Lk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten anyja

2018.01.01.

Megosztom
Elküldöm

Az Istenhez fűződő viszonyunk női jellegzetességei.

Olvasmány (Szám 6,22-27)

Így szólt az Úr Mózeshez: „Mondd meg Áron főpapnak és fiainak, a papoknak: Így áldjátok meg Izrael fiait, ezekkel a szavakkal: Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! Hívják le Izrael fiaira a nevemet, és én megáldom őket.”

Szentlecke (Gal 4,4-7)

Testvéreim! Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, alávetette magát a mózesi törvénynek, hogy felszabadítson minket a törvény szolgaságából, és a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig Isten fiai vagyunk, Isten szívünkbe elküldte Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: „Abba! Atyám!” Nem vagy tehát többé szolga, hanem fiú, és ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.

Evangélium (Lk 2,16-21)

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.

Vasárnapi beszéd

Szűz Mária, Isten anyukája. Tulajdonképpen azzal, hogy kimondjuk ezt a mondatot, és ünneplünk egy asszonyt, egy hölgyet, egy nőt, mégpedig nem akárhogyan, hanem úgy, mint Istennek az anyukáját, tulajdonképpen mindez döbbenetes következményekkel van, vagy lehet, vagy lehetne az Istennel való kapcsolatunkra. Arra, ahogyan egyáltalán megközelítjük, vagy elgondoljuk, vagy elképzeljük azt, hogy akkor tulajdonképpen Isten és az ember között miféle minőség, és milyen jellegzetessége is lehet az Istenhez fűződő viszonynak. Hát akkor annak van egy női természete is, egy anyai vonása, ahogyan mi az Istenhez fordulunk, nem csak a törvény, a rend, a szabály, az előírás, az értékek és a hagyományok, hanem hát valami sokkal finomabba szövésű módja is lehet annak, ahogyan mi az Istennel a kapcsolatunkat éltetjük. Erről szeretnék most beszélni.

Az első gondolat így szól, és tudatosan választottam ezt a néhány kifejezést ide, hogy mennyire nagyszerű dolog fölfedezni az ösztönös és természetes istenkapcsolatunkat. Az ösztönös és természetes, és magától értetődő istenkapcsolatunkat. Mindazt, amit akkor fedezünk föl, ahogyan látunk édesanyákat, akik egyébként adott esetben a szorongásaikkal meg a tökéletességre törekvésükkel, meg mindennel együtt is valami olyan természetességgel tudnak a gyerekeikhez kapcsolódni, ahogy mi azt csak úgy megpróbáljuk valamennyire, valamennyire tanulni, férfiak. Az Istenhez fűződő viszonyunknak ott lehet az az ösztönös természetessége, valamiféle magától értetődő egyszerűsége.

Olyan jól esett, gyóntattam reggel, és nem csak a gyóntatás esett jól, hanem amikor nem jöttek gyónók, akkor kinyitottam az ajtót, és ott leselkedek. Nem azt nézem, hogy ki viselkedik rendesen meg ki nem, mert az nem nagyon foglalkoztat engem, hanem sokkal inkább, tudjátok, azok az ellesett pillanatok. Olyan szép dolgot láttam, hát tulajdonképpen egy idő után már nem is akartam, hogy jöjjenek a gyónók, mert azt vettem észre, hogy volt egy édesanya. Az édesanya fogta a kicsi lányát. A kicsi lánya két évnél fiatalabb volt, amennyire én azt meg tudom ítélni, és a kicsi lánya azzal foglalkozott, hogy az édesanyja arcát fedezte föl. Akkor picit ütögette, meg simogatta, meg húzkodta, aztán megint simogatta, megint ütögette. Tudjátok, az a természetesség, ahogy az anyukája ezt viselte, meg még örült is neki, néha rámosolygott, akkor a gyerek is. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint valaki örömhír meghirdetése.

Az első gondolat így szól. Az Istenhez fűződő viszonyunknak egy egészen csodás világa létezik úgy, ahogyan azt párhuzamként, de valóságként is átéljük, ösztönös, magától értetődő természetesség.

A második gondolat így szól. Valamiféleképpen az a finomság és szépség, még ezt a kifejezést is szívesen használom, az a kedvesség, ahogyan azt egy édesanyán látjuk, ahogy tud fordulni a gyerekéhez. Mi férfiak az Istennel való viszonyunkban úgy tudjuk azért; a 100-as szög, meg a vinkli, meg a többi. Ez rendben van, de hogy hát milyen jó, amikor az az étel nem csak tápláló, hanem finom is. De jó, amikor valamiféle kedvesség is társul az igazsághoz. Amikor tulajdonképpen így mondhatnánk, ez az érzelmi intelligenciának a része, amikor nem csak arról van szó, hogy „Édes fiam, ez nem kedv kérdése.” Hát persze, sok minden nem kedv kérdése, na de azért milyen jól esik, amikor az anyukám kedvet csinál valamihez. Milyen nagy dolog, amikor azt az érzéket kidolgozzuk magunkban, hogy nem csak arról van szó, hogy nem kedv kérdése, hogy van kedvem, nincs kedvem, hanem hogy képes vagyok kedvet csinálni magamnak ahhoz, ami adott esetben az istenkapcsolatnak valami nagyon fontos része. Milyen nagyszerű dolog, mikor kezdek kicsit úgy ellaposodni, vagy megfenekleni ebben a viszonyban, és fölteszem ezt a kérdést. „Tulajdonképpen Uram, mihez lenne nekünk kedvünk?”

A második gondolat így szól. De jó, hogyha az istenkapcsolatunk nem csak helyes, nem csak jó és igaz, nem csak akár mondjuk valamilyen törvénynek vagy szabálynak felel meg, hanem jó íze is van, hogy úgy kedvet is csináltunk magunknak hozzá, hogy van benne valami finomság és lágyság és szépség. Ez a második gondolat. Nem egyszer, biztos nektek is van ilyen élményetek, hogy egy-egy érzés vagy egy-egy hevület, ami bennünket az Istennel való kapcsolatban valahogy megújít, az nem egy igazságból meg egy értékből jön, hanem egy pillanatból, egy valami szép gesztusból, valamiből, aminek sokkal inkább esztétikája van, mint etikája, és ez nem az etikával szembeni kijelentés volt.

Aztán a harmadik dolog. De nagy dolog az, ahogyan, ha valaki egyszer édesanya lesz, az már úgy van, az a megmásíthatatlan, az a visszavonhatatlan, az az örök érvényűség, ahogyan egy anya hordozza a saját anyaságát. Nem kívánom most az anyaságot idealizálni, de azért kétség kívül, hát hány és hány élményünk van arról a megmásíthatatlan visszavonhatatlanságról. Milyen érdekes, hogy mi férfiak tudunk sokat agyalni, hogy most Isten így van, meg úgy van, meg ez… Egy édesanyában olyan természetes visszavonhatatlansággal létezik az, ahogyan ő a gyerekéhez kapcsolódik, hogy hát azt csak ámulva nézzük. De nagy dolog ellesni, vagy megsejteni valamit az Istenhez fűződő viszonyunknak ebből a visszavonhatatlan, magától értetődő természetességéből.

Nem véletlen, hogy a művész amikor a tékozló fiú hazatérését mutatja, akkor ott, annak az édesapának nem csak apai, hanem anyai keze is van, hogy az egyik keze az egy női kéz, nem véletlenül. Mert abban nem csak valami kedvesség vagy finomság vagy anyaiság tükröződik, hanem valami visszavonhatatlan magától értetődőség.

Azután a negyedik gondolat így szól. Hát ha van valami, amit az édesanyák a gyerekeiknek akarnak, akkor az, hogy szeretnének mindent megadni neki. Hát a legjobbat megadni neki, a mindent megadni neki. Egyetlen mondatban talán így foglalhatnám össze. „Kisfiam, te mindig számíthatsz rám.” Akkor eszembe jutottak azok a filmek, ahol az apa nem áll szóba a fiával, ezért a fiú akkor jön, amikor nincs otthon. És akkor az anyához odalép, és azt mondja „Anya, kell nekem egy kis pénz.” Az anya egy kicsit elmondja neki, hogy mit gondol erről, de ad neki, és utána megkérdezi, hogy nem éhes-e.

Tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunkban ott van valami, amit így nevezhetnénk, hogy azt mondom. „De Uram, mi lenne neked igazán jó? Hogy tudnál te élni és virulni ebben a világban? Tudod mit, Istenem? Számíthatsz rám. Én nem tudom, a többiekkel hogy van, vagy apád mit mond, számíthatsz rám.” És most nehogy félreértsétek ezt a mondatot. De nagy dolog ez a hozzáállás az Istennel való kapcsolatunkban, hogy „Tudod mit? Jöhetsz bármikor, és számíthatsz rám.”

Végül az utolsó, az ötödik gondolat. De nagy dolog az, amit így szoktak hívni, hogy az az anyai érzék, az az anyai ösztön. Így is mondhatnánk, az intuíció. Az, ahogyan belép a gyerek a szobába, vagy megérkezik. „Mi bajod van, lányom? – Mrr!” Hogy tulajdonképpen elég egy pillantás, hogy tudjam, hogy baja van. Elég egy mondat, hogy tudjam, hmm, nem is erről van szó. De nagy dolog, hogy létezik a megérzés, a ráérzés, az intuíció. Az Istennel való kapcsolatunkban megint csak nem egyszer, ha azt szeretnénk, hogy annak legyen valami színe meg fénye meg formája meg szépsége, akkor nem csak az igazság meg a törvény, hanem hogy megérzek valamit. „Uram, talán ezt várod tőlem. Istenem, talán, talán na ez a Te sugallatod.” Hát hiszen a Szentlélek nem mindig szavakkal szól, néha egy-egy érzülettel, egy-egy késztetéssel, egy-egy vággyal.

Tudjátok, mikor a vasárnapi miséknek itt a végén azok, akik nem áldozhattatok, jöttök ki áldásért, nagyon tudatosan nem beszélek. Hát lehetetlen, hogy a lényeghez szavakat kelljen használnunk, ez egyszerűen lehetetlen. Az egész biztos, hogy a lényeghez nem kellenek szavak.

De nagy dolog, hogy létezik az az érzék, az intuíció, a megérzés, ahogyan egymásra tudunk hangolódni. Tulajdonképpen mikor átélem azt, hogy valaki rám hangolódik, akkor már mondhat akármit, nem is annyira számít, mert tulajdonképpen addig érdekes, amíg meg nem érzem, hogy velem vagy. De nagy dolog tudnunk ráhangolódni Istenre, és a Szentléleknek az inspirációit megérzés szerűen is megragadni, és aztán abból valamit megszülni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!