Mk 1,1-8 - Advent 2. vasárnapja
2017.12.10.
Hogyan formálódhat és alakulhat a látásunk?
Olvasmány (Iz 40,1-5.9-11)
„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért.” Egy hang kiált: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így.” Menj föl egy magas hegyre, te, ki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr, íme, eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.”
Szentlecke (2Pét 3,8-14)
Szeretteim! Főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretével, mint ahogy némelyek késedelmesnek tartják, hanem türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem azt, hogy mindenki bűnbánatot tartson. Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elpusztulnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek. Hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi az ő ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját. Szeretteim, minthogy ezt várjuk, azon legyetek, hogy békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon benneteket.
Evangélium (Mk 1,1-8)
Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”
Vasárnapi beszéd
Hallottuk Izajás próféta jövendölését, hogy majd minden ember, hogy minden nép meglátja Istennek a dicsőségét. Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, ahogyan múlt vasárnap szóltunk arról, hogy négy fajta figyelmet is meg tudunk különböztetni, most pedig azt, hogy tulajdonképpen a látásunk hogyan formálódhat és alakulhat, most nagyon sajátosan Adventben, Jézus születésnapjára készülve.
Rögtön hadd hangsúlyozzam azt, hogy tulajdonképpen Adventben nem csak Jézus születésnapjára készülünk, hanem éppenséggel az egyház hagyományában és a liturgiában is mindig megjelenik ez a gondolat, hogy készülünk Jézus második eljövetelére. Tehát készülünk az Ő második eljövetelére, és ha Karácsonyig nem érkezik meg, akkor a születésnapjára. Tulajdonképpen ezt lehetne mondani, és akármennyire is egy picit derűt csalt ez az arcotokra, azért ha az ősegyház gondolkozását és hitét nézzük, és Jézusnak az ígéreteit, akkor tudjuk, hogy mennyire eleven volt ez a várás, és ez a vágyakozás. Tulajdonképpen, hát ahogy itt volt köztünk, hát itt élt velünk, évtizedeken keresztül jött-ment, és láttuk, és hallottuk, és tapasztaltuk, és együtt lehettünk vele. Mielőtt elment, megígérte, hogy „Még egyszer jövök.” Ezért ott évtizedeken keresztül nagyon eleven volt ez a várakozás. „Na, na?” Hát szinte ez valóban, bármelyik nap, bármelyik pillanatban beköszönhet.
És hogy bármelyik pillanatban beköszönhet, bármelyik napon, biztos hogy közös élményünk az, amikor egyszer csak megcsörren a telefonotok, egy kedves ismerősötök, és azt mondja „Feri! Nem messze vagyok ide, fölugranék.” És akkor egyszer csak nagyon sok minden keresztül-kasul jár bennünk, nyilván érzések és gondolatok. Az első tulajdonképpen az, hogyha valaki, akit szeretünk egyszer csak fölcsörög bennünket és azt mondja „Feri! Öt perc múlva ott tudok lenni. 10 perc múlva, mit szólsz? Jöhetek?” Hogy akkor tulajdonképpen úgy végigfut rajtunk egy sereg érzés és gondolat. Többek között az, hogy „Haa! Na, akkor legalább elmondom neki, hogy… Na, akkor legalább megmutogatom neki, hogy…” Bennünk van egyfajta öröm, és milyen érdekes ez, hogy tulajdonképpen az alap hozzáállásunk az örömhírhez nyilvánvalóan az, hogy Jézus jön az örömhírrel, és aztán mi várjuk őt, és Ő megosztja az örömhírünket, és akkor majd nálunk is lesz.
De amikor a jóbarátunk ránk csörög, hogy „Beugrok.”, akkor egyszer csak valahogy megfordul ez a helyzet, mert az történik, hogy rájövök, hogy énnekem van egy csomó örömhírem, és hogyha megjön, ezeket majd el szeretném neki mondani, hogy nekem vannak örömhíreim. Milyen nagy dolog, hogy Adventben átjárhat bennünket annak a lelkülete, hogy most 3 hétig, 4 hétig készülünk arra, hogy amikor Jézusnak születésnapját ünnepeljük, nekünk legyen egy csomó örömhírünk. Ne neki, mert ő már elmondta az örömhírét. Az milyen nagy dolog, hogy én majd most elmondom az enyémet.
Biztos van olyan élményetek, mikor betoppantok valakihez, és akkor a házigazda kissé büszkén azt mondja „Nézd meg, na, itt raktam föl három új lámpát. Nézzétek meg!” S akkor hogyha a gyerekek olyanok, és van egy bizalmi viszony, akkor szaladnak, és azt mondják „Feri atya! Nézd meg a szobám!” És a gyerekek szobáját mindenképp meg kell nézni. Akkor egyszer csak kiderül, hogy az apa csinált mindenféle foszforeszkáló csillagokat a plafonra, és ezt persze csak akkor lehet látni, amikor eloltjuk a villanyt, és… De nem akarom ezt ragozni.
De nagy dolog, hogy az adventi készületünkben fölerősíthetjük, vagy szíthatjuk magunkban ezt a szempontot, hogy ne csak arra gondoljunk, hogy majd jön Jézus az ő örömhírével, hanem hogyha Ő jön, akkor énnekem lesz egy csomó örömhírem neki. Ezeket gyűjtögetem, és alig várom, hogy elmondhassam neki, hogy „Nézd csak, közben énvelem mi lett, mivelünk mi lett!” Ez az első gondolat.
Aztán a második. Persze, ismerjük azt is, amikor egyszer csak ott a gyerekek elkezdenek szorongani, és azt mondják. „Feri atya! Hozzánk most ne gyere be!” És akkor tudjuk, hogy rendetlenség van. De nem tudom, hogy nektek ismerős-e az az élmény, amikor szól egy ismerősötök, hogy „Öt perc múlva odaérek.”, és egyszer csak olyan világos lesz a tekintetünk, mint hónapok óta egyszer sem. Olyan világosság gyúl bennük, és ahogy körbe nézünk, egyszer csak hihetetlen precízen meglátjuk a papírzsebkendőket, a morzsákat, a koszcicákat, és mindenféle olyasmit, ami mellett olyan lazán elmentünk hónapokon keresztül, hogy egyáltalán észre sem vettük.
A második gondolat így szól. Tulajdonképpen 3 hét, vagy 4, advent időszaka. De nagy dolog, hogy egyszer csak kapunk egy értesítést „5 perc múlva itt vagyok.” S akkor hirtelen körbe nézek, és persze, hogy van ilyen gondolatunk, hogy van, amit meg nem szeretném, hogy lásson. Akkor 5 percbe ami belefér, azt gyorsan megcsináljuk. De egyébként ez a gondolatunk, hogy „Jaj! Ezt csak ne lássa! Bárcsak ne látná!” Milyen nagy dolog az, hogy tulajdonképpen itt van akkor ez az időszak, és azt mondom, hogy van bennem egy vágy, hogyha Jézus jön, akkor énnekem ne kelljen semmit se gyorsan eldugnom, ne kelljen semmit, csak ööööö, úgy sebtibe’ valamiféle kirakatot csinálni, hanem hogy ott nyugodtan mondhassam azt, hogy „Gyere bátran!” És akkor az 5 perc az azzal teljen, hogy közben ott izgulok, hogy „Na, na! hát hogy-hogy? Mivel fog jönni?”
Tehát a második gondolat így szól. Tulajdonképpen megvan minden esélyünk és lehetőségünk, hogy odaálljunk Jézus elé, és azt mondjuk „Uram, ha most jönnél, ezeket látnád. De én ezt nem szeretném. Úgyhogy elmondom neked, hogyha most jönnél, miket látnál, mert én azt szeretném, hogyha jössz, akkor ezt te már ne lássad.” Ez a második gondolat.
Aztán a harmadik, hogy de nagy dolog az, amikor – hát persze – megérkezik az a valaki, 5 perc, s akkor azt mondja, hogy „Tulajdonképpen azért is akartam fölugrani, mert…” És mond valami újat, valamit, ami neki fontos volt, valami, amire mi nyitottá tehetjük magunkat. Kétség kívül, ismerek olyanokat, nagyon rendes-kedves, igaz emberek, hogy az első két dologgal nekik semmi problémájuk nincs, mert náluk mindig rend van. Az már biztos, nekik nincs papír zsebkendő itt-ott, meg morzsa, meg koszcica, hozzájuk Jézus mindig jöhet. Mi az ő gyöngéjük? Az ő gyöngéjük az, hogy amikor megjön a vendég, vagy a látogató, szívük szerint azt mondanák: „Nálunk olyan rend van, ezt mi nagyon fontosnak tartjuk, igazodj a saját rendünkhöz. Te se nagyon koszolj itt össze semmit. Majd mi megmondjuk, hova üljél le.”
De nagy dolog, hogy amikor megjön ez a látogató, akkor bennem lehet ez a rugalmasság és nyitottság, hogy azt mondom „Tudod, most egy kicsit fölforgathatod az életem. Hát már eleve ezt csináltad, mert nem számítottam, hogy jössz. Persze mindig nyitva van az ajtóm, de mondd, hogy mi van veled, mondd, hogy mi az újság.” És amikor ő mondja, akkor én megengedem azt, hogy olyasmi dolgok is egyszer csak megjelenjenek az életemben, amiről 10 perccel azelőtt még azt se gondoltam, hogy vannak.
De nagy dolog, hogyha nem csak arról, vagy abban lehetek bizonyos, hogy nem kell sok mindent eldugdosnom a látogató elől, hanem abban is, hogy amikor ő megjön, akkor tulajdonképpen átadhatom magamat annak az örömnek, hogy ő elmondhatja, hogy mivel érkezett.
(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )