Mk 1,40-45 - Évközi 6. vasárnap

2018.02.11.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Lev 13,1-2.44-46)

Az Úr ezt mondta Mózesnek és Áronnak: „Ha egy embernek a bőrén duzzadás, kiütés vagy fénylő folt keletkezik, bőrleprára lehet gyanakodni. Vezessék Áron paphoz, vagy az ő fiai közül valamelyik paphoz. Az ilyen ember leprás és tisztátalan. A pap nyilvánítsa tisztátalannak, mivel leprája van. A leprás, akit a betegség megtámadott, szaggassa meg ruháját, a haját hordja kibontva, a szakállát takarja be, és kiabáljon: »Tisztátalan, tisztátalan!« Ameddig a betegsége tart, addig tisztátalan, s mivel tisztátalan, lakjék elkülönítve, tartózkodjék a táboron kívül.”

Szentlecke (1Kor 10,31-11,1)

Testvéreim! Akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére. Se zsidót, se pogányt, se Isten egyházát ne botránkoztassátok meg, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek. Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok!

Evangélium (Mk 1,40-45)

Abban az időben: Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj erről senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” Ám az, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis, mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek.

Vasárnapi beszéd

Múlt vasárnap azon elmélkedtünk, hogy milyen nagyszerű is az, hogy egy gyógyulásnak a története tulajdonképpen az az egyszerű és néha egyáltalán nem látványos gesztussal tud megtörténni, hogy valaki szól a másik érdekében. Hogy egyáltalán van szavunk, és ebben a szóban ki tudjuk mondani azt, hogy „Kérlek segíts! Segíts nekem! Segíts őneki!” Aztán azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen a mai elmélkedés egészen szorosan kapcsolódik akkor a múlt vasárnapihoz, folytassuk most akkor onnan, ahol múlt vasárnap abbahagytuk, mert ott ezt a pontot, ezt a gondolatot igyekeztünk kibontani, és most akkor találkoztunk egy gyógyulás történettel.

Azt mondhatnánk, hogy megvan valakinek a kérése, valakinek a vágya, hogy „Jézus, kérlek gyógyíts meg engem!” Mi az, ami a föltétele annak, hogy ez a gyógyulás létre tudjon jönni? Hát elég sok minden. Például, hogy Jézus odafigyeljen, hogy meghallja ennek az embernek a szavát. Az is milyen érdekes, azt mondja ez a beteg ember „Ha akarod, megtisztíthatsz engem. A szentíró pedig azt mondja, hogy „Jézusnak megesett a szíve rajta.” Az sokkal több, mint hogy „akarom, hogy gyógyulj meg”, megesett rajta a szíve. Az után, ahogy meg tudott esni rajta a szíve, utána tudott hozni egy döntést, a döntés után tudott cselekedni ezért az emberért. De azután gondolkodni is, hogy ennek mi lesz a következménye. Azután előrelátó is volt, azután tudott kérni ő is valamit ettől az embertől. Az most egy másik kérdés, hogy ő nem nagyon figyelt erre.

Az első gondolat így szól. Ahhoz, hogy tudjunk egymásnak segíteni, azt lehetne mondani, hogy elég egészséges lélekre van szükségünk abból a szempontból, hogy hát tudnunk kell egyáltalán észlelni, és érzékenynek lenni. Odafigyelni és meghallani, dönteni, gondolkodni és cselekedni. Hogy erre mind szükségünk van. Azért akartam ezt most így kimondani, miközben ezzel most nem sok érdekeset mondtam, mert éppen két hír borzolta föl a kedélyemet. Én tulajdonképpen ezeket a híreket mikor olvasom, nem bírom megnyitni a neten, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy elolvassam, mert már a címe is annyira fáj. Az egyik, hogy amikor a nagykörúton volt a robbantás, akkor emberek amikor ott vérzően, sebesülten feküdt az a két rendőr, akkor ezt fotózták, meg fényképezték. Nem volt kedvem elolvasni ezt a hírt, mert már bőven elég rossz ez, hogy így van. A másik, hogy éppen most valakinek volt a bírósági tárgyalása, aki egy autóbalesetet szenvedett a testvérével együtt, és a testvére meghalt ebben az autóbalesetben. A bírósági tárgyalás nem azért történt, hogy mit tettek azok, akik ütköztek egymással, hanem azért, mert a két testvér közül a nővér, aki túlélte ezt a karambolt, élőben közvetítette a húgának a haldoklását. Azért akartam nektek ezt elmondani, mert miközben közhelyszerűnek hat az, hogy észrevenni és meghallani, érzékenynek lenni, hogy szíven tudjon találni valami, hogy aztán döntsek és cselekedjek, és gondolkodjak, és előrelátó legyek. Azt mondjuk „Hát persze!” De már régen nem „Hát persze!”, nem, már régen nem így van.

Ezért az első gondolatom így szól. Milyen óriási jelentősége van, hogy cselekszünk azért, hogy a lelkünk elég egészséges legyen ahhoz, hogy aztán tudjunk cselekedni másokért. Hogyha valami szíven tud bennünket találni, és de jó, hogy néha valami fáj nekünk, hogy abból aztán a másik felé irányuló cselekvés tudjon fakadni. Ez az első gondolat.

Néhány nappal ezelőtt egy olyan, megint csak most másféle értelemben ragadta ez meg a szívemet. Egy történetet hallottam egy New York-i édesapáról. Ez az édesapa azt mondja magáról, hogy „Én tulajdonképpen egy nagyon jól menő mérnök voltam. Afrikában dolgoztam, olajkutakat fúrtunk, termeltük ki az ásványi anyagokat. Hát én ennek egy kifejezetten jó szakértője voltam. Ezt nagy multinacionális cégeknél csináltam, és hát jó szakemberként elég jól is kerestem. Igen ám, de előbb-utóbb nem tudtam nem észrevenni, hogy ezekben az országokban emberek nemhogy éheznek, hanem szomjaznak. Persze, egy-két évig tudtam úgy csinálni, mintha ez nem hatna rám. De volt egy pont, ahol egyszerűen nem tudtam már úgy tenni, mint hogyha ez nem hatott volna rám.” Ahogy teltek az évek, egyszer csak megérlelődött benne egy döntés. A döntésnek két része volt. Az egyik, azt mondja, hogy „Tulajdonképpen a szíven mélyén én nem tudok egyetérteni azzal, hogy elmegyünk Afrikába, és elvisszük onnan azokat az ásványi anyagokat, és közben nézzük, hogy hogyan szomjaznak emberek. Egyszerűen ezt én nem, nem bírom jó lélekkel csinálni.”

De ez még mondjuk csak a fölháborodás része, vagy a harag része, vagy a megütközés része, vagy a fájdalom része. Milyen nagy dolog, hogy valaki nem áll itt meg. Mert általában azért mindannyian érzünk ilyesmit, mint ez az ember. De ő hozott egy döntést, és a következőre jutott. „Hát hiszen én ennek a szakértője vagyok, hogyan kell lefúrni a földbe. Hát itt vagyok most Szudánban, itt tulajdonképpen semmi akadálya igazából nincs, meg tudom oldani azt, hogy én, mint ennek a szakértője, leások, hogy legyen víz. Én kutakat fogok fúrni.” Ez az édesapa az elmúlt évek során sokszáz kutat fúrt már Szudánban, sok százat. Azt mondja „Most úgy élek, hogy annak előtte elvittem az olajat, most pedig vizet adok. Fél évet vagyok, sátorban lakom. Ó, hát énnekem van egy ilyen kis kemping ágyam, nagyon kényelmesen vagyok. Fél éve, és megyek egyik helyről a másikra, és azért nagyszerű dolog az, mert 40-50 métert kell csak lefúrni, és 50 méter, és persze ott az egy nagy látványosság… De amikor fölbugyog a víz, hát az az érzés egyszerűen semmivel nem hasonlítható össze. Persze van lelkiismeretfurdalásom, mert fél évet vagyok itt Afrikában, fél évet hazamegyek New York-ba. Hát ott a gyerekeim azért szoktak hiányolni. De hogy az egész család megegyezett abban, hogy ők úgy tudnak hozzájárulni ehhez, hogy elviselik, hogy én csak fél évet vagyok otthon.”

Az első gondolat így szól. De nagy dolog, ha van annyira egészséges a lelkünk, hogy valami meg tudjon rendíteni bennünket, hogy szívünk mélyéig valahogyan át tudjon valami járni, és hogy utána ezt valamiféle cselekvésbe tudjuk öltöztetni.

Aztán a második gondolat. Tulajdonképpen erről nem szoktunk sokat beszélni. Márpedig arról, hogy Jézus azt mondja ennek a meggyógyult beteg embernek „Kérlek, hogy hallgass!” Elég komoly szavakkal illeti ezt a helyzetet a szentíró, azt mondja, hogy megparancsolta neki, hogy senkinek ne beszéljen róla. És tudjuk, hogy mi történik, hát az történik, hogy beszél róla. Tulajdonképpen ez azt a kérdést veti föl, hogy mi is történt itt Jézus és a beteg, a meggyógyult beteg ember között. Ti azt biztos tudjátok, mikor valaki nagy bajban van, ezt mondjuk nevezhetjük egy válságnak, vagy egy krízisnek.

Mikor valaki krízisben van, annak az egyik ismérve az, hogy minden személy, akivel találkozom, amikor én válságban vagyok, abból a szempontból értékes nekem, és abból a szempontból nézem, hogy mennyit tud nekem segíteni. Vagyis beszűkül a nézőpontom és a megfontolásom. Tulajdonképpen mindenki annyit ér nekem itt, a válságban, amennyit, amennyit tud nekem segíteni. Nem többet, és nem is kevesebbet. Tulajdonképpen mikor krízisben vagyunk, nehéz egymást igazán látnunk. Ti tudjátok, hogy mikor föltesszük ezt a kérdést, egy pici csecsemőnek kire van szüksége, és hát milyen természetesen mondjuk „Hát az édesanyjára.” Valójában nem ez a realitás, mert egy kicsi csecsemőnek bárkire szüksége lehet, aki a szükségleteit kielégíti. Egy csecsemőnek nem áll módjában válogatni. Hogyha megkérdeznénk, és tudna beszélni, azt mondja „Mindegy, csak kapjak valakitől enni. Tulajdonképpen mindegy, csak valaki tegyen tisztába.”

Itt van ez az ember, és mondhatjuk azt, hogy valaki amikor a leprájával küszködik, ez egy elég válságos helyzet. Mikor azt mondja, hogy „Akarom, tisztulj meg!”, azt mondja Jézus neki, akkor nem tudom, érzékelitek-e ezt a finomságot. Miközben ennek az embernek tulajdonképpen mindegy, ki gyógyítja meg, csak gyógyítsa meg valaki, aközben Jézus, amikor azt mondja „Én akarom, te tisztulj meg!”, ez a válasza abból fakad, hogy meghallotta, hogy ez az ember pontosan ezt kérte tőle. Azt mondja „Ha akarod, megtisztíthatsz.” Micsoda finomság van ebben, hogy ugyanazzal válaszol. „Igen, én ezt akarom, hogy te tisztulj meg.” Amikor elmegy ez az ember, és mindenfelé híreszteli, azt gondolhatnánk naivan, hogy ez a híresztelés jót tesz a kereszténységnek – most direkt mondtam így – hogy Jézus ügyének. Ugye, mert megy: „Jézus meggyógyított engem.” Miközben ez az ember valójában nem Jézust hirdeti, hanem az örömét mondja.

Mert ha ő ebben a találkozásban igazán találkozott volna Jézussal, egy igazi, valódi találkozásban, ami kölcsönös, ahogyan Jézus tudott vele találkozni, akkor ez az ember a következőt mondogatta volna magában. „Hát, ha akármi is történik, én el nem mondom senkinek, mert Jézus ezt kérte tőlem. Nem értem, miért nem lehet, de ő kérte. Ő kérte, aki meggyógyított, nem beszélhetek róla. Hát hogy fogom kibírni? Nem tudom. De ő mondta.” Ha ez a gyógyult beteg ember tényleg hallotta volna Jézust, akkor nem beszélt volna róla.

Ez a téma azért lehet nekünk érdekes, mert mondhatnánk naivan. Hát jobb reklám nem is kell Jézusnak, mint hogy meggyógyít valakit, és akkor megy, és mindenhol híreszteli, hogy „Meggyógyított engem Jézus.”, miközben lényegileg nem is találkozott Jézussal. Ő egy akárkivel, egy valakivel, egy bárkivel találkozott, akiben megvolt a reménye, hogy talán meggyógyulhat általa. Ezért ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy van nagy különbség aközött, hogy mondjuk hiszek a kereszténységben, vagy bízok Jézusban. Egy olyan kereszténységben érdemes hinnünk, amiben a keresztények bíznak Jézusban. És hogy egy olyan kereszténységben érdemes hinni, amiben a keresztények bíznak Jézusban.

Ti talán tudjátok, hogy ez a szó, amit így fordítunk, hogy lepra, vagy leprás, tulajdonképpen ez a szó a héber alapján azt jelenti, hogy Istentől megvert. Amikor Jézus meggyógyítja ezt a valakit, akkor nem egyszerűen csak az történik, hogy megrendül a szíve, és szíven találja, és azt akarja, hogy meggyógyuljon, hanem valamiképpen akar kiáltani egyet, hogy Isten nem büntet, hogy Isten nem bánt. Hogy ahogy talán ti eddig láttátok (Jézust, nem úgy…) ahogy ti eddig láttátok Istent, nem úgy van. Hogy Isten más, és hogy ez a gyógyulás tulajdonképpen Isten arcvonásait akarja föltárni, vagy megrajzolni azoknak, akik ezzel találkoznak.

Harmadik gondolat. Egy kedves ismerősömmel jó sok évvel ezelőtt beszélgettem, krónikus beteg. A krónikus betegségében egyszer csak lett egy fantáziája, egy képe. Azt mondja „Feri, tudod én évente sok hetet kell, hogy eltöltsek a kórházban. Akkor ott egyedül fekszem az ágyon. Egyszer az jutott eszembe, mit válaszolnék akkor, hogyha megjelenne itt Jézus, és a következőt kérdezné tőlem. <<Nézd, azt kellene eldöntened, hogy a velem való kapcsolatodat akarod-e igazán, igazán jóra formálni, vagy pedig azt kéred tőlem, hogy gyógyítsalak meg. Te melyiket kérnéd?>>” Azt mondta ez a kedves ismerősöm „Feri, én akárhányszor fölteszem ezt a kérdést, én mindig a gyógyulást kérném.” Ez a különbség a között, amikor azt mondjuk, hogy „Én a gyógyulásban hiszek.”, vagy szinte akárkiben, bárkiben, aki meggyógyíthat, vagy én Jézusban, egy személyben bízok, és akkor is fönntartom a bizalmamat, mert számomra ebből a kapcsolatból élet fakad. Nincsen az a gyógyulás, ami az emberi élet igazi nagy drámájára választ tudna adni. Arra nem a gyógyulás ad választ, hanem egy személy.

Ezért a harmadik gondolatom, hogy milyen érdekes ez, hogy úgy megkérdezném ettől a gyógyult betegtől, persze ez most az én… „De tulajdonképpen miért nem bírtad ki? Miért kellett neked ezt híresztelni? Hát Jézus annyira kért téged. Meggyógyított a leprától, és csak ezt kérte cserébe. Most miért nem bírtál hallgatni?” Úgy el tudom képzelni, ahogyan hallom a szavainkat, ezeket a klasszikus mondatokat. „Hát de, de hát nem volt más választásom. Te is biztos így tettél volna a helyemben. Hát biztos megérted, egyszerűen nem bírtam másképpen csinálni.” Tulajdonképpen fájnak ezek a mondatok.

Eszembe jutott Edith Eva Eger. Tudjátok, egy 16 éves kassai magyar lány, akit elhurcoltak Auschwitzba. Ott vannak a barakkban, és éjszaka van. De ők élni akarnak, és egyszer csak az egyikük odasúgja a többieknek, női barakk, odasúgja a többieknek: „Csináljunk szépségversenyt!” Auschwitzban, 1944 végén ott, ezek a lányok és asszonyok ott, a barakkban, a sötétben csináltak szépségversenyt. Azt mondja Edith Eva Eger, hogy egymás után mindenki fölállt, és hát abban a zsákruhában, abban a semmiben, a mocskos alsóneműikben mentek, és szépségversenyt csináltak. Amikor mindenki megmutatta magát, hogy ő Auschwitzban is nő, hogy ő Auschwitzban is ember, hogy Auschwitzban is van teste, s hogy ez a teste valami csoda. Mikor ezt megmutatták egymásnak, így írja le ezt Edith Eva Eger, azt mondja, hogy „Mikor megcsináltuk ezt, és persze volt győztese a szépségversenynek, nem én voltam, akkor senki nem akart már aludni.” Azt mondja, hogy valahogy bennük volt még egy vágy, meg egy várakozás, hogy ez most valami nagyon jó, hogy ez valahogy most folytatódjék még. Akkor egyszer csak azt találta ki valaki, ezt mondja „Csináljunk mellszépségversenyt! Kinek szebb a melle?” És ott, Auschwitzban ezek a foglyok, levették a felsőruháikat, és mellszépségversenyt rendeztek. Azt mondja Edith Eva Eger: „Én győztem. Pedig mindig szégyenkeztem, hogy nekem kicsi.”

Mekkora jelentősége van, hogy valaki fölismeri azt, hogy a testünk a személyünknek, az egyediségünknek a gyönyörűséges formája. Micsoda mélységes üzenete van szépségversenyt rendezni Auschwitzban. Aztán nem csak a szépségről, hanem a testünkkel odaállni, és azt mondani „Hahh!” Hogy amíg egymásra nézünk, és látjuk egymás testének a szépségét… Hát…! Azt mondja Edith Eva Eger, tulajdonképpen az alatt a két év alatt, amíg Auschwitzban voltam, a belső hangomat igyekeztem fölerősíteni. Azt a belső hangot, ami újból és újból szólt nekem az életről. Mert Auschwitzban minden a halálról szólt, és én tudtam, hogy az én szívemben van egy belső hang, ami viszont az életről szól. De ha nem hangosítom föl, nem lesz elég erős. Ezt a belső hangomat föl kell hangosítani. Ezért az életemben való megpróbáltatások és borzalmak nem döntik el az életemet, hanem én döntöm el, hogy a borzalmak mire fognak megtanítani. Edith Eva Eger eldöntötte, hogy a borzalmak őt mire tanítsák meg.

Most már csak egy záró élményemet hadd mondjam el. Mert Ausztráliában, ahogy beszélgettem egy 15 éves lánykával, ez a 15 éves lányka azt mondja „Jaj, képzeld Feri, mi történt. Én nagyon beteg voltam, és akkor még Magyarországon éltünk, bekerültem a gyerekkórházba, és ott meg is műtöttek. Énvelem annyira rendesek voltak, engem ott úgy szerettek. Képzeld, hogy itt az a szokás, hogy amikor valaki 14 éves lesz, és vége van a sulinak, akkor rendeznek egy nagy partit. Akkor mindenki kérhet ajándékokat a meghívottaktól. És hát ez egy jó dolog.” Akkor azt mondja ez a lányka „De nekem az jutott eszembe, hogy én azt hiszem, hogy pénzt fogok kérni. Még pedig azért, mert pénzt fogok kérni, és mindazt a pénzt, amit összegyűjtök így, most 14 évesen, azt el fogom küldeni Magyarországra, ennek a kórháznak. Hát énvelem ott annyira rendesek voltak.” Akkor azt mondja „Olyan érdekes volt, jöttek egymás után oda hozzám, és azt mondták <<Miért nem magadnak kérsz valamit? Rendben van, pénzt kérsz. Akkor vehetnél egy szép ruhát.>>” Ez a 15 éves lány azt mondja „Van ruhám elég.” Ezért a záró mondatom így szól. De nagy dolog, hogy valaki, mikor azt mondja „Nem, majd én ezt a pénzt… annak a kórháznak.”, hogy ő ott személyeket lát, nem egy kórházat. Személyeket lát, gyerekeket lát, kisfiúkat lát és kislányokat, és nem beszéli le magát arról a jóról, amire a szíve indítja.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )