Szándékos vakság - A szándékos vakság területei.

2017.12.19.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Köszönöm szépen az ajándékokat! Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Valóban, ez bizonyos szempontból egy olyan értelemben záró alkalom, hogy ennek az évnek az utolsó alkalma, és azután tényleg elmegyek Ausztráliába, ott egy előadói körúton veszek részt, sok város, sok előadás, misézni is fogok. Ez vár rám, és akkor így februárban tudunk találkozni. Hiányozni fogtok, de azért én is jó helyen leszek. (00:30)

Szándékos vakság

Ismétlés

A szándékos vakság jellemzői

Ezért szeretnék egy… na, egyszerre szeretnék egy kicsit össze is foglalni, hogy valahogy egy muníciót adni, új dolgokat hozni. Mind a kettőt nagyon szívesen csinálom most, és, és, és, és. Emlékeztek, az 5 szék az mindig itt van. Szándékos vakság a téma, és a szándékos vakságnak öt eleme. Most már kötnék össze információkat, hogy emlékeztek, Alice Stewarttól indultunk el, 1956. Rájön arra, hogy az áldott állapotban lévő édesanyákat nem szabad röntgensugárzásnak kitenni. Megvannak a kutatásai, de mi az, ami itt fontos, hogy mit jelent a szándékos vakság, mi az egyik ismérve? Az, hogy vannak hiedelmeink. Itt a jeles hiedelem az, hogy hát a tudomány és a technika, he-heee, az majd valami jót hoz. Hát mi mást is hozna? Fejlődés, hurrá! Ezt kötöttük össze egy másik dologgal, ez pedig a gyerekeink számára az okos eszközök oktalan használata, a túl sok kütyü és a rengeteg képernyő. Azért kötöttem össze a kettőt, mert 1956-ban és aztán a rákövetkező évtizedekben valami hihetetlenül hasonló jelenség történt, mint ami most. Tehát a helyzet és a jelenség ugyanaz. A tudományos technikai fejlődésnek valamiféle öröme, lelkesültsége és valamiféle naivitás ezzel kapcsolatban. (02:10)

Második, ami jellemzi a szándékos vakságot, hogy ehhez érzések és érzelmek kapcsolódnak, amelyek megerősítik ezeket a közkeletű hiedelmeket. Ott, 1950-es évek és ’60-as évek: „Hajj, ebből valami jó jön ki. Milyen ügyesek vagyunk, milyen tehetségesek! Mi mindenre vagyunk képesek. Az emberiség hogy fejlődik!” Egy lelkesültség. És mi az, ami még ehhez azután kapcsolódik? Most később, 2017, hát az okos eszközeinket személyre szabjuk és kütyüzünk, és képernyők és iszonyatosan cool ez az egész. (02:45)

Harmadik, az önmagunkról alkotott kép. Ott, 1956: „Mi orvosok vagyunk, mi gyógyítunk. Természetesen mi az erőforrásainkat, az eszközeinket, a lehetőségeinket az emberiség javára fordítjuk.” Miközben tudjuk, hogy ez az énkép megakadályoz bennünket abban, hogy fölismeréseink legyenek, hogy az helyes-e vagy nem. Amikor a szülő azt mondja „Természetesen egy jó szülő vagyok. Találtam egy nagyon eredményes eszközt. Ez a nagyon eredményes eszköz az okostelefonom, és odaadom a kicsi gyereknek. Még csak 1,5 éves, és milyen jól lenyugszik. Hát én egy nagyon eredményes szülő vagyok.” Oké. (03:25)

Negyedik: számok, adatok, tények. Tudjuk, Alice Stewart vitte az angol és amerikai orvosi közvéleménynek a kutatási eredményeit, amelyek napnál világosabbak voltak, hogy áldott állapotban lévő édesanyákat ne tegyünk ki röntgensugárzásnak. Most hozzuk és hozhatjuk az adatokat, számokat, tényeket. Ugye épp a múltkori alkalommal, ahogy befejeztük. Azzal fejeztük be, hogy 20 év leforgása alatt mi, akik sokat használjuk a képernyőket, a látásunk 2/3-át elveszítettük abból a szempontból, hogy a színek árnyalatának a fölismerésére negyedannyira vagyunk képesek, mint 20 évvel ezelőtt. A hangok fölismerésében is az érzékenységünket az észlelésre vonatkozóan, ennek 20 év alatt a 2/3-át elveszítettük. Ezek drámai számok. (04:25)

Átjövök ide, hogy miközben tudjuk a számokat, és majd mindjárt innen kacsintok oda, miközben megvannak a kutatási eredményeink, az igazság ismerete nem hoz változást, önmagában nem hoz változást. Ennek a lélektanáról szeretnék a mai alkalommal majd beszélni. Azt tudjátok, hogy Kínában 20 millió úgynevezett internetfüggőt regisztráltak csak a fiatalok közül. 20 millió fiatal Kínában, aki internetfüggő. Dél-Koreában 400 intézmény működik a technikai függőségekben szenvedő emberek számára. 400 intézmény, nem 400 szakember, 400 intézmény. Ezért nagyon izgalmas szakkifejezések alakultak ki, hogy „elektronikus drog”. Ez egy nagyon izgalmas, egy amerikai kutatónak a szakkifejezése, elektronikus drogok. Mert hiszen tudjuk, hogy nem szükségletekről van szó, hanem függőségről, annak minden ismérvével. Most átjövök ide, ugye ez az ötödik szék, le is ülök, az igazság ismerete önmagában nem hoz változást. Tehát valami másra és többre van szükség. Erről majd szeretnék beszélni, hogy mire. Oké. (06:00)

A szándékos vakság területei

Egyéni életvitel

Most letakarítom ezt az öt széket, és akkor emlékeztek, beszéltünk arról, hogy a függőség tulajdonképpen… Függőség? A szándékos vakság. Milyen területeket érint? Az egyéni életvitelünket érinti. Például, az alkoholbeteg, aki azt mondja „Bármikor le tudom tenni a poharat. Bármikor…” De azt nem mondja, hogy miután kiitta a pálinkát, hogy utána, bármikor és bárhova le tudja tenni a poharat. Az alkoholbeteg kétség kívül szándékos vakságban él. (06:30)

Társkapcsolat

Például férjek tudnak az egyéni élettörténetükből kiindulva – most így nevezném meg – szándékos vakságban élni, amikor a feleségeik éveken keresztül szólnak nekik, hogy „Dezsőkém, nekem ez nem jó. Te karácsonykor is csak alszol, meg kütyüzöl. Nekem egy férfire is szükségem van. De ha már nem vagy férfi, legalább ember legyél, nekem már az is jó lenne. Csak valaki… nem akarom a tárgyakat, én egy nő vagyok, nekem még valami ember kéne.” Akkor a férfinek a gondolatában, amivel ez egy hiedelem, amivel megerősíti a szándékos vakságát, hogy „Tulajdonképpen itt rendben vannak a dolgok, csak a feleségem érzékeny.” Itt a gondolat így szól: „20 évig eléltünk így, 21-ig is el fogunk.” És ez egy közkeletű hiedelem, mert attól, hogy 20 évig ment, majd a 21-diknél a feleségem föláll, és rácsap az asztalra. Milyen döbbenetes az, amikor egyszer csak világosság támad egy férfi elméjében, és attól a pillanattól kezdve mindent megpróbál megtenni, hogy ez itt ne menjen tönkre, ez a kapcsolat. Sokszor akkor meg már késő. (07:45)

Társkapcsolat, társas vakság

Tehát a szándékos vakság érinti az egyéni életvitelünket. Azután érinti a társkapcsolati világunkat. Eszembe jutott „A lovakat lelövik, ugye?” című film. Két ember elkezd egy kapcsolatban lenni egymással, és a férfi kezdi megérteni a nőt, és megérti, és megérti, és a nő arra kéri végül, hogy ölje meg. Hogy egy kapcsolat zárt világában képesek vagyunk egy közös vakságot létrehozni. (08:25)

Ehhez nagyon hasonlít például az, amikor egy szeretői viszony alakul ki, és a szeretői viszonyban ahogy magunkra csukjuk az ajtót, és hangulatvilágítást teremtünk, és valami illatos gyertyát illogtatunk, akkor tulajdonképpen megteremtettük a kettőnk szándékos vakságának a világát. Kizárunk rengeteg mindent, ami a realitáshoz tartozik, és tulajdonképpen az egész azért és úgy tud működni, amilyen arányban a vakságunkat fenn tudjuk tartani. Ide átülök, ugye, hogy rendszerszemléletben látjuk az egészet, és a nő mikor a férfi elmegy, azt mondja „Tuti, hogy el fog válni. Hát nyilvánvaló, rossz a kapcsolata, a házassága. Mondja nekem mindig. Mondja nekem: <<Brünhildám, boldogtalan vagyok otthon, te vagy a cupp az éjszakában.>> Ez nem sokáig tart már így.” És akkor itt létrejön egy társas vakság, és a társas vakság kiegészül az egyéni vakságokkal. Az egyéni vakság, ugye a férfi azt mondja „Tulajdonképpen a dolgok jól mennek így. Biztonság anyucival, szenvedély a szeretőmmel, ez egy jó egyensúly.” (09:40)

Családi vakság

Kialakulnak a szándékos vakság körei. Látjátok, ezek rendszerré alakulnak aztán össze. Létezik a családi vakság. A családi vakság például az, amikor bántalmazás történik a családban, és úgy teszünk és úgy csinálunk, mintha senki semmit nem látna, senki semmit nem hallana, senki semmit nem tudna. Főleg így van ez a szexuális visszaélésnél, ott nagyon így van. Az a megrendítő, és ez a dolog természetéről is sokat árul el, hogy amikor egy családban történik a szexuális visszaélés, márpedig tudjuk, hogy a gyerekek szexuális bántalmazása zömmel valamilyen vagy családi, vagy rokoni környezetben történik meg, nem idegenek a bántalmazók, hanem családtagok, rokonok, ismerősök. Amikor az megtörténik, és ez egy megrendítő fölismerés, amit szívesen nem látnánk, de attól még így van, hogy nem csak a bántalmazónak az egyéni története ez, hanem általában van legalább egy-két-három családtag, mondjuk az édesanya, a feleség, aki tud a dologról, de úgy csinál, mintha nem tudna. Ez az esetek leírásában újból, rendre és rendre kiderül, hogy tulajdonképpen sejtette, tulajdonképpen gyanította, tulajdonképpen tudta. A család is meg tudja teremteni a saját családi szándékos vakságának a világát, amivel a realitásnak sokszor a legsúlyosabb részeit egyszerűen kiveszi a világából. (11:30)

Intézményes vakság, társadalmi vakság.

Azután létezik olyan, hogy intézményes vakság. Az intézményes vakság – mondjuk ugye ami engem mindig nagyon szíven üt és nem véletlen, hogy újból és újból szívesen mondom – nem esik jól mondani, de a jelenség miatt, hogy lássuk, fontosnak tartom. Ez az, amikor az egyházon belül a szexuális visszaéléseket vizsgálják, és végül a vizsgálatnak van egy fontos mondata, a mondat így szól. „Természetesen többen tudtak róla, sokan tudtak róla. Természetesen ennek volt információja.” De azok, akik látták és tudták, előbb-utóbb úgy döntöttek, hogy inkább hallgatnak, mégpedig azért, mert fontosabb volt számukra az egyház jó hírének a fönntartása, mint az áldozatok védelme. Ez egy annyira szörnyű mondat, amit rosszul vagyok, hogy ki kell mondanom, de nagyon sokat árul ez az intézményes vakság működéséről. Amikor az intézmény a maga működésében a saját jó hírét előbbre tartja, mint az áldozatoknak – még csak nem is a jogát, hanem egyáltalán – az ember voltát. (12:50)

Azután természetesen létezik olyan, amit nem is így mondanánk, hogy intézményes, valamiféle társadalmi vakság. Emlékszem, mikor egyetemista voltam, tanultam a teológiát és akkor… Hát, úgy előbb-utóbb, én nem t’om, már mindig csak a teológia, olyan szívesen tanultam volna még valami mást. Akkor hát ugye a Papnövelde utca az közel volt az ELTE-hez. Na, én akkor besunnyogtam oda, és akkor elkezdtem még ott hallgatni filozófiát, meg kulturális antropológiát, meg indológiát. Mert ha már átmegyek, akkor nem aprózom el. Hát most ha ott vagyok, akkor már csak bele-belehallgatok. Akkor emlékszem, hogy egyszer, egyszer csak ott áll a tanár, ez indológia előadáson volt. Azt mondja, hát itt van például az Indus-völgyi civilizáció. Az Indus-völgyi civilizációról azt tudjuk, hogy égettek agyagedényeket, sőt képesek voltak már több mint tízezer évvel ezelőtt, téglával építkeztek, plömm. Tulajdonképpen az Indus-völgyi civilizáció ukk-mukk-fukk tűnt el a föld színéről. Akkor nagyon izgalmas volt, megkérdezte a tanár, hogy mit gondolunk arról, hogy az Indus-völgyi civilizáció miért tűnt el ukk-mukk-fukk a föld színéről? Biztosat nem tudunk, de nagy valószínűséggel azért, mert a szándékos vakság társadalmi jelensége erőt vett rajtuk. Ez pedig ott azt jelentette, annyira lelkesültek voltak attól, hogy képesek agyagból kiégetni azokat a téglákat, és hatalmas épületeket és hatalmas palotákat építenek, hogy fogták a környező fákat és erdőket, és mindent kivágtak, elégették azokat, majd pedig jött az erózió, eltűnt a termőtalaj, és vége lett az egész civilizációnak. (14:45)

Tulajdonképpen amiről ma szoktunk beszélni, hogy „Haha, nem vagyunk mi itt vakok?”, éppen ennek már van jó pár előtörténete. Emlékszem, milyen megrendítő volt huszonévesen, ültem, emlékszem, ott ültem, és arra gondoltam. „Lehetetlen! Hát ennyire hülyék nem lehettek! Hát miért? Palotákat építettek ’oszt nem jöttek rá, hogy a fát nem szabad eltüzelni mind?” És most nem akarom őket minősíteni nyilván. Egy csodás kultúra. De mikor egy társadalmon erőt vesz a szándékos vakság, akkor minden további nélkül kipusztítja magát. (15:25)

Az emberiségre vonatkozó vakság.

Akkor most ráülök ide, akkor legyen mondjuk egy hatodik szék. (Feri kapott kis ajándékot a kóla mellé – szerk.) Nagyon köszönöm ezeket a kis cuclikat! Létezik, ugye akkor még az emberiségre vonatkozó vakság. Tulajdonképpen nem is csak egy társadalomra, nem csak bizonyos kultúrákra, hanem mintha az egész emberiségre vonatkozna. Például az okos eszközök oktalan használatát én már ide veszem, kétség kívül. Vagy a teremtett világnak a nem megfelelő védelmét is ide veszem. Vagy azt, hogy éppen most hallgattam a rádiót néhány nappal ezelőtt, hogy – de maradok itt, hogy akkor világos legyen, hogy erről beszélek – most azon gondolkodnak, hogy húsadót kéne bevezetni. Az észak-európai államokban mihozzánk, mi mondjuk olyan 60% ha a húsfogyasztást nézzük, akkor az ott 100%, majdnem kétszer annyi húst esznek, és hogy érdemes volna megadóztatni. Hahh! Mert ha nem ennénk annyi húst, akkor lenne mit enni mindenkinek. A többiről nem is beszélek. Tulajdonképpen az emberiség is minden további nélkül a szándékos vakság állapotaiban tud lenni, amire ez az öt ismérv a mértékadó. (Gyerünk, megyek tovább. Csak hogy? Ez a kérdés. Azt mondja.) (16:50)

A szándékos vakság lélektani háttere.

Énvédő mechanizmus: tagadás.

Arról szeretnék beszélni, hogy a szándékos vakságnak akkor mi a lélektani háttere. Rátalálunk egy izgalmas dologra, visszaszedem a székeket, ez pedig, hogy egészen pici korunktól kezdve, csecsemő korunktól kezdve jellemez bennünket az énvédelem és az önvédelem, és az önvédelemnek a lélektani szakirodalom azt mondja, vannak remek lehetőségei. Ezt úgy hívják, hogy elhárító-, vagy énvédő mechanizmusok. Az elhárító- vagy énvédő mechanizmusok egyik kiemelt lehetősége, ami nagyon korai, azt úgy hívják, hogy tagadás. (17:30)

Tulajdonképpen nem előzmény nélküli az emberi lélekben az, hogy képesek vagyunk szándékos vaksággal élni, mert egész pici korunktól kezdve jellemez bennünket a tagadás, és tudjuk, hogy mi az oka. Ezért most használom a két széket. Ugyanis a tagadással létrehozunk egy egyensúlyt, mert amikor a pici babának, aztán a kisgyereknek, aztán az iskolásnak, a serdülőnek, a fiatalnak vagy a felnőttnek valami olyan élménye támad, hogy a lelkem azt mondja „Hú, ha neked ezt át kellene élni, az nagyon durva lenne. Túl nagy stresszt jelentene, nagyon szoronganál, teljesen összecsúsznál. Nagyon veszélyes volna neked ezzel most szembesülni és ezt átélni.” Ezért az énvédő mechanizmusok segítségünkre sietnek, és itt egy nagyon fontos mondatot kell mondanom. Az énvédő mechanizmusok tehát megóvnak bennünket a stressztől, a szorongástól, az aggodalomtól, attól, hogy teljesen elveszítsük a stabilitásunkat vagy a kontrollunkat, de ennek megvan az ára. Ez pedig az, hogy a valóságnak egy részét egyszerűen le kell tagadnunk. (18:55)

Az énvédő mechanizmusok, de most egynél maradok, mert van vagy 20, és nem akarok most mind a 20-ról, hanem kizárólag a tagadásról. A tagadás tehát tulajdonképpen a személyiség fejlődése szempontjából, és a személyiség egészsége szempontjából egy értékes dolog rövid távon. Ráadásul a tagadás tudattalan énvédő- vagy elhárító mechanizmus. Nem tudatosan tagadom, hanem a lelkem úgy dönt, még az előtt, hogy énbennem tudatosulna valami, hogy megpróbálja ezt eltolni tőlem, elhárítani, és a tagadással engem megkímélni bizonyos élmények átélésétől. Tehát rövid távon a tagadás a stabilitásomat szolgálja. Az alap élményem, csak azért, mert mikor emlékeztek, tudom, hogy tudjátok, csak valahogy mikor van egy-egy kép, akkor jaj! Ahh. (19:55)

Húsvéti nagymise, a pap bácsi nagyon jó beszédet mond, csak nem a gyerekeknek. Ott ül a ministráns kisfiú, emlékeztek, és minden gyerek, aki körülbelül 6 éves, és már 3 órája ott ül a szent liturgián, késztetést érez önmaga stimulálására. Az önmagam stimulálása a hintázással érhető el a legkönnyebben. Ez a kisfiú hintázott, de tudjátok, hogy a stimulálás akkor igazán eredményes, hogyha feszegetem a határokat. A kisfiú ott egy gyönyörűen kivilágított márványos, behangosított fémszékes szentélyben stimulálta magát. Egy idő után a hallgatóság, a hívek figyelme megoszlott a gyerek és a pap beszéde között. Kétség kívül a gyerek bátorságot tanúsítva a tanulás egy nagyon fontos elemét valósította meg, ami a határátlépést jelenti. Hiszen sosem tanuljuk meg azt, hogy hol a határ, ha néha nem lépjük át. (21:05)

Ezért a gyerek addig-addig stimulálta magát, míg hanyatt nem vágódott, húsvéti nagymise, a pap éppen a döbbenetes katarzis előtt járt egy mondattal. Ahogy hátranézett, de ez akkorát durrant, hogy azt el sem tudom mondani. Márvány, az egész be van hangosítva. A gyerek feküdt a földön, és a pap ránézett, és most nézzétek el ezt nekem, de a gyerek a következőt csinálta. (Kézzel-lábbal mutatja fekve, hogy „Nem én voltam.” – szerk.) Ezt nevezik tagadásnak. Ez egy tudattalan énvédő mechanizmus, ami ennél a gyereknél mindenféle gondolkozás nélkül megtörtént. Virginia Satir úgy nevezi ezt a jelenséget, hogy zavarodottságában eltereli a témát. Ő most úgy érezte, hogy ő lett a téma, a szent liturgia meg valahogy kezd elsikkadni, tulajdonképpen a gyermeki kifejezéseként is értelmezhetnénk, csak kár, hogy nem erről van szó, hanem énvédő mechanizmus. (22:15)

Emlékeztek a kedvenc karambolomra? Az a legtanulságosabb karambolom a 7 vagy 8 közül. De tényleg, és tényleg, most nem a… vétlen voltam, tudjátok. „A tisztelt bíróságnak…” De tényleg így volt, a pirosnál állok, vagy a dugóban veszteglek, és a kedvencem az, amikor a karambol után megyek hátra, és aki belém jött, az jön előre, és azt mondja „Uram, maga az előbb még nem volt itt.” Közel hoztam hozzátok az énvédő mechanizmusokat? Az énvédő- vagy elhárító mechanizmus tehát tudattalan, az működik, úgy be se kell kapcsolni. Az ára pedig a realitásvesztés. Hiszen tagadnom kell a realitásnak azt a rám eső részét, amiről a lelkem úgy döntött, hogy „Neked ezt nem szabad átélni, mert túl sok volna neked.” Ennek előtörténete van. Ha bármelyikünk nagyon megsérül gyerekkorában, de csak ha kicsit, több helyen… Az azt fogja jelenteni, hogy tulajdonképpen ártalmatlannak tűnő élethelyzetekben is az énvédő mechanizmusok be fognak kapcsolni. (23:45)

Minél sérültebb valaki, annál inkább folyton-folyvást az énvédő és elhárító mechanizmusok – tagadás, tagadás – állandóan és folyamatosan működni fog. Azért, mert ő gyerekkorától kezdve megtanulta azt, hogy az élet nagyon veszélyes, az élettel vigyázni kell. Mert apa vert téged, anya elhanyagolt, a bátyád kihasznált. Hát persze, hogy akkor szükség van énvédő mechanizmusokra. Ezeket gyakoroltam be. Ezért van az, hogy az amerikai pszichoterapeuta azt mondta „Elgondolkoztam azon egy kérdés nyomán, a klienseimben, az összes kliensben, akármilyen témával is jött, mi a közös vonás. Kétség kívül találtam egyet, a problémás viszony a realitáshoz.” De amikor a tagadás, az énvédő mechanizmusok tudattalanul megjelennek, azok tulajdonképpen – így lehetne ezt nevezni – a szubjektív realitásokat veszik számításba, azokkal dolgoznak, és engem védenek. Ezért az énvédő mechanizmusok nem rossz dolgok, de mindig az az ára, hogy itt sikerül biztonságba kerülnöm, de mi az ára? A realitásvesztés. Így tud engem a lelkem megvédeni, ez a tagadás. (25:20)

A realitás három szintje.

Szubjektív realitás

Ezért volt nagyon fontos, talán emlékeztek, néhány évvel ezelőtt, hogy a realitás három szintjéről beszéltünk. Amikor szeretnénk nem szándékos vaksággal élni, egyéni, társas, családi, csoportos, intézményes, társadalmi, emberiség szinten, akkor érdemes ezt az igazságnak, vagy a realitásnak ezt a három szintjét látni. Az egyik, amit így nevezhetünk, hogy szubjektív realitás. Például hogyha itt bejönne egy kisegér, akkor lehet, hogy néhány nő fölpattanna a székre, és nagyot kiáltana. Nem mondhatjuk… Milyen kedves… De nem mondhatjuk azt, hogy ez nem reális, hiszen az az élmény, amit átél, az itt van, most. Az a félelem, az ijedelem, a pánik, a szorongás az egy realitás, de úgy nevezhetnénk, hogy szubjektív realitás. (26:20)

Ezért amikor a feleség azt mondja a férjének „Jaj, Dezső! ölelj át, félek!” S akkor a Dezső azt mondja „Nincs itt semmi veszély. Hát nézz körbe! Van biztosításunk is.”, akkor ő kétség kívül nem veszi számításba a szubjektív realitásnak a létjogosultságát. Már pedig az van. Olyan kedveset mondott nekem egyszer egy férfi. Az történt, hogy mentünk ki, ők kikísértek engem, a férj és a feleség. Annyi történt, hogy kiléptünk a kertkapun, és elindultunk az autóhoz, ami mondjuk 6 méterre volt a kertkaputól. A férfi nem csukta be a kertkaput. A feleség azon nyomban rászólt: „Csukd be a kaput!” 6 méterre távolodtunk el, értitek. Akkor ránéztem a férfire, kicsit hogy ez most tulajdonképpen mi, és ő nagyon megnyugtatott engem, azt mondja „Érzések.” És fogta, és becsukta a kertkaput. Hát ilyen egy érzelmi intelligenciával rendelkező férfi. Tudja, hogy létezik olyan, hogy szubjektív realitás. És az realitás, szubjektív, de realitás. Ugye mi férfiak szívesen mondjuk. „Az szubjektív.” A nők meg kiáltják „Realitás!” Hát ezért a bölcsek azt mondják; szubjektív realitás. Hogy az a realitásnak egy nagyon fontos formája. (28:10)

Tudjátok, én nem tudom, hogy… Mikor a kisfiatok félt éjszaka, kis édes. S akkor azt mondja, hogy „Apa, félek!” Bejön az apa. „Na mi van, Péter? Mi a helyzet? – Apa, apa, félek, mert jönnek a medvék. Már Magyarországon is vannak, mondta a Robi, és Kassában meg guberálnak, meg Csíkszentdomokoson is. Jönnek, megcsócsálnak. – Ide figyelj! Tudod te, hány kilométer Csíkszentdomokos? Az 3 hét, mire ideér. Úgyhogy a témát ad acta tesszük, aludj!” Egyszerűen szörnyű. Az apa semmit nem tud a szubjektív realitásról. De jön egy másik apa. „Na mi van, Petikém? – Apa, félek.” Most nem mondom el az egészet. „Medve! – Péterkém, te kősziklám!” Halljátok, milyen más a hangütés? „Te édesem, gyöngyöm! Tudod-e, hogy ki a te apád?” Ez nem egy genetikai vizsgálatot megelőző… Éjszaka vagyunk, Kovácséknál. Hát a kisgyereknek hirtelen valami egész más téma lesz, értitek, máris a félelme oszlik, a szorongás tűnik. „Hát te, apa. – Na, hát ez az! Hát tudod, te még csak kicsi pötty vagy. Apád már vagy 40 telet-nyarat átélt. Tudd meg, ezt most elmondom neked. A húgod nem tudja, de te tudod. Apán nem fog a medve. Nem, nézd meg! Van nyom? Van karmolás? Nincs. Úgyhogy most Péterkém, mi ketten medvecsapdát csinálunk. Nézd csak, résnyire kinyitom az ajtót.” Nyééééekk. Fénycsík, stty! „Medvecsapda. Ezen a csíkon nem jön át medve. Na, Péterkém, most akkor aludhatunk.” Ugye a paradoxon az, hogy a Peti odabújik apuhoz „Apa, apa! Akkor én is medvevadász vagyok. Akkor add oda a macim!” (31:00)

A szubjektív realitás fontos dolog, és hogyha tudjátok, elképzelem, hogy kimegy az apa, és a felesége azt mondja. „Te mit csináltál, Dezsőkém, ott bent? Úgy sutymorogtatok, kiáltás volt, minden, nyikorgás? – A gyereknek irreális, irracionális félelmei vannak. Életkorának megfelelő realitásvesztésről tett tanúbizonyságot.” Hát most akkor, tehát van a szubjektív realitás, és ez dolgozik nagyon bennünk. (31:40)

Objektív realitás.

De az a jó, hogyha tudunk arról, amit így nevezhetnénk, hogy valamiféle objektív realitás. Az objektív realitás most ebben az összefüggésben az, például, hogy egyszer csak elkezdek gondolkodni azon, hogy „Miért tagadtam le, vagy hárítom el életemnek bizonyos eseményeit, vagy a személyiségemnek bizonyos vonásait? Kétség kívül, én ezeket tagadom.” Átülhetek ide, és mondhatom, hát persze, hogy tagadom, mert nagyon… Még ha belegondolok, elkezdek szorongani, nem hogy még azt közel engedjem, meg átgondoljam, meg hát… Ez olyan szorongást keltő, nem, azt nagyon jól esik nekem tagadni, kifejezetten jobban is érzem magam, ha tagadhatom. Akkor itt van a másik valaki, hogy objektív realitás. Ez igaz, igaz, kétség kívül, de ha így maradsz, az viszont hosszú távon nem lesz jó. Mert rövid távon most ez segít neked, kétség kívül, de mi van hosszú távon? (32:40)

Emlékeztek a férfire, aki a következőt gyónta… Ugye gyónási titkot el nem árulnék… mit mondott, csak annyit. Azt mondja. „A szavak átrendezésével követtem el bűnt.” A papság azért nagyon izgalmas, mert mindig érnek meglepetések, és én visszakérdeztem. „Azt akarja mondani, hogy hazudott?” Erre ő így válaszolt „Így is lehet mondani.” Az objektív realitás az, mikor elkezdek rálátni arra, hogy akkor valamikor, a gyerekkoromban, vagy most, hogy tulajdonképpen én sok mindenben tagadásban vagyok. És hogy ez ott és akkor, most már értem miért történt, tudattalan énvédő mechanizmus, a funkciója a szorongásnak, a stresszhelyzetnek, bizonyos élményeknek az elhárítása. De most én egy felnőtt vagyok, vagy most már merhetek ránézni. Ez az objektív realitás, legalábbis ehhez képest. Vagyis, hogy megpróbálok kijönni a tagadásból. (34:10)

Egyetemes realitás.

A harmadik, ezt nevezem szívem szerint egyetemes realitásnak. Az egyetemes realitás azt jelenti, hogy vannak bizonyos jelenségek, dolgok, amelyek mindegyikünkre érvényesek. Például, hogy mindegyikünkre érvényes az, hogy szoktunk tagadni, hogy a tagadás, mint énvédő mechanizmus mindegyikünkre jellemző, elég egy karambol. Egyszer csak kiderül, hogy ezt mi tudjuk csinálni. Vagy például elég egy haláleset, és egyszer csak hallod, hogy meghalt valaki, és ugye ilyenkor elkezdünk menni, és azt mondjuk „Ez nem, ez lehetetlen! Nem, hát lehetetlen! Ho… de, nem! Nem, ez valami félreértés lesz.” Jössz az orvostól, hozod a leletet. „Nem, nem, elcserélték. Nem, ezt elcserélték. Hogy van a fejléc, nézzük csak. Nem, hát nem, nem, akkor véletlenül két ugyanolyan nevű volt, ez biztos, hogy nem. Nem, hát biztos, hogy nem, énnekem csak egy picit fájt a gyomrom. Hát az nem lehet. Nem, nem, nem, hát látszik is, ez nem, nem.” (35:25)

Ugye, hogy egyébként egy teljesen egészséges nő, akinek meghal a férje, és utána hat éven keresztül az összes ruhája ugyanúgy lóg, az íróasztalhoz nem nyúl, hogy minden pont úgy legyen és maradjon, ahogy a férje az utolsó délelőtt hagyta. Hát mintha élne. Ez a tagadásnak egy sajátos formája. Amikor ezt tesszük, akkor most már értjük – visszahozom az előző dolgot – hogy az az önvédelmünket szolgálta. A lelkünk úgy döntött, hogyha ezt az élményt meg kellene élnünk, az túl sok lenne. Az ára, hogy valamit a valóságból le kell tagadnunk. (36:20)

Ezért amikor az emberi lélek sérült, például mikor nem vagyok az önbecsülésem birtokában. Az önbecsülés hiányában, hogy újból és újból a kedvenc témáim egyikét elő merjem hozni, önbecsülés hiányában állandóan és fokozottan szorongok, mert mindig ott van bennem az aggodalom, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Kiderül, hogy nem is érek sokat, kiderül, hogy nem is vagyok szerethető, kiderül, hogy… és ez szorongáskeltő. Főleg, ha kiderülne, hogy nem is értek ahhoz, ami az állásom. „Annyira jó, fölvettek, ez a lényeg.” Tudjátok, van egy ilyen alap mondat, hogy a munkavállaló sosem azt a munkát végzi el, amivel megbízzák, hanem azt, amit meg tud csinálni. Amikor én agyon szorongom magam… (37:20)

Párhuzamok a szándékos vakság lélektani hátterében.

Szóval, nagy dolog tudni, hogy van a realitásnak ez a három dimenziója. Amikor tagadok, és elindulok a szándékos vakság felé, akkor az nem azért van, mert rossz vagyok, hanem azért, mert a lelkem meg akar engem védeni, hogy egy élményt ne kelljen átélnem. Ezért most tennék megkülönböztetéseket, amik segíthetnek nekünk, hogy tulajdonképpen például milyen párhuzamokat látunk. (37:50)

Kudarc és kudarcélmény.

Azt látjuk, hogy itt (1) van a kudarc, és itt (2) van a kudarcélmény. Nagyon sokan, akik mondjuk a sportban kudarcélményeket szenvedtek el, a kudarcélményeik feldolgozásával foglalkoznak, ami a szubjektív realitás. Amikor ezzel megvannak, és már egész stabilok, és megint motiváltak, hogy eddzenek, és van kedvük már megint úszni, vagy futni, vagy dobni, vagy emelni, akkor tulajdonképpen – visszahozom (A 3. széket – szerk.), lehet, hogy így jobb egy picit talán – a kudarcélménnyel foglalkoznak, ez a szubjektív rész. De a kudarccal nem foglalkoznak, mert tulajdonképpen azon dolgoztak, hogy magukat stabilizálják. Amikor a kudarcélménnyel már elbántam, akkor a kudarc okait nem szívesen nézem meg, ugyanis az megint szorongást fog kelteni. Mert ha a kudarc okait kell megnéznem, ki fog derülni, hogy egy csomó mindent nem csinálok jól. Épp most jöttem ki a szorongásomból, vagy az aggodalmamból, a stresszből, a feszültségből. Ezért sokan vannak, akik a kudarcélménnyel foglalkoznak, és amikor azon túl vannak, fütyülnek a kudarc okainak a föltárására, mert az nagyon megterhelő lenne. Ezért magát a kudarcot is próbálják maguk előtt – ilyen értelemben – eltagadni, ne kelljen vele foglalkozni. (39:30)

Siker és sikerélmény.

Nagyon izgalmas, hogy ez a sikerrel is lehet így. Mert van a sikerélmény. Ami a sikerélmény, az a szubjektív rész, az marha jó dolog. Igen ám, de kérdés, hogy egyébként amit csináltam, az siker-e? Főleg pedig, kirakhatnám a sort, ez mondjuk egy eredmény-e? A kettő nem ugyanaz, a siker meg a sikerélmény. (40:00)

Emlékszem például, mikor megműtötték a térdem, harmadik műtét, és iszonyat fájt. Végre, mikor be tudtam ülni egy kerekesszékbe, és ahogy ültem a kerekesszékben, körülbelül így, egyszer csak rájöttem, hogy tulajdonképpen nekem van rutinom, mert én jártam a mozgássérült barátaimhoz, és én a kerekesszékben táncoltam velük, és én tudom, milyen a kerekesszék. Túdu-dúdu-dúdu-dú! Óriási sikerélmény volt nekem kerekesszékben misézni, mert tudtam, hogy én otthonosan tudom azt forgatni. Ez nekem egy nagy sikerélmény volt. Néztem az arcotokat, ami egy objektívebb realitást tükrözött. De tudjátok, annyi érzést láttam rajtatok, mikor engem néztetek, mikor a kerekesszékben voltam. A sajnálattól az undoron át az aggodalmon keresztül az együttérzésig, ez egy külön tanulmány volt. Óh, siker – sikerélmény. Az nem ugyanaz. (41:00)

Biztonság és biztonságérzet.

Ezért most még egy fontosat, ami a mi témánk szempontjából jelentős. A biztonságérzet és a biztonság nem ugyanaz. Amikor a kisgyerek megnyugszik azért, mert az apa kinyitotta az ajtót, és van ott egy fénycsík, és azt éli meg, hogy ő medvevadász. Semmivel sincs nagyobb biztonságban, mint 15 perccel azelőtt, de a biztonságérzete kétség kívül megnőtt. Ezért van jelentősége, hogy ne csak a biztonságérzettel dolgozzak. Mert ha a biztonságérzetig jutok el csak, akkor a szándékos vakság és a tagadás jó barátaim lesznek, mert a szándékos vakság is, és a tagadás is a biztonságérzetemet növelni fogják. Miközben az ára, hogy hosszú távon a realitás, az az objektív realitás, hogy tulajdonképpen most biztonságban vagyok vagy nem… Nem is dolgozom ezen. (42:15)

Ez ugyanaz, mikor az alkoholbeteg azt mondja, hogy „Annyira pocsékul vagyok, muszáj abból a finom erdélyi pálinkából, az legalább azért egy… a szilvából… na, kettőt. Hát egyre ki sem nyitom a kupakot. És akkor aztán a barackból a harmadikat. Értitek, hát ha már Erdélyből hoztam, csak megavasodjon? Azt nem. És hát akkor a negyedik meg a kísérő.” Akkor ő miért dolgozik? Hogy ne érezze magát olyan rosszul. És hosszú távon mit ér el? Hogy egyre rosszabb helyzetbe kerül. (43:00)

Tudatos tekintet

Amikor a szándékos vakság elindul a mi személyes részünkről, akkor ott tulajdonképpen ugyanazt a jelenséget láthatjuk, hogy a szubjektív résszel dolgozunk. Ne szorongjak, ne aggódjak, ne legyen kényelmetlen, ne legyen kellemetlen, ne legyen túl nagy stressz, biztonságérzetet akarok, sikerélményt akarok, és a kudarcélményt próbálom elhárítani. Közben egyáltalán nem teszek jót a realitáshoz fűződő viszonyomnak. Ezért kitaláltam egy ilyen, hát ez egy ilyen egyszerű, egyszerű gondolat, hogy tudatos tekintetre volna szükség. (43:50)

Mi az, hogy tudatos tekintet? Azért látom szépnek ezt a kifejezést, hogy tekintet, mert ez azt jelenti, hogy képes vagyok az életembe behozni a világosságot, hogy ne kelljen megvakulnom a biztonságérzetem miatt, ne kelljen vakká lennem azért, hogy ne féljek, ne kelljen megvakulnom azért, hogy jól érezzem magam, ne kelljen megvakulnom azért, hogy… Tehát hogy merek látni, de közben megvan bennem az a képesség, hogy éppen oda tekintek, és arra vagyok tekintettel, ahova érdemes tekinteni, és amire érdemes tekintettel lennem. Ezért nagyon jó szó nekünk ez a „tudatos tekintettel”. (44:40)

Tulajdonképpen szülőként – ugye én már csak tudom – hogy nektek rengeteg élményetek lehet, hogy sokkal többet tudtok a gyerekeitekről, mint ők tudnak a saját helyzetükről, de ha egy elég jó szülő vagy, akkor egyáltalán nem világítasz meg mindent, mert ennek semmi értelme. Hanem tudatos tekintettel hagyod a világosságot magadban, és mindig valamiképpen arra irányítod a fényt, ami a gyerekednek a javára lesz, és neked is segítség. Ezt nevezem tudatos tekintetnek. (45:30)

Egyszer voltam egy családsegítőben, nevelési tanácsadó, és ott a különleges nevelési igényű kislánnyal bementem a foglalkozásra. A foglalkozás arról szólt, a lány volt körülbelül 10 éves, hogy a pszichológus néni éppen magyarázta neki, hogy mi az, hogy felettes én, mi az én, meg mi az ösztön én. Most erre a világosságra a gyereknek nincsen szüksége, ez tuti biztos. Egy 10 éves gyereknek nem kell tudnia, mi az, hogy felettes én meg ösztön én, hanem egy jó érzékű felnőttre van szüksége. (46:15)

Tehát a tudatos tekintet azt jelenti, hogy engedem, hogy világosság legyen. Ennek az lesz az ára, hogy képes leszek elviselni a szorongásom, vagy be merem ismerni, ha valami kudarc, ha valamiben tévedtem, vagy valamit nem láttam jól, ezt mind közel merem engedni magamhoz. De közben tekintettel tudok lenni magamra és másokra anélkül, hogy tagadnám azt, amit a világosságban megláttam. Hehh. Ez szép, szerintem. Csupa alliteráció. Szép szerintem, tudatos tekintet. Majd a Pali mindjárt ír egy verset róla. Híí! Jól van. Aha! Mutatnám, amit eddig elmondtam, folyamatban, csak iszom egy picit. Ti is nyugodtan igyatok. Áhh! (47:20)

A tudatosság folyamata.

Ha ez egy folyamat, akkor azt úgy nézhetjük meg, hogy először biztonságban érzem magam, de kétség kívül kizárom a realitás egy részét. Tehát itt biztonságérzet van, és realitásvesztés. A második lépés, fölkapcsolom a fényt, abbahagyom a tagadást, akkor az fog történni, hogy megszüntetem a realitásvesztést, és elkezdem magam pocsékul érezni. A harmadik lépés az, hogy már most bent vagyok a nagyobb realitásban, és már jól is érzem magam. De a második lépést nem tudjuk kikerülni. Tehát az első lépésnél az egyik van és a másik nincs, és itt meg fordul a kocka. (1) Biztonságérzet van, realitásvesztéssel együtt. (2) Itt van realitás, biztonságérzet elvesztésével. (48:30)

A Viszkis

A Viszkisről csináltak egy filmet. Biztos láttátok, ahogy bólogattok, én látom, ti nagyon rajta vagytok a csíkon. Trendi módon megnéztétek, én nem láttam, valószínű nem is fogom. De egy riportot hallottam vele, ami nagyon érdekes volt. A következőt mondta. Kérdezte a riporter, hogy ő hogyan élte ezt meg. „Hát tudod, én tulajdonképpen magamat nem tartottam egy gazembernek, mert én tudtam, hogy van ugyan fegyverem, de én sosem fogom használni. Tudtam, hogy én azt biztos, hogy nem fogom megtenni, én emberi életben nem teszek kárt. Na jó, de hát ha vízipisztollyal megyek, nyilván nem adják oda a lóvét, tehát azért kellett a nyomaték.” (49:20)

De hát tulajdonképpen – és most, háttértudás – ő fönn tudta tartani magáról a pozitív énképet, ezért tudta kirabolni egymás után a bankokat. Mert ő azt mondta „Én olyan vagyok, mint egy Robin Hood. Én ezektől a gazfickóktól veszem el. Nem is volt itt rendszerváltás.” Na most ezt a részét nem akarom… De tényleg, na, hát de pont akkor… „Én egy becsületes betyár vagyok. Értitek, az egész ország értem szurkol, na. És én nem fogok senkit bántani. Én a gazfickóktól veszem el.” De ez az önmagáról alkotott kép, amivel a szándékos vakságot fönntartotta, és a szubjektív jóllétéért dolgozott. Azt mondja „Később az derült ki számomra, hogy kezdtek nekem levelet írni olyanok, akikre ráfogtam a fegyvert. Volt olyan nő, aki azt mondta, hogy ő már nem t’om mennyi idő, és kapott segítséget, és hogy őneki egyetlen egy dolog segítene, ha találkozhatna velem, és megint szemtől szemben látna, és tudná, hogy nem, hogy vége, hogy valahogy fölülírná azt az élményt, hogy ott állok egy fegyverrel.” (50:40)

Azt mondta. „A börtönben rájöttem, hogy én hiába mondtam magamnak, hogy én tudtam, hogy úgyse használom, én egy Robin Hood vagyok, egy magyar betyár. Igen ám, de azok, akikre ráfogtam a fegyvert, azok még lehet, hogy traumatizálódtak is. Szörnyű következménye lett annak, amit én nem így éltem át.” Ez az a pillanat, amikor az önmagáról alkotott képet, amivel ki tud egyezni, el kell engednie. Ez szorongást keltő. Most képzeljük el, hogy bent ülök a börtönben, és arra jutok, hogy „Tulajdonképpen amit csináltam, hogy nem is az volt a nagy baj, hogy elvettem a lóvét, hanem hogy van egy édesanya, akinek van három gyereke, és nem bír aludni évek óta. Tulajdonképpen azt én csináltam. Nem is tudom kijavítani. Hát de most hogy hozom ezt jóvá?” Minden tiszteletem valakié, aki innen, mikor azt mondja „Jaaa, biztonságérzet, szubjektív realitás, ezért dolgozok.”, és ez fönntart egy irreálisan pozitív énképet, viszont megkíméli őt a szorongástól. És itt átéli, bezárva a börtönbe azt, hogy „A nemjóját neki!” (52:05)

Kórházi lelkigondozás.

Annyira bennem van ez a második lépésnél, mikor tanultuk a kórházi lelkigondozást. A kórházi lelkigondozásnak volt egy nagy atyamestere Magyarországon, és akkor ott ültünk, kis nyuszikák, és akkor az egyikünk kérdezett, és mondta. „Hát azért a kórház az nem könnyű terep. Odaülök egy haldokló ágya mellé, mondok három hülyeséget. Akkor este rájövök, jaaa, hülyeség volt. Megyek be másnap, hogy mondjam, hogy aaa, hülyeség volt, hát csak már meghalt az a valaki, üres az ágy. Kórházi lelkigondozóként én át fogom élni azt, hogy nem tudom jóvá tenni. Hát hogy akkor mit lehet csinálni?” Nyilván átéltük ennek a kiszolgáltatottságát, hogyha nem tagadással védjük magunkat, és megvilágítjuk a saját életünket, akkor azt kell mondani, hogy csináltam olyat, amit már nem tudok jóvá tenni. Mondjuk egy ilyen mondatnak a kimondása normális esetben szorongást kelt. Ez a normális, és nagyon jó lenne tagadással, a szándékos vaksággal a szubjektív jóllétünket fönntartani. (53:35)

Azt mondta ez a lelkigondozó mufti, azt mondja. „Kétség kívül én akkor jutottam el ehhez a kérdéshez, amikor velem is megtörtént. Nem aludtam napokon keresztül, hogy nem tudom kijavítani. Ebben a szenvedésben a következőre jutottam. Vannak olyan tévedéseim, amelyeket nem visszafelé, hanem előre felé tudok kijavítani. Ez azt jelenti, hogy annál a betegnél megtanultam, hogy mi az, amit semmiképp nem akarok csinálni, soha többet. Mostantól kezdve én megmaradok a szakmámban, és most 28 évig úgy fogom még csinálni, hogy ezt sosem rontom el.” Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy átült a harmadik székre, és azt mondta. „Bármikor bármelyikőtöknek el tudom ismerni, hogy mikor mit rontottam el mondjuk ezen a területen, el merem nektek ismerni, és már nem szorongást kelt bennem, hanem fölülíródott a szorongás bennem. Átmentem ezen a folyamaton, és tulajdonképpen inkább a meggyőződésemet erősítette meg. Például, hogy mondjuk rossz dolgokra már nincs időm.” (55:10)

Ez, annyira emlékszem, egyszer mondta nekem a lelkiatyám. „Ferikém, a bűnözésre már nincs idő, mindjárt meghalunk.” És tudjátok, jött a kislány, az édes, tudjátok, most a halottak napján, ezt muszáj még egyszer elmondanom. Halottak napján jött a kislány, utána volt három nappal vasárnap, és össze-vissza beszélt nekem, azt se tudtam, miért beszél. Akkor egyszer csak megállt, azt mondja. „Feri atya! Tudod, miért mondom én ezeket? – Gőzöm sincs. – Azért, mert beszéltem anyával, és azt mondta, a szeretteinkkel addig beszélgessünk, amíg még élnek.” (55:50)

Edith Eva Eger: A döntés.

Tehát a harmadik lépés az, és ez a szép benne, hogy megvan a realitás is, már nem tagadok, és jól is tudok lenni anélkül, hogy a realitást tagadnám. Tudjátok, bele-beleolvasok Edith Eva Eger, tudjátok, a Kassáról elhurcolt diáklánynak az önéletrajzába, A döntés, ez a címe, lehet most kapni. Auschwitzban töltött egy-két évet. Akkor, ahogy olvasom, döbbenetes, mint hogyha a mi gondolatainkat írná le. Egészen, szinte a hideg futkos a hátamon. Azt mondja, hogy „Kikerültem Auschwitzból, és akkor próbáltam persze földolgozni a saját nyomorúságomat anélkül, hogy tagadnám, hogy mi történt. Hát a legnehezebb… Ha tagadom, az megvéd engem, de akkor a szándékos vakság felé megyek. Úgy döntöttem, hogy nem akarom tagadni, hogy mi történt. Emiatt nekem egy csomó évembe került, hogy egyáltalán talpra álljak. Mert tagadással gyorsabban talpra álltam volna, csak akkor ahhoz hosszú távon sok árnyék van.” (57:05)

Azt mondja „És pszichoterapeuta lettem. Pszichoterapeutaként vonzódtam nagyon a traumatizált kliensekhez, meg a sorstársaimhoz, hogy nekik akarok segíteni. Mikor elkezdtem a kliensekkel beszélgetni, beszélgettem velük, és az volt bennem, hogy megpróbálom egyáltalán nem, nem törődök, nem figyelek arra, hogy én mit hogyan éltem meg. Nem, az biztos nagyon zavaró, én most csak a kliensre figyelek, hogy ő miket mond.” Akkor azt mondja, hogy „Rájöttem, hogy ez nem jó irány. Nem akkor leszek jó segítő, hogyha nem veszem számításba azt, hogy mi történt velem, hanem hogyha abból tudok segíteni, ahogyan merek szembe nézni azzal, hogy mi történt velem. Attól kezdve, mikor leültem segíteni a sorstársaimnak, akkor – és akkor ez már a harmadik szék – tudtam, hogy elég stabil vagyok ahhoz, hogy átmentem ezen. Ott tudok ülni úgy, hogy nem kell az élményt elhárítanom, letagadnom. És ezért fogok tudni jól segíteni.” (58:25)

Traumaterápia.

De most mondanék megint egy nagyon izgalmas, számomra izgalmas… Hát ti meg, már karácsony… „Miért is jöttem ma el? Ez nem igaz!” Szóval. De tényleg, megtisztelő, hogy itt vagytok. Hogy… emlékeztek talán, mikor valaki – most a szakirodalom értelmében azt mondjuk – traumatizálódik. Az azt jelenti, hogy egy olyan élményt él át, amire a lelke azt mondja, hogy „Ezt úgy ahogy van, az egészet dobd ki a kukába! Semmit ne élj meg belőle! Semmire ne emlékezz vissza!” Teljes tagadásban tudunk lenni. Tudjátok, hogy amikor traumaterápiát tanultam, akkor most a naiv módszerünk mi lenne? Azt mondjuk… Kérem szépen, itt van egy kliens, bántalmazták őt gyerekkorában. Fizikailag és szexuálisan bántalmazták, és látszik, hogy tagadásban van. Hmm? Mit kéne vele csinálni, hogy mi lenne a gondolatotok? Szándékos vakságban van, tagad, tagadja, hogy ez történt. Nem is beszél róla, kerülgeti, hát kerülgeti ezt a témát, fél éve jár hozzám, ezt szóba nem hozná. (60:10)

Az a naiv módszerünk, hogy föl kell kapcsolni még néhány lámpát, jól világítsuk meg azt, azt, amit ő tagad, ugye? Jól világítsuk meg, hogy végre hagyja abba a tagadást. De pont fordítva kell eljárnunk. Ez pedig az, hogy tiszteletben érdemes tartanunk azt, hogy a lelke úgy döntött, hogy az egészet tagadja, mert nem lesz ereje átélni. Mert ha át kéne élnie, akkor lehet, hogy meg fog bolondulni, meg fog őrülni tőle, pszichózisba fog hullani, hogy nem élhető ez át. Ezért nem az a dolgunk, hogy még erősebb lámpákat kapcsoljunk, hanem hogy odaüljünk mellé, és most egy évig azon dolgozzunk, hogy hogyan tud mellettünk biztonságban lenni, és ő magát hogyan tudja biztonságba helyezni. Ezen fogunk dolgozni egy évet, de lehet, hogy kettőt. Nem siettet semmi. Mert a villanyt akkor kapcsolhatjuk föl, amikor már biztonságban tudja tartani magát. Különben, ha fölkapcsoljuk a lámpát, akkor megismételjük a traumát. Ezért mondjuk egy bűncselekményt átélt személyt, mondjuk egy gyerek, kihallgatni úgy, hogy azt a gyereket nem hoztuk biztonságba, egyszerűen szörnyű, az egy bűntény egy gyerekkel szemben. (62:00)

Arra van szükség, hogy ő megtanulja magát biztonságba helyezni. Ugyanis amikor átélte azt a rettenetes élményt, akkor nem tudta magát biztonságba helyezni, nem tudta. Most azt segítjük, hogy ő tudja, és tudja, és tudja, és tudja, és amikor már elég biztos magában, hogy bármikor tudja… Például van egy ilyen gyönyörű módszer, azt mondja. „Történt veled valami olyasmi, amire most még csak nem is kell gondolni, nem is kell róla beszélni, sose fogok rákérdezni. Tudod mit? Csinálunk egy olyat, hogy lesz neked egy páncélszekrény a képzeletedben, és ezt az élményt oda be tudod zárni, és mindig nálad van a kulcs. Csak akkor, és csak akkor nyithatod ki, amikor te akarod, nálad van a kulcs, nálam nincs kulcs, én hozzá sem nyúlok.” (63:00)

Hogy amikor a szándékos vakság jelenségei megjelennek, akkor nagyon gyakran az első lépés nem az, hogy egy benga nagy fényt gyújtunk. Emlékeztek, 4. lépés: az információk, az adatok világosak. 5. jelenség: az igazság ismerete nem hoz változást. Azért nem hoz változást, mert odabent ez a személy nem készült föl az igazság befogadására, ahhoz neki erősebbnek kéne lennie, mint akkor, amikor az megtörtént, amikor úgy döntött a lelke, hogy azt a dolgot tagadni fogja. Lehet, hogy a Viszkisnek kellett 4-5-6-8 év, nem tudom hány év kellett neki, hogy leüljön ide, és azt mondja „Most már szembe tudok nézni a saját szorongásommal, ami abból adódik, hogy mit csináltam.” (64:05)

Ezért, ezért is van, most képzeljük el, ugye minden alkalommal picit szóba hozom azt, amiről a számokat megrendítő módon tudjuk sorakoztatni, hogy a gyerekeink okoseszköz használata kicsinálja őket. 20 év múlva egy zombi világban fogjuk találni magunkat. Az okoseszközök személyre szabásával együtt ezek személytelenre szabnak bennünket. Elektronikus drogok között élünk. Ezt nem tudom kedvesebben mondani. Akkor az a kérdésem, hogy hiába mondjuk a tényeket, nem történik változás, miért? (64:55)

Mutatok nektek egy példát. Képzeljük el, hogy az édesanya leül a gyerekével, ugyanis most még karácsony előtt lesz egy témazáró, TZ. Megy még a suli? Megy még, ugye? Hát még, még suli, akkor témazáró is van, TZ, matek. A gyerek gyönge matekból, az anya fáradt, mert jön a karácsony. Úgy mondja ezt „Nyakunkon a karácsony.” Akkor tanul a gyerekével, és kezd elfogyni a türelme, és azt mondja „Mit nem értesz? De most mit nem lehet ezen érteni? Hát háromszor elmondtam. Meddig üljünk még itt? De most mondd meg, hogy mit nem értesz! Most tényleg szeretném tudni! Mit nem értesz?” Mi történik itt? Ugye szívünk szerint azt mondanánk, hogy az anyával kéne valamit csinálni. Nem? Hát jó lenne azon nyomban a nevelési tanácsadóból kirendelnünk egy ilyen karácsony előtti Mikulát, és akkor ő elmondja „Daa-jaaa-deee-deee!” De pont fordítva kéne. Ami miatt ez az édesanya kiabál december 20-án a gyerekével, az a stressz, hogy szorong, hogy nyomás alatt van. A többit nem is akarom mondani. Ezért ha mi elkezdünk az anyával kiabálni, hogy „Egyébként láttam, hogy az okoseszközt odaadtad a kölyöknek. Zombizod.” Persze, hogy az egészre úgy fog reagálni, hogy az egészet tagadni fogja. (67:00)

Az igazság ismerete azért nem hoz változást, mert olyan emberekre kapcsoljuk rá a fényt, akiknek a zöme nem véletlen, hogy a tagadást választotta, miközben ez egy tudattalan énvédő mechanizmus. Mikor egy-egy előadásról kijövök, és odajön hozzám egy anya, és azt mondja „Na jó, jó. Most akkor menjünk vissza a múltba?”, akkor tudom, hogy ő a tagadásban van. Nem azért, mert nem jó anya, hanem mert nem bírja. A lelke úgy döntött, hogyha most az igazságot közel kellene engednie magához, azt nem bírná elviselni. Értitek, hogy egyszer csak azt mondaná, jó, most azt mondja, hogy mondjuk 3 éves korig nulla, 6 éves korig majdnem nulla. „Hát de a gyerekem már 8, és 4 éve tolja. Most akkor szembe kéne néznem azzal, hogy az előző 4 évemet ebből a szempontból durván elrontottam. Tök mindegy, hogy jó szándékú voltam, meg jóhiszemű, de durván elszúrtam. Ezzel most… nem tudom kijavítani, nem tudok már most visszamenni.” (68:15)

Ezért van az, hogy minél inkább szükségünk lenne az igazságra, a legtöbb ember annál inkább tagadni fogja. Ezt tudjuk együtt csinálni, párban, családban, csoportban, intézményben, társadalom, emberiség. Mert annál több mindent kellene fölismerni, és egyszer csak valamit akkor a szorongásunkkal kéne tudni csinálni, a biztonságérzetünkkel. Hahh. Mert azt el fogjuk veszíteni egy pár napra. Mint az én jó anyám, aki ült, egyik vasárnap ült az asztalnál. Ki volt nyitva, két gyereknevelési könyvünk volt, mondjuk én egyiket se olvastam, szerintem anyám se. Lehet, hogy jobb is egyébként. Akkor sóhajtott egyet az anyám. Akkor más pap voltam, mentem haza ebédelni. „Ferikém, olvasom ezt a könyvet. Hát te, én mindent elrontottam.” mondta üveges szemmel. Ez nem egy jó érzelmi állapot. (69:25)

Hát tulajdonképpen a szándékos vakság olyannyira megalapozott az emberi énvédő mechanizmusok révén, hogy nem csak az a dolgunk, hogy akkor számokat, adatokat, tényeket mondogassunk, mert az általában önmagában nem hoz változást. Hanem hogy abban segítsünk mindenkit, hogy hogyan képes stabilizálódni, hogyan lesz képes befogadni a világosságot. Carl Gustav Jung azt mondta, erős énre van szükség, különben a fény, ami a tudattalanból föltör, szétveti a személyiséget. Tehát nem rosszaságból döntünk a szándékos vakság mellett, és ez egy nagyon érdekes paradoxon, mert ugyanis azt mondjuk, hogy a tagadás egy tudattalan önvédelmi mechanizmus, amiből azonban szándékos vakság válik. A folyamat eleje általában tudattalan, és van egy pont, amikor dönthetek a világosság mellett, a realitás mellett, egy objektív, vagy az egyetemes realitás mellett. Sokszor amikor a lelkem úgy döntött, hogy tagad, és éljen a vakság, hogy ne menjek tönkre belül, az nem tudatos. De mondjuk a Viszkis egyszer csak ül a börtönben, és azt mondja „A nemjóját! Ez az anya három évig nem tudott aludni. Mostantól kezdve nem csinálok úgy, mintha nekem ehhez semmi közöm nem lenne.” Tehát a szándékos vakság föladásáról hozhatunk döntést. Hahh! Ezt szépnek látom. Híí! Nézem az időt. Mhh. Most… három perc van. Annyi mindent akartam még mondani. Hát akkor most mi van? Most elkezdtem szorongani. Hát egy történettel hadd fejezzem be. (71:45)

Történet: Adam Peaty

Jaj, tudjátok, mikor ilyesmi történik, jaj, megédesedik az élet. Nem tudom, néztétek-e a rövidpályás úszó Európa-bajnokság. Hát azért…! Ahogy néztem, egyszer csak döbbenet történt. Jött Adam Peaty, megnyerte az EB-t, lejött a dobogó legfelső fokáról. Ment ott el az uszodából, ott ült a közönség. Nyújtogattak papírokat, aláírogatta őket. Egyszer csak ott ült egy kislány, egy kicsi lány, kis aranyos. Ő is mutatja, hogy ő is kér autogramot, és akkor az Adam Peaty fogja, és levette a nyakából az aranyérmet, és így intett a kislánynak, és a kislány nyakába rakta az Európa-bajnoki aranyérmet. Két perce volt ott a nyakában. Egyszer csak rájött, hogy valamit elfelejtett, visszakérte, és aláírta. (72:55)

http://video.eurosport.co.uk/swimming/european-championships-short-course/2017/adam-peaty-gives-his-gold-medal-to-ecstatic-young-fan_vid1021414/video.shtml

Tudjátok, fönn van a neten, ezt érdemes megnéznetek. Fönn van ennek a kislánynak az arca. De hát én azt nem tudom, hát nem is tudom, milyen. (Feri elámul – szerk.) Hát egyszer csak úgy kibővült a realitás az életében, értitek, hogy ez lehetséges, hogy ilyen van. Azért kezdett hihetetlen jókedvem lenni, mert egyszer csak mikor valaki egy ilyesmit csinál, hirtelen a realitás akkorát bővül, hirtelen kiderül, hogy ez lehetséges. Tulajdonképpen hihetetlenül egyszerű dolog, leveszem a nyakamból, odarakom, aláírom, és ennyi, hogy ennyi az egész. Hahh! (73:45)

Ezért, hát most, karácsony előtt. Úgy szeretem, tudjátok, most itt, hogy nem véletlen a gyertya. A szándékos vakság témáját így szeretném most akkor ebben az évben zárni, hogy nem vallatófényekre van szükségünk, hanem egy meleg fényű, melegséget adó gyertyafényre, mert abban egyszerre van világosság és melegség. Így képzelem el azt, ami segít bennünket ahhoz, hogy a szándékos vakságainkból kigyógyuljunk. Hogy olyan fényre van szükség, ami egyszerre ad világosságot és melegséget. Hát, köszönöm! (taps – szerk.) (74:50)