Szándékos vakság - Félelem a megsemmisüléstől és a haláltól

Köszöntlek benneteket!

Szándékos vakság

Örülök, hogy itt vagytok. Hát micsoda egy idő van? Ez lenyűgöző, hogy eljöttök, megint, megint csak ezt tudom mondani, mint talán múlt héten, meg már többször is. Itt van az öt székünk, a szándékos vakság témáján keresztül beszélünk sok mindenről. Mert ha valamelyikőtök úgy éli meg ezt az utóbbi nem tudom én, 4-5 hónapot, hogy „Mikor hagyja már abba? Hát nem igaz, hogy nincs… nem, másról nem tud beszélni? Hát most rátalált erre, és most ezt kell nekünk itt végig…?” De talán észrevettétek, hogy a téma kapcsán beszélünk sok izgalmas dologról. Remélem, hogy ez ma is így lesz. (00:40)

Volt némi bűntudatom a múltkori alkalom után. Mert hogyha a múltkori alkalommal valaki életében először jött, és megcsináltam veled azt, hogy „1-2-3-4-5, ezt tudjuk.”, hát ez egy minősíthetetlen előadói magatartás. A szándékos vakság, akkor most elmondom, de közben rögtön kapcsolódok ahhoz a témához, amibe éppen belekezdtünk. Emlékeztek, azt ígértem, hogy beszélünk a szándékos vakság okai közül arról – mert hogy már sok okról beszéltünk – hogy a szándékos vakság okai között szerepel, hogy a külső vagy a belső konfliktustól próbáljuk magunkat megkímélni. Mert a konfliktus, vagy az a helyzet, ami bennünk konfliktussá érik, az szorongást kelt. És utáljuk a szorongást, ettől a szorongástól próbáljuk magunkat megkímélni. Úgy bánunk el a szorongásunkkal, ez a technika vagy a taktika, hogy megpróbáljuk azt a konfliktust elkerülni, ami előhívja a szorongást. (01:45)

Például ez az első pont, nem tudom, hogy mondtam-e egyáltalán az első pontot. Mondtam? Odáig se jutottam… vagy nem voltatok itt, vagy nem figyeltetek, vagy… na. A halálfélelem, megsemmisüléstől való félelem. Azt is ígértem, hogy ráadásul most akkor belső konfliktusokról fogok beszélni, és a belső konfliktusokon belül olyan alap belső konfliktusokról, amelyek a természetük szerint belső konfliktusok, és ráadásul még arra is kísérletet teszek, hogy a személyiségfejlődés vonalát követve beszélek ezekről a belső konfliktusokról, amely minden más belső konfliktusnak aztán valamiképpen mintája és talaja. Oké ez? Nem, nem, nem t’om. Oké. oké. Jó, jó, mert akkor folytatnám. Szóval. (02:40)

Félelem a megsemmisüléstől és a haláltól

Így most úgy ismételném akkor a szándékos vakság témáját, hogy miután ez… itt folytatjuk, hogy a szándékos vakság egyik oka: belső vagy külső konfliktustól akarjuk magunkat megkímélni. Azért, mert ha látnánk valamit, elismernénk, hogy azt hallottuk, hogy azt már tudjuk, az olyan szorongást keltene, hogy azt utáljuk, ezért a konfliktusból megpróbálunk kilépni. Például, ez maga a halál. Az, hogy meg fogok halni. Ez egy ténykérdés. (03:05)

Igen ám, de mégis csak, még a mi kultúránkban is, miközben ez egy elég vaskos tény, hogy mi mindannyian dobbantunk, ugye, és a többség odaát van… Ez egy ténykérdés, és mégis, hát tudjátok, néha hallok gyászbeszédeket. A gyászbeszéd… mert tudjátok, várok, hogy hadd jöjjek én sorra. Már nem a halálban, hanem a temetésben. És akkor, hát nem t’om, csúszás van, vagy hó esik, vagy ilyesmi, és valahogy akaratlanul is ott hallom, vagy egymás mellett vannak a ravatalozók, és akkor na 5 perc, belehallgatok a civil temetésbe. Most nem kritikus akarok lenni, hanem valahogy, mikor hallom ezeket a temetési beszédeket, hát… Szinte például van mindig ez a fordulat, ami szinte… Nem fejeztem be a mondatot. Szinte mindig megjelenik, mint egy motívum, ez pedig így szólt. „Mikor meghallottuk, hogy rosszindulatú daganat, az első gondolatunk az volt, ha valaki ezt le tudja győzni, Pista. Mert Pista nem ismert lehetetlent. Mert Pista annyira szeretett élni. Mert mindene volt a családja.” Hát ezek hiedelmek. Hogy mennyire szeretünk ragaszkodni ilyen abszurd hiedelmekhez. „Küzdött. Minden küzdelmében győzött.” (Visszhangzik a terem – szerk.) Hallottátok ezt? Ez nem én voltam, ez már… most egy kicsit az alázatot magamra kapom, ha már belül nincs. Azt mondja, hogy „Az első igazi veresége… a halállal. Az összes többiben győzött. Ezért volt ő nekünk A PISTA.” Egyszerűen, tehát… egyrészt, na… tehát… A személyes része – le is ülök – a személyes része persze, hogy megrendítő. De mikor hallom ezeket a mondatokat, akkor azt gondolom, hogy „Legalább ezt, ezt ne!” Hát hogy ezeket a hiedelmeket kell éltetni, hogy „Harcolt, és akkor győzött, és azt hittük, hogy győz…” Nem, hát ennek… én nem látom, hogy ezt kellene csinálni. De hát persze nyilván kell, mert különben nem csinálnánk így. Tehát. Vannak közkeletű hiedelmek, hogy „Talán majd Pista lesz az első, aki…”(05:55)

A második, hogy bizonyos érzések ezt megerősítik. Ugye, hogy nagyon szeretjük, és nagyon szeretjük, akkor ne haljon meg. Szeretjük, akkor, akkor… tídi-dídi-dí. Érzések fölerősítik ezt, hogy igen, hogyha valakit szeretek, akkor nem engedem, és mindent megcsinálok, és…  Harmadik, az ehhez kapcsolódó énkép. Ez lehet az, hogy „De hát ez lehetetlen!” És az is lehet, hogy hozzátartozóként egy ilyen nagyon erős tiltakozás. „Csak egy jó orvos kell, na!” Micsoda hangok vannak! Ti is halljátok? Majd megérzékenyítem magam odafelé. Aztán a negyedik, a szándékos vakság összetevőiről beszélünk most, az ismétlés miatt. A negyedik, hogy az adatok világosak. „Kimegyünk az új köztemetőbe, tsz-tsz-tsz…” És aztán… hogy az adatok és a tények, az igazság ismerete nem változtat meg önmagában, vagy önmagától, és továbbra is képesek vagyunk ezeket a lehetetlen mondatokat mondani. (07:15)

Vissza akartam hozni, hogy a szándékos vakság; valamit láthatnánk, hallhatnánk, tudhatnánk, és tulajdonképpen így is van, és mégis valamiképpen az önvédelem miatt, a szorongástól való aggodalmunk és félelmünk miatt, hogy ne kelljen valamit átélni, amiről azt gondoljuk, vagy a lelkünk mint hogyha azt sugallaná, hogy ez elviselhetetlen, ezzel nem lehet szembe nézni, ezért választjuk a vakságot. (07:45)

Az első témánk, amit egy picit kifejtenék, hogy az első ősfélelme mindegyikünknek, ez a megsemmisüléstől való félelem, a haláltól való félelem. Itt létrejön egy nagyon erős, természetes belső konfliktus, amit így írhatunk le, hogy… és érthetjük, hogy miért valami őskonfliktus ez, hogy magzatként is már ott van bennem, és csecsemőként és kisbabaként. És ott van bennem haldoklóként is, hogy „Élni akarok!” Elültetve bennem ennek a vágya, természete, hogy „Élni akarok!” Közben a konfliktus az által jön létre, hogy „Na de tudom, hogy meghalok.” Tulajdonképpen ez bekövetkezik, bármikor bekövetkezhet. Velem is meg fog történni, akármikor megtörténhet. Ez egy belső konfliktust hoz létre. Élni akarok, de tudom, hogy ez, ez nem egy verseny, amit meg lehet nyerni. Ez nem egy viadal, mint az olimpia, hogy „Na, na…!”, hanem hogy valami – bizonyos értelemben – mindenképpen – most ha már ezt a logikát mondjuk – mindenképpen vereséget szenvedek, a halál mindenképp legyőz. De közben ez mit sem változtat azon, hogy élni akarok. (09:10)

Ez egy szorongást keltő dolog. „Most föladjam, vagy ne adjam, vagy mikor adjam, vagy hogy adjam föl?” Hejj! Ez egy alapvető belső konfliktus. Múltkor beszéltünk arról, hogy belső konfliktusokat megpróbálhatunk kirakni. Ugye, és akkor fogom, és – a műtét során, emlékeztek, talán 2 alkalommal ezelőtt: Meghal a hozzátartozóm, és elkezdem verni az orvost, mert akkor kívülre tetem egy lényegileg belső konfliktust. Persze, dönthetek úgy, hogy „Úgy csinálok mintha nem halnék meg.” Csinálhatom így, de nem biztos, hogy így érdemes csinálni. Nagy kérdés, hogy ezt a dilemmát újból és újból hogyan oldom meg magamban. Erről azért picit bővebben is szeretnék beszélni. (10:05)

Edith Eva Eger: A döntés

Nagyon-nagyon lenyűgöz engem Edith Eva Egernek a könyve, egyszerűen lenyűgöz „A döntés” című könyv. Jajj, na! És… Ő… írja ezt egy helyen, hogy… Hát Auschwitzban ugye ’44 második fele, ’45 eleje, itt járunk, egy 16-17 éves diáklány, magyar. Azt mondja, hogy „Ott vagyok a nővéremmel Auschwitzban.”, mert a többi hozzátartozóját rögtön megölték a megérkezésükkor. Azt mondja, hogy „Ott fekszünk a barakkban, és egyszer csak a nővérem azt mondja, hogy <<Csináljunk szépségversenyt!>>” Auschwitz, ’44-45. Föllelkesednek – egy női barakkról van szó – föllelkesednek, hogy szépségverseny. Nem is kell nógatni őket, és egymás után fölállnak a nők, és úgy, abban a lehetetlen zsákruhában, a mocskos alsóneműkben egymás után fölvonulnak. Leírja Edith Eva Eger, hogy hogyan zajlik a szépségverseny Auschwitzban, ott, a női barakkban este vagy éjszaka. És szavaznak. Hát nem úgy, tét nélkül. (11:50)

Akkor azt írja le, hogy „És persze megint a nővérem győzött.” Mert talán erre emlékeztek, hiszen többször hoztam. A nővér, aki 18-19, ő volt már a családban is a szép. És hogy valahogy, na ez tényleg nagyon így van. Azt mondja, tudjátok, ezek a félmondatok, ami tényleg, ami valahogy egy regényben, vagy novellában, vagy leírásban – néha a félmondatokban egy egész univerzum van. Akkor azt írja, hogy „Milyen érdekes. Persze nagy üzenetek vannak, és mégis úgy fél mondatok ragadnak meg nagyon. Azt mondja, hogy… „És amikor levonult a szépségverseny, és ott feküdtünk a priccseinken, senkinek nem volt kedve aludni.” Én egész biztos vagyok benne, hogy megvan az érzékenységetek, amivel hatni tud rátok ez a fél mondat, hogy „…és senkinek nem volt kedve aludni.” Auschwitzban vagyunk, ’44-45. Akkor azt mondja, hogy „Egyszer csak a nővérem a következőt mondja: <<Csináljunk mell szépségversenyt!>>” Auschwitz, ’44, ahol minden arról szólt, hogy „Bármikor kinyírhatunk, megsemmisíthetünk, megölhetünk, hogy a testeden keresztül is a személyiséged az itt semmit nem számít, és semmit nem ér.” Ez a hely üzenete, hogy a test egy nulla, semmi. A nők egymás után leveszik ezeket a zsákruhájukat, és ott, a női barakkban mellszépségversenyt rendeznek. Azt írja Edith Eva Eger „…és én nyertem. Pedig az anyám mindig mondta…” És akkor ezt most nem fogom befejezni, hogy mit mondott az anyukája, ezt egy picit később szeretném idehozni. (14:00)

Van egy belső konfliktus, hogy itt minden a halálról szól, de én élni akarok. Azt írja egy olyan fél oldallal később – de látjátok, lehet, hogy föl kellett volna olvasnom, nem is tudom, régen ezeket mindig fölolvastam, most meg csak úgy elmondom. Azt mondja egy fél oldallal később. „Tulajdonképpen, miután Auschwitzban minden a halálról szólt, ezért énnekem, most már így utólag látom, az volt a legfontosabb, hogy magamban azt a belső hangot fölerősítsem, és újból és újból, minden egyes helyzetben és pillanatban és nehézségben halljam azt a belső hangot, ami az életről szól. Tudtam, hogyha ezt a belső hangomat elvesztem, ami az életről szól, akkor az a másik hang, ami onnan kívülről szól, mindennel, a szögesdróttokkal és mindennel együtt, akkor végem van, akkor meg fogok halni. Szükségem volt ezt a belső hangot fölerősíteni, ami az életről szólt.” Akkor leírja újból és újból, 50-100 oldalakon keresztül, hogy mit is jelentett konkrétan, a helyzetekben, hogy mi volt az a hang, ami fölerősödött benne. (15:15)

Akkor most mondom el az édesanyjának a mondatát. Mert a szépségverseny élményéhez kapcsolódóan ezt köti, hogy „Egyébként azért volt akkora nagy dolog, hogy én nyertem meg ezt a mellszépségversenyt, mert eszembe jutott újból és újból anyámnak a mondata. Ez a mondata pedig így szólt: <<Edith, de jó, hogy van eszed, mert szép az nem vagy.>>” Ugye, ez egy pusztító mondat. Ez egy pusztító mondat. És azt mondja – most átülök ide, ugye itt van az élet hangja – azt mondja „De hát éveken keresztül, serdülő kislányként is, micsoda fájdalom volt ez, hogy az anyám azt mondja <<…hát, mert szép az nem vagy.>> Egy kislánynak serdülő korban, aztán főleg a nemi önazonossága, hogy ezzel együtt élni, hogy az anyám azt mondta nekem, az ős minta, a nőnek <<…mert szép az nem vagy>>”, hogy az neki hogy fájt. Azt mondja, hogy Auschwitzban egyszer csak a mondatának, az anyja mondatának lett egy másik súlypontja. Mert ő mindig azon… ez a pusztító mondat, egy olyan lélekgyilkos mondat, hogy „…mert szép az nem vagy.” Ugye, ez közvetíti a pusztulást. Azt mondja „Egyszer csak Auschwitzban hallottam meg a mondat másik részét, hogy <<Jó, hogy okos vagy. Jó, hogy van eszed… mert szép az nem vagy.>> Onnantól kezdve kincsként őriztem az anyám mondatát, aki kimondta azt, hogy <<…hát szép az nem vagy>>” Ez a pusztító mondat. És akkor azt mondja „Fölerősítettem ezt a belső hangot, és a belső hang így szólt. <<Az anyám is megmondta, hogy van eszem.>> Hát, ha van eszem, akkor valamit ki fogok találni. Akkor lehetetlen, hogy ezekben a leglehetetlenebb pillanatokban valamit ne tudjak csinálni. Hát az anyám mondta, hogy van eszem, pedig ő tudott csúnyákat mondani.” (17:30)

Van tehát akkor ez, mondjuk az életutunk során, a személyiségfejlődésünk során az első ős alap konfliktus, hogy élni akarok, bele van írva a sejtjeimbe, és közben pedig tudom, hogy meg fogok halni. Milyen megrendítő dolog az, hogy miféle kimenetelek tudnak történni, amikor ezt a belső konfliktust átéljük. Most ezért szeretném megmutatni, most a kék széknél, hogy milyen konfliktuskezelő stratégiáink vannak. Erről már 3-4-5 évvel ezelőtt beszéltem, ezért nem szeretném hosszan mondani. De közben pedig szeretném ezt összehasonlítani, ahogy Elizabeth Kübler-Ross elmondja, hogy a haldoklással kapcsolatosan milyen öt lépésen megyünk keresztül. Ez tehát itt egy folyamat lesz, a haldoklás folyamata, ami a személyiségfejlődésnek része. Ezért is nagyon fontos nekünk. Összesűrítve, mikor valaki tudja, hogy meg fog halni, összesűrítve valamit kell kezdenie azzal, hogy élni akar, de meg fog halni. És hogy mi az a folyamat, ami ilyenkor lejátszódik, ezt szeretném itt majd bemutatni. De közben összefüggésbe hozom a konfliktuskezelő stratégiákkal azért, mert nagyon izgalmas, döbbenetesen izgalmas párhuzamokat látunk. (18:55)

Konfliktuskezelő stratégiák

1. Önérvényesítés – A szmötty.

Ugye az derül ki, hogy az első konfliktuskezelő – most ez nem sorrend. De milyen konfliktuskezelő stratégiáink vannak? Az idebent, a belső konfliktusainknál is. Az első az így szól, hogy önérvényesítek. Ugye, például egy kapcsolatban. Azt mondjuk „Jó, ez rendben van, ez legyen úgy, ahogy mondod, ezt el tudom fogadni… Na ezt nem!” Azt mondja nekem egy férfiember „Te Feri, én tulajdonképpen úgy érzem, hogy én nagyvonalú ember vagyok, de mikor a feleségem a mosogatás után a lefolyóban hagyja a szmöttyöt, na az sok. Egy csomó mindent el tudok viselni, de mikor tudod, ott a szűrőn, tudod, mikor az úgy ott marad, és akkor akárhányszor megyek, az van bennem, a mosogatás nem azzal fejeződik be, hogy az utolsó dolgot kiraktam, hanem a szmöttyöt, azt rakom ki utoljára. Hát mindig, mikor valamit akarok, mindig a szmöttyel kell nekem kezdeni?” (19:55)

Persze ez egy szubjektív dolog, de hát tudjuk, hogy a kapcsolataink a neurotikus allergia miatt pont ettől pusztulnak el, a szmöttyök miatt a lefolyóban. De olyan érzékletesen, és képzeljétek el, ez egyébként nagyon tanulságos volt számomra, mert az történt, hogy egy félórás beszélgetés volt arról, hogy ő elmondta, hogy miért őrül meg a szmöttytől a lefolyóban hagyva. És akkor a felesége is elmondta, hogy „De hát őneki meg… hát ez mennyire… hát… na. Hát az egy szmötty a lefolyóban, hát ébresztő. Hát az, az semmi.” Hát csak ő allergiás volt a szmöttyre. Olyan jól esett a nevetésed. Szóval. Az első konfliktuskezelő stratégiánk az lehet, hogy „Na, most egyszerűen szólnom kell. Megőrülök, fölrobbanok, egyszerűen muszáj mondanom.” Vagyis, önkifejezés, önérvényesítés. (21:00)

Másodi stratégiánk, ami ugye ezt nagyon jól ki tudja egészíteni… Most lehet, akkor használom az öt széket, ha már így vagyok. Tehát ez egy jó dolog, hogy néha azt tudom mondani, hogy „Én annyi mindent elviselek. Például a szennyes ruháidat tök szívesen berakom a szennyes kosárba, az nem őrjít meg, a szmötty őrjít meg.” A második… Anny… most megállok itt. (21:25)

Mikor tanultam a kölcsönös neurotikus allergiának a belső dinamikáját, akkor… Pszichoterapeutától tanultam, és akkor úgy megállt egyszer, úgy mondta, hogy az allergia, és akkor így, és akkor úgy. Azt mondja, hogy „Hát tulajdonképpen én egy valamit tudok igazán mondani ezekre a helyzetekre, hogy mikor látjuk, hogy valaki mmm-gmmm, meg mmm, valamitől, akkor hát legyünk vele emberiek.” Igazad van, meg nincs igazad, meg ez csak egy szmötty… ne magyarázzuk meg neki, hanem úgy az első, az első hozzáállásunk: „De látni való, hogy valahogy ez őt nagyon fölkavarja. Aztán majd csinálunk valamit vele is, meg a szmöttyel, meg a kapcsolattal, de hogy…” Tehát az első, önérvényesítés. (22:25)

2. Az alkalmazkodás.

„Legyen, ahogy mondod. Jó, hát szmötty, hát nekem az semmiből se áll. Hát akkor tuk-tuk-tuk-tuk, ennyi. Hát nem is gondoltam, hogy ettől te meg tudsz őrülni.” Egyszerűen alkalmazkodom. Annyira… hát ezt… na. Mrhh. (22:50)

Milyen szép dolognak látom én azt, mikor az egyik ember szól a másiknak, azt mondja „Légyszi, tedd már meg!”, és a másik nem kérdez vissza semmit, hanem azt mondja „Hát, ha te kéred, miért ne csinálnám meg. Hát nem, most 25 dolgot még most kérdezzek, hogy mivel indokolod meg a kérésedet. Hogy ez megalapozott, ezt jól átgondoltad, vagy ez csak ilyen ad-hoc kérés? Mert akkor nem veszem komolyan.” Tehát a második az alkalmazkodás, és ez egy nagyon jó konfliktuskezelő stratégia. De látjátok, már van két nagyon jó konfliktuskezelő stratégiánk, amik egyébként ellentmondanak egymásnak. Harmadik… hát mert azért ez nem úgy van, hogy akkor… na, recept, az nincs. (23:40)

3. Kilépek a konfliktusból.

Ez, hogy elhagyom a konfliktust, kilépek a konfliktusból, ami nem egyenlő a konfliktus szőnyeg alá söprésével. Emlékeztek Gottman bölcsessége: „120 fölötti pulzusnál hagyd abba a konfliktusbeszélgetést. Egyrészt, mert ez már nem beszélgetés, hanem szavakkal való vagdalkozás, másrészt azért, mert a pszichés funkcióidat kezded elveszteni. Tehát amikor már a stresszhormonszint megemelkedik, hagyd abba a konfliktust, mert már semmi jó nem fog belőle származni.” Ez nem ugyanaz, mint a szőnyeg alá söprés, mert a szőnyeg alá söprés a szándékos vakság egy sajátos esete. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy ezt a témát meg kéne beszélni akkor, amikor pszichés funkcióink birtokában vagyunk. Most meg nem vagyunk. Persze szívesen gondolom azt, hogy „Én vagyok, te meg nem!”, de a helyzet nem így fest, hanem hogy én sem vagyok. (24:45)

4. Kompromisszum.

Negyedik konfliktuskezelő stratégiánk, ezt úgy hívják, hogy kompromisszum. Szuper jó, hogyha tudunk kompromisszumokat kötni. Például most olyan jól esik nekem elmondani, hogy a főnököm egy nagyon kompromisszumkész pap. Nagyon jó vele együttműködni, kifejezetten. Azért is fölnézek rá – nem hallgatja most, nem azért – mert ő főnökként kompromisszumkész. Ez kifejezetten lenyűgöz engem. Ez olyan érzéseket kelt bennem, amikor valaki – most mondjuk így – egy hatalmi helyzetben kompromisszumkész, az… Tehát kompromisszum. (25:40)

5. Együttműködés.

És az ötödik, ami nem egyenlő a kompromisszummal, azt pedig úgy hívják, hogy együttműködés. Az együttműködés azzal is, és annál is több a kompromisszumnál, hogy az együttműködés akkor tud csak létrejönni, hogyha bizonyos belső és külső feltételeket megteremtünk. Igazán együttműködni akkor tudunk, hogyha találunk valamilyen közös célt, megszületik a megértés, az együttérzés, egymás megbecsülése, tisztelete, elfogadása. A kompromisszumkötésnél lehetséges az, hogy iszonyú dühösek vagyunk egymásra. „Jól van, legyen így! Jó, akkor tessék!” Az nem együttműködés, hanem akkor kötöttünk egy kompromisszumot. Tényleg, valahogy az élet tovább megy. De az együttműködésnél nem csak a témában jutunk el valahova, hanem a kapcsolatban is, ez a különbség. Ezért az együttműködésben egymásra is rátalálunk, nem csak valamilyen – mondjuk így, hogy – megoldásra. (26:35)

Arról nem is beszélve, hogy bizonyos helyzetekben, például a kölcsönös neurotikus allergia helyzeteiben nem is tudunk kompromisszumot kötni, hanem csak együttműködni tudunk. Ahh! Mert amikor valaki valamitől megőrül, akkor milyen kompromisszum? Akkor ide (2) ülök, csak visszajövök. Én vagyok mondjuk a nő, és azt mondom. „Te, figyelj, kössünk kompromisszumot! Mondjuk heti háromszor marad a szmötty. – Egyszerűen ez lehet… egyszerűen nem lehet. Hát ha megőrülök tőle, nem lehet heti háromszor. – Jó, akkor, akkor legyen az a kompromisszum, hogy mondjuk zöldségszmötty marad, az összes többi nem.” Ettől ő csak még rosszabbul lesz. Tehát bizonyos helyzetekben a kompromisszumos megoldás egyszerűen nem megoldás, azért, mert azt élem meg, hogy mi a kapcsolatunkban nem találkoztunk egymással. „És nekem az fáj igazán, hogy olyan emberrel kell élnem, aki nem érzi, hogy nekem ez mi. Hát akkor kivel élek? Hát… éééíííí!” Oké. (27:45)

Egy… a konfliktus öt formája. Mind az öt jó. És a nehézség az, hogy mikor melyik van soron, mikor melyiket alkalmazzam. Mert mind az öt jó. A nehéz konfliktusaink során általában mind az ötöt valamikor szükséges alkalmaznunk. (28:10)

Elizabeth Kübler-Ross: A haldoklás 5 fázisa

Most elkezdem máshogy rakni a székeket. Ezt vegyétek úgy, hogy ez most egy sorban van. De azért nem úgy rakom, csak azért, hogy… lehessen látni. Most nem t’om, hova férek én? (Ferdén a színpadon egy vonalba teszi az öt széket – szerk.) Nézzétek, valahogy… ez szörnyű. Még ebbe egy trükköt, egy csavart bele kell rakni, így. Ezt vegyétek úgy, hogy ez egy vonal. Aha, ez egy idővonal. Ugyanis, a haldoklás fázisai. Mert a haldoklás fázisainál nagyon érdekes megnéznünk, hogy ott létrejön az a nagyon súlyos, feszítő belső konfliktus. Amikor valaki olyan helyzetbe kerül, hogy tudja, hogy most ezzel már… mhh… hehh… nem tud nem szembenézni, akkor nagyon kiviláglik, hogy tulajdonképpen milyen belső folyamat szokott lejátszódni. (29:15)

1. Elutasítás, tiltakozás.

Az első, most Elizabeth Kübler-Ross alapján fogok beszélni, azért, mert mindenki ő alapján beszél. Ezért őt könnyű elérni. Az első, a tiltakozás. Megtörténik az, amikor az orvos elmondja a kliensének, hogy sajnos ez és ez, és ez… hogy a szándékos vakságnak és süketségnek olyan sajátos jellemzői merülnek föl, hogy azt mondja a kliens, hogy… „Hát el, ezt elcserélték a leleteket. Ez biztos, hogy nem… hát én nem ezzel jöttem be. Hát de doktor úr, ez egyszerűen tévedés. Megnézné a születési évet, meg az anyja nevét? Mert akkor most rövidre tudjuk zárni ezt a tévedést.” Ez a tiltakozás. Éppenséggel azért, mert olyan szorongást keltő az, hogy mi a lelet, annyira szorongást kelt, hogy ezt a szorongást a lelkem úgy dönt – itt most nem egy tudatos döntésről van szó – hogy ezt nem, egyszerűen nem, nem bírom befogadni. Ilyenkor a lelkem sugall nekem ilyen mondatokat. „Na, akkor ez nem lehet igaz. Tévedés az egész, hát ez… félreértés, hát persze, hogy félreértés. Hát ez nem lehetek én, hát persze, hogy nem.” (30:45)

Ez a konfliktuskezelő stratégiák közül megfelel annak, hogy kilépek a konfliktusból. „Hát itt nincs is konfliktus. Hát persze, hogy nincs konfliktus, mert nem én vagyok a rákos, azért, ennyire egyszerű. Hát ez annak nagyon nehéz, akinek tulajdonképpen ez a lelete, de hát ez nem én vagyok, úgyhogy… Ó, hát neki nem lesz könnyű, mikor ezt megkapja. Ó, hát Szabó Géza lehet kettő is, nem? Hát… ügyeletes kórház, vagy nem t’om mi, ide tartozik 1,2 millió ember, hát Szabó Géza sok lehet.” (31:25)

Tehát az első, hogyha a folyamatát nézzük, hogy azt mondjuk, hogy olyan erős a szorongás, nem is vagyok a pszichés képességeim birtokában. És tényleg így van. „Lépjünk ki a konfliktusból.” És hogyha a szakirodalom felől nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy amikor valaki így dönt, hogy tagadja, és tiltakozik, és azt mondja, hogy… Ez tulajdonképpen egy értékes fázisa a folyamatnak. Hiszen így, amikor tagadok valamit, elkezdődik az erőgyűjtés, hogy egyáltalán legyen erőm ahhoz, hogy meghalljam, hogy az tényleg én vagyok. Hiszen az életünk során egyes emberként, párként, családként – most direkt nem mondom végig – rengetegszer döntöttünk a szándékos vakság mellett. A szándékos vakság pedig mindig segített, hogy a szorongást ne kelljen átélni. (32:25)

De most ezt az utat nem választhatom. Hát jó esetben. És tudjuk, hogy vannak olyanok, akik megmaradnak a tagadásnál. Nagyon érdekes, amikor a kultúra ezt megerősíti. Csak visszajövök, emlékeztek, mikor itt volt az első szék, egy közkeletű hiedelem, hogy például azt mondja itt a haldokló, hogy „Nem, csináljunk úgy, mint hogyha nem is… Nem is engedem ezt közel. Jövök be, megvannak a kezelések. De hát persze nem erről van szó.” Akkor a hozzátartozók azt mondják, hogy „Ó, látszik, hogy akkor az a jó, akkor mi ne hozzuk szóba.” És valaki meghal úgy, fél éves folyamat, hogy a haldokló azt mondja „Nem, hát ő nem. Meg egyébként sem akarom megterhelni a családomat. Majd én azt csinálom.” És a család meg azt mondja „Hát de nem akarjuk megterhelni a haldoklót. Ugye, hát akkor ne hozzuk szóba.” Valaki meghal úgy, hogy tulajdonképpen most azt mondanám, abban az árvaságban kell lennie, hogy nem hozhat szóba valamit, amiről mindenki tudja, hogy ez történik most. Tehát így kapaszkodhat össze az egyes ember szándékos vaksága egy család szándékos vakságával. Megjön a hiedelem, hogy „Mindenkinek így a jobb. Hát nem elég baj neki, hogy ez van? Most még beszéljünk is róla?” S akkor jön még egy gondolat. „Hát nem is, hát nem, úgy akarom őt megőrizni, olyan élettel telin, ahogy él bennem, amikor még játszott velem a kisvasúttal.” A szándékos vakság. (34:05)

S akkor kimondatlanul kötünk egy szerződést, hogy vakok maradunk, és a hiedelmünk az, hogy ez lesz így a legjobb. Megerősíti egy érzés, hogy így akkor nem kell annyira szorongani. S akkor az énkép, hogy mindenki jót akar mindenkinek, tehát nagyon rendesek vagyunk. Akkor, hát persze az adatok azok, hogy pontosan lehet látni, az orvos tulajdonképpen megmondta. Tudjátok, ez mindig annyira döbbenetes, mikor az orvos megmondja a hozzátartozóknak, hogy mennyi ideje van. Akkor, mikor az orvos bemegy, lehet ez 2 hét múlva, vagy 3 hónap, és akkor megkérdezi a beteg, hogy „Doktor úr, mennyi időm van” A doktor megmondja, és azt mondja „A hozzátartozók? – Most a családtagjaimnak egy szót se! Hát hogy bírnák elviselni? Hát nem bírnák elviselni. Hát én, én majd, én ezt, ezt viszem.” S a családtagok lehet, hogy ugyanezt mondják az orvosnak. „De doktor úr, őneki ne! Ne, hát ne, most őneki mindenre szüksége van, ami ahhoz kell, hogy… Egy nap is nyereség.” S megbeszélik az orvossal, hogy a másiknak ne, miközben mindenki tudja. (35:15)

Mikor a nagymamám haldoklott, akkor egy olyan érdekes beszélgetésnek voltam akaratlanul föltanúja. A nagymamám haldoklott, én akkor voltam… tizen… nem, 22 éves. 22 éves voltam, és az a lehetőségem adódott, hogy miután sportoló voltam, ezért elég rugalmasan tudtam az időmmel bánni, úgyhogy reggel odamentem a nagymamámhoz, és ott voltam mindig 2-ig, fél 3-ig, és akkor elmentem edzeni, és akkor pedig jött az édesanyám, az ő lánya. Akkor ő volt ott délután, ott aludt, és akkor reggel elment, és én jöttem. Ezt háromnegyed évig csináltuk. Ott történt meg, hogy a nagymamám feküdt, tulajdonképpen ez a halálos ágya volt, tényleg, otthon halt meg. A ráknak egy olyan fajtája volt, hogy nem érzett fájdalmat. Egész döbbenetes volt, szinte, szinte fájdalomcsillapítót sem kellett neki adni, és úgy, úgy ment ki az életből. Világos volt, hogy ez van, és valamit szólt a nagymamám. Kétszobás lakás volt, én akkor ott a kisszobában mindig elvoltam. Jött egy vendége, és a vendég leült mellé, és a nagymamám szólt. „Ferikém, hozzál abból a finom Traubisodából!” Mert a nagymamám nagyon szerette a Traubisodát, meg én is, és akkor mi traubiztunk. Akkor mentem ki a konyhába, ahogy jöttem vissza, akkor hallom, hogy a nagymamám ilyen kifejezetten haragosan, panaszosan azt mondja „Meg fogok halni! Ez nyilvánvaló, hát rákos vagyok. Hát… ezekkel nem lehet róla beszélni.” – mondta. De persze, hogy lehetett róla velünk beszélni, de ezt így élte meg. „Nem, hát ezekkel nem…!” – mondta nagyon dühösen. (37:20)

Szóval, az első fázis ebben a belső konfliktusban, ami nagyon erős szorongást kelt, hogy tagadom és tiltakozok, és ez egyenlő azzal a konfliktuskerülő stratégiával, hogy kilépek a konfliktusból. És érthető, hogy miért. Hát amikor most erről beszéltem, nem akartam ezzel kritikus lenni. De egyfelől szerettem volna mutatni, hogy ez hogyan kapcsolódik a vaksághoz, a szándékos vaksághoz, és közben pedig hogy kapcsolódik a szorongáshoz, aminek az oldására tett kísérletünk az, hogy kilépünk, és tagadjuk. (38:00)

2. Düh.

A második lépés, amikor – akár ezt is mondhatnám – a lelkem elég erős lehet ahhoz, hogy már nem tagadom, és tudom, hogy ez így van, és ez persze nagyon erős szorongást kelthet. Mi az, ami ilyenkor segít? Az, hogy iszonyú dühös leszek. Nagyon dühös leszek. Ezt a haragomat, és ezt nektek nagyon érdemes tudni, hogy ezt a haragomat pedig nagyon nagy valószínűséggel nem a halállal szemben fogom megélni, hanem a családtagjaimmal szemben. Azzal szemben fogom a haragomat megélni és kimutatni, akik kéznél vannak. Az már csak stílus kérdése, van aki nagyon udvarias az orvossal, és a saját lányát ekézi és bántja. Te meg jössz látogatni, és ott ülsz, és azt mondod „Ezt egyszerűen nem tudom. Hát zokogás nélkül alig bírom ki, minden látogatás után lemegyek egy fél emeletet, ott zokogok a lépcsőfordulóban, hogy az anyám hogy beszélhet így velem. Hát nem tudja, hogy még most néhány hónap? Most így, ezt csinálja velem? Hát…néha nagyon nem volt könnyű vele, de hát szóval ami most történik, ez egyszerűen elviselhetetlen. Hát miért csinálja ezt? Hát tényleg gyűlöl az anyám? Most ha meg fog halni, akkor mi lesz ebből?” Ahh. (39:35)

Ezt azért akartam így elmondani, mert nagyon gyakran hozzátartozóként mikor találkozunk a haldoklónak a haragjával, akkor azt nem helyesen értelmezzük. Magunkra vesszük, mert persze mi is nagyon érzékeny állapotban vagyunk. Valójában a haldokló haragja lélektani szempontból egy építő harag, mert a harag fejezi azt ki, hogy őneki egy folyamaton át kell mennie, és meg fog halni, és ehhez valami erőre van szüksége, valami érzelmi erőforrásra. A haragban összesűrűsödik az az érzelmi erőforrás, ami itt, ebben a pillanatban még most a halállal szemben van, de tulajdonképpen ez a harag majd arra lesz jó, hogy valahogy ezen a folyamaton végig tudjak menni. Mert különben vagy vak maradok, vagy egyszerűen fekszem, és… „Hát, ha ez, akkor… inkább beveszek egy csomó gyógyszert. Hát én ezt nem csinálom végig.” (40:30)

Tehát itt a haldoklónak a haragja – most visszatérek a párhuzamokhoz – nagyon világos párhuzamot mutat az önérvényesítéssel. Föltámad bennem a harag. „Azt a rohadt szmöttyöt kéne már kivenni onnan! Mert éééöööö!” És tényleg stílus kérdése, hogy az orvossal vagyok pokróc… Nem az orvossal, mert az orvoson sok múlik. Például egyébként nem agresszív családtagjaink, úgy halljuk, hogy egy nővérrel hogyan beszél. Néha egész, egész… Miért szólt így? Olyan is lehet, például az én anyukám mikor haldoklott, akkor ő ezt úgy csinálta, akkor maradok itt, a haragnál, úgy csinálta, hogy voltak nővérek, akik jó nővérek voltak, és voltak a rossz nővérek. Neki – most így mondom, ne értsétek félre – jól esett az, hogy vannak rossz nővérek, mert őket lehetett utálni. Tulajdonképpen így átélhetővé válik egy csomó olyan érzés vagy érzelem, ami természete alapján a halálra vonatkozik. Hát csak elég hülye helyzetben vagy. Most a halálra haragszom? Most a halált utálom? Ezzel így egyszerűen nem lehet jól tovább élni. De egy nővért lehet, „Héééé!”, meg „A lányomat…! A fiamat…!” (42:10)

Nagyon föl tudnak erősödni konfliktusok. Nagyon nagy dolog, hogy én akkor hozzátartozóként tudom, hogy ő most az önérvényesítésnél van, és tulajdonképpen az, amit csinál, ezt tulajdonképpen a halállal csinálja. Csak a megküzdés szempontjából könnyebb neki, hogy a belső konfliktusból csinál egy külsőt. Emlékeztek, múltkor. Hahh! Attól még énnekem, a lányának, ez nagyon fáj, és még, még most is a lépcsőfordulóban zokogok, de legalább tudom, hogy miről szól. Tehát ez a harag megfelel az önérvényesítésnek. (42:55)

3. Alkudozás

A harmadik fázis. Emlékszem, mikor először találkoztam a szakirodalommal, úgy ez volt a legnagyobb rácsodálkozásom, hogy „Jé, ennek van neve! Jé, hogy akkor ez így szokott sokaknál lenni!” Ezt így hívják, hogy elkezdünk alkudozni a halállal, vagy az élettel, vagy Istennel. Elkezdünk alkudozni. Ebben az alkudozásban meg szoktak jelenni vallásos szempontok. Ilyenkor van az, hogy egyszer csak kérem, hogy a lányom hozza be a rózsafűzéremet. Mert már 20 éve nem volt a kezemben, de mos rózsafűzér, és akkor… (Morzsolja a kezében – szerk.) „Uram, Uram! Ha, ha ezen, ha ezen túlmegyek, komolyan mondom, tuti, hogy minden vasárnap elmegyek. Azt, ezt… most itt megesküszöm. Ez komoly dolog. Tényleg, most belátom, ez egy, na ez durva. Kihez forduljak halál témában, ha nem hozzád. Úgyhogy kérlek, akkor ezt fogadd el, hogy ezen túl akarok jutni. Ne, ne is kelljen erről többet beszélni, hát te vagy ennek az ura, úgyhogy ne, hát sok szóra nincsen szükség. Ezt Jézus is megmondta. Egy pár szó, és én ott leszek minden vasárnap. Tudom, hogy ez… tudom, hogy ez nem sok, de hát te vagy az irgalmas Atya. Hát akkor… na!” (44:20)

Van, aki még konkrétabb fölajánlásokat tesz. Azt mondja, hogy, hogy… „Hát én akkor elmegyek apácának.” Tudjátok, hogy van ilyen? Ott fekszik a kórházi ágyon, és azt mondja „Ha ezt túlélem, akkor te megajándékoztál az élettel, én meg az életemet odaadom neked.” Halljátok, hogy milyen egy ősi megoldása ennek a konfliktusnak? Ugye szemet szemért, fogat fogért. Te adsz nekem életet, én is adok életet. Ez a gyermeki moralitás: szemet szemért, fogat fogért. (44:55)

Nagyon izgalmas kutatások vannak a morális fejlettségről. A morális fejlettségre vonatkozó kutatásokat többek között dilemma történeteken keresztül vizsgálják. Például az egyik legklasszikusabb dilemma történet, még a nevet is tudom, hogy ebben a történetben Pálnak hívják a főhőst, csak Paulnak mondják. Az történik, hogy egy repülőgépen utazik Paul, vagyis Pál, és a repülőgépen meghibásodnak a hajtóművek, és elkezd zuhanni a gép. Pál, aki éppen a menyasszonyához igyekszik, és fél év múlva lenne az esküvő, ott, a zuhanó gépen azt mondja. „Uram, ha én ezt túlélem, akkor nem elveszem a menyasszonyom, hanem elmegyek és orvosként gyógyítani fogok Afrikában. Friss diplomás orvos vagyok. Akkor nem az a következő lépés, megházasodok, és élem a boldog életem, hanem elmegyek Afrikába gyógyítani. Ez egy tisztességes alkul.” A repülőgépnek egyszer csak valahogy sikerül újraindítani a hajtóműveit, leszáll, és az a kérdés, hogy mit csinál Pál. (46:20)

Milyen válaszokat adunk erre a kérdésre? Az nem azt mondja majd el, hogy mi a jó válasz, mintha lenne valami jó válasz, hanem azt mutatja meg, hogy a morális fejlettségünkben hol tartunk. Most merjek ehhez még két mondatot mondani, vagy nem akartok ezzel találkozni? Akkor viszont, na most akkor hadd el had, ha meritek a világosságot! Gondoljátok meg, majd úgy csináljuk, hogy aki nem akarja hallani az eredményt, fogja be a fülét – majd fogom mondani. De tényleg, ezt hogy csináljátok? Akkor lebuktok? Ez nehéz, nem, nem tudom, ezt hogy kell csinálni. Hogy… mondanék csak két szempontot, hogy mi az, ami a kevésbé érett, és mi az érettebb. Hagyok időt, hogy fölkészüljetek, átmenjetek a tiltakozáson és a haragon. „Milyen hülyeség ez! Most beszéljen már, valami témát mondjon, ne szórakozzon! (Feri kólát iszik – szerk.) Átcsúsztam a haragba is.” (47:40)

El tudom képzelni, hogy vannak sejtéseitek. Amikor valaki azt mondja, hogy „Ez a Pál…” Na, assz’em nekem jól esett ezt most kimondani, hogy „…ez a Pál”, nem, nem… „…az a Pál…” Ha azt mondta a gépen, Istennek, nem akárkinek, ne szórakozzunk, az Úrnak mondta, a Teremtőnek. Azt mondta „Ha túlélem, elmegyek Afrikába friss diplomámmal, és ott gyógyítok.”, akkor nincs is kérdés. Értem? Ami ragad, tapad. (48:25)

Ezt ti mondtátok annak idején? Mi, mikor zsugáztunk gyerekként, neked megvan, zsugáztunk gyerekként, tudjátok, és akkor gyorsan rakott egy lapot, és rájött, hogy „Jaj, nem az ászt! Hát egy tízessel is el lehetne vinni.” S akkor fogta volna az ászt, hogy visszavegye, és ilyenkor mondtuk. „Állj! Ami ragad, tapad. Leraktad, ennyi, buktad az ászt.” S akkor fölsővel meg királlyal is király vagyok. (48:55)

Szóval, mikor valakinek a moralitása olyan, hogy azt mondja, hogy „Ami ragad, tapad.”, „Ha én azt mondtam a Teremtőnek, hogy így, akkor nem számít semmi tovább, mert én ezt mondtam, szó szerint ezt mondtam, ennek így kell lennie.” Halljátok, hogy ez egy gyermeki, archaikus moralitás? A szavaknak mágikus erőt tulajdonítok. Ez ugyanaz a logika, mint amikor kisgyerekként „Áhh, szezám, tárulj!” Megvan a mese? Én ezt hányszor elképzeltem, hogy hány ilyen… ahogy a gyermeki fantáziám volt, hogy lehet, hogy tényleg van ilyen, hogy megyek egy barlang, és azt mondom ott „Szezám, tárulj!” Uuuáááá! Hogy tetszettek ezek a mesék, amikor ez megtörtént. Nem, a varázsigével, jaaa! Ne haragudjatok, mennem kell, mert ez annyira izgalmas, nem bírom ki. (Feri körbe megy a színpadon – szerk.) Ez tulajdonképpen, mikor valaki azt mondja „Én esküt tettem Istennek.”, és a mindent eldöntő motívum, hogy „Ezt mondtam, a Teremtőnek mondtam, ezek voltak a szavaim, ez az, ami ragad, tapad.” A szavaknak mágikus ereje van, nem számít semmi más, csak ez. Ez egy archaikus moralitás, vagyis gyermeki. (50:25)

Lehetséges olyan, hogy elkezdünk akkor ezen gondolkozni, és azt mondjuk „De milyen érdekes ez. Az biztos, hogy számít, hogy mit mondtam. Tehát nem, nem, azt meg nem történté nem tehetem.” Hogy mennyire nem, a lélek miatt sem. Lélektani szempontból sem érdemes az ilyesmit meg nem történté tenni. Ugye, mert az archaikus erkölcsiségnek a gyökerei mindegyikünkben ott vannak, nem érdemes úgy tekinteni, mintha nem mondtuk volna. De akkor azt mondom „Ez igaz, de… Na jó, de hát halálfélelmem volt. Hát nem is voltam a teljes szabadságom, döntőképességem, ítélőképességem birtokában. Hát hiszen azért az életem egy csomó erkölcsi és lelkiismereti dolog fűz a menyasszonyomhoz, azért ott is van egy ígéretem. Hogy… az orvosi diplomámmal lehet, hogy máshol sokkal hatékonyabban tudnék valamit…” És a többi, és a többi. Mik voltak a körülmények, mi volt a szándékom. Persze, azután mi hangzott el, hogy milyen kapcsolati háló, és a többi. Ez egy árnyaltabb moralitás. (51:45)

De az az érdekes, mikor például gimisekkel játszunk ilyet, el szoktam nekik mondani Pálnak a történetét, hogy akkor mindig van azért egy-két olyan valaki, aki ezt a nagyon archaikus vonalat mondja. Ez nagyon érdekes, egy 15-16-18 éves fiatalemberben él ez az archaikus, ősi gyermeki moralitás, ami csak azt veszi tekintetbe, hogy mi történt. Se szándék, se körülmény, se semmi. (52:15)

Tudjátok, ha az óvodásokat megkérdezzük, hogy ki követett el nagyobb bűnt, az a Pisti – most… – aki szeretne segíteni az anyukájának, és ezért mikor a vasárnapi ebéd van, akkor ő beviszi a tányérokat a terítéshez. Itt van, hat tányért hoz, és elbotlik a küszöbben, és (Feri eldobja a mappáját – szerk.) mind a hat tányérnak annyi. Vagy pedig, Kati, aki nagyon mérges az anyukájára, és úgy dönt, hogy a kedvenc poharát széttöri. (Ledobja a mikrofon tartó dobozát a színpadra – szerk.) „Hadd fájjon neki!” Odébb megyek. Ha óvodás gyerekeket kérdezünk, az óvodás gyerekek ezzel az archaikus ősi moralitással nagyon előszeretettel mondják azt, hogy „Hát ott hat tányér, az meg csak egy bögre. Ennyi, tehát számolni már én is tudok. 1-2-3…6. Ó, ez nagyon csúnya dolog volt, nagy bűn!” Ez az archaikus moralitás, ami semmi mással nem számol, pusztán a szavakkal, vagy hogy mi történt. (Fölveszi a mappát, majd óvatosan a dobozt is – szerk.) Ú, ezt… Nem, így nézzétek meg, milyen önfeláldozó vagyok nagyböjtben, így, stty! (54:05)

Tehát a harmadik fázis, amikor alkudozom az élettel, a halállal, Istennel alkudozom. Ez az alkudozás, látjátok, hogy ez is egy jó fázis. Azért, mert valahogy elkezd bennem kidolgozódni, hogy az lehet, hogy itt vagyok a halál torkában, de valamit mégis tudok csinálni. Azért vannak ötleteim. Tehát hirtelen… olyan kreatív lettem. Tulajdonképpen hirtelen fölelevenedett bennem egy jövőkép, hogy tulajdonképpen azért sok mindent még csinálhatnék, azért minden nincs veszve. És ez egy értékes dolog. Ez fele meg a kompromisszumkötésnek. (54:50)

Negyedik… Na, itt azért egy picit nehéz. Mikor kiderül, hogy alkudozással semmire sem megyek. Visszaülök ide (3. székre – szerk.) Edith Eva Eger a könyvében ír egy elég megrendítő élményéről. Azt mondja, hogy volt ott a barakkban egy lány, aki döbbenetesen rossz fizikai állapotban volt. de annyira rossz fizikai állapotban volt, hogy ő szinte minden nap azt várta, hogy ő egyszer reggel már nem ébred föl. Hát annyira csont és bőr volt, és sápadt és fehér… Ez a lány heteken és hónapokon keresztül, miközben alig tudott állni, nem hogy járni meg dolgozni, állni alig tudott. Mindig reggelre összeszedte magát, hogy amikor ott kell állni, hogy akkor el ne vágódjon. Mert hát ha elvágódik, vége, akkor aztán vége. Azt mondja Edith Eva Eger, hogy „Döbbenten néztem, hogy hogyan szedi össze magát nap mint nap, és minden reggel képes kibírni a sorakozót, és utána meg már, na, valahogy segítünk neki, meg valahogy kibírja. Nem is értettem, hogy ezt hogyan csinálja. Beszélgettem vele. <<Te hogy, hogy bírod? Neked mi ad erőt?>>” S akkor azt mondja ez a nő, ez a fiatal lány. <<Te, hallottad, karácsonykor fölszabadítanak minket. Karácsonyra… Hát az már csak négy hónap, karácsonyra. Négy hónap. Karácsonyra… már csak két hét.>> Azt mondja Edith Eva Eger, hogy „Karácsonyra persze, hogy nem szabadítottak föl. Másnap reggelre ő már nem élt.” (56:50)

Ezért mertem azt mondani, hogy amikor valaki alkudozik, az értékes. Mert ebben az alkudozásban, hogy „Ebbe csak beledögleni lehet. De karácsonyig oké. Jó, ha karácsonyig, na akkor ezt a részét én megcsinálom. A semmiből visszahozom magam, fogok ott bírni állni a sorakozón. Na, akkor ez az én részem. Karácsonykor jön a megmentés, és akkor én karácsonyig bírom.” Látjátok, hogy ez mennyire jó a megküzdés szempontjából. Hogy ez nem nevetség tárgya, vagy milyen, na, most alkudozik. Hogy akkor…Értékes, pont úgy, mint a kompromisszum egy kapcsolati konfliktusnál. Hmm. Most itt megállnék, csak azért, hogy látjátok, micsoda egészen különböző, különböző magatartásformák. De nagy dolog, hogyha látjuk a jelentésüket, meg azt, hogy ez egy folyamat, és hogy amikor éppen valaki a tiltakozásban van, akkor nem viszünk oda egy reflektort. „De hát világos a diagnózis, nem? Most mennyi időt töltesz el a hazudozással?” Ugye… látjuk, hogy most szedi össze az erejét, nem lenne jó, ha itt maradna, de ez egy fontos fázis. Amikor valaki dühös, akkor azt mondja. „Óh, érjen már ez véget! Ez hihetetlenül macerás.” De közben, hogyha elkezdek, hogy „Mert izé…”, kihúzom az erőforrását. Az alkudozást sem becsülöm le, mint ahogy a kompromisszumot. (58:30)

4. Depresszió

Na, itt egy picit nehéz helyzetbe kerülünk, mert a negyedik, amikor rájövünk, hogy tulajdonképpen érettebbek vagyunk annál, mintsem hogy egy ősi gyermeki, vagy archaikus megoldással, valami alkudozással tartsuk fönn az egyensúlyunkat, mert tudjuk, hogy ez nem ilyen. „Karácsonykor nem jönnek. Pont karácsonykor nem jönnek.” Halljátok ezt a gyermeki fantáziát? „Karácsonykor… jönnek, és fölszabadítanak minket, pont karácsonykor.” Akkor rájövök, hogy hát ez nem így… „Most pont karácsonykor, pont december… szentestére?” Amikor a helyzetemnek ezt a drámaiságát átélem, akkor nagyon sokan tehetetlenné válnak, átélik a kiszolgáltatottságukat, és depressziósak is lesznek. Akkor fekszenek, és egyszerűen már nem számít semmi. Ezt mondják. (59:35)

És te jössz, még két hete sírtál a lépcsőfordulóban, hogy hogyan beszél veled az anyád vagy az apád, és akkor most mész, és kérdezed tőle. Még úgy mész, hogy félsz, hogy most milyen botrány lesz? Mész, és azt mondod „Na, anya! Hoztam neked húslevest, mert múltkor az nagyon ízlett. De hogyha akarod, hát most már olyan finom gyümölcslevest is… Friss gyümölcsből tudok neked gyümölcslevest, olyan tápláló, tele van vitaminnal. – Mindegy, lányom. – Na, de hát csak… döntsd el, hát melyik leves legyen. Tényleg, tehát melyiket szereted? Annyira finom volt ez múltkor, és tudod, azt a finom… Hozok… De tudod, hogy hozok hozzá tejszínhabot, a habot, tudod, a habot, és akkor… – Ugyan, milyen habot…? Nem lányom, tedd csak le, és mehetsz nyugodtan. Menj csak. Neked olyan sok dolgod van, nem akarlak föltartani. Menj csak! Tényleg, jól vagyok, hát látod, mindenem megvan, menj csak.” Depressziós. (60:55)

De ez nem az a fajta depresszió, amikor úgy, értitek, az életútján valamikor, hanem ennek a folyamatnak a részeként. Ezt úgy is mondhatnánk, de nem akarom erőltetni a párhuzamokat, mert az első háromnál nagyon világos a párhuzam. Ha nagyon erőltetni akarnám a párhuzamot, akkor azt mondanám itt, hogy ez az alkalmazkodás, mégpedig ahhoz a helyzethez, hogy ebből egyszerűen nem lehet mit. „Jó, hát akkor…” Tudjátok, mint amikor a házasfelekkel az történik, hogy „Nekem annyira fontos lenne, hogy ne a kétrétegű üveget szereltessük be, hanem most megvan az az 1,3 millió, hogy vegyünk már egy jobb autót. Énnekem annyira jobb lenne az a jobb autó!” S akkor te szokás szerint érvényesíted magad, és „Ne mondjál már botorságot! Milyen autó? Hát a fűtésszámlán be kell… most akkor műanyag az nagyon jó. Tudom, hogy nem olyan szép, mint a fa, de 1,3 millióból pont kijönne, és akkor, hát…na. És tényleg, az otthonérzésem is egészen meg fog változni. Amikor látni, hogy kétrétegű üvegek, hát… jaj. És ezt már régen terveztük, ezt te sem mondhatod, hogy ez nem volna jó.” S akkor te itt (1) vagy, és azt mondod „Nem t’om, annyira akartam volna egy autót, annyira. Hogy ezt nem is tudom megmondani, hogy miért, de ezt annyira. Jó az az egyrétegű ablak. Persze, hogy ki kéne cserélni, de… Nem t’om, amikor ülök az autóban, az nekem annyival több.” (62:40)

Tudjátok, a ma világában az autó énszimbólum, énszimbólum, annyira. És amikor te egy kicsit se veszed számításba azt, hogy nekem vajon miért fontos az autó, hanem csak érvelsz, hogy „Azért kétrétegű üveg… és nézd meg, számoljuk ki. Na, az autót… akkor most 1 év múlva mennyit ér az az autó? Jó, hát most beszéljünk akkor felnőtt módjára. Mennyit ér az a rohadt autó 1 év múlva? 1,2-ért veszed, még ráköltesz, akkor 800 ezer. 2 év… 600 ezer, 3 év múlva kuka. Na, akkor kidobtunk 1,3 milliót, mert azért vannak járulékos költségei is. Plusz akkor a biztosítás… A kétüvegű ablak nem hogy nem kér pénzt, nem kell olajcserét csinálni a műanyag tokon, hanem most számoljuk ki. Hát de tudod, hát tessék, itt a kalkulátor, nézd meg. Nagyon jó ez a kalkulátor, nézd meg, azt jelenti, hogy a két év alatt behozza már a felét, négy év alatt ott vagyunk. Most akkor miről beszélünk? Most nem, ezt csak te nem érted?” Milyen energetizált vagyok, látjátok? (63:50)

Akkor én itt (2) vagyok, ugye én voltam ez az autós fiú, és azt mondom. „Én nem is tudom, hogy… hát… már kétéves koromban… hatéves koromban a mecsi, a mecsik. Akkor tízéves koromban kaptam pályát, tudjátok, és akkor tsss, tkkcs, másodperces stopperrel mértem, hogy melyik a leggyorsabb. Hahha! Hát napokat eljátszottam. Áthívtam a Robit, és khhsss! De a rohadéknak volt egy Ferrarija, az mindig gyorsabb volt.” Nem az autóról van szó, hanem hogy az autó jelent nekem valamit. És hogy valójában el tudom fogadni egy kompromisszummal, hogy legyen a kétrétegű üveg, akkor, hogyha azt élhetem meg, hogy egy olyan nővel élek, aki érti, hogy ez nekem miért fontos. Ha egy olyan nővel kell élnem, aki kiabál velem, és azt mondja „Te egy önző dög vagy. Neked csak az számít, hogy…”, akkor tulajdonképpen kivel élek? Elvileg ő a legfontosabb ember az életemben, és valami mély vágyamat, egy ilyen gyerekkori álmomat nem hogy nem érti, hanem kigúnyolja. Hát most ne is haragudjatok, de egyszerűen elmegy az egész életkedvem. Most akkor beszélhetünk még, hogy most akkor mi legyen, mi legyen ebédre. „Tudod mit, tök mindegy. Most ezek után, hogy kiabáltál velem, hogy a rohadt autó… te egy önző dög vagy… Mindegy, hogy mi lesz ebédre. Csinálj, amit akarsz. Úgyse számít. Akkor legalább ne csináljunk úgy.” (65:50)

Elég komor előadás ez, nem? Pedig hát éppen meg kéne becsülnöm benneteket. Tehát a negyedik fázis a depresszió. Azért, mert szembenézek a saját tehetetlenségemmel, hogy élni akarok, de meg fogok halni, és most ezzel tényleg, tényleg jogosan mondom azt, hogy ezzel nem tudok mit csinálni. „Éveken keresztül, mióta ismerjük egymást, 12 éve próbálom elmondani neked, hogy az az autó nekem miért több, mint egy autó. De egyszerűen látom, hogy egyetlen gondolat nincs meg nálad, ami énnekem a gyerekkoromtól kezdve valahogy fontos. Semmi nem ment át ebből.” Tehát van egy jogossága annak, hogy azt mondom „Jó, hát akkor…” És most akarok valamit kihangsúlyozni. Ezért van az, hogy nagyon sokan úgy választják az alkalmazkodást, mint hallgató a… Hallgató? Mint haldokló a depressziót. Hogy ülök, és azt mondom „Jó, hát akkor tessék. Elválni nem fogok, akkor… legalább ezek, ezt a leveses színjátékot hagyjuk. Főzzél, amit akarsz, oda fogok ülni. De legalább ne szórakozzunk egymással.”, és az alkalmazkodásba beledöglök. (67:20)

Ezért szoktam nagyon-nagyon hangsúlyozni, hogy nem az alkalmazkodás a probléma, hanem hogy a szabadságom, ha nincs meg az alkalmazkodás során, ha nem szabadon alkalmazkodom. Márpedig itt ez történik. Mikor valaki haldoklóként azt mondja „Hát ennek egyszerűen vége.” ez olyan, mintha nem csak az életből vonnák ki, hanem azt mondanák, hogy „Itt teneked már nincs lapod. Nincs, te már semmit nem rakhatsz oda, semmit. Hát te, a neved már nem számít, hiába, nem mond… tök mindegy, mit mondasz. A halál meg se hallja, hogy te miket okoskodsz.” Ha ez a fajta alkalmazkodás jön létre, az – és valaki mondjuk így marad – az végtelenül szomorú, az szívet tépően szomorú. (68:10)

5. Belenyugvás, elfogadás.

De most jön az ötödik fázis. Akkor nézem… Ú, az időérzékem, hát el is vesztettem, annyira bele… Ahh, és pont, nézzétek, most pont… Pont a halálig sikerült eljutni, de… Az ötödik fázist úgy hívják, hogy – a szó legjobb értelmében – elfogadás. Nem beletörődés, mert a beletörődés itt (4) van, mikor beletörődök, akkor tök mindegy minden, az a depresszió. Nem, valamiképpen elfogadom. Mi ez az elfogadás? Az elfogadás mutatja a legvilágosabb párhuzamot az együttműködéssel. Mert az elfogadásban az a gyönyörű, ha csak a beletörődés van, alkalmazkodom a halálhoz „Ennyi! Akkor te győztél. Akkor ugyan nekem már nem osztottak lapot.”, akkor van az, hogy „Hát ebbe csak belepusztulni lehet.” De mikor valaki azt mondja… Most túlmentem már a tiltakozáson, túlmentem a haragomon, az alkudozáson, túl a tehetetlenségen, és most azt mondom. „Na, rendben van, tudom, elfogadom, világosan látom a halál erejét, világosan látom a realitását. De azt is, hogy még élek. Azt is. Ezért én most együttműködök a halállal. Nem tagadom, nem kísérletezek valamit, nem is pusztulok el hamarabb, egy másodperccel (Egészségedre!) Egy másodperccel se! Hanem együttműködök.” Ez mit jelent? (69:40)

Hadd mondjak egy történetet. Volt egy férfi, ott volt a Gulagon, és érezte, hogy nagyon legyengült. Azt mondják, nem tudom így van-e, hogy sokan, amikor, amikor már nem sok idejük van, azt nagyon tudják érezni. Valahogy olyan hihetetlenül világos, hogy hogyan van. Azt mondja, aki beszámolt erről, hogy ez a férfi feküdt ott a priccsen a Gulagon, és pontosan tudta, hogy meg fog halni. A következő gondolata támadt. „Meghalok, ez tuti. De van még az ételosztás, ilyen kis cipó, meg a leves. Nekem már nem érdemes megennem. De ha most itt fogom és meghalok, és ennyi, akkor ki tudja hány cipó, meg mennyi leves…” Ezért úgy döntött, hogy a levesét olyan óvatosan, és a cipóit odaadja a többieknek. 6 napon keresztül már nem ette meg sem a levest, sem a cipót, hanem odaadta a levest is, és a cipót is. Mert azt mondja „Addig tudom ezt odaadni nektek, amíg még élek. És még élek! Minden egyes perc, amíg még élek, lehetőség, hogy a cipómat és a levesemet odaadjam nektek. Hiszen én meg fogok halni.” Ebben a társaságban volt egy pap, és a pap írta le azt a történetet, hogy mit jelentett neki az, hogy valaki a kenyerét odaadja neki egy ilyen helyzetben. (71:35)

A másik, csak ami, ami… biztos hallottátok, mindig óvatos vagyok. Nem szoktam ilyen aktuális dolgokat, de hogy most a… Megint volt egy iskolai mészárlás, ugye, és akkor körbejártak a képek, hogy egy néger gyerek, egy fiúcska, az mikor hallotta, hogy jönnek, és lövöldözik valaki, ugye ez az első pillanat. Ilyenkor szeretjük tagadni, ugye, és akkor bebújni akárhova, hogy hátha akkor nem jön értem. Ugye, vagy akkor valami. Haragudhatunk, átmehetünk egy csomó fázison, és ez a fiú azt mondja, hogy „Odaállok az ajtóba, nem engedem be.” Talán olvastátok ezt. Ez a srác odaállt az ajtóba, és fogta az ajtót, hogy az osztályterembe egyszerűen ne tudjon bemenni. Hát persze, hogy odaért, és be akart menni. De nem tudott bemenni, mert a gyerek ott állt, és fogta az ajtót. „Ezek meg az osztálytársaim… Meg akarom őket menteni. Hát ha rajtam múlik. Amit tudok, megcsinálom.” Ötször átlőtte az ajtót a támadó, és a lábába, a hátába… és végül ez a srác, aki ott állt az ajtóban, persze összecsuklott, összeesett, de a támadó elment. Most megvannak a képek, ott fekszik ez a gyerek, infúzió, minden, és akkor gyűjtik neki a dollárokat a fölépüléshez. (73:10)

Ezt nevezem együttműködésnek. Azt mondom „Ez itt a halál, jön a halál. De én most csinálok vele valamit, kitalálom, hogy mit kell a halállal csinálni. Most legyőzni nem tudom, ez nem ilyen kérés, hogy legyőzöm. De kitalálom, hogy mi lehet az…” Ezért mondhatnánk azt, hogy óriási jelentősége van, amikor egy belső konfliktusból végül valamiféle kreatív együttműködésig tudok eljutni, hogy a belső részeim képesek együttműködni. Nem tagadom a halált, de nem is adom át magam neki.

Nem is akarom folytatni. Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (74:05)