Jn 1,6-8;19-28 - Advent 3. vasárnapja

2017.12.17.

Megosztom
Elküldöm

„Aki utánam jön, még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.”

Olvasmány (Iz 61,1-2a.10-11)

A próféta így beszél: Az Úr Lelke nyugszik rajtam. Azért kent föl az Úr és küldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét. Nagy örömmel örvendezem az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, s az igazság köntösét terítette rám. Felékesített, mint a vőlegényt, aki koszorút visel, és mint a menyasszonyt, aki ékszerekkel díszíti magát. Mert amint a föld megtermi növényeit, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjasztja ki az Úristen az igazságot, és a magasztalást minden nép színe előtt.

Szentlecke (1Tessz 5,16-24)

Testvéreim! Legyetek mindig derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok. A békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig. Hűséges az, aki meghívott benneteket, ő majd végbe is viszi.

Evangélium (Jn 1,6-8;19-28)

Abban az időben: Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.

Vasárnapi beszéd

Keresztelő János azért jön, hogy tanúságot tegyen Jézusról. A fülembe cseng egy-egy gondolat, vagy mondat, amit néha mondanak, néha kérdeznek valakitől, és ez valahogy így szokott szólni, hogy „Hát egészen lenyűgöző az ön életútja, kedves X. vagy Y. – férfi vagy nő – hát hiszen maga mindent magának köszönhet.” Aztán van egy másik, ami nagyon hasonló ehhez. „Egészen lenyűgöző az ön életútja. Hát igazából ön mindent a saját erejéből vitt véghez.” Ha meghallom ezeket a mondatokat, hát nem is tudom, úgy elkezdek egy kicsit szédelegni, hogy micsoda badarságok. Ki az, aki a saját erejéből végig tudna egy életet csak úgy egyáltalán valahogy is élni? Senki sem a saját erejéből éli az életét. A mi erőnk kell hozzá, kétség kívül, és van, hogy a mi erőnk nélkül az egy lépéssel nem megy tovább, de hogy most mindent magának köszönhet? Hát ilyen egyszerűen nem létezik. Én szívből sajnálok minden embert, aki úgy érzi, hogy mindent magának köszönhet, és azon túl nem lát maga körül semmit.

Ezért arra gondoltam, hogy azokat az élményeimet – persze, ami most eszembe jutott – szeretném idehozni, amelyek valahogy rímelnek arra, hogy Keresztelő János azt mondja „Énnekem az a küldetésem, hogy valamiképpen tanúságot tegyek róla. A saruszíját sem vagyok méltó, hogy megoldjam.” Tulajdonképpen amikor ennek az emberi részével találkozunk, akkor hogyan tárul föl az, ami az Istennel való kapcsolatunk szempontjából is nagyon fontos lehet?

Az első, hát, mit ad ég, éppen ahogy vezettem az autót ma délután, Csuja Imre színművész beszélget a szerkesztővel. A szerkesztő úr a következőt kérdezi tőle. „Vissza tud emlékezni egy olyan kivételes színházi pillanatra, ami maga számára is, ott a színpadon valahogy… egy olyan meghatározó élmény volt?” Akkor azt mondja Csuja Imre színművész. „Hát igen, vissza tudok emlékezni, például egyszer arra, hogy volt egy jelenetünk Gálffi színművész úrral, és annyira jól csinálta, hogy én teljesen belefelejtkeztem. De annyira jó volt benne, hogy amikor már másodpercek óta csönd volt, akkor jöttem rá, hogy én is itt vagyok, és hogy most nekem kéne végszót adni, vagy valamit most nekem erre reagálnom kéne, hogy én is színész vagyok. Tulajdonképpen azok a pillanatok, amikor egyszer csak átszellemülök attól, hogy találkozom valakivel, és ez a valaki valamit megmutat abból, hogy… Hát hogy tulajdonképpen talán ez az egész, amiért csináljuk, az átszellemülés miatt van.” Az első gondolat így szól. De nagy dolog Jézus közelébe férkőzünk, és tulajdonképpen nem, nem, nem mond ő nekünk most akkor konkrétan semmit, egyszerűen csak van egy duettünk, és az történik, hogy valahogy, ahogy ő a sajátját csinálja, hát ez úgy hat ránk, hogy egész átszellemülünk tőle. Ez az első.

Aztán a második. Emlékszem, néhány héttel ezelőtt Risztov Évát hallgattam, ahogy ő sokszor elmondja ezt a történetét, hogy ő egy picike kislány, és már úszik, és hogy hát Egerszegi Krisztina a nagy példakép. Ő egyszer csak hallja, hogy az ő kicsi városukba meg fog érkezni Egerszegi Krisztina, ötszörös olimpiai bajnok. Ő, a kislány jön, és megfűzi az anyukáját, hogyha valamit most nekik csinálni kell, akkor őneki találkoznia kell az ötszörös olimpiai bajnokkal. Mi történik? Ugye tulajdonképpen nincs sok idő a találkozásra, és ezt érzékeli Egerszegi Krisztina, és azt mondja „Kislányom, látom neked ez valahogy nagyon fontos. Tudod mit? Küldök neked csomagot.” Azt mondja, hogy ő komolyan vette, hogy kap csomagot, az összes felnőtt körülötte nem. Akkor egyszer csak eltelt egy 10 nap, és megérkezett egy csomag, és – így szokta elmondani – az apukám bejött a szobába egy csomaggal, és azt kérdezte „Lakik itt valami Risztov Éva?” És akkor fölpattant, és „Igen, igen, én vagyok, én vagyok! – Egerszegi Krisztinától jött egy csomag.” S akkor azt mondja, hogy „Hát kinyitottam a csomagot, tulajdonképpen nem is az volt érdekes, hogy mi van benne. Tulajdonképpen biztos, hogy nem is bírnám elmondani pontosan, mi volt benne, de azt tudom, hogy egy úszódressz volt benne, az biztos, meg úszósapka is volt benne, meg talán szemüveg. De nem ez az érdekes, hanem az, ahogyan kibontottam ezt a csomagot, egyszer csak egész világos lett számomra, hogy nekem olimpiai bajnoknak kell lennem. Énnekem akkor küldetésem van. Hát akkor én tudom, hogy nekem mi a dolgom. Akkor egész világos, hogy ettől kezdve mit fogok csinálni.” Pedig az csak egy csomag. Micsoda döbbenetes hatása van egy csomagnak. De persze nem a csomagnak, tudjuk jól, de nincs kedvem magyarázni.

Aztán a harmadik élményem, Kocsis Ferenc olimpiai bajnok, birkózó. Azt lehet róla tudni, hogy nem szerettek vele birkózni. 1980-ban volt olimpiai bajnok, és tulajdonképpen ha olyan napja volt, mindenkit földhöz csapott. Tényleg így is volt, 1979-ben előtte Szovjetunióban volt egy verseny, és ő csapdosta a szovjet ellenfelét, ahogy ezt kell. De a szovjet bíróknak ez nem tetszett. Ezért, mielőtt megnyerte volna azt a viadalt, nagyon sok ponttal vezetett, egyszer csak – mondjuk így, hogy hát eléggé nem tisztességes módon – leléptették. Azt mondja, hogy „Este aztán bankett volt, ültünk ott a sportolók, mindenki, akik győztek, második, harmadik, az összes többi, a szakvezetőkkel együtt. Hát énnekem nem volt étvágyam, sok minden miatt. Nem csak az ezüstérem, hanem a csalás miatt is, meg úgy egyébként is. Úgy turkálgattam az ételt. Úgy a szemem sarkából láttam, hogy az a szovjet fiú, akinek odaadták az aranyat, hogy az is turkálgat. Akkor egyszer csak fölállt, odajött hozzám, benyúlt a zsebébe, elővette az aranyérmet. Azt mondja <<Te voltál a jobb, ez a tied.>>” A riporter azt kérdezte „Hát ez aztán döbbenetes. Meglepődött? – Tulajdonképpen nem lepődtem meg, mert mi sportolók mindig tudjuk, ki a jobb. Ez az én sporttársam egyszerűen csak elismerte. Odajött, és egyszerűen csak kimondta. <<Te vagy a jobb.>>” Ez sosem megalázó az ember számára, hanem nagyon ösztönző. Mikor van valaki, aki jobb, és odaállok, és azt mondom „Te voltál a jobb.” Akkor a riporter azt mondja. „Na, és akkor, mikor megkaptad az érmet, akkor már jó volt? – Nem, azért nem volt jó, mert hol van a himnuszom…? Egészen világos lett ott ’79-ben, Szovjetunióban, hogy ez az egész igazából nem is az érem miatt érdekes, hanem a himnusz miatt. Amikor ott állok a dobogó tetején, és szól a himnusz, akkor azt élem át, hogy na, ez most már világos, hogy nem csak rólam szól. Itt valami többről van szó, mint énrólam. Ezért nem az érem az érdekes, hanem az a több, amit a himnusz most kifejez a maga hangjaival.”

Aztán a negyedik, ez tegnapi történés. Talán hallottátok Adam Peaty nevét, olimpiai bajnok úszó. Valaki mutatja is. Egy angol fiatalember. Tegnap délután a rövidpályás úszó Európa-bajnokságon aranyérmet nyert. Lejött a dobogóról, sétált ott el a közönség mellett, adott néhány autogramot, és egyszer csak ott állt egy picike kis kislány, és a hóna alatt talán valami olyasmi, amivel krallozni szoktak az úszók, abba kapaszkodnak, még én is csináltam annak idején. Akkor döntöttem el, hogy soha nem csinálom ezt többet. Az történik, hogy ez a kislány, aki nagy szemű, nyújtja a papírját, hogy ő is kér egy autogramot. Akkor ez az Európa-bajnok úszó fogja az aranyérmet, és odaadja neki. Tegnap délután. Aztán egy picit visszakéri, mert rájött, hogy nem írta alá. Picit visszakérte, aláírta, majd megint odaadta ennek a kislánynak. Remélem, hogy talán ezt még meg tudjátok majd nézni.

http://video.eurosport.co.uk/swimming/european-championships-short-course/2017/adam-peaty-gives-his-gold-medal-to-ecstatic-young-fan_vid1021414/video.shtml

Akkor a kamera mutatja ennek a kislánynak az arcát… Egyszerűen gyönyörűség volt nézni, akármeddig elnézném. Utána a riporter megkérdezte ezt az úszót. „Hát azért ezt nem szokás csinálni, hogy még meg se melegedett a nyakában az érem, már most odaadta ennek a kislánynak. Ismeri? – Nem, most láttam életemben először. – Miért pont neki adta? – Nagyon kedves volt.” Azt mondja akkor ez az úszó, hogy „Tulajdonképpen ez az egész, amit mi csinálunk arról szól, hogy inspiráljuk a következő nemzedéket. Mutassunk valamit, és lehetővé tegyük valaminek az átélését, amitől a következő nemzedéknek az élete elég ragyogó lesz ahhoz, hogy aztán majd ők is valami hasonlót tegyenek.”

Most jön a záró történet. Egy cégvezető a következőt mesélte nekem. „Feri, képzeld el, nyugdíjas lettem. Én, annak a hatalmas cégnek a vezetője. Körbe röpködtem az egész világot, ki tudja hányszor. Most pedig a kisunokámmal megyek az uszodába. Ez tulajdonképpen úgy történt, hogy a kisunokám elég kicsi még ahhoz, hogy egyedül menjen, ezért a feleségem, aki egyébként nagymama, de nem szeret már sötétben közlekedni, azt mondta. <<Dezső, menjél te, mert te ráérsz!>>” Azt mondja ez a volt cégvezető. „Tudod, ez a mondat, ez így a fülemben csengett. <<Menjél, te Dezső, mert te ráérsz!>> Ez olyan volt rajtam, mint egy sötét bélyeg, hogy igen, már nem vagyok cégvezető, na persze, én ráérek, na, én már csak erre vagyok jó.” Azt mondja „Akkor most nap nap után az van, tulajdonképpen heti négyszer, hogy két dologra kell nagyon vigyáznom, hogy a papucsokat összeszedjem, meg a törölköző nem maradjon ott az uszodában. Tulajdonképpen erre a két dologra kell figyelnem. Ahogyan nézem, ahogy úszik a kisunokám, tulajdonképpen megváltozott bennem valami. Mégpedig az, hogy eddig hát évtizedekig az ilyesmire azt mondtam <<Ne haragudjatok, én erre nem érek rá. Na jó, hát ezt csinálja az, aki… csinálja az, aki ezt akarja.>> Most, hogy ott ülök az uszodában, két dolog jutott eszembe. Nahát, hiszen én erre ráérek. Eddig az volt a bajom, hogy én ilyesmire nem érek rá, de most már ráérek.” Mindig mondta, jó, csinálja, aki akarja. „De tulajdonképpen én ezt akarom csinálni.”

Arra jutottam, de nagy dolog, egyszer csak fölfedezzük, hogy elmehetünk Jézussal az uszodába, összerakosgathatjuk a papucsát, meg vihetjük a törölközőjét, nehogy ott maradjon. De nagy dolog, hogy azt mondhatjuk, mi felnőttek, hogy „Tulajdonképpen én erre ráérek, és hogy tulajdonképpen én ezt akarom csinálni.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!