Emlékező én, tapasztaló én. - Mitől lesz jól az emlékező én? Mitől leszek jól?

2017.11.07.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

A szándékos vakság

Ismétlés

Örülök, hogy itt lehetünk, és hogy beszélhetünk, gondolkodhatunk, eltölthetjük értékesen az időt, legalábbis nagyon remélem. Mi az, ami most a nagy témánk? A szándékos vakság. A szándékos vakság kifejezés szakirodalmi kifejezés, nem általam született. Tehát valami igazán izgalmas dolog. Ráadásul jogi kifejezés is, bizonyos kultúrákban, például az Egyesült Államokban. Valaki, aki Nobel-díjat kap pszichológus, Daniel Kahneman az egyetlen pszichológus – ezt szoktam nektek mondogatni – akinek Nobel-díja van, de közgazdaságtudományi Nobel-díjat kapott. Ő pedig azt mondja, hogy elméleti vakság, hogy valami, a fejünkben van, valamit megtanulunk, valahogy valamit a fejünkbe veszünk, és attól kezdve képesek vagyunk nagyon sok mindent kizárni a világból, a valóságból. Nem látunk, nem hallunk, nem érzünk, nem tapasztalunk, pedig ott van előttünk. (01:00)

Elkezdtünk tehát beszélni a szándékos vakság jelenségéről. Mégpedig abban az összefüggésben, és tulajdonképpen ez nehezíti az életünket, ezt ki szeretném majd most mondani nektek. A szándékos vakság érinti az egyes embert, érinti a társkapcsolatokat, érinti a családi kapcsolatrendszert, érinti a kisközösséget, közösségeket, csoportokat, érinti az intézményeket, érinti az államot, érinti az egyházat, és érinti az emberiséget, és nyilván közte még mindent, amit most nem neveztem meg. Ezért tulajdonképpen egy ilyen érdekes témát még talán nem vettünk elő. Ez hoz egy újabb nehézséget. Az a tapasztalat, ezt ki akarnám most hangsúlyozni, hogy általában leginkább azok a témák érdekelnek, és azok a témák hozzák a legnagyobb belső változást, amik leginkább a személyünket érintik. Ez a téma azonban olyan sok dimenzióban üti föl a fejét, hogy nincs kedvem kizárólag az egyes emberről beszélni, meg az egyes ember vakságáról, miközben tudom, hogyha a személyes vakságainkról beszélünk, akkor vagytok a legtöbben. (02:10)

Elkezdünk minél intézményes vakságokról beszélni, ó, az… sokszor olyan távolinak tűnik, vagy nem elég személyesnek, nem elég közvetlennek, mintha nem érintene bennünket. Ezzel a nehézséggel is küszködök, hogy nem akarok csalni, nem akarlak becsapni benneteket, hogy mindig csak az egyes emberre összpontosítsunk. Mert pont ez a jelenség az összes dimenzióban megjelenik, miközben tudom, hogy amikor az intézményes vakságokról beszélünk, az nem annyira izgalmas, vagy izgalmas, de inkább csak úgy gondolkodunk rajta. (02:50)

Tehát így a szándékos vakságról beszélünk, az 5 szék… most nem húzom ezzel az időt. Emlékeztek, milyen jellegzetességei vannak. Van egy téveszme (1), amit azonban elfogadunk, közkeletű téveszme, ezért így hívhatjuk. Hozzá kapcsolódó érzések (2), amik megerősítik a téveszmét. Ehhez kapcsolódó, önmagunkról alkotott kép (3), ami segít bennünket abban, hogy a vakságot fönntartsuk, és bizonyos tartalmakat teljességgel kizárjunk. (03:15)

Hát sose felejtem azt el, ahogyan együtt voltunk, még akkor én voltam 31-32 éves, és Terézvárosban voltam fiatal káplán. Hát azt nagyon élveztem, mert tulajdonképpen az életem egyik legizé, csodásabb, bulisabb időszaka volt. Tényleg úgy volt, hogy hát szinte együtt éltünk, és rengeteg dolgot csináltunk együtt. Egy csomó minden, hát tulajdonképpen az, hogy most itt vagyunk, ez is abból született. Akkor, hát emlékeztem, úgy táncoltunk, meg én emlékszem, ilyen botos táncot tanultam, meg tangózni tanultam, meg mindent csak a buli kedvéért. Egyszer csak, ahogy táncoltam ott az egyik hittanos lánykával, azt mondja. „Hú, az atya de szenvedélyes!” Én pont ezt csináltam „Na ne… hogy lennék már az? Nem, én egy papi személy vagyok. Arany középút. Semmi szélsőség, semmi véglet.” Tulajdonképpen én a Papnevelő Intézetben elsajátítottam azt az énképet, hogy én egy mértékletes pofa vagyok. Kétség kívül mértékletesen éltem, a szenvedélybetegség elég távol van tőlem, ezért is érdekel. „Hú, hát ez micsoda?” Tehát én alkoholbeteg soha se leszek. Ezt… na, kevés dolgot merek kimondani, de hogy alkoholbeteg sose… tuti biztos. Drogfüggő soha nem leszek. Hát… na, ha belém tömitek, akkor lehet, de úgy magamtól biztos nem. Tudjátok, ez a fiatal lány ott azt mondja „Hú, atya! De szenvedélyes!” Hazamentem… „Hogy lennék már szenvedélyes? Hogy? Na ne szórakozz! Hogy? Én pap vagyok. Milyen okot adtam én erre? Nem.” Több napomba került, míg az önmagamról alkotott képnek a részévé bírtam egyáltalán tenni, hogy tényleg az vagyok. De olyan volt, mintha kinyitottak volna egy ajtót. (05:05)

Elemi dolgok, kívülről mindenki látja, mi meg „Miii? Jaj, nee!” Negyedi pont, ami a szándékos vakság jellemzőihez tartozik, ez az, hogy az adatok nyilvánosak (4). Hát ez is nyilvános, mindenki látta. Én nem bírtam vele szembesülni. Világos, hogy így van. Adatok, számok, eredmények nyilvánosak. Ötödik pedig, hogy az igazság ismerete nem hoz változást (5). (05:35)

Ezután elkezdtünk beszélni az okokról, mert ezek a jellegzetességek (1-5 – szerk.), ahogy leírjuk. De mi az oka? Egyirányú figyelem. Azután, azoknak az érzéseknek az előszeretettel való begyűjtése, amik a hiedelmeinket megerősítik, a vakságunkat aláhúzzák, süketségünket aláhúzzák. Ezeket az érzéseket gyűjtjük be. Úgy mondta nekem egyszer, ez egy pap, milyen érdekes, hogy van egy téma, és egyszer csak úgy jönnek föl az emlékek. Azt mondja nekem egy lelkiatya. „Ferikém, tudod, mitől óvlak?” Ú, egy kicsit megijedtem. „Uuuááá! Nem gondoltam, hogy engem óvni kell valamitől is.” Azt mondja… Úgyis olyan messze vagyok tőletek, itt ülök, itt, egész beszippantott a Teremtés engem (az előadóterem háttere – szerk.). (Előrébb teszi a színpadon a székeket – szerk.) Hát most már… na, nem csak a természet van, hanem a kultúra is. Azt mondja „Feri, nagyon féltelek téged, mert tudod ám, vedd tudomásul – akkor még nem voltam fölszentelt pap – minden pap körül van egy slepp.” Ezt mondta. „Ide figyelj! Én látom, minden papot körbevesz egy slepp, akármilyen szörnyű legyen.” S akkor szigorúan rám nézett. Ezt nem értettem, miért néz rám. Azt mondta „Ez így működik, hogy a leglehetetlenebb, szörnyebb pap körül is ott dong az a 4-5 ember minimum, és nem engedik, hogy lásson.” (07:00)

A pap összegyűjti azokat a kapcsolatokat, azokat a helyzeteket, akik őt ajnározzák, meg „Ajj, de tényleg atya, nagyon jó volt a vasárnapi beszéd!” Persze, üres a templom. „Jaj, taaa, jaaa! Hát hitetlenek, azért van.” Tudjátok, mint a… Jaj, az Imre atya története, ez… Az volt, hogy mikor őt büntetésből Zugligetbe helyezték, Kozma Imre atyáról beszélek. De hát ezt szokta mondani, tehát ezt nyugodtan mondhatom. Büntetésből helyezték Zugligetbe, ugye, mert túl nagy volt a lángja ott, a Ferenceseknél. Büntetés, az úgy volt, hogy akkor oda… Leroggyant templom, és hétköznap nem volt egy ember sem a misén. Hát egy ember azért volt, a sekrestyés. Ugye, aki kinyitotta a templom… Tudjátok, hogy a sekrestyés úgy okoskodott „Hát most azért az a mise csak egy 35-40 perc. Az alatt itt dekkoljak?” Mindig kinézett, és ha nem volt ember a templomban, nekiállt takarítani. Így közben Imre atya misézett, a sekrestyés takarított, húzta a cuccot. Az történt, hogy „Az Úr legyen veletek!”, és akkor innen, a sarokból „És a te lelkeddel.” S akkor „Emeljük föl szívünket!”, akkor a másik sarokból „Fölemeltük az Úrhoz.” A dolog aztán egy kicsit elfajult, mert továbbra… senki sem ment hétköznap misére, és hát de akkor azért a mise az ment. „Az Úr legyen veletek!” Akkor meg már így hangzott „És a te lelkeddel, Imre.” (08:40)

Szóval, ezt mondta nekem az öreg pap bácsi. „Ide figyelj, Feri! Legjobban óvakodj a slepptől, akik téged ajnároznak, dicsérgetnek, mondják, hogy ajj, ilyen jó sose volt.” Hogy ne lett volna? Legpocsékabb egyike volt ez. Vagyis, hogy milyen rendszerszintű téma is tud lenni, ahogyan megerősítjük magunkat a vakságunkban, és gyűjtjük, és gyűjtjük, gyűjtjük azokat az érzéseket, amelyek segítenek bennünket abban, hogy ne kelljen valamit látni, amit tulajdonképpen látunk és tudunk. Tehát az okoknál vagyunk, ez a második ok. Egyirányú figyelem. Azután az érzéseknek a begyűjtése. Aztán… (09:20)

Most a harmadik nem is jut eszembe. Hát hogy…? Ahh, Feri! Gyerünk! Mi volt ez a harmadik? Jaj, hát persze! Beszéltem erről: rendszerszintű hibák. Emlékeztek, rendszerek, helyzetek, emberek. Tehát a rendszer, hát tulajdonképpen pont erről beszélek. A rendszer nem működik jól, és megerősíti azt, hogy vakok legyünk. Például, hogy a családban legyen fekete bárány, akit meg kiirtunk onnan. Tkk-tkk-tkk. Pedig a fekete báránya valami olyan fontos kiegészítő értéket és igazságot képvisel, amit nagyon érdemes volna a rendszerbe bevinni. (10:05)

Például a Katolikus Egyház nagyon gyakran úgy járt el, hogy valamire azt mondta „Ez istentelen! Ez nem katolikus.” Ezért bizonyos értékek, bizonyos kultúr elemek törvényszerűen az egyházi kultúrán kívül tudtak csak megerősödni. Hát, ha az egyház nem fogadta be, akkor azon kívül tudott csak megerősödni. Ugye így mondhatnám, ha nem kereszteltük meg, ha nem láttuk, hogy az értékes, hát akkor annyi, akkor azon kívül lett. Ez kifejezetten árt nekünk. (10:40)

Hát milyen őrület ez, tudjátok, a keleti misszió. Mentek a jó jezsuiták, mondták „Hát Japán, hát ezt itt Japán, ez tényleg olyan… szusis-kimonós izé…” Hát akkor beöltöztek japán cuccba. Hát nem? Hát Japánban japán cucc. Hát most öltönyt vegyenek, vagy mit, nyakkendőzzenek? Hát itt azt se tudják, mi az. Akkor Rómában, tudjátok… de most ez nem egy Róma-kritika, hát egyháztörténelem, hát olvassátok el. Akkor virágzott valami, mert ezek a klassz atyák, atyákok, hát ezek ott valami jó, ezek tudták vinni… S akkor Rómába egyszer csak eljött a hír, hogy itten izé… mindenféle liberális jezsuiták – direkt mondom, hát nem így mondták akkor, nyilván, eretnek, inkább ezt mondták – ezek itt mindenféle japán cuccokban járnak. Hát hogy, hol az a megszentelt reverenda? (Magára néz – szerk.) Nem tudom. Akkor tudjátok, Rómából jött az üzenet: „Azonnal vegyen reverendát!”, és ezzel egy körülbelül 300 évre kinyírták a távolkeleti missziót. Ez történt, egyháztörténelem. (12:00)

Egyszerűen most nem bírom ki, hát olyan… föl vagyok lelkesedve, olyan sokan vagytok. Hát tényleg, nem volt jobb program? Vagy mi van? Biztos vége valami sorozatnak, és akkor most… érzitek az űrt, kerestek egy új függőséget. Na ez se rossz. (12:20)

Az öreg pap bácsi, a római főhatóságnak: „Tisztelt főhatóság! Tisztelettel kérdezem, szabad-e pálinkával misézni?” Hát ilyen egy rendes pap, nem? Bizonytalan, kérdez. Na, ez ilyen. Katonaságnál pont fordítva: bizonytalan vagy, semmiképp se kérdezd meg, mert a helyzeted rosszabbra fog fordulni. Főhatóság postafordultával: „Tisztelt atya! A legszigorúbban és világosabban, amit már eddig is önnek kellene tudnia, hogy pálinkával NEM LEHET misézni!” Erre a pap bácsi visszaírt: „Tisztelt főhatóság! Pálinkával lehet misézni, mert azzal misézek. Én azt kérdeztem, szabad-e.” (13:05)

Kétség kívül vannak rendszerszintű problémák. Ha a rendszer problémásan működik, emlékeztek, hoztuk a… nem… na gyerünk, új anyag. Rendszerszintű problémák, létrejönnek helyzetek, ahol 10 emberből nagy valószínűséggel 9 elbukik. Pedig elvileg tudjuk, elvileg látjuk, elvileg értjük, és mégsem úgy van. (13:30)

A negyedik pont így volt, itt kezdtem el kicsit zs-zzs, mélyfúrásba menni, hogy a hiedelmeinket megerősítő szempontokat gyűjtjük és keressük, és a hiedelmeinket aláhúzó dolgokat keressük. Így jutottunk el oda, emlékeztek, hogy Richard Thaler 2017, közgazdaságtudományi Nobel-díj, azt mondja, hogy „Hát tulajdonképpen egy PhD fokozat bőven elég ahhoz, hogy már ne lássunk embereket.” Ő maga mondja, nem az én kritikám, ő maga írja le. Azt mondja, egy másik mondata, most direkt elolvastam még egyszer, annyira bírom, valaki ilyen… Azt mondja, mikor valaki elvégzi a közgazdaságtudományi egyetemet, na a végét ezt már én mondom, tulajdonképpen megtanul embertelennek lenni. Már nem lát embereket, most a szónak egy ilyen sajátos értelmében, embertelen. Mert, nem embereket lát, ökonokat. Kértelek nagyon benneteket, nehogy félreértsétek, mert mi papok meg, mire fölszentelnek bennünket, mi már csak bűnös nyájat látunk, oszt’ annyi. Tulajdonképpen úgy tűnik, hogy rendszerszintű probléma az, hogy mire valaki elvégez egy egyetemet, PhD-s lesz, akkor már ne lásson embereket, hanem biomasszát, jogalanyt, bűnös népet, és… Nép? Milyen nép? Nyáj. Ehh! Sok a baj veletek. (15:10)

Tervező én – kivitelező én

Így jutottunk el oda, hogy azt mondja, hogy hát igen, hogy milyen döbbenetes, hogy évtizedekig tartotta a tudomány, hóó, mert matematika alapú, hohóó, hogy az embert ökonnak lássuk. De az ember nem ökon, hanem ember. Azt mondja, hogy „Próbáltam egy olyan megközelítést találni, ami a mi kultúránkban, a közgazdászok között érthetővé teszi azt, hogy mit jelent, hogy az ember nem ökon, hanem ember.” Azt mondja „Ezért arra találtam, hogy beszélhetünk úgy – persze szimbolikus beszéd, de leír valamit a valóságról –, hogy van a tervező én, és van a kivitelező én. A tervező én, nagyon jó gondolatai vannak, csak nem azt csináljuk. (15:55)

New-England-i halászok

Hadd hozzak akkor ide, pár évvel ezelőtt meséltem, ez is szakirodalmi dolog, New-England-i halászok. Lehet, hogy még valaki emlékszik is. New-Englandben a halászok, a nevük tulajdonképpen elárulja, hogy mivel foglalkoznak, halásznak. Ebből élnek, igen ám, de azt veszik észre, hogy egyre több idővel tudják csak kifogni ugyanazt a mennyiségű halat. Arra a következtetésre jutnak, hogy túlhalászták a halállományt. Jönnek a tudósok, halbejológusok, megállapítják, hogy a halállományt valóban túlhalászták, de szerencsére egyáltalán nincs visszafordíthatatlan helyzet, mert hogy most ez egészen világosan kiderült, 4. szék, csak most már mindent széttúrok itt. Nyilvánosak az adatok, számok, tények. Valóban túlhalászták a halakat, de… ha most (Egészségedre!) a halászok néhány százalékkal, nem sokkal, visszafogják a kifogott halak mennyiségét, az nem csak arra elég, hogy szinten tartsa a halállományt, hanem hogy szaporodjanak, hogy egy nemzedéken belül megint bőségesen legyenek a halak. Tehát tulajdonképpen a megoldás is megvan. (17:25)

Tudjuk, hogy miről van szó, tudjuk, hogy mit kell csinálni, az arányokat is látjuk. Mi történt? A halászok elkezdtek sokkal több halat fogni, mint bármikor. Mert hogy kevés a hal. Ha ökonok lennénk, akkor „Jaaaj! Hééé! Megvan a, megvan a váááálasz.” És 20 év múlva minden oké. Csak nem azok vagyunk. Ezért a szándékos vakság valami olyasmi, ami minden további nélkül kinyír minket. Egyes ember, csoport, párkapcsolatod, családod… Szóval hogy tétje van, az tutiság. Így jutottunk el oda, hogy ó, hát akkor ezt a jelenséget ez a Richard Thaler így írja le. Aha, tehát akkor nagyon jól meg tudjuk ragadni, hogy mi történik velünk, ha azt mondjuk, hogy létezik a tervező én és a kivitelező én, és a kettő nem ugyanaz. Mert a kivitelező, vagy cselekvő én iszonyat lelkes. „Hejj, Hakapeszi ha kap, eszi.”, ez az életfilozófiája. A tervezői én azt mondja „Na, na-na, na, naaa! Hát akkor fölpuffadsz, elhízol, túlhalászod, túleszed, kimeríted, kizsákmányolod. Ökológiai lábnyom, kisöcsém!” Erre mit mond a kivitelező én? „Fütyülök rá! Az a lényeg, thíí, sok legyen.” (19:05)

A gazdasági világválság oka a mohóság.

A gazdasági világválság okairól kérdezték az egyik legnemesebb, akkori közgazdászt. A közgazdász azt mondta: „Lehet, hogy a közgazdász társadalom mondjuk ezért ki fog engem nevetni, de ha egy mondatban össze tudom foglalni a gazdasági világválság okát, azt így mondanám, hogy mohóság.” Ebben az az érdekes, hogy a szociálpszichológia szerint a mohóság hátterében nagyon gyakran nem is a félelem áll. Mert erre naivul szívesen gondoljuk azt, persze, elkezdtek sok halat halászni ezek a szegények, mert megijedtek, hogy nem lesz. De szerencsére volt Gorenje Bécsből, és abba jól bele lehetett tuszkolni az összes sok halat, még egy 4-5 évre. Hát milyen fiatalok vagyok? Ez nem sokat jelentett nektek, ez a „Gorenje Bécsből”. De azért van az a korosztály, aki tudja, mi az, hogy Gorenje Bécsből. Tehát ami még érdekesebb, hogy nem menthetjük föl magunkat, hogy nagy úr a félelem, mert nagyon gyakran nem a félelem miatt tesszük, hanem egyszerűen a mohóság miatt, amit ebben az egyszerű modellben így mondhatunk, hogy a tervező én nem tudja rávenni a kivitelezőt, hogy kevesebbet halásszon. (20:35)

Ez a dilemma hihetetlen izgalmas kérdéseket vet föl. Jaj, hogy szól az a nóta, hogy… Hát azt nem tudom. Tehát akkor ezt most hagyjuk. Még lehet, hogy rájövök. Egészen onnantól kezdve, hogy a társamért miért kezdjek el hosszabb távú áldozatokat hozni, amik kizárólag hosszabb távon fognak megtérülni, mert rövid távon nem. Most ebben a szakaszban ez teljesen egyoldalú. Miért fektessem ezt be? De hogyha nem hozok olyan döntéseket, amik hosszú távon visznek egy élő rendszert tovább, akkor az szét fog esni. Emlékeztek, ezzel kezdtük: a szükséges energia kell az élő rendszer működéséhez. Ha nincs szükséges energia, nincs egyensúly, kódos egyensúly, a rendszer tönkremegy. Az élet-halál kérdés, hogy a kivitelező én hallgat-e egy kicsit is a tervező énre. Hogy egyáltalán van-e köztük valamiféle kapcsolat? (Valami eldőlt – szerk.) Óh, a kivitelezőnél… (21:45)

Anonim Ateisták csoportja

Egészen most odáig mondanám, hogy mikor csináltunk, ez olyan 15 évvel ezelőtt, Anonim Ateisták csoportját. Ezt mi találtuk ki, azt gondoltuk, ez egy remek jó ötlet. Sokan nem voltak, de… Egyébként voltak, kifejezetten, de kifejezetten. Az volt benne a jó, hogy egy föltétele volt, hogy ebbe a csoportba valaki bekerüljön, nem járhatott templomba. Ezt én úgy élveztem, hát ez egy olyan eredeti csoport volt… Két föltétel volt: nem járhatott templomba, mert akkor neki van más csoport is, tehát akkor ne fúrjon ki olyanokat, akik nem járnak. Ámde legyen benne nyitottság a spiritualitás iránt. Ez a kettő föltétel volt. (22:35)

Miért kezdtem el ezt mondani? Most miért kezdtem el ezt mondani? Olyan, mintha nem t’om, szétszórt lennék. Azt tudjuk, nem olyan rossz dolog, csak most az. Ha eszembe jut, majd elmondom. Tényleg, nem, nem, egyszerűen nem, nem. Lehet, hogy öregszem? Hmm. Szóval, akkor ott tartok… ja, most már tudom. Tényleg, Carl Gustav Jung azt mondta erre, úgy szeretem ezt, olyan fölszabadító volt. Azt mondja, ezekre a pillanatokra, úgy, ahogy valami annyira itt volt bennem, el akartam mondani, és egyszer csak se kép, se hang. Ez nem csak idősekkel, ez bárkivel van. Ő ezt, Carl Gustav Jung azt mondta erre, és annyira jól esik, puszi… Azt mondta „Néha a tudattalan nem adja.” Van valami működés bennünk, az úgy dönt, hogy ne jusson eszedbe. Nem bénaság meg feledékenység, meg… egyszerűen nem adja. Akkor az ember letérdel, azt mondja… „Légyszi, kedves tudattalan, ha lehetséges, dobd föl nekem!”, és látod, földobta. Ilyenkor szokott az lenni, hogy elkezd pingpongozni a tudatos meg a tudattalan között. Ismerős ez? Ez… s akkor hirtelen megint nem jut eszedbe. Mint most velem… most miért… Nem, hát ezt nem bírtam ki. (24:05)

Az történt, hogy ebben az Anonim Ateista csoportban a következő kérdést tettem föl, ez nagyon érdekelt. Nem templomba járó, de spiritualitás felé érzékeny emberek. „Mondjátok meg nekem, hogy hogyan hangzik nektek három katolikus kulcsszó? Egyik: megváltás, második: üdvösség, harmadik: örök élet.” Hát ugye, mert hát ha valamiről beszélünk, ezekről. Hát engem még úgy tanítottak a szemináriumban, minden tisztességes vasárnapi beszéd az örök életre való utalással cseng ki. Nna! Hát az enyém biztos nem ezzel csengene ki, de… Megkérdeztem, hogy a megváltás, mit mond ez nektek? Értitek, Jézus megváltott minket. Néztek rám, hogy „Megváltás? Miből, vagy minek? Engem nem kell megváltani. Ez egy hülye szó. – Jó, akkor hagyjuk a megváltást. Örök élet?” Rám nézett egy hölgy, azt mondja „Mi, ezt örökké?” Hát persze egy kicsit magyaráztam, hogy nem, nem pont így, de… hát de látszott, hogy ez valahogy… hogy mondjam, nem tűnt hívó szónak. Akkor végül eljutottam az üdvösséghez, gondoltam, ez az adu ász. Tudjátok, Fedák Sárit betolod, a piros ász. „Nna, nyuszikáim, üdvösség?” Erre valaki azt mondja „Ez az üdvösség, te, ez egy annyira gejl szó.” Ezt itt, pontosan így hangozz el. „Üdvösség? Uuaaa, szirupos.” (25:50)

Most persze mondhatjuk azt, hogy jó, jó, el kell magyarázni, meg kell mondani, persze, ez egy felől igaz. Másfelől, milyen döbbenetes, hogy miközben a magyar felnőtt lakosság zöme ezeket a szavakat valójában nem érti… Miért értené, hát hol tanulta volna meg, kitől tanulta volna meg? Aközben mi kiállunk, és beszélünk a megváltásról, az örök életről, meg az üdvösségről. Nagyon eredményesek vagyunk, látszik is. De amiért ezt el akartam mondani, ez pedig az, hogy jajj, hogy… (26:25)

Miért kezdjek el itt és most dolgozni az örök életért, az üdvösségért, a menyországért?

Most egyszerű szavakat mondok. Miért? Hosszú távú befektetés. Nem, nem, annyira nem faint. Most 60 évig fektessek be valamire, amiről nem is tudom, hogy van-e, vagy hogy? Ha most a közgazdasági gondolatsor felől megyünk. Képzeljük el, hogy valaki odajön hozzátok, és azt mondja „Van egy nagyszerű ajánlatom. Ma este, Pálferi után… (Ez egy kicsit furcsán hangzik a számból, de majd elboldogulok vele.) egy nagyszerű vacsora, egy klassz helyen. – Azt a… komolyan? – Igen, igen. Nagyszerű… hát fizetni kell érte, de… nagyon jó, közel van, klassz, tooo, terített asztal, már főzik is ott. – Ú, ez nem rossz.” Jön valaki, és azt mondja „Egy év múlva, november elején, november első keddjén egy nagyszerű vacsora, ugyanennyiért? De most kéne kifizetni.” (Feri mutatja, mit gondol… – szerk.) Ha ugyanannyit kell fizetnem egy 1 év múlva való jóért… tudom, hogy jó, hát tudom, hogy jó, mert most el is megyek. Na de ha most kell fizetnem az 1 év múlva való vacsoráért ugyanannyit, eszemben sincs. Hát hülyének nézel? Az az emberi logikánk, az ökon azt mondja „Hát nagy valószínűséggel 1 év múlva is élek. Nagy valószínűséggel az ugyanolyan jó program lesz. Hát miért ne fizetnék most? Hát akkor is majd fizetnem kell. Teljesen mindegy.” Áhá! Egy ökonnak mindegy, de az embernek meg nem. Ezért azt mondjuk „Rendben van, de nekem az az ajánlatom, hogy 10 év múlva egy jó vacsora… de most fizesd. 30 év múlva egy jó vacsora…?” Az ökonnak teljesen mindegy lenne, de mi emberek azt mondjuk, hogy „30 év múlva egy jó vacsoráért legjobb esetben is 50%-ot fizetek. Mert abban valahogy van vala… azt mondom, na, rendben van.” (29:00)

Mi történik akkor, hogyha ott a végén az van, hogy örök élet meg üdvösség? „Mi, azért fizessek most? Ráadásul olyan durván? Semmi kedvezmény? Csak úgy?” Ahh! Csak föl akartam vázolni azt, hogy milyen izgalmas fénybe kerülnek bizonyos jelenségek, hogyha most innen kezdjük el nézni. Hogyha azt mondjuk, hogy van a kivitelező- és van a tervező én. Ha a kettő között nincsen jó kapcsolat, prrrhhh, akkor sok alkoholbeteg ember lesz. Plö. (29:40)

A pici babáknak emberekre van szükségük, és nem tárgyakra.

Olyan megrendítő ez nekem, most csak még egyszer… ezt nem bírom ki, nem bírom ki. Rájöttem, hogy ezt, ezt nekem mondanom kell, aztán majd lenyugszom. Ez a… ugye, hogy mikor a pici babáknak, tudjátok, hogy emberekre van szüksége, hát emberekre. Ha azt akarjuk a gyerekeinknek, hogy egészségesen nőjenek föl, és amikor egy ember tud választ egy emberi kérdésre adni, akkor emberhez tudjanak fordulni. Igen ám, de már nagyon régóta megtanultuk azt, hogy mondjuk ez igen fárasztó, érdemes az embereket lecserélni tárgyakra. Így megtörténik az, hogy emberek helyett tárgyakat adunk, és a tárgyakon keresztül valamiféle stimulációt. Élvezeteket, stimulációt. Hát valami hatást keltünk magunkban, és akkor ezzel valahogy elvagyunk. Most beköszöntött az a korszak, hogy mármost nem is tárgyakat adunk, hanem okos eszközöket. Az okos eszközök még sokkal rafináltabban stimulálnak bennünket. (30:45)

Csak azt az összefüggést ugye, hogy ma nagy cégek arról beszélnek, hogy gőzünk sincs, hogy egy Y-nemzedékes munkavállalót hogyan lehet megtartani. Mert a 20% fizetésemeléssel tuti hogy nem, mert most mentek el 20-an. De az 20-25 évvel ezelőtt történt, ami miatt most széttárjuk a karunkat, és azt mondjuk, ez egyszerűen érthetetlen. Azért mondtam el ezt nektek, mert amit most csinálunk a gyerekeinkkel, ezt merem mondani, de jó szándékkal mondom, nem akarok kritikus lenni, de jó nagy vaksággal, arra 25 év múlva majd azt fogjuk mondani „Hát most mit lehet csinálni? Ez hogy történhetett meg? Mi lesz így velünk?” De ez most történik. Ezt egyszerűen nem tudom, hogy mondjam, nem tudom finomabban, lágyabban, vagy kedvesebben mondani, egyszerűen nem. Hahh, de nem erről akarok beszélni, hanem a két székről. (31:55)

Megoldási lehetőségek, párhuzamok

Lassú gondolkozás, gyors gondolkozás.

Így mondanék most párhuzamokat. Emlékeztek, a viccnél hagytam abba, ezt eléggé nehezményeztétek, ugye a nindzsáknál, aztán jöttek a perzsák. Hogy… éppen Daniel Kahneman azt mondja, hogy láthatjuk azt, hogy létezik – ő így mondta – lassú gondolkozás, és gyors gondolkozás. Ami nagyon izgalmas, engem most, ezekben a párhuzamokban a két rész közti viszony érdekel igazán. Az nagyon sokat mondó. Akkor azt mondja, mi lehet a klasszikus logikánk? A klasszikus logika az, itt (1) van a lassú én, ott (2) van a gyors én, az, hogy gyorsan gondolkozzék, lassan, hogy hát… „Most magunk között szólva, ezt a lassú, totjázó, tutyimutyi, sz’al ezt kicsit föl kéne pörgetni. Hát ma nem lehet ezt ennyire lassan. Hogy te itt ücsörögsz, aztán töprengsz. Hogy? Hát elmegy az élet?” Az derül ki a kutatásokból, ő ezt így mondta, most mindennek csak a végét akarom mondani, pont a velejét, mert nem érdekes ez ebből a szempontból annyira, hogy részletezzük. (33:10)

Azt mondja, például a legeredményesebb személyekre az jellemző, hogy azt a munkát, amit gyorsan meg lehet csinálni, főleg azért, mert rutin munka, azt az átlagnál gyorsabban csinálják, és ez lehetőséget ad nekik arra, hogy amit viszont kizárólag lassan lehet csinálni, arra maradjon idejük. Tehát a lassú munkát, és ő a kreativitást ide (1) helyezte. Azt mondta, a spontaneitás gyors, a kreativitás lassú. Mert a kreativitáshoz kell zenét hallgatni, kiülni a Duna-partra és megengedni, hogy a Duna folyjon. Hogy csak úgy lebegő figyelemmel, egyszerűen csak úgy szemlélődni, és hirtelen eszedbe jut egy gondolat. Ez a lassú munkarész, a kreativitást igénylő rész. Ezért, ha azt gondoljuk, hogy a gyorsnak be kell zabálnia a lassút, mert ez (1) egy élhetetlen, lehetetlen részünk, pont az… Most nem akarom így… Hát a legfontosabb részünket tüntettük el. (34:30)

Például, hogy… Csak hadd hozzak egy példát. Mondjuk az életbe ágyazom. Mikor történik egy hűtlenség, már pedig történik, erre iszom is. Ez… a szomjúság miatt iszom, ne asszociáljatok úgy, hogy most én… Történik egy hűtlenség, ki kell derülnie. Na nem törvényszerűen, de különben nincs tovább történet. Kiderül a hűtlenség, akkor az történik, hogyha a pár úgy dönt, hogy együtt akarnak maradni, akkor a helyzetük a bizalomvesztés miatt leginkább ahhoz hasonlít, mint ha most ismerkednének meg. Tehát jön hozzám egy pár, és azt mondja „Most derült ki, a feleségem megcsalt engem.” Ugye azért mondom így, mert most már nincs különbség. Akkor tudhatom, hogy nekik körülbelül 2-3 évükbe fog telleni az, míg egy újfajta bizalmi viszonyt egymással föl tudnak venni, 2-3 év. Mert ez egy nagyon lassú folyamat. Mert sebek vannak, amiknek a gyógyulását nem tudjuk siettetni. A bizalomvesztésből meg kell gyógyulnom, de közben nagyon érzékeny vagyok, és mindig azt fogom nézni, hogy a feleségem őszinte-e vagy nem, megtartja az ígéretét vagy nem, tényleg úgy van, ahogy mondja, vagy nem. Egészen apróságokban is ha azt mondja, hogy… Ez a klasszikus, a férfi főz egy finomat vasárnap, megkérdezi a feleségét „Na, finom volt?” A feleség „Ajj, de jó volt!”. És akkor a férj megkóstolja, ’oszt el van sózva. Ez egy nevetséges, lehetetlen dolog, csak nem most. Mert ha a feleségem azt mondja, hogy finom, miközben sós, akkor újból kezdődik a bizalom fölépülése. Hát akkor nem bízhatok benne. (36:45)

Például egy hűtlenség után a bizalmi viszony visszaépülése körülbelül annyi időbe kerül, ráadásul ugye sokkal nehezebb helyzet, mert van gyerek, az ügyeket intézni kell, nem is tudunk külön lenni egymástól úgy. Szóval egy nehezített terep ráadásul. Nem úgy van, mikor ismerkedünk, hogy kitaláljuk, hogy kinek mennyi jó együtt. 2-3 év lassú munka. És mi szokott nagyon gyakran történni? Hogy vagy mind a két fél, vagy a hűtlen fél siettet. Azt mondja „Gyerünk! Hát most, most mi van már? Beismertem, most hányszor mondjam már, hogy sajnálom? Hát most mit totojázunk már? Sajnálom! Most már lépjünk tovább! Nem vagy egy keresztény? Meddig akarod őrizgetni? Engedd el, menj el a Ferihez, kérdezd meg, hogy kell elengedni, na! Hát akkor legalább legyen értelme, hogy ide jársz. Akkor kérdezd meg, engedd el, ’oszt akkor éljünk már boldogan.” 2-3 év. (37:45)

Elismerni, hogy van, ami lassú, nagyon értékes dolog. Mert az életünkben nagyon-nagyon sok fontos dolog lassú dolog, és nem gyors. Tehát, itt akkor, most a rivaldafény a viszonyra, hogy de nagy dolog, ha a gyors rész elismeri azt, hogy a lassú rész nagyon-nagyon fontos. Sőt, a gyors rész azt is tudja, hogy őneki még azért is érdemes egyre rutinosabban, gyorsabban megcsinálni dolgokat, hogy neki több tere jusson. Különben, ha csak ő van, szétzúzza az életet. Oké. (38:30)

Gyermeki rész, felnőtt rész

Mi az, amiről beszéltem már? Ezt csak egy villanásra ide hozom, lehet, hogy csak öncélúan. Ez a gyerek részünk, felnőtt részünk. Mi volt a kulcs momentum a kettő között? Az, hogy a gyerek résznek nem kell fölnőnie. Ugye milyen érdekes, hogy mindig ösztönösen van bennünk valami, hogy „Tűnjön el!” Ugye, a gyerek nőjön föl, a lassú rész gyorsuljon be… Nem, hanem a felnőtt rész rájön, hogy a gyereknek nem föl kell nőnie bennem, vagy benned, a feleségemben, vagy az édesanyámban, hanem az lenne jó, ha minél szabadabb lenne. Minél szabadabb és önfeledtebb gyerek résszel rendelkeznék, ó, hát ez lenne a nagyszerű. Nem kell eltüntetni, nem kell fölnőnie, legyen szabad, jó kedvű. Érezze azt, amit sosem érzett, mikor kicsi volt, ez pedig az, hogy örülök annak, hogy van. (39:30)

Látjátok, milyen döbbenetesen tévedés azt gondolni, hogy a sebzett részünk most már nőjön föl, ’oszt akkor éljünk boldogan? Pont azért sérült, mert gyerekkorban lehet, hogy az édesanyja sosem nézett úgy rá, hogy „De örülök, hogy vagy.” Például azért, mert kislány, és ő fiút akart. Tehát a kicsi, bennem élő gyereknek nem kell fölnőnie, hanem arra van szüksége, hogy végre a felnőtt úgy nézzen rá, hogy „Jaj, te gyöngyöm, édesem, de jó, hogy vagy! Na, mire van szükséged?” (40:15)

Emlékező én, tapasztaló én.

Harmadik… tehát most olyanokat fogok mondani, amikor úgy látunk, úgy próbálunk értelmezni jelenségeket, hogy azt mondjuk, hogy két énrészünk van. Persze, hogy nincs a szó szoros értelmében két énrészünk, de így jól le tudunk írni bizonyos jelenségeket. A következő, ez Kahnemantól származik. Ő azt mondja, hogy létezik az emlékező én, és a tapasztaló én. Mit gondoltok, időnk nagyobb részét melyikben töltjük? Az emlékező részünkben. Állandóan fontos megfontolás nekünk, ahh, legyél a jelenben, éld át a pillanatot, érezd jól magad, úgy, rock’n’roll. Hogy ez milyen iszonyatosan jó, tulajdonképpen ez, ez jelenti a… Igen ám, de az időnk nagy részét tulajdonképpen az emlékező énünkben éljük. Ezért az életminőségünk inkább múlik az emlékező én minőségén, mint a tapasztaló én minőségén. (41:35)

Ahogyan egymás után mondják a kutatók, hogy az életminőség sokkal inkább folyamat, és nem állapot. Emlékeztek ugye, 30 a jövedelme mind a három személynek. Neki 20 volt, most lett 30, neki évek óta 30, neki 40 volt, de most sajnos idén 30 lett. Melyikük van jól? Prr! Az ökon azt mondja, tök mindegy, mert mind a háromnál 30 van. Ám de miután az életünket nagyobb részben az emlékező énünkben töltjük, ezért folyamatokat érzékelünk. Folyamatokban eszmélünk magunkra, folyamatokban éljük meg azt, hogy ki vagyok én. Erre mondta, az egyensúly is folyamat, és nem állapot, az egy folyamat. (42:25)

Ugye, hogy például az intimitás-kutatásból az derült ki, hogy azok a párok, akik elég érzékenyek ahhoz, hogy amikor este valahogy úgy egymásra hangolódnak, látják, hogy kinek van nagyobb szüksége a támogatásra, vagy erőre, vagy az időre, vagy az energiára, vagy az odafigyelésre. És rugalmasan tudják látni és észlelni, hogy mikor melyik adjon, és melyik kapjon. Önismereti csoportban szoktunk ezzel játszani. Például, ti ha párkapcsolatban éltek, kipróbálhatjátok, hogy van egy este, semmi mást nem kell csinálni, csak egyáltalán hogy érzékeljük, hogy most adok inkább, vagy kapok, mire vagyok most én fölhangolva. Semmi mást nem kell, maradjak egy picit csöndben, kicsit nézzük egymást, nem is kell sokat, 1 perc. Hát már ez milyen nagy dolog, 1 percig nézzük egymást, csak úgy. Nem is szoktuk ezt csinálni. „Hogy nézel ki?” Hát az más… Nézzük egymást 1 percig, és utána az a játék, hogy aki… Most nem tudok, most a kezem… jó, akkor a kezem, na akkor az egyikkel mutatom. Aki úgy érzi, hogy inkább kapni szeretne most, az tegye lefelé a tenyerét, és aki úgy érzi, hogy most nagyon szívesen ad, az tegye fölfelé. (Feri mutatja, a kézfej legyen alul vagy fölül – szerk.) És el kell dönteni. Akkor 1-2-3… és akkor látjuk, hogy mind a kettő adna, akkor is valahogy dőljön el. Mert az élet ilyen, hát most csinálhatjuk, hogy most nem tudjuk, most nem tudjuk (Eldugja a kezét -szerk.) mi van… Mondok egy viccet addig… Ez tulajdonképpen egy 1 perces gyakorlat, és milyen hallatlanul már egymásra hangolódtunk, és valamit megéreztünk, hogy adok vagy kapok. (44:25)

Például a meghitt kapcsolatoknak jellegzetessége, hogy elég rugalmas vagyok abban, hogy például teneked van egy nehéz időszakod, de ez már két hete van, és én akkor kevesebbel is beérem, mert a szükségleteimet képes vagyok késleltetni. Mikor működik ez? Ha tudom, hogy amikor változik az élet, akkor fordítva is megtörténik. Emlékeztek a katonára, aki miután hősiesen kimentette Afganisztánból a tűzből a sebesült és halott társait, megkérdezték tőle, hogy miért merte ezt megcsinálni. Azt mondta „Hát adott esetben ők is ugyanezt megtették volna velem.” Hájj! (45:15)

Tehát azt mondja Kahneman, hogy egy csomó jelenséget akkor tudunk jól megérteni, ha látjuk, hogy van az emlékező én, és van a tapasztaló én. És hogy az életminőségünk nem csak azon múlik, főleg nem csak azon múlik, hogy ebben a pillanatban hogy vagyok. Magunk között szólva, most itt ültök, és nemde hogy bennünk van, mi volt a mai nap, hogy szeret-e a feleségem, hogy jöttem el otthonról, mire fogok hazamenni. Persze, kivételes, mikor úgy belefelejtkezünk valamibe, és akkor na, az persze nagyon jó. De kiesünk belőle, és rögtön itt vagyunk, már nem a tapasztalóban, az emlékezőben. Gyerünk, most… (46:00)

Tudjátok-e, hogy mi a kulcsa annak, hogy az emlékező én jól legyen? Mert ugyanis a szakirodalom állandóan arról beszél, hogy a tapasztaló én hogyan legyen jól. Na de az emlékező én hogy lesz jól? Hát több időt töltünk itt! Tudjátok, hogy milyen… tudja ezt valaki? Nem. Nem. Nem, hát akkor tök jó, akkor el tudom mondani. De mindenképp elmondanám, csak így akkor van is értelme. Ahh! (46:35)

Kahneman: bél- és gyomortükrözéses kutatás – Mitől lesz jól az emlékező én?

Kahneman egy döbbenetesen, hogy mondjam, mmm-mmm, hát sajátos kutatásból kezdte el nézni ezt a jelenséget. Ez pedig a bél- és gyomortükrözés. Kétség kívül a bél- és gyomortükrözés, most a Holló színházat hagyjuk, hogy mondjuk nem t’om, tudjátok-e, hogy lehet bélfotómodellnek is jelentkezni, de az egy egyszeri megbízatás, és kevésbé élvezed a jövedelmet, ami azután jár. A gyomor… hát nem, na. Akkora a paphiány, hogy engem is fölszenteltek. Ezt nem tudom másképp értelmezni. Hogy… (47:25)

Az derült ki, hogy a kutatók mindenképpen egy olyan cselekvést, élményt, emléket akartak keresni, ami tuti, hogy rossz. És egyébként a gyomortükrözés teljesen megfelel a kritériumoknak. Tehát, gyomortükrözés, de azért a tutiba nyúltak bele. Na de arra voltak kíváncsiak, hogy ők nézték, hogy amikor maga a tükrözés zajlik, akkor ez mennyire fájdalmas. Mert ezt ott, a tükrözés során lehetett, most nagyon fáj, ezen a skálán, 10-es skálán, ennyire fáj, annyira fáj, így fáj, úgy fáj. Fölrajzolták a grafikonokat. A következő meglepő eredményre jutottak, miután megkérdezték őket, hogy „Na, mennyire volt szörnyű?” Az derült ki, hogy akiknél a gyomortükrözés egy kifejezetten fájdalmas véggel ért véget, ilyen „Ááááá!”, mikor kihúzták… Ezt nem is tudom, honnan húzzák? Szájból, vagy lentről? Szájból? Van orvos? De nem arra! Szóval. Mikor így krrhhh, kihúzták, és izé, van még nyolc beteg, tehát nem lehet ezzel annyit szórakozni, hrrr!, és a vége nagyon fájt. Azok a személyek, akiknek a vége nagyon fájt, 1 hónap múlva, és 1 év múlva is úgy emlékeztek vissza, hogy iszonyú pocsék volt. Voltak olyan személyek, akiknél a tükrözés során nagyobb fájdalomcsúcsok jelentek meg, ám a vége nem volt fájdalmas, egy szépen, fokozatosan enyhülő fájdalom. És közben az orvos esetleg mondta „Na, most mindjárt vége. Ó, mindjárt befejezem. Ó, már meg volt…” Ők pedig úgy emlékeztek vissza, hogy nem is volt olyan szörnyű. Pedig a tapasztaló én szempontjából őnekik jobban fájt. (49:45)

De hogy él bennem a gyomortükrözés? Emlékként. Ezért ha énbennem a gyomortükrözés úgy él, hogy „Ah, vacak volt, nem állnék sorba. Deeee, nah…” az egész más, mintha ugyanez „Az annyira szörnyű volt! Most már el se megyek szűrővizsgálatokra, mert annyira szörnyű volt.” Nem, megkapom a kis papírt, azt a kredenc… sss-ssss alja, ott, ahol nem takarítok, tkk-tkk-tkk. Tehát az derült ki, hogy az életminőség az emlékező énen jobban múlik, mint a tapasztalón. Mármost egyet elmondtam az ismérvek közül. Az a személy van jól, aki az élettörténetére úgy emlékszik, hogy annak pozitív a vége, az eseményekre úgy emlékszik, hogy pozitív a vége. Kahneman azt mondja erre, hogy „Hát nem mondom az orvosoknak, hogy a végén egy picit még úgy húzkodják, hogy mindenképpen ne legyen annyira fájdalmas, de az az érdekes, hogy tulajdonképpen ezt kéne csinálni.” Vagy valahogy egy olyan véget csinálni „Na, kész is vagyunk. Ajj, na, aaa!” Ezek most orvosi szakkifejezések voltak. (51:05)

Ehhez azt érdemes kapcsolni, amit viszont már többször mondtam, tudom. Fölismerem azt, hogy szabad vagyok abban, hogy a saját élettörténetemet magamnak hogyan mondom el. Mert mi mindannyian saját magunkat egy történetként meséljük magunknak és másoknak, egy folyamatos történetmesélésben vagyunk. „Ez vagyok, és az anyám, az apám… és így, a tesóm, és elmentem, és ma, és tegnap, és a barátom, és ment… és képzeld…” Hajlamunk van arra, hogy a történeteinket negatív véggel fejezzük be. Tudjátok, de ezt már Adler is megmondta. Alfred Adler megmondta, a XX. század… 100 éve már majdnem. Azt mondta, a legtöbb ember reggel fölkel, és elindul a pofonjáért. Addig-addig megyünk, amíg meg nem kapjuk valahol. Amikor megkapjuk, azt mondjuk „Na ugye megmondtam.” (52:00)

Tehát van hajlamunk arra, hogy a történeteinket negatív befejezéssel zárjuk, miközben bármikor megtehetjük, hogy pozitív véget írjunk nekik, bármilyen történetünkkel. Nézzétek el, hogyha ezt egy olyan vesszőparipa szerint mondom, de nekem egy óriási élmény volt, amikor rájöttem, hogy halott emberekkel kapcsolatban, akikkel azt mondhatnánk, hogy „Már milyen tapasztalat, öcsisajt, hogy? Már nincs, nincs mit tapasztalni, nincs tovább a történet.”, hogy ez nem így van. Mert én fogok egy kis mécsest, és kimegyek a sírjához, és azt mondom „Apa, de dühös vagyok rád. Vedd tudomásul, az hogy nagyon dühös vagyok rád, ez annak a jele, hogy fontos vagy nekem. Azért vagyok rád dühös, mert olyan sok mindent nem kaptam meg tőled, amit ajj de jó lett volna. Tudod, miért vagyok hálás? Mert ahogy kidühöngtem magam, arra is rájöttem, hogy néhány dologért hálás vagyok. Képzeld, még olyan is van, hogy azért dühös voltam, de most eltelt néhány év, és most már hálás vagyok érte, hogy már másképp is tudom látni. Jaj, apa! De átölelnélek! Na, lerakom ezt a mécsest, a nemjóját neki.” Akkor az apámmal való kapcsolat most itt tart, és bennem ez a történet vége, és azt mondom, a legjobb irányba haladok. Hogy ez oké. De ha én úgy fejezem be „Meghalt az apám, nem mondta ezt, nem tanított meg arra, nem kaptam tőle… ah, vége! Itt vagyok, a tapasztaló én, ezzel nincs tovább, vége. Miért mennék el pszichológushoz? Miért, föltámasztja, vagy mi? Ne nézzük már hülyének magunkat. Mi? Majd vegyészked…, vagy agyturkászkodik, vagy mit csinál?” (54:05)

1. A pozitív befejezés.

A pozitív befejezés, látjátok, nem önámítás, meg önszuggesztió. Hát ez a „Mosolyogjunk mindenre! Minden jó!” Hát ettől a gyomrom fölfordul, az rosszabb nekem, mint egy gyomortükrözés. „Minden úgy alakul, ahogy kell!” Semmi! Miért alakulna minden úgy, ahogy kell? Vagy úgy alakul, vagy nem. Ez, rosszul vagyok ettől a szépelgéstől, hogy valaki… Szegény sekrestyés! De mármost kedvesek vagyunk egymással. De tényleg, ő mindig jött, és nagyon kedvesen, és egyszerűen nem bírtam a kedvességéhez kapcsolódni, ez az én gyöngém. Mindig jöttem, vettem föl a fehér ruhát, és akkor azt mondja. „Ajj, szia Feri atya! Minden oké? – Olyan sosincs, hogy minden oké. Nincs olyan!” És ezt legalább 8-szor megcsináltuk egymással, és akkor azóta kedvesek vagyunk. „Nem kérdezem, hogy minden… Van valami, ami oké? – Az van, az van!” Ez a „minden oké”. Hogy lenne már minden oké?! Hát nagyon érzéketlennek, vagy nagyon részegnek kell lenni ahhoz, hogy minden oké. Azt mondta nekem egy kedves ismerősöm. „Ide figyelj Feri! Szidhatjuk azért a sört, de én 4 sör után már mindenkit tudok szeretni.” (55:20)

Tehát az első kulcsa, hogy az emlékező énünk jól legyen, miután ebben több időt töltünk, mint a tapasztalóban, pozitív befejezés. Ami teljesen a kezünkben van. Ami megdöbbentő, mert hogy a múltról beszélünk. (55:35)

2. Látjuk az életünk csúcspontjait.

Hogy látjuk az (Egészségedre!), látjuk az életünk csúcspontjait. Hogy nagyon világosan emlékszünk arra, hogy milyen gyönyörűséges, gyönyörűséges dolog volt az. Jaj, az az esküvő! Én most vissza is emlékszem, engedjétek ezt meg, hogy… Ahh! Mind az 1000 nagyon szép volt. De akkor most… tudjátok, azért nekem nem könnyű. Remélem, néha együttérzők vagytok velem. Tehát 1000 esküvő, és ez két dolog miatt is nehéz. Az egyik, hogy én látom a szüleiteket. Hát örömszülőket ritkán látok. Azt, ilyen bús szülőket, kornyadozó szülőket, veszteségtől szenvedő szülőket… Az a liturgia zsenialitása, hogy nem látjátok a szüleiteket. Az úgy nagyon okosan ki van mókolva. Tudjátok, 1000 esküvő, az olyan, hogy azért valamivel kell magam pezsdíteni. Most… de hát, mert különben szétrág a rutin. Hát nyilván így van, nem? 1000-szer főzöl be meggylekvárt, érted, még csak most a 14-diknél vagy, azt hogy unod. Akkor nekem… ne moralizálj fölöttem, 1000 esküvőt élvezzem! (57:00)

Ezért a következőt találtam ki, de most elárulom nektek. Hát látjátok, muszáj, a játékosság muszáj, különben az élet annyira szikár, hogy komolyan mondom, mint a kopár szik sarja. Azt találtam ki, hogy egy 10-es skálán osztályozom a menyasszony és a vőlegény boldogságát. Az egész szertartás alatt, amikor már úgy majdnem elvesznék a rutinban, hogy „Dezső, nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt…” Hirtelen nem tudom, Dezső volt, vagy Dénes volt? Mennyire boldog a 10-es skálán? Pillanat alatt a tapasztaló énben vagyok, tényleg, ez nagyon érekes. Nézzük csak, nézzük csak! Az idei esküvőim egytől egyig nagyon, szinte perzselőek voltak. Ez a kutatás kifejezetten fölvillanyozott, és alig vártam már az esküvőket. Tényleg, alig vártam. Mikor jön egy új menyasszony? Na, mennyire boldog? Az eredményekről nem merek beszámolni. Tényleg így van, kétség kívül, az ara-para nagyon erős. Ott tartok, hogy csúcs… visszaülök ide, csúcspontok. Hogy jólesően beülsz a székbe, a fotölybe, és úgy… Na, most jól el intéztem, hogy kevesebbet kelljen esketnem. Jó, szóval csúcspontok. (58:40)

Olyan előszeretettel meséljük el részletesen az élet tragédiáinkat. Éppen tegnap jöttem haza egy előadásból, jó messziről jöttem, vezetek. Ilyenkor mindig hallgatom a rádiót, azért, mert olyan izgalmas dolgok vannak benne, amit egyébként sosem hallgatnék meg, de így, hogy ott ülök, ilyen döbbenetesen színes a világ. Polcz Alaine visszaemlékezései. Ha nem itt ülnék, most a második részt hallgatnám, tehát itt fárasztotok engem. Polcz Alaine azt mondja „Hát szörnyű házasságom volt az első házasság. Hát szóval, nem is tudom, hát nem is beszéltünk.” Most nem kibeszélem őt, értitek, nem kliens volt, hanem hát ő mondta, a Kossuth Rádióban mesélte, most ez… ott, ott mondta, a rádió bemondta. Azt mondja, hogy hát nem is emlékszik arra, hogy nem t’om, a szex valaha is jó lett volna köztük, hanem hát, hogy ilyen pfff… S akkor egyszer csak azt mondja. „Olyan jó volt, amikor, hát ez tulajdonképpen az első nap reggelén volt…” Ő feküdt az ágyon, és nyújtva volt a lába, és egyszer csak a férje fogta magát, és ő meg így, át… így át az ő lábán, és akkor valahogy így, így beszélgettek. Egészen megváltozott a hangja, és azt mondja, hogy „Az annyira jó volt, ahogy a páros lábamon átvetette az ő páros lábát, és így beszélgettünk.” (60:15)

(Rádiószínház – Asszony a fronton. – 10/1. rész – Egy fejezet életemből. Elmondja: Polcz Alaine. Link: https://www.mediaklikk.hu/radio-lejatszo-kossuth/?date=2017-11-06_21:30:00&enddate=2017-11-06_21:49:25&ch=mr1 )

Ez egy csúcspont. Nem csak az olimpiai bajnoki cím csúcspont, ezek a pillanatok, amikre azt mondod, hogy „Ez felejthetetlen, annyira jó volt.” Annyira jó, hogy nem kell tudni, hogy miért volt jó. Hahh! Tehát azok a személyek vannak jól, akik amikor, assz’em ez a fölvétel talán 15 éves, és ’44-es, ’45-ös dolgokra emlékezett vissza. 50 éves történeteket mondott, és azt mondta, hogy „Amikor páros lábbal feküdtem… zárt lábbal feküdtem az ágyon, és a férjem átvetette a lábát a lábamon, az annyira jó volt.” 50 év. (61:10)

Tehát a második, ami Kahneman kutatásaiból kiderült, hogy az emlékező én akkor van jól, és magunkról beszélünk, amikor nagyon elevenen őrzöm magamban az életem csúcspontjait. Most jön a harmadik, tulajdonképpen ez a kedvencem, kifejezetten ez a kedvencem. Ez pedig így… tudja valaki? Tudod? (61:45)

3. Őrizzük az életünk pozitív fordulópontjait.

Azt mondja, hogy az derült ki, hogy azok a személyek vannak jól az emlékező énükben, akik hihetetlen világosan őrzik magukban az életük fordulatait, amikor a dolgok jóra fordultak. Hogy nagyon tudatosan látják, hogy az hogyan történt, hogy ki volt, hogy mit, hogy mit tett, mi játszódott le akkor. Az életünkben egy csomó pozitív fordulat van, és mikor beszélgetünk, sokan… megkérdezem, hogy „Mondj egy olyan igazi, pozitív fordulatot! – Nem tudom, hát… mit? Milyen pozitív fordulat? Az egész élet egy, egy… na. Hát… pozitív fordulat? Hát nem, nem tudom. Jó, mikor mondjuk a gyerekem megszületett, az, az mondjuk jó volt. Hát csak aztán utána akkor besárgult, meg minden, szóval akkor beteg volt…” (62:55)

Tehát a pozitív fordulatok, azoknak az elevenen tartása. „Az hogy is történt? Ennek akkora jelentősége van.” Hú, most az időérzékemet egy picit elvesztettem. Például pszichoterápiás, hogy is mondjuk ezt finoman, hogy… Módszer? Hát de nem, na, hát mindegy, csúnyán hangzik. Szóval valami pszichoterápián történhet ilyen, hogy valaki teljesen berágódott abba, hogy „Nincs, nincs kiút, végem van, nem, nincs, semmit nem látok. Nem, vége… nincs, nincs, nincs!” És akkor azt mondja neki a segítő. „Ide figyelj! Akkor legyél szíves, most ezt el is kezdhetjük rögtön, nem kell otthon. Írjunk egy mesét, egy olyan kisfiúról vagy kislányról, akivel ez történt! De a mesében kell, hogy legyen pozitív fordulat. Gyere, ezt írjuk meg, hogy hogyan történik a pozitív fordulat.” Írunk egy mesét, hogy legyen benne pozitív fordulat, de úgy, hogy nagyon jól kidolgozzuk. „Egyszer csak jött a sasmadár, a sasmadár. Hatalmas szárnya volt. Most is, ahogy látom magam előtt, feketés volt a szárnya.” Hogy egyáltalán az agyam ráálljon arra a realitásra, hogy létezik fordulat, ezért írunk egy mesét, hogy van fordulat. Utána, ezt mondhatjuk azt ugye, hogy ez egy nevetséges dolog. Hát mi? Most azzal jön, hogy kirúgták most nem t’om, a harmadik állásából fél év alatt, és elvesztette a munkáját, nincs már mit enni, tööö… Mi? És akkor meséket írunk a sasmadárról? (64:45)

De hogyha a mélyére nézünk, akkor az a nehézség, hogy ő nem látja, hogy hogyan történhetne egyáltalán bármi fordulat, akkor el fog veszni. Ezért írunk egy mesét. Ez annyira izgalmas számomra, írni egy mesét egy fordulattal. Nagyon fontos, hogy a mesének aztán legyen egy csúcspontja, és azt ne nagyoljuk el. „…és akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Na, na, na, na! Mit ettek? Hát az élet ilyen. „Boldogan éltek…” Mi volt a lakoma? Ki szolgálta föl? Ki ült melletted? Milyen volt az illat? Ezüstből ettél-e? Hogy, miből ettél? Most onnan jutott eszembe, hogy Polcz Alaine azt mondja, hogy mikor az esküvő volt, akkor azt mondja, az volt a szokás, ugye Erdélyben volt az esküvő, hogy az volt a szokás, hogy mindig egy fokkal elegánsabb evőeszközzel ettek, mint a násznép. Azt mondja „Mikor a násznép porcelánból evett, a férj és a feleség ezüsttel. Mikor kihozták az ezüstöt, eléjük aranyozottat tettek.” Valaki 50 év után erre emlékszik, jaj, képzeld el. (66:10)

Tehát a harmadik, ami az emlékező én szempontjából nagyon nagy jelentőségű, hogy látom-e a pozitív fordulatokat. Tehát pozitív fordulat, csúcspont, a kettő nem ugyanaz, és pozitív befejezés. És most akkor megint ránézek a helyzetre. Ugye naivan eddig azt gondolhattuk, némi kis vaksággal, hogy „Carpe diem!”, „Hapakeszi ha kap, eszi.” Ez ugyanaz, csak egy kicsit magyarosabb. Kiderül a kutatásokból, adatok, tények, számok, kördiagramok, hogy az életminőségünk inkább múlik rajta (emlékező én – szerk.), mint rajta (tapasztaló én – szerk.). (66:50)

Már csak azért is, ezt egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, ahogyan Cseh Laci… Néztétek most? Néztétek? Hogy ugye kitalálta, már az olimpiára kitalálta, hogy a 200 pillangónak a végén, amikor halál van és pusztulat, fulladás és nyomor, hogy ő az utolsó 5 karcsapást levegővétel nélkül. Hát, ha megkérdezzük a tapasztaló ént, hogy „Hogy vagy?” Azt mondja „Na most tűnsz el innen! Tehát az összes uszodából ki vagy tiltva.” De mikor, mikor folyamatában látok valamit, azt mondom „Hát ha jó irányba pillangózok…” Mert most értitek, éppen fordítva, vagy neki a falnak, az más. „De ha jó irányba pillangózok, akkor minden oké. Még levegővétel nélkül, a fájdalmat is bírom. Hát mi vele a baj?” Tehát az az érdekes, hogy a tapasztaló én, ha ő átveszi az irányítást, akkor – ezt szoktam mondani – érdemes a piacon, vagy valahol beszerezni valami nagyon hatékony kábítószert, és érdemes nagyon gyorsan meghalni. Így fönntartható egy folyamatos rock’n’roll. De ha az élet nem ilyen, hát akkor…(68:30)

A boldogság egy irány, és szeretnék boldog ember lenni.

Hmm, most igen. Három perc? Mire elég az? Értitek, ez szörnyű. Ez lesz a vége, most belefulladunk egy ilyen 3 perc… Nem t’om, én még csak iszom egy kis kólát, de hát… Belekezdek. Mondjad? Juj, köszönöm! Teljesen megzavartál. Köszönöm szépen. Na, ezt pont ide hozom, mert ide való. Megint egy ilyen tik-tik-tik. A vesszőparipám ez is. Mert ide (tapasztaló én – szerk.) nagyon passzol az, hogy azt mondom, hogy a boldogság számomra egy cél, és boldogság az, hogy boldognak érzem magam. Itt (emlékező én – szerk.) pedig azt mondom, a boldogság nem egy cél, hanem egy irány, és szeretnék boldog ember lenni. És a kettő nem ugyanaz, a kettő nagyon jól kiegészíti egymást. (69:40)

Azok, akik… a mi kultúránk téveszméje, hogy a boldogság egyenlő egy fizikai-érzelmi állapot. Miközben a boldogság egy folyamat, amiben ha arra törekszem, hogy boldog ember legyek, az életnek döbbenetesen nagy hullámzásait egész jól el bírom viselni. Ha erre törekszem, a legkisebb nehézséget is megpróbálom kikerülni. emiatt egyre rosszabb helyzetbe fogok kerülni. És akkor tudom, mivel szeretném befejezni. Rájöttem, valami nagyon egyszerű, de mégis annyira… Szeretnék tőletek föltenni egy kérdést. Háhh, ez az! (dobbant egyet a színpadon – szerk.) Hú, ez tsssz, tök jó érzés, próbáljátok ki. (70:30)

„Szeretnétek-e magányos, boldogtalan, beteg, nagyon sikeres emberek lenni?” Az utóbbi két hétben ezt a kérdést, ha csak lehet, fölteszem. Még senki nem jelentkezett. Úgy tűnik, hogy senki nem akar beteg, boldogtalan, és magányos nagyon sikeres ember lenni. Ebben az a drámai, hogy közben pedig a mi kultúránk, amit mi csinálunk, az abban az irányban van, hogy „Legyünk iszonyatos faint, menő, sikeres, izé… káá-kuu!” És végül, vannak néhányan, ők a legszerencsétlenebbek, akik elérik. Az történik velük, hogy az óriási nagy siker, amiben persze pénz is van, meg presztízs, meg címlapfotók. Mi történik velük? Sikerül magányossá válniuk. „Hát azért a sikernek ára van, értitek, nem érek rá emberi kapcsolatokra.” Jó betegek – már tolni kell, értitek, nem izé… ingyen nem adják. És tök boldogtalanok. Ez nagyon jól mutatja, hogy mit jelent a szándékos vakság egy kultúrában. Hogy valójában senki nem akar magányos, beteg és boldogtalan nagyon sikeres ember lenni. (72:25)

Ezt elneveztem a 4E-nek. A 4E: egészségesen, eredményesen, elégedetten, együtt. Hogy tulajdonképpen valami ilyesmit szeretnénk, és ezt annyira jól esik elmondani. (72:45)

Szombaton EXPO. Ez nem egy magyar szó. Összegyűlünk, összejövünk, van benne buli, meg minden, egy picit hogy mit tehetünk egymásért, mit tehetünk együtt, mit tehetünk másokért. Valahogy úgy szeretnénk kinyitni az életet, és hogyha van kedvetek csak egy picit úgy na, körbe nézni, hogy lehet-e valami mást, vagy többet, akkor szívesen látunk benneteket. Köszönöm a figyelmet! (taps -szerk.) (73:20)