Lk 2,22.39-40 - Szentcsalád vasárnapja

Szentlecke (Zsid 11,8.11-12.17-19)

Testvéreim! Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Sára is a hitében kapta az erőt, hogy előrehaladott kora ellenére anya lehessen, mert hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Ezért ettől az egytől, noha már nem volt fiatal, annyian származnak, mint égen a csillag, vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye. Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttét, ő, aki ígéretként kapta és hallotta: „Izsák által lesznek utódaid.” Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani. Ezért is kapta vissza mintegy előképül.

Evangélium (Lk 2,22.39-40)

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja. Miután az Úr tővénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.

Vasárnapi beszéd

Gyerekek, elnézést kérek tőletek, de most nem megyek közétek, mert ez egy rendkívüli nap, Szentcsalád ünnepe. Arra gondoltam, mint ahogy tavaly is, hogy ebben az évben is ha egyetlen egy napot választhatok, hogy szóljak hozzátok apukák és anyukák és nagyszülők, akkor ez a mai nap. Azt tervezem, ha így lesz, hogy jövőre is ez legyen, hogy Szentcsalád vasárnap hadd szóljak évente egyszer legalább hozzátok. Mindig kiemelve, most három fontos témát, amiről azt gondolom, hogy egyszerűen muszáj beszélni, amolyan lelkiismereti kötelességem is.

Az első, hogy mi mindannyian és hogyha látlak benneteket, ti fokozottan is arról beszéltek, hogy nincs időnk és energiánk. Nincsen, hiába halljuk, hogy mit kéne csinálni, hiába mondják okos könyvek, hogy majd ez meg az meg amaz; se idő, se energia. Ezért hadd mondjak ehhez két gondolatot.

Az egyik, elfogadva ennek a realitását, kétség kívül van egy rossz hírünk. Ez pedig az, hogy minden család akkor tud egységben és jól működő egységben tovább haladni az élet útján, ha a működéséhez szükséges időt és energiát a családtagok beleteszik. De miután pont azt szoktuk mondani, hogy nincs időnk és energiánk, ezért a családjaink, mint élő rendszerek elkezdenek imbolyogni, meginognak, és nagyon kiszolgáltatottá válnak. Ezért, miközben a realitás realitás, aközben érdemes egy fontos gondolatot kimondanunk. Ez pedig az, hogy egy olyan világban élünk, ahol lényeges megkülönböztetnünk – nem a sürgőset a fontostól, hanem – a fontosat a lényegestől. Ugyanis egy olyan kultúrában vagyunk, ahol nagyon sok fontos dolog vesz bennünket körbe, nagyon sok értékes és klassz dolog az, ami elérhető. Érdemes kimondanunk a realitást; minden fontos dologra nincs időnk, és minden fontos dologra nem lesz energiánk.

Ezért életbe vágó a család egyensúlya szempontjából, hogy tudjuk meghatározni, hogy mi a lényeg, és azért, hogy a lényeg meg tudjon maradni, ahhoz fontos dolgokat tudnunk kell elengedni. Elgyászolni, elsiratni, hogy az életnek bizonyos színes dolgai és értékes dolgai, és klassz dolgai minálunk nem lesznek. Nem azért, mert nem értékes, mert nem jó, sőt még nem is egyszerűen csak valami csip-csup dolog, hanem ahhoz, hogy legyen elég időnk és energiánk egymásra, fontos dolgokat tudnunk kell elengedni. Ezt nem is akarom hosszabban mondani. Ha ezt nem tesszük meg, ennek a hátterét nem akarom most hosszabban mondani, akkor instabillá válnak a családjaink. Ez az első gondolat.

A második, hogy kétség kívül minden család életében a társkapcsolati konfliktusok megszaporodnak, az idő elteltével kölcsönös elégedetlenség üti föl a fejét. Tudjuk azt, hogy 10 házasságból az első baba születése után 9-nél a társkapcsolati elégedettség meredeken zuhan majd lefelé. Ezt nem akarom hosszabban mondani, mert most megint kizárólag az fontos számomra, hogy mit lehet csinálni. Ez pedig az, két dolgot hadd említsek.

Az egyik, nagyon fontos, hogy a lényeg meghatározása után a férfiak bedolgozzátok magatokat az apa szerepbe. Mert ugyanis nektek férfiként és férjként természetesen sok veszteségetek lesz. Ezek a veszteségek fölőrlik a férfiak elégedettségét, és ezért nagyon lényeges, hogy rátaláljunk az apa szerepre. A másik nagyon fontos tényszerűség, kutatási eredményekből, hogy a hölgyek pedig, miután hatalmas ereje van az anya szerepnek, ezért ti pedig tudatosan találjatok vissza a feleség és nő szerepetekhez. Miközben a férfiaknak néha nem könnyű az apa szerepben lenni, az édesanyáknak nem könnyű visszatalálni a nő és feleség szerephez, miközben ezek a szerepvesztések, vagy szerep nem találások nagyon instabillá teszik a családi egyensúlyt.

A másik dolog, amit szeretnék itt hangsúlyozni, ez pedig az, hogy előbb-utóbb hosszan tartó, krónikus, vagy szinte föloldhatatlan problémáink lesznek. Ez, az a jó hírem, normális, normális. 15-20 éven belül a családoknak 90%-a megoldhatatlan vagy krónikus problémákkal fog együtt élni. Ezért, itt jön a legfontosabb, amit szeretnék mondani, a második témára vonatkozóan. Ezért fontos tudnunk, hogy éppen, amikor a szinte megoldhatatlan, krónikus vagy ellehetetlenítő problémáinkhoz érünk, akkor tudjuk, hogy nem a probléma az, ami miatt ennyire pocsékul vagyunk, hanem azok miatt a megoldási kísérletek miatt vagyunk pocsékul, amelyek a problémára adott válaszként születnek belőlünk.

Mondom ezt most még egyszerűbben. Nem azért vagyunk rosszul és elégedetlenek egymással, mert nehéz problémáink vannak, hanem azért, ahogyan bánunk egymással, amikor nehéz problémáink vannak. Ezt úgy mondja a szakirodalom, hogy előbb-utóbb az elégedetlenségünk nem amiatt van, mert itt van egy problémánk, hanem az elégtelen megoldási kísérletek miatt leszünk pocsékul, és emiatt megy el a kedvünk mindentől. Mit jelent ez? Megint csak próbálom nagyon egyszerűen mondani. Mikor egy férfi azt mondja „Nekem elegem van! Szörnyű a főnököm, különben is az anyám nem szeretett gyerekkoromban megfelelően, és egyébként is a feleségem állandóan házsártoskodik, a gyerekekkel meg mindig csak gond van. Persze, hogy iszok.” És akkor issza a felest, issza a sört, vagy pedig 2-3 órát esténkét valami képernyőt bámul. Akkor az lenne a tiszteletteljes kérdésem, hogy ez a férfi 20 év után miben fog meghalni? Nem abban fog meghalni, hogy az édesanyja nem szerette, sem abban, hogy a felesége néha kiabált vele, sem abban, hogy a gyerekeivel gondok vannak. Abban fog meghalni, hogy túl sokat ivott. Vagyis a problémára adott válasz lesz az, ami miatt ő igazán rosszul van.

Tehát hadd térjek vissza ehhez a gondolathoz. Egy idő után a megoldhatatlannak tűnő, elviselhetetlen és krónikus és nagyon fájdalmas problémáink nem okozzák a vesztünket. A vesztünket az okozza, ahogyan bánunk egymással akkor, amikor ilyen elviselhetetlennek tűnő problémáink vannak. Mi az, ami segít nekünk? Nem a probléma megoldása. Ugyanis nem a probléma miatt vagyunk igazán pocsékul, hanem ahogy bánunk egymással, bánunk magunkkal. Ezért amire érdemes figyelnünk, hogy pontosan tudjuk, hogy van 6-7 dolog, amit egymással nem szabad megcsinálnunk. Tulajdonképpen mondhatom, hogy ilyen egyszerű.

Amikor – és nehogy bántásnak vegyétek vagy túlzott általánosításnak – hogyha egy feleség a következőképpen nyit egy beszélgetést „Na, gratulálok! Megint ott ülsz a tévé előtt. Nagyszerű!” Ennek a szakirodalmi kifejezése a durva nyitás. Egy durva nyitás után 10% esélyünk lett, hogy az az este jó véget ér. Hogyha egy ilyen mondat után még elmondok 5 kritikus mondatot… „Mert veled sosem lehet szóba állni. Nem igaz, hogy téged nem lehet hét ökörrel elvontatni. Ez a karácsony is csak arról szól, hogy bambulod a tévét meg a számítógépet.” Ezt pedig úgy hívják, hogy durva nyitás után elárasztás. Mit gondoltok, 45 másodperc alatt egy durva nyitás és egy elárasztás végbe megy, hány százalék esélyünk maradt, hogy aznap jó érzésekkel térünk nyugovóra? A helyes válasz, hogy 1%. Ezért vannak olyan kommunikációs formák, amelyeket egyszerűen ne csináljunk egymással. Ezek a kritizálás, az ítélkezés, a minősítés, a megvetés, a lenézés, a bántás, a másiknak a tudatos fájdalom okozása, valamint a folyamatos védekezés, és az, amikor egyszerűen szó nélkül elhagyunk bizonyos beszélgetési helyzeteket. Ha ezeket csináljuk, tönkre tesszük magunkat, és ezt pontosan lehet tudni, hogy így van.

Ezért, a második témát így szeretném befejezni, hogy nagyon nagy jelentősége van annak, hogy megértsük egy alkoholbeteg nem abba pusztul bele, hogy az édesanyja nem szerette gyerekkorában, vagy pocsék főnöke van, vagy a felesége nem elég kedves vele, hanem azért, ahogyan a problémával bánik. Vagyis azért, mert túl sokat iszik. Ezért a kapcsolataink nem azért mennek tönkre, mert problémáink vannak, hanem azért, ahogyan a problémában egymással bánunk.

És hogy ezt miért mondom el? Mert mondhatnátok „Szentcsalád vasárnapja, és itt okoskodik.” Sajnos, mikor érzelmileg igazán megterhelő helyzetekbe kerülünk, a statisztikák szerint 10 emberből 9 el fog bukni. Ezért a természetes alapoknak az ismerete élet-halál kérdés. Mert életszentségből és hősiességből a többségünk hosszú távon az életét nem fogja tudni megoldani. Bőven elég tere lesz az életszentségnek és bőven elég lehetősége a hősiességnek. Akkor használjuk ezeket, amikor már máshoz nem tudunk nyúlni. Ezért fontos a természetes alapokról beszélni, mert különben életszentségből az élet keveseknek megoldható ugyan, a többség viszont bűnöket fog elkövetni, ami újból, és még meg fogja rengetni a család egyensúlyát. Ezt nem tudom kedvesebben mondani.

Végül a harmadik téma. És látom az időt, nem vesztem el az érzékemet. Ez pedig az, amit nagyon szeretnék hangsúlyozni. Ez a gyerekek okoseszköz használata. Akármilyen furcsán is hangzik ez, de tulajdonképpen ha azt kérdezném tőletek, ha a gyerekeinknek maradandó, visszafordíthatatlan károkat okozunk, és közben el is hanyagoljuk őket, azt ti hogy hívjátok? A szakirodalom azt úgy hívja, hogy bántalmazás.

2 hónappal ezelőtt kereszteltem egy pici fiút, 2 éves volt a fiú, itt ültek a szülei. Aranyos család volt, figyeltek egymásra, klasszul, aranyosan, rendesen. Az történt, hogy amikor leöntöttem a keresztvízzel a kisfiút, aki mondom, 2 éves, akkor ő ösztönösen fölsírt, és az apa ugyanolyan ösztönösen benyúlt a zsebébe, és elővette az okostelefonját, és odaadta a fiának. A fia a legtermészetesebb módon bekapcsolta a telefont, és kezdte lehúzni a menüsort. Az Amerikai Pszichológiai Társaság ajánlása a következő, pedig ott nem járnak élen ebben a kérdésben. „3 éves korig a gyerekeknek okos eszköz: nulla perc! Nulla perc. 6 éves korig: nagyjából nulla perc.” Mégpedig azért, mert az okos eszközök, főleg azok az úgynevezett gyerekprogramok, amelyek embertelenek, mert pszichológusok fejlesztik ki pontosan úgy, hogy az agyunknak azokat a területeit stimulálja, amelyek élvezeteket okoznak majd nekünk és függővé tesznek. Ezért a gyerekek okoseszköz használata nem szükséglet, hanem előbb-utóbb függőség.

Ezért az okoseszközöket ne pedagógiai eszközként használjuk. Mert persze szülőként azt látom, hogy amikor odaadtam neki az okoseszközt 5 évesen, 3 óráig csöndben volt. Ezt úgy hívják, hogy relatív elhanyagolás. Azért, mert a gyerekeink hozzászoknak ahhoz, hogy amikor valami szükségletük van, és emberre vágynak, tárgyakhoz forduljanak. Most tanítjuk meg nekik, hogy ne embereket keressenek, hanem tárgyakat, és magukat folyton-folyvást stimulálják. Ezért az alfa nemzedék, ha nem vigyázunk rájuk – elnézést a kifejezésért – félzombiként fognak élni. Társas intelligenciára, érzelmi intelligenciára, az idegrendszerre, az agyműködésre és az immunrendszerre az okoseszközök oktalan használata súlyos csapást mér.

De még a látásunk is tönkre megy, és nem az éleslátásunk. A kutatások szerint ma már kevesebb, mint a fele színárnyalatot vagyunk képesek fölismerni, mint 20-30 évvel ezelőtt. Tulajdonképpen ez ma egy olyan égető kérdés, amiről egyszerűen nem tudok nem beszélni. Mert van bennünk egy jó szándékú naivitás, ahogyan látjuk, hogy az okos eszközökkel magunkat tehermentesíteni tudjuk. Így visszakapcsolnék az első témához. Nem kritikus akartam veletek lenni, hanem miután nincs időnk és energiánk, fogjuk az okoseszközöket, és azt látjuk, hogy a gyerekeink egész békében vannak. Ez valójában egy relatív elhanyagolás, és a következménye visszafordíthatatlan súlyos károsodás, amit aztán már a gimnáziumban, és még később a felnőtt korban, és az egész felnőtt korra súlyos kihatással lesz. Nem tudom kedvesebben mondani.

Ezért az okoseszközöket nagyon okosan érdemes használni, és ez nagyjából azt jelenti, hogy természetesen, mikor egy gyereknek az tetszik, és átéli, hogy nem kap belőle, akkor sírni fog, vagy hisztizni fog, és mindegy… Rendben van, ez egészen természetes, át fog élni egy stresszhelyzetet. De a realitás az, hogy az a függőség, az az ingerültség – ami létrejön az okoseszközök oktalan használata miatt a gyerekeinknél – viszont egy krónikus stresszhelyzetet idéz elé. Ezért a gyerekeink alkalmatlanná válnak arra például, hogy amikor egy kicsit is elkezdenek unatkozni, képesek legyenek kreatívan kitalálni, hogy mit lehetne csinálni, mert azonnal egy tárgyhoz fognak nyúlni. Még csak nem is egy embert fognak keresni, vagy nem a saját képességeiket dolgozzák ki.

Arról nem is beszélve, hogy ma már a gyerekeknek nem az a büntetés, ami nekünk volt, hogy otthon kell maradnod, hanem az a büntetés, hogy ki kell menned az életbe. Amikor ez megtörténik, akkor az azt fogja jelenteni, hogy szinte kapcsolatképtelenné válik egy következő nemzedék. És mi szülők a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, ezért szükségünk lesz időre, és energiára, mert nem a múlthoz kell visszatérnünk, hanem a gyerekeinkhez.

Így befejezném ezt a beszédet. Semmi kritikusság nem akart bennem lenni. Aggódok értetek, kifejezetten, és a gyerekekért meg nagyon, és erről pedig muszáj volt beszélni. De nagy dolog, hogy van egy olyan ünnepünk, amikor nem egy szál magukban ünneplünk személyeket, külön Máriát, külön Jézust, külön Józsefet, hanem egy családot. Ahhoz, hogy az a család család lehessen, olyan föltételekre is szükség van, amiket mi tudunk biztosítani.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )