Szándékos vakság – Szabad gyerek, reális felnőtt, gondoskodó szülő

Köszönöm szépen! Szerbusztok! Lecuccolok. Assszongya’, hogy. Örülök, hogy itt vagyok. Na, egy kicsit szemrevételezlek titeket. Kik vagytok ti? De tényleg, ez egy jogos kérdés, nem? Hát honnan tudhatnám. Jaj, jaj, jaj! Ugye sokan síelnek. Jól van, gondolunk rájuk, jól… a síelőkre. Örülök, hogy találkozunk megint. Arra gondoltam, vetítenék most egy olyan 2-300 képet hoztam Ausztráliáról… Nem vagyok olyan, megkíméllek titeket. Szóval. (00:40)

Szándékos vakság

Ismétlés

Folytatnám akkor onnan, ahol abbahagytuk tavaly. Ez pedig a szándékos vakság témája. De a szándékos vakság témája előtt is volt azért egy témánk, amihez szívesen vissza-visszatérek, hiszen tulajdonképpen onnan ágaztunk el ehhez a témakörhöz. Ez pedig az, hogy érdemes keresnünk az életünkben azt, amire így utalhatunk, hogy „ami érvényes”. Mi is ez, hogy ami érvényes? (01:10)

Pilinszky Jánosnak van egy gyönyörű beszámolója arról, hogy amikor a II. világháború alatt az ő élete is nagyon sokakkal együtt kezdett nagyon durvára fordulni. Utazott a vonaton, és a hátizsákjában voltak különböző kötetek, mindenféle verses kötetek, drámák, tanulmánykötetek, és egyebek. Ahogy utazott a vonaton – na közelebb is jövök. Hát a vonat az milyen színű legyen? „Kék.” Kék? Zöld? Kék, jó. (Kiteszi a kék és a zöld széket egymás mögé – szerk.) Akkor van I. osztály, II. osztály. Pilinszky biztos a II. osztályon utazott. (Leül a hátsó székre – szerk.) Akkor azt mondja, hogy… „Tulajdonképpen egymás után vettem ki a hátizsákomból a könyveket, és akkor olvastam a tanulmánykötetet, és rájöttem, hogy mondjuk 1944-ben ez a tanulmánykötet nem érvényes, kidobtam az ablakon. Kezembe került egy gyűjteményes kötet, azt is elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy ’44-ben ez se érvényes. Kezembe került egy harmadik kötet, rájöttem, ez pláne nem érvényes.” Azt mondja, hogy egymás után dobálta ki a vonat ablakából a könyveket, míg egyetlen könyv nem maradt. Azt még olvasgatta egy kicsit, és megállapította, hogy ez a könyv ’44-ben is érvényes. Ááá, most… most elmondom, akkor kicsit olyan… na. De a szentírás volt az. Azt mondta (valaki) arra tippeltetek, de egy kicsit olyan, na, olyan papos. Nem? Szóval. Pilinszky János ’44-ben az összes dolgot kidobálta az ablakon a vonatból, mert azt mondta, lehet, hogy nagyon érdekes volt ’41-ben, meg nagyon szép volt ’37-ben, meg nagyon izgalmas volt 1905-ben, de ’44-ben ez érvényes. (03:20)

Aminek nekiláttunk szeptemberben, valami ilyesmi, hogy nem akarjuk alább adni, mint hogy újból és újból azzal az igényességgel álljunk magunk előtt, meg az életünk előtt, meg egymás előtt, hogy azt mondjuk „Igen, beszélgethetünk sok mindenről, de azért ami igazán érdekel, az, hogy mi az, ami érvényes, aminek igazi tartása, tartalma, súlya van akármikor is. És akkor az I. osztályra (Elteszi a kék széket – szerk.) nincs szükség, mert az biztos nem érvényes. Az nem érdekes, hogy I. osztály. (03:55)

Tehát innen indultunk el, és akkor így jutottunk el oda, hogy haha, hogy létezik a szándékos vakság; jogi és lélektani szakkifejezés. Éppen csak egy villanás erejéig szeretném idehozni, mert lehet, hogy ma van valaki először. Van olyan? Van. Te jó…! Ennyien? Ezt látjátok? Köszönöm szépen! Okulásotokra mondom, ilyen sokan jelentkeztetek, a többiek kipusztultak. Tehát semmi jóra nem számíthattok. Ugye most ha nem lennétek itt, ki tudja, hányan volnánk? Egy kiscsoportos alkalom lenne. (04:30)

A szándékos vakság tünetegyüttese

Szóval, szándékos vakság, hogy a szándékos vakság tünetegyüttese. Öt jellemzővel bír. Van egy közkeletű hiedelem, például emlékeztek, Alice Stewart, 1956, a közkeletű hiedelem, hogy a röntgenfölvétel hihetetlenül jó az egészség szempontjából. A közkeletű hiedelmet megerősíti az, hogy „módjával minden rendben van”, kellő mértékkel minden oké. Azután ehhez kapcsolódik egy énkép: „Mi orvosok vagyunk, akik gyógyítunk, röntgenfelvételt készítünk, és segítünk az édesanyáknak és a gyermekeiknek.” Most kezd nehezedni a dolog, mert vannak nyilvános adataink, amelyeket Alice Stewart, az amerikai és angol közvélemény elé tárt, ez pedig az, hogyha áldott állapotban lévő nőkről készítünk röntgenfelvételeket, az a magzatnak nagyon árt. Ezt körülbelül 25 éven keresztül mondta, 25 évig kellett mondania, mígnem – és most az ötödik széket is idehozom – át nem ütötte a szándékos vakság ötödik jellemzőjét, ami pedig így szól. Miközben az adatok, a tények, a számok, a realitások tudhatók és nyilvánosak, az nem hoz önmagában változást. Az igazság ismerete önmagában nem hoz változást. Ez a tünetegyüttesünk, és 25 évre volt szükség, míg az igazság ismerete a változást is meghozta. Most erről többet nem is akarok, mert ugye már régen… csak na, hát hogy miről beszélünk. (06:10)

Akkor így jutunk el oda, hogy emlékeztek talán, hehh… még egy ismétlő mondat. Amiért fontos a téma, az az, hogy a szándékos vakság tünetegyüttese az jellemző az egyes emberre, a társkapcsolatban élőkre, a család működésére, a csoportokra, közösségekre, intézményekre, egyházakra, kormányokra, államokra, pártokra, emberiségre – másra nem. Vagyis mindenkire, mindenkire érvényes az egyes embertől az egész emberiségig. Ezért a megfontolásainknak óriási jelentősége van. (06:50)

Szubjektív, objektív és egyetemes realitás

Akkor így jutottunk el oda, azt is mondhatnánk, most akkor három szék elég lesz. Hogy… mrrhh. Úgy is láthatjuk a helyzetünket, hogy amikor valaki a szándékos vakságában van, akkor a szubjektív realitásához ragaszkodik. A szubjektív realitása tulajdonképpen azt diktálja neki, hogy ő szeretné biztonságban érezni magát, mert a biztonságérzet nagyon fontos dolog. Igen ám, de van egy objektív realitás, ez pedig azt jelenti, hogy rendben van, hogy te most valami miatt nem aggódsz, például a gyerekeid okostelefon használata miatt egyáltalán nem aggódsz, de ha a realitásban lennél, nem csak a szubjektívben, amiben te most jól vagy, akkor aggódhatnál, főleg, ha elolvasnád Tari Annamáriának a cikkét, ami egy héttel ezelőtt jelent meg. Akkor nem csak a szubjektív realitásodban lennél, amiben biztonságban tudod érezni magad, hanem egy ob… (Egészségedre!) objektív realitásban, amiben pedig lehet, hogy kényelmetlenül fogod érezni magad, ez mégis egy tágabb realitás. És létezik az egyetemes realitás, ami egyszerűen úgy van. Például, hogy meg fogunk halni. Na most. (8:15)

A gyógyulás folyamata a szándékos vakságban

Ez azt is jelenti, hogyha folyamatba ágyazzuk azt, hogy hogyan tudunk gyógyulni vagy fejlődni a szándékos vakság témájában, akkor azt mondhatnánk, hogy általában a folyamat úgy kezdődik, hogy „Vak vagyok, de jól érzem magam.” Nem vagyok a realitásban, de biztonságban érzem magam. Ugye például egy pici csecsemő idealizálja a szüleit, és ha ott van apu, és ott van anyu, az a kicsi csecsemő boldogan, önfeledten él és játszik, miközben az egyetemes realitás az, hogy az emberi élet veszélyes, hogy bárkivel bármi megtörténhet. De ő ebből nem sokat él át, hanem azt éli át, hogy itt van apu és anyu, és az élet jó, és tádádádárám. Tehát realitásvesztésben vagyunk, de köszönjük szépen, az egyensúlyunkhoz hozzá tudunk férni. (09:15)

A második lépés, mikor elkezdünk valami többletrealitást látni, mint amit itt láttunk. Egyszer csak kiderül, hogy nincsen Mikulás. Ez egy többletrealitás a gyerek számára. Ezzel nem egyszer széttörik valami, hogy „Te jó…! Nincs…?” Körbenéztem előtte, hogy nincsenek-e gyerekek. Mert az történik, hogy egyszer csak többletrealitáshoz jutunk. De ennek mi a következménye? Hogy elvesztjük az egyensúlyunkat, elvesztjük a biztonságérzetünket. Tehát itt (1) van realitásvesztés, de egyensúlyban vagyunk, és megvan a biztonságérzet. (2) Mikor találkozunk bizonyos realitásokkal, akkor elkezdünk pocsékul lenni, de kétség kívül kibővült a realitáshoz fűződő viszonyunk. (10:10)

Ami igazán érdekes, hogy eljutok-e a harmadik székig. Ami azt jelenti, hogy a realitásban vagyok, és köszönöm, egyensúlyban is. Van bennem elég nyitottság, bátorság ahhoz, hogy a realitásban legyek, de közben az egyensúlyomat is meg tudom találni anélkül, hogy a realitást tagadnám. Ez kifejezetten embert próbáló dolog. Embert, és párkapcsolatot, és csoportokat, és intézményeket, és családokat, és egyházakat próbáló dolog. Ne az legyen az egyensúly árának a bére, hogy realitásvesztésben tartsuk magunkat. (10:45)

Tudjátok, mikor Ausztráliában megyek bármelyik államban, minden államban egy külön papírral kell igazolnom, hogy nem vagyok pedofil. Egy papír nem elég, mert lehet, hogy az egyik államban mmm, na. Külön, külön annyi papírt kellett kérnem a bíboros úrtól, hogy írja alá, ahány államba mentem, különben be sem engednek a templomba misézni. Hahh! Miért? Mert mondjuk az ausztrál katolikus egyház évtizedeken keresztül nagyon jól egyensúlyban volt a realitásvesztésével együtt, köszönte szépen, jól megvoltak. Tehát a témának hihetetlen súlya van, mondhatnánk élet-halál kérdés, hogy az erőforrásainkat kizsákmányoljuk, de úgy tudunk most csinálni, hogy itt (1) vagyunk, és ez tulajdonképpen annyira nem zavar bennünket, mert most is van világítás, van meleg, és tulajdonképpen na. De hogyha szembenézünk a realitással, elkezdjük magunkat kényelmetlenül érezni. Ilyenkor az a nagy dolog, hogy hogyan tudom az egyensúlyt úgy létrehozni, hogy a realitás pedig meg tudom tartani. Oké. (12:05)

Kudarc és kudarcélmény

És akkor most ezt úgy is leírhatnánk, hogy – most használok két széket – van egy kudarcunk, és vannak, akik szinte kizárólag a szubjektív realitással dolgoznak, ez pedig a kudarcélmény, de nem dolgoznak az objektív részével, ez maga a kudarc. Ezért csak azzal törődök, hogy valahogy ezzel a kényelmetlen érzésemmel valamit kezdjek. Például a kényelmetlen érzésemmel úgy is tudok valamit kezdeni, hogy másokat fogok okolni. Kétség kívül, jobban leszek. Akkor a kudarcélményemmel kezdtem valamit, ami a szubjektív rész, de az objektív résszel nem csináltam semmit. Vagy körbenézek, és mindig majd hibáztatok valaki mást, vagy felelőssé teszek valaki mást. (12:50)

Ez annyira fájdalmas volt, hát ez legalább 10 éve volt. Akkor még a Szentkirályi utcában voltunk, és megvárt engem egy 70 év körüli férfi, és az előadás után odajött hozzám, és azt mondja. „Szeretnék veled beszélni. Nekem az a bajom, hogy az anyám tönkretette az életem.” Ezt mondta 70 évesen. Hát ez nekem nem esett jól, hogy 70 évesen még mindig az első széknél tart. Hahh! Jaj! Ehh! Na jól van. Aztán… jó. (13:35)

Biztonság és biztonságérzet

Van, aki mivel dolgozik? Azzal, hogy megteremtse magának a biztonságérzetet, miközben egyáltalán nincsen biztonságban. Például felelőtlen emberi kapcsolatokban vagyunk benne, illetve mi vagyunk felelőtlenek emberi kapcsolatokban, de elég ügyesen csináljuk úgy, hogy ennek a súlyát ne kelljen érezni. Meg tudjuk csinálni. És akkor köszönjük szépen, tulajdonképpen jól érezzük magunkat, és miközben a biztonságérzetünkért megdolgoztunk, egyáltalán nem vagyunk biztonságban. De hogyha a biztonságunkért is meg kéne dolgozni, akkor ideig-óráig föl kellene adnunk a biztonságérzetünket, az lenne az ára, azt meg utáljuk. Azt fölismerni vagy kimondani, az egyáltalán nem lesz kényelmes. Nagyon sokan vannak, akik mást se csinálnak, mint a kettő között jönnek-mennek. Vagy egyik van, másik nincs, vagy másik van, egyik nincs, és sosem ülnek rá a harmadik székre, ami egy fejlődési folyamatnak egy fontos lépése volna. Ahh, oké. Ez volt az ismétlés. Oké ez így? És akkor gyerünk, jönnek az ausztrál élményeim. Most már olyan sűrű csapásokkal foglak titeket szórakoztatni velünk…(15:05)

A szándékos vakság okai

Lehet, hogy a mai alkalommal be fogom fejezni, az összes okot szeretném elmondani, de már csak három van, amiről nem beszéltem. Engedjétek meg, hogy csak utalás szerűen fölolvassam azt, amiről már szó volt. Mert a szándékos vakság tünetegyütteséről, jellemzőiről már beszéltünk, de most még ne ismételtük az okokat. Akkor nézzük az okokat, most ez egy lényegtelen ülésválasztás, hogy a zöldön (zöld széken – szerk.) ülök. Egyirányú figyelem. Pozitív érzéseket közvetítő, kiváltó információk begyűjtése. Megszűrjük mindazt, ami kikezdi az énképünket és identitásunkat, ami azt zavarná, hogy megőrizhessük a pozitív énképünket. Emlékeztek, a múlt alkalommal Viszkisre utaltam, hogy addig jól volt, amíg azt mondta, hogy „Én egy rendes fickó vagyok, egy kiköpött Robin Hood.” De amikor szembesült azzal, hogy milyen következményei voltak annak, azok felé, akikre fogta a fegyvert, akkor elkezdte nem jól érezni magát. Hmm. Következő. A bennünket körülvevő rendszer működésének zavara, amely létrehozza azt, hogy a rendszer működési zavarából létrejönnek helyzetek, amiből 10 emberből 9 nagy valószínűséggel el fog bukni. Ezt az arányt nem tudjuk szebben mondani. Következő. (16:40)

Ideológiákhoz való ragaszkodás. Amikor meghallom ezt a szót, hogy ideológia, kiráz engem a hideg. Az ideológiának körülbelül annyira van köze a valósághoz, mint a véleményünknek. Van két kifejezés, amitől kifejezetten kiráz a hideg: az ideológia, meg a vélemény. Mindenkinek mindenről van véleménye, és fogalmunk sincs, hogy mi a köze a valósághoz. Az ideológia pedig egyáltalán nem a valóságnak a jóbarátja, hanem sokkal inkább… Valami nagyon meghatározott céllal összehoztunk valami rendszert, és propagandával lenyomjuk bárkinek a torkán. Ez például nekem egyáltalán nem szimpatikus. Tehát sem az, hogy a véleménydiktátorok… Egyszer megkérdezték tőlem, mit gondolok én a… hogy mondják ezt? Nem is tudom. Azaz! Te tudod. Hát na igen, tehát trendi, trendi. Hogy mi a véleményem a véleményvezérekről. Akkor hallottam először, hogy van ilyen. Mondtam, nem tudom, de ha becsületes emberek, akkor jó véleménnyel vagyok róluk. Oké, következő. Rutin és bevésődés az agyunkba. Akkor most jön három új szempont, hehee, és az ausztrál élményeim. Asszon’gya. A következő szempont így szól. (18:10)

A külső vagy belső konfliktustól való félelem

A konfliktuskerülés. Vagy azért, mert nem akarom itt (2) elveszteni az ott (1) megszerzett biztonságérzetemet… A realitással való találkozás konfliktust jelentene idebenn, vagy valakivel, és ezt a konfliktust nem szeretném vállalni, mert ez a konfliktus kényelmetlen helyzetbe hoz, egyensúlyvesztést idéz majd elő, és annak nyomán mit tudom én, hogy fogok élni, hogy képes leszek-e élni, vagy hogyan. (18:40)

Kedves ismerősöm mondta, volt egy előadás. Egy nagyszerű szakember, egy kifejezetten zseniális szakember beszélt arról, hogy a táplálkozásban mi mindent tehetünk meg magunknak azért, hogy ne alakuljanak ki evészavaraink, ne legyünk túlsúlyosak, hogy annyit és úgy étkezzünk, amennyi nekünk jó. Ennek hatására körülbelül 80 ember elhagyta az előadást. 80! A zömük túlsúlyos volt. Ez egyszerűen csak azt jelenti, valaki kiáll és nem pusztán csak azt mondja „Édeseim, szeretek mindenkit. Elfogadok mindenkit föltétel nélkül.” Mert erre nem szoktak kimenni, ugye? Ugye ezt még sokáig mondom, azt mondja, milyen aranyos ember vagyok. De ha valaki azt mondja „Hát persze, hogy elfogadok mindenkit föltétel nélkül, de hogyha ezzel a zavarral élsz továbbra is, akkor ez és ez… el fogsz hízni, tönkremegy…” És erre föláll 80 ember egy óra alatt, és elmegy. Volt olyan, aki úgy állt föl, lehetett hallani: „Jó, most megyek, jól bekajálok.” Ez azt jelenti, hogy az első széken maradt, és azt mondta, hogy „Én fütyülök a realitásra, a lényeg a saját egyensúlyom, a szubjektív realitás, hogy én biztonságban érezzem magam.” (20:10)

Vagyis milyen megrendítő, hogy mondjuk, akik elmentek egy olyan előadásra, ahol az evészavarokról volt szó, hogy ott 80 ember nem volt fölkészülve, hogy az előadó mond is erről valamit. Mit szóltok ehhez? Ez egyébként nagyon hasonlatos azzal, hogy én papként szembesülök. Úgy papként néha elmondok valamit, akkor annyira csúnyán tudtok rám nézni, hogy kifejezetten nem szoktam jól aludni ilyenkor. Oké. Hol tartok? Ott tartok, hogy… igen, nagyon köszönöm. Külső… köszönöm, nagyon hálás vagyok. De tényleg. A külső-belső konfliktusoktól való félelem. Vagyis, hogy inkább ott (1) maradunk, és inkább, emlékeztek, ahogy Carl Gustav Jung mondta, inkább a kényelmes börtönt választjuk. Ugye itt (2) lenne a kényelmetlen szabadság, és ezért inkább a kényelmes börtönt kérjük. Ez egy külön, külön izgalmas téma volna, hogy mondjuk úgy megállnánk, és most mindannyian elgondolkodnánk azon, hogyha itt most fogok olyan dolgokat mondani, ami a ti kényelmes álláspontjaitokból kirúg titeket, hogy úgy mit gondoltok, hogyan reagáltok rá, hogy föl vagytok-e készülve erre. Milyen izgalmas… (21:45)

Volt egy pszichiáter, ő a Scott Peck. Azt mondta, hogy hallgattak egy előadást, és az előadás után odament hozzá valaki, és azt mondja „Ez egy pocsék előadás volt.” Scott Peck pedig azt mondta „Életem egyik legjobb előadása volt. Hogyhogy pocsék volt?” Akkor egyszer csak megvilágosodott, mert arra jutott, hogy az a valaki, aki beült az előadásra, egyáltalán nem volt nyitott arra, hogy ott valamit meghalljon. Tulajdonképpen nagyon gyakran egy előadásra is beülhetünk azért, hogy az a pillanatnyi rövidtávú egyensúlyunkat segítse, és ez tulajdonképpen rendben van, ez teljesen oké. De milyen jó, ha tudom, hogy most azért jöttem el egy előadásra, hogy itt egy picit szeretgessenek, hogy úgy kapjam ezt az üzenetet, hogy szerethető vagyok így is. De én ezt most már elmondtam, tehát már nekem ezt nem kell. Én most egyóráig… (22:45)

Például valakik elmennek önismereti csoportba, és nem egyszer az a tapasztalat, hogy egy-két évig valaki a saját szándékából elment önismereti csoportba, a saját szándékából elment pszichoterápiára, és az egyik legérdekesebb dolog volt… Egyszer akihez én jártam pszichoanalízisre, mesélte azt. „Feri, képzeld el, volt egy olyan, hogy valaki akkor már több éve járt hozzám, és én följegyzéseket készítek mindenkiről.” Rólam is készített följegyzéseket. Minden alkalom, ülés után azt írta: „A terápia még nem kezdődött el.” Vagyis tulajdonképpen két évig még mindig a szeretgetésnél tartottak. Tehát ott, hogy elfogadható vagy, hogy szerethető vagy… És ez tök rendben van, hát ez nagyon-nagyon rendben van. Csak ez az első lépés, és akkor a másodiknál kezdjük el magunkat a többletrealitás miatt kényelmetlenül érezni. De az külső vagy belső konfliktussal fog járni. Például, hogy a segítő egyszer csak mond nekünk valamit, amit iszonyatosan nem szívesen hallunk. Abban a pillanatban sokan úgy döntenek, hogy „Most hagytam abba ezt a terápiát. Most, hát velem ne szórakozzon. Nem is szeret. Különben nem mondott volna ilyet.” (24:10)

Ebben az a… tudjátok, olyan gyönyörűséges, hogy vannak olyan szerepek, amelyekben nagyon bátran tudunk mondani dolgokat. Ezt annyira bírom. Például a gyerekek. A gyerekek ugyanis egy csomószor biztonságban érzik magukat akkor is, amikor nincsenek biztonságban, és egy csomószor akkor nem érzik magukat biztonságban, amikor egyébként biztonságban vannak. Szóval a gyerekek még nem abban a realitásban vannak. Ezért a gyerekek mernek nagyon bátran olyasmiket mondani, amit mi felnőttek már nem mondunk. Szerintetek szabad egy vasárnapi misén arról beszélni, hogyha lehúzódott valakinek a slicce, akkor húzzuk föl? Ez valószínű úgy fog megtörténni, hogy szólok neki, hogy „Tudod, hogy a slicced…?” Ezt azért mondom, mert most vasárnap nem bírtam ki, hogy ezt ne mondjam. Mert arra jutottam, hogy nem megrendítő? Itt vagyunk 30-40-50 éves emberek, valakinek a slicc… Meg is nézem. Mert néha szoktam demonstrálni dolgokat, de ezt most… erre nem készültem. De egyébként látjátok, így kellett volna, hogy 20 perce tartom az előadást így, és akkor elmondhattam volna, hogy „Nem furcsa, hogy itt vagyok 20 perce, és senki nem szólt, hogy a sliccem le van húzva?” De azért nem szólunk egymásnak, mert ez egy konfliktus. De egyébként semmi tétje nincs. Főleg annak, aki szól, nem? Hát a te slicced van lehúzva, és… Nem érdekes ez? Hát… és nem megyek oda hozzád, hogy „Te…!” Én amióta ezt tudatosítottam magammal, hogy hát de, hát jöjj te zavarba ettől, hát nekem nem kell igazán zavarban lenni. Azt nem mondom, hogy ezt nézem, hogy slicceket stírölnék. De ha valakinél ilyet látok, annyira jól esik odamenni, és kifejezetten… az egy külön érdekes dolog, hogy hogyan fogadja. Ugye, hogy dühös lesz-e rám, vagy „Jaj, köszi!” Oké. Szóval. (26:35)

A második székre való ülésünk csak úgy tud megtörténni, hogy külső-belső konfliktusokat vállalunk. Olyan… most két gyerekélményemet mondanám el. Érdekesek voltak ezek. Volt egy alkalom, hogy a gyerekek annál a családnál, akivel éppen együtt voltam aznap, elmentek állatokat simogatni. Én viszont már simogattam állatokat eleget. Ma például elütöttem egy őzet, sajnos. Az őznek baja lett, meg az autónak is, egyik se élte túl igazán. Szóval, ők elmentek simogatni állatokat, én meg kihasználtam a helyzetet, hogy egy botanikus kertben ahh. Na, és az történt, hogy megbeszéltük, hogy 3-kor találkozunk, és ők késtek 10 percet, ami egy tök lényegtelen dolog. De utána volt egy érdekes dolog. Miután ez egy tök lényegtelen dolog, pont úgy, mint hogy valakinek le van húzva a slicce, és mondhatom neki, hogy „le van húzva a slicced”, és az egész ennyi, és semmi többről nem szól, és mégse így van. Milyen érdekes, hogy egy 10 perces késés is tulajdonképpen egy végtelenül egyszerű helyzet, mert azt mondom „Elnézést, késtem 10 percet.”, és mégsem így történt, mert a felnőttek nem mondtak erről semmit. De ez azért volt érdekes, mert annyira semmi tétje nincs, nem? Azt mondani „Bocs, késtem 10 percet.” Egyszer csak hátul ült a kislány, öt éves. Annyira bennem van, de sajnos nem hoztam gyerekülést (Betesz hátra egy széket – szerk.), pedig kéne. Ült a gyerekülésben, be is volt kötve, és akkor egy ötéves kislánynak a gyerekhangján azt mondta „Bocsi, hogy késtünk!” S akkor mondott valamit, amire egyáltalán nem emlékszem. Azért, mert ennél a mondatnál én leálltam. Ezt annyira kedvesen és drágán mondta, ezt, hogy „Bocsi, hogy késtünk!”, és annyira világos volt, hogy ennek a gyereknek semmibe nem kerül. Tehát hogy az lett a fantáziám erről, hogy ő várta, hogy esetleg a szülei mondják, hát de ha nem mondták, mondta ő. Ennél egyszerűbb dolog nincs is. (28:50)

Nem egyszer tulajdonképpen, és akkor ezt most így mondanám, izgalmas rátalálni a gyerek szerepünkre, mert gyerekként hogyha vissza tudunk találni az egészséges gyerek részünkhöz, aki teljesen természetesen van bent, és egészen természetesen tud dolgokat mondani, hogy ő számára találkozni egy többletrealitással, egyszerűen nem is okoz nehézséget. Hahh! Persze, bizonyos dolgok meg nagyon nagy nehézséget okoznak. De hogy amikor a szabad gyerekekkel találkozunk, olyan szabadon tudnak beszélni, hogy egyszerűen elámulunk a szépségtől. Ezért most a három széket szeretném használni arra, de ezt szeretném most tovább folytatni, hogy… Mert most arról beszélünk már, arról is, hogy hogyan tudunk kijönni, hogyan tudunk gyógyulni, hogy tudunk fejlődni. (29:45)

Eric Berne egészséges felnőtt modellje: szabad gyerek, reális felnőtt, gondoskodó szülő.

Eric Berne-nek az a nagyon világos, klassz modellje igazán jól használható itt. Az egyik, hogy tulajdonképpen az egészséges személyiséget hogyan írhatjuk le. Úgy írhatjuk le az egészséges személyiséget, hogy van benne három személyiségrész. Ez persze egy modell. (1) Van benne egy szabad gyerek, aki mer érezni, tud kérdezni, szeret mozogni, élvezi az életet, egyszerűen tud spontán lenni, egy szabad gyerek, egy önfeledt, szabad gyerek. (2) Azután van benne egy nagyon reális, a szó legnemesebb értelmében racionális felnőtt, aki képes tényszerűen gondolkozni. Eric Berne azt mondta, olyan, mint a számítógép: 0 és 1, és ezzel mindent le tud írni. Tehát nagyon reális felnőtt. (3) És a harmadik, egy gondoskodó szülő. (30:40)

A szabad gyerek

Az egészséges személyt így írhatjuk le, van benne egy önfeledt gyerek, van benne egy nagyon reális felnőtt, és van benne egy törődő, gondoskodó, együttérző, ráhangolódni tudó szülő. Így néz ki az egészséges felnőtt. Ez az egészséges felnőtt. Ezért milyen izgalmas, hogy amikor rátalálok a szabad gyerek részemre… Ő attól még gyerek, egy csomó mindent nem lát jól, tehát nem felnőtt. Gyerek, de mert szabad és spontán, és kreatív, egyszerűen önfeledt, ezért szabadon tud, szabadon tud jönni-menni és mondani, és érezni, és kérdezni, és kifejezni. Hahh! És van benne nyitottság, egy csomó nyitottság van benne. (31:30)

Milyen döbbenetes, hogy mondjuk valaki elmegy egy 2-3 éves pszichoterápiára, egy 3 éves önismereti csoportba, és addig-addig kell simogatni, hogy egy picit egyáltalán befogadóképes legyen. Amit egy gyerek a legnagyobb természetességgel tesz, azt egy felnőttnél 2-3 évig kell dédelgetni és keltetni, hogy egyáltalán az ott létrejöjjön. Hahh! Tehát ezért azt lehetne mondani, hogy a szándékos vakságból való kijövetelünknek a trükkje az valami olyasmi, hogy fejlesztem magamban ezt a szabad gyereket. Egyrészt szabadon azt tudjam mondani „Hát Feri, ez rossz volt. Feri, nagyon untam. Feri, miért így csináltad? Miért így áll a hajad?” Vagy szóval ezeket a tök egyszerű dolgokat. (32:30)

Közben nagyon nyitott. Ez a második élményem a gyerekekről. Utaztunk, ez egy másik család volt, egy másik gyerekcsapat. Ült hátul a kisfiú, ő egy kisfiú volt, és ez a mi kedvenc témánk, az okos eszközökkel is összefüggésben van. A gyerek ült hátul, ültünk itt fölnőtek, és akkor azt kérdezte „Most Afrika nagyobb, vagy Ausztrália?” mert valahogy szóba került ez. És akkor nem tudom én, az apukája mondott erre valamit. „Igen, de most akkor Európa nagyobb, vagy Ausztrália?” Hát egy kissrác, és akkor az apja megint mondott valamit. Akkor azt… „De most akkor Ausztrália nagyobb, vagy… – akkor lehet, nem is tudta, mit fog kérdezni – …mmm vagy Kína?” És akkor besokalt az apukája, azt mondja „Jaj, hagyjál már, fiam! Nézd meg a google-ban!” Erre, hogy mit válaszolt a kisfiú. A kisfiú azt mondja „Hogyhogy? Már beszélgetni sem lehet?” Nem az volt az érdekes, hogy most Ausztrália nagyobb vagy Kína, hanem hogy beszélt az apjával, és átélhette, hogy az apám az apám, és hogy van olyan, hogy az apám meg tudja mondani, hogy Ausztrália nagyobb vagy Kína, vagy meg tudja mondani, Európa kisebb, mint Ausztrália. Ez milyen jó, mert ezt az apámtól tudom. Hogy a gyerek hihetetlenül egészségesen, normálisan működött. (34:10)

Az apukája, aki egy hihetetlenül normális, klassz felnőtt, nem érzékelte a helyzetet, hogy hogyan tesz bennünket tönkre, hogy mi felnőttek elmondjuk a gyerekeknek, hogy ne zavarjanak már bennünket, nézzék meg a google-ban. A gyerekeinknek lesz három ilyen élménye, hogy apa meg anya azt mondja „Hagyjál most! Hát most nézd meg!”, és az volt az érdekes, hogy volt ott még valaki, aki a következőképpen kommentálta a helyzetet: „Jaj, ne kérdezzél már hülyeségeket!”, és ők nagyszerű, rendes, klassz felnőttek egyébként, csak ebben a helyzetben vakságban vannak. Az is egy nagy kérdés, hogy amikor a gyerekük azt mondja, mert még milyen nagy dolog, hogy még ő befektetett egy mondatot. Azt mondta „Hogyhogy? Már beszélgetni sem lehet?” És nem tudom, hogy a szülők, vagy a szüleik ezt meghallották-e. Szóval! (35:30)

Ott tartok, hogy elkezdtem ezt mondani, hogy milyen nagyszerű, hogy léteznek olyan szerepek, amelyekben sokkal nyitottabbak vagyunk, mint sebzett felnőttként. Sebzett felnőttként be vagyunk zárva, és eeööö. De vannak szerepek, amelyekben meg tudjuk engedni a nyitottságunkat. Ilyen például az egészséges gyerek. Milyen nagy dolog tehát elkezdeni fejleszteni magunkban az egészséges gyereket. Azután! (35:55)

A bohóc, az udvari bolond szerepe

Ilyen szerep a bohóc. Mert a bohóc bárkihez odamehet, a bohóc bármilyen bohócságot megcsinálhat, valamit, ami teljesen oda nem illőnek tűnik. Értitek, egy közkeletű hiedelemmel szemben néha kell, hogy jöjjön egy bohóc, és azt mondja, hogy „Hülyék vagytok! Üüüüéééüüü!” A bohóc szerep, hogy felnőttként mit mondana erről egy bohóc, mit csinálna itt egy bohóc. De ilyen szerep mondjuk egy jóízű humorista. Hahaa! De ilyen szerep az udvari bolond is. Ugye valaki egyszer csak ki meri mondani, hogy a király meztelen. Hát a mesékben is szó van a szándékos vakságról. Ott, abban a mesében mindenkinek megérte vaknak lenni, és nem szólni a királynak, hogy meztelen. Milyen érdekes, hogy aki pedig a realitást hordozza, az az udvari bolond. (37:05)

Amikor… XX: századi történeteket hoztunk, Alice Millertől kezdve akárkiig, tulajdonképpen azok, akik kiálltak valamiért, azt mondták „De hát nem látjátok?” Ők mindig a periférián kezdték, és mindig kissé azt mondták róluk a többiek, a többség „Hát udvari bolond!”, vagy egyszerűen csak bolond, vagy bohóc, vagy nevetséges. Szóval vannak tulajdonképpen klassz szerepek. A gyereké, a spontán gyereké, az egészséges gyereké, a bohócé, az udvari bolondé, de tulajdonképpen ilyen szerep lehet a művészé, vagy a költőé. Hahh! Ezekben a szerepekben sokkal több mindennel merünk szembetalálkozni, mint egyébként úgy a felnőtt valóságunkban. Hahh! Oké. (38:00)

Ezért, most visszaülök ide (2), hogy… hmm. Ott tartok, hogy a külső-belső konfliktusoktól való félelem eltántorít bennünket attól, hogy merjünk látni, hallani, érezni, és tudni. Talán emlékeztek, a múltkori alkalommal ezt a kifejezést találtam ki, hogy tudatos tekintettel élni, mert ezt szépnek látom. Mert a tudatos tekintetben benne van az, hogy merek bárhova tekinteni, egy lehúzott sliccre is oda tudok tekinteni. Azután tudok tekintettel lenni valamire, vagy valamit tekintetbe venni, de képes vagyok tekintettel lenni valakire, és ez nagyon szép. Hát egyrészt megvan benne a bátorság a látáshoz, másrészt pedig benne van az érzékeny együttérzés, amikor tekintettel vagyok valakire. Oké. (39:00)

’56-os bevándorló – Olaszország, Franciaország, Ausztrália

Egy fiatal srácról a következőt hallottam. Ez a fiatal srác most már elmúlt 70. Azt mondja, hogy ő ’56-ban ment ki, és ez a ki ez azt jelentette, hogy Ausztriába ment, és akkor ott bekerült egy táborba, volt akkor legalább 17 éves. Ott a táborban, hát teltek-múltak a hetek, egyszer odajött hozzá a hivatalnok, megkérdezte, hogy hova akar menni. Azt mondta, hogy „Hát ő tulajdonképpen nem tudja. Hova lehet?” Azt mondta, hogy mehet Svédországba, Ausztráliába, vagy az USA-ba. Mit tudta ő, egyikről se tudott túl sokat. „Akkor megyek Ausztráliába.” Kapott egy papírt, hogy elmehet Ausztráliába, és csak ki kell várnia az időt, amikor majd fölültetik a hajóra, és elviszik Ausztráliába, és akkor jogosan lesz majd Ausztráliában. Igen ám, de hát na, kellett várni egy pár napot a hajóra, ami az ausztrál tengerparton állt meg, és… Mhh. Osztrák tengerparton. Szóval nem olyan könnyű hajóval elmenni Ausztriából Ausztráliába. (40:20)

Egyszer csak megállt ott egy busz, ott a tábor ajtajában, és egy csomó ismerőse kezdett fölszállni. Ő is odaszaladt. „Hova mentek?” S akkor szólt ott valaki neki „Mi Olaszországba megyünk. Nem jössz? – Hát nem, én Olaszországba nem mehetek, mert Olaszországba semmilyen papírom nincs, én Ausztráliát mondtam.” Erre azt mondja valaki, ott állt fönn a buszon. „Te miért, nem szereted a csajokat meg a bort?” Erre állt lent, 17 éves srác, azt mondja „A csajokat meg a bort? Mind a kettőt szeretem. – Hát akkor miért nem jössz?” És máris fölült a buszra. Felült a buszra, elment Olaszországba. De ő nem tartózkodhatott Olaszországban, ezért éveken keresztül csak úgy valahogy elvolt. Mondta, hogy munka volt, aztán ott valahogy el…, semmilyen papírja nem volt. Mígnem egyszer csak érkezett egy értesítés, hogy a testvére meg Párizsban van. Hát az milyen jópofa dolog, akkor most már Olaszországban eleget volt, most akkor elmegy Párizsba. Fölült a vonatra, és hát persze, nem volt neki papírja Franciaországba, ezért megállították ott a határon, és mondták „Hát maga nem mehet el Párizsba. – Nekem a testvérem ott él. – Jó, de hát maga nem mehet Párizsba. Vissza fogjuk küldeni Olaszországba.” De ő azzal érvelt, hogy ő Olaszországban sem lehet, és azért ez egy fogós helyzet volt, hogy nem lehet valaki se Olaszországban, se Párizsban, és ott van az olasz-francia határon. Na most akkor ugye ezt oldják meg. (41:55)

Végül is aztán a hivatalnok azt mondta „Nekem az az egyszerűbb, hogyha visszaküldünk téged Olaszországba.” És tényleg, vissza is küldték. Ő a következő vonattal megint elment. És akkor elment, egy más hivatalnokhoz került, aki szintén azt mondta „Maga nem lehet Franciaországban. – Én tudom, hogy nem lehetek Franciaországban. – Akkor milyen papírja van?” De neki semmilyen papírja nem volt, kivéve egyetlen papírja, hogy mehet Ausztráliába. Erre azt mondta neki. „Na ide figyeljen, most akkor én megengedem, hogy maga elmenjen Párizsba, mert ott akkor tud jelentkezni az ausztrál nagykövetségen, és akkor onnan el tud menni Ausztráliába, az egyetlen helyre, ahol maga lehet, mert egyébként sehol, maga sehol nem lehet. De itt, nálunk meg aztán pláne ne legyen. Akkor így engedték el Párizsba, hogy majd Párizsból elmegy Ausztráliába, az egyetlen helyre, ahol lehet. Akkor Párizsban élt 6 évet. Mert igaz ugyan, hogy ő ott nem lehet, de hát tulajdonképpen azért elég jól elvolt. (42:55)

Végül aztán, mikor nem t’om, a testvére elment Párizsból, akkor… „Jó, hát én se maradok.” Megbeszélték a tesójával, hogy na most akkor tulajdonképpen elmehetnének Ausztráliába, hiszen tulajdonképpen az egyetlen hely, ahol lehetnek, az Ausztrália. Akkor jelentkeztek ott, a követségen. Mondták „Maguk lehetnek Ausztráliában.”, ezért elvitték őket Ausztráliába, de akkor ez már a ’70-es évek voltak. Ott voltak Ausztráliában, ahol ugye kígyók vannak, meg mérges pókok, és ott néhány év után arra jutottak, hogy tulajdonképpen Magyarország egy jobb hely, ott nincsenek se kígyók, semmi. Jó, hát egy-két kis picike kígyócska van, de szóval nem, nem…. na. Akkor elmentek ott, a követségre, hogy ők most akkor szeretnének hazamenni. Mire azt mondták nekik, hogy „De hát maguk egyetlen helyen lehetnek, csak Ausztráliában. Maguknak semmilyen joguk nincsen Magyarországra menni. De még lehet, hogy akár lehetne is ilyen joguk, de az a probléma, hogy nincsen olyan hivatal, aki kiállítana maguknak egy okmányt, hogy elmehessenek Magyarországra. Ugyanis maguk nem ausztrál állampolgárok, maguk csak itt vannak.” Azt mondta ez a férfi „Tulajdonképpen így maradtam Ausztráliában, hogy nem volt egyetlen hivatal sem, aki megengedte volna, hogy onnan elmenjek bárhova máshova.” (44:15)

Azt a betyárját! Azért volt érdekes nekem ez az élmény, mert mondjuk innen nézve, el se tudok képzelni egy ilyen életutat. Kinn vagyok, és beszélgetek egy bácsival, aki 70 évesen elmondja, hogy tulajdonképpen miért él ott, és ez hogy is történt, az a 15 év. Ami miatt ide fűztem ezt a történetet, ez az, hogy valaki áll a busznál, és akkor azt mondja, hogy „Te miért nem jössz Olaszországba? Nem szereted a csajokat meg a bort?” És ő… ahogy az a lazasága, ahogy a kés a vajban. Na most. Tehát ami fönntartja a szándékos vakságot, az a konfliktuskerülés. A külső vagy a belső konfliktus kerülése. Az volt az élményem erről a bácsiról, hogy olyan az élete, mint egy Rejtő Jenő regény. Rejtő Jenő regényhős. De hogy a realitásérzékét nem annyira tapasztaltam, de hihetetlenül szórakoztató volt vele beszélni. Oké. Na most. Haha! (45:40)

Bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere.

