Jn 2,13-25 - Nagyböjt 3. vasárnapja

2018.03.04.

Megosztom
Elküldöm

Profán és szent – Mi való a templomba, és mi nem?

Olvasmány (Kiv 20,1-17)

Isten a Sínai-hegynél táborozó népnek ezeket a parancsolatokat hirdette ki: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más Istened rajtam kívül! Ne készíts magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent van a földön, vagy a vizekben a föld alatt! Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok! Azoknak vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, a harmadik és a negyedik nemzedéken. De ezredízig irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsaimat. Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét hiába veszi! Emlékezzél meg a szombatról és szenteld meg! Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. Ezért semmiféle munkát nem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek. Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napot pedig megáldotta és megszentelte. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked! Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen! Ne kívánd el felebarátod házát, ne kívánd el felebarátod feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé!”

Szentlecke (1Kor 1,22-25)

Testvéreim! A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek az „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél.

Evangélium (Jn 2,13-25)

Abban az időben mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.” A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.

Vasárnapi beszéd

Azt kérdezik Jézustól ott a templomban, miután a prófétai gesztusait megteszi, hogy „Milyen alapon csinálod ezt? Ki adott neked erre fölhatalmazást? Miféle jel ez, és miért hatalmaztad te föl magadat arra, hogy ilyesmit csinálhatsz egy megszentelt helyen?” Tulajdonképpen összesűrítve azt mondhatnánk, ezt a kérdést intézik Jézushoz, hogy „Mi való a templomba, és mi nem?” A korabeli ember egész természetesen mondhatja erre, hogy „Hát ez nem való a templomba.” Miután ez a gondolata természetesen, hogy „Hát ez itt, amit te Jézus csinálsz, nem való a templomba.” még azért nagyon érdekes is, a vallási érzékenységre utaló kérdés ez, hogy „…hacsak meg nem magyarázod nekünk, hogy miért való ez a templomba.”

Ezért az első gondolat az lenne, ennek a kérdésföltevésnek a nyomán, hogy úgy is leírhatnánk a helyzetet, hogy azért kérdezik meg ott az írástudók, a farizeusok, ott a templomban lévők, hogy „Milyen alapon teszed te ezt egy szent helyen, egy szakrális helyen, egy megszentelt világban, ezt a profán gesztust?” Tulajdonképpen hogy is van Jézus óta az, hogy él bennünk, és hogyan éljük azt meg, hogy mi az, hogy profán, és mi az, hogy szent, hogy mi való a szenthez, és mi való a profánhoz. Milyen elgondolkodtató az, hogy azt látják ott az emberek, hogy amit Jézus csinál, egy szent helyen; maga a profanitás. Amikor kérdezik, hogy „Milyen alapon teszed ezt?”, akkor ő azt mondja „Hogyha leromboljátok ezt a templomot, harmadnapra fölépítem.” Itt tovább megy ez a tulajdonképpen két vágányon haladás, mert Jézus azt mondja „Ez itt, amit én csinálok a templomban, ez valami szent cselekmény. De nektek nincs érzéketek ahhoz, hogy ezt fölfedezzétek. Utána ti meg fogtok engem ölni, és azt mondjátok, hogy ez egyszerűen csak egy profán ítélet. Hát ez egy bírósági ítélet. Tulajdonképpen az istenkáromlás miatt történik ez. Én pedig azt mondom rá, hogy az egy szent cselekmény lesz.”

„Ti azt mondjátok, rám fogjátok, hogy istenkáromló vagyok.” Ami tulajdonképpen maga az abszurdum, mégpedig azért, mert Jézust azért végzik ki, mert az Istennek azt mondták, hogy istenkáromló. Ez nagyon jól mutatja azt, hogy mennyire zűrzavar van tulajdonképpen ott, azoknak az embereknek a lelkében, hogy mi szent és mi profán. Jézust amikor elítélik, kiviszik a „szent városon kívülre”, miközben ott a legszentebb cselekmény fog lezajlani. Amikor sürgősen leveszik őt nagypénteken a keresztről, mégpedig azért, hogy szombaton majd megszenteljék az Úr napját, hogy akkor itt micsoda ellentmondásosság az, hogy mi az, amit szentnek gondolnak a korabeli emberek, hogyan próbálnak ehhez a szentséghez igazodni, és közben mi pedig tudjuk, hogy a szó leglényegibb értemében az első szentmise zajlik a szent városon kívül.

Amikor azt mondják majd ott, még csütörtökön és pénteken, hogy „A te tested nem sokat számít nekünk.”, úgy is bánnak vele. Jézus pedig azt mondja „Az én testem szent. A szent Istennek a hajléka, és én ezt a szent templomot föl fogom építeni harmadnapra.” Miközben ezek a vallásos emberek semmi szentet nem látnak Jézus testében.

Tulajdonképpen az első nagy témánk, és nagyon izgalmas kérdésföltevés, hogyan él bennünk ez, hogy mi szent és mi profán. Mert úgy tűnik, hogy éppenséggel vallásgyakorló embereknek, Istenre hivatkozó embereknek is a tudatában teljes összevisszaságban létezhet mindez azóta, hogy Jézust megismertük és tudjuk, hogy ő mennyire másképpen látta, beszélte, és cselekedett azzal kapcsolatosan, hogy mi szent és mi profán. Ezért mi tulajdonképpen már nagyon világosan tudhatjuk, hogy kimegyünk az utcára, és ott szent cselekmények történhetnek. A szent Isten bárhol megjelenhet, és szó sincs róla, hogy ott egyszerűen csak valami profán világ lenne. Átmegyünk és lemegyünk a metróba, és ott szent események történhetnek. Bemegyünk a Duna Plázába, és ott is szent események történhetnek, miközben ülhetünk itt, és… hadd ne folytassam a mondatot. Tulajdonképpen kimegyünk, és mondhatjuk azt „Hát ez, nem tudom, ez mi volt, tulajdonképpen most mi történt itt. Vagy hát jó, remélem, nem lesz hosszú, mert hideg van.”

Az első gondolat így szól, de nagy dolog az, amikor az érzékenységünket az alapján fejlesztjük, ahogyan Jézus föltárta számunkra azt, hogy amire sokezer éven keresztül azt mondták, hogy profán, profán, profán, profán, az mennyire nem így van. Közben azt az érzékenységünket is fejlesztjük, hogy amire olyan büszkén mondjuk, hogy szent, hogy az tényleg az legyen. Hogyan szenteljük meg mindazt mi magunk, egyszerű emberek, amire azt mondjuk, hogy ez egy szent cselekmény. Ez az első gondolat.

A második, ez a téma, ez az esemény, hogy fölborogatja az asztalokat, ostort fon a kötélből, a pénzváltók pénzét szétszórja, és rájuk szól, hogy „Ne tegyétek atyám házát vásárcsarnokká!” fölveti azt a témát, ami a hitnek és a vallásnak valamiféle nagy kérdése és dilemmája. Mégpedig azt, hogy azok az emberek ott, a templomban, ott a vallásgyakorláshoz tartozik minden, amit Jézus ott elkezd kiszórni, de minden. Hát tudjuk, hogy a galambárus azért van, mert az áldozatot a galambbal mutatják be. A pénzváltás azért van, mert a templomadót, mikor húsvétra megérkezik a nép, mindenhonnan, a világ különböző pontjairól, át tudja váltani a pénzt, és meg tudja fizetni a templomadót. Ott minden a vallásgyakorlás céljait szolgálja. Közben Jézus azt mondja, hogy „Ti vásárcsarnokot csináltok Isten házából.” Milyen döbbenetesen elgondolkodtató, mikor bármelyikünk úgy tekint magára, hogy én keresztény vagyok, a szó vallásos értelmében, még egyáltalán nem biztos, hogy Krisztus hívő vagyok, vagy hogy Krisztus követő vagyok. Mert minden nehézség nélkül megtarthatjuk a kereszténységnek, mint vallásnak az elemeit, szokásait és hagyományát anélkül, hogy egy kis bizalmunk lenne Jézusban, és valóban Krisztus követők lennénk.

Ezért például a nagyböjti időszakban, mikor egy kicsit több és más vallásgyakorlatra szoktuk elszánni magunkat, hogy akkor milyen nagy témánk az, hogy ezek a vallásgyakorlataink, ezek valóban át tudnak-e itatódni a hitünkkel, az Istenbe vetett bizalmunkkal, vagy a Krisztus követés, a Krisztus képmásiságra vonatkozó belső vágyakozásainkkal?

A második téma tehát így szól, hogy tulajdonképpen a vallásgyakorlataink, a különböző elemek és szokások és hagyományok, hogy ezek tulajdonképpen mind-mind azt a célt szolgálnák, hogy a Krisztus követésünk, az Istenbe vetett bizalmunk, az ebből fakadó életünk tudjon növekedni. Különben lemegy a nagyböjt, és végül húsvétvasárnap azt mondjuk „Hát tulajdonképpen semmi nem változott, egy kicsit több vallásgyakorlatot végeztem ez alatt a 6-7 hét alatt.” Ennél több, akkor nem történt. Ezért van bennünk egy nagyon mély vágy, és ez a nagyon mély vágy az, hogy a vallási elemeken keresztül szeretnénk kibontakoztatni az Istennel való bizalmi viszonyunkat.

Aztán a harmadik nagy témánk pedig az, hogy milyen érdekes, két téma összefüggésében, hogy amikor arra vágyakozunk, és fölismerjük nagyon világosan, hogy kétség kívül a vallásnak és az egyháznak lehetnek törvényei, szabályai, normái és hagyományai, tulajdonképpen hát ezeket mondhatjuk, hogy csináljunk úgy, mégpedig azért, mert a lényeget nem tudjuk szabályozni. Pont a lényeget nem. Valahogy nagyon hasonlóan, mint amikor a férj és a feleség szentségi házasságban él, az a vágyunk, hogy szeressék egymást. De hát azt nem lehet szabályba iktatni, hogy a feleség és a férj között létezik mondjuk az, hogy azt mondja a feleség „Tudod mit szeretnék? Hogy amikor hazajössz, örülj nekem.” Hát most vagy örülök neked, vagy nem. Vagy átérzem ezt, vagy nem, vagy valami más érzés sokkal erősebben átjár vagy nem. Mit tudok mondani? Azt tudom mondani „Tudod, mit? Hát azt… tényleg, ez parancsszóra nem megy, hogy örülj nekem, mikor megjövök, de legalább köszönj. Ha köszönsz, azért az már valami, akkor kezdtünk egy kis utacskát kimunkálni egymás között.”

„Kérhetném azt, és szívem szerint biztos ezt kérném, hogy lelkesedj mindazért, ami nekem nagyon klassz, amitért én rajongok. Légy szíves, te is lelkesedj, és akkor együtt átéljük, hogy milyen jó.” Hát de nem kérhetem tőled, hogy lelkesedj, mert most vagy lelkesedsz, vagy nem. Mit tudok kérni? Azt tudom kérni, hogy „Kérlek becsüld meg azt, ami nekem fontos, vagy tudd értékelni azt, amiért én lelkesedek. Hogy tudsz-e lelkesedni, vagy nem, azt nem tudom.” Miért mondom ezt? Mi tulajdonképpen ami miatt itt vagyunk, végül is nem az, hogy lelkesedjünk Istenért? Nem az, hogy örüljünk annak, hogy együtt vagyunk és Istennel? De azt nem tudjuk szabályba foglalni, hogy jöjjön ide mindenki, és akkor nézzünk hormonszintet. Hát egy kis vérvétel az egész, és akkor megnézzük, hogy mennyire vagytok föllelkesülve attól, hogy itt vagytok, vagy hát sajnos, hát, nahát… ez sajnos egy olyan átlagos hormonszint. Akkor majd jövő héten találkozunk. Nem tudjuk törvénybe iktatni sem az örömöt, sem a lelkesedést, ezt nem tudjuk. Ezért mit teszünk? Törvények vannak és szabályok és előírások, kissé olyan tenyeres-talpasan, mint ahogy a medve cammog. Mégpedig miért? Mert van bennünk nem egyszer egy naiv elképzelés is, hogy na majd ha ezeket mind-mind megtesszük, a föltételek, ezek szabályok, na majd ezen keresztül megszületik az, hát amitől igazán jó, amitől igazán az, ami.

Közben tudjuk, hogy ez vagy így lesz, vagy nem. Miért is? Azért, mert ha a párkapcsolatot párhuzamként még tovább mondhatom, akkor tudjuk, hogy miközben megvan bennünk a törekvés, hogy ez olyan igazán jó legyen… Aközben mit teszünk? Évszámra egyre inkább, hozunk szabályokat, és minden… szokásokat, és törvényeket, hogy ez így legyen, ez úgy legyen, ekkor ezt beszélhetjük meg, még akkor feszünk le, akkor kelünk. Ki mikor mos fogat? Ki hogy használja a fürdőszobát? És a többi.

Tulajdonképpen minél inkább szabályozzuk az életünket, általában annál kevesebb lesz a szenvedély, és elkezd bennünket átjárni az unalom és a rutin. Nagyon hasonlóan, mint mondjuk a munka világában. A munkáltató azt akarja, hogy azt a munkát mindenképp elvégezze valaki, azt úgy tudja elérni, hogy rengeteg szabályt fog hozni. Lépésről lépésre szabályozni fogja, mert akkor lehet biztos, hogy az a munka el lesz végezve. Amikor agyon szabályoztunk valamit, hogy mindenképp meglegyen, addigra aki azt csinálja, teljesen kiégett, és kiürült, és azt mondja „Hát énnekem ehhez már semmi kedvem.”

A harmadik nagy témánk és dilemmánk az, hogy amit szabályozni tudunk, az nem a lényeg, az a kerete, az a formája, az a lehetőségek biztosítása. Közben annak a nehézségével vagyunk, hogy minél inkább biztosítani akarjuk azt, hogy örömhír, vagy azt, hogy „Ahh! Az Istennel való találkozás lelkesültsége!” Ezt minél inkább próbáljuk szabályozni és törvénybe iktatni, annál inkább haladunk a rutin, az unalom és a kiégés felé.

Ezért a záró gondolat így szól. De nagy dolog, átlátjuk ezt a sajátos paradoxont, amivel a hívő és a vallásos életünk is mozog, és tulajdonképpen fölismerjük azt, hogy milyen érdekes, hogy az Istennel való kapcsolatunkban tulajdonképpen nagyon gyakran nem történik több, mint hogy éljük azt a szokásos hétköznapi életünket, ahogy tőletek szoktam hallani, a taposómalom meg a mókuskerék. Akkor néha, mikor úgy nehézzé válik az élet, akkor Istenhez fordulunk és azt mondjuk „Uram, valamit, valamit csinálj légy szíves! Légy szíves, valamit csinálj!” Persze ennek kapcsán lesznek tapasztalataink és élményeink.

De amikor Jézus bemegy a templomba, és ott szenvedélyesen fölborogatja az asztalokat, erre mai szóval mondva azt mondhatnánk, hogy motivált az Isten ügyére vonatkozóan. Nem ette meg az unalom, a rutin, a megszokás és a törvénytisztelet, hanem odamegy, és valami olyasmit csinál, amit a szerelmesek szoktak. „Hát egyszerűen… ahh!” Ez miért érdekes? Azért, mert tulajdonképpen amire annyira vágyunk, hogy az Istennel való kapcsolatunkban is legyen a rutinon, a szokáson, sokszor a kiégettségen és egyebeken túl, hogy az éppen az által történik, hogy előrefutunk az életben, és kockáztatunk az Isten országáért. Hiszen már mindent annyira kiszámíthatóvá és biztonságossá és előre láthatóvá tettünk. Persze, hogy unjuk. Hát előre tudunk mindent, hogy hogyan lesz, még a misében is. Itt aztán váratlan dolgok nem fognak megtörténni velünk, hacsak az Isten nem teszi azt meg velünk. Nem, egyébként itt mindennek megvan a rendje, az már biztos. Hogyha nem úgy csinálnánk, rögtön sokan bejönnétek a sekrestyébe, hogy ezt milyen alapon csináltuk mi így.

Ezért tehát a lehetőségünk az, hogy nem egyszerűen csak éljük – most így mondom, tudatosan – a profán életünket, és néha bele-belekapunk a szent világába, hanem azt mondjuk, hogy mi itt egy szent világban élünk, és az Isten országáért valahogy akarunk kockáztatni. Ezzel a kockáztatással előre lépünk, és azt mondjuk „Na, lesz szenvedély, az biztos.” Ha merek kockáztatni Isten országáért, lesznek izgalmas dolgok. Egyszer csak elsöprődik az unalom, a rutin és az összes többi. A záró gondolat tehát így szól. Mikor Jézus ott, a templomban valami szokatlant és meghökkentőt, és fölháborítót tesz, ennek a hátterében az a személyes és szenvedélyes istenkapcsolata áll, amire mi is vágyunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )