Mk 1,21-28 - Évközi 4. vasárnap

2018.01.28.

Megosztom
Elküldöm

„(Jézus) úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”

Olvasmány (MTörv 18,15-20)

Moáb mezején Mózes így beszélt a néphez: „Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked, a te körödből, testvéreid közül; őrá hallgassatok. Hiszen ezt kívántad az Úrtól, a te Istenedtől Hóreb (hegyén), az egybegyűlés napján, mikor azt mondtad: »Nem hallgatom tovább az Úrnak, az én Istenemnek hangját és nem nézem tovább ezt a hatalmas tüzet, nehogy meghaljak.« Erre így szólt hozzám az Úr: »Helyesen beszéltek. Prófétát támasztok nekik testvéreik köréből, mint téged; ajkára adom szavaimat, s ő mindent tudtukra ad, amit parancsolok neki. Ha valaki nem hallgat szavaira, amelyeket az én nevemben hirdet, akkor én majd számon kérem tőle. Annak a prófétának pedig, aki egyetlen olyan szót is merészel hirdetni nevemben, amelynek hirdetését nem bíztam rá, meg kell halnia. Ugyanígy annak is, aki más istenek nevében beszél.«

Szentlecke (1Kor 7,32-35)

Testvéreim! Azt szeretném, ha mentesek volnátok a gondoktól. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi gondok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket.

Evangélium (Mk 1,21-28)

Kafarnaum városában Jézus szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Ez így kiáltott fel: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.

Vasárnapi beszéd

Örülök, hogy látlak benneteket. Jó, hogy mielőtt ideállok, van egy pár perc, hogy kicsit… kicsit hangolódjak rátok, hogy fölfedezzem, hogy kik vagytok itt. Nagyon örülök nektek. Tudjátok, hogy el voltam Ausztráliában, ezt most csak azért mondom, mert nem annyira érdekes, hanem azért, mert hogy mondanék majd néhány történetet, és minden majd ide fog kapcsolódni. Mégpedig azért, mert most frissek és elevenek bennem, és azért, mert ahogyan elmélkedtem a mai evangéliumról, megakadt a szemem azon, ami tulajdonképpen újból és újból mindig foglalkoztathat bennünket. Ahogyan azt mondja a szent író, Márk evangélista, hogy Jézus nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek hatalma van.

Erről a hatalomról szeretnék beszélni. Megnéztem az ógörög eredeti szöveget, hogy tulajdonképpen milyen jelentései vannak ennek a szónak, amit így fordított a mi fordítónk, ahogyan ezt elolvastuk, hogy „hatalommal tanított”. Tulajdonképpen 6-féleképpen is fordíthatjuk. Tehát az, ahogyan ott Jézus megjelent, és amiből aztán ez a gyógyulás megszületett, amit így mond a fordítónk, hogy „hatalommal”, itt egy sokkal színesebb világról van szó, hogy tulajdonképpen hogyan is jön létre ez a fordulat, ennek az embernek az életében az egészségessé válás. Ezt szeretném egy picit kibontani.

Az első, hogy amikor Jézus megáll ott, ebben a zsinagógában, és hatalommal van ott, akkor azt úgy is fordíthatnánk, hogy Jézus fölismeri a lehetőségét, hogy a lehetőségeinek a birtokában, a lehetőségeinek a fölismerésébe, a lehetőségeinek a tudatosításában áll ott, nem úgy, mint azok, akik azt egyáltalán nem is veszik észre. Ahhoz, hogy megtörténjen ez a gyógyulás, arra is szükség van, hogy Jézus, vagy bármelyikünk, hiszen részesülünk Jézusnak a papi küldetéséből, fölismerjük azt, hogy ez egy lehetőség, hogy itt egy lehetőség birtokában vagyunk.

Ahogy jöttem-mentem, sok városban voltam, az egyik paptestvérem azt mondja. „Képzeld el, Feri, én 3 éve vagyok itt. Még 3 évet leszek itt, az egyik nagyvárosban. – Direkt nem mondom, melyikben. – Képzeld el, 3 éve, amióta itt vagyok, az egyházmegyémnek a papságának, beleértve persze a barátaimat is, mindig mondom: <<Jöjjetek el ide egy hónapra! Hát el lesztek itt a plébánián, még enni is adok nektek, lássatok világot!>> Három éve vagyok itt, egyetlen pap nem jött még ide.”

Közben a fülemben van az a rengeteg panaszkodás, amire képesek vagyunk, hogy mit nem lehet, hogy miért nem lehet, hogy mi az, amit nem lehet megcsinálni. Ahogy egy kedves ismerősöm mondta. „Tudod Feri, mikor próbáltunk céget csinálni, hogy valami szülessék itt a kezünk munkája nyomán, akkor a leggyakoribb mondat az volt <<Na jó, ezt nem lehet itt megcsinálni.>> Amikor viszont kiderült, hogy meg lehet csinálni, akkor a második mondat így hangzott <<Na jó, de hát ez Magyarország. Ne várj itt semmi jót, ez Magyarország.>>”

Szóval az első gondolatom így szól, milyen nagy dolog, hogy azzal, hogy megtörténik ez a gyógyulás, azzal tulajdonképpen az történik, ennek az előzményében, hogy Jézus fölismeri, hogy itt neki egy lehetősége van. Nem a panaszkodás, meg az önsajnálat, meg a mit tudom én minek a mocsarában el van…, hanem hogy itt egy lehetőség nyílt meg számára.

Második gondolat. Amikor megjelenik ez a szó, hogy Jézus úgy tanít, mint akinek hatalma van, ezt fordíthatnánk úgy is, hogy Jézus azért csinálja mindezt, mert megbízatása van, mert küldetése van, mert fölhatalmazása van. Milyen érdekes, hogy más helyütt is például, mikor a jeruzsálemi templomban fölborogatja ott az árusoknak a dolgait, akkor azt kérdezik „Milyen hatalommal teszed ezt?” Tulajdonképpen pontosabb fordítás lenne ott, hogy „Milyen, kinek a megbízatására teszed ezt? Kinek a fölhatalmazására van merszed neked itt a templomban ezt vagy azt tenni?” Tehát itt, hogy egyáltalán létrejön valami jó, abból is adódik, hogy Jézus fölismeri, hogy őneki megbízatása van, őneki egy föladata van.

Voltam egy olyan Ausztrál nagyvárosban, majdnem 2 millió lakos, sok ezer magyar ember él ott. Képzeljétek el, több mint 20 éve nem volt magyar mise. Tudjátok, ott álltam, és miséztem ott azoknak, akik eljöttek, és láttam, hogy az első sorban ott sírnak, és hogy oda vannak emberek ettől, hogy „20 éve nem volt itt egy magyar pap, aki egy misét mondjon.” Az volt bennem, nem csak ennek az öröme meg élménye, hogy hát azért ilyen még nem történt velem. Örülök, hogy ezt elmondhatom magamról, hogy ezt átélhettem, és hogy együtt aztán átéltünk valamit. Az volt bennem, tudjátok, ez egy megbízatás is. Ugye nem csak úgy, kedvem szottyant ide jönni, hanem hogy amikor az ember, bármelyikünk itt misézünk, akkor a megbízatásunkban, a küldetésünkben is vagyunk, valamiféle fölhatalmazást kaptunk, hogy ezt a legszentebb áldozatot együtt bemutassuk. De nagy dolog, hogy nem csak arról van szó, hogy van kedvem, vagy nincs, most este van, vagy hideg van, vagy éppen milyen lábbal keltem föl reggel. Ez a második. Amikor Jézus meggyógyítja ezt az ember, azért is van, mert tudatos benne az, hogy „Nekem fölhatalmazásom van arra, hogy ilyesmit csináljak.” De nagy dolog úgy élni az életet, hogy nekem fölhatalmazásom van a jóra, énnekem küldetésem van ezzel kapcsolatban.

Harmadik gondolat. Ebben a szóban, amit így fordított a fordítónk, hogy „hatalommal tanít”, az is benne van, így is fordíthatnánk, hogy nem úgy tanított, mint az írástudók, hanem úgy, mint akinek ereje van, mint akinek erőforrásai, képességei vannak arra, hogy azt a jót képes legyen megtenni.

Volt egy találkozásom egy családdal, nagyon kedvesek voltak. A családban volt több gyerek, és aztán a gyerekekkel, apukájukkal jöttünk-mentünk mindenhova egy napon keresztül. Volt egy pont, hogy a gyerekek elmentek koalát simogatni, én meg már simogattam koalát, és ezért én arra gondoltam, hogy én inkább egy botanikus kertet fogok megnézni. Aztán így elváltunk egymástól, és megbeszéltük, mikor találkozunk. Én ott voltam időben, de ők késtek egy 10 percet. Hát sok gyerek, meg… nem probléma, egyáltalán nem probléma. Beszálltam az autóba, és akkor minden úgy ment, mint hogyha mi sem történt volna. Egyszer csak, már eltelt egy 3-4 perc, hátul az ötéves kislány a következőt mondja. „Bocsi, hogy késtünk.” Annyira kedves volt. Úgy arra gondoltam, hogy tulajdonképpen lehet, hogy ő várt 5 percet, hogy az apukája mondja-e, vagy a bátyja mondja, vagy valaki felnőtt mondja-e. Hát, ha nem mondták, akkor mondta ő. Nem mint hogyha most ezt föltétlenül mondani kellett volna, mert hát na, hát… de hogy annyira bennem van, ahogy ezt a mondatot mondja. „Bocsi, hogy késtünk.” Akkor mondott is két mondatot, de arra már nem emlékszem, miért késtek, csak arra, hogy az a kislány hogy fölismerte, már nem csak a lehetőségét, hanem azt is, hogy „Hát én erre képes vagyok. Fütyülök én rá, hogy az apám mondja, vagy nem, vagy a bátyám. Majd én mondom. Hát miért ne mondanám?”

Amikor megtörténik ez a gyógyítás, ez azért is van, mert valaki egyszerűen belenéz a tükörbe, a szónak képletes értelmében, és azt mondja „Hát én erre képes vagyok. Hát akkor miért ne csináljam, ha képes vagyok rá?”

A negyedik. A szó szoros értelmében valóban fordíthatjuk így ezt a szót, hogy Jézus nem úgy tanít, mint az írástudók, hanem mint akinek hatalma van. Ez a kifejezés nagyon is pontos fordítás egyébként.

Találkoztam egy férfiemberrel, nagyon ügyes székely ember. Ez a nagyon ügyes székely ember, már dolgozik a keze alá vagy 150 ember, nagyon ügyes. Azt mondja nekem. „Képzeld Feri, azért milyen furcsa az élet – 50 éves elmúlt – abból a romániai diktatúrából jövök, ahol azért minket a román rendőr kiosztott egyszer-kétszer, nem csak az apámat, engem is. Itt akkor persze próbáltam a magyar társaimnak, meg a székely földieimnek adni a munkát, és egyszer csak szól a telefon, és magyarul, de egy román srác telefonál, és azt mondja, hogy hallja, hogy esetleg talán ő kaphatna munkát.” Azt mondja „Én arra gondoltam, hogy románnak nem. Ti pofoztatok, amikor én gyerek voltam. Na nektek nem. Aztán ha valakinek nem, akkor nektek nem.” Azt mondja, hogy ahogy úgy ezen gondolkozott, úgy arra gondolt „Na jó, de biztos nem véletlenül telefonál.” És hogy őneki hatalmában áll munkát adni neki. Ahogy fölismerte a saját hatalmát, hogy hatalmában van azt mondani, hogy „Gyere!”, és hatalmában van azt mondani, hogy „Fütyülök rád!”, ahogy átérezte a hatalmát, azt mondja „Hát nekem hatalmam van azt mondani, hogy gyere.”

Azt mondta, vegyes érzésekkel, de azt mondta neki, hogy „Gyere!” Azt mondja, hogy ilyen rendes emberrel kevéssel találkozott. Ennek a srácnak nagyon korán volt már autója, és azután a székely barátait ő hozta éveken keresztül, összegyűjtötte, hárman-négyen ültette be az autóba és vitte el a munkahelyre. Azt mondta, kevés rendesebb emberrel találkozott. Azt mondja ez a székely ember, hogy de nagy dolog, hogy ott azt tudtam mondani, hogy „Gyere, adok neked munkát.” És hogy ennek a kulcsa az, hogy valaki fölismeri, hogy van hatalmam, igenis, hogy azt mondjam neked, hogy „Gyere!”. Ez a negyedik. Amikor Jézus meggyógyítja ezt az embert, nem csak a képességeit ismeri föl, hanem hogy igenis hatalmában áll ezt megtenni, valami jót.

Az ötödik fordítási lehetőségünk az lehetne, és már ki is mondtam ezt a szót, hogy Jézus nem úgy tanít, mint az írástudók, vagy a farizeusok, hanem úgy, mint aki valódi felelősséggel él. Nem csak hatalom, felelősség. Beszélgettem két nagyszülővel is, tulajdonképpen hárommal is. Két nagymamával meg egy nagypapával. Mind a kettejüknek külön-külön városokban az volt az élettörténetük, hogy a gyerekeik ott, Ausztráliában meghaltak, és ezért rájuk nagymamára és nagypapára maradtak a kis unokák; volt ahol egy, volt ahol kettő. Beszélgettünk, hogy ezt most hogyan bírják, hogy hát biztos nem így tervezték, hogy 60-70 évesen kezdjenek el kisgyerekeket fölnevelni. Akkor mind a ketten, teljesen függetlenül egymástól tulajdonképpen azt mondták „Hát ezen nem volt mit gondolkozni. Teljesen világos volt, hogy ezt kell csinálni. Hát ennek nem volt bennünk semmiféle alternatívája, hát azok a kis unokáink… hát hova, vagy kinek, vagy mit?” Ez tulajdonképpen a felelősség.

Milyen nagyszerű dolog, hogy valaki az által meg tudja mondani, hogy mi a dolga, hogy fölismeri a felelősségét. Milyen sokan vannak, akik próbálunk tájékozódni. „Most mit csináljak? Most ezt csináljam, vagy azt csináljam, vagy most mi is lenne a jó, vagy talán mit is kellene?” Hogy megkönnyíti az életet, mikor valaki közel van a saját felelősségéhez, és azt mondja „Nekem egy csomó mindenben egyáltalán nem kell gondolkoznom. Egyszerűen azért, mert fölismerem a felelősségem, és az alapján tudom, hogy mi a dolgom.” Ez mennyire meg tudja könnyíteni az életünket, még hogyha egyébként az élet, hahh, hozza a maga terheit.

Ebben a történetben, ahogy megtörténik ez a gyógyítás, így is mondhatnánk, azért történik meg, mert van valaki, aki nem csak azt látja, hogy „Jó, hát nyomorult.”, nem csak azt látja „Jó, hát beteg. Jó, hát más, mint a többiek.”, hanem a felelősségét ismeri föl, és ebből fakad a cselekvés, és a gyógyulás.

Aztán a záró gondolat így szól, így is fordíthatta volna a szerző, hogy nem úgy tanított Jézus, mint az írástudók és a farizeusok, hanem úgy, mint akinek szabadsága van, hogy szabadon. Ezt lehetett rajta érezni, és tapasztalni, és megfigyelni, hogy szabad. Úgy eljátszottam ezzel a gondolattal, milyen érdekes, hogy van egy nagyszerű lelkivezető, ő nem egyszer a lelkigyakorlatait a következő kérdéssel kezdi. „Egyetlen kérdésem volna, ezt legyetek szívesek írjátok föl, és aztán menjetek el, elmélkedjetek rajta egy órát. Ez idáig az életedben mit fizettél a hitedért?” Ez egy jó kérdés. El-eljátszottam ezzel a gondolattal, hogy lehet, hogy sokan azt mondják, hogy „Én a szabadságomat adtam a hitemért.”, és hogy ez milyen szomorúan hangzik, hogy én a szabadságommal fizettem a hitemért. Mennyivel jobban hangzik, mikor valaki azt tudja mondani „Én a szabadságomból fizettem.” Nem a szabadságomat, a szabadságomból. Hát ezt, ezt nem vesztettem el, az ember szabadsága elveszíthetetlen, és elvehetetlen.

Milyen nagy dolog, mikor fölismerem a saját szabadságomat, és szabadon adok a szabadságomból. Nem kell föladnunk a szabadságunkat, nem is tudjuk megtenni, legföljebb tönkre tudunk menni, de a szabadságunkat nem tudjuk föladni, hanem a szabadságunkból tudunk adni. Milyen nagy dolog, mikor valakinek a hitéből a szabadsága fakad, és nem pedig a hitéért fizeti és fizeti, és végül már nem látjuk azt, hogy „De ki vagy te? Hol, hol a szabadságod, hol van az örömöd az életben? Hol van a lendületed, hol van a szépséged? Minden szabadságodat odaadtad? Biztos, hogy ezt Isten kérte tőled? Nem lehet, hogy a szabadságodból való életre hívott meg?”

Ezért azt is mondhatta volna a szerző, így is fordíthattuk volna, hogy Jézus ott állt, és nem úgy, mint az írástudók és farizeusok, tele előítéletekkel, gátoltsággal, gátlással és mindenféle sztereotípiákkal, hanem ott állt Jézus szabadon, és ebből a szabadságából azt mondta „Gyógyulj meg!” De nagy dolog, hogy mikor valakit meggyógyít, a szabadságából ad, a szabadságát nem adja oda, abból ad. Minden egyes ilyen gesztusával a szabadsága még csak növekszik, mert egyre élményszerűbb lesz, hogy „Nahát, hát erre is szabad voltam.”

Tehát amikor elhangzik ez a mondat, Jézus nem úgy állt ott a zsinagógában, és nem is úgy tanított, mint az írástudók és a farizeusok, hanem úgy… És akkor nem akarom elismételgetni mindezt a nagyon gazdag és színes jelentéstartalmat, amit ez a szó kifejez.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!