Szándékos vakság. Tervező én, kivitelező én – megoldások.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Örülök, hogy itt vagytok. Nézlek benneteket. Mintha az első sor közelebb lenne, mint szokott lenni. Jól érzékelem? Tök jó.

Szándékos vakság

Ismétlés

Szándékos vakság az a téma, amit próbálunk kidolgozni. Azért izgalmas nekünk ez az eddigi témáinkkal nem azt mondom, hogy ellentétben, hanem éppenséggel azokat bizonyos szempontból felülmúlva, hogy a szándékos vakság témája érinti az egyes embert, a párkapcsolatot, a családi kapcsolatrendszert, az intézményeket, csoportokat, közösségeket, államokat, egyházakat és a társadalmat, vagyis mindenkit. De hogy nem csak mindenkit külön-külön, hanem bennünket mindenkit, a különböző társas önazonosságunkra vonatkozóan is. Ezért ez egy igazán izgalmas téma, hogy hogyan érint bennünket személyként, és hogyan érint bennünket társas lényként, és a többi. Na jó. (01:00)

A szándékos vakság jellemzői

Így jutottunk el oda, hogy föltártuk azt, amit a szakirodalom nagyon világosan megnevez, hogy a szándékos vakságban mindig van egy közkeletű hiedelem. A közleletű azt jelenti, hogy sokan gondolják rosszul. A közkeletű hiedelmet megerősíti valamilyen általánosan elfogadott érzés vagy érzelem. Azután… például mikor emberek elkezdenek lelkesedni a háborúra. Ismerjük a történelmi tényeket, hogy a XX. században hogyan tudtak emberek fölvonulni, és lelkesedni azért, hogy háború lesz. Ez az érzés pedig azt a hiedelmet, hogy semmi jobb dolgot nem tud az ember csinálni, mint másokat legyilkolni, elég jól megerősítette. Szóval, van egy hiedelmünk. A hiedelmet megerősítik az általánosan elfogadott és átélt érzések vagy érzelmek. Azután a harmadik, hogy mindezt megerősíti az önmagunkról alkotott kép, amit így nevezhetünk egyszerűen, hogy az énkép, vagyis hogy „Hát természetesen én attól még egy kultúr ember vagyok, hogy most ölni készülök. Természetesen, az, ami ott zajlani fog, hát az tulajdonképpen a személyiségemet nem is fogja érinteni. Én továbbra is egy rendes ember vagyok.” (02:15)

Képzeljétek el, ismertem egy olyan férfit, hallomásból… II. világháborút végig harcolta úgy, hogy a fegyverében nem volt lőszer. Az vezette őt erre, amit a kutatásokból már tudunk, emlékeztek, mondtuk ezt, hogyha a rendszer nem működik jól, rendszerszintű hiba, akkor létrejönnek helyzetek, amiben 10 emberből 9 el fog bukni. Ez megint nem kitalált szám, hanem nagyjából ezt tudhatjuk. Ez a férfi azt mondta ott az elején „Ha én olyan helyzetbe kerülök, és van lőszer a fegyveremben, valószínű meg fogok valakit ölni, ezt viszont nem akarom. Mit tudnék tenni? Azt, hogy nem rakok lőszert a fegyverembe.” Nem mondom, hogy ez nem jelentett számára egy csomó dilemmát és feszültséget, morális kérdéseket nem vetett föl, mert nyilván fölvetett. (03:15)

2-3 éves gyerekeknek nem szükséges okos eszközöket adunk.

De, a harmadik, hogy ami megerősíti a szándékos vakságot, az az énképünk. Például, például éppen néhány nappal ezelőtt hallottam valakitől, mert tudjátok, megvan az idei vesszőparipám. Ez nem témánk, nem aranyfonal, ez az én vesszőparipám. El kell ismernem, készégesen, hogy 2-3 éves gyerekeknek nem szükséges okos eszközöket adnunk. De amikor egy 2 éves gyerek megkap egy okos eszközt, az a 2 éves kisfiú, ott vannak valami rendezvényen, a felnőttek felnőttként szeretnének egymással beszélgetni, a gyerek tulajdonképpen nagyon zavaró tud lenni 2 évesen, kétség kívül. Ezért milyen jó dolog, adok neki egy okos eszközt, és ez az okos eszköz lehetővé teszi, hogy az a 2-3 éves gyerek nyugodtan el legyen 2-3 órán keresztül. És én anyaként és apaként hátra dőlök, és azt mondom, milyen ügyes is vagyok. De milyen jól tudjuk használni ezeket a dolgokat. „Milyen sok családban mekkora probléma ez, hogy a felnőtteknek nincs szabadidejük, és lám-lám, a mi kis Katikánk, a mi kis Petikénk milyen jól elvolt.” Igen, és 20 év múlva zombi lesz. És ezt most annyira rossz érzésekkel mondom ki, mert szerepet cserélek veletek, és onnan ülve azt mondom „Na, pap, mit tudja? Károgni tud, ez, most ez az új izéje.” Tehát az énképem az, amikor a gyerekem 3 órán keresztül elfoglalja magát 2-3 évesen egy okos eszközzel, hogy „Ügyes!”. És ezt, hogy ügyes szülő vagyok, ezt egymással meg is erősítjük, megbeszéljük, hogy más ügyetlen szülők hogyan próbálnak valahogy a gyerekeikkel zöld ágra vergődni, míg nálunk mennyire flottul megy minden. Ez a szándékos vakságunkat, hiedelmünket jól meg fogja erősíteni. (05:30)

Társkapcsolati kommunikáció előadás. – „Hol vannak a normális férfiak?”

Mi történt, most csak… nem akarok itt leragadni. Képzeljétek el, ma egy előadásból jövök, és az előadásban társkapcsolati kommunikáció volt a téma, és egyszer csak olyasmi történt, ami soha nem történt előadásban. Egyszer csak nők elkezdtek be-bekiabálni. „Hol vannak a normális férfiak?” Ez történt, komolyan. De úgy, hogy itt akkor egymást föl is erősítették. „Igen, hát akkor… Mikor érnek már minket utol?” Mert ugye pont ott tartottam, hogy a nők általában nagyobb társas- és érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és nőként elvárom egyre inkább, hogy a férjem legyen egy olyan valaki, aki pallérozott társas- és érzelmi intelligenciával rendelkezik, és nem is tud jobb programot kitalálni este, mint egy 3 órás beszélgetést, annak minden színével, illatával, és formájával, és szépségével, és természetesen a focimeccset meg kifejezetten zsigerileg unja. Fölkiáltottak nők, de nem egy, tehát… egymástól valahogy vették át ezt ott. „Igen, igen, normális férfiak, mikor érnek már utol?” Ez önmagában is érdekes volt, hogy milyen… a szenvedély tüze föllobbant a 4-8. sor között. De hogy egyszer csak hátul pedig férfiak elkezdtek beszólogatni a nőknek. Ilyet soha életemben nem tapasztaltam. Elkezdték ezt. „Ha jobb anyák lennétek, akkor nem lennénk ilyenek. Gondolkodni kéne, nem károgni, ti feministák.” (07:10)

Képzeljétek ezt el. Nem t’om ki gondolta, hogy egy ilyen előadásra érkezik, de minden esetre, tudjátok az volt a téma, hogy társkapcsolati kommunikáció. Végül is nem határoztuk meg, hogy ez milyen formában fog megtörténni, ez csak a mi szűk látókörűségünk, hogy a témát majd az előadó vezeti föl, és mindent a kezében tart. Mert a téma 20 perc alatt fölrobbantotta a termet. Ez elvileg egy művelődési ház, más néven kultúrház, és… De ahogy egymásnak estek ott a férfiak és a nők, tulajdonképpen azt találtam mondani, hogy az, hogy ennek a témának van létjogosultsága, ez most bizonyosodott be. Egyszerűen le kellett állnom azzal a szöveggel, amit elképzeltem, hogy mondok, mert egyszerűen a pillanat, a helyzet, a realitás fölülírta. Hihetetlen izgalmas volt, és most nézzétek el nekem ezt, hát annyira izgalmas volt, az jó, akkor egyszer csak nézzük folyamatban, és nézzük rendszerben. Hát nyilván abban néztük, de hogy akkor egy picit más oldalról megközelíteni. (08:20)

Itt van most ez az édesanya, ugye, aki hallatlanul örül, hogy a 2-3 éves gyerekét milyen zseniális módon tudta tulajdonképpen az útból elpucolni, hogy ő persze ő fáradt… Minden megértésem az anyukáé, tödödödö, nincs anya szidás itt, hanem jelenségek föltárása van, amennyire nekem ez megy. Akkor mi történik? Tehát itt van akkor ez az énkép, hogy milyen klassz anya vagyok, és a gyerekem, trömm-dömm. Ugyanez a kisfiú 20 év múlva egy fél-zombiként az érzelmi és társas intelligencia minimumával próbál majd… ha egyáltalán próbál majd kapcsolatokat keresni. Hát miért próbálna? Nagyon macerás dolog. Hát miért próbálna? Mi ráneveltük őt arra, hogyha valami szükséglete van, akkor ne embereket kapjon, hanem okos eszközöket. Tudom, hogy erről már beszéltem, most nem is ez az érdekes, bll-ll-llömm. Csak ahogyan nézem, hogy 20 év múlva mi történik, és ugyanez az anya most egyszer csak már nem azt… „Ajj, mi lett a fiammal? Mi lett a lányommal? Ajj-jaj-jaj!” (09:30)

A gazdasági világválság oka a mohóság.

Emlékeztek, mikor megkérdezték a gazdasági világválságkor az egyik legnagyobb, legnevesebb amerikai közgazdász professzort, na mondaná meg, hogy tulajdonképpen ennek az egész összeomlásnak mi van a hátterében. Azt mondta, hogy a mohóság. Na most képzeljünk el egy 2 éves és egy 3 éves kisfiút, akit nem egy anya nyugtat le, és nem az lesz az alap élményem, hogy tulajdonképpen amikor nekem valami hiányzik, vagy feszült vagyok, vagy nem vagyok biztonságban, vagy vágyaim vannak, szükségleteim… Azt se tudom, mi hiányzik, hát 2-3 éves vagyok. Egyszerűen csak ideges vagyok, hát mit tudom én, mi hiányzik. Egy kis kölyök vagyok. De úgy erre a helyzetre újból és újból egy ember ad nekem valamiféle megoldást, egy ember. Hát akkor az lesz az alap élményem 20 meg 30 évesen, hogy érdemes az emberek felé fordulni, és velük kapcsolódni, hát mert ez az alap élményem. De ha nekem mindig az az élményem, hogy az összes feszültségemre, vágyamra, szükségletemre mindig valami eszköz lesz a válasz, mindig valami eszköz. Az eszközök pedig nem boldoggá tesznek, hanem sóvárgóvá. Sóvárgunk, és dgg-dggg-dgg. Hát persze, hogy mohók leszünk. Milyenek legyünk? Azért leszünk mohók, mert érezzük, hogy még van bennünk itt valaki, aki vágyik egy másik személyre, még van bennünk valaki, akinek van valami elképzelése, hogy mit jelent egy szexuális harmónia, még van bennünk valaki… Értitek, valami vágy, hogy egy másik embernél otthonra lelni, egy másik embernél megpihenni. Nem, de hát ezt jobban tudjátok, mint én, értitek. (11:10)

De hogy, hogy… már azt se tudjuk, hogy hova forduljunk. Van már egy csomó nagyon korai beültetett akadály és képesség hiány, hogy egyáltalán hogyan lehetne azt egy másik személlyel. Ezért újból és újból a függőségek régen kialakultak. Persze, hogy ott lesz a mohóság. Hát ha folyamatában nézem, akkor amikor most örülök éppen, hogy a gyerekemmel milyen ügyesen ezt a 3 órát megoldottam, de a könnyeim patakzanak… Nem t’om, ez a mániám lett most, tényleg. Na most, tehát! (11:50)

Fönntartja a szándékos vakságot az énkép, nyilván egy idealizált énkép. Orvosok mindig jót tesznek, a papok mindig okosakat beszélnek, vagy nem t’om. Hát nincs így, na. Negyedik, hogy tulajdonképpen az, amit láthatnánk, nem véletlenül mondjuk, hogy szándékos vakság, mert amit láthatnánk, azt látjuk is. Megvannak a számok, adatok, tények, kutatási eredmények, minden nyilvános, nyilvános, a lényeg nyilvános, tudható, látható, olvasható, kézbe vehető, minden itt van, hahh. (12:25)

Paul McCartney: hétfőnként ne együnk húst.

És a negyedik… után az ötödik, hogy az igazság ismerete nem elég a változáshoz. Éppen arra gondoltam vasárnap, úgy szíven ütött ez, hogy… Derülni fogtok majd rajtam. Paul McCartney kiállt azért… Nem kiáltott, hanem kiállt azért, hogy hétfőnként az emberiség ne egyen húst. Ez jópofa dolog. Tulajdonképpen mi ezt már régen kitaláltuk, de teljesen mindegy, hogy hétfőn vagy pénteken nem eszünk húst. De ha… most ez nem a harmadik szék, hanem most csak leültem valahova. Nehogy megzavarodjatok, az énképnél itten… Hogy tudjuk azt, számok, adatok, tények, pontosan tudjuk, ha az emberiség úgy döntene, hogy hetente egyszer senki nem enne húst, akkor minden éhező ember a földön megfelelő táplálékhoz jutna. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen hamburger elkészítéséhez több ezer liter vizet kell fölhasználnunk. Amikor az állatokkal etetjük föl a növényeket, majd mi az állatot fogyasztjuk el, ez az egyik legkizsákmányolóbb és gátlástalanabb, és… hogy is mondjam ezt, gazdaságtalanabb megoldás az emberiség élelmezésére. (14:15)

Tehát még csak nem is azt kellene tennünk, hogy hirtelen akkor mindenki ne egyen jó kis steaket. Együnk, csak mondjuk hétfőn ne, vagy pénteken. De énfelőlem bármelyik napot választhatnánk. Az adatok teljesen nyilvánosak, és nem egy éve, hanem évtizedek óta tudjuk, hogy tulajdonképpen néhány végtelenül egyszerű változtatás az életünk legnagyobb nehézségei felé hatalmas megoldásokat jelentenének. És hiába tudjuk, ez a tudás a változáshoz nem elég. (15:00)

A szándékos vakság okai

Rendszerszintű problémák

Emlékeztek, hogy a rendszerszintű problémák, most akkor már folytatom is, hogy elkezdtünk beszélni, mi a szándékos vakság okai, okok. Nem a leírás, jelenség, hanem okok. Az egyik: rendszerszintű problémák. A rendszerszintű probléma például, hogy amikor ezt tudjuk, hogy tulajdonképpen elég lenne hetente egyszer senkinek sem húst enni. Mit gondolunk erről, hogy az emberiség nagy problémája az éhínség? És nem így van, mert a rendszerszintű problémáknál, most lerakom… ejj, a rendszerszintű problémáknál tudjuk, hogy hogyan van a folyamat. Amikor egy probléma nem rendszerszintű, egyszerűen csak akad egy nehézségünk; van egy probléma, megoldás, megoldási kísérlet, valamit próbálunk vele tenni, és a végén a dolgok jóra fordulnak. De a rendszerszintű problémáknak a leírása nem így néz ki, hanem van egy probléma, vannak a megoldási kísérletek, és a helyzet még rosszabbra fordul. Ettől rendszerszintű a probléma. (16:00)

Egy pont után pedig, amitől igazán rosszul vagyunk, azok az elégtelen megoldási kísérleteink. Nem a problémánk, hanem az elégtelen megoldási kísérletek. Ez hogy jön most ide? Úgy, hogy amikor azt gondoljuk naivul, hogy hát ez nem egy rendszerszintű probléma, hogy van egy csomó ember, akinek nincs mit enni, vagy nincs mit inni, hanem hát ez egy probléma, amit tulajdonképpen hát ki kéne találni, kicsit akkor… megoldanánk. De ez egy rendszerszintű probléma, ezért tudjuk a problémát, és a megoldási kísérleteink elégtelenek, nem a probléma nagyon nagy. Hiszen néhány egyszerű döntéssel ez a probléma orvosolható lenne. De mert nem így történik, tulajdonképpen a megoldási kísérleteink a probléma részévé válnak, majd magává a problémává. Amikor az alkoholbeteg azért iszik, mert az anyja nem szerette őt eléggé, nem törődött, nem gondoskodott, egy csomó strukturális zavara van, akkor ő 50 év múlva nem abba fog belehalni, hogy az anyja nem szerette, hanem az alkoholba. (17:10)

Ezért merem azt mondani, hogy például az, hogy a Földön vannak emberek, akik éheznek, az egy rendszerszintű probléma, és az igazi nehézségünk már nem az éhínség, mert azt így (Csettint – szerk.) meg lehetne oldani. Nem is kellene sokat befektetnünk nekünk, elég lenne hetente egyszer nem enni húst, ennyi bőven elég lenne. Aki már egyszer nem eszik, te két nap nem eszel, na, te is csinálj valamit, hogy átérezd, hogy járultál ehhez hozzá. A nehézségünk az, hogy a megoldási kísérleteink elégtelenek, és ettől lesz rosszabb a helyzet. (17:45)

„Mit számít az egy ember?”

Így kapcsolódik az előzőekhez, mondottakhoz, hogy tulajdonképpen akkor mi is az igazi problémánk? Például a mohóságunk. Nem az éhínség. Mert ha én azt mondanám, hogy hetente egyszer nem eszem húst, ezzel hozzájárulnék valamihez, hogy ez a probléma ne legyen. De mégis ezek, mert azt mondom „Mit számít az az egy ember? Mit számít, hogy én nem eszek? Akkor is levágják azt a marhát, akkor is kivágják azt az esőerdőt. Jaj, hát az egy ember nem számít.” (18:20)

Az egyik legdrámaibb élményem az volt, mikor… Ez legalább 20 éve volt, de úgy őrzöm magamban azóta, az élmény annyira fájdalmas volt, hogy rájöttem, hogy nekem ez jó. Tényleg, hát néha a fájdalom megtanít bennünket valamire. Fogtam, és akkor megálltunk a kereszteződésben, egy szociológussal mentem egy szociológiai konferenciára. Jóban voltunk, és… Most is, csak, na nem addig a pillanatig. Fogtam, mikor megálltam a pirosnál, pont akkor váltott sárga-piros. Puff, lekapcsoltam a… Mit? Nem a gázt, értitek, nem a gázt. Hanem a gyújtást levettem róla, ugye így mondják. Nem t’om, na, pap vagyok, nem kell hozzá értenem. Ugye akkor nem járt a motor. S akkor ült ez a srác mellettem, azt mondja „De most ezt miért kapcsoltad le? Mindjárt zöld lesz. – Igen, igen, de tudod, arra gondoltam, hogy ha most lett piros, akkor az legalább 30 másodperc. Én ismerem ezt a lámpát, ez nem egy ilyen 5 másodperces izé, hát addig se pöfögök. Ezt… meg tulajdonképpen ezt így élvezem is, meg egy jó érzés.” Azt mondja nekem „Te gondolod, hogy ez számít? Ez a te 30 másodperced?” Mondta nekem a szociológus, miközben mentünk egy szociológiai konferenciára. Tudjátok, hát ez nekem úgy bevésődött, hogy azóta… egyszer csak meggyőződésem lett, hogy az a 30 másodperc tuti, hogy számít, az tuti biztos. De hogy nekem számít, az biztos, és tulajdonképpen ez már nekem elég is. (19:55)

Vagyis, ezért emlékeztek, mikor azt mondta az a közgazdász professzor, hogy mi ennek a nagy kalamajkának az oka: a mohóság, akkor tehát nem az éhínség a nagy problémánk, hanem a mohóság. Az, hogy hétfőn még reggel úgy keltünk föl, hogy „Na, lehet, hogy kipróbálom, nem eszek húst.” De este már hulla fáradt vagyok… „Na jó, na jól van. Egész nap melóztam, meg toltam, meg minden. Most akkor mit egyek? Izé, na, ilyen kis maszatot? Vagy mit, humuszt? Tudod, mikor!” Hrrkk-hrrkk-hrrkk! Most nehogy úgy vegyétek, hogy a húsevőkön töltöm ki az indulataimat, nem erről van szó, csak éppen ahogy tudjátok, úgy járok-kelek, és szóval hogy hogyan eleven bennem ez a téma. (20:45)

Úgy, hogy egészen világosnak látom ezt, hogy nem az éhínség az emberiség problémája, hanem a mohóságunk, vagy az önuralom hiányunk. Emlékeztek, hogy még csak nem is a félelem. Mert amikor a New-England-i halászok elkezdték túlhalászni a vizeket, a halállományt, és mondták nekik a kutatók. „Kicsit álljatok le! Picit kevesebbet kell, és akkor megint regenerálódik a populáció.” Micsoda szép magyar mondat ez: regenerálódik a populáció. Nem is szoktam idegen szavakat használni, direkt, mert nincs szükség rá. Hogy akkor elkezdtek még többet halászni. Ez a történet meg nagyon jól mutatja, hogy még csak nem is a félelem. Mert ha ők félnének, és féltenék a következő nemzedéket, akkor nem halásznának annyit. Éppen ha a félelem volna, akkor az volna a logikus „Hííí! Hú, akkor utolsó pillanat. Gyerünk, gyerünk! Akkor vissza kell fogni…”. Tehát nem a félelem, hanem a mohóság. Ezért, ezért tartom izgalmasnak, hogy megvannak ezek a vakságaink, ha leegyszerűsítjük, az éhínség az emberiség problémája. Áá-ááá! Sokkal inkább akkor a mohóságunk, a szándékos vakságunk. Sokkal inkább ez, ezek a nehézségeink, az önuralom hiányunk, és a többi. (22:10)

Hogy kapcsolódik ez a mániámhoz? Emlékeztek, hogy az édesanya és az édesapa büszke magára azért, hogy 3 órán keresztül a gyerekével nem volt semmi probléma. Az… jól van, értitek már, ugye. Most nem, na… de… gyerünk! Első ok, így neveztük meg, hogy rendszerszintű problémák. Ha rendszerszintű problémák vannak, létrejönnek helyzetek, amiben aztán az egyes ember 10 esetből 9-szer el fog bukni. Hmm-hmm. (22:50)

Egyirányú figyelem. Megszűrjük, ami a hiedelmeinket kikezdi.

Második, hogy egyirányú figyelem. Tehát már eleve tik-tik-tik, ki is szűrűnk bizonyos dolgokat, ne is lássuk őket. Harmadik, hogy a hiedelmeinket veszélyeztető mindenféle dolgot megpróbálunk kizárni, hogy a hiedelmeinket fönn tudjuk tartani. A negyedik volt, most nem sorrendben mondtam, ez pedig az, hogy minden, ami negatív érzéseket kelt bennünk, ezeket próbáljuk kizárni. És most erről a székről kezdtünk el beszélni, és azt mondtuk, hogy aha, tehát megpróbáljuk kizárni, és kiszűrni mindazt, ami a hiedelmeinkkel ellentétes. (23:30)

Így kezdtünk el beszélni, emlékeztek, a viselkedési közgazdaságtan, 2017 Nobel-díj. Elég egy diplomát megszereznünk, vagy a PhD fokozatot, és megtanultunk embertelennek lenni. Vagyis, a szándékos vakság témájához ez úgy kapcsolódik, hogy ahogy körbe nézünk, már nem látunk embereket, hanem ökonokat, ahogy Richard Thaler ezt fogalmazta. Már ökonokat látok, és a pap bűnös lényeket lát, és a tanár biomasszát lát, meg pedagógiai elveket lát, és a jogász jogalanyokat lát, és a… nna. Megtanulunk nem embereket látni. Hát ha van vakság, akkor ez biztos az, hogy megtanulunk nem emberszámba venni egy másik embert. És tulajdonképpen ez történik, hogy… mondhatnánk kedvesebben, de végül is ez történik. Semmi… ahogy most beszélek, nincs bennem semmi rezignáltság, vagy ilyen reményvesztettség, vagy fásultság, vagy nem t’om mi. Inkább annak az örömét szeretném valahogy átadni nektek, hogy de jó, hogyha ezt látjuk, hogy ez egy jó dolog. Egyszer csak lehet ugrálni, mint egy kisgyerek, hogy ez megvan, vagy látom, de jó, dúú-dúú-dúú. Hogyha már látom, akkor, akkor már sokkal több van a kezemben, mint addig. (25:00)

Tervező én, kivitelező én.

Így jutottunk el oda, hogy ugye ez a Richard Thaler ezt mondja, hogy milyen érdekes, hogy ha a helyzetünket szeretnénk pontosabban leírni, akkor legalább egy kétrészes énmodellt kell használnunk. Az egyik rész, amire azt mondjuk, hogy a tervező én, és a másik pedig a kivitelező én. De hogyha teljesen a kivitelező énnek adjuk át a terepet, akkor ő élvezni akarja az életet, fütyül a múltra, a jövőre, ő akkor… Krrr! Jöjjön a hamburger! Kettő, duplán, sajttal. A kivitelező ezt tudja: „Hakapeszi ha kap, eszi.” És ez marha jó, hogy ő tudja élvezni az életet, majd erről úgyis akarok beszélni, az nagyon jó. (25:50)

Megoldási lehetőségek, párhuzamok.

Ismétlés

Így jutottunk el oda, hogy aha, tulajdonképpen van már előzetes tudásunk és ismeretanyagunk arra, hogy amikor megpróbáljuk a mi jelenségeinket, az emberről való gondolatainkat leírni úgy, hogy két énrészünk van, hogy erről már van jó pár modellünk. Ezeket most érdemes egyben is látni, nem csak külön-külön az egyes témáknál. Akkor most csak ide hozom, ami elhangzott. Áhh, na gyerünk! Hát ez… milyen hatékony vagyok! 15 perc alatt micsoda összefoglalás, hűű! Azt mondja. (26:30)

Emlékező én, tapasztaló én.

Beszéltünk arról, hogy… aha, emlékező én, tapasztaló én. És mi lett a nagy fölismerésünk? Hogy több időt töltünk az emlékező énben, mint a tapasztaló énben, ezért aztán érdemes tudnunk jól bánni a múltunkkal. Ennek van három kulcsa, nem ragozom. De azért ragozom, ha valaki… Tudom a múltamban a csúcspontokat, nagyon világosan látom a pozitív fordulatokat, és tudom, hogy a múltam kapcsolatait, eseményeit, történéseit legalábbis magamban hogyan tudom egy reálisan pozitív befejezéssel őrizni. (27:10)

A megbocsájtás folyamata.

Hogy mondjuk, emlékszem egyszer volt egy előadás a megbocsájtásról. Azt kérdezte ott valaki, hogy „Atya!” Ugye nem én voltam, én is ültem ott a sorokban. „Atya! Honnan tudhatom, hogy valakinek megbocsájtottam? Van olyan sérelmem, ami iszonyatosan fáj még 30 év múlva is.” Nagyon, nagyon nagy jelentőségű egy megbocsájtás történetnél, hogy megkülönböztessek két dolgot. Az egyik a megbocsájtás, a másik a meggyógyulás. A kettő folyamat párhuzamosan megy, de e két folyamat nem ugyanaz. Az a jó hír, hát ki tudja, hogy ez honnan jó hír, aki akar megbocsájtani, vagy volt egy pont, amikor úgy döntöttem, hogy meg akarok bocsájtani, hogy a megbocsájtás már akkor lehetséges és reális, amikor még fáj. Tehát a megbocsájtás nem akkor történik meg, amikor már egyáltalán nem fáj. Mert ha a realitásban vagyok, akkor – ez nem olyan jó hír – vannak olyan sérelmeink, amelyek egy életen keresztül fájnak. Nem vagyunk ugyanolyan lelki alkatúak. Van, aki könnyebben megemészt valamit, van, aki sokkal nehezebben. Most ebbe nem is akarnék belemenni, csak a tényszerűség. (28:40)

Maradnak olyan sebeink, amelyek nem gyógyulnak meg teljesen. Ahogy azt egy számomra nagyon kedves teológia professzor mondta, az élet akkor kezdődik, amikor a halálos sebet megkaptuk. Ez tudom, hogy egyáltalán nem hangzik szívderítően, de nagyon reális, és azt mondjuk, a halálos sebet mindannyian valamikor meg szoktuk kapni. Lehet, hogy valahogy úgy az élet adja, valami veszteséggel. Általában mások közre szoktak működni benne. Ezzel csak annyit mondok, hogy ezért ha meg tudom különböztetni, mi az, hogy most a megbocsájtás folyamatában hol tartok, és a meggyógyulás folyamatában hol tartok. Ezért a válasza a következő volt ennek a papnak. „De akkor honnan tudhatom, hogy megbocsájtottam?” Azt mondja „Onnan tudhatod, hogy amikor jó szándékkal már imádkozol érte, akkor megbocsájtottál.” Ugye nemde úgy van, hogy amikor mondjuk van egy házastársi konfliktus, hát még nekem iszonyatosan fájhat, ami volt múlt héten, vagy egy évvel ezelőtt. De ha megkérdezik tőlem, hogy tudok-e jó szándékkal gondolni már a házastársamra, akarom-e a javát, akarom-e hogy a helyzet jobb legyen? Hát akarom, igen, tudok így rá gondolni. Miközben még nagyon fáj. Hejj! (30:25)

Tehát, beszéltünk erről, hogy az emlékező én és a tapasztaló én. Ezért az emlékező én, egy megbocsájtási és meggyógyulási folyamatban, mikor azt mondja „Én azt sejtem, vagy gyanítom, hogy ez a fájdalom, ami bennem van, ez lehet, hogy még sokáig megmarad. Az is lehet, hogy talán sose gyógyulok meg, de én akarom az ő javát.” Hogy úgy képzelem el, mondjuk egy hívő ember azt mondja „Én úgy képzelem el, hogy nem akarnám, hogy ő ne üdvözüljön. Hát, ez nagyon fáj, meg piszok dolog volt, de hát… azért azt nem akarnám neki, hogy na…” De ha csak a javát tudom akarni, akkor azt mondom „Számomra ez a nagyon fájdalmas történet most ott tart, hogy én a javát akarom.” És ez egy pozitív befejezés. Tehát beszéltünk erről, most mindig a viszonyoknak a tapasztalata vagy tanulsága érdekes számomra. Itt az első, hogy a jóllétünk egyik kulcsa nem is a jelen, hanem a múltnak a bennünk élése. (31:45)

Lassú gondolkozás, gyors gondolkozás.

Második, amiről beszéltünk: lassú és gyors. Ugye, lassú részünk, gyors részünk. Lassú gondolkozás, Kahneman. Ott arra jutottunk, hogy a lassúnak nem kell fölgyorsulnia. Van olyasmi, ami csak lassan tud bennünk megtörténni. És hogy az a jó, hogyha szánunk időt a lassú dolgok megtörténésére bennünk. Ha mindig lefoglaljuk magunkat, mindig, mindig stimuláljuk magunkat valami gyors dologgal, hogy de nagy dolog egyszerűen csak időt szánni… Például, időt szánni arra, hogy valami fájjon. Tulajdonképpen mint valami… a lélek sebére gondolok. Azt mondom, ez a legjobb dolog most, ami történik. (32:40)

Mikor gyászmisét tartok, vagy temetek, egyszer-egyszer meg szoktam ezt kérdezni, hogyha tudom, hogy nem értik félre, vagy nem veszik provokációnak, vagy tudják, hogy van bennem együttérzés. „Egyébként akarnátok-e, hogy most ne fájjon nektek ennyire, most?” Tudjátok, az az érdekes, hogy fölteszem ezt a kérdést, egy csomó ember, aki addig egyáltalán nem figyelt rám, mert éppen gyászol, ugye, mással van elfoglalva, mint hogy a papot hallgassa. Egyszer csak fölemelkednek a fejek „Mi? – Igen, lehetséges, megoldható, hogy ne fájjon annyira. Az a kulcsa, hogy ne szeressük őt annyira.” Tulajdonképpen eldönthetjük, hogy fontos-e nekünk, és szeretjük-e, mert akkor fáj, vagy pedig hát akkor, akkor nem fog annyira fájni, ha azt mondjuk, hogy nem is számít. Ezért például a lélek sebeinél igenis van annak jogosultsága, ami egészen abszurdnak tűnik, hogy egyszerűen megengedem, hogy fájjon, és tudom, hogy ez a fájdalom, ez most rendben van. Hogy most pont valami olyasmit csinálok, ami a legjobb dolog. És hogyha most innék helyette, vagy ennék helyette, vagy egyéjszakás kalandban lennék, az pont nem lenne ennyire jó. Sokkal élvezetesebb lenne, de nem lenne olyan jó. Következő. Tehát itt arra jutottunk, hogy a lassú részünk nagyon értékes. Azután. Nem kell fölgyorsulnia. (34:25)

Gyermeki rész, felnőtt rész.

Beszéltünk a gyerekről és felnőttről. Ott pedig arra jutottunk, hogy a gyereknek nem kell fölnőnie, hanem szabadnak és egészségesnek érdemes lennie. (34:35)

Boldog embernek lenni, vagy boldognak érezni magunkat.

Azután beszéltünk arról, hogy boldog embernek lenni, vagy csak boldognak érzeni magunkat. Ott arra jutottunk, megint csak milyen izgalmas dolog, hogy aki arra törekszik, hogy boldog ember legyen, ő nagy valószínűséggel többször fogja magát boldognak érezni. Aki arra törekszik, hogy boldognak érezze magát, ő nagy valószínűséggel alig fogja magát boldognak érezni, és ezért élvezetek után fog nyúlni, amitől pedig sosem lesz boldog. Mrrhh! És akkor… ez az. Amiről nem beszéltünk. (35:15)

Individuális én, társas én.

Minden kultúrának meg szubkultúrának megvan a véleménye arról, hogy az individualitásunkat érdemes kidolgozni, és mindenféle csoport és közösség és intézmény az csak zavar bennünket ebben, mert korlátoz, meg akadály. Vagy pedig, hogy a társas énünk az igazi rendes énünk, és az individuális énünk csak belepiszkít nekünk a dolgainkba. Nem olvastam ezt a könyvet, csak a címét olvastam, hogy „Az egó az ellenség.” Lehet, hogy ti láttátok a könyvesboltban. „Az egó az ellenség – Pusztítsd el az egódat, hogy jól legyél.” Hát ha az ÉN-t elpusztítjuk, akkor nem tudom, ki fogja vezetni a hajót. Hát az ÉN-re szükségünk van. Carl Gustav Jung olyan zseniálisat mondott, azt mondta, erős énre van szükségünk ahhoz, hogy a tudattalannak az embert szétfeszíteni tudó tartalmait képesek legyünk befogadni. Ha nincs elég erős énünk, a szándékos vaksághoz fogunk menekülni, mert hiszen állandóan fenyegetve érezzük majd magunkat. (36:45)

Egy erős énnel, az nem önzés, meg nem egoizmus, egy erős énnel megengedhetem magamnak, hogy azt mondjátok „Feri! Te a papos történetet idén már kétszer mondtad el. <<A te lelkeddel is, Imre.>> Az már kétszer hangzott el, most mondod harmadszor. Mhh!” Szóval, ha van elég erős énünk, és valaki azt mondja „Ez nem volt jó.”, akkor, akkor ezt el tudjuk viselni anélkül, hogy akarnánk támadni, menekülni, védekezni, vagy lefagynánk. Ezért az individuális én és a társas én összefüggésében, ahogy látjuk magunkat, nem az a jó megoldás, hogy eldöntjük, hogy melyik a jó, és melyik a rossz, és akkor azt ütjük-vágjuk, hanem vágjuk vagy vágyjuk, ez nem mindegy, hanem megpróbálunk egyensúlyt létrehozni, és ez kifejezetten nehéz lesz. Erre úgy utalnak a kutatók, hogy amikor azt mondjuk, hogy nagyon jó a társas énben lenni, akkor az remek, de akkor korlátoztuk az önérvényesítésünket. Különben a társas énben nem tudunk hatékonyan lenni. (38:10)

Azt mondta a barátod ma este 7-kor „Én biztos nem akarok ide jönni. Mi? Ez a szándékos vakság? Hát nyissa ki a szemét, ’oszt akkor lát. Ennyi. Most ezért ide jön, az egész estét el…barmoljuk.” És aztán látja a te szomorú tekintetedet, és akkor azt mondja „Jól van, megyek. Jól van, jó. De akkor utána bemegyünk a palacsintázóba, eszünk valami jót!” Azt, hogy a társas énünkben boldogan legyünk, az azt jelenti, hogy az önérvényesítésünket elkezdjük korlátozni, csak ezt szabadon csináljuk. Amikor az önérvényesítésben vagyunk, akkor van bennünk egy őrláng, és az őrláng azt mondja „Ide figyelj, Feri! Ha ezt tovább csinálod, ez a kapcsolataid rovására fog menni. Legyél képes visszafogni magad!” (39:10)

Tehát nem az a célunk, hogy eldöntsük, kinek van igaza, és melyik a jó, hanem az, hogy egyensúlyt találjunk. És ha az a célom, hogy a kettő között legyen egyensúly, az azt jelenti, hogy igent mondtam a feszültségekre, amit utálunk. Mert akkor az azt fogja jelenteni, hogy egy újból és újból megjelenő belső feszültséggel, dilemmával, konfliktussal leszek hajlandó élni. És ezt szívesen megúsznánk például azzal, hogy azt mondjuk, hogy az individualitás a jó irány. S akkor leegyszerűsítettük annyira az életet, hogy megszabadultunk ettől a belső feszültségtől, és azt mondjuk „Hát tulajdonképpen a társkapcsolataink nem azért mentek tönkre, mert individuális vagyok. Dehogy azért! Nincs egy normális pasi, hát azért. Hol? Tessék, a Feri mondta a mai előadáson, a nők kiáltoztak a 4. és 8. sor között, hogy hol van egy rendes pasi. Na, hát ezért mennek tönkre. Hát a hülyével nem fogok együtt élni, na.” Ebben az esetben, ha eldöntöm, hogy az individuális én a frankó, és ez pedig, hát ez így a tutyimutyiság, megalkuvás, és a többi, akkor tulajdonképpen megóvom magamat a belső feszültségtől. De az életem nem vesz jó irányt. (40:45)

Nyilván eldönthetem azt is, hogy… „Nézzétek, az élet kulcsa a kompromisszum. Kompromisszum-késznek kell lenni. Na, alkalmazkodni, engedni. A jó házasság titka, hogy engedünk.” Ez ugyanannyira ijesztő. Mert mikor azt mondom, hogy a jó házasság titka, hogy engedek, akkor megszabadultam a belső feszültségtől, és mondjuk 30 év múlva kipurcantam. Akkor szoktak asszonyok az asztalra csapni. Pfff! És azt mondják, hogy „Most lett elegem!” Amikor egy asszony, az a fajta az asztalra csap, és azt mondja, hogy „Elegem van, hogy begyalázódtam alád.”, akkor ismerjük azt a forgatókönyvet, hogy olyan sokáig mondta azt, hogy… (Mutatja, hogy „Elég!” – szerk.) hogy azzal, ahogyan az asztalra csapott, azzal a lendülettel már írja is a jogásznak a válást. Attól kezdve az egész drámai. Ismeritek ezt a forgatókönyvet, ugye? Hogy valaki nagyon itt ül, és amikor egyszer csak úgy kicsordul, és fölrobban ez az egész, akkor viszont már nem lehet vele szót érteni. Semmi esélye a megújulásnak, mert akkor arra jutott, hogy tévedett, és most jön ez a korszaka, és akkor nekiáll önérvényesíteni. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hát ezek a székek… Most nézzétek, mit csinálnak! Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egyik vakságból átment a másikba, és amit megoldott, hogy ne legyen belső feszültsége, legalábbis e kettő között. (42:55)

Sebzett én, egészséges én.

Na, jó… és még egyet szeretnék idehozni, mielőtt akkor rátérünk arra, amit Richard Thaler mondott. Ez pedig a sebzett én és az egészséges én. Volt erről már szó most? Nem. Ti mondtátok. Nem mondtam el ezt múltkor, se azelőtt? Jó. Azt mondja. Ezt sem akarom hosszabban, hanem megint csak a lényegét. Mit tanulhatunk meg abból, ha magunkat képesek vagyunk úgy látni, hogy nem leegyszerűsítve, hanem legalább úgy, hogy két résznek a dinamikájából, dilemmájából érthetünk meg valamit magunkból. Akkor pedig azt mondom, hogy van mindegyikünknek egy sebzett része, és van mindegyikünknek egy egészséges része. (43:50)

Alkoholbetegség.

Az alkoholbeteg az a valaki, aki azért van nagyon rossz helyzetben… Nem azért, mert van egy sebzett része, ez a naiv hozzáállásunk. A naiv hozzáállás az, hogy ez a probléma, és akkor a sebzett résszel kell valamit kezdeni, és kész. Ez a naiv hozzáállásunk, de az alkoholbetegség az rendszerszintű probléma. Ezért az alkoholbeteg nagy problémája nem a sebzett része, hanem az, hogy amikor a sebzett részében van, akkor teljesen elveszti a kapcsolatot az egészséges részével, mintha nem lenne. Ezért amikor bent van a kocsmában, akkor nincsen kapcsolata önmagával, mint egy férjjel, önmagával, mint édesapával, önmagával, mint házastárssal. Az egészséges részéhez nem tud hozzáférni, és most inni fog mondjuk 3 órán keresztül, és végig a sebzett részében lesz. Legközelebb az egészséges részében akkor lesz, amikor reggel fölébred, és mondjuk elkezd átélni valami bűntudatot. Ebben a pillanatban ez iszonyatosan fájdalmas lesz neki, hogy már megint így volt, és tulajdonképpen a felesége nem áll vele szóba. Reggel nem is szól hozzá, és ez még jobban fáj neki. Ez föleleveníti azt, amiért valamikor elkezdett inni, hogy az anyja nem törődik vele, és ezért délután átlép a sebzett részébe, és megint inni fog. (45:35)

Például a szenvedélybeteg nagy nehézsége nem az, hogy van egy sebzett része, hanem az, hogy amikor a sebzett részében van, elveszti a kapcsolatot az egészségessel, és amikor az egészséges részében van, akkor tagadja a sebzett részét. Azt mondja „Hogy lennék már alkoholista? Bármikor lerakom a poharat. Ne szórakozzunk! Nagyböjtben sosem iszok.” Tudjátok, az alkoholbetegség egyik tünete az időszakos leszokás. Az egy tünet, és négy tünet már elég ahhoz, hogy azt mondd, hogy „Alkoholbeteg vagyok.” Az egyik, hogy azzal, hogy bizonyítsd, hogy te bármikor le tudod tenni az alkoholt, ezért adventben és nagyböjtben sosem iszol. Tudjuk, hogy az időszakos önmegtartóztatások, mikor ezt csináljuk, azok nagyszerű módszerei a vágy fölkeltésének. Lehet számolni, már csak 20 nap, már 15, 10… és húsvétkor, húsvéthétfő, háháháááá, ereszd el a hajam. Illetve december 25-dike estétől, mert a 26 az… akkor viszont lehet kómában feküdni, filmszakadással. (47:10)

Az alkoholbeteg ember problémája, hogy amikor az egészséges részében van, tagadja a beteget, és amikor a beteg részében van, nem tud kapcsolódni az egészségeshez. Ezért amikor az egészséges részében van, azt mondja, hogy „Miért mennék én el addiktológushoz? Ki az, mit tud az? Ne vicceljünk már!” Ezért amikor a józan eszénél van, akkor nem foglalkozik a beteg részével, amikor meg itt van, akkor meg… na. Mi a nagyon izgalmas? Hogy itt megint nem az derült ki, hogy a beteg részünket meg kell gyógyítani, hiszen vannak halálos sebeink. A halálos sebeinket, nevezhetjük strukturális zavaroknak vagy hatalmas veszteségnek, vagy egy traumatikus életeseménynek, sok minden van. Van, amiből nem gyógyulok meg. Az egészséges ember nem az a valaki, akinek nincsenek sebei, hanem az, aki képes az egészséges részéhez kapcsolódni. Tulajdonképpen egy szenvedélybetegnek a gyógyulása nem úgy történik, hogy az összes gyerekkori baja meggyógyul, az anya kapcsolata, a mindene meggyógyul, hanem úgy, hogy a segítő segít neki lépésről lépésre kapcsolatot találni az egészséges részével. (48:50)

Ezért van az, hogy amikor az alkoholbeteg éjszaka fölébred, és azt mondja „Ha ma nem iszom, ha most nem iszok, megőrülök.” Ugye a szenvedélybetegség WHO szerint való egyik kritériuma, hogy ellenállhatatlan vágyat érzel, aminek nem tudsz parancsolni. Ezért hajnali 3-kor az a benyomásom, hogy egyszerűen ki kell mennem. És egy tisztességes alkoholbetegnek van mindig dugi piája, mert sose lehet tudni, hogy ki fogok menni. De ha ki is öntöttem a lefolyóba, egy teátrálisan őszinte gesztussal három hete, lemegyek az éjjel-nappaliba, tudom, hogy hol van. Mert ha két neuron van az agyamban, akkor is tudom az egyikkel, hogy hol van az éjjel-nappali, és oda most le fogok menni. Amikor ő érzi az ellenállhatatlan vágyat, akkor mi segít neki? Az, hogy elér az egészséges részéhez, és az egészséges része látja a sérültet, és azt mondja „Na ennek fele se tréfa. Te most akkora bajban vagy, hogy az egyetlen dolog, amit most tehetünk, hogy föl van ide írva a barátomnak a száma. Őt hívom ilyenkor, és ő föl fogja venni, és addig hallgat engem, ameddig beszélek, ameddig azt nem mondom, hogy most már nem fogok lemenni az éjjel-nappaliba. Fölhívom, és azt mondom „Itt van a sebzett részem, muszáj beszélnünk.” (50:40)

Tehát nem a gyógyulás, mert valamiből meg tudunk gyógyulni, és van, amiből nem. Ez lehet a kulcsa annak, hogy itt ülünk, és számomra ez annyira fölemelő. Így mondta nekem egyszer ezt egy pap, hogy az a jó, hogy rossz emberek is tudnak jót tenni. Ez most egy nagyon sarkos mondat. Nem arról…, nem az a fő üzenet, hogy vannak rossz emberek, hanem az, hogy nem kell először jó emberré válnunk, hogy valami jót tegyünk. Nem kell először meggyógyulnunk, hogy az egészséges részünkből tudjunk élni. Nem kell teljesen meggyógyulnunk, de kapcsolatot fontos tartani vele. Ez annyira fölszabadító. Hát mekkora pimaszság lenne az élettől, nem? Az egész életünket akkor valami gyógyulásra kéne fordítani. Hát ahhoz rövid. (51:40)

Olyan érdekes, hogy kimondtam ezt a mondatot, néhány héttel ezelőtt. „Nem kell meggyógyulni, hát már most tudunk egészséges dolgokat csinálni. Nem kell, belenézek a tükörbe, én egy jó ember vagyok… Olyan vagyok, amilyen, attól még el tudtam menni egy mozgássérült barátomhoz. Nem, attól, hogy még vegyes vagyok, mint Zamárdi-Felsőn a fagyi.” Mert ott csak vegyes volt. Hogy ez annyira fölszabadító, hogy ez így van. Ezért ez a részünk meg tud erősödni, anélkül, hogy tagadnánk a sebzett részt. (52:15)

Házastársi kölcsönös neurotikus allergia.

Egy házastársi konfliktusnak, amikor kialakult a kölcsönös neurotikus allergia, és prüszkölök a másiktól, rosszul vagyok, fuldoklom tőled. Most direkt nem nézek senkire, csak a kamerába. „Fuldoklok tőled.” De nagy dolog ilyenkor azt mondani, hogy „Te tudod, kétség kívül eléggé allergiás vagyok.” Tehát nem el… Nem azt mondani, hogy „Nyilvánvaló, hogy te vagy a… Te nem vagy normális. Hát nyilvánvaló, hogy nem lehet veled élni. A vak is látja, az összes barátnőm megmondta. Jó, hát én azért rádolgoztam erre, de…” Hanem azt mondja „Te, én erre annyira érzékeny vagyok.” Ez azt jelenti, hogy az egészséges részemből beszélek, és elismerem a sebzett részem. „Elismerem, hogy én nagyon érzékenyen reagálok arra, hogyha késel, és nem írsz egy SMS-t. Én elismerem, hogy valószínű, hogy én erre túl érzékenyen reagálok. Sőt, tudod mit? Nem is valószínű, tényleg így van. Tulajdonképpen azért van így, mert van egy sebzett részem.” (53:25)

S akkor elmondhatsz egy történetet a gyerekkorodból, amivel összefüggésbe hozod mondjuk a féltékenységed. „Te, hogy tulajdonképpen ilyenkor arra van szükségem, hogy kérlek, hogy nyugtass meg. Tudom, hogy hülyén hangzik, de mondjál négy mondatot. Az egyik az, nagyon szeretlek. A másik, mindenedet nagyon szeretem. A harmadik, hogy a szemöldökeid közül sose választottam, hogy melyiket jobban, és melyiket nem. És tudd meg, akkor, amikor undok vagy, akkor is szeretlek, csak akkor nehezebb. Hogy nekem kell négy mondat. Tudom, hogy hülyeség, amiket mondok, hogyha egészséges lennék teljesen, ezt nem várnám tőled, de nem vagyok ez. Ezért akkor légy szíves, vesd be magad! Nézd meg a lábujj körmeimet. Hát itt vagyunk este, a nagy intimitásban, szabad lábujj körmöket lebegtetünk az éjszakában. Tekintsd végig a lábujj körmeimet, és mondd, hogy: Ezeket is szeretem. Szenvedélyesen vágyakozom a lábujj körmeid iránt.” S utána megint azt mondom „De tudom, hogy őrület, amit mondok, hát hallom. Hát nem vagyok hülye, hallom, amiket mondok. És tudod mi a jó? Hogy ezt neked így el tudom mondani. De ne nevess! Na jó, nevess, hát jó, én is nevetek, akkor te is nevess. De ne gúnyosan.” (54:55)

Nna, ez egy olyan beszélgetés, amiből valami jó tud kisülni. Azért, mert miközben az egészséges részemben akarok lenni, és ragaszkodom, hogy valahogy innen legyek, hogy egyáltalán nem tagadom a sebzett részem. Amikor átcsúszok a sebzett részembe, akkor azt mondom „Te, úgy szeretném másképp csinálni! Most nem megy, nem, egyszerűen most nem megy. Nem, most az van, hogy most elfogyott, egyszerűen most nem megy. Úgyhogy légyszi’, akkor most te egy kicsit, nem t’om én, legyél felnőtt, mert én most nem vagyok az.” (55:35)

Tehát a következő párhuzamunk az volt, hogy nem kell egy… Igen, az nagyon… Mikor egyszer egy szenvedélybeteg embernek azt mondtam, de akkor már több mint egy éve beszélgettünk, akkor már volt alapja, már annak, hogy tudtam, hogy nem ért félre, vagy ez nem esik neki annyira úgy… hogy még rosszabbul legyen. Mondtam neki, hogy „De tudod, hogy te sose fogsz meggyógyulni? – Gmm-mm!” A szememben van a rémülete, ahogy ezt meghallotta tőlem. „Na hát ezt én most már merem neked mondani. Hát az egészséges részeddel tudod ezt hallani. Te tudod, hogy én miről beszélek. Az egészséges részeddel beszélek most. Te pontosan tudod, ha nem hazudsz magadnak, hogy sosem fogsz teljesen meggyógyulni.” Akkor láttam, ahogy… láttam, ahogy eltelik az az 5 másodperc, meg a 15, meg a 35, és egyszer csak azt mondta ez a nő-férfi, férfi-nő, hogy „Te, úgy megrémültem, ahogy ezt mondtad. Tulajdonképpen én mindig azt mondtam magamnak, hogy nekem meg kellene gyógyulnom. Ez azért volt iszonyatosan ijesztő, mert belül meg tudtam, hogy ez nem fog menni. De ha azt mondod, hogy nem is kell meggyógyulnom, de hogy így is lehetek jól, hogy anélkül, hogy meggyógyulnék, képes lennék nem inni… Háhh! Hát ennél fölszabadítóbbat…! Nem kell meggyógyulnom, és fogok tudni nem inni? – Így van.” Ez nem egy jó hír? Nem kell meggyógyulnom, és fogok tudni nem inni. Háhh! Alkoholt. Azért vizet, légyszi’! (57:30)

Az egyéni elakadásaink kapcsolati konfliktusok formájában kerülnek fölszínre.

Tehát a következő párhuzam így volt, hogy mikor megnézzük, hogy le tudjuk magunkat írni, hogy van két részünk, hogy akkor sosem derült az ki, hogy az egyik győzze le a másikat, az egyik vegye semmibe a másikat, az egyik alázza meg… Ez sosem derült ki. Nagyon izgalmas viszonyok derültek ki. Ez miért is érdekes? Mert a belső működésünk leképeződik a kapcsolati működéseinkben. Ami belül történik, az énrészeim között dialógusként, hogy a lassúnak nem mondom, hogy „Gyorsulj már föl, eszetlen! XXI. sz… 2017, 4K. Hova tötymörögsz már?” Hogy ez, ahogy bánok magammal, ez a kapcsolati minta kifelé is ugyanígy lesz. Ahogy bánok a sebzett részemmel, a sebzett részem, ez kifelé is pontosan ugyanígy fog működni. Ugyanezeket a viszonyokat képezem le. Ezt így mondja a családterápiás szakirodalom, hogy az egyéni elakadásaink kapcsolati konfliktusok formájában kerülnek fölszínre. Áhh. Tehát a belső dialógusaink fejlesztése, háhh, jót tesz nekünk, amikor a nagymamát kell kibírni karikor. (59:00)

Tervező én, kivitelező én – megoldások.

Odüsszeusz – Előzetes döntés.

Akkor most jön az utolsó, amiről… akarok beszélni. Ugye, hogy Richard Thaler ezt mondja, hogy létezik a tervező részünk, tervező én, és létezik a kivitelező. És hogy ő elkezdte kutatni ezt, hogy hogyan lehetséges az, hogy a kivitelező én, aki azt mondja „Hakapeszi ha kap, eszi.”, ha tudja, hogyha nem enne húst heti egyszer, akkor… fütyül rá. Nem érdemes leállítani a motort, mert egy ember nem számít. Szóval, hogy lehetséges az, hogy a tervező én hasson a kivitelező énre? Hogy ez lenne jó, mert a tervező én, ő folyamatokat lát, meg összefüggéseket, attól tervező. De a kivitelező én a pillanatban élvezi az életet, és ezzel sok bonyodalmat okoz. De most sem az a megoldás, hogy a kivitelező ént lebecsüljük. Az, hogy ő tudja élvezni az életet, az az egyik legjobb dolog, ami lehetséges. Annyira jó élvezni az életet, az nagyon-nagyon-nagyon jó. Háhh! Most iszom is egy kicsit. Ez a „Köszönöm”, rá van írva (A kólára – szerk.). (60:35)

Igen ám, de a kivitelező én elég okos… a tervező én elég okos, ismeri a kivitelező én gyöngeségeit. Hmm. Az egyik lehetőség az, amit Odüsszeusz tesz. Az ő okossága az, hogy tudja, hogyha a szirének énekelni fognak, neki annyi. Ezt jól tudja. A tervező én azt mondja „A szirének énekét ha meghallom, én is el fogok csábulni, és odaveszek. Na jó, de én egy bolyongó Odüsszeusz vagyok, hát az a dolgom, hogy bolyongjak. Én szeretném meghallgatni a szirének énekét, de nem akarok odaveszni.” Ez fogós. Hogy lehetne hallani a szirének énekét, és nem odaveszni? Itt jön akkor a tervező én, azt mondja. „Kössetek oda az árbóchoz, hadd halljam a szirének hangját! De ez nem elég, mert akkor ti is fogjátok hallani, és akkor… na. Én meg oda leszek kötve az árbóchoz, ti meg akkor szépen… sz’al ez nem jó ötlet. Tehát azt kellene csinálni, hogy szépen dugót készítünk a fületekbe, viaszból dugót, hogy ti ne halljátok, mert elcsábultok. Ezért nektek dugó, nekem kötözés.” Ez nem egy ilyen XXI. századi szexuális beavatási szertartás, hanem… Odüsszeusz. Azt mondja, hogy „Azt is kérlek, arra is kérlek benneteket, ha bármi módon követelném, hogy engedjetek el, semmiképp se tegyétek meg!” (62:35)

Milyen zseniális a tervező én. Ezt úgy mondja a szakirodalom, hogy hoz egy előzetes döntést. Az előzetes döntés azokra a helyzetekre vonatkozik, amelyekben tudom, hogyha egy aktuális helyzetben leszek, emlékeztek, rendszerek-helyzetek-emberek. Ha bent leszek majd egy helyzetben, és a titkárnőm egy megfelelő cuccban fölöltözve, inkább levetkőzve – mondanám – magát 3 hónapnál tovább mutatja, akkor eljön az a helyzet, hogy a kivitelező én úgy dönt, hogy. Hogy én tudom a saját kivitelező énemről, hogy ez akkor meg fog történni. Ezért úgy dönt most a tervező én, hogy nem hagyhatom arra a helyzetre a döntést, mert ott 10-ből 9 bukás. Ezért előzetes döntést kell hoznom. Az előzetes döntés segít engem abban, hogy ott, ezt a kérdést már nem kell eldöntenem, mert azt már eldöntöttem. Ezért egyszer csak visszaemlékszem, hogy „Ezt nem!”, hogy „Sosem fogok valamit megtenni. Soha, mert ezt már előzetesen eldöntöttem.” Mert ha a helyzetben kell döntenem, el fogok bukni. Ezért azt előzetesen kell eldöntenem, ahh, mert a helyzetben gyönge leszek. (64:20)

Odüsszeusz zsenialitása, hogy előzetes döntést hoz. De az előzetes döntésnek aztán van egy kivitelezés része is: viasz, kötözés, utasítások adása. Mert az a helyzet, amikor gyönge leszek, az be fog következni. Ez zseniális, ahogyan valaki az egészséges részéből átlát a sebzettbe, és azt mondja „Ebben a helyzetben tudom, hogy el fogok bukni. Ezért ennek a helyzetnek más helyzetnek kell lennie, mint amikor elbuknék.” Háhh! Amm-emm… elmondom ezt nektek, hogy… (65:05)

Tudjátok, mikor… Na, úgy történt, hogy egy plázában ebédeltem. Ez lényegtelen, csak abból a szempontból nem, hogy ott ugye lehet találkozni másokkal úgy, hogy nincs megbeszélve. És az történt, hogy éppen ott eszegettem valamit, és jött velem szembe egy srác. „Hó, hééé! Feri!” De olyan kedvesen. Megismertem, hát az Robi volt, akit eskettem 4 éve. Én akkor megörültem neki, eszembe jutott két dolog, hogy volt a jegyes csoport… És jött, azt mondja „Jaj Feri! De nem akarlak zavarni. Hajj, de örülök, hogy látlak. Nem vagyunk már együtt.” Hát értitek, úgy elvette az étvágyamat. De ezt olyan lelkesen mondta, hogy sz’al az… ő örült nekem, és ilyen lelkesen, látszott, hogy valami teljesen, minden negatív érzését kivette ebből a közlésből. „Ajj, nem vagyunk ó… hát rég, te, ó, hát már az elején el…, már elment ez… elment, nem, ez a vonat elment. Na, jaj, de most… Hogy vagy, Ferikém?” (66:20)

Tudjátok, az egyik legdrámaibb élményem ezzel kapcsolatban az, hogy álltunk egy helyen, ott volt a vőlegény meg a pap, és a menyasszony sehol. Maratoni futóversenyt rendeztek. A menyasszony abból az irányból jött, ahol futottatok, késett 45 percet. Ez nem drámai, hát ez… na. Igen ám, de hát, a vőlegény úgy beszélgetett a násznéppel, akkor a tanújával. Egyszer csak bejött a sekrestyébe, én ott dekkoltam. Azt kérdezte tőlem, most legyen ez a sekrestye, azt mondja. Ránézett az órájára, azt mondja. „Te Feri! Szerinted ez az egész jó ötlet?” Fölveszem a saját szerepem. Hát nem mondom, hogy nem lepődtem meg. Hát… na… hát jó, most csak ennyit, ennyit akartam erről, nem akartam többet. (67:45)

Mikor hallottam ezt, amilyen azzal a… De szeretettel, örömmel, ilyen kedvességgel, ilyen lendülettel „Szia Feri!” És ahogy beleszőtte azt, hogy már nem él együtt a feleségével, hogy ez engem úgy szíven ütött. Hogy én emlékszem, hogy életemben először akkor elkezdtem gondolkozni, hogy tulajdonképpen egyrészt én mit szoktam elrontani, hogy van-e, amit én nem csinálok jól? Kell-e nekem valamit másképpen csinálnom? Hát én látom őket már ott hónap számra. Hát most valamit kell-e másképp csinálnom? A másik, hogy tulajdonképpen komolyan veszitek-e amikor azt mondjátok, hogy „Igen.”? Ez volt a másik nagy kérdésem, hogy tulajdonképpen mi történik ott? Mi történik ott? Akkor lett egy félelmem, hogy: lehet, hogy valaki nem veszi komolyan? Nem is veszem észre, és csak…? Tudjátok, ahogy mondta ezt egy kedves hölgy, hölgy volt, azt mondta „És téged el nem hagylak, holtodiglan-holtáiglan.” Ezt monda, de neki nem tűnt föl. Ezekből az elszólásokból nem szoktam hosszú távú következtetéseket levonni. (69:15)

Viszont a másik kedvencemet hadd idézzem, amit már biztos hallottatok. Ezt pedig egy férfi mondta. Azt mondja „Isten engem úgy segéljen, nagyasszonyunk, a boldogságos Szűz Mária, és Istennek minden szentjei, hogy téged szeretlek. Szeretetből veszlek feleségül. Isten rendelése szerint, anya egy szent.” Ugye én is jelen voltam, én tudtam, hogy nem „anya egy szent”, hanem az „anyaszentegyház törvénye szerint”. Majdnem stimmelt, csak… és én akkor úgy hangosan mondtam, hogy ehhez adjon egy kis támpontot, hogy „…az anyaszentegyház törvénye szerint”. Bólintott, azt mondja „anya egy szent”. Így történt, ahogy mondom. Ez volt az a pont, ahol úgy döntöttem, hogy többet nem mondom előre, mert lehet, hogy én is a probléma része vagyok. Képzeljétek el, hogy azóta nem mondok anyaszentegyházat, azóta „az egyház törvénye szerint”. Tényleg így csinálom. Na most. (70:40)

Szóval ott tartok, hogy arra gondoltam, hogy talán nem veszitek komolyan. De nem tudtam, hogy így van-e. Akkor álmatlanul forgolódtam. Most komolyan veszitek, vagy nem? Mit csinálok én? Ez egy színház? Én ott statisztálok ahhoz, hogy ti magatokban azt mondjátok, hogy „Tuuu…. nem kell ezt annyira komolyan venni. Páá-dááá… kicsit elsunnyogunk, meg jó lesz ez így.” De mikor volt egy kedves ismerősöm, aki annyira komolyan vette az egész szertartást, férfi, most két férfi. Az egyik annyira komolyan vette, hogy amikor kihozták a fő kaját, mindent kiraktak, akkor ő kiment a WC-be hányni. Annyira tele volt feszültséggel, meg mindennel, hogy jól, meg… Annyira jól akarta csinálni, hogy neki ott lett vége. A másik, hát az a kedvencem. Ezzel a férfivel pedig az történt, hogy annyira komolyan vette, hogy amikor kihozták az első fogást, ő elájult. Ez így volt, ahogy mondom. Elájult, és képzeljétek el, mentőt kellett hozzá hívni. De hát ott hirtelen, most mi legyen? Fölfektették ott az asztalra. És a… így volt, ahogy mondom. Ahogy fölfektették, ő feküdt az asztalon, és onnantól kezdve pedig a násznagy… és így, így volt, a lagzi. (72:10)

Szóval, ezek meggyőztek arról, hogy komolyan veszitek. Akkor tulajdonképpen arra jutottam, hogy hej-haj, hogy amit megelőlegezek, és ez nem egy nagy megelőlegezés, hogy szerintem – mondjuk így – mindenki komolyan veszi, aznap. Hogy másnap komolyan veszitek-e, azt én már nem tudom. De amit látok, hogy aznap komolyan veszitek. Ezért nem véletlen, hogy Richard Thaler azt mondja, hogy ezért érdemes úgy látnunk magunkat, hogy van egy tervező én, meg egy kivitelező. Mert aznap komolyan vesszük, de ha nekem mondjuk egy kapcsolati – most direkt így mondom – hűséget minden nap, itt, a kivitelező én, minden nap neki ott ki kell találni, hogy „Ma hűséges leszek. Most én tulajdonképpen mindig egy 15 perccel előbb kelek, mert ez egy nagyon komoly téma, ezt minden nap valahogy le kell tisztáznom, hogy most ma hűséges legyek, vagy nem. Hát vannak azért ellenérvek, kétség kívül. Most lehet, hogy majd 20 perccel fogok előbb kelni, mert tényleg, szóval amióta két új munkatársnő van, azóta 25 perccel kell előbb kelnem, hogy minden nap ezt letisztázzam, hogy tulajdonképpen hogy van. Hát igen, igen, meg amióta mennek ezek a vidéki utak, az… 30 perc is fog kelleni. Hát így nem lehet élni!” (74:00)

Tehát, a szakirodalom azt mondja, előzetes döntéseket hozok. Nem bízom magamra a döntést, hogy majd ott, a kivitelező én döntse el abban a helyzetben, egyszerűen nem bízom rá. Második… na most, azért megyek sorban, hogy akkor egyszerűbb lesz nekem hosszú távon. Ezt úgy mondja a szakirodalom, hogy előzetes döntés, és kizárás. Hogy valamit egyszerűen kerek perec kizárok. Nem naiv vagyok, hogy azt mondjam, hogy ez nem történhet meg, mert minden megtörténhet, hanem kizárom. Az egy másik műfaj. Második… ezt így mondja, hogy elköteleződési stratégiát választok. Nézem a… hű, hát idő van! Semmi elköteleződés! Semmi, szabadság, nincs el… Hát hol? Milyen elköteleződési stratégia? Hullj csak alá! Most 35 van, de úgy belelkesedtem. A következő alkalommal végig mondanám, hogy milyen trükkjei vannak, fondorlatai a tervező énnek, hogy a kivitelező én úgy csinálja, ahogy nekik együtt hosszú távon jó. És ami még szebb, hogy mit tud tenni a tervező én a kivitelező énnel ahhoz, hogy ne is csak nekik legyen hosszú távon jó, hanem másoknak is. Ezt izgalmasnak látom, és akkor itt prrr. (taps – szerk.) (75:50)