Eszembe jutott úgy a gyógyulás folyamata, eszembe jutott, hmm, lovas íjász nemzeti büszkeségünk. Mmm? Az a mondása, hogy ahhoz, hogy valakihez, történetesen egy lóhoz közel kerüljünk, az öt lépésből áll. Most kirakom az öt széket. Nem úgy van, hogy úgy hirtelen merünk a valósággal szembenézni. Óh, ez öt lépés. Van, aki emlékszik erre? (46:30)

Az első lépés. Ahhoz, hogy egyáltalán egy lóval szót tudjak érteni, arra van szükség, hogy megnyerjem a (1) bizalmát. Ha elnyertem a bizalmát, akkor hozzáérhetek a szőréhez. Amikor már hozzáérhettem a szőréhez, akkor megfoghatom úgy, hogy ő érezze, hogy a (2) bőrét is fogom. Mikor már a bőrét megfoghattam, nem csak úgy a szőrét, akkor fölülhetek rá, és megtalálhatom a szót az (3) izmaival. És amikor már szót értettem ennek a lónak az izmaival, akkor jön csak az ötödik lépés, hogy szót érthetek a (5) szívével. Ő ezt így mondta, hogy egy lóval kapcsolatban tudjak lenni, és egyáltalán elinduljon köztünk valami, valami ’emberi’, azt mondja: „Bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere.” Hogy ezt az utat szükséges bejárnunk. Ezért amikor ki akarunk gyógyulni a szándékos vakságból, az ugye zsigerileg érint bennünket, nem a szőrünket érinti, meg a hajunkat. Nem a fölszínünket érinti, hanem a zsigerünket érinti. (48:05)

Ezért önmagunkkal, vagy bárkivel kapcsolatban: bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Valami ilyen utat fontos bejárnunk. Ez egyáltalán nem egy kis út. Nem csoda, hogy milyen előszeretettel vagyunk bent és maradunk a szándékos vakságnál. Ahh, ez a lap nem jó lap. (Feri a jegyzeteit rendezi – szerk.) Azt mondja. (48:30)

Egy kedves ismerősöm ott (5) azt mondja, hogy tulajdonképpen kedvem volt tanulni. Arra gondoltam, hogy mit is tanulhatnék itt Ausztráliában, kedvem szottyant szociális munkát tanulni. hogy itt olyan szociális helyzetekkel is találkozhatom, amivel Magyarországon nem. Ezért ő nagyon tudatosan az ausztrál őslakosokkal kapcsolatos szociális munkát választotta, ez lett a szakterülete. Azt mondja „Feri, képzeld el, olyan helyzetek állnak elő, amiről egyébként nem is lehet gondolni, hogy ez megtörténik.” Például, hogy mondjuk az ausztrál állam megnevezi, hogy ennek és ennek az őslakosnak jár valamennyi segély vagy juttatás. Ez nagyon egyszerű lenne, hogyha az ausztrál őslakosnak lenne bankszámlája. Az még lehet, hogy van bankszámlája, de nem adja meg a bankszámla számát, mert azt mondja „A fehér emberek tettek minket tönkre. Nem csak legyilkoltak bennünket, hanem az édesanyáktól elrabolták, elragadták a gyerekeiket. Táborokban kellett fölnőnünk, erőszak és embertelenség között. Most idejön egy ilyen fehér csávó, és azt mondja, mondjam meg neki a bankszámla számomat.” A szociális munkásnak az a dolga, hogy: bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Azt mondja, hogy az egész érdekes lehet, hogy tulajdonképpen hónapokon keresztül semmi mást nem teszek, mint hogy bejárom azt az utat, hogy végül ez az őslakos azt mondja, hogy rendben van, neked megadom a bankszámla számomat, mert bízok benned annyira, hogy te talán nem fogsz engem kirabolni, mint ahogy a többi fehér tette, akivel a családom találkozott egy párszáz év alatt. (50:50)

Nehéz konfliktusokat vállalni, hogyha nincsen bizalom. Ugye mikor egy társkapcsolatban egymással merünk úgy konfliktust vállalni, hogy közben tudjuk, hogy ez a konfliktus nem fog bennünket tönkretenni, hanem egy tágabb realitáshoz vezet, egymás kölcsönös igazságát tudjuk majd megismerni, és ezért fejlődni tudunk, az a bizalomnak egy komoly szintje. Mikor még nem vállalunk egymással konfliktusokat, az nem egyszer a bizalom alacsony szintjét jelöli, mert nem bízok abban, hogyha egyszer csak azt mondja „Szerintem ez nem jó. Ezt nem értem, miért így csináltad. Ez nekem nagyon fájt.”, nem tudom, hogy hogyan lesz utána. Ezért inkább nem vállalom a konfliktust. Ezért megmarad a biztonságérzetem, hogy tulajdonképpen nekünk jó kapcsolatunk van, és nálunk nem zörög a kanál. Valójában alacsony a bizalmi szint, és mert alacsony a bizalmi szint, egy csomó része a realitásnak kívül marad az életünkön. Tehát, ha a szándékos vakságból ki akarok gyógyulni, akkor: bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere – saját magammal is, meg másokkal is. Háhh! Oké. Hmm. Aha! (52:25)

A próféta

Most még két dolog jutott eszembe, két szerep, amit ha táplálunk magunkban, akkor nagyobb világossághoz juthatunk. Ilyen szerep ugye a gyerek mellett a próféta. Mert a próféta az a valaki, aki miután ő elmondja, hogy szerinte hogy van, előszeretettel nyírják ki. Ugye tudjátok, hogy „Jaj a rossz hír hozójának!” Kulturális tény az, hogy volt, amikor a rossz hír hozóját úgy első indulatból szokás volt lenyilazni, vagy lefejezni, vagy ledárdázni, vagy tök mindegy. Ugye első indulatból hogy valami többletrealitás van itt, amivel szembe kéne nézni. (53:15)

Próféta, hogy magunkban megtaláljuk a prófétát, aki bátran jövendöl, és azt mondja. „Feri, ha ezt így folytatod, csúnya véget fogsz érni.” Ez egy prófécia. „Ide figyelj Feri, ha tovább iszol, vége.” Ne iszom, azért mertem ezt mondani, alkoholt. (53:45)

A szegény ember

Tudjátok, milyen szerep lehet még nagy segítségünkre? Ez a szegény ember. Mert a szegény ember bárki elé oda tud állni, és azt tudja mondani „Egy életem, egy halálom, nekem nincsen vesztenivalóm.” Hogy talán van olyan élményetek, hogy egy szegény ember az, aki meg meri mondani, hogy… azért, mert azt mondja, hogy egyszerűen semmi vesztenivalóm nincsen. (54:15)

Diákok szökése Ausztriába

Egy döbbenetes történet, ezt mindenképpen el akarom nektek mondani. Ausztráliában hallottam, de nem ausztrál történet. Egy srác 16 éves. A 16 éves fiú a 16 éves osztálytársával, és a 14 éves barátjukkal úgy döntenek, hogy utálják a diktatúrát, ami tönkretette a családjaikat, és ők lelépnek. Ezért azt a stratégiát választják, hogy neki kell állni, és át kell menni Ausztriába, ez elég logikus. Elindulnak, természetesen késő este indulnak, hogy majd ők éjszaka átmennek. Ennek következtében háromszor is eltévednek. Ezt onnan tudatosítják, hogy háromszor is visszaérkeznek ugyanoda. Erre azt mondják, na most akkor eltévedtünk. Tele vannak feszültséggel, hogy most már nincs túl sok idejük, már háromszor eltévedtek, nem sokára hajnal lesz, és akkor az egésznek annyi. De hát már vissza nem mehetnek, hát ellógtak a suliból meg minden, ellógtak, eljöttek, és hát ezt egyszerűen végig kell csinálni. De van a 16 éves barát, meg a 14 éve, ők azt mondják „Ne, ne, adjuk föl. Hát ez, hát ezt föl kell adni, ez reménytelen. Eltévedtünk.” Ez a srác azt mondja, aki ezt a történetet mondta nekem, ő is most már 70 fölött van. Azt mondja „Hát Feri, én arra gondoltam, egy életem, egy halálom. Hát itt van, láttam akkor, hogy nem olyan messze van egy ház, és a házban ég a villany. Megyek, ’oszt megkérdezem, merre van Ausztria.” Értitek, na. De hát ugye, egyrészt gyerek, másrészt szegény, harmadrészt nincs vesztenivalója. (56:05)

Bekopogtat, a többiek elbújnak, mert azt mondják, ez egy őrültség. Bekopogtat, kijön egy férfi ÁVO-s egyenruhában, csak a kalap nincsen rajta. Ott áll, ÁVO-s egyenruhában az ember, és erre ez a fiatal srác, 16 éves, a következőt gondolja magában „Hát most azért jöttem. Hát ha valaki tudja, ő biztos tudja.” Azt mondja „Arra lennék én kíváncsi, hogy merre van Ausztria, mert mi most nekiindultunk, hát mi itt nem maradunk.” Állt ott az ÁVO-s sapka nélkül, és a következőt csinálta egy olyan 5 másodperces sokk után. (A szája elé teszi az ujját, majd int, hogy menjenek odébb – szerk.) Elvitte őt a ház sarkához, azon túl, hogy már ne lehessen… azt mondja. „Mi itt az oroszokkal iszunk. Ide figyeljetek, már látom, gyertek már elő! Ausztria ott van, ahol az a pici fény van a messzeségben, az már Ausztria, az ott egy ház. Nektek itt kell elindulni arrafelé. De az lesz, hogy ráértek a senki földjére, titeket észre fognak venni, legalábbis azt, hogy itt van valami mozgás, ezért világító rakétákat fognak föllőni. Nektek az a dolgotok, hogy amikor föllövik a világító rakétát, akkor azon nyomban vágódjatok hasra. Meg ne mozduljatok. Mert ha nem mozogtok, akkor tulajdonképpen nem szúrnak ki titeket. Ezt lehet, hogy többször is meg kel ismételnetek, meg ne mozduljatok, mindig csak a sötétben menjetek, ott a kis fény.” És visszament a házba. Pontosan minden úgy volt, ahogy mondta. Tényleg föllőtték a világító rakétát, és hasra vágódtak, és tényleg úgy volt. Milyen, mondjuk iparszerűen ment, hogy mire beértek Ausztriába, ott a faluba, abba a világító ablakú házba, már várták őket. (58:25)

Van bennünk a szegény ember, aki azt mondja „Mit veszthetnék? Miért ne mondhatnám, hogy így van? Hát mert így van.” Ezzel azt akarom mondani, hogy úgy begyakorolt felnőttként, tanárként, orvosként, papként egy csomó mindenhez nincs bátorságunk, de gyerekként van. Gyerekként van, bohócként van, udvari bolondként van, szegény emberként van, prófétaként van. De nagy dolog megtenni ezt a lépést, hogy rátalálok ezekre a szerepeimre, hogy egyáltalán valami a többletrealitásból meg tudjon jelenni. Ahh! Ez igazán tetszik nekem. Na most. (59:20)

Ezért, látjátok, a helyzetet… nézem az időt. Híí! A helyzetet úgy írhatjuk le, hogy amiről most idáig beszéltünk, hogy szükség van a szabad gyerekre. Emlékeztek, Eric Berne. Szükség van egy szabad gyerekre. A szabad gyerekre való találásnak van legalább 6-7 jó szerepe, hogy tudok-e rátalálni. Igen ám, de a szabad gyerek nem elég, aki elég szabad, és közben elég nyitott, és gyermeki kíváncsisággal mer valamit befogadni, amit addig nem mert látni, vagy nem tudott. (59:50)

Reális felnőtt – gondoskodó szülő

Szükség van egy okos és nagyon reális felnőttre, és szükség van egy gondoskodó szülőre. Különben az a nagy világosság, emlékeztek, itt az előző történet. Kellett valaki, aki azt mondja „Arra kell mennetek, és amikor föllövik a világító rakétát, akkor feküdjetek hasra.” Ez a felnőtt. „Ezt így kell csinálni, ez egy nehéz helyzet, ebben tönkre lehet menni.” De kell egy gondoskodó szülő, aki: „Ide figyeljetek! Hát el nem árullak benneteket. Majd én segítek nektek. Tudjátok, így csináljátok.” Ez a gondoskodó szülő. (60:40)

Ezért leírhatjuk a fejlődésünket úgy, hogy ezt a három szerepet keressük. Ha megvan a három szerep, akkor megvan a föltétele annak, hogy a szándékos vakságból ki tudjunk gyógyulni. Ezt most le szeretném nektek írni, mégpedig azon a módon, hogy például amikor egy jó segítővel találkozunk, és mi lehetünk saját magunknak jó segítői. Amikor egy jó segítővel találkozunk, akkor tulajdonképpen nagyon fontos, hogy valahogy megpróbáljuk elevenen tartani ezt a gyereket, ezt a nyitott, befogadóképes gyereket, de közben pedig kell egy segítő, aki egyszerre képviseli az okos felnőttet és az együttérző és gondoskodó szülőt. Ha segíteni akarunk magunknak, erre a két szerepre is szükségünk van. Ezt most ilyen párokban szeretném megmutatni nektek. Mondom mindig először a felnőttet, és akkor utána a szülőt, hogy az akkor hogy néz ki. Bármikor, amikor valaki segít nekünk, nagy valószínűséggel ezt a két szerepet viszi, mi pedig a harmadikat, a befogadó gyerekét, a szabad, őszinte, befogadó gyerekét. Háhh! (62:00)

Most egy baklövésemet hadd mondjam el. Van Magyarországon néhány nagyszerű intézmény, ami fogad súlyos nehézségben lévő embereket. Az egyik ilyen intézménybe igen gyakran küldtem klienseket, mert az volt a benyomásom, hogy ott kapnának megfelelő segítséget. Azután eltelt néhány év, és elmentem ebbe az intézménybe, hogy megbeszéljük azt, hogy az én küldéseim azok indokoltak-e, reálisak-e, jól érzékelem-e, hogy azokat, akiket én oda küldök, azok valóban oda valók-e. Nagyon kedvesen fogadtak engem, örültek az együttműködésnek, és a következőt mondták. „Igen Feri, amikor hozzánk küldesz valakit, az nagyon indokolt, teljesen rendben van. Egy valamivel viszont rengeteget szenvedünk. Mégpedig azzal, hogy akiket te küldesz, azok hátra szoktak dőlni, és várják, hogy megmentsük őket.” Akkor elkezdtem ezen gondolkodni. „De mit szúrok én el, hogyhogy mindenki, akit én küldök, az hátra dől és várja, hogy megmentsék? – Azért, Feri…” És akkor rájöttem, hogy teljesen reálisan mondják ezt. Mert énbennem mindig két dolog volt. Az egyik, hogy a következő két dolgot hangsúlyoztam. „Ide figyeljetek! Ez egy nagyon jó hely, ide érdemes menni. Na, hát ez egy jó hely, érdemes menni. Valódi segítséget lehet kapni, itt nagyon érdemes lenni.” A másik pedig: „Jó szakemberek, nagyon, tuti.” Ezért, akiket én küldtem, azt mondják ezek a segítők, az történt, hogy körülbelül 6-8-10-12, akárhány beszélgetés kellett, ameddig rájöttek, hogy nekik is kell valamit csinálni. Mert őket úgy küldték ide, hogy ez egy nagyszerű hely, és remek szakemberek vannak. Ez őbelőlük azt hozta ki „Hát ez nagyszerű, ez remek, tehát akkor ennyi, akkor tessék, szereljetek meg!” (64:10)

Tehát a mi részünk, hogy nem azt mondjuk „Szereljen meg valaki!”, ez a gyermeki nyitottság, na most akkor gyerünk, én fölfedezem, és megyek, és kockáztatok, és azt mondom „Egy életem, egy halálom.” Egy terápiás folyamatban vannak ilyen pillanatok, bekopogtatok egy ajtón, és nem tudom, ki jön ki. Kijön valaki, és azt mondom, márpedig én oda akarok menni, és nem t’om, mi lesz a következő pillanatban. Szóval. Azt mondja. Mondom ezeket a párokat, hogy a felnőtt, a reális felnőtt, és az együttérző, gondoskodó szülő, hogy ez mit is jelent. Például. (64:50)

Bizalom – kihívás

A szülő nagyon bízok bennem (tudok bízni magamban), a felnőtt pedig kihívásokat ad. Tehát bizalom és kihívás. Bizalom, és kockáztatás. Nem elég, ha csak a bizalom: „Nagyon szeretlek, nagyon bízok benned.” Ez jó, de általában nem elég, hanem néha szükség van valami olyanra, ami öö…!, hogy úgy nem kapok levegőt. (65:30)

Van egy gyönyörű szép dokumentumfilm Pető Andrásról, a Pető Intézet alapítójáról. Popper Péter, aki dolgozott ott, a következő történetet meséli. „Az történt, hogy hát ugye akkor pályakezdő fiatal voltam, és talán arra gondoltam, hogy énnekem hát ezekkel a fiatal emberekkel kéne dolgoznom. Akkor adtak nekem egy kisfiút, és mondták, hogy itt akkor az a 3-4 lépcső, és akkor segítsek neki, föl kéne jönni, ez a délelőtti feladat, hogy itt van 3 lépcső és a 4., hogy ez a délelőtt.” Azt mondja, hogy… Órákon keresztül próbáltam a gyerekkel valahogy, hogy át… „Gyere már föl!” Azt mondta, egyszerűen mindig csak… Most pont nem lehet látni (Egy bokor takarja a színpad lépcsőit – szerk.), pedig ez nagyon szép. Na mindegy, állt itt a gyerek, és órákon keresztül semmi nem ment. Ara ment Pető András. „Mit csinálsz? – Ó, hát egyszerűen ez reménytelen. Nem értem, most már 3. órája állunk itt, ez egyszerűen nem, nem, egyszerűen ez nem megy.” Pető András megállt így. Hát most, hogy pont így, azt nem tudom, de… minden esetre betűröm az ingem. Azt mondja. „Hajj, te Csabi! Hát az egész intézet büszke rád. Hát mi itt mind fölnézünk rád. Ez fantasztikus, amit te csinálsz. Na, gyere, Csabikám!” Azt mondja Popper Péter, egyetlen ujjával hozzányúlt, azt mondja „Na most akkor, Csabikám, gyerünk föl!” (És fölment a lépcsőn – szerk.) Ha nem is ezzel a sebességgel. Erre azt mondja, így emlékezett erre vissza Popper Péter, azt mondta, mikor látta, hogy egyetlen ujjával nyúlt hozzá, miközben ő órákon keresztül rángatta, akkor arra jutott, hogy inkább más szakterületet választ. (67:30)

Hogy ez milyen hihetetlen pontosan mutatja azt, hogy amíg ő rángatja, addig, addig mi van? „Föl kell menned! Föl kell állnod!” Nincsen gondoskodó szülő. Bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Hogy el kell mondani azt a három mondatot, hogy „Csabikám! Itt mindenki fölnéz rád. Te egy nagyszerű kis kölyök vagy.” Bizalom, szőre, bőre, izma, zsigere. Utána lehet neki egy kihívást adni. „Akkor most gyerünk! 3 lépcső.” Ha csak azt mondom „Gyerünk, 3 lépcső!”, na. Ha meg azt mondom „Csabika, itt mindenki fölnéz rád. – Jaj, de jó!” Ugye, és akkor ott marad. Hogy a kettő együtt van. Tehát amikor a szándékos vakságból szeretnénk kijönni, akkor van egy nyitott gyerek bennünk, most nem ragozom még egyszer, de van egy felnőtt, aki azt mondja „Gyejj, gyerünk! Hát nem maradhatsz így.”, és kell egy gondoskodó, együttérző szülő. „Aj, Csabikám! Te ide fölérsz, kapsz egy olyan puszit, hogy…! A szomszédasszonynak elmondom, mindenkinek, hogy a Csabi mit tud.” Oké. Második. Egy-két ilyet, és akkor… (Az órájára néz – szerk.) Húha, húha! Hát ezt nem is bírom befejezni. Azt mondja. (69:00)

Világos tartás – fogyhatatlan tisztelet.

Nagyon jó, hogyha énbennem, a felnőttben nagyon világos tartás van. Megvan az értékrendem, tudom, hogy mit akarok, és hogy akarom, és mit tartok helyesnek, és na… Ezzel együtt pedig egy fogyhatatlan tisztelettel nézek magamra, akkor is, hogyha valamit nem csináltam jól. Ezt úgy szoktam mondani, már elnézést, hogy amikor a kisfiú ötöst hoz az iskolából, akkor a szülő örül neki, ha egyest hoz, akkor szomorú, de szeretni… szereti az ötössel is, meg az egyessel is. Nem azért szeretem, mert ötöst hozott, hanem mert a fiam. Az egyiknél örülök, a másiknál szomorú vagyok. Tehát itt (1) vagyok, és azt mondom „Az ötös, az klassz! Kell az ötös. Az egyes, az pocsék.” (2) „De palacsinta van, és még azt is megmondhatod, hogy mit rakjak bele, te, égedelem.” (70:15)

Tehát hogy megvan a tartás bennem, és ez… és közben megvan a tisztelet. Képzeljétek, egy olyan döbbenetesen érdekes dolgot hallottam, most megint. Ausztráliában az orvosi egyetemre kizárólag posztgraduális képzésként lehet jelentkezni. Már egy alap diplomád kell hogy legyen, hogy egyáltalán elkezdhesd az orvosi egyetemet. Mert azt mondják, orvosnak lenni az egyrészt szakismereteket jelent, másrészt mély emberséget. Akárki nem lehet orvos. Ezért azt mondják „Egy 18 éves gyereket nem tudunk elkezdeni arra tanítani, hogy egy másik embert hogyan gyógyítson. Hát 18 éves, hát ott ül oszt’ már örülünk, hogy őszinte, de hát na…” Ezért kell neki már egy diploma, valami alap, és a felvételi a következőből áll. Persze, van egy tananyag rész, ez egészen világos, hát csak tudod, a fej itt van és a láb ott, és a kettő között az embör. Ez világos, hogy van valami alap. De tudjátok, a fölvételi úgy néz ki, van 7 állomás. A gyerekek egymás után mennek az állomásokra, és akkor egyszer csak itt ül egy felnőtt. Hát gyerekek… 21 éves, vagy több. Azt mondja „Jaj, jó napot kívánok! Örülök, hogy orvos szeretne lenni. Mutatnék egy képet.” És a képen épp egy hajléktalan van, aki kéreget az utcán. Azt mondják ott a felvételizőnek, hogy „Hát András, mit lát ezen a képen?” Ez a felvételi. Megkérdezik, hogy mit lát a képen. Amikor az András elkezdi mondani, hogy mi mindent lát a képen, egy orvos, aki 20-30-40 éve orvos, föl tudja mérni, hogy lesz-e benne egy gondoskodó szülő. És van benne egy nagyon reális felnőtt, aki azt mondja, ezt látom, és ezt, és ezt. De hogy egyrészt látom a nyomorúságot, és másrészt együttérző vagyok a nyomorúsággal. Utána „Köszönöm szépen, köszönjük András, ott a következő állomás.” (72:50)

Elmennek a következő állomásra. „Ó, hát egy dilemmáról szeretnék beszámolni magának. Képzelje el, hogy maga már orvos, és az történik, hogy hát májátültetésre vár két beteg. Az egyik beteg egy alkoholbeteg, aki 20 éve súlyosan alkoholizál, és teljesen tönkre itta a máját, és a másik pedig egy 3 gyerekes édesanya, aki egy májfertőzés miatt most májátültetésre vár. De csak egyetlen máj van, ez mind a kettejüknek jó lenne. Melyiknek adná a májat?” Az a szép ebben, hogy nincs jó válasz. És hogyha az a 21-22 éves ember ott el tudja mondani a realitást, hogy „Hú, azért ezt így is látom, meg úgy is látom. Az érzéseimet nézem, akkor thíí.” Akkor átül a gondoskodó szülőhöz. „De hát én orvos akarok lenni, mind a két ember rászorul. Nekem nem az a dolgom, hogy most megítéljem, hogy ki… hanem hogy beteg, hogy beteg. Hát én orvos akarok lenni. Ez az ember szenved.” Ezt gyönyörűnek látom, gyönyörűnek, hogy egy fölvételin a következő orvos nemzedék nem csak biológiai és kémiai ismereteiről tesz tanúbizonyságot. 7 állomás. Mert 7 különböző állomáson beszélgetünk ezekkel a fiatal emberekkel. Lehet érzékelni, hogy van-e benne egy gondoskodó szülő, és van-e benne egy reális felnőtt. Gyönyörűség! (74:45)

Tehát akkor csak egy záró mondat. Odáig jutottunk, és a következő alkalommal folytatnám, hogy ahhoz, hogy a szándékos vakságból kezdjük kiverekedni magunkat, a szabad gyerek részünk, az okos, reális felnőtt részünk, és a harmadik, a gondoskodó szülő részünk. Őket keressük. Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (75:15)