Mt 25,14-30 - Évközi 33. vasárnap

Mit tesz velünk az, hogyha eltávolodtunk egymástól?

Olvasmány (Péld 31,10-13.19-20.30-31)

Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja. Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele. Mindig javára van, sohasem kárára, életének minden napján. Előteremti a gyapjút és a kendert, és mindent beszerez ügyes kézzel. Kinyújtja karját a guzsaly után, és kezével megfogja az orsót. Kiterjeszti kezét az elnyomott fölé, a szűkölködőnek meg karját nyújtja. Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel. Magasztaljátok keze munkájáért, és a városkapuknál dicsérjétek tetteit.

Szentlecke (1Tessz 5,1-6)

Testvéreim! Ami az Úr eljövetelének idejét és óráját illeti, arról nem szükséges írnom. Hiszen jól tudjátok ti is, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondogatják: „Béke és biztonság”, akkor éri őket hirtelen a pusztulás, akárcsak a várandós asszonyt a fájdalom. És nem lesz menekvés számukra! De ti, testvérek, nem jártok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára meglephetne titeket. Hiszen mindnyájan a világosság és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne aludjunk hát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok!

Evangélium (Mt 25,14-30)

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott: másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!” Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van!”

Vasárnapi beszéd

Elment a gazda messzi földre, ahogy a szentírás mondja, hosszú idő múlva érkezett vissza. Elkezdtem ezen gondolkozni, hogy hosszú ideig volt távol. Nagy valószínűséggel messzi vidékre ment, ahonnan nem tudott csak úgy haza-hazaugrani. Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, mégpedig arról, mit tesz velünk az, hogyha az lesz a tapasztalatunk, vagy az élményünk, hogy eltávolodtunk egymástól, hogy messzi földre megyünk egymástól, hogy hosszú-hosszú idő, míg egyáltalán valahogy vissza tudunk találni egymásra. Az evangéliumnak a történetébe ágyazottan mit mondhatunk el erről a jelenségről?

Eszembe jutott Karl Barth, aki egy nagyszerű protestáns teológus. Ő nyelvészeti oldalról is megközelítette ezt a kérdést, hogy mit jelent, hogy „messze”. Azt mondja, hogy vannak olyan népek, ahol ez a szó, hogy messze egyáltalán nem valami elvont fogalom, hanem azt a képet rejti magában, amikor a kisgyerek úgy kiált, hogy „Anya!”, és az édesanyja nem érkezik meg. A messze az, amikor a kisgyerek kiált, hogy „Anya!”, és az anya nem jön, és a gyerek, miután nincsen időérzéke úgy, mint a felnőttnek, azt úgy éli meg, ahogy a szentírásban volt: hosszú-hosszú idő után érkezett csak meg. Az egy örökkévalóság a gyereknek. Kimondjuk ezt a szót, hogy „messze”, akkor akár ezt a képet is láthatjuk, hogy a kisgyerek kiált, hogy „Anya!”, és az anya nem jön.

Aztán Karl Barth ír egy másik példát is, hogy egy archaikus népnek a nyelvében – egész furcsa, hogy ez mind benne tud lenni egy szóban – de a messze szó az azt fejezi ki, hogy mind a ketten várják azt, hogy a másik tegye meg azt, amit mind a ketten szeretnének, hogy végre megtörténjen. Hogy ez a messze. A messze nem csak az a fajta mérhető távolság, hanem az, amit átélhetünk, és aminek a fájdalmát és hiányát megtapasztalhatjuk az emberi kapcsolatok területén. Tulajdonképpen itt valami ilyesmiről is szó van, hogy ez a gazda egy emberi viszonyban van azokkal a szolgákkal, akiknek odaadja a talentumot, de mert messze földre megy, és mert hosszú-hosszú idő után jön csak vissza, van, aki elvéti azt, hogy itt tulajdonképpen egy kapcsolatban áll benne. Hogy mit tud velünk tenni az, hogy egyszer csak így éljük, hogy messze, és hosszú-hosszú idő, ki tudja, hogy talán az megtörténik-e?

Az első gondolat így szól, hogy tulajdonképpen elveszthetjük azt, annak azemlékét, sőt annak az élményét, és annak a tudatát és annak a meggyőződését, hogy minden, amink van, minden, ami adatott, minden, ami a kezünkben van, minden, amit használhatunk, az valakitől van. Természetesen ha a hitünk szerint mondjuk, akkor Istentől, és az előző nemzedékektől, és az Isten teremtette univerzumtól, és, és, és… de az mind valakitől van. Nem egyszerűen csak van, valakitől van. Egész más, ha mindenre úgy tekintek, hogy azt valakitől kaptam, az valakitől adatott, mintha egyszerűen csak azt mondom, kapcsolatvesztetten, hogy az van, vagy azt mondom, ez egyszerűen csak az enyém.

Eszembe jutott a gyerekeknek a kapcsolatvesztése, az, ahogyan a gyerekek annyira messze tudnak kerülni, még a szüleiktől is. Aztán a szülők, mikor eltelik 5 év, vagy 10, azt mondják… Éppen néhány nappal ezelőtt hallgattam meg, ahogy édesapák és édesanyák azt mondták „Tulajdonképpen a legnagyobb nehézségünk a kütyük.” Amikor 2 vagy 3, vagy 4 évesen a szülő valamiféle jószándékú naivitással el akarja távolítani magától a gyerekét, mert hiszen gyakran erről van szó. „Szeretnék a feleségemmel beszélgetni. Szeretnék a felnőtt barátaimmal lenni. Szeretnék a saját dolgom után járni. Ezért 2-3-4-5 évesen adok a gyerekemnek egy okos eszközt, és tulajdonképpen azt akarom, hogy messze legyen tőlem.” Nem is tudjuk, hogy annyira sikeresek vagyunk ebben, hogy a gyerekeink, akik 2, 4 vagy 8 méterre vannak tőlünk, ez már régen nem így van, mert egy másik világban vannak. Kétség kívül 2-3 és 4 órán keresztül is nagyon jól elvannak, mert készítettünk nekik egy luxusbörtönt. Aztán ők most ott vannak, tulajdonképpen egy egészen másik világban. 5 és 10 év múlva egyszer csak kinyílik a szemünk, és azt mondjuk „Nem tudjuk elérni a saját gyerekeinket.” Mindig van a kezükben, vagy a kezük ügyében, vagy a zsebükben, vagy a táskájukban egy okos eszköz, vagy kettő, és tulajdonképpen látszólag 2 méterre vagyunk egymástól, valójában sikerült őket elküldeni egy egészen másik világba. Ők ott vannak, mi meg itt maradtunk.

Az a nehéz, mikor erről beszélek, hogyha odaülök közétek, akkor azt gondolom, hogy ez egy kárálás. „Nna, jól van, kezdi itt a… fekete szárnyával, olyan öreg ember gyanánt kárálni. Mit tudja ő, hogy hogyan van ez a mai világban?” Nem, nem, sok mindent nem tudok, hogy hogyan van a mai világban, de az emberről azért elég sok mindent tudhatunk. Tudjuk, hogy olyan szükséglet, hogy naponta 30-szor megnézzük az email-jeinket, olyan szükséglet nincsen. Olyan szükséglet sincs, hogy naponta 4 órát böngésszünk, olyan szükséglet sincs. Olyan szükséglet sincs, hogy 5 órán keresztül legyünk a Facebook-on, vagy 8 órán keresztül az Insta-n, ilyen szükségletek nincsenek. Amiket mi nagyon szívesen nevezünk szükségleteknek, azok függőségek. Csak ha így mondjuk, az nem hangzik olyan elegánsan.

Egyáltalán nem szeretnék kárálni, csak kimondani azt, hogy mi felnőttként a gyerekeinktől mikor távolságot akarunk tartani, tulajdonképpen elküldjük őket egy másik világba, és nem 4 méterre vannak, hanem egy meghatározhatatlan távolságba kerülnek tőlünk. Ezért azt lehetne mondani, hogy remek, hogy vannak okos eszközeink, szeretném ezt kimondani, remek, de tudjuk oktalanul használni az okos eszközeinket. Hogyha azt szeretnénk, hogy ez a közelség meglegyen, és utána a gyümölcsök, hogy ott van, hogy az 5-ből még lett 5, a 3-ból 3, és az mind, mind, mind, hogy annak az öröme meglegyen, akkor az okos eszközeinket okosan érdemes használni. Nemde van bennünk egy fajta naiv lelkesültség, ahogy személyre szabjuk a tárgyakat. Igen ám, de az is egy kapcsolat. Az történik, hogy miközben lelkesülten személyre szabunk tárgyakat, aközben ezek az okos eszközök személytelenre szabnak minket. Kétség kívül a kapcsolat hat majd ránk. Be szeretném most ezt a gondolatot fejezni, abban a reményben, hogy tudtátok nem csak valami kárálásnak hallani ezt, inkább valami segélykiáltásnak, amit a gyerekeitek nevében tettem most meg, és a ti nevetekben tettem meg 10 évvel későbbről.

Az első gondolat így szól, hogy ténylegesen messze tudunk kerülni egymástól térben és időben, és amikor nem találunk vissza egymásra, egymáshoz, akkor valami nem tud megszületni, ami abból születik meg, hogy egy valódi kapcsolatban vagyunk egymással.

Aztán a második. De nagy dolog fölfedezni azt, hogy nem egyszerűen csak adott 5 talentumot a gazda, hanem kétszer is elhangzik ez a szó a történetben: rábízta. Rábízta, hogy ez egy egészen más minőség, hogy csak úgy van, vagy kaptam, az enyém, vagy rám bízta valaki.

Eszembe jutott az a szép hagyomány, ahogyan a fiatalember odaáll a menyasszonyának a szüleihez, és ott is megkéri annak az ifjú hölgynek a kezét, és akkor az az édesapa azt mondja „Na jól van, fiam, te egy derék ember vagy, rád bízom a lányom. Eddig én viseltem a gondját, és most terád bízom, hogy viseld ennek a drágaságnak a gondját.” Milyen nagy dolog, ránézek a feleségemre. „Hát rám bízták. Az én kezembe adták. Nem csak úgy jött, kértem a kezét, adta, de közben bízták is.” Nem csak ő bízik bennem, rám is bízták. Ez milyen másik minőség.

Tegnap beszélgettem egy erdélyi fiatalemberrel, régi ismerősöm. Azt mondja, beszélgettünk a házasságról meg a hűségről, meg élethossziglanról. Úgy kihúzta magát, mint aki nem is érti, hogy erről miért kell beszélni, és azt mondta. „A házasságot az ember nem bérli, azt veszi.” Ez az erdélyi bölcsesség, azt nem béreljük, azt megvesszük, és akkor aztán gondját viseljük.

A második gondolat így szól, de egészen más dolog az, mikor egymásra nézünk, és eszünkbe jut ez a szó, hogy egymásra vagyunk bízva. Kétség kívül nem csak úgy vagyunk, főleg nem az a dolgunk, hogy birtokoljuk egymást, vagy kihasználjuk egymást, egymásra vagyunk bízva. Amikor tudatosul bennünk az, hogy egymásra vagyunk bízva, abból születik majd meg az, ami a történetben így szól, hogy jön vissza a gazda, és azt mondja „Na, mi született belőle?”

Ez mármost a harmadik gondolat, hogy a történetben, persze szimbolikusan is, jön a gazda, így mondom most elég szigorúan, számon kéri az ötöt, a hármat, a kettőt, az egyet. Mit jelent ez? Mi talán ezt a szót szeretjük használni, hogy felelősség. Hogy ami rám bízatott, az egy felelősséget is jelent. Tudom, hogy ez egy közhelyszerű gondolat, és mégis eszembe jutott most egy élmény. Ezzel szeretném zárni.

Beszélgettem, megint csak néhány nappal ezelőtt egy fiatal feleséggel, akit én eskettem vagy 10 évvel ezelőtt. Egyszer csak a következőt mondja nekem, miután már beszélgetünk elég hosszan. „Feri, tudod minek örülök?” Hát honnan tudtam volna. „Feri, annak örülök, hogy most eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt te az autóból észrevettél engem, és kiintegettél nekem, le is lassítottál, és kiabáltál, hogy <Szia!>, és én megörültem neked. De a következő gondolatom az lett, hogy… De mit mondjak neki? Hát nem is vagyunk kapcsolatban. Mit mondjak neki? Látom, nagyon kedves, integet, néz a szemével. Hát mivel nézzen?” És azt mondta egy fél órás beszélgetés után. „Tudod, minek örülök? Hogyha te majd most autóval elmész mellettem, és észre veszel, és kiintegetsz, és azt mondod <Szia!>, én fogok tudni mit mondani neked.”

Egy filozófus a következőt mondta erre. A felelősség azt jelenti, hogy tudom, hogy te, vagy ti, vagy mi újból és újból, sokszor szavak nélkül is egymást kérdezzük, és tudom, hogy nekem fontos, hogy feleljek. A felel-ősség azt jelenti, hogy felelni akarok neked. Tudok, és akarok felelni neked, mikor azt kérdezed, hogy mit tettél te értem, hogy erre tudjak felelni. Hogyha azt kérdezed, a szeretetedet mivel mutattad meg, hogy én erre tudjak felelni. Ha azt kérdezed tőlem, hogy milyen áldozatot hoztál értem, hogy akkor én erre tudjak felelni. És ha azt kérdezed, hogy mivel mutattad meg, hogy tényleg számítok neked, és fontos vagyok, hogy én akkor erre tudjak felelni.

Ezért a mai történetben egyszer csak rácsodálkozhatunk arra, hogy minden, amink van, és minden, amire körbe nézünk és látjuk, az ránk bízatott. De nagy dolog, mikor ezt látjuk, hogy mindez ránk bízatott, utána tudunk felelni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )