olyan alá-fölé rendelő viszonyt tudnak elképzelni, amiben a kicsiség megalázó, vagy a kicsiség olyan megszégyenítő. Hogy a kicsiség félelmet kelt a kicsiben, hogy a kicsiség valamiképpen arról szól, hogy te egy nulla vagy, egy senki vagy. Hogy a kicsi azt jelentené, hogy te nem számítasz, hogy nem vagy fontos, hogy nem vagy értékes, hogy kicserélhető vagy, és lecserélhető, és nem lesz majd neved…

Milyen nagy dolog, a kicsiségünket megbecsülve, a nagyságot megbecsülve, tudni, hogy amikor ezek a gondolatok és érzések kapcsolódnak bennünk ehhez, hogy kicsi meg nagy, ennek Istenhez nem sok köze van. Hogy mikor Isten Isten, és mi emberek vagyunk, ő egy kicsit sem várja ezt, hogy mi rettegjünk és féljünk, hogy megalázkodjunk, hogy szorongjunk, hogy szégyenkezzünk. Hogy mint a kisgyerek, tördeljük a kezünket, hogy az izzadó tenyerünket valahogy a szoknyának meg a nadrágnak a széléhez dörzsölgessük. Ezek a mi képzeteink. Milyen nagy dolog, hogy egyszerűen csak mondjuk abból az alap helyzetből indulunk ki: én kicsi vagyok, és ő nagy. Egyszerűen csak ez a realitás.

Van néhány kedves ismerősöm, hegyeket másznak, most is van, aki itt van. Akkor az egyikőjüktől hallottam egy olyan szép dolgot, azt mondja. „Hát, vannak olyan hegymászó társaim, azt mondják, megyek, meghódítom ezt a hegyet.” Ő azt mondta, az ember a hegyet nem hódítja meg, a hegy nagy, az ember meg kicsi. Az sokkal inkább reális, hogy megyünk, megyünk, megyünk, aztán ameddig elérünk, elérünk. Hát ha éppen a tetejéig is eljutottunk, nagy dolog, de valószínű elég gyorsan vissza kell jönni, nehogy meghaljunk. Ezek a képzeteink, hogy a hegyet meghódítjuk, vagy a nagy Isten előtt meg kell alázkodnunk, ezek belőlünk fakadnak. De nagy dolog, megállok a hegy alján, azt mondom „Milyen pici vagyok.” Ebben nincsen semmi rossz. Ránézek a hegyre, azt mondom „Hűha!”, és tulajdonképpen erről van szó. Kialakul egy nagyon természetes viszony a kicsi és a nagy között, és az ember nem akar nagynak látszani, és a hegyet nem akarja lekicsinyíteni, ezért a hegyet nem akarja meghódítani, legföljebb nagyon kíváncsi rá, és hogyha egészen a tetejéig megy, hajj, az mekkora öröm, és milyen szívesen elmondja a többieknek, szívesen mutat róla fotókat, és elmondja. „Tudjátok, ott is minden nagyon gyönyörű.”

Tehát a második gondolat így szól, de nagy dolog, egyszerűen csak abban a realitásban lenni, amit próbálunk valahogy megragadni. Én biztos nem tudom jól megragadni, csak valahogy így megfogalmazni, hogy Isten nagy és én kicsi vagyok, és az egyikből is, és a másikból is rengeteg minden nem következik, amiről azt gondoljuk, hogy következik.

Aztán a záró gondolat, a harmadik. Azt mondja Jézus „Ti meg egymásnak testvérei vagytok, de mindenki mindenkinek.” Hogy itt is egy végtelenül egyszerű kijelentés, és egy életen keresztül tulajdonképpen ezt tanuljuk. Semmi mást, mint hogy én testvéred vagyok neked, és te énnekem testvérem vagy. Milyen döbbenetes, hogy amikor valaki orvos lesz, vagy tanár, vagy szülő lesz, apa és anya, pap lesz, vagy irodavezető, abban a pillanatban képes elfelejtkezni arról, hogy itt egy mellérendelő viszonyról van szó. Hát azért, mert orvos vagyok? Azért azt gondoljam, hogy a kapcsolatunk hierarchikus? Hát miért lenne az? Én orvosként vagyok ember, te most betegként vagy ember, és mi egymásnak testvérei vagyunk. Hogy amikor orvosokkal találkozom, vagy növendékekkel, akkor annyira jó beszélgetni arról, hogy akkor leszel jó orvos, hogyha tisztázod a viszonyodat a hatalommal. És akkor leszel jó tanár, ha tisztázod a viszonyodat a hatalommal, és jó apuka meg anyuka, ha tisztázod a viszonyodat a hatalommal.

De nagy dolog azokban a helyzetekben, amelyekben kétség kívül lesz majd, hogy valaki rászorul, és a másik talán tud valamit, az egyik ért valamihez, a másik nem, soha el nem lépni abból az alapállásból, hogy mi egymásnak testvérei vagyunk. Csak most éppen a szerepek alapján úgy van, hogy én tudok valamit adni neked, te pedig erre rászorulsz, és ez még inkább fölhív engem arra, hogy testvérnek lássalak, akkor is, ha akármilyen szerepben vagyok most éppen.

Tulajdonképpen amit egy életen keresztül tanulunk, nekem erről egy picit könnyebb beszélni. Amikor a férj és a feleség, a házastársak, azt látom kívülről, egy életen keresztül tanuljátok azt, hogy hogyan tudtok felnőtt társai lenni egymásnak. Mennyi küzdelem zajlik a fölött, hogy ki van fölül, és ki alul, és kinek van igaza, és ki lehet a kisgyerek, akiről most gondoskodni kell. Ki legyen a rászoruló, akit a másik majd megment? Hogy tudnék én a megmentő lenni? Mert ez egy olyan tisztes szerep, abban van, rengeteg előny van. Hogy tudnék ez lenni, vagy az lenni? Hogy a vitáinkban hogyan tudunk sérült gyerekként létezni, és nem felnőttként társkapcsolatban lenni. Egy-egy nehéz helyzetben hogyan tör ki belőlünk az öklét rázó szülő, ahelyett, hogy társak tudnánk lenni. Tulajdonképpen egy életen keresztül tanuljuk azt, hogy mit jelent, hogy te a testvérem vagy, és én a te testvéred? Ez egy végtelenül egyszerű mondat, és sokkal több van benne, mint amit össze-vissza próbálunk kutyulni és alkotni itt, a világunkban.

Azt mondja Jézus „Hát tulajdonképpen… egy Isten van, ő a Mennyei Atyátok. Hát, ti meg egymásnak testvérei vagytok.” Az összes többi – talán így mondhatnánk – valamiféle jószándékú káprázat. De nagy dolog, egyszer csak a legegyszerűbb valóság talajára kerülünk, és tulajdonképpen semmi más nem történik, csak fölfedezzük és fölismerjük azt, ami van, és azt, aki van.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu