Mt 25,1-13 - Évközi 32. vasárnap

Mit tehetünk úgy, hogy közben ne éljük föl a jövőnket?

Olvasmány (Bölcs 6,12-16)

A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és rátalálnak, akik keresik. Már előre megmutatkozik azoknak, akik vágyódnak rá. Aki korán reggel keresni kezdi, nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja. Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól. Hisz maga megy, s megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon, és minden szándékukban találkozik velük.

Szentlecke (1Tessz 4,13-18)

Testvéreim! Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr tanítása alapján ugyanis ezt mondjuk nektek: Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal kiáltására, Isten harsonájának szavára az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi élők, akik életben maradunk, velük együtt elragadtatunk a magasba, hogy találkozzunk Krisztussal, és örökké az Úrral legyünk.

Evangélium (Mt 25,1-13)

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!

Vasárnapi beszéd

A balgák balgasága, hogy nem gondolkodtak előre, hogy nem vitték azt a bizonyos olajat a lámpásaikhoz. Mielőtt belekezdenék az elmélkedésbe, kérdeznék tőletek valamit. El tudnátok-e képzelni, hogy valaki a szentmise után ott áll majd az ajtóban, és azt mondja, hogy tulajdonképpen 2000 forintért egy nagyon jó vacsorát tudna ajánlani itt a sarkon, egy jó étteremben. El tudom képzelni, hogy jópáran lennétek, azt mondjátok „Na, ez egy jó, jó ötlet. Ha 2000 forint, tényleg, 2 személy, hát ez remek.” Most képzeljük el, hogy ott kint állna valaki, és azt mondaná „2000 forintért egy nagyon-nagyon jó vacsorát tudnék nektek kínálni, most kell fizetni, és jövőre ehetitek meg.” Hogyha ott állna valaki az ajtóban, és azt mondaná „Van egy nagyszerű ajánlatom, 2000 forint lenne egy nagyszerű vacsora, 50 év múlva.”, hogy hányan fizetnénk érte most? Miközben tulajdonképpen az életünknek, főleg az Istennel való kapcsolatunk összefüggésében, vagy a mai evangéliumra vonatkozóan megvan ez a jellegzetessége. Mintha bizonyos szempontból most kellene fizetnünk egy 50 évvel későbbi lakomáért.

Erre az emberi természet nem mindig kapható, kétség kívül az emberi természetünknek van egy elég nagy tehetetlensége és nehézkedése, hogy azt mondja, hogy egy 50 vagy 80 évvel későbbi vacsoráért nem szívesen fizetek most, főleg nem minden nap, meg minden órában, meg minden döntésemmel. Nem, köszönöm szépen, azért egy kissé a jelent is szeretném átélni, annak minden örömével, sőt élvezetével. Nem vagyunk könnyű helyzetben, egyáltalán. Nagyon érthetjük, hogyha az emberi természetünknek csupán csak erre a nehézkedésére fogunk támaszkodni, akkor aztán vakargathatjuk a fejünket. Ezért tulajdonképpen nem véletlen, hogy úgy egyébként is, de hát az egyház gyakorlatában is fölismerve, hát tudva, ismerve a saját természetünket, különböző ötleteink támadtak, hogy akkor mit lehetne kezdeni – most nagyon egyszerűen mondom – hogy fizessünk egy 50 év múlva való nagy lakomáért.

Tulajdonképpen mit kezdhetünk? És akkor kialakult például az egyik klasszikus megoldás: sok szabályt kell hozni, rengeteg szabályt. A többség egy 50 év múlva való vacsoráért nem fizet, de ha most elkezdünk egy csomó szabályt hozni, hogy hogyan kell minden nap 1 forintot fizetni, össze fog jönni. Kell sok szabály, sok törvény, sok előírás. Ezeket szépen betartatjuk, és akkor valahogy mire ott van az az 50 év múlva való vacsora, addigra az a jó kis lagzi, addigra nekik összegyűlt.

Aztán a másik, hogy tulajdonképpen ne törvényekkel, szabályokkal, előírásokkal teremtsük meg azt, hogy most elkezdjünk valamit a jövőért, akkor az is egy jó, lehetséges megoldás, hogy a jelenben való élvezetekhez kössünk negatív érzéseket. Például szégyenkezzünk, hogyha élvezzük az életet, vagy pedig féljünk, hogy valami rosszat csinálunk. De tulajdonképpen a legjobb, ha rengeteg bűntudatot kapcsolunk a jelenhez. Kapcsoljunk rengeteg bűntudatot, egyszerűen akkor nem ízlik az, amit itt, a jelenben megtehetnénk, ami ellent mond annak az 50 év múlva való vacsorának. Tulajdonképpen hogyha elővesszük, hogy melyek azok a fő csapások, amiket az ember a maga jószándékával kidolgozott, nem túl szívderítőek. Sem a rengeteg törvény, sem a rengeteg szabály, sem a rengeteg rossz érzés.

Akkor amiről beszélni szeretnék, hogy vannak-e más lehetőségeink. Hogy a témát egy picit még jobban ide hozzam, épp ma, ahogy autóztam, egyszer csak hallom, Paul McCartneyról, hogy most kiállt azért, hogy az emberiség hétfőnként ne egyen húst. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy most is elhangzott az, amiről egyébként tudhatunk, hogy egyetlen nagyon ízletes, nagyon finom csodás hamburger sok tízezer liter vízbe kerül. És hogyha az emberiség egyetlen nap, mi mindannyian nem ennénk húst, akkor döbbenetes változások jönnének létre. Tulajdonképpen, ha szabad így mondanom, elhamburgerezzük a jövőnket. És most nem a hamburgerről akartam rossz véleményt mondani, mert lehetne rántott hús is. Milyen érdekes, hogy azt mondjuk, hogy „Ugyan már! Most az számít, hogy én most akkor hetente egyszer… Jó, akkor mi pénteken nem fogunk húst enni? Nem csak úgy nagyböjtben, hanem úgy egyáltalán. Ez számít?” Milyen nagy a nehézkedése az emberi természetnek.

Hozhatnánk a legegyszerűbb dolgokat, hogy amikor valami nagyon világos, ami a jövőre vonatkozik, azt mégsem tesszük meg. Mint hogyha mi magunk kihívnánk azt az élettől, hogy legyenek szabályok és törvények és jó negatív érzések. Egyszerűen csak rémüljünk meg, meg ijedjünk meg, meg essünk pánikba, meg szégyelljük el magunkat. De én nem szeretnék így élni.

Akkor az első lehetőség, hogy mit tehetünk úgy, hogy közben ne éljük föl a jövőnket? Se a magunkét, se másokét. Az első így szól, hogy de nagy dolog, hogy amikor tudok tenni valamit a jelenben a jövőért, akkor tulajdonképpen átélhetem a szabadságomat. Valahogy úgy, ahogy az a fiatalember, aki már évek óta egyre súlyosabb alkoholbeteg volt, és mindenki mondta neki, hogy „Nem szabad innod!”, és egyszer csak lett egy fölismerése, mint amikor fölgyújtják a világosságot. Azt mondta „Hát de várjunk csak! Nekem szabad nem innom.” Ennek azért van nagyon nagy jelentősége, mert mikor azt mondjuk valakinek, hogy ezt nem szabad csinálni, akkor nem vezetjük őt közel a szabadságához, sőt, mintha tagadnánk, és megtiltanánk valamit, amit ő szabadon csinálhat, és ez képtelenség, mert tudjuk, hogy szabad innunk. Amikor átélem azt, hogy de hiszen van egy részem, aki azt tudja mondani szabadon, hogy „Nem fogok inni.”, akkor tulajdonképpen egyszer csak közel kerültem a szabadságom tapasztalatához. Hiszen szabad vagyok, van autonómiám, és szabad nekem nem inni.

Ezért aki ezt a témát nagyon kidolgozza, tulajdonképpen egy nagyon szép kifejezést használ, azt mondja, hogy szabadon korlátozzuk a szabadságunkat. Amikor korlátozzuk a szabadságunkat, hogy azt nem fogom megenni, azt nem fogom megcsinálni, ezt viszont megteszem, és azt meglépem, hogy akkor sosem azt az árat kell megfizetnünk, hogy kevésbé leszek szabad. Szabadon, autonóm módon, korlátozom a szabadságomat. Ez a korlátozás tulajdonképpen lehetővé teszi, hogy élményszerű legyen a szabadságom átélése, mert ezekben a konkrét helyzetekben újból és újból átélhetem, hogy én döntöttem így. Ez az én szándékom, ez most az én akaratom, ezt én akarom így csinálni, vagy úgy nem akarom csinálni. Ezért éppen nagyon sajátosan, mikor a szabadságunkat szabadon korlátozzuk, átélhetővé tesszük az autonómiánkat.

Aztán a második. Hogy ne a szégyen, a félelem, a rémület, az ijedelem és a bűntudat, ne a szabály, a törvény, a norma, és a többi… A második lehetőségünk az, ezzel összefüggésben is, mikor átélem, hogy ahogyan szabadon tudom a szabadságomat korlátozni, vagy szabadon tudok élni a szabadságommal, úgy is, hogy valamit nem teszek vagy teszek, akkor átélem a képességemet az életre. Hogy hiszen én erre alkalmas vagyok, és ennek az örömét át tudom élni. Nem csak a szabadság örömét, hanem az életre való alkalmasságom örömét.

Az jutott eszembe, nem tudom, hogy nektek van-e hasonló élményetek, amikor pakoljuk egy út előtt a bőröndöt, és ahogy pakoljuk, elkezdjük mondani. „Múltkor elfelejtettem a törölközőt. Jaj, azt hittem, hogy lesz, de nem volt. Na, elég béna volt, ott akkor a pólómmal kellett szárítkoznom. Na szóval, akkor el ne felejtsem, akkor.” Lehetséges-e az, hogy miközben pakolunk, az útra készülve, tele vagyunk aggodalommal él félelemmel, hogy „Jaj, jaj, ezt el ne felejtsem. Jaj, a körömvágó olló, jaj, a hajszárító!” És hogy közben azt is megtehetjük az élményeink nyomán, hogy egy csomó mindent elfelejtettünk már ekkor, akkor, meg amakkor, hogy azt mondjuk, hogy „Ah, eszembe jutott a törölköző, hihihí, most elviszem. Ajj, most a hajszárító jutott eszembe, az is benn lesz.” Hogy tulajdonképpen ahogy elkezdjük a jövőért való cselekvésünket, átéljük az életre való képességünket, az alkalmasságunkat, hogy valamire alkalmasak és készek és képesek vagyunk, hogy azt meg tudjuk csinálni.

Úgy szeretem az idős embereket, akik mondjuk még ebben az utolsó utáni percben is, még az első fagyok előtt kint vannak a kis kertjükben. Lehet, hogy pont a ti édesanyátok, vagy a nagymami. Akkor mi, olyan oktalan módon, kedvesen megyünk, mikor meglátogatjuk őket, és látjuk, hogy ő még mindig, na még azért ha valamit meg tud tenni a fagyok előtt, azt ő megteszi, előre dolgozik a tavaszra, hogy ne akkor kelljen gyorsan. Akkor mi összecsapjuk a kezünket, és azt mondjuk „Jaj, nagymama! Tessék bejönni! Ne fázzon meg! Hát a dereka…” És közben egyáltalán nincs igazunk, mert a nagyi addig él, amíg kapál, a nagypapa meg addig, amíg metszi a szőlőt. Azért, mert átéli azt, hogy alkalmas valamire. Ráadásul ez az alkalmasság, miközben itt van a jelenben, valahogy utal mindig a jövőre. „Hajj, már most megmetszem, huhujj, most megkapálom.” Tehát a második, annak az öröme, hogy alkalmas vagyok az életre, képes vagyok ezt megtenni, vagy képes vagyok valamit nem megtenni.

Aztán a harmadik. Tulajdonképpen ezzel az evangéliummal kapcsolatban szinte mindig az olajról szoktunk beszélni, így az olaj, úgy az olaj. Most már egészen világos, hogy ez az evangélium nem az olajról szól. „Jaj, az olaj, elfelejtettem az olajat!” Hát nem az olajról szól, hanem a szabadságról szól, az alkalmasságról és a képességeink használatáról szól. A harmadik, a szeretetünkről szól. Azért, mert nyilvánvaló, hogyha énbennem az van „Ó, ez egy lagzi, lagzi, lagzi, jaj, de szeretem én azt a vőlegényt! Régi cimbora. Jaj, a menyasszony, gyerekkorunk óta, ajj! Hát le nem akarok róla maradni.” Hogy amikor valaki a jövőt személyessé tudja tenni, és személyesnek tudja látni, hát az nem olaj kérdés. „Jaj, az olajat elfelejtettem.” Nem az olajat felejtem el. „Ott akarok vele lenni. Mi kell ahhoz, hogy ott tudjak vele lenni? Hogy lesz az…?”

Hát nemde, mikor édesanyaként pakoltok a gyerekeiteknek, túl szoktatok pakolni. Akkor nagyon jól lehet látni, hogy nem olaj kérdés, hanem szeretet kérdés, mert ott minden eszetekbe jut. „Jaj, a gyereknek… Jaj, jaj, jaj!” Amikor látom a gyerekek, az első nyári táborba jönnek, hát azok a mennyiségű táskák, azok vihetetlenek. Természetesen vihetetlenek, ezért a szülők viszik meg hozzák a táskát, mert vihetetlen. Azért, mert nem az olajról szól, hanem a személyességről. Arról, hogy ott van bennem egyészen elevenen, hogy ki az, akivel akarok találkozni, ki fontos nekem, hogy akkor ott majd mi minden történhet, és de jó lesz majd, mikor azt az ajándékot odaadom neki, és… Azért olyan nagy a táska a gyereknek. Tehát a harmadik dolog, nem az olajról van szó, hogy „Jaj, elfelejtettem az olajat.”, hanem arról, hogy valaki és valakik fontosak nekünk. Ez a fontosság elevenen tart bennünk sok mindent, a papucstól kezdve a törölközőig.

Aztán a negyedik gondolat. De nagy dolog, hogy nem a félelmet kell növelnünk, még több szabályt és előírást, és törvényt, hogy aztán tényleg ne élvezzük a jelent egy kicsit se, hogy megtehetjük azt, hogy ahogy belegondolunk, hogy hogyan is lesz ott, abban a lagziban, hogy tulajdonképpen elkezdünk örülni mások örömének. Mikor látunk egy kislányt örülni, egy kisfiút ugrálni, egyszerűen a másokkal átélt és átérzett öröm nem egyszer olyan finom, hogy nincs az az étel, amit az ember magának megfőz, hogy az olyan jó legyen, egyszerűen nincs. Néha, mikor látok valakit örülni, az annyira jól esik, de annyira, hogy nem tudunk magunknak semmi olyat megadni, hogy az csak ehhez egy kicsit is fogható legyen.

Ezért tehát a mai evangélium nem az olajról szól, hanem annak a másik embernek az arcáról, a tekintetéről, az ujjongásáról, az ugrándozásáról, a vidámságáról és az öröméről. Ami nekünk számít, amit mi át tudunk élni, és valamiképpen a jelenünkké tudjuk tenni. Ezért a mai evangéliumban balga volt szegény, nem vitte az olajat, ennél sokkal többről van szó, nem az olajról, hanem a szabadságunk átéléséről, a képességeinkről, az életről. Arról, hogy tudunk szeretni, és tudunk együttérezni. Mindez lehetővé teszi számunkra azt, hogy ne még több szabályt és törvényt, előírást és félelmet, és szorongást és bűntudatot, és szégyent… mert nincs kedvünk így élni. Hanem úgy van kedvünk élni, hogy ez mégis csak egy lagzira való meghívás. Mire a lagziba elérünk, akkor tulajdonképpen ott már azzal az önfeledtséggel akarunk lenni, amit itt a földön elkezdtünk megízlelni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )