Mk 1,29-39 - Évközi 5. vasárnap

Mi a föltétele annak, hogy Jézus meggyógyítsa Péternek az anyósát?

Olvasmány (Jób 7,1-4.6-7)

A szenvedő Jób így panaszkodott: Nemde küzdelem az ember sorsa a földön? Nemde napszámos módjára tölti el napjait? Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. Csalódással teli hónapok jutottak nekem osztályrészül, keserves éjszakák lettek fizetségem. Már lefekvéskor azt kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt felkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig. Napjaim futnak, mint a takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot.

Szentlecke (1Kor 9,16-19.22-23)

Testvéreim! Hogy az evangéliumot hirdeti, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot? Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal. Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvösségre vezessek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.

Evangélium (Mk 1,29-39)

Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik. Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda. Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki: „Téged keres mindenki!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.” És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.

Vasárnapi beszéd

Látszólag két elhanyagolható részletet szeretnék kiemelni, és főleg a kettőből az egyiket. Mi a föltétele annak, hogy Jézus meggyógyítsa Péternek az anyósát? Nyilván sok mindent mondhatnánk, de az evangéliumban úgy áll ez előttünk, hogy valaki megy, és szól Jézusnak az ő érdekében. Valaki veszi a fáradságot, a bátorságot, az időt, a kezdeményezőkészséget, hogy szóljon, hogy „Jézus, segítsél neki légy szíves!” Azután pedig, amikor ott tolong az egész város az ajtó előtt, annak is van előzménye. Ez pedig az, hogy azokat a betegeket valaki odavitte az ajtó elé. Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, arról a kezdő pillanatról, vagy lépésről, arról a mozdulatról, arról az indulásról, hogy képes vagyok valakinek az érdekében szólni. Hogy ez tulajdonképpen milyen fontos, hogy nem egyszer így veszi kezdetét valami.

Éppen pár nappal ezelőtt hallgattam Kozma Imre atyát, kérdezték meg „Hogy is volt az ott Vukovárban, mikor körbefonták már ott az ostromló hadak a várost?” Akkor aztán elment Kozma Imre atya harmadmagával, és szólt ott a főparancsnoknak, hogy hát itt sok ezer ember van, engedje az ostrom előtt el őket. És tudjuk, hogy ez megtörtént. De tudjátok-e, hogy hogyan kezdődött mindez? Úgy, Kozma Imre atya ezt így mondja, hogy „Valaki fölhívott engem telefonon az USA-ból, hogy Vukovárban ott van sok ezer ember körbezárva, és valamit kéne értük csinálni.” Tulajdonképpen úgy kezdődik… nem úgy kezdődik, hogy van egy pap, aki beül az autóba, vagy bárki, aki beül az autóba, hanem úgy, hogy valaki fölveszi a telefont, és odacsörög.

Vagy például ezt is néhány nappal ezelőtt hallottam, 1944 vége felé egyszer csak egy angol tudós levelet ír a szovjet tudós barátjának, még pedig azért, mert nagyon aggódik Szent-Györgyi Albertért, aki Szegeden él, ott dolgozik. Azt írja az angol tudós ’44-ben az orosz tudósnak, akiről tudja, hogy beszélő viszonyban van Sztálinnal, hogy „Nagyon vigyázzon Szent-Györgyi Albertre, mert majd jön a front délről, az oroszok jönnek, és amikor elérik Szegedet, hát van ott egy Nobel-díjas magyar koponya, őrá nagyon kellene vigyázni.” Mi vesz rá valakit, hogy nekiálljon, és angolként írjon az orosznak, zzzmmm.

Milyen nagy dolog, hogy megvannak ezek a gesztusok, és hogy ezek a gesztusok tulajdonképpen nem egyszer nélkülözhetetlenek. Végül, mikor aztán már előttünk áll egy történet, vagy lemennek az események, már nem is tudjuk, hogy ez tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy…

Maximilian Kolbe 1941-ben, mikor tizedelik a barakknak a lakóit, azért mert valaki szökést követ el, és ez a büntetés megfélemlítésképpen, akkor tudjuk, hogy őneki azt kellene mondania, hogy „9…” és mögötte mondanák majd azt, hogy „10.” Aki azt mondja, hogy „10.”, azokat rögtön viszik kivégezni. ’41 augusztusában, mikor azt mondja valaki Maximilian Kolbe mellett, hogy „8.”, akkor Maximilian Kolbe kiáll, és azt mondja, hogy „10.” Tudjuk, hogy Maximilian Kolbe-t szentté avatják, de minden évben el szoktam ezt mondani, nézzétek el nekem, de milyen nagy dolog, hogy van valaki, aki azt mondja. „Én most szólni fogok ennek az embertársamnak az érdekében.” És ahogy szól érte, megment egy édesapát. Hogy ez a történet egyszerűen azzal a végtelenül egyszerű gesztussal kezdődik, hogy valaki kiáll, és azt mondja „10.”, és utána magára veszi a másikért való szavának a következményeit.

Vagy például Philip Zimbardo, aki a híres kísérletét (Stanford-i börtönkísérlet – szerk.) csinálja 1971-ben, és eltelik 4-5-6 nap, és már embertelen dolgokat tesznek ott egymással az olyan átlagemberek, mint mi. Tudjuk, hogy abba kellett hagyni a kísérletet, föl kellett függeszteni, és azóta most már nagyon világosan tudjuk, hogy a szélsőséges tekintélytisztelet és engedelmesség milyen döbbenetes gonoszságokra tud bennünket rávenni. Akkor azt kevesebben tudják, hogy miért állítják le a kísérletet? Azért, mert van egy lányka, egy fiatal asszisztensnő, aki odamegy a nagy tudóshoz, és azt mondja „Te nem veszed észre, hogy itt embertelenségek zajlanak? Ezt azonnal be kell fejezni! Én ebben nem veszek részt.” Zimbardo azt mondja, hogy neki annyira megtetszett ez az asszisztensnő, aki vette a bátorságot, hogy ott, az egyetemisták érdekében szót emeljen, hogy megkérte a kezét.

De nagy dolog az, hogy vannak olyanok, akik kiállnak, és szólnak mások érdekében. Tulajdonképpen hogyha ez közös élményünk, azt mondhatnánk, hogy halljuk azt, ahogyan vannak olyanok, akik kiállnak mások érdekében, és azt mondjuk „Ejha! Jaj, hát legalább egyszer-kétszer én is remélem, ezt meg fogom csinálni. Lehetetlen, hogy úgy éljek itt, hogy egyszer-kétszer ezt ne csináljam meg.”

Nem is akarom ezt hosszabban mondani, Pető András, a Pető Intézet alapítója. Egyszer kérdezték tőle. „Professzor úr! Hát mondaná meg, hogy tulajdonképpen hogy érdemes élnünk!” És akkor ő egy olyan igazi, buddha kinézetű férfiember, és akkor jó csöndesen, nagyon okos volt, és nagyon bölcs is, azt mondja. „Fiam, teljesítsd be a sorsod.” Ez tényleg úgy hangzik, mint valami nagy bölcsesség. Persze van is benne valami. Akkor ez a fiatalember, persze hogy hallja, hogy ez egy nagy okosság, de hát most tulajdonképpen mit is, mit is kezdjen vele. Visszakérdez, és azt mondja. „Professzor úr, na de hogyan teljesítsem be a sorsomat?” S akkor erre a professzor azt mondja „Nézd, ha sokan unszolnak már valamiért, akkor csináld meg.” Tudjuk, hogy azzal, hogy ő nekiállt, és gyógyított olyan embereket tízesével, százasával, akikről az akkori orvostudomány már lemondott, az többek között azért is volt, mert egy-egy szó, egy-egy mondat, egy pillantás, valami, meg tudta érinteni a szívét. Mi aztán a végét látjuk, meg annak a szépségét látjuk, meg az eredményét, de az mindig valami ilyesmivel kezdődik, hogy valaki szól valakinek az érdekében.

Hogy most egy záró történetet mondjak, mert semmi másról nem akarok ma beszélni, csak erről. Beszéltem egy fiatalemberrel, aki mármost elmúlt 70 éves. Ez a fiatalember a fiatalságáról a következőt mondta. Azt mondta, hogy ő egy pannonhalmi bencés diák volt. Ott voltak, ketten osztálytársak, voltak 16 évesek, volt egy 14 éves társuk, és ők úgy határoztak, hogy ők elmennek az országból, mert hogy diktatúra van. Ez a ’60-as években történt. Amikor ezt elhatározták, hogy ők elmennek, akkor hát fiatal srácok, hát úgy nekiindultak Ausztria felé. Hát persze, éjszaka akartak átmenni a határon, hát hogy máshogy. Igen ám, de mikor harmadszor érkeztek el éjszaka ugyanarra a helyre, akkor rájöttek, hogy eltévedtek. De nem akarták föladni, de ott toporogtak a hidegben, az éjszakában, és akkor ez a fiatalember azt mondja. „Nézzétek, itt van egy ház. A háznál égnek a lámpák. Hát én bekopogok, megkérdezem, merre van Ausztria.” A többiek mondták, volt egy kis józan eszük „Hát ezt ne csináld már! Hát itt, a határon? Hát ne bolondulj már meg! Azonnal elfognak minket, oszt’ akkor tényleg, jön a börtön.” S akkor ő azt mondta „Hát de ne vicceljetek már! Most akarunk menni, vagy nem? Akkor ti maradjatok, majd én kopogok.” Bekopogtatott, és ténylegesen nyílt az ajtó, és ott állt egy férfi ÁVO-s egyenruhában, csak a kalap nem volt rajta. Mind a ketten csodálkozva egymásra néztek, és ez a fiatalember úgy döntött, hát ha ő már most meg akarta kérdezni, akkor megkérdezi. Azt kérdezte az ÁVO-s katonától, hogy mondaná meg, merre van Ausztria, mert ők át szeretnének menni, de már eltévedtek, és ez így nem jó nekik. Állt ott ez az ÁVO-s ember, állt ott jó néhány másodpercig, majd a következőt csinálta. Intett neki, akkor kapcsolódtak a többiek, hárman elmentek a ház másik részébe. Azt mondja (suttogva – szerk.) „Halkan! Az oroszokkal iszunk. Ide figyelj…” és ezt normális hangon fogom mondani. Azt mondja „Ide figyelj, látod ott azt a pici fényt? Az már Ausztria, arra kell menni. De észre fognak titeket venni, föl fogják lőni a világító rakétát. Akkor azt kell csinálni, hogy vágjátok hasra magatokat, meg ne mozduljatok, mert akkor nem fogják kiszúrni, hogy hol vagytok. Amikor megint sötét lesz, akkor menjetek, s mindig, mikor föllövik, akkor feküdjetek. Így át fogtok érni.” Ő bement a házba, a három fiú átment a határon, és minden pontosan úgy volt, ahogyan mondta nekik, mert föllőtték a világító rakétát, ők elhasaltak, és tényleg átértek. Azt mondja, mire átértek, addigra már lehetett tudni, hogy jönnek valakik, és már várták őket ott, a házban.

De nagy dolog, hogy tudunk szólni más valakinek az érdekében. Hogy még olyanok is, és olyan helyzetekben is, és olyan pillanatokban is, amikor ezt a legkevésbé várnánk, vagy gondolnánk előre, tudunk szólni mások érdekében, és jó esetben annak a következményeit is el tudjuk hordozni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )