Szándékos vakság - Az alapvető ős belső konfliktusok.

2018.02.27.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket, örülök, hogy itt vagytok!

Milyen érdekes ez, hogy kedden mindig esik a hó. Most már hetek óta mindig így van, hogy egyébként nem, de kedden aztán esik. Szóval, nagyon ki kell tennem magamért, hogy kifejezzem a megbecsülésemet irántatok. Nem tudom, hogy mikor tartottam pulóverben utoljára előadást. Annyira jól esik. Lehet, hogy majd leveszem, de nagyon szép, karácsonyra kaptam, karácsonyra, igen, igen. Köszönöm! Hát ennyi volt ma akkor ez… Szóval. (00:35)

Egyébként két élményem hamarosan eszembe jut. Már nem a hamarosan… ez most azt jelenti, hogy már eszembe jutott, hogy… Csíkszeredán tartottam pár évvel ezelőtt előadást. Olyan hideg volt, hogy behúzódtam a kazánházba, mert a kazánház volt a legmelegebb hely, és ott a kazánházban fölraktam a lábamat, és uuueeeee, próbáltam úgy csinálni, hogy minél később kelljen kezdeni az előadást, és hogy az emberek minél hamarabb befűtsék a termet. Ez, ez az egyik ilyen fázós előadási élményem, Csíkszereda. De a legdurvább Sepsiszentgyörgy, mert ott meg kifejezetten nagyon kedvesen mondták, hogy „Nagyon sajnáljuk, de hát ugye most a maga előadására nem fogjuk befűteni az előadótermet.” Mondták amolyan egyszerűen és világosan. De legalább tudtam, hogy erre ne is számítsak. Na jó, de értitek, decemberben Sepszibe’, az azt jelentette, hogy két pulóver, kabátban kezdtem el az előadást. A nézőtéren mindenki durván pulóverek, zoknik, minden. Sőt, asszonyok… sapka. Na, hát szóval ehhez képest, értitek, hát királyság van. (01:50)

Szándékos vakság

Ismétlés

Miről beszélünk? Első: szándékos vakság. A szándékos vakság öt tényezője. Első, hogy közkeletű hiedelem. Második, az ezt megerősítő, aláhúzó érzelem. Harmadik, az ezekkel együttműködő énkép. Általában ugye pozitív érzés, pozitív énkép. Negyedik, hogy az adatok, az információk – mondjuk így egyszerűen – az igazság tudható, hogy nem így áll a helyzet. Az ötödik, hiába tudjuk az igazságot, hogy nem így áll a helyzet, az igazság ismerete önmagában nem hoz változást. Ez a nagy témánk. (02:40)

Így jutottunk el oda, rendben van, mi az oka. Már nagyon sok okról beszéltünk, de most a nagy ok, amiről szólunk, a konfliktuskerülő természetünk. Amikor kerüljük a konfliktust, ez a konfliktus lehet külső vagy belső konfliktus. Egyszerűen nem lehet emberi életet úgy élni, hogy elkerüljünk minden külső konfliktust. De ami meg különösen is izgalmas számunkra, hogy arról tudunk beszélni, hogy léteznek az emberi természettel együtt járó belső konfliktusok, amolyan ős belső konfliktusok, és akármit teszünk, ezek az ős belső konfliktusok szorongást keltő módon mindig is jelen vannak, mert egyszerűen az emberi élet realitásához tartoznak. A szándékos vakság okai között ott van – emlékeztek, ezt emlegettük – hogy szeretnénk a pozitív érzelmi világunkat fönntartani, és mindent, ami negatív érzést hoz, szorongást vagy aggodalmat, bizonytalanságot, azt meg szeretnénk távol tartani magunktól. (03:40)

Így jutottunk el oda, hogy nagyon érdekesen össze tudtuk vetni, hogy… össze tudtuk vetni azt, hogy a belső konfliktus leírása, amihez előszeretettel nyúltunk egy olyan témához, ami egy ős belső konfliktus, ez az élet-halál belső konfliktusa bennünk. Vagyis hogy meg fogunk halni, de élni szeretnénk. Hogy élni akarunk, de tudjuk, hogy előbb-utóbb el kell mennünk. Kihagyhatatlan belső konfliktus. (04:10)

Ezért a haldoklás témáját hoztuk ide, mert ráadásuk Elizabeth Kübler-Ross öt pontban nagyon világosan leírja, hogy hogyan játszódik le ez a folyamat, a belső konfliktusnak a lépéseit hogy tudjuk leírni. Miután ebben az évben nem csak mély fúrásokat végzünk, hanem állandóan összefüggéseket is igyekszünk látni, ezért ezt összevetettük azzal a szakirodalommal, ami a társkapcsolati konfliktuskezelő technikák vagy módok. Érdekes, hogy itt is öt van, és a kettő gyönyörűségesen párhuzamba hozható, és megfeleltethető egymásnak anélkül, hogy ez a két szakirodalom kellett volna, hogy egymást ismerje. (04:55)

Akkor csak egy gyors ismétlés. Emlékeztek, mikor kiderül, hogy van három hetem, akkor egyszer csak jön a tiltakozás. Tiltakozás (tagadás, ellenállás). Tiltakozás. Ez azt jelenti, hogy ez megfeleltethető a kapcsolati konfliktusokban az érdekérvényesítésnek. Hogy úgy kezelek egy konfliktust, hogy úgy kell lennie, ahogy én mondom. Ahh, dehogy ennek feleltethető meg! Ez a helyzet, amikor tiltakozom, és azt mondom, elképzelhetetlen, lehetetlen, annak felel meg, amikor kilépek a konfliktusból. „Nem, ez nincs is! Nem, kilépek, eljövök onnan. Nem!” (05:40)

Második lépés úgy volt… hát most hogy rakosgassam, na, most össze vagyok zavarodva. Nem lesz ott szék. Azt mondja… És el kell tolnom, ezt már múltkor olyan jól megorganizáltam. Második lépés, jön a harag. „Ez lehetetlen!”, és akkor a harag valamilyen irányba megy. Nem akarom hosszabban mondani. Na, itt szaladtam előre. Társkapcsolati konfliktusban például na ez feleltethető meg annak, hogy úgy lesz, ahogy én akarom. De ugye a harag vereséget szenved a haldoklás folyamatában. És akkor egy kicsit visszaveszünk az arcunkból, elnézést a kifejezését, és azt mondjuk „Jó, jó, elismerem, hogy elég erős vagy. Jó, jó, belátom, hogy azért van benned… Jó, hát akkor kössünk kompromisszumot! Ugye, de ezt itt úgy hívják, hogy alkudozás. De jó, neked eszedben van. Alkudozás. De mondjuk egy társkapcsolati konfliktusban ez a kompromisszum kereső konfliktust kezelő stratégia. (06:45)

Negyedik lépés, mikor az alkudozással nem sokra mentünk, tulajdonképpen itt átéljük a tehetetlenséget, és olyan értelemben megadjuk magunkat, hogy azt mondjuk „Jól van, akkor legyen úgy, ahogy a halál akarja. De akkor meg minek élek még?” Jön a depresszió. „Jó, akkor, akkor most minek ébredek még föl? Akkor most miért eszem meg a húslevest? Akkor most mi értelme, hogy bejöttél még látogatni? Hát úgyis meghalok.” Tehát… Ez megfeleltethető annak, mikor egy kapcsolati konfliktusban azt mondom, hogy „Jó, rád hagyom, legyen úgy, ahogy akarod. Egyáltalán nem vagyok tőle jól, csak rád hagytam. Ugye, engedek. (07:30)

Az ötödik, jó esetben és nagyon gyakran történik az, hogy ezt a fázist nem is látjuk. Nem látjuk, mert annyira belül játszódik le. Ez pedig az, hogy valaki valahogyan a halállal elkezd odabent szót érteni, s valahogy megegyezik a halállal. De úgy, hogy nem egyszerűen csak beletörődik, vagy belepusztul, mint amikor van egy házastársi konfliktus, és akkor az egyik enged, és azt mondja „Jó.”, és az az ára, hogy boldogtalan lesz. Itt túlmegyek ezen, a depresszión, és azt mondom, hogy… És ezt nevezhettük így el, hogy elkezd valaki kreatív módon együttműködni a halállal. Ez pontosan megfeleltethető annak, amikor egy társkapcsolati konfliktusban nem kompromisszumot keresünk vagy találunk, hanem együttműködünk. Az együttműködésnek mindig az a kulcsa, és ez a különbség a kompromisszumos megoldástól, ezt nem szokták nagyon sokan világosan látni. Hogy a kompromisszumos megoldásnál fönntarthatom továbbra is, hogy én vagyok a jó, te meg a hülye, nekem van igazam, te tévedsz, de jól van, akkor legyen úgy. Az egy kompromisszum. (08:50)

A kompromisszumnak nem föltétele, hogy megbecsüljük egymást; adok-kapok, érdekek játéka – az mind lehet kompromisszum, és az továbbvihet egy helyzetet. De amikor valakivel valódi módon együttműködök, az azt jelenti, hogy egy kölcsönös tiszteletben vagyunk egymással. Sőt, befektetem azt az érzelmi energiát, hogy egymást megértsük és együttérzőek legyünk egymáshoz. Elismerjük egymás nagyságát vagy értékét, és így egymás megbecsülésére jussunk. Hahh! Ez az együttműködés minőségileg más, mint a kompromisszum. Látjátok, milyen érdekes ez, hogy a belső konfliktus leírása milyen világosan megfeleltethető egy külső konfliktus leírásával. (09:40)

Így tulajdonképpen azért is hoztam pont ezt a példát, mert elkezdtük elsorolni, hogy milyen klasszikus, ős, belső konfliktusaim… Hát most kimelegedtem, mert annyi széket pakoltam. (Feri leveszi a pulóverét – szerk.) Ezt hova rakjam, hova illene? Mondjatok egy színt! A piros? (Ráteszi a pulóvert a piros székre – szerk.) Még ezt, ezt széknek látjátok? Minden előadásnak van esztétikája, hát nem csak úgy össze-vissza. (10:15)

Emlékeztek-e, hogy beszéltünk arról, hogy a szándékos vakság folyamatából való kigyógyulásnak három lépése van. Az első lépés így szól, hogy: éppen azért, hogy a negatív érzéseket távol tudjam tartani magamtól, a pozitív énképet fönn tudjam tartani, a szorongásoktól magamat meg tudjam kímélni, hogy jó érzésekkel tudjak lenni, ezért fönntartom a vakságot, tehát vak vagyok, de jól vagyok. A második lépést így neveztük meg, hogy a következő lépés pedig úgy néz ki, hogy megengedem magamnak a látást, de sajnos pocsékul vagyok. Egyáltalán nem esik jól, hogy most látok valamit, amit eddig nem láttam, és most látom, hogy nagyon fáj. A harmadik lépésnek mondtuk ezt, hogy na itt most már látok is, és jól is vagyok. (11:20)

Kutatás: mennyire vagyok rendkívüli?

Nem véletlenül raktam négy széket. Azért, mert most már beszélhetünk pontosan ennek a folyamatnak az egyik kulcsáról, ez pedig az, hogy itt az történik – rögtön mondok egy példát is – az ’50-es években a kutatók rákérdeztek, hogy – ez a mi kultúránkban történt – „Hány százaléka ennek a reprezentatív kutatásnak a szereplői közül mondja magáról azt, hogy <<Én egy rendkívüli személy vagyok.>>” Mit gondoltok, az ’50-es években a megkérdezettek hány százaléka mondta azt, hogy „Én kérem szépen, egy rendkívüli személy vagyok.” 5-10? 5-10. Az elég hideg, nem? 5 fok, 10 fok… Nagyon, nagyon jól látjátok, 12%. Tehát az ’50-es években 12% mondta azt, hogy „Rendkívüli személy vagyok.” Mit gondoltok, hogy a ’80-as évek végén, mikor megismételték a kutatást, akkor hány személy mondta azt megáról, hogy „Én rendkívüli személy vagyok.”? 60-70… 30-50… 60? De bátornak tetszik lenni! A helyes válasz, hogy 80. (12:50)

Miért hozom ezt példának? Mert a szorongáskutatások egy nagyon érdekes összefüggést mondanak. Emlékeztek, az első öt székből akkor a negyedik szék, ugye információk, adatok, tények, igazság ismert. Ez pedig az, hogy a nagyon pozitívan fönntartott énkép, amikor egy egész társadalmat, vagy egy generációt, vagy generációkat kezd el jellemezni, az összefüggésben van annak a generációnak a magasabb szorongásszintjével. Érthető is, hogy miért. Hiszen ha én úgy növök föl, és mindenki ezt közvetíti, képviseli, hogy én egy rendkívüli személy vagyok, akkor nagyon nehéz ebből a „Rendkívüli személy vagyok.”, és egyébként a személyiségfejlődés során van egy természetes énközpontúsága is a fiatalembernek, fölfogni azt, hogy akkor miért nem lájkolnak többen? Miért gyaláznak a közösségi oldalakon? Miért nincs több barátom? Hogy miért nem én kapom azt az állást. Egyáltalán miért kell nekem annyit dolgozni, hogy legyen lóvé? Hát hiszen én egy rendkívüli személy vagyok, csak megérdemelném. Amikor aztán valamikor február közepén influenzás leszek, ezt se értem. De milyen alapon? Hogyhogy én? Hát mert mindenféle ilyen átlagemberek lehetnek influenzásak, na de én?! (14:25)

Ez azt jelenti, hogy a mi kultúránkban nagyon megemeltük a nívót, vagyis az önmagunkról alkotott képet nagyon pozitívra alkottuk. Ráadásul ezzel összefüggésben, és most nagyon pozitívan… „Ó, hát rendkívüli, és rend… rend… rendkívüli…!” Az a… nem is már csak egy nemzedék, ez most már két nemzedék, aki nagyon abban a tudatban nőtt föl, hogy ő rendkívüli, tulajdonképpen érthető módon akarva-akaratlanul is, tudatosan vagy nem, látva a helyzetét szoronghat azon, hogy „Jó, de akkor egyrészt miért nem vagyok már ott? Másrészt ha valahol is vagyok, bármikor lecsúszhatok onnan.” Nagyon szorongást keltő dolog. (15:20)

1. Rendkívüli vagyok.

Az első lépés az, hogy megtanultam azt, hogy rendkívüli vagyok, és egyébként… ez mondjuk egy vakság abból a szempontból, hogy miközben nagyon értékes vagyok, de közben olyan ember vagyok, mint bárki más. Tehát nem csak rendkívüli vagyok, hanem olyan, mint bárki más. És meg fogok betegedni, és meg fogok halni, és gyenge vagyok és gyarló és esendő és halandó. De ha ez nincs benn az énképemben, akkor itt létre jön egy szándékos vakság, mint John McEnroe-nál, akit gyakran emlegetek, ugye a teniszező. Egy eredeti pofa. Hát emlékszem, amikor kis kölyök voltam, és néztem a meccseit, hát egyszerűen nem lehetett nem élvezni. De ő törte az ütőket, krrr! vagonszámra, és ordított, és dobálta, és balhézott a riporterrel és mindenkivel, a bíróval. Eltiltották, és… a balhés gyerek. De mikor már 50 körül volt, akkor már beszélt arról, hogy ez azért volt, mert az apja minden nap elmondta neki, hogy „Ide figyelj, John! Te vagy a legjobb.” És amikor véletlenül valaki megverte, egyszerűen ezzel nem tudott mit kezdeni. „De fölfoghatatlan, én vagyok a legjobb, akkor mi történt? Valaki hibás!” (16:40)

Vagyis az első lépés, ez egy vagy két nemzedéket is kezd már érinteni, és itt nagy különbség van mondjuk a 40-es, 50-es, 60-asok között, ugye, akik abban nőttünk föl, hogy kevés rendkívüli ember van. De most a tizen-huszon’ éveseknek is a vége úgy nőtt föl, hogy ő rendkívüli. Ennek tehát az első következménye, van egy szándékos vakságom az esendőségem, a gyarlóságom, a na, az összes többivel szemben, de kétség kívül egy ideig tök jól vagyok, nagyon jól vagyok. „Na, hát rendkívüli vagyok. Nem? Hát akkor azért jól tudunk lenni, nem?” (17:20)

2. Nem látok, és nem is vagyok jól.

Most jön a második fázis, amit eddig nem neveztünk meg. Ez pedig az, hogy miközben a vakságot fönntartjuk, hogy rendkívüliek vagyok, kizárólag rendkívüliek vagyunk, és a világ bánjon is velem így, aközben kezdünk már nem jól lenni. A második lépés az, hogy vakok vagyunk, és ráadásul rosszul is. Tulajdonképpen ez, hogy a vakságot is fönntartom, és rosszul is vagyok, itt jön egy dilemmám, hogy melyik irányba megyek. Mert vannak, akik azt mondják, hogy „Jó, akkor legyek jól, és inkább maradok vak.” Ez az egyik irány, és akkor ennek több módja van. Ugye, akkor elkezdek kábítószerezni, elkezdek végtelenségig játszani, mindegy, de az a lényeg, hogy jól legyek, és a vaksághoz ragaszkodom. (18:10)

3. Jöjjön a látás!

A jobbik irány az, hogy azt mondom „Na, akkor jöjjön a látás! Én is csak olyan vagyok, mint bárki más. Kimegyek a temetőbe, és már ott vannak sírok: „Te jó ég, ő csak két napot élt, ő meg két évet. Én már túl vagyok ezen.” Ez a látás hozza aztán a szorongást, és elkezdek rosszul lenni. De legalább látok. (18:35)

4. Látok, és jól is tudok lenni.

A negyedik lépés az, hogy látok, és jól is tudok lenni. Emlékeztek, ezt így mondta a pszichoterapeuta, hogy „Egy ideges valakiből végül egy derűs senki lettem.” És a derűs senki nem minősítés, leértékelés, az emberi személy megvetése – ugye értitek? Ugye érthető? Már olyan régóta vagyunk együtt, hogy tudjátok, hogy miről beszélek. (Egészségedre! Ehhez most nem kötök egy értelmezést.) Oké. (19:05)

Távolságot veszek föl saját magamtól.

Ez, hogy a második szék, hogy nem is látok, és nem is vagyok jól, tulajdonképpen úgy írható le, és ezt külön is érdemes megnevezni, hogy „Hát, megpróbálok olyan tartalmakat eltávolítani magamtól – így kapcsolódik a témánkhoz ugye a belső konfliktus – nem tudok úgy élni, hogy nem fogok meghalni, mert mindenképp így lesz. És meg is fogok betegedni, és lesznek kapcsolataim, amelyek tönkre mennek, és lesznek emberek, akik nem szeretnek, és bizonyos dolgokat nem fogok tudni megcsinálni, és egy csomó álmomat sosem fogom megvalósítani. Hogy ez mind így van, egészen nyilvánvaló, de minél inkább ragaszkodok a vaksághoz és valamiképpen a szorongás elkerüléséhez, valami sajátos szubjektív jólléthez, annál inkább tulajdonképpen nem az történik, lényegileg nem is történhet az, hogy a halált kitessékelem az életemből, hanem hogy távolságot veszek föl saját magamtól. (20:15)

Ha meg fogok halni, és úgy teszek, mintha nem, akkor valami nagyon alapvetőtől idebent el kell távolodnom. Ha be kell látnom, hogy gyarló vagyok, de ez nekem nem esik jól, ezt csak úgy tudom megcsinálni, ha fönn akarom tartani a vakságom, hogy el kell távolodnom az összes gyarlóságomtól, mintha az nem lenne. Belenézek a múltamba, és ez talán az egyik legfájóbb, mert semelyikünk nincs, aki hogyha belenézel a múltadba, ne látnál ott olyat, amit szívesen csinálnál másképpen. Ez mindenkinél van. De ha én fönn akarom tartani ezt az egyoldalú énképet, hogy én nagyszerű vagyok, és rendkívüli, és mindenki más a hibás, vagy a felelős, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a múltamtól is el kell távolodnom, vagy legalábbis sok mindentől. Tulajdonképpen a vaksággal az történik, hogy egy csomó területen el kell magamtól távolodni, mert csak így tudom fönntartani a vakságomat. Tehát az a naivitásom, hogy én témákat, eseményeket – most kifejezetten sarkosan mondom – bűneimet, gyöngeségeimet, a halálra szántságomat távolítom el magamtól. Lényegileg azonban nem ez történik, hiszen ezeket nem tudom eltávolítani, mert ezek ténykérdések. Egyszerűen így van. Tehát akkor nem az történik, hogy egy csomó, nekem kellemetlen dolgot el tudtam távolítani, hanem a gyakorlatban az jelenik meg, hogy magamtól távolodtam el. (21:50)

Ahogy egyre több minden területen… Hogy köpködök, azért ezt… ti látjátok? Vagy ezt nem kellett… Nem, akkor kár volt mondani. Na, hát most jól elszúrtam. Tényleg nem lehet látni? „Nem.”  Fantasztikus! Micsoda vakság! Döbbenetes! Be nem ismernétek, hogy nagyon gusztustalan. Te láttad? Nem, jó, te is olyan vagy. Szóval. (22:20)

Úgy is láthatjuk, hogy miért vagyunk egyre rosszabbul, mert egyre több mindentől idebent kezdünk el eltávolodni. Ez egészen odáig mehet, hogy saját magunkkal meghasonlunk. Nem csak hogy eltávolodok magamtól, hanem szinte idegen leszek saját magam számára. Hamvas Béla ezt például úgy mondta, hogy vannak olyanok, akiket megkísért az a lehetőség, hogy kezdjenek a saját életrajzukban élni. Ugye, hogy itt mondok egy mesét magamról, hogy egy rendkívüli személy vagyok… Ehhez ragaszkodom, és teljesen el kell magamtól távolodni. Tulajdonképpen ez lesz tarthatatlan, hogy annyi mindentől tartunk már saját magunkban távolságot, hogy ez egyszerűen már nem tartható fönn. Ez a belső egyensúlyvesztés és meghasonlás vezet oda, hogy azt mondjuk „Jó, na jó, akkor belátom. Tényleg igaz.” És ez tulajdonképpen nem véletlenül, milyen érdekes, hogy megkönnyebbülést hoz. (23:35)

Mikor valaki – akár egy gyónási helyzetben, vagy odamegyek és bocsánatot kérek – milyen érdekes, hogy tulajdonképpen itt azt gondoltam, hogyha be kell látnom a gyöngeségem, gyarlóságom, esendőségem, na akkor leszek csak igazán rosszul. És a realitás pont fordítva van. Hogy mikor a belső küzdelmeim révén eljutok oda, hogy „Ne haragudj! Elrontottam, sajnálom.” Pusztán ennek a kimondásával és föltárásával meg szoktunk könnyebbülni. Persze, hogy jól esik, ha a másik azt mondja, hogy „Megbocsájtok.” vagy „Ó, hát én ezt nem is éltem át ennyire.” vagy „Ó, tudod, hát én is benne voltam.” Persze, hogy na, milyen fölszabadító is, amikor kapunk egy kapcsolati megerősítést. (24:20)

Azért tudunk itt elkezdeni jobban lenni, mert itt az önmagunkkal való meghasonlás és önmagunktól való eltávolodás már annyira kódos, hogy egyszerűen hirtelen, végre itt egy leszek magammal, és ennek van egy jólléte. De így egy vagyok magammal. Ahogy egyszer valaki mondta, hogy ez annyira szép, de akkor ide is ülök. „Tulajdonképpen az élet nagyon egyszerű. Megpróbálok úgy élni, hogy semmit ne tegyek hozzá, és semmit ne vegyek el. Ez az igazság. Az igazság számomra az, hogy nem teszek hozzá semmit, és nem veszek el belőle semmit, egyszerűen csak engedem, hogy az úgy van.” De ez tulajdonképpen egy művészet. Hmm. (Egészségedre! Milyen érdekes, most egyensúlyba kerültetek, hogy így, így…) Oké. Hahh! Ezért tehát érthetjük, hogy a szándékos vakság folyamatában a vakság fönntartása miért vezet oda, hogy egyre pocsékabbul legyünk. Na most! És akkor eldönthetjük, hogy a vakság, és… Nem ragozom. Ömm, azt mondja… hogy. Igen. (25:45)

Az alapvető ős belső konfliktusok

1. Együttműködés a halállal

Dr. Kamuti Jenő

A belső konfliktusokról szeretnék még tovább beszélni. Ezek az alapvető ős belső konfliktusok, amiket nem tudunk kikerülni, és ezért érdemes velük szembenézni. Nem kell ennyi szék. Olyan szépet hallottam. Ugye múltkor nem beszéltem nektek Dr. Kamuti Jenőről? Beszéltem? Emlegettem, nem? Olyan szép beszélgetést hallottam vele. Meg eszembe jutott, hogy talán négy évvel ezelőtt itt volt a színpadunkon, és akkor milyen jó volt egy pár szót beszélgettünk a színpadon, ez még a MOM-ban volt. Azt mondja Dr. Kamuti Jenő „Mikor elmúltam 75, akkor hoztam egy döntést, mégpedig hogy én többet nem műtök. Mert én egy jó sebész vagyok, szívesen műtök. Fűt engem az, hogy segíteni másoknak. De én 75 éves vagyok, és én már nem engedhetem meg magamnak, hogy valamit elrontsak, mégpedig azért, mert én egy 75 éves idős ember vagyok, és én azt már nem fogom tudni kijavítani.” Ezért 75 évesen, miközben még tökéletesen műt, lerakta a szikét és azt mondta „Meg kell találnom azokat a módjait, hogy hogyan tudom a következő nemzedékeknek a tudásomat átadni. De ez már nem az, hogy én műtök.” (27:15)

Ezt nevezem együttműködésnek a halállal. „Kétség kívül, én megyek a halál felé, 75 vagyok. Nem sok időm van, én most már gyöngülök, a képességeim el fogom veszteni, és a többi. Most még nagyon világosan látok, most érdemes beismerni. Hát ennek tétje van, és a többi.” Gyönyörűnek látom, mikor valaki a világosságot választja a vakság helyett, és együttműködik a saját öregedésével. Ő nem hadban van vele, hanem azt mondja, elmosolyodott. Egy olyat mondott… azt mondja. „De tulajdonképpen – 80 éves – énnekem olyan taníthatnékom van, mert úgy egy csomó minden összeállt bennem. Hát csak énnekem erre nincs jogosítványom. Most épp azon gondolkodom, hogy elvégeznék talán egy OKJ-s képzést, hogy ki merhessek állni bárki elé, hogy nekem papírom legyen, hogy azért szabad beszélnem.” Micsoda világosság az ilyesmi! Egyszerűen zseniálisnak látom. (28:25)

A születés élmény.

Tehát, itt volt. Ugye az első ős konfliktus, és csak visszatérnék ehhez. Lehet, hogy… néha olyan benyomásom van, hogy olyasmiket mondok, ami engem izgat igazán. Aztán hát hogy a tietek mi, vagy ez miért jó? De hogy azt is nagyon értékesnek tartom, hogy ezeket a kikerülhetetlen belső konfliktusokat a személyiségfejlődés folyamatába ágyazva mondom el. Ez az első ős konfliktus: az élet és a halál konfliktusa bennem. Ez már a magzati korban is jellemző, meg aztán nyilván később, ez az ős konfliktus. Tudjátok, hogy a születés élménynek is megvan a szakirodalma, nagyon jó szakirodalma van. Mert hogy mondhatnánk… (Beleakad Feri lába a székbe – szerk.) na, cskk. Hogy mondhatnátok azt, hogy „Jó, hát most hogyhogy ez az első konfliktus? Ez olyan filozofálásnak tűnik, nem élet-halál. De most gondoljuk el, és itt hát most ennek a mondatsornak biológiája is van, hogy én egy kicsi magzat vagyok, már mondjuk 9 hónap, meg még már mondjuk egy hét, és mikor elkezdek átmenni a szülőcsatornán… Azt tudjátok, hogy ez egy oxigénhiányos állapotot hoz létre a magzatnál. Kisebb-nagyobb mértékben egyfajta fuldoklás veszi a kezdetét, oxigénhiányos állapot. (29:55)

Nagy valószínűséggel mikor egy valaki, aki azután 3 óra múlva már ott kapálódzik, és… hát persze, hogy van annyi észlelése, hogy átélhesse azt a zsigereiben, a sejtjeiben, a bőrében, mindenében, az egész testét átjárva, hogy egy nagyon szorult helyzetbe került, hogy fogy a levegő. Már inkább az oxigén, ugye nem a levegő, az oxigén. Egyre szorultabb, és egyre nehezebb, és hogy tulajdonképpen ő tehetetlen. Hogy nem t’om ügyesen megoldani ezt a helyzetet, nincs az én kezemben. Ezért maga a szülés, és a születés élmény egyfajta élet-halál élmény. Átélem a kiszolgáltatottságomat, hogy végem lesz, hogy csak innen valahogy kikerülni, ami persze segíti a megszületésemet. De hogy ahhoz képest, hogy hát ebbe már csak belepusztulok, ha hosszan megy, ahhoz képest alig tudok valamit tenni magamért. (31:00)

Az mondja a szakirodalom, egy nagyon már-már költői, de elgondolkodtató módon fogalmazza ezt meg. Azt mondja, hogy „…és tulajdonképpen reális is az, hogy a halál és a születés történik meg, hiszen magzatként meghalok. Abban a pillanatban, ahogy megszületek, nem vagyok már magzat.” Tehát ténylegesen valami megszűnik, valami végérvényesen megszűnik. Valami egy örök életre szólóan többet már nincsen. Elég nagy változás. És hogy ezért, mikor azt mondják a lélektani szakemberek, hogy ez az első őskonfliktusom, az élet és a halál konfliktusa, hogy ez nem egy szépelgés, nem egy filozofálás, vagy költészkedés, hanem hát ténylegesen átélem azt, hogy fogy a levegő. Nem a levegő, az oxigén. Ha nagyon nagy bajban vagyok, és ez tovább tart, akkor ebbe bele fogok pusztulni.” És ezt joggal élem meg. Oké. Tehát…(32:10)

Az első belső konfliktus így szól, hogy élni akarok, de meg fogok halni. Az a kérdés, és mindegyik pontnál szeretnék valamit megragadni ebből, hogy hogyan tudok jól kijönni. Tehát hogyan vezet az utam egy belső konfliktusból oda, hogy végül a negyedik székre tudjak ülni, és lássak, és jól is legyek. Itt tulajdonképpen a gondolatunk már megvan. Ez pedig az, hogy megtanulok együttműködni a halállal. Együttműködni az esendőségemmel, a halandóságommal, hogy ezzel megtanulok együttműködni. Nem tiltakozok, nem, főleg nem tagadom, hanem együttműködök vele. Ezért gyönyörű mondjuk Dr. Kamuti Jenő, aki azzal, hogy „Ezt most már nem csinálom. De azt elkezdem csinálni.” Hahh, még egy csomó lehetőségem van, hogy hogyan működik együtt az öregedésével.  Hogyan működik együtt azzal, hogy nap nap után belátja, hogy valamit már nem fog tudni csinálni. És még előbb belátja, mintsem hogy valami hibát követne el. Na, ez aztán még szebb. Nem várja meg, míg elköveti az első rettenetes hibát. (33:30)

Tehát az első, hogy odakerüljek, megtanulok együttműködni valamivel, ami úgy tűnt az elején, hogy a vesztemet okozza, és hogy végem lesz. Amikor Jézus meghal a kereszten, az újból és újból ámulatba ejt, hogy az utolsó szava az, hogy „Beteljesedett.” Ez egyszerűen ámulatba ejt. Aki megtanul együttműködni a halállal, ő tulajdonképpen megtanul jól élni. Egyszerűen ez történik, ő tanul meg jól élni. Amikor megtanulok együttműködni a halállal, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen az életet választottam, és sokkal eredetibb és elevenebb és kreatívabb és igazabb módon tudok élni, mint hogyha a vakságot választottam volna. Ezt, na…. gyerünk! Nem, nem t’om, hogy ez most mennyire… na, gyerünk! Hát biztos tudtok ezzel mit kezdeni. Hát ha nem, akkor nem tudom, marad a húsvéti sonka. (34:40)

2. Az anya elvesztésétől való félelem.

És hát mindattól, ami úgy tűnik föl, mikor pici baba vagyok, hogy „Ő a minden.” Ezt most már annyiszor beszéltük, nem akarom ragozni. „Hát ő a minden!” Tulajdonképpen itt megint mondhatnánk, hogy ennek megvan a biológiája, az élettana, mert tényleg ő az, mert tényleg ő ad enni, és ő ad inni, és rak tisztába… és dajkál, és ringat, és… Tényleg, az én pszichés funkcióimat az édesanyám látja el. Hát én nem tudom magam megnyugtatni, de ő nyugtat meg engem.” Még kívül működik egy csomó létfontosságú pszichés funkcióm, amiket még nem tudtam itt benn kidolgozni. Gyönyörű! (35:30)

Tehát nem véletlen, hogy megjelenik ez a félelem, hogy elvesztem az anyám, és akkor aztán jön a következő, csúszok vissza, és akkor abba bele fogok pusztulni. Ez az édesanyától, vagyis a fontos, az életet hozó személy elvesztésétől való szorongás, hogy ez hogyan ismétlődik meg a társkapcsolati szorongásainkban vagy a félelmeinkben. Hogy amikor szerelmesek leszünk, és belebolondulunk valakibe, és áhítatosan nézünk rá, és idealizáljuk, hogy az, hogy ő elveszthető, vagy hogy elhagy, de még az is, hogy megcsal!, értitek. Hogy miért olyan rettenetesen fájó a hűtlenség? Mert föleleveníti bennem azt az ős szorongást, hogy a személy, akin keresztül az életemet tudom biztosítani, elfordul tőlem és elhagy. Ez egy csecsemő esetében mondjuk maga pont a pusztulat. (36:35)

Amikor szerelmes vagyok, és összekötődik valakivel az életem, és te hűtlen vagy, elhagysz, hát az halálélmény. Ugyanaz elevenedik föl. „Nem tudok nélküle élni.” Ezért nem tudom, nektek hogy hangzik, mikor valaki szerelmet vall…. Nem t’om, csináltatok-e ilyet? Hóvirág, hát értitek, az az elevenség. Kardvirággal, vagy hogy? „Nem tudok nélküled élni.” Ha énnekem mondaná ezt valaki, hogy „Nem tudok nélküled élni.”, hmm… hát édes, egy olyan féléves, aranyos nagyon. Hát jó, majd segítünk neki. Ez számomra egyáltalán nem egy lenyűgöző mondat, hogy „Nem tudok nélküled élni.”, hát értitek, a csecsemő mondja ezt, hogy „Nem tudok nélküled élni.” De ha valaki… na, most… Szóval. Ez az ős szorongás, hogy elveszíthetem a legfontosabbat, akitől és akin keresztül az élet fönntartásához, a szükségleteim betöltéséhez nélkülözhetetlen értékekhez, javakhoz jutok, nem csoda, hogy ez fölelevenedik. (37:45)

Elvesztettem a pénztárcám

Képzeljétek el, elvesztettem a pénztárcám. De nem ez az érdekes, mert nem a pénztárca az érdekes, hanem az… De nem is volt benne sok pénz. Hanem az, hogy benne van az összes iratom. Látjátok, föl is hoztam a színpadra, mert most kicsit szorongással vagyok. Az összes iratom, a jogosítvány, a bankkártya, a jogosítvány… értitek, minden. Még a papi igazolványom is benne van. Van olyanom, képzeljétek el, hogyha véletlenül valahova egyszer csak úgy elkerülnék egy időspirál nyomán, hogy ott fölmutatom, és misézhetek. Az történt, hogy este 11 felé, öööö, egyszer csak szól a telefon. Hát este 11, rutinból nem veszem föl. De tök ismeretlen szám, fölvettem, Magyar Autóklub. Hát ez jól esik, de… „Valaki megtalálta az összes iratom, az összes, minden, az egész életem ott benne van, és hát azt állítja, hogy ez a magáé, és hát mi azért így nem adjuk meg a telefonszámot, de hát nagyon erősködött, hogy oda akarja magának adni, és először mi ellenőrizzük, hogy tényleg maga-e ez. – Hú, te jó ég!” (39:15)

A benzinkútnál egyszerűen beraktam a zsebembe, és ahogy beszálltam az autóba, ott kiesett, és nem vettem észre. Akkor kapcsolnak, nem is tudtam, hogy az Autóklub ilyet tud. Akkor egyszer csak egy hölgy vette föl a kagylót… Vette föl? Ez, na ez már régen nem így működik. Szóval. Látjátok, ezek a beidegződések. Mondja, hogy hát igen, ezt megtalálták, igen, és hát nagyon szívesen odaadnák, és hogy ó, hát mennyit kellett könyörögniük az autóklubosoknak, hogy valahogy… Mert hát különben, vagy nem, de telefonszám nem. „Te jó ég! De jó! Nem is tudtam, hogy elvesztettem, de most legalább megvan.” Hát ez egy dupla nyereség, értitek. Nem volt veszteség élmény, csak nyereség élmény. Akkor megbeszéltük, ez szombaton volt, hogy vasárnap reggel megyek. Kedvesen megadták a címet, hogy menjek oda, és őnekik reggel el kell menni, de hogy akkor mondtam, 9-kor misézek. Az remek, mert akkor már 8:10-kor ott leszek, és… Hogy hát hívjam őket föl. (40:20)

Ott volt ugye a szám, fölhívtam azt a számot, ami ugye az Autóklub. Mert ugye ott a nagy örömben, meg a nagy veszteségben nem jutott eszembe, hogy az a szám, ami ott, az nem az ő számuk. Tehát ott álltam, na, megvolt a cím. Csöngettem. Lehúzva az összes roló, halál sötétség. Arra gondoltam, hogy éjszaka rájöttek, hogy van itt elég érték, hogy… ez valahogy. Ott dudáltam, csöngettem, semmi jel. „Te jó ég! Az összes, mindenem odalett!” Tudjátok, hogy miért jutott ez eszembe? Hogy egyszer csak az, tudjátok, hogy nem bírom elérni, hogy nem tudom, itt… csöngetek és dudálok, és kiabálok, és telefonálok, és nem, nem tudom elérni. Lehet, hogy leléptek, már Itáliában vannak az összes cuccommal, minden. Hát mit tudom én, kinek mi mit ér meg.” Ez az élmény, hogy megyek el az autóval oda, és „Ez… nem, hát… akkor hát nem is tudom, most ezután hogy fogok élni?” De tényleg, egy ilyen ős szorongás vagy rémület. „Hát most ezt, most miséznem kell.” Tehát ott kezdődik, hogy most egy órát misézek, és akkor majd utána bankkártya letiltás… semmim nincs meg, rámegy három hetem. Mit t’om én mi lesz, közben…(41:55)

Szóval, azt akartam csak ezzel mondani, hogy még egy ilyen helyzetben is valami ős szorongás meg tud bennünket lepni, pedig ez csak egy tárca, meg ilyen plasztik izék, meg nem t’om, oda van írva, hogy született: ’66. Hát most értitek, ebbe nem fogok tönkre menni. De ott, az élmény egy ilyen hehhhh! Hiába reflektálok rá, akkor is megvan az élmény. Képzeljétek el, annyira rendesek voltak, mert ők is rájöttek, hogy valószínű ez lehet, és megint betelefonáltak az Autóklubba. Kiderült, hogy az Autóklubosok hívtak engem föl, ők nem tudták az én számomat, mint ahogy én sem az övéket, és az Autóklub megadott egy számot, amit meg nem jól adott meg. 10 percen keresztül elkezdték hívogatni a számokat úgy, hogy számokat kicserélgettek, ezt képzeljétek el. Egyszer csak szólt a telefon, és „Mi vagyunk azok. Most az Autóklubban nem jól adták meg, és így cserélgettük a számokat. – Mindjárt ott vagyok.” De tényleg, autó vissza, az se számít, ha elkések. Hát értitek, ott az életem. (43:30)

Annyira rendes emberek is vannak, hát egyszerűen lenyűgöző. Tehát hogy mennyi melót vállaltak magukra azért, hogy nekem visszaadjanak valamit. Hát hihetetlen! De a második pont, amiről szó van, hogy az ős szorongásom és félelmem, hogy „Nem veszíthetlek el, mert akkor nem tudom, mi lesz velem.” Egy csecsemő joggal mondja azt, hogy „Nem is tudom, de el se akarom képzelni. El se akarom képzelni! Jobb, amíg csak aggódok a sorsomért, mint hogy elkezdjek belegondolni, hogy hogyan halok meg egyedül.” Mert hogy az a reális, hogy egyedül végem van. Ez az ős szorongás hogyan jelenik aztán meg a különböző kapcsolataimban, amibe elkezdjük beletenni az érzéseinket, az érzelmeinket, elkezdünk kötődni, és tartozni, és főleg oda, ahol pedig szerelmesek voltunk. Mert ott létre jön a természetes regresszió, és az anya-csecsemő kapcsolat dinamikája tudattalanul fölelevenedik bennünk. Hmm, hmm. Erről ennyit tudtam elmondani. (44:45)

Amit nem veszthetek el, hogy én szeresselek téged.

Most mi a megold…? Hova juthatunk el? A negyedik szék, hogy látok is, jól is vagyok. A negyedik széken valami olyasmi történik, most akkor használjuk ezt, egy ilyen rendkívüli szék (Amin a pulóver van – szerk.), a negyedik széken valahogy oda jutok, hogy tényleg elveszthetlek, vagy elveszthetem a szeretetedet. Amit egyáltalán nem veszthetek el, hogy én szeressek másokat, vagy hogy én szeresselek téged. Az elveszíthetetlen, mert az nálam van, az rajtam múlik. Tulajdonképpen most már felnőtt vagyok, és ezért dönthetek úgy, hogy még ha valaki engem nem is, én (őt) igen. Itt most nem egy 30 évig fönntartott idealizált kapcsolatról beszélek, oké? Hanem amikor a félelmem megjelenik, hogy dönthetek úgy, hogy én attól még én szerethetlek téged, és ez rajtam múlik. Ez föloldhatja bennem ezt a szorongást, hogy mi lesz, hogyha elveszítelek. (46:05)

Mikor gyászmise van, vagy gyászbeszéd, akkor gyakran gondolok arra, hogy tulajdonképpen milyen érdekes realitás az, hogy akaratlanul is, és nem tudatosan is, mikor valaki meghal, akkor a kapcsolatunk intenzívebbé válik vele. Idebent elkezdünk egy nagyon… hatalmas párbeszédeket folytatunk, és elmondjuk, és kérjük… Hogy maga az élet igazolja vissza, hogy ahogyan én fönntartom valakivel a kapcsolatot, hogy ez egy realitás, hogy énbennem reálisan él itt tovább valami. A halállal olyan, mintha azt mondanád „Ne haragudj, de én most elhagylak.” Én meg azt… „Én meg szeretlek.” Amikor valaki egy gyász földolgozásban ide jut, hogy nem csak ott vagyok, hogy elhagytál, mert akkor döglünk bele. Ugye, elmentél, meghaltál, vége. Nem, mikor azt mond… „Meghaltál, elmentél, ez nagyon fáj nekem, de olyan jó rád gondolni. Egyre hálásabb vagyok neked, egy csomó mindent most, most élek át úgy, ahogy addig, amikor beszélgetni tudtunk, nem is. Most látom, mennyit kaptam tőled. Most akkor, most valahogy lett bátorságom bocsánatot kérni. Óh, megyek is ki hozzád…” Idézőjelben „hozzád”. „Olyan jó lesz most ezt elmondani.” Tehát ez a második. (47:45)

Azt mondta nekem egy ismerősöm egy válás után, hogy „Hát, tulajdonképpen egy dolgot csináltam igazán rosszul. Ez pedig az, hogy a férjemet/feleségemet nem engedtem el addig, amíg még velem volt. Ha valamit sajnálok, akkor ez ez.” Mert tulajdonképpen ahova eljuthatok – leülök erre (4) a székre, az, hogy miközben ott rettegek attól, hogy elveszítelek téged, végül megértem azt, ez a világosság és az, hogy jól is vagyok – hogy tulajdonképpen sosem voltál az enyém, hogy senkit se tudok birtokolni, senki sem lehet az enyém, ez egyszerűen nem lehetséges. Hanem olyan lehetséges, hogy odajössz, és azt mondod „Szívesen élek veled, leszek a feleséged.” Az lehetséges, hogy minden nap szabadon azt mondod, hogy „Na, jó nekünk együtt.” Ez lehetséges, de az anyám sem volt az enyém, és te sem vagy és leszel sosem az enyém. (49:10)

Mikor valaki ezt az életében belátja, hogy „A gyerekem sem az enyém, a gyerekeim.” Milyen értelemben? A birtoklás értelmében biztos nem. Mert minél inkább, milyen érdekes, hogy például szülőként a gyerekeimmel kapcsolatban is átélhetem azt az ős szorongást, amit gyerekként éltem át az édesanyám elvesztése feletti… Na, belezavarodtam teljesen, az anyám elvesztése fölkavart, hogy nem bírom befejezni. (49:40)

Ha az életem során rájövök, hogy se a férjem nem az enyém, se a gyerekeim, hahh, hogy ez micsoda fölszabadító, gyógyító emberi kapcsolatokat tud létrehozni. Azt mondta ez a férfi „Ezt bánom igazán. Mert ha el tudtam volna engedni amíg még az én feleségem, és az én férjem volt – értitek, hogy bármelyik – akkor lehet, hogy még most is együtt élnénk.” Ezért micsoda óriási jelentősége van, hogy ott van bennem ez az ős szorongás, hogy „Nem hagyhatsz el. Muszáj, hogy legyél nekem.” És ebből kijövök úgy, nem hogy nem… na, nem ragozom végig. Tehát az a realitás, hogy most sem vagy az enyém. A szándékos vakság az, hogy az enyém vagy. Azért, hogy ne szorongjak, ugye, vagy az élet úgy lesz, ahogy majd én mondom. Ez a szándékos vakság, mert sosincs így. (50:45)

Milyen érdekes ugye, Esther Perel ahogy mondja, hogy valaki, aki tagadja azt, hogy a másik egy szabad ember, és sosem tudom őt birtokolni… Egy csomó mindent meg tudunk tenni másokkal, de attól még nem lesz az enyém. Esther Perel azt mondja, hogy érdekes módon amikor a leginkább szeretünk a társunkkal lenni, amikor átéljük azt, hogy „Háhh!”, abban mindig benne van az, hogy őt szabadnak látjuk, és hogy ő szabadon van velünk. Tehát ha valami maga a rock’n’roll, az nem az, hogy „Krhhhh!”, hanem hogy odajön, és azt mondja, hogy „Akárkivel élhetnék, de veled akarok.” Hát ez olyan, hogy… mondd még egyszer! Hogy ez mennyire más mondat, mint hogy „Nem tudok nélküled élni!” Az egy nagyon fenyegető mondat. De az, hogy „Bárkivel élhetnék, de veled akarok.” Húúúaaaa! Na, gyerünk. Igen. Hűha! (52:05)

Hol vannak a normális férfiak?

Egy hölggyel beszéltem nem olyan… Nézem az időt. Egy hölggyel beszéltem nem olyan régen, azt mondja. „Feri atya – mondott egy olyan klasszikus mondatfüzért – hát Feri, nem tudom, de tényleg, most már nincsenek normális férfiak? Na, nincsenek? Most vagy ilyen tutyimutyi, ilyen nevetséges alakok, vagy hát despoták. Hát szóval mint hogyha nem volna egy ilyen normális választék. Nem látom, hogy lenne. Tehát vagy ezek a beképzelt fajankók, vagy hát ezek a papucs ágyelő… Hát igen, hogy valamikor úgy medveként kezdte, aztán most ilyen ágyelőként… Nincs egy férfi, hogy fogom magam úgy este, hogy úgy behengeredek oda, nem t’om én a franciaágyra, és akkor úgy érzem, hogy biztonságban vagyok mellette? Hol vannak ezek a férfiak? Hát hol?” Nem így mondta, egy kicsit magasabb volt a hangja. (53:10)

Akkor elkezdtünk erről beszélgetni, és tudjátok, ez annyira érdekes helyzet számomra. Mikor, hát ez egy mondatfűzér, ezeket megvesszük a boltban, a kulturális boltokban, és akkor ezt fölakasztjuk, hogy „nincs rendes férfi, eeeeöööö”. Ugyanis ahhoz, hogy én amikor a franciaágyra vetem magam… De azért ezt mégis csak egy ilyen fehérben szeretném… (Magára teríti a világos pulóverét – szerk.) Így vetem magam a franciaágyra, és úgy át akarom élni, hogy… Na mit, ez nem kell már ide. (Leteszi a jegyzeteket – szerk.) Hogy mellettem egy erős férfi az oltalmazó karjával és a szőrös vállával… Mikor ezt én átélem, és azt, hogy ráhagyatkozhatom, érted, hogy nem nekem kell minden döntést meghozni… Hogy útálom már ezt, a körömcipőt meg a döntéseket! Hogy tudjátok, hogy ennek mi a föltétele? Nem a franciaágy, most látom, hogy ilyen… kell egy ágy… Nem, hanem az, hogy én tudjak benne bízni, rá tudjak hagyatkozni, hogy merjek kockáztatni. Hogy miközben már 40 vagyok, 33…, tele vagyok egy csomó sérüléssel, fájdalommal, tapasztalattal, hogy közben azt mondom „Ha én át akarom élni, hogy milyen nagyszerű, hogy nem nekem kell dönteni most, hogy rád hagyatkozhatok és bízhatok benned, ez az én részemről egy nagy kaland lesz. És tulajdonképpen ezt akarja a csuda! Hát hülye vagyok én? Mert a franciaágyon, értitek, hahahaaa, így is fekhetek (Keresztben – szerk.), háháháá, ’oszt eldöntöm, mikor fekszek, meddig szunyizok. Majd pont egy büdös férfi hónalját akarom szagolgatni. Rendkívüli vagyok!” (55:35)

Átment az üzenet, vagy meg is kell neveznem? És ezt fordítva is tudnám. Tehát ez azt jelenti, hogy a dolog egyik felét látjuk, ugye, hogy milyen jó lenne, ha lennének ilyen férfiak. Pont a magam felé eső részt nem látom, hogy akkor kell valamit kezdenem a sérüléseimmel. Az összes sebemmel, amit az exektől kaptam, meg adtam. Meg azzal is, amit én csináltam, mert az is benne van a kapcsolatban. Hogy meg… ért… most nem kezdem el sorolni. (56:10)

Ha van egy jó pozitív válasz, hogy jól is tudjak lenni, most visszaviszem ide (A pulóvert leteszi – szerk.), jól is tudjak lenni, és lássam a világosságot, ez például azt jelenti, hogy ezekben a helyzetekben meglátom a saját részemet. És még mindig jobban leszek, ha azt mondom „Be kellett látnom, hogy nem kockáztatok soha többet. Ezért mindig azt fogom nézni a tévében, ami nekem tetszik, ez a nyereségem. Viszont nem is fogok rásérülni.” De akkor viszont, értitek, nem kell mondanom, hogy milyen pocsék az élet, mert pont én döntöttem így. S akkor van egy veszteség rész, azt is nagyon világosan látom, azt elsiratom, és na, nem is köll szépen fölöltözni este. Ez tök jó. Eszem a kukoricát, ’oszt leesik, ott van, értitek. „Gondolod fölveszem? Este? Tudod mikor veszem föl? Én nem veszem föl. Én lakásom, én kukoricám, én mocskom. Ennyi!” Nem t’om… jaj! Olyan jó néha ilyennek lenni. Ti ismeritek ezt az állapotot, hogy úgy…? Hát itt veletek vagyok otthon, nem? Most akkor mit színészkedjek? Azt mondja. Oké. (57:45)

A biztonság ára: rengeteg szabály.

Még egy dolgot gondoltam ide. Tudjátok, hogy… Erről sokat beszéltem. Megy a társkapcsolat, tik-tik-tik, egyre kevesebb szenvedély, egyre több biztonság. Ugye, ezért dolgozunk. Hát ez történik, ugye, mert a szenvedély az kockázat, a szenvedély kín, a szenvedély ismeretlen, és… hát a szenvedélynek ára van, azt akarja a csuda, mikor fölvettük a CSOK-ot. Ezért aztán, hogyan dolgozunk meg a biztonságért? Hát úgy, hogy rengeteg szabályt hozunk: szabály, szabály, szabály. Ugye így van, úgy van, ekkor fekszünk, az lesz, azt nem lehet, izé, mossál fogat, miért így néz ki a hajad, izé, ennyi szoknya, az még lehet, ez már nem lehet, az belefér, nem fér bele, hogy néztél rá, úgy nem nézhetsz rá. Jó, tehát megvannak a szabályok. (58:40)

És hogy a céges világban is ez történik. Ugye, mert fönn azt mondják, hogy elakadnak itt a munkafolyamatok. Miért akadnak el? Hát azért, mert mondjuk krampácsolni nem szeret senki. Krrrhhh, mínusz 10-ben kopogtatni a vasúti kocsinak a kerekét? Hát ez nem akkora buli. Ezért mit csinál a cég vezetése? Minél inkább egy lehetetlen, fárasztó, most így mondom, idézőjelben „rabszolgamunkát” kéne valakinek elvégeznie, hogy a rendszer működjön, annál több szabályt kell hozni. Mert akkor nem az, hogy kedve volt, vagy hideg volt, vagy nem tudom, maradt-e pálinka még az erdélyi útból… Mert úgy könnyebb azért kimenni ütögetni. Hanem hozunk minél több szabályt, és minél több szabályt hozunk, a helyzet annál kibírhatatlanabbá válik. Megcsináljuk ugyan a dolgokat, és egyre rosszabbul vagyunk. Nagyon hasonlóan, mint a társkapcsolatban. Nagyon sok mindent tudunk biztosítani a szabályokkal, de eltűnik a szenvedély. Ezt a munka világában meg így mondanánk „Már nem vagyok motivált. Hát hogy? Azt is megmondják, melyik kezemmel hányszor ütögessem, mert az a biztos.” (60:05)

Nagyon egyértelműek ezek a folyamatok, a párhuzamok, és hogy ezért például ugye milyen nagy küzdelem bármelyikünknek, akik dolgozunk valamit vagy valahol, hogy ne csak a szabályok halmozása révén, vagy az elvárások emelése révén biztosítsunk valamit, hogy az jól működjön, ez igazi nagy kihívás. Ezt látom párhuzamban oda, hogy egyszer csak nyelnem kell egyet, és azt mondani, hogy „Belátom, hogy sosem tudlak birtokolni, és nem vagy az enyém.” Amikor ezt kimondom, ez egyszer csak megteremti a szenvedélynek a lehetőségét. Mert akkor itt a kockázat, hogy miután nem birtokolhatlak, ezért bármikor jöhetsz és mehetsz, és szerethetsz vagy utálhatsz, és haragudhatsz és félhetsz, és lehetsz gyöngéd és lehetsz erős. Akkor valami nagyon izgalmas történik köztünk. Hahh! De ennek na… Gyerünk! Én nem tudom, hogy… harmadik pont. (61:20)

3. A szüleim szeretetének elvesztésétől való félelem.

Még mindig a személyiségfejlődés folyamatában vagyok. Azt mondja, hogy… harmadik kikerülhetetlen belső konfliktus. A szülő – apu, anyu, most már egy picit tovább, most már apa is számít – a fontos személy, fontos személy. A szüleim szeretetének elvesztésétől való félelem. Tehát az elsőnél itt… nem, a másodiknál a személy elvesztésétől féltem. Itt nem a személy elvesztéséről van szó, hanem hogy nem fog szeretni, hogy lesz ugyan, de nem szeret. Tehát a számomra fontos személy szeretetének elvesztésétől való félelem. (62:05)

Ugye múltkor Edith Eva Egertől elmondtam azt, ahogyan az ő anyukája azt mondta neki tizenévesen, hogy „Jó, hogy van eszed, mert szép az nem vagy.”? És hogy hogyan lett ettől a mondattól jól, mert ettől a mondattól nagyon rosszul volt. Volt világosság, és rosszullét, ugye, ez a harmadik szék. Akkor azt mondta, hogy „Egyszer csak ráébredtem, hogy te jó ég, hiszen az anyám azt is mondta, hogy <<van eszed>>. Hát Auschwitzban pont erre lesz szükségem. De jó, hogy az anyám ezt mondta. A szépségemmel nem sokra mennék itt, de az eszemmel annál többre.” Akkor egyszer csak az a félelem, hogy az anyám nem szeret, az anyám nem lát szépnek vagy értékesnek vagy klassznak, egyszer csak itt átalakul. „De nem is azon múlik. Jé, hogy nem is azon múlik.” Igen. (63:20)

Milyen sok történetet hallhatunk serdülő fiatalokról, akik döbbenetes önpusztításba és számukra nagyon fájdalmas és bántalmazó kapcsolatokba mennek bele azért, mert erőt vesz rajtuk az a félelem, hogy nem akarják a másik ember szeretetét elveszteni. Miközben az, amitől félnek, hogy azt elvesztik, az már régen nem az, hanem kihasználás, kizsákmányolás, meg bántalmazás, meg birtoklás és a többi. És mégis halljuk és halljuk, legalábbis én sok történetet hallok, hogy „15 évesen, 17 évesen, 19 évesen mennyi mindenbe mentem bele, mert az volt bennem, hogyha ezt nem teszem meg, ha ezt nem csin…, akkor majd nem fogsz szeretni. Ugye ha nem fogsz szeretni, akkor elvesztelek, és ha elvesztelek, abba bele fogok pusztulni.” Ugye, így megy a sor. Csúszok vissza, és végem van. (64:25)

Milyen óriási nagy dolog, mikor valaki azt tudja mondani, hogy „Nem, ha nem szeretsz, én azt túl fogom élni. Egész biztos, hogy túl fogom élni.” S hogy itt ismétlem el ezt a mondatot, egy picit előre vettem, a másodiknál már mondtam, de igazából ide tartozik, sajnos ezt most ki kell mondanom, azt hiszem, ezt elrontottam az előbb. De ami megmarad, az az, hogy én tudok szeretni. Hát az, azt senki ki nem veszi a kezemből. Oké. Ez a harmadik. Azt mondja. Negyedik, ezt még elmondom, jó? Nézem az időt. Hárrss! Gyerünk! Háhh! Negyedik ős belső konfliktus, ez így szól, hogy…(65:25)

4. A büntetéstől, kritikától való félelem és szorongás.

Megint van alapja, hiszen minden szülő bünteti a gyerekét, mert hiszen a gyerek nem is tudja, hogy mi az, amit nem volna szabad csinálni. Amikor már tudja, akkor is csinálja még, mert akkor meg megnézi, hogy tényleg így van-e. Hát hiszen ez a tanulási folyamat. Az nagyon ritka, hogy mindent úgy tanulnánk meg, mint „A gyilkos galócát nem érdemes enni.” tapasztalatát, hogy ugye, hogy egyetlen élmény elég, hogy egy életre szólóan megtanuljunk valamit. Azért egy csomó mindent nem így tanulunk mg, hanem gyakorlás révén. Mondjuk a gyilkos galócával nem sokat tudunk gyakorolni. Szóval. Na! Hmmhh. (66:20)

Edith Eva Eger később, aztán már sok oldallal később elmondja, hogy amikor Auschwitzból mentek már el, a testvérével van, a nővérével, és azt mondja… Mindjárt, csak fölhúzom a nadrágom. Ennek semmi köze semmihez. (Feri fölhúzza a nadrágját – szerk.) Azt mondja, hogy egyszer csak ott fölsorakoztatták őket, és ahogy állnak, és ott van egy ilyen női, hát hogy mondják, hát rabtartó, igen. Azt mondja, úgy ránézett a nővérére, azt mondja. „Állj oda!” És a nővére nem mozdult meg. S akkor ő nem is értette ezt. „Nem hallod? Hát állj már oda!” És a nővére így… (Áll – szerk.) Azt írja a húga „De néztem, nem is értettem, hogy miért nem áll át. Hát nem volt érthető, hogy miért nem áll át. Nem volt semmi tétje.” Úgy bepipult ez a női fogdmeg, hogy fogta és a puskának a tusával fejbe vágta a nővérét. Elkezdett ömleni a vér a fejéből, és még akkor belerúgott, hogy „Állj már át!” Mondta, hogy odahajolt hozzá, és úgy csurgott a vér a fejéből a nővérének, és azt… „Most miért, miért csináltad?” Ő fekszik, és elmosolyodott, és azt mondja „Muszáj volt kipróbálnom, hogy tudok-e még nemet mondani, egyszerűen muszáj volt. Érted, hugi? Még tudok nemet mondani. Megérte. Még tudok nemet mondani.” (68:35)

Így kerülünk ide. Ugye itt van, hogy félünk a kritikától, félünk a büntetéstől. Egyszer csak olyan, ahogy belegondoltam életemben azokba a helyzetekbe, amikor mondjuk megbüntettek, az egyik legérdekesebb az, hogy egyszer az edzőm megbüntetett, pedig az edzőmmel nagyon jóban voltam, és soha ki nem néztem volna belőle, egyébként miért kéne megbüntetni. Képzeljétek el az történt, hogy volt valami balhé, erre már egyáltalán nem emlékszem, ez egy edzőtáborban történt. Valahogy ott az edzők elkezdtek egymással beszélgetni, több edző is volt, és valahogy azt találták ki, hogy én voltam. Képzeljétek el, nem én voltam. De ők ezt valahogy annyira a fejükbe vették, nem tudom, hogy miért jutottak erre, azt… „Ismerd be! – Hát be nem ismerem. Hát mit? Nem! – De Feri, ismerd be, és akkor legalább… – De nem, hát értem én, de nem én voltam.” Akkor az edzőm „Mekkora csalódás ez nekem, ezt sose gondoltam volna, hogy képes vagy megcsinálni, le is tagadod…” És akkor mit tudom én, valami büntetés volt. Nagyon érdekes volt ez az élmény, és most emlékszem, hogy mi volt nekem az élménynek a veleje. Az élmény veleje az volt, hogy egyszer csak valahogy rájöttem arra, hogy jé, hogy én hogy idealizáltam az edzőmet. Hát az edzőm, és ő mondja meg, és ő egy felnőtt, és én egy gyerek vagyok. Tulajdonképpen az volt az érdekes, hogy hirtelen ilyen élményszerűen azt éltem át, hogy „Nahát, téved. Hiszen téved.” Nem is a büntetés volt az érdekes, pedig hát gyerekként, értitek, hát utáljuk a büntetést meg a kritikát. Az, hogy nem is tudom neki elmondani, hogy nem én voltam, mert ő ezt még… hogy mondjam, halmozottnak tekinti. Minél inkább mondanám, annál… Emlékszem, hogy ott álltam, állnom kellett, nem t’om mit kellett csinálni, hogy és ezen gondolkodtam, hogy de érdekes! Hogy most valamire rájöttem, amit kizárólag a büntetés révén tapasztalhattam meg. Azt, hogy téved. Akkor átéltem azt, hogy „Nahát! Hát hiszen ő az edzőm, és… Hát…” Sokkal nagyobb szabadságra jutottam. Attól kezdve: „Hát de tévedhet.” Hát és akkor ennyi. Úgy ez egészen piciben, amit az előbb elmondtam, egészen, egészen. (71:20)

Ezért a mások kritikája vagy büntetése olyan tapasztalatokhoz, olyan meglátásokhoz, fölismerésekhez vezethet, ami segít bennünket fejlődni és növekedni. Azért, mert valaki kritizált engem, vagy azért, mert valaki most megbüntetett valamilyen módon, ez engem megerősített abban, hogy hogyan tudok még mélyebben saját magamra találni, és hogyan tudok szabadon kapcsolatokban lenni. Ezt egészen, egészen érdekesnek látom. Ahh, igen. (72:05)

Olyan… ugye John Gottman, aki mindig mondogatja ezt, hogy egyébként pedig ne kritizáljunk, hanem panaszkodjunk. Itt megint a kultúra és a szándékos vakság viszonya, hogy azzal, hogy a világhálón tarthatunk nagyon sokakkal kapcsolatot, ez egyértelműen növelte a szorongásszintünket, mert egyébként vadidegen és teljesen számunkra ismeretlen emberek belénk tudnak rúgni. Ez régen nem tudott megtörténni, hacsak nem írtak egy levelet. De most minden lehetőségük megvan arra, hogy ezt megtegyék velünk. Idegenek, sose ártottunk, sose láttuk őket… És hogy milyen döbbenetesen, közben pedig az evolúciós stratégia működik, hogy hát valahogy próbáljuk kézben tartani a kapcsolatainkat. Ugye, mint amikor egy kis közösségben éltünk, vagy a törzsben, a csoportban, és számított, hogy ki mit gondol, és kivel hogy vagyunk. Hát ha kitaszítanak a közösségből, akkor kikerülünk a nagy sötét éjszakába, ’oszt egyedül meghalunk. Hát ott a falu védelme, meg a kis törzs, hát persze, hogy az kellett nekünk, az biztosította az életet. (73:25)

Megy bennünk ez a nagyon ősi evolúciós stratégia, hogy próbáljuk kézben tartani a viszonyainkat, és ez így már régen nem működik, és belepusztulunk a szorongásba. „Most ez lájkol vagy nem lájkol, vagy mit írt nekem?” Komment, és akkor kapsz három kommentet, és három napig fetrengsz. A többségünk – most így mondom elegánsan – nem bírja ki, hogy ne olvassa el. „Egyszerűen nem bírom ki.” Zárójel: én olyan jól kibírom. Én fogom utoljára megtudni, hogy egy fél ország gyűlöl, mert hát ha csak nem mondjátok így, a szemembe, én nem fogok róla tudomást szerezni. Egyszerűen nem éri meg. Hmm. (74:15)

Tehát a negyedik pont így szól, hogy hogyan tudok jó irányba menni, hogy ezt fölismerem, hogy mondhatok nemet és vállalhatom magam, vagy lehetek az, aki vagyok, és hogyha kritikát kapok vagy büntetést – és most még egy kiegészítés – ha jogosan mond valaki kritikát, hogy azt meg pláne érdemes meghallanom. Harville Hendrix megírt egy könyvet, amit így fordítottak le, a címét, hogy „Pár-bajok”, lehet, hogy ismeritek. Ő egy pszichoterapeuta, egy nagyon érdekes gondolatot mond. Azt mondja „A házastársi konfliktusok során döbbenetes igazságtalanságokat szoktunk egymás fejéhez vágni, és nagyon bántóak és ítél… és szörnyű. De ezekben a konfliktusokban, ha elég érett vagyok, mindazt, amit a társam mond nekem, mondhatom, hogy igazságtalan, hogy csúnyán mondta, hogy szemét módon… Ez mind igaz lehet, de általában van benne valami.” Ezért ezeket… érdemes valahogy egy biztonságos közeget teremteni magunknak, és arra gondolni… Most hogyha egy pszichopatával élsz, akkor nincs. De úgy egyébként, egy átlag kapcsolatra gondolok. Hogy akkor a társunk általában nagyon éles szemmel lát valamit, amit mi egyáltalán nem. Ezt mondhatja nagyon csúnyán, bántóan, elfogadhatatlan módon, de mégis amit mond, abban van valami, amit érdemes volna meglátnom. (76:15)

Azt mondja ez a Harville Hendrix, hogy azok a kapcsolatok tudnak hosszú távon jól működni, ahol mind a két fél még ezekben a nagyon érzelmileg nehezen elviselhető, kritizálós, ütközős helyzetekben is – persze pocsékul vagyunk, de utána egy kicsit elhúzódunk, és biztonságban vagyunk, és három napig mondjuk, hogy „Pusztulj bele!”, és a negyedik nap, hogy „Hogy is mondtad?” Ha mind a két fél kölcsönösen a negyedik napig is eljut, hogy ott ezek a kapcsolatok tudnak fejlődni. Vissza tudok menni, és azt mondom. „Te, azt ott, most is iszonyatosan haragszom rád, nagyon dühös vagyok ezért, soha többet velem ne beszélj így! De tulajdonképpen az, amit mond… Na, az nem hülyeség.” És akkor mármost itt vagyok (4). Ezért merhettük azt mondani, hogy miközben itt (Átül az előző székekre sorban – szerk.) (3) azt élem meg, hogy a kritika vagy a büntetés a vesztemet okozza, mert akkor majd nem szeretsz (2), akkor majd elveszítelek téged (1), és abba belepusztulok. Hogy ez nem így van, hanem hogy éppen ellenkezőleg, valamiféle növekedéshez tud engem segíteni, és ez tök jó, csak fáj. (77:40)

Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.)