Jn 1,1-18 - Urunk születése: Karácsony

„Az Ige testté lett.”

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

„Az Ige testté lett.” Az Isten emberré. De talán még inkább mondhatnánk így, személlyé. Hadd folytassam onnan, ahol az éjféli misénél abbahagytuk, ez pedig az, hogy milyen nagy dolog, hogy Isten nem egy tárgyat küldött nekünk. Nem is eszméket küldött, és nem szavakat, hanem éppen fordítva. A szó meg próbált, és meg tudott testesülni, és emberré tudott lenni.

Ez miért érdekes számunkra a mai korban? Azért, mert egy olyan világban élünk, ahol örömmel vesszük a kezünkben a tárgyakat, és nagy élvezettel fogjuk az okos eszközeinket és személyre szabjuk őket. Ahogy személyre szabjuk ezeket az okos eszközöket, átéljük azt, hogy az életünk valahogy olyan könnyebbé és komfortosabbá válik, valahogy kézzel foghatóbbá. Miközben ezt tesszük, miközben mi személyre szabunk tárgyakat és eszközöket, tulajdonképpen szép lassan mint hogyha egyre többet veszítenénk el abból az élményünkből, hogy mi magunk személyek vagyunk. Ezek a tárgyak valahogyan visszahatnak ránk, és miközben mi tárgyakat személyre szabunk, ezek a tárgyak személytelenre formálnak bennünket. De akár így is mondhatnám, hogy amikor örülünk ennek, hogy képesek vagyunk tárgyakat személyre szabni, aközben annak is nagyon tudunk örülni, hogy személyeket tárgyiasítani vagyunk képesek. Tulajdonképpen mind a kettőnek egy közös rugója van, mikor tárgyakat személyre szabunk, és aztán személyeket tárgyiasítunk, hogy valahogy kényelmesebb legyen nekünk az élet. Mert egy tárgyat kétség kívül földhöz is lehet jól csapni, lehet dühöngeni, kidobhatom a szemétbe, vehetek egy újat, és kicserélhetem, és az összes többi, amit egy tárggyal megtehetek. És amit egy tárggyal megtehetek, azt nem teszem meg egy személlyel, és ezt elég jól érzékeljük.

Ezért szép lassan, akarva-akaratlanul, tudatosan vagy nem, egyre nagyobb szerepet adunk az életünkben eszközöknek és okos tárgyaknak, mert velük sokkal könnyebben elboldogulunk, még akkor is, hogyha néha igen macerás a kezelésük. De még így is, van bennünk sokszor egy nem tudatos gondolat, hogy még így is könnyebb velük, mint egymással. Ebben tulajdonképpen sok igazság van, hogy a tárgyakkal minden nehézségük ellenére könnyebb, mint a személyekkel.

Olvastam egy történetet, egy segítő írja le a saját élményét. Még pedig azt, hogy ő fiatal emberként autóbalesetet szenvedett, mondjuk így egyszerűen, eltört a gerince. Attól kezdve évtizedek óta kerekesszékben él. De hát miután pszichológus volt, akkor is amikor a baleset érte, hát ezt nem veszítette el. Ezért aztán különös vonzalmat érzett az iránt, hogy nehéz helyzetben lévő emberekhez menjen. Ezért haldoklókhoz járt beszélgetni. Természetesen kerekesszékével együtt, katéterével együtt, mert hogy hát ez is hozzá tartozott az állapotához. Ahogyan egy haldoklóval beszélgetett, s olyan nehezen alakult köztük a kapcsolat és a bizalmi viszony, valahogy csak úgy kerülgették és kerülgették egymást, és nagy-nagy csöndek álltak be a beszélgetésben, egyszer csak egy ilyen csöndben azt hallja, hogy valami baj van a katéterével, és a vizelet nagy csöppekben pikk-pikk-pikk-pikk, hull le oda, a kórháznak a padlójára. Ettől rettenetesen zavarba jött. Arra gondolt, hogy ezt most ez a haldokló ember is hallja, és hogy ez milyen kínos. De hát volt azért lélekjelenléte, végül is egy segítő, és odafordult ehhez a haldokló embertársához, és azt mondja: „Ne haragudjon, én nagyon szégyellem magam, de én azt hiszem, hogy most pisilek be. Ezt nem akartam, de hát ez történik.” Erre a haldokló, akinek valahogy már hogy mi fontos, meg mi nem, egészen másképpen érzékeli, azt mondja. „Ugyan már, uram. Hát ezt aztán egy kicsit se szégyellje.” De hát a segítő továbbra is úgy érzi, hogy ez tényleg elég zavaró dolog, ő jön segítőként, és ő pisil be, és akkor azt mondja. „De köszönöm, hogy ezt mondja, de tudja, nagyon zavarban vagyok továbbra is. Hát tényleg, szégyenkezem emiatt.” Mire a haldokló azt mondja. „Uram, hát emiatt aztán igazán ne szégyellje magát. Énvelem is nem egyszer megtörténik.” Mire a segítőnek fölcsillan a szeme, azt mondja. „Uram, akkor magára kenhetném?” És erre elkezdenek mind a ketten nevetni, és nem sokkal ezután bejön a nővér, mert hogy egyikük se tud elbánni azzal a tócsával, és tényleg a segítő a betegre keni, hogy ő volt, és közben pedig derülnek ezen.

Nem akarom ezt a történetet kielemezni semmiképpen. Egyszerűen csak valahogy annak a világát szerettem volna idehozni, amikor abból a kínlódásunkból és nehézségünkből, hogy nem könnyű nekünk sokszor egymással, egyszer csak születik valami. Egyszer csak fölfedezzük, és rácsodálkozunk egymásra, mint két személyre. Valahogy elvehetetlen emberi méltósággal bírunk.

Aztán a második gondolat, ami adventben már előkerült. Természetesen úgy van az, ahogyan énekeljük és mondjuk, hogy hatalmas öröm ez, az angyalok ezt hirdették: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” Tulajdonképpen Isten hozta a maga örömhírét, megtestesülve személyként. Na de azért minden pici babával kapcsolatosan tudjuk azt, hogy előbb-utóbb azért fordul a helyzet, és hogy mi leszünk azok a felnőttek, és azok a testvérek, akik megyünk a gyerekekhez és megmutogatjuk nekik a világot. Nekünk is lesz egy csomó örömhírünk.

De nagy dolog, hogy mi emberek odamehetünk Istenhez, és azt mondhatjuk „Tudod Uram, nem csak neked van örömhíred, nekem is van.” Ezeket az örömhíreinket elmondhatjuk neki is, meg egymásnak. Ma már sok örömhírben volt részem. Kislányoknak a sapkáját nézegettem meg délelőtt, fantasztikus pomponokat és bojtokat simogattam, néhány karddal is megismerkedtem. Az egyéb autókkal nem is szeretnélek fárasztani benneteket. De nagy dolog az, amikor egy gyerek odaáll a felnőtt elé, és azt mondja „Nézd apa, mit csináltam!” Mikor egy kislány odaáll a felnőtt elé, és azt mondja „Nézd anya, nézd, nézd! Meg tudom csinálni, képes vagyok rá.”

De nagy dolog, mikor Istennek lehetnek örömhírei, és mi erre nyitottak vagyunk, mint a gyerekeinkre, és közben pedig, miután már felnőttek vagyunk, ezért oda tudunk menni mi is Istenhez, és azt tudjuk neki mondani „Nézd csak, nekem is van néhány jó hírem.” Milyen nagy dolog, hogy amikor Isten meglátogat bennünket nap mint nap, a sajátos értelemben, akkor azt tudom mondani, hogy „Nézd csak, ezt szeretném neked elmondani. Nézd csak Istenem, ezt szeretném neked megmutatni. Istenem, annyira örülnék neki, hogyha te ezt látnád. Nézd csak, ezt csinálhatnánk most együtt.”

Volt egyszer egy férfi, 80 év körül. Ez a bácsi elvesztette már a feleségét, elvesztette az egyik gyermekét, és a másik gyermeke, ez a pszichológus, akiről az előbbi történetet mondtam, kerekesszékben ül. Nagyot sóhajtott egy karácsonykor ez az apa, és azt mondja. „Hát, fiam, tudod, néha szívesen befejezném már ezt az egészet. Hát eltemettem a feleségemet, eltemettem a lányomat, te meg itt ugye, kerekesszékben ülsz.” Erre azt kérdezi tőle a kerekesszékből a fia. „Te mondd, apa! Hát hiszen ez mindennap így van. Akkor mi a különbség azok között a napok között, amikor nem gondolod azt, hogy jobb lenne már ezt az egészet befejezni?” Ez érdekes kérdés, elgondolkodik rajta az apa, azt mondja. „Hát tudod fiam, olyankor nem gondolok ilyesmire.”

A második téma így szól, hogy de nagy dolog az, hogy eldönthetjük, hogy a gondolkozásunknak, az érzületünknek, a cselekvéseinknek a súlypontját hogyan választjuk meg. Mire tesszük a hangsúlyt, mi az, amire azt mondjuk, hogy számomra ez a lényeg? Nem tagadva az életnek a nehézségét.

Azután a harmadik, hogy ennek kapcsán pedig fölismerhetjük a saját lehetőségeinket, hogy mi mindenre vagyunk képesek. Van egy zsidó történet. Ebben a zsidó történetben van egy férfi, és ez a férfi 40 éve szabóként élve, mindent ugyanúgy csinál. Minden nap, minden ugyanúgy zajlik. Tulajdonképpen a szíve mélyén van egy picinyke vágy, hogy „Hát azért, hát azért talán valami több is kitelne tőlem.” De akkor még így él még öt évet, és még, és amikor 40 évet él így, ebben a formában, tulajdonképpen egyetlenegy kalandos dolog van az életében, hogy minden héten vesz egy lottószelvényt. A 40. évben láss csodát, kihúzzák a számait, és ő megy haza a feleségéhez, és azt mondja. „Nézd, nézd! Ötösöm lett.” Kiváltják a sok pénzt, és a férfi a következő nap ugyanúgy fölveszi a kabátját, és megy be a szabóságba, hogy ugyanúgy éljen, mint annak előtte. A felesége azt mondja „De hát drágám, hát neked erre már nincs szükséged. Hát miért nem mész el egy jó fürdőbe, vegyél egy jó fürdőt, masszíroztasd ott meg magad! Hát milyen jó lenne, egy kicsit élvezd az életet, aztán este találkozunk.” A férfi egész meglepődik, azt mondja. „Tényleg, hát talán, talán ennyi változás beleférhet az életembe.” Tényleg, el is megy a fürdőbe, és ott pihen, és megmasszírozzák, és jön visszafelé, és elüti egy autó. Nagyon gyorsan találkozik ott, a menyországban Istennel, és számon kéri Istent. Azt mondja „Uram, én 40 évet éltem úgy, ahogy éltem. Rendesen, tisztességesen, jó, kicsit szürkén, unalmasan, de mégis csak rendesen. Pont amikor valami megváltozhatott volna, akkor történik ez?” Erre Isten kissé zavarban van, és a következőt mondja neki. „Igazat szólva nagyon sajnálom, tudod, nem vettelek észre.”

Természetesen ez egy történet. Jó az nekünk, hogyha észrevesszük Istent, és az is nagy dolog, mikor tudatosul bennünk, hogy Isten is észrevesz bennünket, és hogy ebből az észrevételből sok jó születhet. Most már csak egy záró történet Luther Mártontól. Luther a következőt mondta. „Tulajdonképpen amikor a kocsis megtér, először a lovai veszik észre.” De nagy dolog, mikor egyszer csak észrevesszük Istent, és Isten is észre vesz bennünket, és ennek kapcsán valahogy minden megváltozik.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )