Szándékos vakság - Az alapvető ős belső konfliktusok.

Köszöntlek benneteket!

Bele is csapok. Azt nem értem, hogyhogy nem esik a hó? Hát egészen, az otthonosság érzéséhez kapcsolódott már az, hogy kedden esik a hó. (00:10)

Szándékos vakság

Ismétlés

Ott tartunk, hogy a szándékos vakság nagy témájáról beszélünk, de persze mindig túlmutatunk ezen az egyetlen témán. Engedjétek csak meg, hogy valahogy… Látom értelmét annak, hogy mindig fölvázoljuk, egy pár percet szánjunk arra, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Mégpedig azért, és két élményem jutott eszembe ahogy jöttem, hogy tulajdonképpen miért csináljuk mindig azt, hogy 5 perc, 8 perc, 10 perc, hogy egy kicsit visszatérünk ide. Éppen tegnap tartottam egy előadást valahol, 1 óra 20 perc. Társkapcsolat, kölcsönös neurotikus allergia, kommunikációs problémák. Tehát beletoltam mindent, amit tudok, meg ami a szakirodalomban van, és akkor tudjátok, jött egy hölgy oda, és azt mondja „Igen atya, hát ez nagyon szép volt, amit elmondott, de hát ugye a férjemnek nincs ehhez kedve.” Akkor ilyenkor úgy elfog valami, valami nagy szomorúság, hogy egyetlen gondolattal 1 óra 20 percet hogyan lehet lesöpörni az asztalról. 1 óra 20 percen keresztül erőlködtem, hogy egészen másképpen is láthassa és nézhesse, és legyenek új gondolatai, más érzései, más megfontolásai, és mire föláll és kijön addig, hogy még ott ülök valahol, már ő a régi kerékvágásban van, és azt mondja „Igen, ez nagyon szép. Hát ez biztos másoknál működne, de hát a férjem nem…” Hát tudjátok, ááááá! (01:50)

Ezért eszembe jut mindig az a bölcs ír családterapeuta, aki azt mondta „Igen, a változás körülbelül ahhoz hasonlít, mint amikor ilyen saras, kátyús, nyomorult időben megy a szekér vagy az autó, és kivájja a keréknyomot. Aztán még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, egész addig, míg nem már az autónak a padlólemezével súroljuk ott a földet, és a változás ahhoz hasonlít, amikor ebből a nyomvályúból megpróbálom kivenni az autót. Mindig lesz szinte egy ilyen ellehetetlenült élményem, hogy mindig minden visszadöccen. Vagy az egész sár úgy van kitalálva, hogy a megszokott kerékvágásba döccenjen az autó. Szóval, ez volt a tegnapi élményem. Ezt a fájdalmamat meg akartam veletek osztani, hogy uuááá!, 30 másodperc elég, hogy ugyanott legyen, ahol volt 1 óra 20 perccel ezelőtt. (02:45)

Akkor a másik meg, hogy valahogy van bennem egy naivitás, talán ez naivitás. Ahogy emlékeztek, az öt szék jó, és most másra tudom használni. A keleti bölcselet azt mondja, hogy öt alap érzésünk van. Nem sorrendben, csak megnevezem, hogy az egyik alap érzés a félelem, második szomorúság, harmadik harag, negyedik öröm, és az ötödik… Le is ülök ide (1). Mert eddig a nyugatiak is pont ezt mondják, de a keletiek azt mondják „De van egy ötödik. A gondolatok parttalan csapongása az elmében. Annyira tisztán is világosan beszélnek arról, hogy azért, mert éppen gondolatoknál időzök, vagy gondolatok keringenek bennem, vagy éppen arra gondolok, hogy… ez még nem gondolkozás, hanem csak gondolatok körül keringek. Ugye ez a másik megfontolásom, hogy miért tartom érdemlegesnek azt, hogy valahogy egy rendszert, egy struktúrát is mindig át tudjunk látni, nem csak „Na, most épp ez egy gondolat. – Ja, de szerintem meg…” Na! (04:00)

Szándékos vakság jellemzői

Hiedelem, önmagunkról alkotott kép… De a hiedelmet megerősítő érzelem. 4. Tények, igazság nyilvánvaló, ismerhető. 5. (Nagyon köszönöm!) Az igazság ismerete nem elég a változáshoz. Tehát ez az öt tényezője a szándékos vakságnak. Miután ezt már annyiszor ismételtük, hogy örülök, hogy kórusban mondtátok, és alig hallhattam a saját hangom… De tudod… Szóval. (04:45)

Szándékos vakság okai

Ezután arról beszéltünk, hogy milyen okai vannak a szándékos vakságnak. Most annál az oknál tartunk, hogy a szándékos vakság egyik oka a külső-belső konfliktusoktól való félelem, és a félelem okán a külső vagy belső konfliktusok elkerülése. Mert hogyha el tudom kerülni ezeket a külső- és belső konfliktusokat, akkor kevésbé fogok szorongani, akkor valahogy – most az 5 szék más 5 szék, most csak ülök egy széken – kétség kívül át… (Tényleg, ilyet de rég csináltam! Csak így ülni egy széken.) Hjaj! (05:25)

Múltkor egy előadás után ajándékba kaptam egy hordozható széket, bent van az autóban. Bárhol leülök, és tudok előadást tartani, azért jó. Erről jut eszembe, tudjátok ez a „bárhol tudok előadást tartani”, meg hogy… Kedves ismerősöm a pszichológiatudományok doktora. Szokott épp azért, hogy a struktúra a fejünkben, a káoszból valami, valami kozmosz legyen, ezért mindig hord magánál egy szatyor követ. Akkor hogyha valami téma van, a köveket kiveszi, rakosgatja, hogy akkor ez ez, akkor ez… Az történt vele, hogy megállította a rendőr, és valahogy… „Nyissa ki a csomagtartót! – Jó, hát kérem szépen…” A pszichológiai tudományok doktorának azért nem olyan könnyű tudni, hogy hol van a csomagtartó nyitó. Akkor kicsit… olyan gyanús lett a rendőrnek, hogy ez nem is az ő kocsija, meg honnan van… Na, végül is sikerült kinyitnia. „Mi ez? – Szatyor, benne egy csomó kő.” Na, még gyanúsabb lett. „Ez mi?” Akkor a pszichológia tudományok doktora azt mondja „Ó, hát ezt nagyon gyorsan tudom mondani. Nézze csak!” Motorháztető, és máris dolgozott. Azt mondja… „Na, most képzeljük el…” Nincsenek kövek. Na mindegy! Azt mondja – majd lapokkal csinálom – azt mondja… – van itt egy toll. „Képzeljük el, képzeljük el, hogy ez maga, itt meg van az apja (mutat a festményekre – szerk.), és az apja, amikor ön gyerek, azt mondja magának, hogy <<Nem hiszem én el, amit te mondasz! Büdös csibész, hazug kölyök!>> Na, és akkor nyilván őneki nagyon rossz érzései támadnak ettől.” A rendőr azt mondja „Na jól van, rakja össze a köveket, menjen a dolgára!” Hát, föl tudta venni a szakma fonalát a közúti ellenőrzéskor is. Szóval. Na, tehát! (07:40)

Dolgozom a kozmoszért a fejünkben. Tehát az okokról van szó, van legalább 10 okunk, de egynél időzünk. Ez pedig a külső-belső konfliktuskerülő magatartásunk, mégpedig azért, hogy rövid távon itt és most oldhassuk ez által a szorongásunkat, hogy pozitívabb érzésekkel és lelkiállapottal élhessünk, amit kétség kívül megzavarna egy külső-belső konfliktus, az abban való résztvétel, vagy az azzal való szembenézés. (08:15)

Külső és belső konfliktus

Így jutottunk el oda, hogy a konfliktusoknak van két nagy formája. Ezt pedig így neveztük meg, legyen a fehér (Fehér szék – szerk.), hogy a belső konfliktus és a (Kék szék – szerk.) külső konfliktus. Két alkalommal ezelőtt arra csodálkoztunk rá, hogy egymástól teljesen függetlenül akik a belső konfliktus leírásával foglalkoznak, leírnak öt lépést, hogy például egy belső, nagyon erős szorongást keltő helyzetben, a haldoklás folyamatában milyen jellemzői vannak a belső konfliktusnak, és milyen fajtái. Ettől teljesen függetlenül a másik listán pedig a társkapcsolat leírásából származó konfliktuskezelő stratégiák; ott is éppen véletlenül öt van, és ez az öt olyan prímán, érdekesen párhuzamba volt hozható és egymásnak megfeleltethető. (09:10)

Azután hagytuk azt, hogy arról beszéljünk (Elteszi a kék széket – szerk.), hogy külső konfliktus, és most a belső konfliktusainkról beszélünk, mégpedig a személyiségfejlődés folyamatát is figyelembe véve. Tehát az első, amivel elkezdtünk foglalkozni, az a legelső szorongásunk vagy félelmünk. Ezek olyan szorongások és félelmek, amelyek az emberi természethez alapvetően tartoznak hozzá. Tehát ahhoz, hogy az ember voltunkat meg tudjuk élni, kibontakoztatni, hogy az a csomó minden, amit szoktak nekünk mondani, hogy hogyan legyünk boldogok, meg sikeresek, meg a többi… Hogy ezek tulajdonképpen döntően múlnak azon, hogy a kikerülhetetlen belső szorongásokkal és konfliktusokkal az életünk során, amikor azoknak az első ideje volt, akkor mi történt velünk, és azután most, amikor 30-40-50-60-70 évesen átélünk különböző helyzeteket, és ott megjelenik – akár joggal, akár nem, akár reálisan, akár nem – valami félelem és szorongás, és egy belső konfliktus kezd kialakulni ennek nyomán, hogy akkor mit csinálunk vele. Tehát az életminőségünk, a testi-lelki-szociális jóllétünk alapvetően múlik azon, hogy ezeket az alap ős belső konfliktusainkat, amelyek szorongással járnak, vagy legalábbis biztos, hogy jártak valamikor, ezeket hogyan oldjuk meg, vagy mit kezdünk velük. Na, ez, ez volt az én kozmoszom. (10:55)

Az alapvető ős belső konfliktusok

1. Halálfélelem

Akkor így beszéltünk már négyről, emlékeztek-é? Ezt most már nem kérem tőletek, mert én se emlékszem rá. Az első alap szorongásunk és belső konfliktusunk a halálfélelem. Annyira bennem van, ahogy ültünk egy csoportban, és egy ilyen nagyon, hát jó, és neves, és rendes, és jó fej, és képzett pszichiáterrel vezettem egy csoportot. Az egyik csoporttagnál megjelent a haláltól való félelem illetve szorongás. Annyira bennem van, ahogy azt mondja neki, hogy „Ó, hát ez egy nagyon romboló érzés. Ez, ha sokáig fönnmarad, roncsolja a lelket.” Nagyon nehéz bírni a halálfélelmet, mint érzelmi állapotot. Nem csoda, hogy nem akarunk halálfélelemben élni. Valamit megpróbálunk kitalálni. De most a kérdés az, hogy egyáltalán azzal, amiről hírt ad a halálfélelem, a szorongás attól, hogy megsemmisülhetek, és annak a realitása, hogy meg fogok halni, hogy ezzel egyáltalán mit kezdünk, mert ez a magzati korunktól kezdve, a csecsemőkoron át végig egy realitás. Lehet tudni, és lehet látni, hogy ez a szorongás vagy félelem már a magzatban, és aztán a csecsemőben is mennyire nyilvánvalóan meg tud jelenni. (12:20)

Ezért a kérdés, mit kezdek a halálfélelemmel. Hogyan konfliktus ez? Hát nagyon egyszerűen úgy, hogy szembenézek azzal, hogy vannak külső veszélyeztető tényezők. De ha nem is ezek, akkor egyszerűen ketyeg a belső óra, és mondjuk nagyvonalúan 120 évet fogok élni. Hát nekem például van még olyan 70 évem, de azért utána már nincs, és előbb-utóbb elérem a 120. életévemet. Tehát élni akarok, ez van az egyik oldalon. Ugye itt van, élni akarok. Hát persze, hogy élni akarok, nem is akárhogy. És közben tulajdonképpen az a realitás, hogy meg fogok halni, de én élni akarok. Ez egy ős típusa a szorongásnak, és ráadásul joggal jelenik meg. De hogyha bekebelez engem annak a tudata, hogy meg fogok halni, hát akkor nem tudok élni. Ha viszont egyáltalán nem törődök azzal, hogy meg fogok halni, akkor meg hogyan fogok élni? Háháá! (13:25)

Azt mondta egyszer valaki, nekem ez nagyon tetszik. Úgy is… azt mondja. „Éljünk úgy, mintha ez volna a második életünk, és az elsőben már mindent elrontottunk volna.” Tehát itt, a másodikban már nem érdemes, mert azt már egyszer elkövettük. Jó, tehát az első ős félelem vagy szorongás: szorongás a haláltól. És a kérdés, hogy ennek a realitásával, és ahogy a szorongás a realitásról hírt hoz, mit kezdtem eddig, és mit kezdek vele most? Akkor emlékeztek, próbálok minden egy ilyen ős konfliktus, és az abból fakadó, vagy azt jellemző szorongáshoz egy pozitív kimenetelt csatlakoztatni. Vagyis, hogyha valaki hatékonyan bánik ezzel a szorongásával, akkor hova juthat. Biztos, hogy egy csomó jó kimenetel van, én mindig egyet el szeretnék mondani. (14:30)

Itt jutottunk el oda, emlékeztek, hogy egy hatékony kimenetele ennek a szorongásnak a – mondjuk így – kezelésére, hogy elkezdek nem menekülni a halál elől, de nem is veszek el benne, hanem elkezdek együttműködni a halállal, ami egészen abszurdnak tűnik, és mégis egy nagyon reális kimenetel. vagyis ez azt jelenti, hogy miközben tudatos bennem az, hogy meg fogok halni, aközben megpróbálom a legjobbat és a legtöbbet kihozni az életemből. Éppen ezért nagyon fölismerem, hogy minden egyes nap elmúlik, és az a nap már nem lesz többet. (15:05)

Nekem életre szóló élmény volt az, mikor úgy tudatosult bennem, hogy az a jó, amit ma nem tettem meg, azt holnap már nem tudom megtenni. Ezért szoktam mindig derülni azon, mikor valaki jön, és a gyónásban azt mondja, hogy „Elhalasztottam az imámat. Elhalasztottam a vasárnapi misére jövetelt.” Hát azt nem lehet elhalasztani, azt mulasztani lehet. De az úgy elmúlik, hogy eltűnik, mint a kámfor. Azt nem, halasztani nem lehet. Egy csomó mindent az életben nem lehet halasztani, hanem csak mulasztani. A halállal való szembenézésem egyik realitása, hogy rájövök, hogy nem, nem halasztottam, hanem mulasztottam, és hogy na, akkor mit akarok ezzel kezdeni. Gyerünk! (16:00)

Tehát a kimenetel ez, hogy elkezdek együttműködni a halállal, és ezért az életemből megpróbálok valami jót, valami igazán jót kihozni. Főleg azért, mert véges. Azért meg is tudom becsülni, egyre jobban megbecsülöm. Nem tudom, ti hogy vagytok így, 50 fölött? Van, aki nincs ott, de aki ott… Tulajdonképpen, tudjátok, most megosztok veletek egy fantáziát. Azon fantáziáltam ma… tudjátok, a fantáziálás jó dolog, ha nem mindig azt csináljuk, csak úgy néha, egy kicsit úgy szabadjára eresztjük. Azon fantáziáltam, hogy tulajdonképpen 52 éves vagyok, és egészséges. Egyszerűen semmi bajom nincs. Azt tudjátok, ezt… 17 éve találkozunk, egyetlen alkalom sem maradt el betegség miatt. Tehát egészséges vagyok, egyszerűen semmi bajom nincs. Azon gondolkoztam ma, lehet hogy a készület helyett csináltam, hogy van-e valami olyasmi, amit úgy 1-2 éven belül nekem érdemes volna megcsinálnom, amíg még egészséges vagyok. Mert kétség kívül, hát mit lehet azt tudni, nem? Hát mi? Hát nem úgy szokott lenni, hogy kopogtatnak, és azt mondják, 5 év múlva majd nézzen be, mert akkor lesz majd beteg. (17:25)

Mi, mi az, ami, amit most kéne még megcsinálnom, amíg bírom? Hmm! Ha van egy jó ötletetek, szóljatok. Tessék? TAJ kártyát? Hogy maga milyen cinikus! Na, jó, jó. Egyébként ez a fajta orcátlanság néha szükséges az élethez, kifejezetten. Mikor valaki olyan kicsit szemébe nevet a halálnak, akkor ez valami ilyesmi. Ez hasznos tud lenni, kifejezetten. Ezt a fajta magatartást Rejtő Jenőtől igyekeztem elsajátítani fiatal koromban. Te is, te is… És nem tudom, te mikor vetted igazán hasznát, mert én a katonaság alatt. Mert a katonaság másfél éve tulajdonképpen – ezt elcsevegem nektek, nem tudom, hogy ezért jöttetek-e, vagy a szorongásról akartok még hallani, majd belepusztulunk még a sok szorongásba – hogy… hogy… Hát, olyan 1 éve voltam katona, és voltam 1,5 évet, és Dunai Flottilla, remek hely… volt, és tényleg, bezárt. Olyan 1 év után rájöttem, hogy tulajdonképpen elkezdtem úgy működni bizonyos helyzetekben, mint ahogy egy Rejtő regényben mondjuk Tuskó Hopkins, vagy Csülök, vagy Senki Alfonz. Tulajdonképpen ezek a magatartásformák szinte a leghatékonyabbak egy ilyen egész őrült világban. Hogyha úgy tudok hozzáállni egy-egy helyzethez, mint Csülök, vagy Senki Alfonz, hogy az a legjobb, az összes többi – vagy megőrülök, vagy túl komolyan veszem, vagy… – és az ős élményemet azért szívesen elmondom, na. (19:25)

Volt egy – nem ez az ős élményem – vegetáriánus voltam akkor már X éve. Olyan büszke voltam, hogy én vegetáriánusként lettem magyar bajnok, értitek, répából lenyomtam mindenkit. Képzeljétek el, tudjátok, a katonaságnál nem, nem informálódtak, hogy ki tetszik vegetáriánusnak lenni, és hogy. Ezért egy csomót éheztem. Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy egyszer beállítottak. „Na, akkor négyen jelentkezzenek munkára!” Ugye ilyenkor sose lehetett tudni, hogy ez valami jó vagy rossz, minden esetre én ilyenkor sose jelentkeztem. Hát persze ez előbb-utóbb föltűnik, tehát akkor rögtön intettek. Meg én nem nagyon tudtam elszürkülni a tömegben, ez egy nehézség a 195 centi. „Jaj, de, de…!” Fölsorakoztunk, azt mondják „Mennek disznót vágni!” Hát azért, értitek, tehát a vegetáriánust kivezényelték disznót vágni. Ilyenkor rögtön „Rejtő Jenő, segíts!” Tudjátok, tehát… és akkor vonultunk. Hát ilyenkor az nem úgy van, hogy akkor elmegyünk disznót vágni, hanem hát akkor vonulunk a gyakorlótéren keresztül. Tehát akkor be… valaki be… na, hát értitek. Tehát az egy olyan rendes dolog. Akkor ugye négyen vonultunk, én azért a hátsó sor, az mindig, az a biztos. Volt egy útelágazás, ahol már hárman vonultak csak tovább, én pedig elkanyarodtam. (20:55)

Arra gondoltam, hogy – mondjuk ez egy elég balhés dolog, nem, lehet ellenőrzés, meg minden – de hogy én biztos nem. Mi lenne az a hely, ahol úgy el tudnék rejtőzni, hogy ott biztos senki nem fog keresni? Arra gondoltam, hogy ez a hely a feketemosó (A konyhai főző edényzet mosogatója – szerk.). Tudjátok, tehát ahol a legdzsuvásabb dolgokat mossák. Hát mosogató, hát… de az a katonaságnál egy nagyon durva hely, mert az úgy megy, hogy a katonák főznek, és akkor nem úgy, hogy kedvesen beviszik, és akkor… hanem így bedobják 5-10 méterről a cuccokat, és akkor te mosd el. Rájöttem, hogy ide senki se vágyakozik. Akkor ott meghúztam magam, a feketemosóban. Ugye ennek az volt az ára, hogy mosogatnom kellett, de kétség kívül kimaradtam a disznóölésből. A többit nem mesélem. (21:55)

De hogy miért volt jó Csülök és Tuskó Hopkins bölcsessége? Mert például az egyik – számomra legsokatmondóbb – tett, amit a hazámért végeztem a Magyar Néphadsereg kötelékében, hogy kivezényeltek bennünket a kikötőbe, és azt mondja ott az őrmester „Látják, hogy milyen szépen süt a nap. Ámde elég hideg van. Ezeknek a köveknek az egyik fele jól átmelegedett itt, a kikötőben, ámde a másik felük valószínű, hogy fázik. Ezért forgassák meg a köveket, nehogy megfázzanak ezek a szegény kövek itt, a kikötőben!” Ez volt az alázatra nevelés. Na, és akkor köveket forgattunk a kikötőben, így volt. Azt, hogy tudod ne gondold azt, hogy… na. Csülök segített. Az első a halálfélelem. A szorongás, hogy élni akarok, de meg fogok halni. Pozitív kimenet, hogy együttműködök a halállal, vagyis valami jót hozok ki az életemből. (23:10)

2. Az anya elvesztésétől való félelem.

A számomra lefontosabb személy most első sorban a legfontosabb személy, az első nagy Ő, az igazi, aki egy személyben ad meg mindent, az ő elvesztésétől való félelem, ami aztán újból és újból visszatér minden egyes szakításkor, minden egyes elváláskor, és néha belepusztulunk és megőrülünk, és azt gondoljuk, hogy ebben tényleg meg fogok halni. Nyilvánvaló nem halok meg egy szakításban, de mégis azt gondolom, úgy is érzem. Miért? Nem az a realitás, hogy bele fogok halni, egész rendkívüli helyzetektől eltekintve, hanem az, hogy fölelevenedett bennem az az ős élmény, hogy anyám eltűnik, és meghal, és ha nem lesz többet, akkor nekem végem van. Amikor ezt a szorongást először átéltem, akkor ezt joggal gondoltam, annak volt realitása, mert ha csak az anyukám van és ő nincs, akkor én meghalok. (24:15)

Ó, tehát hogy muszáj, hogy legyen az anyám, ezért nyúlok a kezemmel, és nyúlok az anyám után, vagy a szerelmem után, vagy a barátom után, vagy ahh, nyúlok utána, és nincs a kezemben. Én egy pici tehetetlen csecsemő vagyok, az anyám kimegy, és nem tudom elérni. Egyszerűen nincs a kezemben, hogy akkor és úgy legyen ott, ahogy nekem szükségem van rá. Hát persze, hogy szorongok. Nélküle meghalok, és nem tudom őt megragadni. Hogy ő akkor jön-megy, amikor ő akar, és nem akkor, amikor nekem szükségem van rá. Hát persze, hogy ez szorongást kelt. A kérdés, hogy mit kezdek ezzel a szorongással, hogy nélküled nem tudok élni, élem ezt meg csecsemőként, és nem vagy a kezemben. (25:00)

Akkor mondom a kimenetelt, hogy ezt a szorongást, ezt a nagy belső konfliktust, hogy „De akkor hogy éljek?” föloldhatom úgy már felnőttként, hogy „Hiszen sosem tudtalak birtokolni.” És soha senkit nem is fogok tudni birtokolni. Szembenézek az életnek ezzel a realitásával, hogy senkit nem lehet birtokolni. Meg lehet alázni, ki lehet zsákmányolni, meg lehet szégyeníteni, meg lehet ölni. Birtokolni nem lehet. Ez a második, mikor fölismerem ezt. Milyen nagy dolog, mikor szülőként világossá válik számomra, hogy a gyerekeimet nem tudom birtokolni. Mert tudjátok, hogy szülőként megvan annak a lehetősége, hogy a gyerekeimet önmagam kiterjesztett részeként éljem meg, hogy ne legyen világos, hogy „én és ő”, vagy „én és te”, hanem hogy felnőttként egy MI-ben éljek a saját gyerekemmel. Ugye, és akkor ennek tud a következménye lenni az, hogy amikor tolja az édesanya a babakocsit, ugye ikrek, látjátok milyen szépek. Jön a kedves ismerős. „Jaj, itt vannak, jaj, de édesek! Hát még nem is láttam őket. Melyik, melyik?” És akkor az anya azt mondja, hogy „Hát a kékben van az orvos, és a zöldben a jogász.” Vagyis az anya a gyerekeit a saját kiterjesztett részeként éli meg, és miután ő sem orvos, sem jogász nem lett, tulajdonképpen a gyerekin keresztül valósítja meg magát. Ezért a gyerekei az élete értelmévé válnak, ezt el is mondja sokszor, sűrűn. „Drágám, te vagy az én életem értelme. Ha te nem lennél, mi is lenne a te anyáddal?” Mhh. De nagy dolog fölismerni, hogy soha senkit nem tudok birtokolni. Ezért, milyen zseniálisan szépséges, hogy egy kapcsolatban szabadságot is adunk egymásnak, nem csak vacsorát meg fogkrémet, hanem szabadságot. Na, gyerünk! Ez tehát a második ős szorongásunk, ami bármikor fölelevenedhet. (27:30)

Jön az esküvői szezon. Ó, hány örömapát meg örömanyát fogok látni, akik csak nevükben azok, valójában egy gyászszertartás résztvevői. Gyászanyák és gyászapák ott ülnek. De tényleg! És egyébként ez normális is, hát nem? Épp egy veszteséget kell átélniük. Nem biztos, hogy rögtön az öröm részéhez tudnak kapcsolódni. Gyászanya, gyászapa. Azt se felejtem el soha, egyszer elmentem 450 kilométerre esketni, akkor még fiatal voltam és bohó. Ahogy jöttem ki az esküvőről, úgy volt bennem, tudjátok, egyrészt a jól végzett munka öröme, meg az, hogy na, azért 450 kilométer ide, akkor 450 oda, na azért csak… na, na, ez egy rendes dolog, na. Jött velem szembe az örömapa, halálosan szomorú arccal, amíg a fiatalok fogadták a gratulációt, kezet fogott velem, és a következőt kérdezte. Azt kérdezte tőlem „Hát ebből mi lesz?” Hát értitek! Én erre nem válaszoltam, hogy mi lesz belőle. Azóta tudom, hogy na, jól van. (28:50)

3. A fontos személy szeretetének elvesztésétől való félelem.

Harmadik ős szorongás és félelem nem az anya, vagy a nagyon fontos személy elvesztésétől való félelem, hanem a szeretete elvesztésétől való félelem. Itt nem attól félek, hogy nem t’om megragadni, nem akkor van itt, amikor szükségem van rá, hogy nem tudom így megfogni, hanem éppenséggel itt lehet, de majd nem fog szeretni, vagy nem úgy szeret, ahogy szükségem lenne rá. A szeretete elvesztésétől való félelem. (29:20)

Persze, hogy a férfiakra is nézhetek, de valahogy, valahogy először mégis a nőtársaimra asszociálok, hogy milyen ős szorongás tud ez lenni, és hogy kétszer annyi depressziós nő van a mi kultúránkban, mint férfi, tudjuk, hogy így van. „Jaj, majd akkor nem fog szeretni, ha nem teszem meg érte, meg neki… hmm.” Ennek sokszor egy túlkompenzálása, amikor meg egy hatalmas individuum vagyok csak, ugye ennek a szorongásnak a túlkompenzálása. Föl se merüljön, hogy esetleg majd ez velem megtörténik. Tehát a harmadik, a szereteted elvesztésétől való félelem. „De ha esetleg megmutatom, hogy milyen is vagyok, akkor azt majd nem fogod szeretni.” Ezért el kell távolodnom saját magamtól. Ugye, minden olyan részemtől akkor igyekszem eltávolodni, amivel kapcsolatban az a félelmem, hogy te azokat nem szereted. Tudjátok, minden olyasmi – emlékeztek a múltkori alkalom – amit igyekszek eltávolítani magamtól, miközben a személyiségem része, nem az történik, hogy sikerült azt eltávolítanom magamtól, hanem az történik, hogy meghasonlok magammal, hiszen az részem. Tehát magamtól távolodok el, nem pedig egy részemet tudom eltávolítani magamtól. Ezért szoktuk olyan pocsékul érezni magunkat, hogy egy csomó mindenben eltávolodok saját magamtól azért, hogy a szeretetedet ne veszítsem el. (31:00)

Ezt a dilemmát, hogyha így járok el, hogy inkább eltávolodok magamtól, bizonyos részeimet megpróbálom letagadni, ki ne derüljön, tulajdonképpen ezt az ős konfliktust ezzel nem oldom meg, hanem tolom magam előtt. Hát a személyiségfejlődés szempontjából nem csinálok vele semmit, hanem ez a szorongás bekebelezett engem, és… Tehát a harmadik, annak a szorongása és félelme, hogy lehetek olyan, csinálhatok olyat, mondhatok olyat, amitől majd akkor nem fogsz szeretni. Na, és ebbe belepusztulok. Akkor elveszítelek, és abba pedig belepusztulok. Ugye, sokszor cs-ssz, becsúszunk oda. (31:50)

Hogyan tudunk jól kimenni? Biztos jó kimenetel (több is) van, de mindig egyet szeretnék megnevezni. Ez az, hogy egy felnőtt ember nem abba pusztul bele, ha valaki történetesen nem szereti. A felnőtt ember abba pusztul bele, ha ő nem szeret másokat. Annyira eleven bennem egy férfiember, aki nem tudta a házasságát megmenteni, és elváltak, és jött az első karácsony egyedül. A gyerekeket az édesanyának ítélték, elég csúnya volt a válás, de nem is ez az érdekes, hanem hogy az apa maga számára váratlanul azt mondja. De hát tizenvalahány év, hát a karácsony, a család, a gyerekek, és úgy ennek a szorongása teljesen elkezdte bekebelezni, hogy „Mit fogok én csinálni karácsonykor? Meg fogok bolondulni, meg fogok őrülni, egy üres lakásban fogok bolyongani egyedül, és nem fogok tudni semmi másra gondolni, mint hogy nincs a feleség, nincs a gyerekek, az egész, az életem tönkre…” Na, értitek. Beszélgettünk, és hát én erre… na. Visszajött egy következő alkalommal, jócskán karácsony előtt, és teljesen ki volt cserélve. Azt mondja „Tudod, eljutottam ennek a félelmemnek a mélypontjára, hogy nem szeret senki. Hát pont azok, akik… Hát de nem szeretnek. Hát nincsenek is itt.” Akkor azt mondja „Egyszer csak azon kezdtem el gondolkodni, persze egyedül töprengtem ezen, egy ilyen rettenetes magányban és szorongásban. Hirtelen eszembe jutott az, hogy de kik vannak ezzel még így, ahogyan én? Hogy én egyedül vagyok most azzal, hogy azt élem meg, hogy nincs is senki, aki szeret, vagy pedig mások is vannak így?” Akkor azt mondja „Az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen a hajléktalanok így lehetnek ezzel. Nekik minden karácsony olyan, ők minden évben megélik azt, hogy jó, de hát ki szeret engem?” Akkor jött a kreatív gondolkozás, tudjátok, hatféleképpen tudunk gondolkozni. A kreatív gondolat így szólt: „Nahát, hát hiszen akkor én elmehetnék a hajléktalan szállóra, a sorstársaim közé. Mennyivel jobb helyzetben vagyok én, mint ők. És akkor én tudnék nekik ott, karácsonykor… Biztos elkél a kéz, nem, ott biztos lehet valamit főzni, vagy teríteni, vagy ott segíteni.” El is ment. Azt mondta „Életem egyik legnagyszerűbb karácsonya volt, felejthetetlen.” Tsssz! (34:35)

Tehát a harmadik pont, úgy szeretném, ha bennetek is valami hasonlóan élne, mint ahogy bennem. Hogy ezek a kimenetelek, tudjátok, amit a végén mondok, hogy na, hogy például így tudok kijönni, föloldani ezt a szorongást, hogy ezek… Ugye érzitek, hogy ezek nem szépelgések, nem ideálok, meg ideológia, meg okoskodás…! A harmadik kimenetel így szól, hogy felnőtt vagyok, és nem abba pusztulok bele, ha valaki nem szeret, hanem abba, hogyha én nem szeretek. Annyira jó, hogy annak, hogy én szeressek másokat, egyszerűen nincs semmi akadálya. Az, hogy most te szeretsz-e vagy nem, hát ezt lehet, hogy soha nem tudom sehogy se elérni, hogy szeress, nincs a kezemben. De azt elérni, hogy én szeressek valaki mást… semmi nem kell hozzá. Milyen fölszabadító! Oké. (35:40)

4. A büntetéstől, kritikától való félelem és szorongás.

Látjátok, megyünk, már most kisfiú vagyok, meg kislány, nem is csecsemő, és elkezdek azon félni vagy szorongani, és ez erőt vesz rajtam, hogy majd nem tetszik neked az, amilyen vagyok, vagy amit csinálok, és majd kritizálni fogsz. De a nagyobb baj, hogy majd megbüntetsz engem. Hogy anya, vagy apa, vagy a nagyi majd megbüntet azért, amit csinálok, és főleg esetleg hogy amilyen vagyok, hogy ezért büntetés jár. Kritika és büntetés, és az ettől való szorongás. (36:15)

Nem egyszer olyasmiért is megbüntettek például, nem is tudtam, hogy rossz. Ugye egy olyan szép mondat, ez rám fölszabadító hatást gyakorolt, így szól: „A fejlődés határátlépéseken keresztül zajlik.” Hát egy új dolog? Fogalmam sincs, hogy ott mi a rend, hogy mettől meddig jó, mettől meddig nem, hogy mi igaz és mi nem. Valami sejtéseim vannak, de most egy új dologban vagyok, és neki ütközöm a plafonnak… Én a plafonnak. De a falnak… Ahogy úgy át-átcsúszok, itt egy határ, ott egy határ, akkor rájövök, hogy „Ja, nem, nem, most innentől ez idáig van.” Hát persze, hogy járatlan vagyok. A tanulási folyamatok határátlépéseken keresztül zajlanak. Ezzel most nem legitimáltuk a bűnt, hanem csak leírjuk, hogy mi ennek általában a természete. Nyilván lehetek közben okos, és mértékletes, de azért mégis csak valami ilyesmi. Oké. (37:25)

Tehát a negyedik, ez az ős szorongás, hogy valami olyasmit csinálok, amiért te kritizálni fogsz, és majd megbüntetsz engem. Ahogyan pozitívan ki tudok jönni ebből, az az, hogy tulajdonképpen minden büntetés és kritika valami többről ad hírt nekem. Valamiről, amit én nem láttam, vagy nem tudtam, vagy nem gondoltam, vagy nem értettem, nem sejtettem, nem tudtam előre kiszámítani. Tehát ezért ez egy lehetőség és egy jó út arra, hogy valami többet lássak, valamit jobban megértsek, valami világosabb legyen a számomra. (38:00)

Egyszer egy öreg pszichológus hölggyel beszéltem. Azt mondja „Egyre többet gondolok arra a tanárra, aki se engem nem szeretett, se én őt nem szerettem. Azért gondolok rá egyre többet, mert most látom már világosan, hogy mégis milyen sokat tanultam tőle. Fiatal koromban: Ó, ki az a tanár, aki engem szeretett? Jaj, ki volt az a nagymama, akinek én voltam a tündi-bündije, én voltam a szeme fénye, a kedveskéje? De most már 60 elmúltam, és úgy el-elmerengek, hogy milyen sokat tanultam én ettől a tanártól, aki utált engem. Kétség kívül én se szerettem.” Hmm, e’mmán valami, szabadság. Hejj! Oké. Na most! (39:05)

A félelemmel kapcsolatos magatartásmódok

Mielőtt tovább mennék, szeretném megmutatni nektek, hogy a félelemmel kapcsolatban – most egy kicsit hadd menjek még beljebb – tulajdonképpen négyféle magatartásmód képzelhető el. Hogy egyáltalán hogy jutok el oda, hogy valami jó kimenetelig elérek. Ugye, mert akkor… és akkor egy jó kimenetel. Jó, de ez hogyan történik? (39:30)

1. Bekebelez a szorongásom és a félelmem.

Az első lehetőségünk, most csak rendet rakok itt (Rendezi a székeket – szerk.), ez most semmi, ezt ne vegyétek semminek, jó? Tehát most ne is figyeljetek, ez nem, nincs semmi jelentősége. Olyan sosincs, mindennek van valami jelentősége. Az első, hogy bekebelez engem a szorongásom és a félelmem, és ez a szorongás, ez a félelem teljesen ellep. Ez nem egy jó forgatókönyv. Ha vissza tudtok emlékezni gyerek élményeitekre, na ott azért ez könnyen megtörténik. Tulajdonképpen nem, nem is tudjuk, hogy mennyi, mennyi idő telik el ilyenkor, hogy csak szorongok és félek, és szorongok, és szorongok. Nem is tudom, hogy mi hoz majd ki belőle. Egyszer csak talán szól az anya, hogy „Gyertek, vacsora!”, és akkor valahogy úgy magam se tudom, hogy kijövök ebből, hogy ez hogy, hogyan is van. Mennyire magába tud kaparintani bennünket ez a félelem vagy szorongás. (40:35)

Tehát az első kimenetel, amikor a belső konfliktus nyomán a szorongásom és a félelmem bekebelez. Ő uralkodik rajtam, és nem tudok hatékonyan és kreatívan cselekedni. Annyira megrendítő nekem a… hát szóval, úgy évente egyszer szívesen elmondom, mert a helyzet szerintem nem sokat változott. Amikor 2008, gazdasági világválság, akkor 1 évre rá Csepeli Györgyék csináltak egy kutatást, hogy a nagy külső változás, ami ugye nincs a kezünkben, tehát reálisan szorongást keltő, egy csomó ember élete radikálisan változott meg. A magyar felnőtt lakosság ezt a külső változást, amivel kapcsolatban reálisan szorongtunk, vagy szoronghattunk, tulajdonképpen hogyan bánik vele. Tudjátok-e, hogy a kutatás eredménye a következő. Körülbelül olyan 65%-a a felnőtt lakosságnak kizárólag passzívan szenvedett. Ez ez, bekebelezte őket a szorongás. 65%! Nem a gyerekeknél, a felnőtteknél. (42:00)

20% volt, most ugye másra használom a székeket, látjátok, 20% volt, aki lázadott. Vagy lázadt? Lázadt. Lázatt? Láza volt, és akkor lázatt? Vagy hogy? Lázott? Az lázott, ugye, nem lázatt, hanem akinek láza van, ő lázott. Jó, tehát lázadt, lázadt. 20% lázadt. Aki lázadt, aki lázadt – ezt most sokszor el… Ismeritek ezt? Sokat ismételtek egy szót, akkor teljesen értelmét veszti. Én kezdek ide elérkezni. Hogy aki lázadik… Na jól van, lázadozik. Lázadozik, lábadozik. Sz’al valami itt nem stimmel, van itt valami, amit jobban ki kéne dolgozni. Szóval, aki lázad, az még ebből az erőből, ami kétség kívül marad benne, még nem nagyon látjuk, hogy mit hozott ki. Tehát mondjuk elvesztette a munkáját, és ő most lázad. És ettől lesz munkája? Ugye, hogy ez hogy? Tehát a lázadásnak van egy nagyon jó oldala, hogy valaki az erőinél van. Ahogy megéli, hogy van ereje, valamire. Csak még azt nem látjuk, hogy mire. Azt ő még nem találta ki, csak azt tudja, hogy erre nem. Tehát ami most: ööeee, öeeee! (43:40)

Ugye összeadom, 65+20=85. Maradt egy olyan soványka 15%, akik mutatták a kreatív cselekvés jeleit. Magyarország 2009. 15%! Ha jól emlékszem, volt 16,5. Aha. Tehát az, hogy egy félelem, vagy egy szorongás bekebelez bennünket felnőttként, hát arról mondjuk 10 évvel ezelőttről is lehet élményünk, hogy az milyen. Az akkor nem… tart hetekig, hónapokig, ki tudja meddig. Hogy ez mennyire pusztító lehet, azt tudjátok, ha egy férfi mikor elveszti az állását, több mint 1 éven keresztül akar állást találni, akar dolgozni, de nem talál, 1 év után a férfiak többségében maradandó személyiségváltozás jön létre. Annyira pusztító ez, hogy úgy kicsúszik a kezemből az élet. Akarok valamit, és egyszerűen nem, az élet valahogy nem, és nem, és nem, és nem. Azért is, mert a családban való szerepem teljesen megváltozik. Ilyenkor szokott az lenni, hogy egyszer csak én vagyok otthon, és a feleségem keresi a pénzt. Ugye, ő jóval többet, mind én, mert én semmit se keresek. Úgy hirtelen kicsusszan a lábam alól minden. „Akkor most ki vagyok? Se pénzt nem tudok keresni… Hát hogy? Akkor hogy nyissam ki a szám? Vagy akkor most még… hogy? Most mondom <<Ezt csináld, azt csináld!>> Mire föl? Egy éve nem csinálok semmit, hát ezt hogy?” Nagyon sok férfire ezért ez pusztítóan hat, és hogyha rendszerszemléletben gondolkozunk, akkor milyen érdekes, hogy ugye akkor a nőre is nagyobb teher jut. Ha a feleség nem elég érzékeny, akkor még lejjebb nyomja a férjét. Ugye picit hasonlóan, mint amikor az a klasszikus forgatókönyv van, hogy te nőként otthon vagy a gyerekkel, és a férjed beszól neked, hogy te otthon vagy, és ettől ugye még rosszabbul leszel. A második, hogy nem is dolgozol. Ettől leszel még rosszabbul, és amikor azt mondod, hogy „Nem is csinálsz itthon semmit. Mert tessék, a gyerekjátékok nincsenek elrakva.” Hrss! Az maga a pusztulat. Oké. (46:15)

Tehát az első, amiről lehetne beszélni, csak megnézem, hátha valamit még akartam róla. Mert vannak nagyszerű jegyzeteim. (Feri megnézi a jegyzeteit – szerk.) Papír alapon dolgozok. Igen. Hohóóó! Elnézést, dolgozom. Hát persze, milyen jó dolgokat írtam én oda. (46:50)

Feri az úszóóvodában

A szakirodalom a következőt mondja. Ismerős-e az, hogy a gyerek fél bemenni a vízbe? Már be mer menni a vízbe, fél fejest ugrani. Na, az a félelem nekem nagyon megvan, hogy ettől, hogy így khh! Félelem a fejes ugrástól. Amikor 6 éves voltam, úszóóvodába írattak a szüleim. Ez remek volt. Tényleg, megtanultam úszni. Utáltam, rettenetesen utáltam, mert az volt az élményem, hogyha a lábamon járok, sokkal jobban haladok. Nem, én ezt ilyen egyszerűen fogtam föl. Mondták, hogy ússzak, ugye és akkor azt láttam, hogy iszonyatosan lassan megy, és hogyha engednének, hogy kimenjek, már régen ott lennék. Én egyszerűen nem tudom, ebből a megközelítésből egyszerűen nem bírtam kiverekedni magam. Tudjátok, mikor hagytam abba az úszást? Mikor azt… „Ó, most már ez a kartempó jó; krall.” Ugye, és akkor kellett fogni egy ilyen nem t’om mit, egy ilyen négyzetet. Jól mondom? Az egy négyzet, ugye, valami puha habszivacs. Micsoda? „Úszódeszka.” Úszódeszka? De jó, hogy ezt a kifejezést nem ismertem: úszódeszka. Hát ez szörnyű. Mert az, hogy úszónadrág, az valami, vagy… de úszódeszka… Ez hogy? Ez önbecsüléshiányos nőknek az önképe, vagy mi ez, hogy úszódeszka? Na jó. Valaki azt mondta: „Feriii!” Ez az, milyen anya, ez a zord anya. Jaj, de jó, jaj de jó! Na most, egész fölelevenedtem ettől, egy zord anya. (48:40)

Mikor meg kellett fogni az úszódeszkát, és azt mondta Sárosi mesti, egy valóságos személy, nagyon büszkének kellett volna lennem, hogy ő tanít krallozni, de én csak azt láttam, hogy a vízben vagyok, és nem haladok. Nem t’om, a tekintélytisztelet nem volt annyira erősségem. Azt mondja „Na, most akkor 8 hossz krallban.” Hát ez a krallban, az ugye azt jelenti, hogy a kezemet nem használhatom. Ezt se értettem, miért. Nem elég, hogy a vízben vagyok? És akkor csak, csak ilyen láb. Na, én azt a 8 hosszt már nem csináltam meg. Toltam egy 50-est, kijöttem a vízből, és stty! Erre emlékszem, na. (49:25)

Viszont, volt egy olyan, fölküldött az 5 méteres trambulinra. Azt mondta „Ó, hát maguk már – a tesómmal együtt jártam – a vízbiztonságot megszerezték, na, egyszerűen csak ugorjanak le!” Volt ilyen élményetek, gyerekkor…? Azt tudom, hogy úgy csináltam, most ezt nem tudom majd jól ábrázolni, de képzeljük el, hogy itt van a tranbulin. (Két székből trambulint formáz, és fejjel előre ráhasal – szerk.) Én így kezdtem, hát 6 éves voltam, 5 méter. Hát hogy kezd…? Így. Tudjátok, ez az a póz, amiből elképzelhetetlen, hogy ugrás legyen, ebből egyszerűen nem. Tehát nincs az a kukac, ami ebből valahogy… Szóval, ez a póz nagyon biztonságos póz, nagyon szerettem így lenni. De hát ez így tudatosult, hogy ez, ez így nem. Aztán akkor képzeljétek el, hogy leugrottam. Voltam 6 éves, 5 méterről. Igen, és aztán két nap múlva abbahagytam az úszást… (50:30)

Ami jól mutatja azt, hogy amikor egy gyerek a bekebelezettségben van, tehát egy szorongásos állapotban, és a szorongás uralkodik rajta, és nem vagyok a kreativitásomnál, nem vagyok ott. Nem vagyok a pszichés funkcióim birtokában, hogy árnyaltan mondjam, hanem a szorongás bekebelez. Akkor nagyon gyakran a felnőtt magatartása az, hogy él bennünk egy hiedelem, ami egyébként, ahogy Alice Miller mondja, mint a pedagógiai elveink zöme, felnőtt szükségleteket tükröz. Ez a hiedelem is egy felnőtt logikából származik. Ez pedig az, hogy „Na, erőltetni kell, na, na! Így majd átmegy a félelmén, és akkor… na! Gehh!” De tudjátok, hogy nem ez történik. Nem, nem ez történik, ugyanis nincs a pszichés funkciói birtokában. Tehát nincs min átmennie. Mert akkor jövök ki a végén úgy, hogy „Héhééjj! Tudok fejest ugrani, képzeld anya! Fejest ugrottam négyszer is, ááá!” (51:45)

Akkor tudok lelkendezve beszélni erről, hogyha a pszichés funkcióim birtokában történik ez, és megküzdök vele, és tudom, hogy mi ez, és egyszer csak előveszem a bátorságot, és döntök, és utána cselekszem, és átélem, hogy ááá, nem volt semmi baj, és ki tudtam úszni. Az igen, de az, hogy belöknek a vízbe, ugye, hogy majd akkor megszokja, mert akkor már túl lesz a nehezén. Milyen nehezén? Hát az agytörzsemen kívül nem működik semmi. Az összes árnyalt pszichés funkció, amitől igazán ember vagyok, elment Kukutyinba. Akkor mit, mit tanuljak meg ebből a helyzetből? Nem is vagyok egy tanulóképes állapotban, hanem sérülésképes állapotban vagyok, nem tanulóképes állapotban. (Valami eldőlt – szerk.) Látjátok, az élet. Szóval. (52:40)

Ezért pont fordítva érdemes eljárni. Persze, hogy lehet bíztatni. „Biztonságban vagy.” Ennek mind van létjogosultsága; föltárni a helyzetet, megmagyarázni, értelmezni, ott lenni – mind oké. Igen ám, de hogyha bekebelezett a szorongás, és én azt szeretném – most én vagyok a szülő – hogy a gyerekem majd élvezze a fejesugrást, mert az iszonyatosan jó. De tényleg nagyon jó! Akkor most elhozom innen. Az, hogy megint… de jó messzire hozom, hogy megint biztonságban tudjon lenni. Tudjátok, egy felnőtt ember esetében, mikor a stresszhormon szint megemelkedik, körülbelül fél óra, míg visszaállunk egy normális hormonháztartásra, fél óra. Ezért elhozom a gyereket ebből a helyzetből azért, hogy stabilizálódni tudjon, hogy a pszichés funkciói birtokában legyen. Mert különben csak meg fog sérülni. Hát nincs is tanulásképes helyzetben. Nem a cselekvőképesség, a kreativitás, a bátorság, az ügyessége és egy érzelmi folyamat az, amin végig fog menni, hanem berántottam őt a nagy fekete verembe. Ez egész más. Ezért tehát ha azt akarom, hogy fejest ugorjon, elhozom onnan. (54:10)

Az történik, hogy… azt mondja egy szakértő. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink bátrak legyenek, tele önbizalommal, akkor érzelmi kapcsolatokra lesz szükségük. Hogy amikor kezdenek itt lefagyni, és a szorongás bekebelezi őket, legyen egy felnőtt, aki fontos nekik, aki el tudja őt onnan hozni, és akkor elkezdődik a beszélgetés. De nem a szöveg az érdekes, hanem az érzelmi kapcsolat, ami révén ez a kisgyerek meg fog nyugodni. (54:55)

Balett óra

Egy Lawrence J. Cohen nevű szakértő, akit most mondok, egy nagyon érdekes történetet ír le. Azt mondja, hogy volt egy kislány. Ugye, most, hogyha nézzük a négy szorongást, itt van a halálfélelem, itt az anya elvesztésétől való félelem, ez a kislány balettozni ment. Szeretett balettozni, de rettegett attól, hogy az anya nem volt benn a teremben, ahol ő balettozik. De lehetett vele egy alkut kötni, ez pedig az, hogy az anya legyen kint. Tehát amikor a kislány valamiért kimegy, vagy nagyon fél, vagy szüksége van az anyukájára, vagy vége van a balett órának, akkor az anya legyen ott. Ez volt a kompromisszum. Ez egy nagyon szép lépés a gyerek részéről, hogy azt tudta mondani „Akkor képes leszek uralni a félelmemet, mert tudom, hogy te kint vagy, és ki tudok hozzád menni.” (55:50)

Zárójel: megrendítő, amit egy gyerekorvostól hallottam. Ezt lehet, hogy múltkor meséltem nektek. Hogy egy hosszabb vizsgálat az, amit ő újból és újból megcsinál, ami 15-25, akár 30 perc, és egyre több szülő, miközben a gyerekét éppen vizsgálják, az okostelefonjával babrál, és azt gondolja, hogy a gyerek tudja, hogy ő ott van. De a gyerek, aki éppen fekszik, és éppen vizsgálják… Tudjátok, hogy egy gyereknek az mit számít, hogy odanézek, és az anyám…? De én odanézek, és az anyám ezt csinálja… hát az egy, amikor a szorongás bekebelez engem, az maga a pusztulat. Hogyan…? És akkor legyen bátor gyerek, magabiztos, nem? És majd akkor a cégeknél tolják neki. Legyen magabiztos, és izé… hogy? Hát az anyja mobilozott, amikor vizsgálták. Na. (57:05)

Tehát itt a gyerek, aki elment balettozni. De éppen abban a korszakában van, hogy fél attól, hogy az anyát elveszti. És ha az anyát elveszti, akkor ő abba belehal, és ezt joggal gondolja, kisgyerekként. Az történik, hogy az anya pedig nem veszi komolyan a gyereke vélelmét, és mindig, mikor a gyerek benn van, ugye fél órás kis órák, akkor hát ő kimegy, elintéz egy dolgot, leszalad a boltba, satöbbi. Úgyis, mire majd a kislány kijön, akkor már ő ott lesz. Az történt, hogy megint elment, nem bukott le jó pár alkalomig. Igen ám, de az egyik boltban nagyobb volt a sor, és nézte már az óráját, tudta, hogy a gyereke már kijön. Észlelte ezt, hogy „Ú, akkor a kislányom félni fog.”, és ezért ha már ott volt a boltban, vett neki egy szép nagy nyalókát. Amikor ment, akkor a kislány jégcsappá fagyva, halálfélelem. Azt gondolta, egy óvodás kislány, hogy az édesanyja soha többé nem jön vissza, hogy elvesztette az anyukáját. (58:20)

Akkor ugye milyen érdekes ez, hogy a felnőtt hogy látja, meg a gyerek hogy éli meg. Akkor az anya pedig hát kedvesen nyújtotta neki azt a gyönyörű szép nyalókát. „Nézd, hoztam neked nyalókát.” Értitek, halál ellen nyalóka? Hát hogy, milyen nyalóka? Csak úgy kíváncsi lennék, de tényleg, ezt meg szeretném tőletek kérdezni, legföljebb nem mondotok rá semmit. Mit gondoltok, a gyerek szorongása, ami azután nagyon magas fokú lett, és akkor tudjátok, ilyenkor. „Anya, ne menj sehova! Anya, maradj itt! Anya, ne oltsd le a villanyt! Anya, meséljél, fogd a kezemet, anya gyere ide, ne menj!” Értitek, tehát akkor… na. És a szülőknek ez persze nagyon-nagyon megterhelő tud lenni. Ó, tiszteletem! Nem kritika, tiszteletem. Tudjátok-e, hogy a gyerek mennyi idő múlva lett jól? Aminek majd elmondom, hogy honnan lehetett tudni, hogy most már jól van. Erre iszom is egyet. Tessék? „Néhány év.” „Egy év.” Mennyi? „Két hét.” Az a benyomáson, hogy gondolkoztok, de ezt nem tudom. (59:50)

Ebben az esetben a kislány 2 év után lett jól, 2 év, és 2 éven keresztül az édesanyjának fokozottan kellett figyelnie arra, hogy… És a leírásban az szerepel, hogy az anyának megvolt az érzéke arra, hogy ez itt komoly, hogy a gyerek szempontjából komoly. Felülről nézve nem, de a gyerek szempontjából igen. Meghallgatta ötször, meg tízszer, meg ötvenszer, ahogy a gyerek elpanaszolta neki „De anya, elmentél, pedig megígérted, hogy nem fogsz elmenni.” És nem mondta a 27.-nél, hogy „Ezt már mondtad.” Mert az igaz ugyan, de nem segít. Azt mondta „A gyerekem annyiszor mondhatta el ezt, ahányszor akarta. Mindig meghallgattam, és <<Igen, nagyon sajnálom. Hogyha most ilyet ígérek, ezt meg fogom tartani.>> Mert látom.” Két év után a kislány, az anya számára ugye váratlanul, ilyen értelemben előzmény nélkül odafordult az anyukájához, és azt mondta „Anya, tudod nagyon féltem akkor, amikor olyan kicsi voltam, és te elmentél vásárolni. Most már nem félek, és nagyon köszönöm a nyalókát. Mert tudom, hogy te a nyalókával azt akartad nekem mondani, hogy fontos vagyok neked.” Ez két év. (61:35)

Tehát… most képzeljük el, hogy ez azt jelenti, hogy ez az anya tulajdonképpen, hát hogy mondjam, ezt nevezi Zimbardo hősiességnek. Azt mondja, hogy két féle hősiesség van. A hősiesség egyik formája, amikor valami egész rendkívülit tesz valaki. A hősiesség másik formája, amikor semmi rendkívülit nem teszek, de azt nagyon kitartóan. Tehát valami jót csinálok, és nagyon kitartóan, hogy az a hősiesség másik formája. Ezért amikor egy édesanya két évig meghallgatja 47.-szer is, az tulajdonképpen már hősies. Mert neki ez már unalmas, és fárasztó, és már legyünk már túl rajta, most mit, már hányszor… Hahh, az tehát, akkor: összes kalapom. Akkor ez a gyerek, látjátok, onnan indultunk, hogy bekebelezte őt a szorongás, egy ős szorongás. Hogyan lesz őbelőle egy bátor kislány, aki majd egyedül megy, és föltalálja magát, és kreatív lesz, és ügyes, és magabiztos? Hát úgy, hogy az anyja két évig vele volt érzelmileg ezekben a helyzetekben, az úgy lesz. És nem attól, hogy belököm a vízbe. Hahh! Oké. Tehát ez az első, hogy éppen annak a kulcsa, hogyha szeretnénk magabiztos, önbizalom… ahhoz érzelmi kapcsolatra van szükség, nem kihívásokra, meg nem t’om mi. Oké. Az élet úgyis azt hozza. Tehát az egyik, amikor – Híí, nézem az időt. – bekebelez minket az érzés. (63:30)

2. Megpróbáljuk elkerülni a szorongást.

A szorongás, amikor megpróbáljuk elkerülni a szorongást. Hát ez klasszikus. Elkerülni minden olyan helyzetet, amiről tudjuk, hogy az szorongást fog kelteni. (63:40)

Poszt traumás stressz szindrómás veterán katona

Egy amerikai veterán katona poszt traumás stressz szindrómában szenved. A segítővel átnézik azt, hogy tulajdonképpen az életvitelét azok a rettenetes élmények és félelmek, és fájdalmak és sebek, amik érték a hadszíntéren, hogyan befolyásolják. Egyszer csak a segítőnek egy nagyon érdekes fölismerése támadt. Mondjuk legyen itt a katona. Azt mondja, hogy „Igen, említette nekem a múltkori alkalommal, hogy tulajdonképpen most már vissza tudott illeszkedni, tud dolgozni, hát ez egy óriási dolog. Egy órával előbb indul el, hogy egy órába telik az útja a munkahelyéig. Tehát akkor mondta nekem, hogy hol van a munkahelye, és hát arról is beszéltünk már, hogy hol lakik, és tudja, az elmúlt napokban egyszer csak eszembe jutott, hogy hát hiszen önnek a munkahelyéhez hát nem kell egy óra, az körülbelül 20 perces út. Mit csinál maga az alatt az 1 óra alatt, amíg otthonról elmegy a munkahelyére?” Erre azt mondja a katona, hát vagy a volt katona „Hát de nem, autóval megyek, és akkor hát így, ezt a kört csinálom, ott átmegyek, és akkor ott hát ez körülbelül 1 óra.” Azt mondja a segítő „Na de várjunk csak, most ezt nem értem. De hát akkor maga egy óriási kerülőt tesz. Hát de látja, hogy így is lehetne menni, hát miért csinál maga egy ekkora kerülőt?” Azt mondja a katona „Tulajdonképpen ezt nem is tudom, hogy miért. Nem is tudom, valahogy hát mindig így mentem. Tehát amióta mentem, ezt nem mentem soha… tényleg, látom, hát a fejemben van, hogy mehetnék ott, de sosem mentem úgy, hanem mindig így elmentem, és tényleg, ezt én se értem.” A segítő azt mondja „De miért, hát tulajdonképpen… Lehet, hogy maga valamit el akar ott kerülni, ami itt útba esik?” (65:50)

Na akkor lett csönd. A katona azt mondja „Hát ez… hát most én erre nem is gondoltam, de tudja, hogy hát ha úgy mennék, hogy a legrövidebb úton, ahogy 20 perc alatt a munkahelyemre érnék, akkor el kellene mennem a temető mellett. Ott fekszik egy bajtársam a szakaszból. De hát maga azt gondolja, hogy én azért csinálok egy kerülőt, hogy ne kelljen elmennem a temető mellett?” Az derült ki, hogy a katona, a volt, a veterán, úgy kerülte el a temetőt, hogy még csak nem is tudott róla, még csak nem is volt benne tudatos, hogy azért csinál egy 1 órás kerülőt, mert el akarja kerülni a temetőt. Mert ha a temető előtt menne el, akkor eszébe jutna mindaz, ami ott történt, és akkor, hogy a bajtársa meghalt. És ezt el akarta kerülni. Azt lehetne mondani, tudjátok, hogy nem is csak tudatosan választjuk az elkerülő magatartást, hanem még a lelkünk is besegít. A lelkünk néha úgy dönt, hogy azt semmiképp se kelljen átélni, ezért akkor kerülünk, és nem is tűnik föl. Ahh. (67:15)

Kimaradunk a jóból, és a félelmeink utolérnek

Tehát a második magatartásformánk, mikor jönne a szorongás, hogy elkerüljük. Azt mondja ez a Cohen, hogy „Hát tulajdonképpen hosszú távon az lenne a cél, hogy az elkerülést kerüljük el. Azt mondja, persze néha az elkerülés nagyon hasznos, nagyon jó, nagyon helyes. De mikor ez válik életstratégiává, hogy mindent elkerülünk, ami szorongást kelt, akkor – azt mondja – két dolgot fogunk elérni. Az egyik, hogy egy csomó jóból kimaradunk. Ahh. (68:05)

Nem t’om, ezt meséltem-e nektek? Egyszerűen nem bírok napirendre térni e fölött, hogy Ausztráliában az egyik városban van egy magyar pap, aki még jó pár évig ott lesz, ugye hivatalosan ő ott szolgál. Egy egész egyházmegyényi paptársának írt üzenetet, hogy „Gyertek bátran ki, amikor szabin vagytok! Kaptok szállást, kaját, mutogatok nektek mindent. Csoda jó hely, lássatok világot.” 3 évvel ezelőtt írta ezt meg, eddig egyetlen paptársa sem látogatta meg. Egyszerűen ezt megdöbbentőnek tartom. (69:00)

Tehát az egyik, amit vesztünk azzal, hogyha a szorongással kapcsolatosan az elkerülést választjuk, hogy egy csomó jóból ki fogunk maradni. De a másik az tulajdonképpen még durvább. Mert ha csak ennyi van, na jó, hát akkor mi megelégszünk mindig szalonnát eszünk kenyérrel. Oké, úgy lehet élni. De a nehézség az, hogy mindaz, amit elkerülünk, és ha egyre több mindent kerülünk el, ezek előbb-utóbb föl szoktak lázadni, és maguk jönnek el értünk. (69:40)

Hát ugye a katona azt mondja „Nem, én nem szeretnék szembenézni se azzal, ami a fronton történt, se a bajtársam halálával, se az összes családtagjával, se a saját félelmemmel, se azzal, hogy meg fogok halni, se a háborúval; ezzel mind nem szeretnék szembenézni.” Nagy valószínűséggel előbb-utóbb olyan zavarai támadnak, hogy bekopogtat az összes téma. (Egészségedre!) Ugye ez, hogy megpróbálok eltávolodni valamitől, és azt érem el, hogy magammal meghasonlok. Előbb-utóbb ezek a részeink, amelyeket megpróbálunk elkerülni, nehogy szorongást keltsenek bennünk, tumm-dumm-dumm, hmm, bekopogtatnak. Nem valami, az élet bosszúja alapján, hanem egyszerűen hát… Ú, hát idő van. (70:35)

Az élet közepi válságnak természetes része, hogy az általunk nem is tudott részek, amelyekkel eddig nem foglalkoztunk, elkezdenek bekopogni. Hogy a jó kislány egyszer csak vadmacska akar lenni, a rock’n’roll csávó meg szelíd apa, és maga se érti, hogy miért sír egy romantikus film fölött. Kicsit ciki, jó hogy nem látja senki. Szóval, az addig letagadott, elkerült részeink tik-tik-tik-tik. Ezért van az, hogy az élet közepi válság kapcsán egy kissé meg szoktunk bolondulni. Mert egy tanulási folyamat kikerülhetetlenné válik, ami általában határátlépéseken keresztül megy. A probléma az, hogyha a határátlépések tönkreteszik a családunkat, vagy minket, vagy na, gyerekeinket. Ezért érdemes nagyon látni – záró mondat – hogy itt van ez a második, amikor megpróbálunk elkerülni valamit, hogy – ezzel hadd fejezzem be – mi lehetne az az izgalmas és kalandos és jó és érdekes, ami „Héééé… azért az jó lenne!” (72:10)

Köszönöm a figyelmet. (taps – szerk.)