Mk 13,33-37 - Advent 1. vasárnapja

„Virrasszatok!” – irányított figyelem, szerteágazó figyelem, átfogó figyelem, belső figyelem.

Olvasmány (Iz 63,16b-17.19b;64,1.2b.3-8)

Te vagy, Uram, a mi atyánk. Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te, Uram, te magad vagy a mi atyánk, régtől fogva „Megváltónk” a neved. Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy megkeményítsük szívünket, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna? Fordulj felénk újra, a te szolgáidért, örökrészed törzseiért. Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál! Színed előtt megolvadnának a hegyek, mint ahogy a láng felgyújtja a rőzsét, és ahogy a tűz felforralja a vizet. Így neved ismertté válna ellenségeid előtt, és a nemzetek megrendülnének színed előtt. Leszálltál, és színed előtt megolvadtak a hegyek! Nem hallotta soha senki, valóban fül nem hallotta, és szem nem látta, hogy lenne Isten rajtad kívül, aki ilyeneket vinne végbe azok javára, akik benne bíznak. Te elébe sietsz annak, aki az igazsághoz szabja tetteit, és aki útjaidon járva rád emlékezik. Íme, te haragudtál ránk, és mi mégis tovább vétkeztünk; bűneinkben vagyunk régtől fogva, bárcsak megszabadulnánk! Olyanok lettünk mind, akár a tisztátalan, és igaz-voltunk, mint a beszennyezett ruha. Elfonnyadtunk, mint a falevél, és gonoszságaink, mint a vihar elsodortak minket. Nincs senki, aki segítségül hívná nevedet, aki fölkelne és beléd kapaszkodna. Mert elrejtetted előlünk arcodat, és kiszolgáltattál minket bűneink hatalmának. Mégis, Urunk, te vagy a mi atyánk; mi vagyunk az agyag, és te, aki formálsz, a te kezed művei vagyunk mindnyájan. Ne haragudj ránk, Urunk, oly nagyon, és ne emlékezzél többé gonoszságainkra. Figyelj ránk s lásd meg: mindnyájan a te néped vagyunk.

Szentlecke (1Kor 1,3-9)

Testvéreim! Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól! Veletek kapcsolatban szüntelenül hálát adok az Istennek azért az isteni kegyelemért, amelyet Krisztus Jézusban nyertetek. Benne gazdagok lettetek minden tanításban és ismeretben. A Krisztus melletti tanúságtétel is megszilárdult köztetek. Így semmi kegyelmet sem nélkülöztök, amíg Urunk, Jézus Krisztus megjelenését várjátok. Ő mindvégig megerősít titeket, hogy feddhetetlenek legyetek Urunk, Jézus Krisztus napján. Hűséges az Isten, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe.

Evangélium (Mk 13,33-37)

Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!

Vasárnapi beszéd

„Virrasszatok! Legyetek éberek! Figyeljetek, legyetek figyelmesek!” Erről szeretnék beszélni, egészen konkrétan ezt a szót szeretném újból és újból, különböző összefüggésekben előhozni, hogy figyeljünk, hogy legyünk figyelmesek, hogy ez mit is jelenthet éppen advent elején, karácsonyi készületünk gyanánt.

Az első, és ezt nézzétek el nekem, hogy egy saját élményemet hozzam ide. Aztán utána már nem lesz ilyen. Ez pedig az, hogy nem is olyan régen, talán egy 6 hete meghívtak egy konferenciára, és természetesen egy kisebb dobogón álltak azok, akik éppen előadtak. Miután előbb érkeztem, és nem volt szünet, tehát úgy léptünk föl mindig a dobogóra egymás után, néhány előadó, ezért én ott ültem az első sorban, és hallgattam még az előttem lévő, meg az az előtt lévő előadót. Észre vettem azt, hogy ott, a színpad háta mögött kitettek egy hatalmas nagy reklámtáblát, legalább 3 méter magas volt, jó nagy fém kerete volt, és ahogy én ott ültem az első sorban, és néztem az előadót, és hallgattam, amit mond, kezdtem észre venni, hogy az a reklámtábla eléggé inog. Tulajdonképpen a földre állított darab volt ez. Arra jutottam, hogy ez a reklámtábla, hogyha az előadó nem figyel, és kicsit jobban közelebb megy hozzá, akár még a menetszél – ha létezik ilyen – az előadó menetszele, tulajdonképpen lehet, hogy még az is elég, hogy az a tábla egyszer csak ráessen, és ő nem fog tudni mit tenni, mert a háta mögött van, nem is látja. Aztán ahogy hallgattam, tulajdonképpen elgondoltam azt, hogy föl tudok úgy ugrani erre a dobogóra, hogy meg fogom tudni kapni azt a reklámtáblát, mielőtt ráesik az előadóra. És aztán én hallgattam tovább az előadást, és volt egy pillanat, amikor a reklámtábla elindult lefelé. Tulajdonképpen nem sok ész kellett hozzá, abban a pillanatban fölugrottam, és elkaptam a táblát, és az előadó nem is látta, hogy mi történik. Ott kedvesen megtapsoltak, ami most nem annyira érdekes. De amikor fölkonferálták az előadásomat, akkor azt mondták. „Nahát, azért a sportoló múlt, Feri atya, a reflexeid olyanok, mint régen.” És ők nagyon nagyot tévedtek, mert egyáltalán nem a reflexeim voltak olyanok, mint régen, hanem azt én régen kigondoltam már, hogyha ez lesz, akkor mit fogok csinálni. Itt legalább 3-4-5-6 lépés volt egymás után. Az, amikor a tábla elkezdett dőlni, az csak a jéghegy csúcsa volt, ott már gondolkodni se kellett, mert már minden az eszemben volt, hogy mit akarok ilyenkor csinálni.

Ez jutott eszembe, ahogy mondja Jézus „Legyetek éberek! Legyetek figyelmesek! Virrasszatok!”, hogy nem egyszer van valahogy a gondolatunkban az, hogy na, jön egy pillanat, aaa, majd gyorsan fölkapom, ajj, majd… De az már akkor kevés. Hogy kívülről úgy tűnik, de jó volt a reflexe, belülről meg azt mondod „Hát, ha a reflexemre lett volna bízva, akkor ez biztos, hogy le fog zuhanni.” Ez az első gondolat, és ezt így nevezhetnénk, hogy irányított figyelem. Igenis, keresztény emberként nagyon is tudjuk, hogy mire érdemes irányítani a figyelmünket. Nem is akarnék a múlt heti evangéliumból bármit is idehozni, de ha valakit ez jobban érdekel, épp múlt héten erről beszéltünk. Tehát az első gondolat így szól a virrasztásnál, hogy az irányított figyelem gyakorlása. Hogy amikor cselekedni kell, akkor már tényleg csak a cselekvés marad, ott már minden előre, tulajdonképpen elő van készítve.

Talán ismeritek ti azt a történetet, hogy egy hatalmas nagy intézményben, ami alatt egy óriási pince rendszer és egy nagyon bonyolult csőrendszer, hihetetlen csúnya hangokat kezd el adni ez a csőrendszer. Nagyon megijednek, hogy nagy probléma van, és megkérdezik, hogy ki ennek a legnagyobb szakértője. Őt ki is hívják, miközben a félelem egyre nagyobb, mert ezek a zajok annyira ijesztőek, hogy nem tudják, hogy mi lesz ott az egész épülettel, az intézménnyel. Akkor egy egyszerű munkásruhában lévő idősebb férfi kijön, és tulajdonképpen csak jön-megy ott a pincében, nézi, hallgatózik. Eltelik így 10 perc, majd belenyúl a táskájába és fog egy kalapácsot, és egy adott helyen egy jó nagyot rávág az egyik cső összekötő részére, mire a zaj abbamarad. Hát ámulva nézik ezt. „Hát na ilyen egy igazi szakértő!” Akkor megkérdik, hogy hát mennyibe került a szerelés, és akkor a férfi azt mondja „Kérem szépen, 100 dollár.” „100 dollár? – mondja a megbízó – Egyetlen ütésért?” Mire azt mondja a szakértő. „Szó sincs róla. Az ütés 1 dollár, de hogy hova kell ütni, az 99.”

„Legyetek éberek! Legyetek figyelmesek! Virrasszatok!” Tehát az első gondolat így szól, mit jelent az a fajta figyelem, amiről itt gondolkodhatunk, miközben Jézusnak halljuk ezt a nagyon rövid történetét? Ez az irányított figyelem. És mert a szemünk előtt tartjuk mindazt, amit érdemes látnunk és tudnunk, és értenünk, ez az irányított figyelem teszi lehetővé azt, hogy éberek lehessünk és maradjunk.

A második gondolat így szól, talán így mondhatnánk, a szerteágazó figyelem. Amikor nem irányítva figyelek, hanem tulajdonképpen elég – és most mondanék néhány kulcsszót, nem lesz benne semmi rendkívüli – elég nyitott vagyok, elég befogadóképes, nem öl meg az állandó aggodalom és a rengeteg szorongás és a folyton-folyvást megjelenő indulataim és agresszív késztetéseim, de a függőségeim se kötnek le teljesen. Ezért egy szerteágazó figyelemmel, tulajdonképpen viszonylag ellazultan tudom élni az életemet.

Ez miért érdekes? Mert most pontról pontra leírtam azoknak az embereknek az ismérvét, akikről kívülről azt szokták mondani, hogy „ők szerencsések”. Egy angol kutató három éven keresztül kutatta azt, mi a különbség azok között, akik valahogy úgy tűnik, hogy olyan szerencsések, meg azok között, akik magukról újból és újból elmondják, hogy „Na, ha valami elromlik, nálam romlik el. Én egy szerencsétlen flótás vagyok. Énnekem semmi se sikerül. Nem is látom, a másik pedig már hogy hasít.” És nézték ezeket az embereket, különböző kutatások és kísérletek, és az derült ki, nem egyszer egészen egyszerű dolgokat tettek, hogy különböző tárgyakat helyeztek el a kezük ügyében. És azok, akik azt mondták, hogy ők szerencsétlenek, ezeket észre sem vették. Miközben azok, akik kívülről úgy tűntek, hogy szerencsések, valahogy úgy fölfedezik a pillanatot, ráéreznek a helyzetre, valahogy hirtelen minthogyha ők tudnák, hogy mit hogyan érdemes, hogy ebben nem volt semmi rendkívüli. Hanem egyszerűen csak képesek voltak elég nyitottak és befogadók, és általában stressz mentesek, és nem annyira a függőségeikkel, az aggodalmaikkal és az agresszióikkal, vagy az ítélkezéseikkel és a minősítésükkel elfoglaltak lenni. Hogy egy szétszórt figyelemmel, minden nehézség nélkül észre vegyék azt, ami egyszerűen csak van. Nem azt, ami rendkívüli, nem azt, ami egyedi, nem azt, ami csak nekik és csak ott, hanem ami tulajdonképpen mindegyükünk számára látható és észre vehető.

Tehát a második gondolat „Legyünk éberek!”, akkor azt mondhatnánk, mit jelent, hogy tudok virrasztani? Hogy képes vagyok nem csak az irányított figyelemre, hanem erre a szétszórt, ellazult figyelemre. Tulajdonképpen az imádságos élet alapvető világa ez a szétszórt, szemlélődő figyelem. De nagy dolog, ha valaki éppen már az imaéletében is gyakorolja azt, hogy nem a félelemnek és az agressziónak, az aggodalomnak, az indulataimnak és a függőségeimnek adok teret, hanem egyszerűen csak… Ez a szétszórt figyelem.

A harmadik gondolat így szól, ezt nevezhetnénk így, hogy az átfogó figyelem. Nem is csak egy irányba, nem is csak úgy mindenfelé, ellazultan és befogadóképesen és nyitottan, hanem valahogy átfogóan. Mint ahogy meg szoktuk különböztetni azt, hogy valaki értelmes vagy eszes. Mert az értelmes ember az, aki nagyon okosan és logikusan gondolkodik, az eszes pedig az a valaki, akire azt mondhatnánk, jól működik az intuíciója, és átfogó módon képes folyamatokat és összefüggéseket érzékelni, és az alapján is tud döntést hozni, ő az eszes. Úgy is mondhatnánk, az éber ember az eszes ember.

Talán ismeritek ezt a történetet, mert az egyik kedvencem, hogy Renoir és Matisse találkoznak egymással. Renoir, az idős mester, akinek annyira súlyos betegségei vannak, gyulladása a kezében, az ízületeiben, hogy tulajdonképpen minden mozdulat fáj neki, ezért megkéri a feleségét, hogy a kezéhez kösse oda az ecsetet, mert arra nincs ereje, hogy az ecsetet tudja tartani. Ezért a felesége odakötözi az ecsetet a kezéhez, és így festi életének az utolsó éveiben a nagyszerű képeit. Megérkezik egy fiatal ember, úgy hívják, hogy Matisse, és nézi, ahogy az idős mester minden egyes ecsetvonással a fájdalommal küszködve alkot. Persze, hogy a fiatal embereknek az énközpontúságával odafordul az idős mesterhez, és azt mondja. „Mester, miért nem hagyod már abba? Hát látni rajtad, hogy minden egyes ecsetvonás milyen fájdalommal jár. Mit kínzod megad?” Erre azt mondja neki Renoir „Jaj, hát fiatalember, te nem tudod még, hogy a fájdalom megszűnik, de a szépség megmarad?”

Ezt nevezném átfogó figyelemnek. Ilyenkor valami olyasmi is a nézőterünkbe kerül, ami lehet, hogy 5 év múlva van, vagy az örökkévalóságban van, ami nem éppen itt van, nem ebben a pillanatban van. Ezt nevezhetnénk átfogó figyelemnek.

Aztán a negyedik gondolat. Ez t pedig talán így nevezhetnénk, hogy a belső figyelem. A belső figyelemről tegnap éppen Risztov Évát hallgattam, hogyan lett olimpiai bajnok. Csak két momentumot hadd emeljek ki. Talán ti azt nem is tudjátok, hogy ő abbahagyta az úszást, 4 évet már akkor nem úszott, edzősködött, nem is akarta folytatni. Egyszer csak az úszószövetség akkori főtitkára fölhívta telefonon, és azt mondja „Nem akarnál úszni? Lesz ez a nyílt vízi szakág.” Erre Risztov Éva azt mondja, hogy „Hát tudod mit, alszom rá egyet.” Másnap reggel fölhívja, hogy rendben van. Miközben ezt ő egyáltalán nem gondolta, hogy így lesz. De valamiféle belső késztetése arra viszi, hogy „Rendben van.” Azt mondta ebben az előadásában, hogy mondta ő ugyan azt, hogy rendben van, miközben tulajdonképpen nem csak hogy utálta a nyílt vizet, hanem egyenesen félt tőle. Ezért nem is edzett nyílt vízen, hanem medencében edzett, hiszen nem csak utálta a nyílt vizet, hanem félt is tőle. De hát úgy nyilván nem lehet nyílt vízen eredményeket elérni, hogy még versenyre se jár valaki, ezért az volt a taktikája, hogy ameddig csak lehet, ő a medencében készül, és akkor „Na jó, legyen egy Balaton-átúszás, ha már muszáj.” És akkor ő megnyerte ezt a Balaton-átúszást, és, és… Most a második dolog, hogy amikor pedig olimpiai bajnok lett, akkor megint csak egy belső késztetés, egy olyan taktikát választott, amely taktikával nem lehet nyerni 10 kilométeres nyílt vízi olimpiai bajnoki címet. Mert ő élre állt, és végig vezetett, és úgy nem lehet nyerni. Kivéve Risztov Évának akkor, amikor ő azt megnyerte.

Mit jelent ez? Hogy ott van a félelme, az aggodalma, őneki erre nem is volt vágya, nem is volt egy mélyen, régen őrzött késztetése, hogy „majd én nyílt vízi…”, sőt félelmei voltak, sőt belső ellenállása volt, sőt bizonytalanságai is voltak. De, de… volt egy nagyon mély belső hang, ami azt mondta, hogy csináld. Ezt nevezhetjük belső figyelemnek, hogy éppenséggel a fölszínes érzések, a fölszínesebb gondolatok, a körülmények, és minden egyéb inkább abba az irányba mutat, hogy ne, és mi odabent ezzel a belső figyelemmel tudjuk, hogy de biztos, hogy igen. És nem azért, mert hogy a győzelem a biztos, hanem az a biztos, hogy ezt kell csinálnom. Nem a győzelem az érdekes, hanem hogy ezt kell csinálnom. Ezt nevezhetnénk belső figyelemnek.

Gyökössy Bandi bácsi ezt a következőképp nevezte meg. Nem mind receptet mondta, hanem inkább mint valami fölismerést. „Első, felső, belső hang.” Ő ezt így mondta, hogy hallgassunk az első, felső, belső hangra. Mert lehet, hogy az ott egyszer megszólal, és lehet, hogy többet nem is.

A záró gondolatom így szól. Nem egyszer éppen ezt az első, felső és belső hangot, amit csak egy belső figyelemmel tudok észlelni, ennek az ötleteit és inspirációját szoktuk a hátunk mögé tenni, és azt mondjuk „Ó, hát nem számít.” Ahh! De nagy dolog, hogy akár ebben az adventben, megtesszük azt a jót, amiről egyébként le szoktuk magunkat beszélni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )