Jn 3,14-21 - Nagyböjt 4. vasárnapja

2018.03.11.

Megosztom
Elküldöm

„Az ítélet ez: A világosság a világba jött.”

Olvasmány (2Krón 36,14-16.19-23)

Cidkijának, Juda utolsó királyának napjaiban nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát. Megszentségtelenítették az Úr templomát, amelyet pedig ő tett szentté Jeruzsálemben. Az Úr, atyáik Istene, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. Kímélni akarta népét és a maga lakóhelyét. De ők kigúnyolták Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult. Ellenségeik a templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, valamennyi palotáját és minden drágaságát elhamvasztották, és teljesen elpusztították. Aki a kardtól megmenekült, az fogságba került Babilonba. Szolgái lettek a királynak és utódainak, míg uralomra nem jutott a perzsa királyság. Így teljesedett be az Úrnak Jeremiás próféta által mondott szava: Pusztaság lesz az ország és nyugodni fog hetven esztendeig, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért. Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Kürosznak, a perzsák királyának első évében fölébresztette Kürosznak, a perzsák királyának lelkét. Ő a következő felhívást intézte egész birodalmához, mégpedig írásban is: „Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, az ég Istene nekem adta a föld minden országát. Ő megparancsolta, hogy templomot építsek neki a Judában fekvő Jeruzsálemben. Aki közületek az ő népéhez tartozik, legyen azzal az ő Istene, és térjen haza.”

Szentlecke (Ef 2,4-10)

Testvéreim! A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Így kegyelméből kaptátok az üdvösséget. Feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, irántunk való jóságából. Kegyelemből részesültetek az üdvösségben, a hit által. Ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.

Evangélium (Jn 3,14-21)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”

Vasárnapi beszéd

„Az ítélet ez: A világosság a világba jött.” Az ítélet az, hogy bármelyikünk beletekinthet az élet tükrébe, és megmondhatjuk magunkról azt, hogy amikor belenézünk ebbe a tükörbe, hogy akkor mennyire bújtunk el a sötétségbe, és mennyire élünk, vagy éltünk úgy, hogy merhetünk a világosságban lenni.

Pilinszky Jánosról mondják ezt a történetet, hogy egy köztudomásúan és elég harsányan, de legalábbis határozottan magát ateistának tartó író barátja odament Pilinszkyhez és azt mondja „Na, János! Hát te képes vagy elhinni azt, hogy lesz majd valami ilyen utolsó ítélet, és akkor az meg majd úgy lesz, hogy tényleg a harsonákat megfújják, és akkor aztán Isten valami trónszékről elkezdi mondani az ítéletet? Hát csak nem képzeled, hogy ez így lesz? Te ezt komolyan tudod venni?” Pilinszky János elmosolyodott, és azt mondja „Nem, hát ezt nem tudom komolyan venni. Ez egészen biztos nem így lesz. Hanem talán inkább úgy, hogy az utolsó ítéletkor jön majd egy angyal, és mindenkinek a nyakába akaszt egy táblát, és a táblán semmi más nem lesz, csak az, hogy hogyan élt.”

Természetesen nem tudjuk, hogy lesz, de minden esetre hogyha ezt a képet tovább vihetem, és azt, ahogyan Jézus a nyilvános működése elején beköszön és azt mondja. De hogy lehetséges az, hogy mi, akik hát rajongunk a világosságért, annyira örülök, hogy megvannak ezek a fények, egyszerűen sokkal jobb így, itt lenni. És hogy amikor félhomály volt a templomban, hogy az mennyire nem esett jól. Hát persze, hogy szeretjük a világosságot. És akkor mégis csak hogyan lehetséges az, hogy az emberi természet ennyire vonzódik ahhoz, hogy néha a sötétség leple alá kerüljön.

Az első gondolatunk így szól, egyszerűen azért, mert van bennünk egy gyermeki működésmód. A gyermeki működésmód az így szól, hogyha valamit nem látok, akkor az nincs. Ha becsukom a szemem, akkor az lehet, hogy nincs is. Tényleg, a gyereknek a valósághoz, a realitáshoz fűződő viszonya igencsak még kezdetleges, még fejlődik, és növekszik, még annyi mindent kell magára szednie és megerősödnie, hogy a realitást és a valóságot be tudja fogadni. Ezért kétség kívül, becsukjuk a szemünket, sötétet csinálunk. Mégpedig azért, mert amikor sötétet csináltunk, akkor megnyugszunk, és azt mondjuk „Igaz, igaz, hogy sötét van, de legalább, legalább akkor nem kell látnom valamit, ami túl soknak tűnik, vagy túl fájdalmasnak, elhordozhatatlannak, elviselhetetlennek. Tulajdonképpen mindig, amikor lekapcsoljuk a fényt az életünkben, de legalábbis bizonyos területeken, mint ahogy a lakásban megyünk: „Na ott mindig sötét van, na ott nem, a nappaliban van, az egy jó hely, azért hívjuk nappalinak.” Az életünknek vannak területei, azok meg a nem is tudom, hogy kéne őket hívni, de ott nem kapcsolunk lámpát.

Tulajdonképpen emiatt a gyermeki működésmód miatt tesszük ezt, hogy amikor sötétben vagyunk, akkor átélhetjük, hogy nem fáj annyira, hogy nem szembesülünk valamivel, amivel kapcsolatban nem is tudjuk, hogy mit lehetne vagy mit kellene tennünk. Ez az első.

Nagyon érdekes, hogy kutatások a következőt állítják rólunk, emberekről. Hogyha választanunk kell, hogy magunk vagy mások előtt be kell ismernünk – most értsétek jól – hogy gazemberek vagyunk, vagy azt, hogy ostobák; inkább ostobák vagyunk. Sokkal szalonképesebb az ember számára maga elé állni, vagy bárki más elé, és azt mondani „Hát gőzöm sem volt róla. Nem, hát ezt nem tudtam, nem is sejtettem, ezt én nem láttam, én ezt nem hallottam. Hát fogalmam se volt róla.” Tulajdonképpen az emberi lélek úgy működik, hogy inkább választjuk az ostobaságot, mint a gazemberséget, hogyha azzal magunkat kellene szembesíteni. Nem vagyunk gazemberek. Erre utalt a mondat, hogy értsétek jól. De ha választani lehet, akkor inkább az ostobaságban bújunk el, mint hogy fölismerjük és bevalljuk azt, hogy valaminél, ha fényt kapcsolnánk, akkor nem szívesen járkálnánk úgy egymás előtt.

A második gondolat így szól, hogy nem tudom, hogy jobb-e az, amikor valaki a sötétségben van, de közben kihúzza a mellét, és azt mondja, hogy „Én látok.” Tulajdonképpen ez is egy nagyon ősi stratégiánk, hogy a sötétben vagyunk, és azt mondjuk, hogy „Én látok.” Tulajdonképpen nem véletlen, hogy a farizeus az a valaki, szimbolikusan megtestesül benne ez a fajta működésmód, hogy bár a sötétségben van, azért hogy védje magát, azért hogy ne fájjon neki az élet, azért hogy magáról fönntarthassa azt a képet, hogy „Én rendes vagyok, és becsületes, és igaz, és klassz, és jó.”, ezért bár a sötétséget választja, mégis azt mondja, hogy „Látok, és a világosságban élek.” Ez az, amire Jézus olyan gyakran mondja azt, hogy hát pont ez a te legnagyobb nehézséged és nyomorúságod, hogy azt mondod a sötétségben, amit választottál, hogy „Én világosságban vagyok és látok.” Legalább mondanád, hogy „Sötétben vagyok.” Neked is, és mindenkinek sokkal jobb lenne.

Nem tudom, hogy ti hogy voltatok ezzel, mikor mertetek elég bátrak lenni ahhoz, nekem elég későn sikerült, hogy azt merjem mondani valamire, hogy nem tudom. Hogy azt tudjam mondani, hogy „Ehhez egyáltalán nem értek. Még a kérdést se nagyon értem, úgyhogy kicsit utána kell néznem.” Tulajdonképpen ez a nagy egyszerű válaszhoz, hogy „Ezt sajnálom, ezt nem tudom, ezt nem értem, fogalmam sincs róla.” Nekem legalábbis több évtized vezetett el, hogy egyáltalán egy ilyen egyszerű helyzetben is merhessem azt mondani, hogy „Nem, hát ebben a dologban sötétségben vagyok, és nem tudom, hogy ez hogyan van.”

A második gondolat tehát így szól, hogy nem tudom, hogy jól járunk-e azzal, hogyha a sötétséget választjuk, de közben azt mondjuk, hogy a világosságban vagyunk. Tulajdonképpen a mi kultúránk nagyon pártolja ezt a megoldást, mégpedig akkor és azért, amikor azt mondja, hogy kiállnak elénk emberek, vagy éppen mi magunk állunk ki, és akkor azt mondjuk, hogy „Mindenképpen legyen pozitív az önmagunkról alkotott kép. Hogy az a rusnya önmagunkról alkotott negatív kép, na attól vagyunk olyan boldogtalanok, attól vagyunk olyan elégedetlenek, attól olyan rossz az életminőségünk. Úgyhogy alkossunk magunkról egy pozitív képet.”

Egyáltalán nincs szükségünk arra, hogy magunkról pozitív képet alkossunk, hanem arra van szükségünk, hogy magunkat becsüljük, hogy magunkat úgy lássuk, ahogyan Isten lát bennünket. Amikor úgy tudom magamat látni, ahogy Isten lát engem, akkor az egy vállalható látásmódja a saját életemnek anélkül, hogy bármit hazudnom kellene, vagy le kellene tagadnom. Ezért tulajdonképpen arra van szükségünk, hogy merjük látni a pozitívat magunkról, és merjük látni a negatívat.

Tulajdonképpen egyszerűen csak merjünk reálisan látni. A reális látásmód leginkább abban testesül meg, hogy úgy látom magam, ahogy Isten lát engem. Tulajdonképpen egy életen keresztül megpróbáljuk kidolgozni azt a látásmódot, hogy hogyan lehet nagyon világosan látni a jót és a rosszat magamban, és közben szeretni magamat. Hogyan lehet nagyon világosan megkülönböztetni, hogy ezt helyesen tettem, ezt meg helytelenül, és közben nem elárulni magamat, vagy nem ellépni magamtól. Ez a fönntartott önmagam megbecsülése ez hogyan lesz aztán forrásává annak, hogy még bátrabban tudjam bármikor azt mondani „Hát ez elég nagy sötétség volt, amit most csináltam.” A második gondolat így szól, de nagy dolog, hogyha amikor sötétben vagyok, nem mondom azt, hogy látok.

A harmadik gondolat pedig így szól, hogy… Miért is akarjuk a sötétet? Például azért, mert amikor valami a világosságra kerülne az életünkben, akkor az a félelmünk támad, hogy az elviselhetetlen lesz. Érdekes módon a világossághoz kapcsoljuk azt a félelmünket, hogyha az majd nyilvánvaló lesz és látható, abba bele fogok pusztulni. Ez az emberiség egyik legnagyobb tévedése, hogy amikor világosság van, abba bele fogok pusztulni. A realitás az, hogy amikor sötétség van, abba pusztulunk bele. Milyen nagy dolog, mikor összeszedjük a bátorságunkat, és szembenézünk azzal a félelmünkkel, „hogyha világosság lesz, akkor bele fogok pusztulni”, mert nem így van, hanem akkor szabaddá válok.

Talán ismeritek azt a kutatást, annyira érdekes. Azt kérték házas emberektől, legyetek szívesek írjatok egy esszét arról, hogy miért vagytok elégedetlenek a házastársatokkal. Hát tulajdonképpen néhány év házasság után ezt az esszét mindenki meg tudja írni. A különbség csak az esszé hosszában található. Ezért aztán teljesen véletlenszerűen lehetett a kutatáshoz embereket kérni, és ténylegesen nagy buzgalommal a tudomány oltárára helyezték azután az esszéket. Így aztán a kutatók elolvasták. Volt aki két oldalt írt, volt aki 5-6-ot is. Igen ám, de nem ezzel volt vége a kutatásnak, hanem úgy folytatódott, hogy mindenki, aki megírta az esszéjét, utána a kutató készített vele egy interjút, és arról kérdezte, hogy „És tulajdonképpen most elégedett-e a házastársi kapcsolatával, vagy nem?” Erre a többség azt mondta „Hát most írtam róla 5 oldalt. Hát nem olvasta? Miért kérdezi ezt? Az volt a kérdés, miért vagyok elégedetlen – hát itt van 5 oldal, hát eléggé részleteztem. Nem hagytam ki belőle semmit.” Igen ám, de létezett egy kisebbség, és ez a kisebbség azt mondta „Kétség kívül amit itt leírtam az esszében, hát ez így, így, legalábbis én így élem meg, az egész biztos. De azért senki mással nem cserélnék. Én nagyon szívesen élek a férjemmel/feleségemmel, hogy hát… de nagy dolog volt, hogy mi megházasodtunk és együtt vagyunk.”

A kutatók a következő lépést tették ezután. „Az esszé alapján lehet-e látni a két csoport közötti különbséget? Azok között, akik elégedetlenek, és azok között, akik elégedettek?” Kiderült, hogy azok, akik azt mondták magukról, hogy ők elégedettek, miközben mindez a nehézség a realitáshoz tartozik, legalábbis az ő élményvilágukhoz, hogy az ő esszéikben rendszeresen és rendre szerepelt egy szó, amit lehet, hogy sokan már tudtok, hogy mi is ez a szó, míg azoknál, akik elégedetlenek voltak, ez a szó nem szerepelt. Ez az egyetlen szó, ami megkülönböztette őket őktől, hogy akik esetleg később, a hanganyagot hallgatják, egyáltalán ne értsék, miről beszéltünk, ami tehát a két csoportot megkülönböztette egymástól, az az, hogy az elégedetteknél újból és újból megjelent ez a szó, hogy: DE. És a DE után a következő tartalmak szerepeltek. „Kétség kívül nagyon utálom, hogy a feleségem rendetlen, DE olyan jó ebédeket tud főzni. Kétség kívül hihetetlenül bosszantó, hogy mindig a férjemre kell várni, mert ő még mindig matat valamit a számítógépen, DE azért, ha valamit úgy nagyon gyorsan, frappánsan meg kell oldani, azt jól csinálja.”

A DE és a DE mögötti rész arról szól, hogy valaki nagyon is tudja, hogy a villanykapcsoló nála van. Kétség kívül láthatjuk azt, hogy ilyen és olyan, ilyen maszat és olyan sötétség, paca és folt. Mert az mindenhol van. De azért a kezemet ott tartom a villanykapcsolón, és rendre fölkapcsolom, és föl, és föl, és föl, és föl. Ezért bennem elevenen él az, bennünk elevenen él az, ami a DE utáni rész.

De nagy dolog megérezni annak a szépségét, hogy én kapcsolom a lámpát! És hogy amikor több világosság van, az nem is olyan fenyegető. Amikor több világosság van, az valahogy a szabadság felé visz bennünket.

Aztán a negyedik, kétség kívül nagy hősiességre utal az, amikor nap nap után a különböző helyzetekben, ahol átéljük az életnek a drámaiságát, újból és újból emlékeztetjük magunkat arra, hogy mindig van egy önrész. Fölkapcsoljuk a lámpát, és bírjuk a világosságot. Hogyha visszatérhetek ahhoz a képhez, amiről Pilinszky János beszélt, úgy képzelem el, persze nem így lesz, de úgy képzelem el, hogy ott van rajtunk ez a tábla, hogy mit tettünk életünk során, de a mondatok úgy vannak, hogy „Kétség kívül ezt jól elszúrtam, DE bocsánatot kértem utána. Kétség kívül ezt nagyon nem jól csináltam, DE egy életre megtanultam, hogy érdemes, és attól kezdve már mindig úgy volt.”

De jó dolog, hogy Isten is ismeri ezt a szót, hogy DE! És hogy azon a táblán, amiről valószínű nem lesz, de mégis csak ha valahogy elképzeljük, hogy akkor tudjuk, hogy Isten a világosság, és szereti a világosságot, és ezért a DE mögötti részt újból és újból maga elé helyezi, és tulajdonképpen nem azt kéri tőlünk, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy kapcsoljuk föl a fényt.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )