Hogyan tud egymással együttműködni a kivitelező én és a tervező én?

2017.11.21.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Szándékos vakságról beszélünk, mégpedig talán először ez a témánk 16-17 év után, hogy egy olyan téma, ami érinti az egyes embert, a párkapcsolatot, a családot, csoportokat, közösségeket, intézményeket, felekezeteket, egyházakat, államokat, társadalmat és az egész emberiséget. Hát, arra gondoltunk, egy kicsit, kicsit most már adjunk magunkra. Legyen egy olyan téma, ami erről mind szól. Ezért a szándékos vakság témáját, csak hogy újból és újból… Mert tudjátok, hogy mi a tapasztalatunk? Az a tapasztalatunk, hogy amikor a sémákról beszéltem, talán 6 éven át, de lehet, hogy csak 5 volt, és megkérdeztünk egy-két alapvető dolgot, hogy akkor a sémákkal kapcsolatban, tudjátok-e, hogy mi a sémának a négy jellegzetessége, hogy 6 év után, 5 év, 4 év után is egy csomóan nem tudtátok. Hát ez szörnyű! Úgyhogy rájöttem, mindenképpen kell ezt újból és újból mondani. Fölismerhető legyen. Hát a szaktudás nélkül nem tudunk segíteni magunknak. (01:05)

Ismétlés

Fontos a szaktudás – Cry for life

Az első, hááá, most… elmondjam-e ezt a történetet? „Igen.” El, ha már eszembe jutott. Szóljatok, ha mondtam fél éven belül. De tényleg. Jaj! Tudjátok, hogy a szaktudás, hogy miért van bennem ez a fönntartott, talán naivitás, hogy mindenképpen a szaktudtást értékesnek tartom. Egy kedves ismerősöm első éves pszichológus hallgató volt, és gyönyörű szép tavasz volt. Annyira, hogy az már szinte nyárnak számított. Június eleje volt, utolsó vizsgáját fejezte be ez a férfi/nő. Ezzel próbálom elkenni azt, hogy ki lehetett, nehogy fölismerjétek. Kiment a Duna-partra, és örült, de nagyon-nagyon örült. Örült, hogy vége az évnek, hogy letette az összes vizsgáját sikeresen, hogy az utolsó vizsgája ötösre sikerült. Örült annak, hogy elkezdődik a nyár, hogy lesz három hónap, és süt a nap, és máris gyönyörű minden. Az összes jövőképe, és a fantáziái, hogy mi mindent fog ő nyáron csinálni, hogy az milyen csodás lesz. – Mondtam fél éven belül? Nem, jó. Az első sort mindig fölszólítom arra, hogy állandóan kiáltsatok, hogyha az öregség erőt vesz rajtam. Szóval, szóval. (02:40)

Ahogy ott azon merengett és lelkendezett és örömködött, hogy jön a gyönyörűséges nyár, lehuppant nála, mellé egy évfolyamtársa. Tulajdonképpen különösebb kapcsolat nem volt köztük, de hát természetesen ismerték egymást. Ő is ugyanarról a vizsgáról jött, és őneki is vége lett az évnek, és ő is letette az összes vizsgáját. Tulajdonképpen szóba is elegyedett az én kedves ismerősömmel, aki maga mesélte el ezt a történetet nyílt színen, azért merem elmondani nektek. Azt mondta, hogy „Hát… Na most akkor, végül is ez is megvan. Eddig legalább tudtam, mit kell csinálni, hogy lerakni a vizsgákat. De hát most… jön a nyár, nem tudom, mi lesz.” Erre az én kedves ismerősöm – továbbra is csak fönntartom ezt a tudásotokat, hogy ez itt pszichológia szakos hallgatók beszélgetése – azt mondta „Ajj, hogy-hogy mi jön? He-heeejj, aranyos nyár! A napsugaras, a Balatonos, az Adriás, a szerelmes! Hát hogy-hogy mi jön? A nyár!” Hát akkor az ő pszichológus hallgató ismerőse úgy bólogatott. „Hát igen, a nyár, igen, a napsütés…, igen.” És elváltak egymástól. (04:10)

Három nap múlva az ismerősömnél, aki továbbra is egy pszichológia szakos hallgató, csöngettek, és a rendőr állt ott. Azt mondja „Jó napot kívánok! Egy nyomozást folytatunk X.Y. pszichológia szakos hallgató öngyilkosságának az ügyében. Föltételezzük, hogy öngyilkosság, és a nyomozás során arra jutottunk, hogy ön volt az utolsó személy, aki élve látta. Mit tudna mondani erről a beszélgetésről?” Akkor kiderült, hogy ez az évfolyamtárs megvárta, míg az örömködő pszichológia szakos hallgató elment örülni a nyárnak, majd egy kicsit odébb sétált, és beleölte magát a Dunába. Amit itt az előbb hallottatok, hogy „Hát én nem tudom, az egész nyárral mi lesz? Én nem tudom, ennek az egésznek tulajdonképpen mi értelme is? Hát eddig tudtam, hogy mi van, de hát ezután…?” Hogy ez a sajátos szimbolikus nyelven, amit a szakirodalom így mond, emlékeztek, innen indultam el, a szakirodalom azt mondja „cry for help”. Egy szimbolikus ordítás, egy kiáltás a segítségért. (05:30)

Ezért van bennem az a fönntartott naivitás, hogy bizonyos szakirodalmi dolgokat újból és újból elmondjak, mert bizonyos dolgoknak az ismerete szükséges ahhoz, emlékeztek, hogy például fölismerjem, hogy ez itt egy rendszerszintű hiba. Vagy fölismerjem, hogy most ez pont az a helyzet, amiben a szándékos vakság esetei meg szoktak történni. Hogy ez most pont az a helyzet, ahol 10 emberből 9 elbukik, és ehhez némi ismeretre szükségünk van. Ezért van bennem ez az elszántság, hogy újból és újból, és bizonyos dolgokat mondjak. (06:10)

A szándékos vakság jellemzői.

Ezért akkor csak trrrr, a szándékos vakság jellemzői. Közkeletű hiedelem. A közkeletű hiedelmet megerősítő érzés vagy érzelem, sokszor egy pozitív érzés és érzelem. Azután, az énkép, ami hozzájárul ehhez a rendszerhez, a szándékos vakság rendszeréhez, hogy én egy jó ember vagyok. „Természetesen nyilvánvaló, hogy jót teszek a gyerekemnek, fiamnak, lányomnak, tddd.” Emlékszem… na. 4. Tulajdonképpen az ismeretek már tudhatók, az információk nyilvánosak. Tudhatjuk, hogy miről van szó. Számok, adatok, tények, kutatási eredmények rendelkezésre állnak. És az 5., hogy az igazság ismerete a változáshoz nem elég. Ez, ha le akarjuk írni a szándékos vakságot. (07:00)

Richard Thaler: Tervező én, kivitelező én.

Így jutottunk el oda, hogy de izgalmas… Ugye Richard Thaler, aki megkapja a Közgazdaságtudományi Nobel-díjat 2017-ben, viselkedési közgazdaságtan. Azt mondja, hogy mi közgazdászok például képesek vagyunk már nem embert látni, hanem ökonokat. Tulajdonképpen a szándékos vakság annyira gyakori, hogyha elvégzünk egy egyetemet, akkor majdnem biztos, hogy diplománk van embertelenségből, hogy már ne embereket lássunk, vagy ne személyeket. Na most. (07:35)

Így jutottunk el oda, hogy ő azt mondja, és nagyon megihleti őt Kahneman, Daniel Kahneman, aki szintén Nobel-díjas, hogy úgy lássa az embert, és így tudjon megmagyarázni, vagy értelmezni jelenségeket, amelyek az emberekre jellemzők, önokokra nem, hogy tulajdonképpen van egy tervező énünk, és van egy kivitelező énünk. Arról kezdtünk el beszélni, látjátok, ilyen gyors összefoglalást nagyon rég csináltam, arról kezdtünk el beszélni, hogy a kivitelező én az a valaki, aki „Hakapeszi ha kap, eszi.” Ő akarja és tudja élvezni az életet, ő a mohó, és ő az a valaki, mint a New-England-i halász, aki tudja ugyan, hogy éppen egy kicsit kevesebbet kéne halászni, hogy a következő néhány nemzedék, akik nem egy teoretikus néhány nemzedék, hanem a saját fiai és saját lányai, hogy őnekik is jusson hal halászáskor, és ne halásszák túl a vizeket, hogy a bennünk élő kivitelező én azt mondja „Akkor gyerünk, még több halat! Carpe diem!” (08:45)

Az a nagy kérdés, hogy lehetséges-e az, és hogyan, hogy a tervező én, aki viszont folyamatokat tud látni, és azt tudja mondani, épp egy picit kevesebbet kellene halászni, és akkor a következő nemzedéknek is jut. Hogy ezért, a tervező én mit tud tenni a kivitelezőért, hogy a kivitelező végül is a tervezőnek az okosságát fölhasználva vitelezze ki a cselekvéseit? Ugye pont erről beszéltünk, és ez nagyon izgalmas, mert itt akkor most a Föld nevű bolygóról beszélünk, a következő nemzedékekről beszélünk, éppen a gyerekeinkről beszélünk, a saját életünkről. Tulajdonképpen, na, nem egy olyan rossz megközelítés ez. (09:30)

Kizárás. Előzetes döntés.

Így beszéltünk, elkezdtünk egymás után pontokat mondani, lesz vagy 7 vagy 8. Érdemes ezeket egyben látni. Az első így szólt, hogy… mrrhhh. Kizárás, első pont, kizárás. Így is megneveztük: előzetes döntést hozok. Előzetesen elhatározom, vagy eldöntöm, hogy azt sosem fogom megcsinálni, vagy hogy mindig törekedni fogok arra, hogy… Hogy téged emberszámba vegyelek, hogy erre mindig törekedni fogok. Vagy mindig fogok arra törekedni, hogy megpróbáljalak téged megérteni. Sosem akarok ott megállni, hogy én jó vagyok, és te rossz, hogy nekem igazam van, és te hülye vagy. Nem akarok sohasem itt megállni. Tehát vannak előzetes döntéseink, hogy akármi is történik, ezt nem csinálom meg veled. Áhh. (10:30)

A kisgyerekek okoseszköz használata. – Pánik gomb, zombik.

Tudjátok, mire jutottam? Hogy lehet, hogy minden héten beszámolok új élményeimről, a kisgyerekek okoseszköz használatáról. Minden héten elmondok valamit, ami azon a héten történt, mert ez a téma ér annyit. Képzeljétek el, hogy pont mi történt velem, hogy gyerekek világnapja volt, gyerekjogok világnapja. Talán hallottátok? Ugye, ment a hírekben, mindenfelé. Meghívtak a… Hova? Te jó ég! Olyan neve van ezeknek a helyeknek, hogy egy épeszű ember nem úgy születik, hogy ezt tudja. Közigazgatási és Közszolgálati Egyetem, van ilyen? „Van.” Nemzeti, azzal kezdődik. (Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar – szerk.) Az nem egy differencia-specifika manapság. Szóval. (11:30)

Ezen az egyetemen volt egy nagy konferencia, a nagy konferencia pedig arról szólt, hogy a gyerekjogok. Egyrészt hallottam egy nagyon jópofa történetet. Azt mondja valaki, aki nemzetközi szervezetnél a gyerekek jóllétéért fáradozik, hogy egyszer csak kapott egy email-t. Az email így szól. „Most már egészen elegem van, hogy a csapból is az folyik, hogy így a gyerekjogok, úgy a gyerekjogok. Miért nem beszélünk kötelességekről is?” Erre ez a valaki nagyon kedvesen átgondolta, hogy tulajdonképpen tényleg érdemes volna a kötelességekről beszélni, és visszaírt egy email-t az írónak, hogy „Nagyon szépen köszönöm, hogy fölhívta a figyelmemet a gyerekek kötelességeire. Legyen szíves, említsen néhányat!” S nem kapott választ. Jóhiszeműen arra gondolok, hogy az író elgondolkodott a kérésen, és máig is gondolkodik, ha meg nem halt. (12:30)

Tehát, ott voltam ezen a konferencián, nekem is elő kellett adnom, kaptam 15 percet. A 15 perc az jó, az alatt ki tudom fújni az orrom, kicsit fölhúzom a nadrágom, és akkor elköszönök. De közben azért kólát is iszok, mert azért mégis csak, az kell. Szóval, a 15 perc azt tette velem, hogy úgy toltam, különösebb hezitálás nélkül. Arról szeretnék nektek beszámolni, ami aztán a reakciója volt ennek. Mert arról beszéltem, tulajdonképpen elég pofátlan voltam. Megkérdeztem a közönségtől, hogy „Ti hogy nevezitek azt, hogyha valakivel azt csináljuk, főleg ha az illető gyerek, hogy maradandó károsodásokat okozunk nekik, ezek a maradandó károsodások, ahogy a szóban is benne van, visszafordíthatatlanok, majd pedig ez a fajta magatartásmód előszeretettel párosul a relatív elhanyagolással, ti hogy nevezitek ezt?” Hát persze mindenki tudta, hogy ezt úgy hívják, hogy bántalmazás. Amikor a gyerekeinknek okos eszközöket adunk oktalanul, akkor az tulajdonképpen pontosan bántalmazás. Azért bántalmazás, mert a gyerekeink, akik 2-3-4 évesen túl sok okos eszközt kapnak a kezükbe, ők maradandó károsodást fognak szenvedni, ami visszafordíthatatlan lesz, a személyiségük fejletlen állapotában éri őket nagyon sok inger. Ennek következtében ez nem fog soha meggyógyulni, legföljebb valamiféle rehabilitációra lesz majd lehetőség, és… (14:10)

Mindennek a hátterében nagyon gyakran mi szerepel? Az elhanyagolás, ami egy relatív elhanyagolás. Tulajdonképpen a szülők szereznek maguknak 2-3 nyugis órát, amit minden további nélkül nagyon-nagyon el tudok képzelni, és meg tudok érteni, mert a szülőknek nagyon nehéz. Tulajdonképpen amit ma csinálunk a saját gyerekeinkkel, az a bántalmazásnak egy sajátos formája, amit azonban sosem mernénk bántalmazásnak hívni, mert olyan sokan csinálják. A helyzet nagyon hasonló ahhoz, amit Alice Miller mondott, mondjuk 50 évvel ezelőtt, hogy kérem szépen, ha a gyerekeinket verjük, az bántalmazás. Akkor is egy csomóan azt mondták, hogy ne nevezzük bántalmazásnak azt, amit a szülők többsége csinál, mert hát a szülők többsége csinál, és eddig is… De attól az még az, hogy a többség úgy csinálja, és nem nevezzük annak. (15:00)

A második gondolatom az volt, hogy… és hogy tulajdonképpen ne keverjük össze a szükségletet a függőséggel. Ugyanis a gyerekeink függőségbe kerülnek az okos eszközökkel, nem pedig a szükségleteiket elégítjük ki. Az nem szükséglet, hanem függőség. Amikor kezdtem úgy látni, hogy a csoport fele rettenetesen ordító oroszlán módjára néz rám, akkor azt találtam mondani, hogy ne gondoljátok azt, hogy én a múlthoz akarok visszatérni. Eszemben sincs, hogy visszatérjek a múlthoz, a letűnt korokhoz, én a saját gyerekeinkhez szeretnék visszatérni. Ami a legérdekesebb volt, csak mondom, hogy mondjuk egy ilyen gyerekjogok, gyerekjóllét, gyerekbántalmazás, gyerekek jogai konferencián például mi hangzik el. Természetesen rengeteg szó esett az okos eszközökről, és jó konferenciákra járni, mert legalább naprakész leszek bizonyos dolgokkal. (16:00)

Például, hogy most fogják bevezetni, hogy a gyerekek által használt okos eszközöknél legyen pánik gomb. A pánik gomb azt jelenti, hogyha a gyerek úgy érzi, hogy valami fenyegetésben vagy bántalmazásban van része, akár az online térben, akár úgy, akkor megnyomja a pánik gombot, és ez a megfelelő helyre beérkezik, és őneki lehet segíteni. A kérdés így szólt, hogy tulajdonképpen döntően és alapvetően mi indokolja a pánik gombnak a létrehozását? A válasz így szólt: mert a legtöbb gyerek nem tud segítségért kiabálni. Hogy a gyerekeink nem tudnak segítségért kiabálni. De egy pánik gombot meg tudnak nyomni. Most ez 2017. Ezt azért tartom fontosnak, mert most a lehető legkomolyabban mondom nektek, szerintem, ha egy okostelefonon, amit a gyerek használ, vagy egy okos eszközön, amit a gyerekeink használnak, van pánik gomb, szerintem ez nagyon jó dolog. Mégpedig azért, mert ezt úgy hívják, hogy másodlagos prevenció. A másodlagos prevenció arról szól, hogy amikor baj van, akkor az a lehető legkisebb baj legyen. A harmadlagos prevenció arról szól, ha már megtörtént a baj, akkor a károk a lehető legkisebbek legyenek. (17:30)

Igen ám, de amiről mi most beszélünk, azt úgy hívják, hogy elsődleges prevenció. Az elsődleges prevenció célja, hogy az lehetőleg meg se történjen. Azt tartom döbbenetesnek, hogy például egy konferencián az előadások zöme a másodlagos és harmadlagos prevencióról szól, és nem az elsődlegesről. Azért, mert most nem, talán nem a legszebb kifejezés ez, de azért, mert politikailag nem korrekt erről beszélni. Azért, mert ha valaki mer valami ilyen gondolatot hozni, annyira nincs benn a fő sodorban, hogy egy pillanat alatt… Tehát éppenséggel nagyon bölcsen járnak el azok, akik óvatosan, ügyesen, diplomatikusan szólnak ebben a kérdésben. Tudjátok, mi volt az érdekes? Az előadás után az egyik meghívó odajött hozzám, nagyon kedves volt, és azt mondta „Ó, hát ez egy érdekes előadás volt.” Hát ők mindenképpen úgy akarták, hogy tényleg, mindenféle vélemény meg tudjon szólalni. Halljátok? Ugye erre már nincs mit mondani, mint hogy ez nem a véleményem volt, hanem a realitás, és ez nem a nagyképűségem, hanem a kutatási eredmények. (18:50)

Ugye milyen izgalmas? Tulajdonképpen eljön egy pont, ahol – emlékeztek –, 5. pont, az igazság ismerete nem hoz változást. Egyszerűen azért, mert annyira sokkolóan hat ránk az, hogy mi az igazság, hogy ember legyen a talpán, aki ne önvédelemre fordítsa az erőit, hanem a változásra. Mikor fenyegetve érezzük magunkat, akkor általában önvédelemre fordítjuk az energiáinkat. Ez nagyon logikus és érthető. De ebben az esetben az önvédelem például, a szándékos vakság részeként való önmagunkról alkotott pozitív kép fönntartását szolgálja, vagy a pozitív, bennünket megnyugtató érzések fönntartását szolgálja, vagy a hiedelmeink, amire olyan sokan gondolunk, fönntartását szolgálja. Ezért lehetséges az, hogy esetleg minél inkább kiált valaki arról, hogy „De hát tudjátok…?”, az annál kevesebb eredménnyel jár. Ezért kétség kívül a mellett foglalok állást, hogy elsődleges, másodlagos, harmadlagos prevenció, minden jöhet. (20:05)

Tudjátok, azt találtam mondani ezen az előadáson, már csak azért is, gondolva Stewart Millerre, hogy azért is, mert nincsen 25 évünk. Nem Stewart Miller, Alice Stewart. Nem szóltok! Alice Stewart. Nincs 25 évünk, hogy kiderüljön, hogy ez így nem lesz jó a következő nemzedéknek, egyszerűen nincs 25 évünk, mert addigra ez már mind meg fog történni. Olyan – most nézzétek ezt el nekem, de most úgy benne vagyok ebben – na, legföljebb kevesebben leszünk legközelebb. Ami nekem egyébként egyáltalán nem mindegy, de most legyen egy pici ilyen rész, aztán majd beszélek árnyaltabban is. (20:50)

Tudjátok, olyan érdekes ez, hogy vannak ezek a jövőről való képzeteink például a zombiról. A zombiról való képzet, ugye most azért próbálom ezt átélni, csak a mikrofon… (Feri kinyújtja a kezét, és elrévedten lépeget – szerk.) Biztos mindenki látott már zombi filmet. Mi tulajdonképpen az érdekes ebben? Van egy olyan képzetünk a jövőről, hogy valahogy elzombisodunk, és szinte már csak azt az alapvető funkciónkat elégítjük ki, hogy valakik khhrr-gggggá-krrr-khhhh. Ha valaki a 70-es, 80-as korosztályban nem látott zombi filmet, ezért ne nézd meg, én most ezt megmutattam. Most csak a Mária Rádió kedves hallgatóit sajnálom, mert hogy ők mit tudnak a zombikból, ezt nem tudom. Tudjátok, milyen érdekes, hogy mennyire látunk valamit, és mennyire nem, hogy tulajdonképpen ez a képzetünk az emberről, aki zombivá válik, ez egy nagyon jó képzet, de hogy mennyire jóhiszeműen a saját világunkból indulunk ki, hogy azt gondoljuk, hogy egy valami biztos, hogy a zombi egy másik embert keres. És ez nem így van. Mert a XXI. századi zombi egy okos tárgy után nyúl… Nem kell neki az ember, hát nem kapott, mikor szüksége lett volna rá. Mi köze neki az emberhez? Hahh! Ezt most itt befejezem. Szóval, amiről akartam beszélni, de arra jutottam, hogy ezt a témát hétről hétre. Ha van egy új munícióm, akkor azt nagyon szívesen elmondom nektek. (22:30)

Tervező én, kivitelező én – megoldások.

Azt mondja, hogy mi az, ahogyan tudunk segíteni annak, hogy a tervező én képes legyen szót találni a kivitelezővel? Mert emlékeztek, sosem az a cél, hogy innen, a tervező én felől lebecsüljük, lenézzük, lealázzuk a kivitelezőt. De nagy dolog, hogy van egy részünk, aki élvezi az életet. Hát nem jó ez? Hogy van egy olyan részünk, amikor leesik a Kékesen a hó, beülsz az autóba és fölmész. És aki fölmegy, csók neked! Nem jó, hogy ez létezik? Hogy azt mondod „Megyek, és megnézem a havat.” Ez jó. Hát enélkül a részünk nélkül értitek, hát ez… szó sincs róla, hogy le kellene bontanunk ezt a kivitelező életélvező pillanatot, hajj, átélő részt. De jó, hogy van! Hát csak tartsa a kapcsolatot a tervezővel. Na most, első, tehát erről beszéltünk, hogy előzetes döntéseket hozunk, hogy „Azt soha nem teszem meg.” (23:40)

2. Önkorlátozás, a szabadságunk szabad használata.

Az így szól, igen, önkorlátozás, ez a szakirodalmi kifejezés. Tulajdonképpen a szabadságunk szabad korlátozása. Nem a szabadság elvesztése, hanem hogy szabadon használom a szabadságomat valamire, és szabadon nem használom a szabadságomat valamire. Tehát nem a szabadságomról mondok le, ezért tulajdonképpen a szabadság szabad korlátozása nem is a legpontosabb megközelítés. Inkább arról van szó, hogy a szabadságomat szabadon használom valamire, és szabadon nem használom valamire. (24:15)

Mint… ezt tudom, hogy ezt minden hónapban elmondom. Mint az alkoholbeteg, aki azt mondja „Szabad nem innom.” Akkor ő nem elvesztette a szabadságát, hanem a szabadságát arra használja, hogy ne igyon… alkoholt. Hát mást igyon, persze. Következő. (24:35)

3. Mással foglalkozás.

Nagyon bölcs tud lenni a tervező én, ha azt mondja a kivitelezőnek. „Ide figyelj! Hogyha látod majd azt a pillecukrot, iszonyú nehéz helyzetbe fogsz kerülni. A szirének hangja megkábít téged. Előbb-utóbb a miniszoknyás… combfixes hölgyek közelsége sssrrrr. Annyi a nagy tervezésednek. Ezért aztán legyél szíves, képes legyél másra figyelni, ne csak arra! A saját sliccedre figyelj!” (25:25)

Ó, erről eszembe jutott egy történet. Szerencsére nem a saját sliccemről lesz benne szó, de mindig az élet a legjobb rendező. Képzeljétek el, hogy volt, ez a Semmelweis Egyetemen történt. Egy elég illusztris hely, ugye bekerült most is a nem t’om, az 500 legjobb egyetem közé. Hát ott történt, hogy a tanár úr egy szünettel tartott két órát, és magán hagyta a mikroportot, vagy mit t’om én milyen portot, és kiment a WC-re. Arra számított, hogy aki ott a műszakis ember, az nyilván ki fogja kapcsolni majd a két előadás között, de a műszakis ember téliszalámis szendvicset evett valahol az épület valamelyik emeletén, és ezért ő, hát gondolta, mit, hát itt van rajta, úgyis kikapcsolta a műszakis ember. Nem ám csak úgy beállt sárgát dobni, hanem úgy komolyan nekiállt. Nyögött és fújtatott, és… (26:35)

Képzeljétek el, hogy ekkora sikere egyetlen előadásának sem volt. Ugyanis az történt, hogy egyre többen mentek vissza az előadóba, mert mondták egymásnak… Tudjátok, mint, na, mint Edison, mikor leégett az összes mindenség, az egész világa leégett. Ott tényleg leégett, 102 évvel ezelőtt. Akkor mondta, hogy „Szóljatok hamar anyámnak, jöjjön ide, mert ilyet még egyszer nem lát!” Tehát valami hasonló történt, mint Edisonnal 102 évvel ezelőtt, és tele lett az előadó, és mindenki hallgatta élőben a kivitelező én „Áhh-hháhhhááá!” Nyilván, néha átruccantak a tervező énbe, és magukban fantáziáltak, hogy lesz az a pillanat, amikor a tanár úr belép. És főleg hogy lesz az a pillanat, amikor egyszer csak rájön, hogy mi történt. Ez a pillanat elérkezett, mert az történt, hogy a tanár úr belépett, és hát ott mindenki így, felé, és sz’al a különböző arcok… És hát azért egy egyetemi tanárnak mégis csak volt itt fönn éppen elég ahhoz, hogy nem kellett a katedráig érnie, míg rájött, hogy tudták, hogy mit csinált előző nyáron, és… Óriási röhögés lett, és hatalmas tapsvihar. Ahh, szóval. (28:05)

Ez a pont azt mondja, mással foglalkozás. Mondhatnánk azt, tudjátok, a gyerekek a pillecukros kísérletben 1 percet bírtak, ha előttük volt a pillecukor. Ám ha a figyelmüket mással tudták elfoglalni, és nem volt előttük a pillecukor, hanem külön meg kellett nyomni egy gombot, ami nem pánik gomb, hanem cukor gomb volt, akkor hozták be nekik a pillecukrot tutira, így 11 perc volt, hogyha gombot kellett hozzá nyomni, és nem látták. De hogyha a felnőttek azt mondták, hogy „Tereljétek el a figyelmeteket! Akkor nem lesz annyira fájdalmas, hogy még nem eszitek.”, akkor 11 perc fölé mentek a gyerekek. A figyelem elterelése. (28:55)

Hogy ez miért tud nagyon hasznos lenni? Emlékeztek, hogy amikor egy nagy házastársi konfliktus van, és 120 fölé emelkedik a pulzusszámotok, az 20 másodperc alatt megtörténik. John Gottman pontosan kiszámolta, tik-tik-tik-tik-tik, hogy 120-as pulzusszám fölött abba kell hagyni a konfliktus-beszélgetést, ki kell belőle lépni, mert a pszichés funkcióink kezdenek tönkre menni. Nekünk, átlagembereknek fél óra tulipánhagyma ültetés javallt. De úgy, hogy közben egyáltalán nem gondolkozok a vitapartneremen, és hogy mit kellett volna mondanom, és hogy hogyan bántott meg, mert akkor még el se kezdődött a fél óra. Ez a nagyon hasznos figyelem elterelés. (29:50)

A kényszerbetegek nem tudják elterelni a figyelmüket.

A másik, hogy kényszerbetegek agyműködését vizsgálták, és nagyon érdekes dologra jutottak. Főleg, hogy ma óriási témánk az, amit emlegettem nektek már többször, hogy elengedés. A lélektani szakemberek, mikor te sírsz, és mondod „Nem bírom, nem bírom!” Akkor ők a kényelmes székből azt mondják „Engedd el!” Ez egyszerűen szörnyű! Főleg a kényszerbetegeknek, ugyanis a vizsgálatokból az derült ki, hogy van egy nagyon egyszerű folyamat az agyban, ami tulajdonképpen magától történik. Legyen sárga a vége, mert ez olyan hajj, de szép. (Kiteszi a sárga széket -szerk.) (30:35)

Azt mondja, azzal kezdődik, hogy valamit hibáztam, vagy elrontottam, vagy van valami probléma, vagy valami kényelmetlenség, és hirtelen befészkeli magát az agyamba… Ismeritek ezt, nem? Amikor egyszer csak nem bírsz lejönni a témáról, állandóan. „Ú, elrontottam! Ú, ez nem… Ú, ebből nagy baj lesz! Jaj, mit mondtam? Ajj, mit mondott nekem? Jaj, mit csináltam? Jaj, mit csinált? Miért jöttem ide?” Főleg ez, itt ülsz, és „Miért jöttem ide?” Van ma meccs egyébként? Van? Melyik meccs van ma? Dortmund? Kivel? „Tottenham-mel.” Azt a beytár…! Dortmund – Tottenham meccs, és ti itt vagytok? Sz’al férfitársaim, dicséret, elismerés. (1-2 lett a meccs vége -szerk.) (31:25)

Azt mondja, hogy befészkeli magát valami az agyamba, első lépés. Ez, hogy valami befészkelte magát az agyamba, tulajdonképpen annyira zavaró, negatív érzéseket kelt bennem, hogy olyan ösztönösen, akaratlanul is elkezdek vele valamit csinálni. Vagy fölhívom a barátnőmet, kipanaszkodom, vagy ell-llöllö, mindegy, valamit csinálok. Miután valamit csináltam, tulajdonképpen, gondoljunk csak bele, magától a feszültség megy, szóltam, vagy bocsánatot kértem, elrendeztem, egyszer csak valahogy magától az agyam leszáll a témáról. Ugye, hogy ez történik? Hát nem mondom neki, hogy „Most már szállj le a témáról! Most már ne szorongjál! Most már ne aggódjál!” Mert ez egy egészséges agyban magától megtörténik. Ezt így mondták a kutatók, egy nagyon egyszerű kifejezéssel, hogy vált az agyunk. Van egy probléma, ami feszültséget okoz, ezért elkezdünk valamit csinálni, és ez után pedig az agyunk magától vált. (32:35)

Igen ám, de nem a kényszerbetegeknél. Mert az agykutatásokból az derült ki, hogy a kényszerbetegek agya, első lépés ugyanaz, sőőőő-őőőő-ééé. Ezek most szakirodalmi történetek voltak. Második lépés, a kényszerbeteg is csinál valamit, például 8.-szor megmostam a kezem, 10.-szer visszamentem, bezártam-e, még egy kulcs, még. Gázt elzártam-e, villanyt leoltottam-e? Jaj, a rezsó! Ma már nincsen rezsó, csak Rezső, de az sincs már, nincs, nincs. Dzsoki van, Rezső nincs, se Rezső, se Dezső, hanem Dzsoki és… Mondjatok még valami…! Armandó! Jaj, Pál Armandó! De kár, hogy nincs fiam! Na szóval. Tehát a második rész, hogy a kényszerbeteg is tesz majd valamit. És most jön a drámai harmadik lépés, hogy a kényszerbeteg agya nem vált. (33:40)

Tehát, beszéltél, 25.-ször megmostad, bocsánatot kértél, fölidézted, dühös voltál, elpanaszoltad, valamit csinálsz a negatív érzésekkel, azzal, ami nyugtalanítja az elmédet. De a kényszerbeteg agya nem vált magától. Ezért tényleg van olyan, hogy valaki – ha szabad így mondanom – krónikusan újból és újból azt éli át, hogy nem képes váltani. Hogy mikor meghallja ezt a szót, hogy „Engedd el!”, akkor az neki olyan, mint amikor a néninek – emlékeztek – jött hozzám egy néni. Azt mondja „Feri atya! Kéne nekem segítség, mert hát egyszerűen muszáj, most már olyan régóta rosszul vagyok. Nem kérek sokat, csak egy valamit ne mondjál. Ne mondjad, hogy többet imádkozzak! Mert már annyit imádkozok, de nem segít. Valami mást mondjál!” Tehát a kényszerbeteg ember agya nem vált magától. Amikor – mondjuk így, hogy – nekünk, egészségesebb, vagy másképp beteg emberek agya pedig… Hát… ki, ki normális itt? Nem? Hát… hát a normálisok a Dortmund-Tottenham meccset nézik éppen, eszik a kukoricát, és élvezik az életet. Hát… szóval. (35:10)

De miránk is ugyanez jellemző, hogyha egyébként normálisak vagyunk, de csinálunk valami nagyon nagy bajt, vagy ér minket valami nagyon nagy igazságtalanság. De történik, akkor ugyanez történik, csak a kényszerbeteggel folyamatosan ez történik, velünk meg néha történik ez, hogy nem vált az agyunk. Ezért a terapeuták a következőt csinálják. Mert hogy hiába mondod neki, hogy engedje el. Most képzeld el, azt mondod neki, hogy „Engedd el!” S akkor „Elengedtem.” Hú, de leesett, azt, azt…gurul, oda gurul… Hát elengedtem én, csak most kicsit messzebbről látom, az a baj. Ez nem elég. A kényszerbeteg személyeket meg kell tanítani arra, és milyen érdekes, hogy fél órán keresztül tudatosan foglalkozzanak valami mással. Mert így megtanítják a saját agyukat, hogy váltsanak. Az ő agyuk nem vált magától, ezért azt teheti meg, hogy tudatosan ő maga kézi váltóval vált. És az a fél óra pont elég lehet ahhoz, hogy azok a nagyon fájdalmas, gyötrő, lehetetlen érzések, az a teher, az a szorongás az pont enyhüljön vagy elmúljon. Akkor is fél órán keresztül valami mással fontos, hogy foglalkozzon, ha egyébként közben az érzései meg a gondolatai szippantanák vissza a második székre. Ez nagyon fontos, hogy nem adom át magamat ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak, mert az én agyam nem vált. Ezért, hmm… (37:00)

Annyira szeretem Carl Gustav Jung egy mondatát, és néha, még régebben, mikor beszélgettem ilyen négyszemközti beszélgetésekben, akkor néha ezt el is, el is mondtam. Carl Gustav Jung egyszer azt mondja, hogy „Tulajdonképpen én lehet, hogy annak köszönhetem, hogy nem őrültem meg, hogy évtizedeken keresztül minden reggel bementem a klinikára, és ott voltam 8-tól 5-ig.” Ha én magamra maradok mindazzal, ami bennem itt, idebenn volt, valószínű megőrülök. Hogy milyen hihetetlenül hasznos, és ezért milyen óriási jelentősége van. Valaki depressziós, valaki odavan, valaki gyászol, valakivel irgalmatlan igazságtalanság történt. Hogy nem receptként mondom, de hogy úgy hosszú távon, hogy kelj föl, fürödj le, mosd meg a fogad, és utána öltözz föl, és menj el dolgozni. Egyszerűen szükséges, hogy segítsünk magunkon, mert ilyenkor az agyunk nem vált magától, ezért kézi…(38:20)

Tudjátok, olyan izgalmas volt. Lisszabonban voltam, valamikor, valamikor augusztus végén. Remek volt. Voltatok Lisszabonban? Milyen zseniális, hát az olyan, mint egy vidámpark, csak úgy, úgy… hogy mondjam, ők úgy élnek. Hát azok a villamosok, tudjátok, néha tényleg, azért jutott eszembe, olyan szűken mennek a villamosok, hogy ahhoz, hogy elférjenek az emberek, így… Talán így, így a… (Feri rásimul a háttérképre – szerk.) így oda kell feszülni a falhoz, és úgy tud elmenni a villamos. De a másik oldalon is. Hát nem úgy, hogy itt egy… szembe menni a villamossal. Az egyik úton megy föl, a másikon le, mert egy villamos se fér el. És akkor az emberek így. De ez miért jutott eszembe? A… köszönöm! Hogy ott történt az meg nem egyszer, hogy lepattant a villamosvezető, mondom 2017 Lisszabon, és fogta, és akkor a váltót így pfff, s akkor visszaszállt, pííí, s akkor mentünk tovább. Na szóval. (39:40)

Mikor azt mondja a szakirodalom, hogy hogyan tudjuk segíteni azt… Ahh, a sárgát viszem el (a sárga széket – szerk.), ne örüljetek olyan sokat. (Két szék marad, a kék és a zöld. – szerk.) Amikor arról beszélünk, hogy a tervező én (1) hogyan tud a kivitelező énnel (2) úgy kapcsolatot tartani, hogy nem nézi őt le, hanem együttműködnek egymással, hogy akkor nagyon jó, ha ő (1) előre azt mondja, hogy amikor valami ilyesmi történik, tudjál váltani. Ez egy nagyon izgalmas cselekvés. Tudjál váltani. És mi a váltásnak a titka? Hogy másra figyelj, a figyelmedet tereld el, mert különben phhh!, oké. Következő. (40:25)

4. Jutalmazás-büntetés.

Ugye itt csak egy utalást hadd tegyek a pedagógiára, vagy cégek működésére, avagy az egyházra. Például (Egészségedre!), ahogy az egyházi pedagógiában praktikusan rengeteg olyan helyzet jelenik meg, hogy a tervező én azt mondja, hogy a kivitelező én „…majd még bűnbe esik.” Ezért jutalmakat és büntetéseket kapcsolunk a kivitelező énhez, hogy ő tudja, hogyha ezt csinálja, és újból és újból az eszébe juttatjuk, hogy miközben ellopja az almát, aközben hirtelen jusson eszébe a büntetés. És amikor nem lopja el az almát, jusson eszébe a jutalmazás. Vagy segít valakinek, jusson eszébe a jutalmazás. Ezért a jutalmazás és a büntetés pár évvel ezelőtt, emlékeztek, külső motiváció. Külső motiváció, tulajdonképpen annak egy alap helyzete, hogy a kivitelező én hogyan tud valami olyasmit megtenni, amit magától lehet, hogy nem úgy csinálna. Ugye, mert „Hakapeszi ha kap, eszi.” (41:50)

Szándékos vakság világa, eszembe jutott egy történet. Ezt egy filozófus tanár tette meg a növendékeivel. A következőt mondta nekik. „Nézzétek, itt van ez a kis alma. Ti filozófiát fogtok tanulni. Bizonyítsátok be számomra, hogy ez itt nem két alma!” Előre mondom nektek, hogy a feladat megoldása a kreatív gondolkozással a legpraktikusabb. Mert a kreatív gondolkozás egy egyészen új világot tár föl számunkra. Képzeljétek el, hogy volt diák, aki megoldotta, pedig még csak első éves volt, ti meg már túl is vagytok a diplomány. „Bizonyítsa be, hogy ez itt nem két alma!” Azt mondjátok, na jól van, most már… inkább a Dortmund-Tottenham, mint ez. A diák a következőt csinálta. Odament a tanárhoz, elvette az almát, két harapással megette, majd azt mondta a tanárnak „A másikat egye meg maga!” (43:20)

Látjátok, hogy milyen izgalmas, hogy egy általunk olyan logikusnak tartott világban bolyongtunk körülbelül 1 percet, és egyszer csak valaki csinál valami olyasmit, amivel kiderül, hogy az a világ, amiben mi bolyongtunk, arra van egy egész emelet ráépítés, egy teljesen más világ is létezik. Ez a történet, ezt egy hete hallottam, eszembe juttatott egy gyerekkori történetet. Vakság és látás, hogy mennyire természetesnek vesszük azt, hogy látunk. Egy ilyen történet hirtelen kivilágítja számunkra, hogy „Hát hogy? Hát egy… Hát itt létezik egy egész világ, amibe be sem tudok lépni oda.” Édesanyám mesélte gyerekkoromban, képzeljétek el. (Valaki hangosan fújja az orrát, Feri odanéz, reagál – szerk.) Ezt akkor tudom elfogadni, hogyha az édesanyjára gondolt közben. Szóval… jóban vagyunk, azért mertem csinálni. Emm… ez egy középkori történet. Úgy egy kicsit érdekesebb. (44:45)

(Suttogva mondja – szerk.) Van egy szegény rab, ártatlanul esett fogságba. Most a többit normálisan mondom, mert holnap is lesz előadás. Nem, nem lesz… na. A rab pontosan tudja, számolja a napokat, hogy elérkezik a kivégzésének az ideje. Már csak egy éjszaka, és másnap reggel ki fogják végezni ártatlanul. De van egy jóakarója. A jóakarója tudja, hogy ártatlan. Természetesen nem tudja őt kimenteni, de egy kis madárral, ami berepül a cella ablakán, egy üzenetet ír, a következőt írja. „A birodalomban az a szokás, hogy a király egy zacskóba tesz egy fehér magot meg egy fekete magot. Ki kell húzni a zacskóból a magot, egyet, anélkül hogy odanéznél. Ha fehér magot húzol ki, akkor szabadon bocsájtanak, ha feketét, végrehajtják a halálos ítéletet. Kedves rab, a király mindenképp el akar veszejteni, ezért a zacskóban két fekete mag lesz.” (Feri elvonul – szerk.) 10 perc, jövök vissza. Az az, az az. Tulajdonképpen az előző történet után, tudjátok mi az érdekes, hogy tulajdonképpen beléptünk egy másik világba, és aki tudott (Egészségedre! Mag?), aki belépett ebbe a világba, annak most előbb eszébe juthat. Ez a rab a következőt csinálta. Természetesen nem mondhatta el, hogy ez így van, hát sosem nézték volna meg, a királlyal szemben ezt nem lehetett megtenni. Ezért úgy kellett cselekednie, ahogy az a formában benne volt. Ezért belenyúlt, és anélkül, hogy észre lehetett volna venni, hogy melyik magot húzta ki, azon nyomban bekapta és lenyelte, és azt mondta „Nézzék meg, hogy melyik mag maradt ott! Akkor fogják tudni, hogy melyiket húztam.” Háhhh! Most úgy örülök, mintha én menekültem volna meg a középkorban. (47:30)

Ezzel egy picit csak arról akartam tulajdonképpen beszélni, hogy mikor a szándékos vakság témájánál vagyunk, hogy mennyire természetesnek tartjuk, leüljünk, és azt mondjuk, hogy úgy nagyjából a valóságban, a realitásban vagyunk, és hát jó, hát egy-egy kivételtől eltekintve. Közben egész világok vannak zárva előttünk. A kreatív gondolkozás egyszer csak föltár valamit ezekből a világokból. Hej, de szép ez! Azt mondja. Jutalmazás-büntetés. (47:55)

Nem akarom hosszabban mondani, de érdemes látnunk, hogy az emberiség történetében a jutalmazás-büntetés, majd pedig az önjutalmazás és az önbüntetés hogyan válik egy stratégiai eszközzé, hogyan tudjuk saját magunkat jutalmazni vagy büntetni azért, hogy a kivitelező én ne tegyen valami olyasmit, amit mi nem akarunk. Amikor ezek a folyamatok tudattalanok, akkor talán a legérdekesebbek. Nem is egy, nem is két – mondjuk így, hogy – klienssel beszélgettem, akinek elég komoly morális tartása volt. Valahogy oda jutott az élete, hogy arra jutott, hogy egy egyéjszakás kalandban egy kicsit megmerítkezne. Az egyéjszakás kaland egy elég komoly kudarcba fulladt a teljesen váratlan, és egyébként máskor nem megmutatkozó merevedési zavara miatt. Ez egy tudattalan folyamat. Értelmezhetjük úgy, hogy az a része, amiről próbált nem tudomást venni, az megoldotta a kivitelezési problémáit. A nehézség az, hogy egyszer járt hozzám valaki, aki úgy maradt. Annyira jól sikerült ez a gátlás, és ez az önbüntető, önsorsrontó megoldás, hogy úgy maradt. Azért az, mmm. Na most. Következő. (49:45)

5. Szabályok.

Mi az, amit tudunk tenni azért, hogy a kivitelező én, aki többet lát, és folyamatokat, és… képes a gyerekeivel is, meg a következő nemzedékekkel számolni, most a Föld nevű bolygóról nem is beszélek, saját sorsunkat nem is említem. Hogy ő szabályokat hoz létre. A szabályok nagyon segítenek abban, hogy bizonyos dolgokra azt mondjuk, hogy igen, másokra hogy nem. (50:10)

Rabszolgamunkák.

Egy nagyon érdekes élményem volt. Ez pedig, hogy tudjátok, néha bizonyos munkafolyamatok, hát… a leginkább így mondhatnánk, hogy rabszolgamunkák. Ez egy kedves pszichológus ismerősömtől származik. A pszichológus ismerősöm azt mondta, hogy náluk az volt, hogy a férjével, fiatal házasok voltak, és hónapszámra kiderült, hogy van néhány munka, amit egyikük sem akar megcsinálni. Ezeket elnevezték rabszolgamunkának, abból kiindulva, hogyha lenne rabszolgaság, mint ahogy akkor még nem tudták, hogy van, de hogy ha lenne, akkor azt náluk a rabszolga végezné el. Akkor megbeszélték azt, hogy a rabszolgamunkákat becsületesen el kell osztani: kettő ide, kettő oda. Különben a szemetet majd a patkány viszi le, vagy el, de menet közben egy csomó mindent szét fog szórni. Ez mit jelent? Ha csak a kivitelezőre bíznánk, a szemét sose kerülne le. (51:25)

Ezért a tervező ének elhatározták, hogy hoznak egy szabályt, és el is osztották, kettő itt, kettő ott. Majd pedig tovább strukturálták a helyzetet, és azt mondták „1 hónaponként fölülvizsgáljuk a rabszolgamunkákat, ugyanis lehetséges, hogy a férjem, amilyen kreatív piszok, egy nyomorult rabszolgamunkát még képes lesz megkedvelni. Ebben az esetben nagy piszokság, ha nem árulja el, hogy az már nem is rabszolgamunka, mert akkor ő csak egy rabszolgamunkát csinál, én meg még kettőt. Tehát csak a saját felelősségére találjon valami élvezetet valami rabszolgamunkában.” És ez volt a második szabály, hogy havonta ellenőrzik azt, hogy rabszolgamunka még-e az, amit eddig annak tartottak. De közben volt benne azért mégis egy nyitottság az életre, mert azt is föltételezték, hogy bizonyos feladat, amit eddig szerettek, rabszolgamunkává válik, tehát azt be kell emelni akkor a rabszolgamunkák körébe. (52:30)

Ezt kétség kívül nagyon pontosan szabályozni kell. Először egy újabb szabályt is hoztak. Először azt gondolták, hogy megfelelően tudják szabályozni ezt a helyzetet, hogy végül a kivitelező én levigye a szemetet, azzal, hogy egyenlőség, 50-50%. Egy idő után az élet fölülírta ezt. Például az egyikük beteg lett, vagy a másikuk meg akarta szerezni a doktori fokozatot. Ezért rájöttek, hogy a szabályozás mértéke nem lehet az egyenlőség, hanem a méltányosság. Ebben az esetben például a PhD-ra készülő egyik fél elég volt, hogy egy rabszolgamunkát végezzen el, míg a másik időlegesen hármat végzett el azzal a kikötéssel, hogyha fordul a kocka, akkor ez egy méltányossági alapon majd körülbelül ugyanígy ő jogosult lesz visszakapni. Most nem bonyolítottam semmit se túl, csak úgy a családi életnek az alapjaiba próbáltam bepillantást engedni, már amennyire én ezt látom. Tehát szabályok. (53:35)

Képzeljétek el, hogy… Miért nehéz ez? Mert van egy késztetésünk, hogy egyre több szabályt hozzunk azért, hogy gondoskodjunk a jövőnkről. Ennek viszont az lesz az ára, hogy az életet élvező részünk elpusztul. Belepusztulunk a rengeteg szabályba. Ezért kizárólag ezt vinni, hogy akkor még szabály, és még szabály, és még szabály, hát az életkedvünk elmegy, ha mindent szabályokhoz kötünk. Ugye úgy beszéltünk erről pár évvel ezelőtt, hogy eltűnik minden szenvedély. Ha mindent szabályosan kell csinálni, hogy…? Értitek. Jön a biztonságos szex. 6 perc, s akkor…. egyik jobbra, másik balra. Tehát a szabályozás egy idő után már nem segíti az életet. Következő. (54:45)

6. Negatív érzésre vonatkozó utasítások.

Ez talán a legkényelmetlenebb dolog, hogy a kivitelező én kap a tervező éntől egy csomó negatív érzésre vonatkozó utasítást. Például elmagyarázom a kivitelező énnek, hogyha veszel sütit, mielőtt az ebéd elkezdődne… a kedvenc történeteim egyikét hadd mondjam el. Megkereszteltem egy kisfiút. Nem a kétéves okostelefonosat, hanem ez még egy 15 évvel ezelőtt volt, Óbudán. Akkor még ráértem arra, hogy keresztelő után elmentem a keresztelői ebédre. Ott voltam a keresztelői ebéden, és egyszer csak a konyhában beszélgettem a nagymamával, mire kiviharzott az unoka, hihetetlen radarszerű élességgel megtalálta a süteményt az egyik sarokban. Rárepült, és már nyúlt is utána. Mire a nagymama fölkiáltott, és a következőt süvöltötte neki. „Ha most megeszed, a Feri atya még egyszer megkeresztel!!!” Ez a spontán elhangzó mondat a népi vallásosság érzületéről elég sajátosan hagy nyomot az én papi lelkemben. Hát amikor megkereszteléssel fenyegetek egy gyereket… Szóval. (56:45)

Megint csak, mikor pici gyerekek vagyunk, akkor ezt kívülről kapjuk, sokszor nem is tudatos folyamatokban. Aztán pedig már belülről is csinálhatjuk magunknak. Ez pedig az, hogy a tervező én negatív érzéseket köt az élvezetekhez, vagy egyáltalán a pillanathoz, a jelenhez, hogy valami negatív. Ha te valamit élvezel, akkor legyen bűntudatod. Az a legjobb egyébként, ha a bűntudat érzése nem is a bűnnél jelentkezik, hanem előtte hárommal, mert az a tutiság. Ugye hát az ószövetségi törvény is úgy volt, hogy van a Tízparancsolat. De hogy a Tízparancsolatot megtegyük, ezért volt több mint 300 szabály. Hát mert az a tutiság. Mert a 300 szabály, sokszoros koncentrikus karám körök, segítettek, hogyha még átdúvadkodtál néhány körön, még akkor is két lépésre voltál a Tízparancsolat tilalmától. Ugye, tehát akkor ezért körben kell venni rengeteg szabállyal magunkat. De a szabály önmagában nem elég, mert esetleg a pozitív érzések elsodornak, ezért érezz negatív érzéseket. Tehát például rápillantasz egy hölgyre, máris fogjon el némi szorongás, bűntudat, aggodalom, hogy ez máris a bűn fertője. (58:10)

Szóval, mindannyian tudjuk, hogy mit jelent az, amikor negatív érzéseket kötünk ahhoz, hogy végül egy kicsit se tudjuk élvezni az életet, és mindig, és mindig, és mindig. „Rossz vagyok, ez szörnyű, megijedek, ezt…” Nem akarom ezt ragozni, nincs kedvem hosszan beszélni erről, de tudjuk, hogy ez mi. (58:35)

Tudjátok, hogy ezért nem egy annyira jó forgatókönyv, mikor az alávetett kivitelező én egyszer csak azt mondja, hogy „Most már érzek magamban annyi erőt, hogy ezt a piszkot (A tervező ént – szerk.) itt eltüntessem. Mert ő csinálta velem, ő. A szégyenem, a bűntudatom, a félelmeim, a szorongásaim mind ennek a rohadéknak köszönhető. És amikor a kivitelező én a sérelmei okán ezt eltünteti, akkor az egyik végletből a másikba hullik. Az életem nem lesz jobb, csak másképp lesz rosszabb. Hát, ezt nem tudom máshogy mondani. Ezért a párbeszédet a két énrész között nagyon érdemes fönntartani. Megyek tovább. Látjátok, hussanunk ám, nagyon, mint a boldogság kék madara. Azt mondja. Hát ez már… alig van itt pont. Hát na várjunk csak. (59:40)

7. Ellenőrzés és kontroll.

Mit tud tenni a tervező én, hogy a kivitelező én mrrr!, ne csináljon olyat? Ellenőrzés és kontroll. Mrrhhh. Kedves ismerősöm azt mondja. „Te, képzeld el, mikor az egyik multinál kezdtem el dolgozni – hát ez volt vagy 20 éve – akkor évente kellett leadni az éves tervet. Azután hát néhány év múlva féléves tervet kellett leadni, majd le kellett adni negyedéves tervet. Majd a havi tervet, azután a heti tervet, és amikor eljöttem a cégtől, akkor minden reggel be kellett számolnom az aznapi tervekről.” Ez 14 év alatt játszódott le. (60:30)

Ha azt akarjuk, hogy a kivitelező pontosan mindent úgy csináljon, ahogy mi akarjuk, rengeteget kell őt ellenőrizni. Hogyha én itt vagyok, és úgy akarják a jót, hogy engem állandóan ellenőriznek, elmegy az összes életkedvem. Ez szörnyűség. Hát nyilván szörnyűség a rengeteg szabály, szörnyűség a rengeteg ellenőrzés, szörnyűség a rengeteg negatív érzés, ha az nem a helyzetnek megfelelő, hanem letarol, tönkretesz minket. Milyen sokan lázadtak föl a tervező ellen, hmm. Na most. Ezt se akarom hosszabban. (61:20)

8. Szabályozni a szabályozást.

Mit tud tenni a tervező és a kivitelező? Ez a kedvencem. Ugyanis megtehetjük azt, miközben kellenek szabályok, de jó, hogyha valami rettenet előtt elkezdek félni. Tehát nem arról van szó, hogy a szabály nem jó, hogy a negatív érzést, mindent ki kell irtani magunkból, mindenre mosolyogjunk, hogy ne kelljen ellenőrizni, mert időnként kell. Ez teljesen rendben van. De ha csak ez, csak az, és gátlástalanul, az szörnyű nekünk. Ez pedig az, hogy a tervező én elég okos ahhoz, hogy segíti a kivitelezőt abban, hogy egyrészt értékesnek lássa mindazokat a technikákat, amiket ő csinál, miközben biztosítja őt arról, hogy kizárólag akkor csinál csak valamit, amikor úgy látja, hogy arra tényleg szükség van. Hogy érdemes néha egy-egy nagyon egyszerű szabályt behozni. (62:30)

Például, most nézzétek ezt el nekem. Mikor plébános voltam, az 9 év, tulajdonképpen az egy közösségnek – mondjuk így – a vezetése. Én tulajdonképpen két szabállyal elvezetgettem azt a közösséget. Nem kellett több, de kettő kellett. Az egyik szabály így szólt: kommunikáljunk nyíltan egymással. A másik szabály pedig: sose mondjunk a társunkról a háta mögött rosszat. A lojalitásunkat mindig tartsuk fönn egymás felé, de közben mindig beszéljünk nyíltan egymással. Tudjátok, mi lett a következménye? Nyilván akiknek ez kevés szabály volt, ők elkezdtek szorongani, de most nem róluk beszélek, hanem arról, hogy egyszer csak odajött valaki, azt mondja. „Te Feri! Csináltok ti még valamit? – Ezt miért kérdezed? Nem hogy nem csinálunk, kétszer annyit csinálunk. – Azért, mert nem jönnek a hírek a plébániáról.” Hát ha ezt a két szabályt jól betartjuk, hogy nem beszélünk a másik háta mögött rosszat és fönntartjuk a lojalitást, miközben egymással nyíltan beszélünk, akkor mi jönne? Az Erzsébet kenyér, az jön, nem a pletyka. Szóval. (63:55)

4E: Egészség, Eredményesség, Elégedettség, és Együtt.

Ami igazán izgalmas, hogy hogyan tud úgy együttműködni a kivitelező én a tervező énnel, hogy közben az a négy dolog, a 4E, az egyaránt valósul; Egészség, Eredményesség, Elégedettség, és Együtt. Hadd hozzak erre példát. (64:25)

1. Eljutni a szabadságunkig.

Például mennyire más, amikor nem a szorongásom, a szégyenem és az egyebek munkálnak bennem, hanem például a tervező én azt mondja, hogy egy-egy nehéz élethelyzetben a lehető leginkább tudatosítsd magaddal a szabadságodat, hogy szabad vagy. Nem azt, hogy nem szabad megtenned, hanem szabad vagy. Nagyon-nagyon… lehet, hogy érdemes elolvasnotok A döntés című könyvet. Edith Eva Eger: A döntés. Emlékeztek, 1944, kassai diáklány, aki rájön arra Auschwitzban, hogy ő Auschwitzban is szabad. Azt mondhatja Auschwitzban is, amit csak akar, és a szabadságából tud élni. Háhhh! (65:30)

Szóval, mondhatom azt neki, nem azt, hogy ezt se szabad és azt se, hanem azt, hogy ezek a helyzetek mind-mind föltárják azt, hogy szabad vagy. Nem működünk egyformán, kétség kívül. Lehet, hogy valakinek az… nem tudom, hogy te megfélemlíted magad, és az jó neked, akkor csináld úgy. Én azt tudom, hogy általában eljön az életemben egy olyan pont, ahol addig kell gondolkodnom, míg el nem jutok a szabadság élményéhez. Mert tudom, hogy ezt vagy szabadon fogom tudni tovább csinálni, vagy nem fogom tudni tovább csinálni. Tudjátok, nekünk papoknak a nyugdíjkorhatár 75 év. Nem most lett annyi. Ezért például rájöttem, hogy ezt vagy szabadon és szevedélyesen csinálom, vagy nem tudom 75 évig csinálni. Egyszerűen lehetetlen. Hogy például a kiégés, amiről beszéltem nektek, az nem csak egy téma volt a sok közül, hanem rájöttem, hogy nekem élet-halál kérdés, hogy ki ne égjek. Mert ha kiégek, akkor hova megyek? Hát Székesfehérvár, Papi otthon, ott azért még el lehet lenni. Szóval. De nagy dolog újból és újból visszajutnunk a szabadságunkig, és a szabadságunkból erőt meríteni. (67:10)

2. A kompetencia tudat átélése.

De nagy dolog, hogyha a tervező én nem csak azt mondja, hogy nem szabad, azt is mondja, hogy szabad. Azután a tervező én azt mondja „Tudod mit? Amikor megvan a szabadságod, éld át azt, hogy te kompetens vagy, alkalmas vagy arra, hogy csinálhatod így, és csinálhatod úgy. Éld meg az alkalmasságodat, a képességedet, a cselekvésre és az életre. Nem arról van szó, hogy valamihez hülye vagy, meg béna vagy, meg alkalmatlan, meg szerencsétlen. (67:45)

Tudjátok, az annyira bennem van. Mentünk föl, síeltünk együtt. Még akkor 30 éves voltam, mentünk föl, a sípályára. Elkezdtünk azon beszélgetni, hogy tulajdonképpen miért választja valaki a sífelvonó-kezelői szakmát, hogy nem tűnik annyira királyságnak. Akkor emlékszem, ugye én voltam 30, de akikkel síeltem, azok 20, és akkor azért a 20 éves emberben megvan az a lekezelőség. „Ez maradt neki.” Ezt látjátok, ez 20 éve volt, vagy huszon… és annyira bennem van ez, hogy ez szörnyű, szörnyű így látni. Képzeljétek el, én vagyok egy síkabin-kezelő fiatalember. „Ez maradt.” Tudjátok… jaj, most eszembe jutott valami. Mikor… hát de… ezt most… na nem, ezt nem mondom el. Nem, ezt nem, nem, most belegondoltam. Most a tervező én megtiltotta a kivitelezőnek, majd helyette egy másikat mondok. Hogy… Szóval. (69:00)

De nagy dolog, mikor a tervező egyrészt azt mondja, hogy szabad vagy, másrészt azt mondja, hogy éld át a képességedet, az alkalmasságodat. Amikor te szabadon úgy döntesz, hogy így vagy úgy fogod csinálni. Nyilván úgy, ahogyan a tervező én azt mondja nekem, hogy az lenne a jó, hogy akkor az egy alkalmasság, az egy képesség, az egy rátermettség. Ahogy az alkoholbeteg ember, aki lerakja az alkoholt, az egy parádés képesség. Tudom, hogy ezt szoktam mondogatni, de mégis jó elmondani. Odament a pszichiáterhez a betege, aki akkor már száraz alkoholista volt sok éve. Azt mondja „Doktor úr…!” Kólát ivott, vagy ásványvizet, azt mondja. „Doktor úr! Hát én nem irigylem magát.” Mondta az alkoholbeteg a pszichiáternek. A pszichiáternek fölcsillant a szeme, hogy ez egy valami életbővítő beszélgetés lesz. „Miért mondod ezt? – Azért, mert ha én nem iszom, akkor valami olyasmit csinálok, amit 10 alkoholbetegből csak 1 képes megtenni. Magának mennyit kell dolgoznia egy ilyen teljesítményért. Én pusztán az által, hogy nem iszom, hatalmas emberi teljesítményt produkálok.” Igaza van, igaza van. Hííjj! Tehát. (70:45)

Átélhetem a kompetenciámat, a képességemet, az alkalmasságomat valamire. Emlékeztek, 10 emberből 9 elbukik. Rendszerszintű hiba, létrejönnek helyzetek, 10 emberből 9 elbukik. De érdekes, hogy az alkoholbetegeknél is ugyanez az arány. Ezért amikor én 10-ből hahh, nem bukom el, hát hogyne élhetném meg a saját képességem fölötti örömöt? Következő. (71:15)

3. Nem szabályokról van szó, hanem személyekről.

De nagy dolog, hogyha itt, ez a tervező én jól megbeszéli a kivitelezővel, hogy sosem szabályokról van szó, nem szabályok, nem ellenőrzés, nem törvény, nem… nem, hanem mindig személyekről van szó. Hogy tudod mit? Hogy lássál személyeket magad előtt. Ne törvényeket, személyeket. (71:40)

Emlékeztek a… Jaj, ezt mindig mondogatom nektek, de most éppen két héttel ezelőtt volt a tíz szűzről szóló példabeszéd. Az okos szüzek mennek a lagziba, és visznek magukkal olajat, az oktalan szüzek nem visznek a lámpásokkal olajat. Mindenkinek kifogy az olaja, az okosak visznek tarcsiba’, az oktalanok nem visznek tarcsiba’. Egyszer csak szól a harsona „Jöjjetek, kezdődik a lagzi! Itt a vőlegény és a menyasszony.” „Csókot, csókot, csókot!” Erre az okosak rohannak, tesznek a tarcsi olajból, szaladnak oda. Hát a többiek a sötétben tévelyegnek. Látjátok, szabályokat kellett volna betartani: tartalék olaj nélkül el ne indulj a lakodalomba. Hogy ez nem egy szabályról szól, hanem arról, hogy arra gondolok, hogy én szeretném látni a menyasszony boldog arcát. Ez egy régi történet, akkor még így volt ez. Hogy én szeretném látni, én akarom skandálni a többiekkel, hogy „Csókot, csókot…!”, hogy ez valami személyes dolog. (73:10)

Amikor bizonyos dolgokra készülök, hogy elkezdek személyeket és embereket látni, kapcsolatokat magam előtt. Hahh. Oké. Nem is akarnám ezt hosszabban. Hogy… a… na, személyeket. Nem az a kérdés, hogy bűn vagy nem, hanem hogy mi lesz a Petivel? Mi lesz a feleségemmel, mi lesz a fiammal, az anyámmal? Hogy… személyekről van szó, és én is egy személy vagyok, és rólam is szó van. Személyekről. Nem szabályok, ellenőrzés, törvények, bűntudat, szégyen… Nem az olajról van szó, hanem a menyasszonyról. Hölgyeknek a vőlegényről. Látjátok, nem lehet jó előadást tartani. (74:05)

Oké, befejeztem ezt. Próbáltam egy picit föltárni, semmibe különösebben beleragadni, hogy hogyan tud egymással együttműködni a kivitelező én és a tervező én. A tervező én le ne becsülje a kivitelezőt, mert ő tudja élvezni az életet. A kivitelező le ne becsülje a tervezőt, mert ő tudja, hogy érdemes élni, hogy mit érdemes élvezni, azt ő tudja. De ő tudja élvezni. Hát, oké. Megyek tovább. Nézem az időt. Ho…! Most akartam egy tök jót. Mmmm! Most itt, a kivitelező szomorú lett. „Miért nem szóltál? Azt hittem, még van idő. – Hát én súgtam, de teljesen elvesztetted a kontrollt.” Na jó, köszönöm a figyelmet! Jövő héten szívesen látlak titeket. (taps – szerk.) (75:15)