Lk 2,1-14 - Karácsony - éjféli mise

„Ma megszületett a Megváltó nektek!”

Olvasmány (Iz 9,1-6)

A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad. Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik. Úgy örülnek majd színed előtt, ahogy aratáskor szoktak örülni, s ahogy akkor örülnek, amikor a zsákmányt osztják. Mert terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöröd, mint Midián idejében. Mert minden harcban viselt sarut, minden vérben forgatott ruhát elégetnek, s tűznek lesz martaléka. Mert gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában, amelyet megerősít és megszilárdít a jog és az igazság által. Mostantól mindörökké ezt teszi a Seregek Urának féltő szeretete.

Szentlecke (Tit 2,11-14)

Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára, s arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és az evilági vágyakkal, éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon. Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgolkodó, választott népévé tegyen.

Evangélium (Lk 2,1-14)

Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!”

Vasárnapi beszéd

Talán mondhatjuk azt, Jézus születése napjára emlékezve, hogy tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint amikor megszületik a pici baba, és aki csak teheti – és mondjuk ahogy a mai szóval ezt szoktuk mondani, kompetens ebben a dologban – máris odasereglünk a pici baba köré, és megnézzük, hogy minden rendben van-e. Mi vagyunk azok, akik nem vártunk reggelig, hanem rögtön itt termettünk, és meg akarjuk nézni, hogy egészséges-e, hogy tulajdonképpen mi is van vele. Erről szeretnék beszélni, hogy amikor megszületik egy pici baba, és nyilván nem véletlen, hogy Isten emberré akart lenni, hogy gondolataink támadhassanak az Ő születésére vonatkozóan is, hogy akkor az orvosok öt dolgot szoktak megvizsgálni. Szeretném csak úgy utalás szerűen idehozni ezt az öt dolgot. Nem hosszan, mert ilyenkor kinek van kedve hosszú beszédeket hallgatni.

Az első, talán a legfontosabb, ami már a születés előtt is de fontos volt, de ilyenkor… Mi van a szívhangjával? Ver-e az ő szíve elég jól, elég ütemesen, elég egészségesen? Milyen nagy dolog, hogyha megkérdeznénk egymástól, hogy tulajdonképpen miért jöttünk el? Persze ezt-azt tudnánk mondani, de talán a legpontosabb az, hogy miután itt egy titok ünnepléséről van szó, hogy talán azt mondhassuk, hogy a szívünk hozott. És de nagy dolog, hogy jól működik a szívünk, jó ütemben ver, és tudja, megmondta nekünk este, legkésőbb 11-kor, hogy jöjjünk el, hogy tudjunk valaminek ünnepelni, hogy valami fölött örvendezni. Tehát az első, amit Jézusnak a születése, Istennek az emberré levése üzen nekünk, hogy de jó, hogy egészséges szívhangjaink vannak, és hogy érdemes ezekre az egészséges szívhangokra odafigyelnünk.

Aztán a második. Ez pedig a lélegzés. Lélegzik-e elég ütemesen, jó mélyen szívja-e azt a friss levegőt? Nem tudom, mennyire laktatok jól? Remélem igen. De amikor elkezdünk jóllakni, az emberi természet valahogy olyan, hogy mindig már mikor többet ettünk, mint kellene, akkor jut eszünkbe, hogy tényleg, ez most már sok, és ilyenkor úgy beülünk oda, és ott melegít ott az a valami a fenekünk alatt (Egészségedre!), ilyenkor szoktuk valahogy megérezni azt, hogy „Áhh! Nem is olyan könnyű a levegőt venni.”

A második gondolat, ahogy Isten emberré lesz, és mi jövünk, és megvizsgáljuk, hogy ez mit is jelent, és hogy jól van-e, tulajdonképpen az, hogy egy pont után rájövünk, hogy ezzel a világgal, meg mindenféle étellel-itallal nem érdemes teljesen teletömni magunkat. Hogy legalább annyi helyet érdemes hagyni idefönt, hogy tudjunk levegőt venni. De nagy dolog, hogy az emberi élet nem azzal kezdődik, hogy rögtön eszünk, hanem veszünk néhány jó levegőt. A lélegzetvétel, hogy a lélegzetre van először is, és alapvetően szükségünk.

Aztán a harmadik, amit ilyenkor megnézünk: Jól működnek-e ennek a kicsi babának az izmai, van-e benne erő? Amikor látjuk, hogy jól működnek az izmai, van benne erő, akkor megnyugszunk, és azt mondjuk: lesz ereje az élethez. De jó, hogy van erőnk az élethez! Néha persze úgy gondoljuk, hogy nincs, vagy néha nagyon-nagyon keresünk másokat, akik adnának nekünk egy kicsit kölcsön. Ez kétség kívül szokott velünk így lenni. De éppenséggel, ahogy karácsonykor vagy szilveszterkor vissza-vissza gondolunk egy évre, akkor nem egyszer sóhajtunk, veszünk egyet abból a friss levegőből, és azt mondjuk „Hát, nem is gondoltam volna, hogy ezt ki fogom bírni. Hogy ezt az évet is meg tudom csinálni. De nagy dolog, hogy ebben az évben is…” És akkor mondhatjuk a dolgainkat. A harmadik dolog, megnézzük ezt a kis babucit, és azt mondjuk: de jó, lesz ereje az élethez, alkalmas az életre, mint mi mindannyian.

Aztán a negyedik dolog: megnézzük a reflexeit. Hát ez bizony elég fontos. De nagy dolog, hogy egy pici babának is van sok jó reflexe, de az biztos, hogy képes az ujjunkat megragadni, tud kapaszkodni, tud fogni. Van a kapaszkodó és a fogó reflexünk, és milyen nagy dolog, hogy fölismerjük azt, hogy alkalmasak vagyunk egymásba kapaszkodni. Át tudjuk egymást ölelni. Beszélni még sok-sok hónapig egyáltalán nem tudunk, de ölelni tudunk, és egymás kezeit meg tudjuk fogni. Az Isten úgy teremtett bennünket, és látjuk ezen a pici babán, hogy az egész emberiség, ha neki tetszik, össze tudjon kapaszkodni. Az egész emberiség, ha neki van ehhez ereje, és tudja, hogy érdemes élni, át tudja a társát ölelni, aki éppen ott van mellette.

De nagy dolog, hogy úgy születünk a világra, és hogy Isten ezt akarja megmutatni többek között azzal, hogy ember lesz, hogy ad nekünk fogó- és kapaszkodó- és ölelő reflexeket, hogy fölismerjük azt, hogy az emberi természetünk ott a szívünk mélyén, a testünk mélyén egészséges. A reflexeinkben tudjuk, mit érdemes egymással csinálni; egymást megölelni, egymás kezét megfogni, egymásba kapaszkodni, és engedni, hogy belénk kapaszkodjanak.

Aztán mi az ötödik, amit megvizsgál az orvos? Csak úgy szemmel megnézi, de valami fontos dolgot is tesz. Hogy azt a pici babucit ráteszi az édesanyjának a testére, a keblére, és közben megnézi, hogy a bőre egész, egészséges-e, nem irritálódik-e túl ettől a világtól. Kétség kívül, néha túl irritálódunk ettől a világtól, kipirosodunk. De milyen nagy dolog, és milyen nagy dolog, hogy most egyre világosabb számunkra, hogy amikor az a pici baba a világra jön, akkor mindenek előtt arra van szüksége – nem arra, hogy vizsgálgassuk, hanem arra – hogy az életének a forrásához, vagy legalábbis, legalábbis ahhoz, akin keresztül az életet kapta, hogy őhozzá közel tudjon kerülünk.

Karácsonynak megvan ez az üzenete, hogy minden pici babának arra van szüksége, és ez az emberi életnek valami alapvető okossága, hogy újból és újból vegyük föl a kapcsolatot, a bőrünkkel is oda tudjunk simulni ahhoz a valakihez, akin keresztül az élet érkezik. És most itt természetesen, döntően Istenre gondolok.

Amikor az orvos megvizsgálja ezt az öt dolgot, és azt mondja: „Háá! Hát ez remek!” Akkor tulajdonképpen egy hatodik dolog vár erre a pici babára, ez pedig az, hogy nem sokkal később elkezdjen valami finomat enni. Milyen jó dolog ez, hogy ez a pici baba tudja, hogy őt a világ ne etesse ezzel-azzal, tudja ő, hogy mire van szüksége. Kétség kívül ez a világ nagyon színes, nagyon érdekes, gyönyörűséges, de azért arra is hajlamos, hogy megetessen bennünket. Mikor látjuk ezt a pici babát, ő tudja, hogy honnan szeretné az élet forrását meríteni. Tudja, hogy mit és hogyan érdemes táplálkoznia.

Ez miért érdekes nekünk? Nem tudom, hogy hogyan töltöttétek el a szentestét, de kétség kívül, hogy ma már egyre inkább a kezünk ügyében vannak az okos eszközök, és minden egyebek. Milyen nagy dolog az, hogy karácsonynak van egy alapvető üzenete, például az, hogy Isten és ember egyaránt személy. Azzal, hogy Isten emberré lett, fölfedezzük azt, hogy én is személy, és Jézus is személy, és az Atyaisten is személy, hogy a Szentlélek is személy. Ez miért fontos nekünk? Mert rácsodálkozunk arra, hogy a személyek fontosabbak, mint a tárgyak. A tárgyakon keresztül sok mindent ki tudunk fejezni, de a személy az fontosabb, mint a tárgy. Milyen izgalmas az, amikor kapunk egy okos eszközt ajándékba, és elkezdjük ezeket a tárgyakat személyre szabni. Ez nagyon kényelmes nekünk. De mikor egymással találkozunk, sokszor csalódottan vesszük tudomásul, hogy egymást nem tudjuk személyre szabni. Senki se örvend neki, ha egy másik ember őt személyre akarja szabni. Sokkal inkább arra vagyunk kitalálva, hogy egymást személynek fedezzük föl, hogy személyként ismerjük meg, hogy személyként csodálkozzunk egymásra. Beleértve Istent, meg ezt a született világ Megváltóját is, és hogy valahogyan elámuljunk azon… De nagy dolog, hogy Isten nem úgy gondolta, hogy valami tárgyat küld el nekünk onnan, ami majd szépen megmondja, hogy is van az élet, hanem egy személyt küldött. És de nagy dolog, hogy egymást nem tudjuk személyre szabni, hanem egymást fölfedezni tudjuk, és megbecsülni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )