Mk 9,2-10 - Nagyböjt 2. vasárnapja

Isten szól hozzánk.

Olvasmány (Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18)

Isten próbára tette Ábrahámot és így szólt hozzá: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Akkor ezt mondta neki: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a helyen, amelyet majd mutatok neked.” Amikor megérkeztek a helyre, amelyet Isten mondott neki, Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, kinyújtotta kezét, és vette a kést, hogy feláldozza a fiát. De az Úr angyala rászólt az égből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” „Itt vagyok” – felelte. Az angyal folytatta: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent, és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem.” Amikor Ábrahám fölemelte szemét, látott egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Ábrahám odament, megfogta a kost és feláldozta égőáldozatul fia helyett. Azután az Úr angyala az égből másodszor is szólt Ábrahámhoz, és mondta: „Magamra esküszöm – ez az Úr szava –, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat nem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak. Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét; utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját. Utódaid által nyer áldást a föld minden népe, mivel hallgattál a szavamra.”

Szentlecke (Róm 8,31b-34)

Testvéreim! Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Kiemel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk?

Evangélium (Mk 9,2-10)

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.

Vasárnapi beszéd

Múlt vasárnap azon elmélkedtünk, mit is jelenthet számunkra az, hogy „betelt az idő, közel van Isten országa, térjetek meg és higgyetek az evangéliumban”. Arról szóltunk, hogy ez nem egy programbeszéd, hanem személyek közötti találkozásnak a tapasztalatából érthető, átélhető és értelmezhető. Azután most szeretném tulajdonképpen azt a vonalat folytatni, mégpedig ahogy az olvasmányban azt hallottuk, hogy Isten azt mondja „Fogd a fiadat!”, aztán az angyal azt mondja „Vedd csak onnan le! Isten azt nem kéri tőled.” Tulajdonképpen hogyan tudjuk eldönteni, hogy azok a belső hangok, amelyek megszólalnak bennünk, hogy azok valóban Istentől származnak-e.

Azért is szeretnék erről egy pár percet beszélni, mert épp az utóbbi napokban, ahogyan talán többet jöttök gyónni, vagy többen jöttök, ki tudja ezt pontosan, minden esetre újból és újból találkoztam ezzel a jelenséggel, hogy Isten ezt mondta, vagy Isten ezt kéri, tudom, hogy Istennek az az akarata… Valahogy, valahogy mindig egy kicsit fáztam a mondataitoktól. Valahogy az volt bennem, hogy „De biztos, hogy így van? Biztos, hogy csak ez…?” S akkor arra gondoltam, hogy na, azokat a tapasztalataimat szeretném megosztani veletek.

Az első, hogy hogyan fedezhetjük akkor föl, hogy Isten szava milyen is. Egyrészt nagyon-nagyon személyes, nagyon itt és most, nekem szól, de közben egyetemes is, és a kettő egyaránt érvényes. Nagyon személyes, és nagyon egyetemes. Ezt miért hangsúlyozom? Mert találkozom lelkes fiatalokkal, akik hallják az ő nagyon személyes megszólítottságukat, és rögtön indulnak, és mindenkinek megmondják, hogy ki hogy csinálja. Nincs még meg ez a finom megkülönböztetés, hogy „Isten ezt nekem mondta”, de másnak nem biztos, hogy ezt mondja. Ezt nekem mondta, és most én ezt megpróbálom elmélyíteni magamban, a személyemben aktualizálni, mit is jelent. És hogy ezt az érzékenységemet kibontani, hogy miután Isten nekem nagyon személyesen mondott valamit, valószínű, hogy neked is úgy mondja. Ezért nekem nem az a dolgom, hogy rögtön így mondjam, meg úgy mondjam, és rögtön valami általános szó legyen belőle, hanem egy érzékenységgé váljék ez a Szentlélek Istennek a sugallataira.

Ide érvényes az is, hogy személyes és egyetemes, ez azt is jelenti, hogy nem egyszer hallom, akár még a gyóntatóban is, hogy jön valaki, azt mondja „De olyan mélyen átéltem, hogy ez kitöltötte az egész személyemet, és hogy annyira-annyira ott voltam benne.” És mondjuk ez egy házasságtörés. Hát, amikor Isten valamit mond és sugall, akkor biztos, hogy nem sugall valami bűnt. Az egész biztos, hogy nem vezet valami ilyen irányba. Ezért ez a kettő nagyon összetartozik egymással, és természetesen a saját emberi természetünk gyöngesége okán lehetséges, hogy ezt az összetartozó értéket nem látjuk a maga összetartozásában, hanem csak az egyikre van valami nagyon éles fülünk, mondjuk a nagyon személyesre, és elvész az egyetemes. Vagy a nagyon egyetemesre, mindenki, mindenki, mindenki… és utána vakargatom a fejem 50 évig „Jó, de énvelem mi van? Jó, de most akkor én mit csináljak? Tessék segíteni nekem!”

Tehát az egyik, hogy személyes és egyetemes. Az lenne a föladatunk, hogy amikor érzünk valami nagyon személyeset, akkor rögtön nézzük meg, hogy ez azt az ítélet próbáját hogyan állja ki – most egy kicsit szigorú kifejezést használjak – hogy mennyire egyetemes. A kettő együtt van.

Aztán a második. Isten szava kétség kívül nagyon gyakran fölszólít. Van, aki kifejezetten ezt mondja, hogy parancsol, sőt mások azt mondják, hogy kihívást ad. De ez mindig együtt van a szabadsággal. Mikor ezért azt hallom valakitől „Tudom én atya, mi az Isten akarata, de hát egyszerűen semmi kedvem hozzá. Hát szóval én mindent kívánok, csak ezt nem. Jaj, csak ezt ne mondta volna. Most már tele vagyok bűntudattal, szégyennel, meneküléssel.” Akkor tudhatjuk, hogy megint csak valaminek az egyik részét érzékelte csak. Csak ahhoz tudott közel jutni, ahhoz, hogy „Na, talán Istennek ez az akarata vagy terve.” És mi az, amitől messze van? A saját szabadságától.

Ezért amikor azt gyanítjuk, hogy Istennek van valamilyen akarata és terve és szándéka, és ez a világosabb rész, akkor nagy valószínűséggel hogy fontos megpróbálnunk kidolgozni, és közel kerülni a belső szabadságunkhoz. Mert Isten akarata ebből a belső szabadságból tud igazán kibontakozni és megvalósulni. Persze aztán vannak olyanok is, akik nagyon szabadon élnek, fütyörésznek, mint a rigó, de Isten akaratával nem nagyon találkoznak. Kétség kívül mind a két irányba tudunk sarkítani. Tehát akkor a második gondolat így szól, hogy egyaránt van az, hogy Isten terve fölszólítás, parancsolás, kihívás, de közben ez a szabadságban születik meg. Olyan gyönyörű az egyház tanítása: a hit a szabadságból fakadó tettekben bontakozik ki. Hát akkor nem csak akarat, hanem szabadság, és a kettő együtt.

Aztán a harmadik így szól. Kétség kívül, mikor Isten szól, mint az ószövetségi történetben is, ez általában egy nagyon mély tapasztalattá válik, egy életre szóló tapasztalattá. Amikor Isten szól, egyszerűen azért, mert az ő szava, az sosem csak éles, sosem csak parancsol, sosem csak utasít, sosem csak kihívás, hanem ilyenkor átélhetővé válik, hogy mit jelent, hogy olyan valaki mondja, aki szeret. Hogy az mindig olyan szó. Annak a legmélye mindig az emberi szívet megmelengeti. Hogy ez egy olyan szó, hogy azt olyan valaki mondta, és ez átjár, és… az olyan szó. Ebben ez az érdekes, hogy miközben olyan szó, azért lehet nagyon határozott. Egy olyan szó, de azért úgy megmondja, ahogy van. De közben az egy olyan szó. És ez mindig együtt van, és valaki nagyon érzékenyen tudja hallani Isten parancsát, és egyáltalán nem melegszik meg a szíve. Mások pedig hajkurásszák a szív melegét, de nem szívesen hallják a parancsokat.

Az Isten szava mindig egységbe foglalja ezt a kettőt. Valamit, ami fölszólít, valami követelményt is állíthat elém, és közben melengeti a szívem. Ez azt is jelenti, hogy miközben valami nagy élménnyé is válik az Istennel való találkozás, aközben ez mindig valamiféle alázatra, vagy szelídségre indít, nem pedig arra, hogy „Na, nekem szólt az Úr.”

Ezért ezt… nehezen tudom ezeket az élményeimet elfelejteni, mikor valaki jön hozzám, és azt mondja, neki az Úr megmondta, hogy énnekem mit kell csinálni. Egész részletesen megmondja, hogy nekem hogy kell ezt vagy azt, vagy ővele hogyan kell együttműködnöm. Akkor tudjátok, ilyenkor nem tudok mást tenni, megígérem neki, hogy egy pár napot imádkozom efölött a kérdés fölött, mert annak örülök, hogy neki ez ennyire világos, de nekem az Úr nem szólt még róla, és hogy ez kétség kívül, hogy muszáj tisztáznom, és nagyon komolyan veszem, hogy ő azt mondta, hogy nekem ez lenne a dolgom, de nekem ezt egyeztetnem kell Istennel, és nem valószínű, hogy neki mást mond, mint nekem. Akkor ezt valahogy… Tudjátok, lelkesülten valaki mondja, hogy nekem ezt már nem kell megimádkoznom, nem, mert ő megmondja, hogy az hogy van. Akkor a következő így szól, mikor valakinek Isten megmondja, az általában nem valamiféle, egy ilyen gőggel jár együtt, hogy Istennel most beszéltem, nem ez a természete, hanem sokkal inkább az, hogy elfog bennünket valami alázat és szelídség. Kissé úgy rebeg a szemünk, hogy most ezután hogyan is kell élni. Mert mi nagyon határozottan láttuk, de hát az emberi természetünk is bekopog ilyenkor. Ez a harmadik gondolat.

Közben még azt is szeretném nagyon hangsúlyozni, gyakran valaki mondja „Isten így mondja, és úgy mondja…”, egész dühödtek tudnak lenni emberek. Mások nagyon szomorúak tudnak lenni, megint mások rettenetesen komorak. S akkor ebben a dühödtségben, a szomorúságban, vagy a komorságban úgy tudják ilyen éles szemmel nézni, hogy „Mikor kinek pontosan mit kell csinálni?” Nagyon pontosan tudják, hogy ez pontosan hogy van. Olyan, mintha mindig a bűnt szimatolnák. Amikor valaki hallja az Istennek a szavát, akkor mindenhez van kedve, csak a bűnt nem szimatolni. Tudjátok, akkor az úgy átmelengeti az ember szívét, és éppen nagyon természetesen, valami szelídséget és alázatosságot hoz, és egyáltalán nem irányítja a figyelmünket arra, hogy aztán az életünk valami szomorúságban, komorságban, dühödtségben vagy keserűségben zajlódjék.

Aztán a negyedik gondolat, ez így szól. Isten szava hallatlanul egyszerű, és amilyen egyszerű, persze olyan határozott is tud lenni, de nagyon egyszerű. Ez az egyszerűség mikor találkozunk vele, nagyon fölszabadító erejű. Miközben nagyon egyszerű, és közben határozott, aközben sosem tagadja az élet bonyolultságát, sohasem. Mikor valaki jön, és azt mondja „Jaj Feri! Ez annyira bonyolult.”, akkor tudom, hogy Isten szavát még ott a szíve mélyén nem hallotta a témára vonatkozóan. Mert persze, hogy bonyolult, de mikor Isten szól, akkor a nagyon bonyolulthoz nagyon egyszerűen szokott hozzászólni, olyan végtelen egyszerűen és természetesen, hogy azt mondjuk „Hűha! De tényleg, hát ez a lényeg.” Mikor úgy bólintunk, és azt mondjuk magunkban „Mindaz igaz, tényleg nagyon bonyolult, sose fogom teljesen átlátni. De hát ez a lényeg. Milyen egyszerű!” És ez az egyszerűség gyakran kapcsolódik a nehézséggel. Azt mondjuk, nagyon egyszerű, de egyáltalán nem könnyű.

Ezért is lehetséges az, hogy Istennek azt a nagy egyszerű és egyértelmű szavát nem szívesen engedjük közel. Mikor közel engedtük magunkhoz, akkor azt mondjuk „Te jó ég! Ez tényleg annyira egyszerű.” Ezután már nincs mit hozzátenni, vagy érvelni, meg egyszerűen nincs erre szükség. De ez az egyszerűség nem egyszer valamilyen nehézséget hoz, és ezt a nehézséget nem szívesen vállaljuk. Inkább elvagyunk abban, hogy annyira bonyolult. És hát persze nagyon bonyolult. Tehát a negyedik gondolat így szól, hogy egyszerű, és ez az egyszerűség úgy fölszabadít az alól, hogy elterelődjék a figyelmünk a lényegtől. Ez az egyszerűség nem egyszer megerősít bennünket abban, hogy „Jaj de jó! Hogyha ez ennyire egyszerű, akkor ezt a nehézséget fogom tudni vállalni.” Addig nehéz, amíg magam se tudom, hogy hogyan van.

Aztán a következő, hogy Isten szava mindig föltárja azt hogy hogyan tartozunk össze egymással, ez mindig megjelenik benne. Isten szava sosem beszél arról, hogy hogyan ártsunk egy másik embernek, hogyan bántsunk egy másik embert, vagy hogyan bánjunk rosszul egy másik emberrel – ez elképzelhetetlen. Miközben fölfedezzük azt, hogy kincsek vagyunk, hogy egyediek vagyunk, és rendkívüliek, egyéniségünkben is, de persze a közösségeinkben, a csoportjainkban, felekezeteinkben és az egyházainkban, miközben mindennek az örömét át tudjuk élni, Isten sosem hivatkozik bármi ilyesmire, hogy aztán rosszul bánjunk ez alapján valaki mással. Isten nem hivatkozik értékekre, hogy aztán rosszul bánjunk valaki mással.

Ezért a záró gondolat így szól. Valahogy ez a kettő mindig együtt van, és nekünk mindig érdemes a két fülünket használni, hogy hogyan van az, hogy megerősít bennünket Isten az önazonosságunkban, hogy mit jelent, hogy én ez vagyok, és mit jelent, hogy ilyen vagyok, és közben az önazonosságunk megerősödése sosem másokkal való szembenállás révén történik meg. Hanem miközben megerősödik az önazonosságom, elmélyül bennem annak a tapasztalata és annak a nagyon egyszerűsége, hogy összetartozunk egymással, és ezért Isten sosem mondja azt, hogy hogyan bántsunk másokat, hogyan bánjunk rosszul másokkal; mindig az ellenkezőjét mondja.

Ezért a záró gondolat így szól. Milyen nagy dolog az, hogy az Istennel való találkozásaink és tapasztalataink a legmélyebb önazonosságunkat fejezik ki és táplálják. Mégpedig úgy, hogy föltárják számunkra azt, hogy közünk van egymáshoz.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )