Szándékos vakság - Az alapvető ős belső konfliktusok - A félelemmel kapcsolatos magatartásmódok 2.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Ismétlés

A szándékos vakság leírása

Miről is beszélünk? A szándékos vakság a nagy témánk, és ennek kapcsán beszélünk számunkra fontos kérdésekről. Épp kiszúrtam, hogy hat szék van, és ez teljesen összezavarna bennünket. Ötöt fogok most használni. Tudjátok, a szándékos vakság leírása, az első (1), rögtön hozok egy példát is hozzá; közkeletű, általánosan elfogadott hiedelem. Például, hogy a legjobb és nagyszerűbb életcél, hogyha sikeresek akarunk lenni. Még pedig azért, mert ha sikeresek vagyunk, akkor leszünk boldogok. Ez egy közkeletű hiedelem. (2) Ezt a közkeletű hiedelmet megerősítik azok az érzések, vágyak és érzelmek, amik kapcsolódnak ehhez a hiedelemhez. Vagyis például, nézzük a sportközvetítést, vagy nézünk egy koncert közvetítést, és látjuk ahogy a sportoló föllép a dobogó tetejére, vagy meghajol a művész, vagy megnézzük az X-Faktort, vagy a ki tudja még micsodát, és akkor elfog bennünket ott a csillogás keltette jó értés, és azt mondjuk „Ez az, ez az, ez, ez, amit most érzek itt! Ez kell nekem is! De boldog lennék én is!” (01:20)

(3) Az önmagunkról alkotott kép. Miután az egész társadalom megerősíti a mi kultúránkban ezt a hiedelmet, és a hozzá kapcsolódó érzéseket, ezért azt mondjuk „Fúú, nagyon rajta vagyunk a csíkon. Fúú, hát ez a napnál is világosabb, hogy jó irányba haladunk. Természetesen, az egyik legtermészetesebb jó cél, és hát ez remek… Na, tudjuk mi, hogy hogyan kell boldognak lenni. Ha-haaa!” (4) Ezzel szemben itt, ezen a szürke széken a realitások, vagyis hogy a sikerélménytől nem leszünk boldogok. A sikeres emberek egyáltalán nem boldogabbak, mint mások. Tudjuk azt is, hogy mennyire nyilvánosak az adatok, a tények, az információk, és nagy egyszerűséggel így mondjuk, hogy az igazság ismerhető. Hogyha a siker hozná a boldogságot, akkor annak az lenne a következménye, hogy a hollywoodi színészek volnának a legboldogabb emberek a földön. Márpedig ez nem így van. Népszerű színészek lennének a legkiegyensúlyozottabbak és harmonikusabbak, hiszen az élet mindent megad nekik. Hát ez sincs így. Vagyis, az igazság, az adatok, a számok, a tények egészen nyilvánvalók, hogy… És akkor majd egy egész konkrét számot mondjak, hogy 3 emberből 2 akkor sem boldog, vagy elégedett az életével, ha a dolgai úgy alakulnak, ahogy ő akarta. Tehát 3 emberből 2 akkor sincs jól, ha minden úgy alakult, ahogyan ő akarta. Tehát a realitás, hogy a siker nem boldogságot hoz, hanem sikerélményt. (03:05)

(5) És az ötödik tényezője a szándékos vakságnak, ez pedig, hogy miközben mindezt (1-4) tudhatjuk, hiszen olvassuk a híreket a hollywoodi színészekről és a nagyszerű sportolókról, és a népszerű modellekről – főleg a népszerű modellekről – aközben, miközben látjuk, hogy ez egyáltalán nem egyenes út a boldogsághoz, aközben az ismerete az igazságnak önmagában semmiféle változást nem hoz, mint ahogy a kutatás – megint visszaülök ide (4) – hogy az amerikai diákoknak 94%-a a sikeres életre törekszik, és arra vágyik, mert attól várja a boldogságot és a teljes életet, miközben ez nem így van. De hiába tudjuk, hogy nem így van, (5) a szándékos vakság témájához az tartozik, hogy az igazság ismerete önmagában nem hoz változást. Oké, ez az alapunk. (04:00)

A szándékos vakság okai – Félelem a külső vagy belső konfliktustól.

Minden alkalommal mondhatnánk újabb és újabb példákat arra, mit jelent az, hogy egy kultúra szándékos vakságban van, és aztán csoportok és intézmények és egyes emberek. Innen kezdve kezdtünk el beszélni arról, hogy milyen sokféle oka van a szándékos vakságnak. Errr! Egyről sem akarok most beszélni külön, csak már arról a témáról, aminél most vagyunk. Ez pedig, hogy a szándékos vakság egyik oka a külső vagy belső konfliktustól való félelem. Mégpedig azért, mert a konfliktus több-kevesebb szorongással szokott járni. A konfliktusban mindig ott van valami fenyegetettség, valami veszély. Persze ott van benne valami izgalom és a jónak a lehetősége. De kétség kívül, a konfliktust szívesen elkerüljük, mert valamiféle mhh, szorongással fog járni. (04:50)

Szándékos vakságtól a szándékos látásig

Így kezdtünk el beszélni az alapvető belső konfliktusokról. Most mielőtt még térnék oda, ahonnan elhagytuk a beszéd fonalát, hogy emlékeztek, négy lépésben tudtuk megmutatni, hogy mit jelent az, hogy a szándékos vakságból – most pont a feketét, én ezt kihagyom, vagy szürke – hogyan tudunk a szándékos látásig eljutni. (4 széket rak fel Feri – szerk.) Hajj, ez nagy dolog. (05:20)

(1) Az első lépésünk mindig az, hogy lássuk, hogy mi az a folyamat, amin igyekszünk végig menni, az első lépés az, hogy kétség kívül a vakságban vagyunk, de közben jól érezzük magunkat. Hát ez a, mondjuk a naiv korszakunk. Mikor törekszünk: „Jaj de jó, és most megtanulom, és meglesz az érettségi, meglesz az egyetem, és fölvesznek, és… siker és karrier. Hihíí!” Tehát vakságban vagyunk, de köszönjük, jól érezzük magunkat. (05:50)

(2) Előbb-utóbb az élet realitása egyre inkább beköszön, és jobb, hogyha előbb, mint később. Mi magunkban is kételyek merülnek föl, mikor mondjuk elérünk egy-egy sikert. Azt mondta nekem egy majdnem 50… Nem is majdnem, mert 50 éves. Hát tudom, hogy hány éves. Egy 50 éves cégvezető ismerősöm: „Tudod Feri, hajtunk mint az állat – ő mondta – este 8-ig, meg 9-ig, meg nem t’om én hogy, és mikor elérjük azokat a nagy számokat, és vége van egy projektnek, ami lehet, hogy 4 éves volt, és amikor lezárjuk, és van egy lezáró valamiféle nagy prezentáció, na akkor vagyok a legrosszabbul. Akkor bemegyek a szobámba, és bambán nézek magam elé, és fogalmam sincs, hogy ez az egész tulajdonképpen mi. Hogy ezt most miért csináltam. Ha belegondolok, hogy most egy következőt kell csinálni 2 hónapig, vagy 2 évig, attól még rosszabbul vagyok. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy nem tudok ott maradni, bambán mászkálok ott a környéken, lézengek, és azt várom, hogy talán egy kicsit jobban legyek.” Hát így néz ki belülről, ami kívülről annyira csillog, és iszonyatosan jól mutat, az belülről meg nagyon gyakran így néz ki. (07:20)

Ezért, ezért a második, hogy vagy bizonyos tények bekopogtatnak nálunk, vagy a belső világunk egyszer csak valahogy kezd, kezd érni, már a naivitásból kezdünk kigyógyulni, és belül egyszer csak már nem tudjuk olyan naivul azt mondani, hogy „Ez az, ez az! Csak egy kicsit nagyobb siker kéne! Csak azon múlott, hogy nem volt elég nagy. Tulajdonképpen az 500.000 lájk nem rossz, de ha 600.000 lenne. Mert azért egy nyamvadt fél milliót már össze tudok hozni, értitek, de azért egy 600.000…” Tehát amikor már nem azzal áltatom magam, hogy a 600.000, na akkor tényleg úgy érezném magam, ahogy gondolom, hogy na… Tehát külső vagy belső tényezők egyszer csak fölnyitják a szememet, más érzéseim jelennek meg, kényelmetlen és… Akkor mi történik? John Gottman ezt most biztos mérné. Tudjátok, olyan székeket alkotott már a ’70-es években, hogy a férj és a feleség konfliktus beszélgetésénél a mocorgást észlelte. Lehetett tudni, hogy a stresszhormonszint mikor kezd el emelkedni. Most elkezdtem itt mocorogni. (08:30)

Szóval a második lépés a szándékos vakságból való kigyógyulásunk útján az, hogy vakok vagyunk még, de már rosszul érezzük magunkat. Még, még csinálom a projektet, még pont úgy élek, mint eddig, még nem változtattam életfilozófiát, még nem gondolom másképpen, még úgy van minden. Tehát még a vakságot őrzöm, de már kezdek rosszul lenni. Általában az szokott lenni, hogy amikor már annyira rosszul vagyok, hogy az egyszerűen tűrhetetlen, ahogy Carl Gustav Jung kollégái mondták. „A legtöbben akkor hajlandók változásra szánni magukat, amikor a változatlansággal együtt járó szenvedés már nagyobb, mint a változással együtt járó szenvedés.” Mert ennek előtte Carl Gustav Jung azt mondta, ő egy kicsit nyersebben fogalmazott: „Az ember renyhe lény, változni halálveszélyben szokott.” Tehát amikor valamiféle pusztulat erőt vesz rajtunk, egyszerűen annyira tűrhetetlen már az állapotunk, hogy vagy megdöglünk, vagy tényleg valamit másképp csinálunk. Na, tehát akkor van a sötétség és a rosszullét, ez a második lépés. Nagyon sajnálom, de ez egy nagyon-nagyon, úgy tűnik szükséges állapotunk. (09:50)

(3) Egyszer csak úgy döntünk, hogy „Na jó, beismerem, hogy alkoholbeteg vagyok. Beismerem, hogy netfüggő vagyok, hogy mobiltelefonfüggő vagyok. Na most ezt beismerem.” Mi lesz a következménye? Hogy már most látok, és pocsékul vagyok továbbra is. Hát ez nem egy kellemes érzés. Tehát látok, de szorongok, látok, de rosszul vagyok, mégpedig azért, mert fogalmam sincs, hogy most ezután hogyan fogok élni. Mert ott (1) legalább tudtam. Egy egész kultúra által megerősített, bár külső megerősítésű életprogramom volt. Pontosan minden a helyén volt, hát persze, hogy nem szorongtam. Ott mindennek megvolt a pontos helye és neve, itt viszont igaz, hogy látok, de gőzöm sincs, hogy kell élni. (10:45)

(4) A negyedik lépés az, hogyha nem szaladok oda (1) vissza, hogy őrzöm a világosságot, és közben kezdek jól lenni. Ezt úgy is megfogalmazhatnám, hogy tulajdonképpen olyan döbbenetes ez, hogy a működésmódunkra nagyon gyakran az jellemző, ami ellent mond – és ez megint egy szándékos vakság témája lehetne – hogy azt mondjuk, hogy szeretjük a fényt, és utáljuk a sötétet. Ugye, körülbelül ezt mondjuk. Mert hogy a világosság fiai szeretnénk lenni, és a sötétség az nem, nem… (11:20)

De a gyakorlatban nagyon szeretünk a sötétben elrejtőzni, és akármilyen furcsán is hangzik, a sötétben biztonságban érezzük magunkat. Elrejtőzünk a sötétben, vagy a vakságban. Abban, hogy elhazudunk valamit, vagy nem merünk valamivel szembe nézni, azt eltávolítjuk magunktól. Aminek a következménye, hogy magunktól távolodunk el. Tulajdonképpen a sötétben érezzük magunkat biztonságban. Az az ígéret, hogy majd lesz fény, tulajdonképpen a fénytől meg félünk. Tehát érdekes módon a működésünkre nagyon jellemző, hogy a sötétben érezzük magunkat biztonságban, és a világosságtól rettegünk. Azért, mert ha valamit meglátnánk és meghallanánk, és elkezdenénk magunkra vonatkoztatni, gőzünk sincs, hogy hogyan kell majd ezután élni. Tehát az is egy szándékos vakság, hogy itt (1) ülünk, és azt mondjuk „Nem, nem, mi mindannyian olyanok vagyunk, mi a világosságot szeretjük, és utáljuk a sötétet.” Hát mi ilyenek vagyunk, itt az énkép, csak nem így van. Praktikusan elbújunk a sötétben. Olyan érdekes, hogy Hamvas Béla, mert Hamvas Béla mindig még tekert egyet a dolgokon, azt mondja. „Igen ám, de a ma embere – ő ezt mondta, tehát a ma embere, az még a XX. század – annak a szimbolikus figurája: a kalandor. Mert a kalandor már a fényben rejtőzik el.” Hát a kisiskolások rejtőznek el a sötétben, a XX-XXI. század szimbolikus figurája már kiáll a világosságra, és a világosságban rejtőzik el. Egészen eredeti. (13:20)

Tehát a realitás sokkal inkább az, hogy – két széket használnék – egyszerre, vagy inkább egyaránt jellemző ránk az, hogy szeretjük a világosságot, és tudjuk, hogy a sötét az nem jó nekünk, hogy a sötét hozza a félelmet. Igen ám, de az is jellemző ránk, az életvezetésünkben folyton-folyvást kiiktathatatlanul, hogy a sötétségben elrejtőzünk, és a világosságtól félünk. Hahh! Na most! (13:50)

Az alapvető ős belső konfliktusok.

Úgy jutottunk el oda, hogy arról beszéltünk, hogy akkor kezdjünk el beszélni a belső konfliktusainkról, azokról a belső konfliktusokról, amelyek az emberi természetnek kikerülhetetlen, kivehetetlen részei, tehát mindenképpen jellemez majd bennünket. Az a kérdés, hogy ezekből a belső konfliktusokból, amelyek szorongást keltenek bennünk, életünk során az alap helyzetekben, ami magzati kor, csecsemőkor, kisgyerekkor, az alap helyzetekben hogyan mentünk át ezeken az alap belső konfliktusokon, milyen utat tudtunk végigjárni. Mert bizonyos alapvető belső konfliktusokban az ős történetnél, amikor az ott lényegében megjelenik a halálfélelem, hogy akkor át tudunk-e, át tudtunk-e menni egy olyan születés élményen, ahol egyszer csak az édesanyánk mellén vagyunk, és simogat, és átéljük azt, hogy „Hú, de sötét volt, hú de szorongató volt, iszonyatosan fenyegető volt. De hát hogy ezt hogy éltem túl, nem is tudom. Áhh! De van tovább.” Akkor egy ős élményem lesz, hogy a halálfélelemből hogyan tudok a fényre és az életre jutni, hogy nem maradtam ott, hogy nem pusztultam el. (15:15)

(1) Tehát akkor most arról szeretnénk beszélni, ugye 4 pontot vettünk, hogy vannak ezek az ős félelmek, és a kérdés, hogy hogyan járjuk be azt a 4 lépést, a 4 széket. Tük-tük-tük-tük. Az első volt a haláltól való félelem, most nem… gyerünk, csak éppen… A haláltól való félelem, és jó esetben a kimenetel, hogy megtanulok együttműködni a halállal. Ahhoz a világosságra kell mennem, ahol beismerem, hogy meg fogok halni. (15:45)

(2) A második volt, félelem attól, hogy elveszítem édesanyámat. A fontos személyt, vagy a fontos személyeket. Ugye, ami aztán megismétlődik a fontos emberi kapcsolatomban 70-80-90-100 éves koromban is. Házastársi kapcsolat, baráti kapcsolat. Elvesztem…, a fontos személy elvesztése fölött való szorongás. Ugye miből van a szorongás, miből van a belső konfliktus? Hogyha egy picit is világosságot merek gyújtani magamban, akkor azt mondom, hogy „Veled akarok élni, vagy szeretném örökké, hogy barátok legyünk, akarom, hogy te legyél nekem a legfontosabb, és én legyek neked a legfontosabb.” Na de ez nem biztos, hogy így lesz örökké. Nem csak rajtam múlik. De ha rajtam múlik, lehet, hogy az a nagyobbik baj. Sajnos rajtam is múlik, hát én meg elég bizonytalan vagyok magamban. Szóval, jön egy belső konfliktus. Nem akarlak elveszteni, de közben elveszíthetők vagyunk, hát tudjuk, hogy így van. (16:45)

Mi a jó kimenetel? Hogy rájövök arra, hogy nem hazudok magamnak tovább, nem mondom azt ott ilyen naivul, hogy „Húú, örök életre! Mi mindig örök cimbik…!”, mert nem tudhatjuk, hogy van. De itt megtanulom azt, és egész világos lesz számomra, hogy senkit nem birtokolhatok a földön. Anyukámat se birtokoltam, és senki nincs a kezemben, hogy birtokolhatnám. De szabadon önmagunkat egymásnak ajándékozhatjuk, és összetartozhatunk egymással, mint két autonóm személy. Erre képesek vagyunk, és ez nem egyenlő a birtoklással. De ezt újból és újból, minden nap és órában és percben fölajánlhatom, és te is nekem, és így átélhetjük az összetartozás gyönyörűségét. Hogy az szabadon van, hogy azért vagy velem, mert velem akarsz lenni, nem azért, mert nem engedlek el. Thíí! (17:45)

(3) Harmadik volt, nem a személy elvesztése fölött való félelem, hanem hogy „Nem fog szeretni anya. Nem fog szeretni apa. Nem fog szeretni a tesóm.” Serdülő korban nem szeretnek a haverok, fiatal korban nem sze… ííí, értitek, hát mindig van mitől félni. Ki nem fog szeretni, és ez, hogyan őrülünk meg, és pusztulunk bele. Milyen nagy dolog, átjutunk ezen, hogy… „Hát tényleg nem fog mindenki szeretni. Olyan is lehet, hogy akit én nagyon szeretek, ő nem szeret engem.” Ugye, az első pofonokat, sebeket megkapjuk. A szerelmi élet jó lehetőség erre. Ahogy ezeket megkapom, és elkezd a szívem vérezni, akkor egyszer csak rájövök arra, hogy tulajdonképpen nem az vezet valahogy a lélek halálához, hogyha valaki engem nem szeret, hanem ha én nem szeretek. Márpedig az én kezemben van, hogy szeressek. Mostantól kezdve nem engedem, hogy a kapcsolataim, sebeimből elszivárogjon az élet, hanem a kapcsolat ütötte sebeimből azt akarom, hogy élet fakadjon. És fog is fakadni, és ez egy gyönyörűség, hogy ez lehetséges. A sérülést nem tudjuk elkerülni, de hogy a sebeinkből valami jó fakadjon, azt viszont meg tudjuk csinálni. Hát ez gyönyörűség, mert akkor ennek nincs föltétele. Tehát a tartalmas életnek nem az a föltétele, hogy megúsztuk. Ugye, jó örökségünk van, és abból ügyesen gazdálkodunk. Nem, nem ezen múlik, hanem hogy néha padlót fogunk, és abból fölállunk, az sokkal inkább. Na gyerünk most már, gyerünk, gyerünk! (19:20)

(4) Negyedik: az attól való félelem és szorongás, hogy majd kritizálsz engem, és majd megbüntetsz. A kritizálástól és a büntetéstől való félelem. Végig mentem, és elismertem, hogy tényleg lehet olyan, hogy valamit nem csinálok jól. Minden kritikában lehet valami, valami olyan összetevője az igazságnak, valami olyan szempontja, amit utálok látni. Tényleg az emberi kapcsolatokban lehetnek fenyegető momentumok, tényleg létezik olyan, hogy egyszer csak valaki bántson engem, hogy ez lehetséges. Még olyanok is bánthatnak, akik szeretnek. Ugye anya szeret, és most ő büntetett meg. Apa a legfontosabb, a kislány életében, az apa, apa, apa, és az apa nem enged el a buliba. Hogy azok, akik szeretnek, tudnak olyat okozni nekem, ami fáj. Hát a legtöbben itt rekednek, és azt mondják. „Miért, hát olyan, aki szeret, és fáj, és ezt nem…” Ezek most élettörténetek voltak összesűrítve. (20:20)

Ilyen óriási dolog, hogy egyszer így kijövök a fényre. Amikor kijövök a fényre, és belátom azt, hogy azok, akik szeretnek se tudnak úgy szeretni, hogy nekem jó lenne. Néha igen, hát értitek, van véletlen. Nem, ez most egy… értitek, egy cinikus megjegyzés volt. Akkor rájövök arra, hogy igen, ez így van. Hogy még a feleségem, a férjem – én ezt olyan mélyen átélem – sem szeret úgy, ahogy szükségem lenne rá, pedig ő az igaz. Az oltár előtt mondta, hogy „Szeretlek.”, hát csak… na. Körülbelül annyira megy neki, mint nekem. Hát különösen nem lehetek kritikus rá. De amikor mindezt belátom, értitek, engedem a fényt. Mikor engedem a fényt, fúú, a sötétség sokkal biztonságosabb. Engedem a fényt, akkor rá kell jönnöm, hogy tulajdonképpen én milyen tökéletlenül szeretek, hogy énnekem micsoda stiklijeim voltak. (21:25)

Ismeritek azt a filmet, mikor – assz’em egy olasz film – arról játszódik, hogy merik-e lerakni a mobiltelefont, és minden SMS-t vagy hívást közszemlére tenni. Ugye egy jópofa film. Tudjátok, hogy mi a címe? „Teljesen idegenek.” Teljesen idegenek – így, jól mondtam? Teljesen idegenek. Na, én is láttam. Nézzétek meg! Vagy hát miért? Ne nézzétek! Amit akartok, csináljátok! Ugye ez a történet, hogy egy egyetlen este alatt merjük-e a párunknak, vagy kifelé nyilvánossá tenni a telefonjainkat, az email-eket, meg az SMS-eket. Ugye nagyon jó a történet, hogy tulajdonképpen, na. Jó, hát… nagyjából senki, vagy majdnem senki. De ahogy elindul a történtet „Hogyne! Hát viccelsz? Hát nincs semmi takargatni, meg rejtegetni, semmi nincs.” Jó a történet, és a vége is nagyon jó… Hát, na, azért van nekem emberi tartásom. Hát azért nincs az az előadás, hogy a végét elmondjam, nem, azt nem. Jó a vége is, na, jó a vége is. A mi témánk szempontjából is kifejezetten jó a vége. Na! Mire jövök…? De tényleg, most vissza kell… Mondjad? „Mobil.” Ja! Igen. Na most! Szóval. (23:00)

Mikor vállalom azt a szorongást, ami abból adódik, hogy mertem világosságot gyújtani, akkor fölismerem azt, hogy én is milyen döbbenetesen tökéletlenül szeretek… tidi-diröröm, és eljutok oda, hogy minden kritika és büntetés tulajdonképpen két irányba segít engem. Az egyik, hogy nagy lehetőséget ad a növekedésre, mert fölismerhetem a kritikákban és a büntetésben azt… Nem ugyanazt. A kritikába azt, hogy van-e valami olyasmi, ami a kritikában valamiféle igazságot hordoz. „Utálom ezt, mert utállak. És mert utállak, utálom, hogy azt, azt, még most gondolkozzak is el ezen. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy hülye vagy.” Ez egy ilyen papos attitűd. Mondjuk a kritikában valamit fölismerhetek, és fölfedezhetek, és lehet, hogy van legalább egy szálacska, vagy egyetlen kis gyertyalángocska igazság abban, ami egyébként nagyon fáj. Egyébként zömében akár igazságtalan is lehet, és mégis van benne valami, amivel érdemes nekem találkozni. Tssz! (24:20)

A másik része, ugye a büntetés része, mikor átszenvedem magamon azt, hogy az emberi kapcsolataimban ha én a meghittséget fontosnak tartom, vagyis meg merem nyitni magam, és el tudom fogadni, hogy egy másik ember megnyíljon, az sebezhetőséggel fog járni. Ezért mindenképpen meg fogok sérülni, kikerülhetetlenül meg fogok sérülni. Mert amikor ott fedetlenül, vagy mezítelenül vagyunk egy számunkra fontos emberi kapcsolatban, továbbra sem lettünk tökéletesek és mindenhatóak, és a legjobb szándékunkkal is bántani is fogjuk egymást úgy, hogy nem is tudok róla, vagy nem is gondoltam volna, vagy nem volt szándékomban. Hahh! Ezt fölismerni, és újra dönteni, hogy mit jelent – most már nem naivul, hanem okosan, de mégis – dönteni a bizalom mellett. Tháá! Na, gyerünk! (25:25)

A félelemmel kapcsolatos magatartásmódok.

Eddig voltunk, és utána beszéltem arról, hogy egy jópofa kutató… Jópofa? Nem tudom, hogy jópofa-e, de minden esetre nagyon egyszerűen megragadta a gyerekkori szorongásoknak és a félelmeknek, és a gyerekek arra adott válaszának az ős típusait. Azt mondja, hogy négy féle válaszunk van a szorongásra. Ezt elmondanám, ugye itt hagytam abba múltkor, a második széknél. És akkor utána legalább 2-3-4 szempontot még mondanék tovább, hogy milyen ős belső konfliktusaink és szorongásaink vannak. (26:00)

1. Elmenekülök a félelem elől.

Azt mondja, az első… melyik volt az első? Tessék? Óriási, hihetetlen! Van, aki jegyzetelt. Döbbenetes! Tehát az első lehetőség, hogy elmenekülök a félelem elől, elmenekülök. Elmenekülök minden olyan helyzet elől, amiben a félelem megjelenne. Ez hova vezet? Azt mondja ez a jópofa kutató… Most miért jópofázom? Nem t’om, ez valahogy így beakadt nekem. Az egyik, hogy ennek két veszélye, vagy minden esetre hátránya lehet. Az egyik hátránya, ha mindig elmenekülök minden olyan helyzetből – most ugye egy ilyen klasszikus kifejezés, hogy a komfortzóna elhagyása. De mikor valaki azt mondja „Sohasem hagyom el a komfortzónámat.” Carl Gustav Jung azt mondja igen, remek, a menedékeink előbb-utóbb a börtönünkké válnak. És akkor csinálunk a magunk komfortzónáján belül egy tényleg komfortos börtönt. Egy csomó mindent kizárunk. Az egyik negatív oldala, hogy csomó jóból kimaradunk. (27:15)

Milyen izgalmas, például úgy szeretem, hogy a mi köreinkben egy csomó jó dolgot csinálunk. Ez milyen marhajó dolog, ahogy most volt a hirdetésben is, elmegyünk, futunk együtt egy maratont. Ez jópofaság. Sose csináltam. Na és ha nem csináltad, most miért ne lehetne? Elmegyünk táncolni. Ahh! Ugye a kritikától való félelem. Ugye? S akkor majd megbüntetnek abban a formában: „Hogy nézel ki? Jaj, de béna vagy! Áááá!” Milyen óriási, hogy „Áááá! Hadd szóljon!” Vagy milyen régóta járunk evezni. Sokaknak milyen hosszú időbe telik az, hogy azt mondja „Na jó, beülök a csónakba.” Hajóba, nem szoktuk csónaknak mondani, hajó. Hogy beülök a hajóba, és ezt uuáááá!, és kinn vagyunk, és tudom, hogy ez legalább 8 méter mély lefelé. Fölfelé sokkal több. Iszonyatosan veszélyes helyzet. Nem tudom, hogy akartok-e, evezés és tánc, és nem t’om én, futás és mozgás nélkül élni? Hát akar a csuda. De… tehát az első, hogyha minden helyzetet elkerülünk, ami szorongást és félelmet kelt bennünk, egy csomó jóból kimaradunk. (28:40)

A másik pedig, nagyon gyakran mindaz az erő, amivel visszatartjuk azokat a területeket, amelyeket elkerülünk, nehogy kényelmetlen érzéseink legyenek, az élet közepén, az életközepi válságnál ezekből a területekből néhány fel szokott robbanni. Ha nem voltatok még ott, akkor csak mondom, hogy föl szokott robbanni. Ugye, itt vagyok egy szorongó jó kislányként, és azt mondom „Nem, nem, nem, soha nem szabad fölemelni a hangot, nem, nem, mindig meg kell felelni, és az elvárás.” Ezt még mondjuk 41,5 éves koromig bírom, és 42-höz közel egyszer csak „Mééééé!”, mint egy vulkán, kitörök. Ilyenkor nem egyszer az történik, hogy 20 évnek ez a lefojtott indulata meg mindene, saját magam elhanyagoltsága ilyenkor át szokott csapni a másik oldalra, és ilyenkor van az, hogy fogjuk a bőröndöt, ott hagyjuk a családot, beleszeretünk egy jógatanárba… Semmi bajom a jógatanárokkal. Szeretője leszel egy színésznek. Értitek, hát mert úgy fölrobban ott az az egész, rettegtél tőle, és 42 évesen… Biztos vannak itt jógatanárok. Ilyenkor mindig derülök, mikor elvesztem a hallgatóság egy bizonyos részét. (30:15)

Tehát a másik nehézsége, hogyha a szorongásokat és félelmeket keltő mindentől, ami belső-külső dolog megpróbáljuk magunkat megkímélni, az az, hogy ezek a tartalmak kulturálatlanul maradnak bennünk. Ugye, mert nincsenek kézbe véve. Nincs kultúra, hanem az mind, mint valami ős természet, valami ős ösztön kopogtat be hozzánk, mint valami ős rettenet, hogy „Mi lenne, ha?” Nem nézünk vele szembe, nem gondolkodunk rajta, nem vesszük kézbe, nem ültetjük magunkkal szembe – nem csináltunk vele semmit. Ez azt jelenti, hogy 42 évesen tulajdonképpen teljesen kulturálatlanul, fölvértezetlenül, mindenféle stratégia és mindenféle gyakorlások nélkül egyszer csak valami, amit eddig elhárítottunk, az hát azt csinál velünk, amit akar. Nincs egy… nem vagyunk megedződve. Nem volt kézbe véve, nem tréningeztünk, hmm. Ugye, ez érthető? Tudom. Oké. Tehát az első, a gyerek is ezt csinálja, megpróbálja azokat a helyzeteket, amelyek benne szorongást, félelmet keltenek, egyszerűen elkerülni és elhárítani. (31:30)

2. Elmerülök a szorongásban.

A második, ugye elkerül, a második: elmerül. Elkerül, elmerül. Na de ha teljesen elmerülök a szorongásban, krrkk. Mondanom sem kell, hogy mi a negatív része. A negatív része az, hogy amikor teljesen elmerülök a szorongásban, ott élet- és cselekvésképtelen leszek. Mi az, amit itt (1) érdemes megtanulnom? Az, hogy elkerülhetem az elkerülést. Ugye, hogy szabad nekem nem elkerülni valamit. Ugye, ez nagyszerű, hogy szabad kipróbálnom, hogy szabad próbálkoznom, szabad megtanulnom itt valamit. (32:15)

A másodiknál, az elmerülés. Ugye itt ami nagyon fontos, mikor egy olyan helyzetben vagyunk, amikor a szorongásban vagy a félelemben elmerülünk, akkor azokból a helyzetekből egyszerűen el kell jönnünk, megint stabilizálódnunk kell. Stabilizálódnunk kell – most hozok egy széket. Ez jó is, a kéket. Mert amikor a szorongásban, ez lehet egy stressz általi szorongás, lehet egy… mindegy. Szorongás ha bekebelez engem, akkor nem csak az történik, hogy „Jaj, szorongtam! Jaj, nagyon aggódtam!”, hanem az történik, hogy a pszichés funkcióink elkezdenek tönkre menni. Például valaki, aki traumatizálódik, egy olyan rettenetes élményt él át, amire azt mondja a szakirodalom, hogy itt egy traumatizáció történt, az azt jelenti, hogy az illető egy olyan hihetetlen, az egész személyiségét érintő szorongást, félelmet, rettenetet, fájdalmat élt át, hogy a pszichés funkciók elkezdtek nála tönkre menni. De nem csak elkezdtek, hanem a személyiség – így nevezhetjük ezt – lefagyott, és a belső önszerveződés megállt. Ez nem azt jelenti, hogy amikor lefagyok, és a belső önszerveződés megáll, hogy akkor esetleg ne tudnék jönni-menni, ne tudnék esetleg valamit mondani. Tudok, de valójában idebent nem működöm. Ilyenkor az agyam legősibb része amit tud, azt tudom csinálni, vagy amit begyakoroltam, azt tudom csinálni. De valójában belül egy autonóm belső önszerveződés nincsen. (34:20)

Ezért, ha ezekben a helyzetekben vagyunk, és emlékeztek, ez volt a példa, hogy mondjuk a gyereknek, aki retteg attól, hogy fejest ugorjon, és ahogy ott van. Mi azt mondjuk „Hát mi az? Semmi.” Na de mi játszódik le benne? Ha számára az a halálfélelmet hozza, és a pszichés képességének már nincsen birtokában, kezd a belső önszerveződés leállni, és mi belökjük a vízbe… Ezekben a helyzetekben nincs tanulási folyamat. Ide akartam eljutni. Mert azt mondjuk „Jó, akkor most átverekedte magát, most már mi belöktük, jól van, a nehezén túl van, most akkor megtanulta, rájött, hogy nincs semmi baj, kikapálózott, kihúztuk, meg minden.” Csak nem így működik az emberi lélek. Az emberi lélek úgy működik, hogyha leáll a belső önszerveződés, nagyon erős szorongás hatására, amiről nem is tudjuk, hogy úgy van, egyébként, mert a testünk nem ad visszajelzést róla. A pszichés képességeink, főleg a finomabb pszichés képességeink, például az elemző gondolkozási képesség 150-160-as pulzusszámnál tönkremegy. Szorongás esetén föl tud menni a pulzusszámunk 240-re, és 160-nál már az elemző gondolkozási képesség nem működik. Akkor hogyan tudnánk valami újat megtanulni? Nem tudunk tanulni, nem vagyunk tanulásképes állapotban. (35:45)

Ezért lehetséges az, hogy amikor egy házastársi konfliktusban egymást nyírjuk, és „Teee-deeee!”, hát egy olyan szorongásban vagyunk tulajdonképpen, amiben nincsen tanulási folyamat. Ezért van az, hogy 5 évig, és 15-ig, és 25-ig a régi kerékvágás, az őrület, a szidás, a kritika, a bántás, a… Miért van az, hogy 5 meg 15 évig ugyanazt csináljuk? Azért, mert akárhányszor csináljuk, valójában a pszichés funkcióink, legalábbis a fontos, a nem az alapvető, a fontos, árnyaltabb, finomabb, mint például az elemző gondolkozási képességünk nem működik. Ezért ezekben a helyzetekben semmi újat nem tudunk megtanulni. Ezért van az, hogy amikor meghallgatunk egy előadást, és azt mondom „Na, most elhatároztam, hogy a feleségemmel nem ordítok többet.” De mikor a feleséged csinál valamit, ami előhívja a neurotikus allergiádat, abban a pillanatban mi történik? Ugyanúgy elkezdünk ordítani. Miért? Azért, mert például stressz hatására az emlékező képességünk már tönkrement. Tehát nem is tudok visszaemlékezni arra, hogy elhatároztam, hogy nem fogok vele kiabálni. Nincs, nincs szabad autonóm észlelés, nincs szabad reakcióra lehetőség, mert a személyiségem nem működik, a belső önszerveződés megállt. (37:25)

Ezért van az, hogy amikor a gyerekkel kiabálunk, és ő látszólag… „Fogd meg azt a tollat!” Meg tudja fogni a tollat. Mi azt gondoljuk, hogy most hall bennünket, és most tanítjuk meg, hogy „Nézd meg! 2 + 2. Mit nem értesz?!” Azt gondoljuk, hogy most egy tanulási folyamat, jó, fáj neki, tényleg, ordítunk, de a végén meg fogja tanulni. Semmit nem tanul meg, mert a pszichés funkciói nem működnek. Ezért van az, hogy ki kell jönnünk innen. Ki kell jönnünk azért, hogy a pszichés funkcióink birtokában legyünk, mert akkor van egyáltalán esélyünk, hogy egy nehéz helyzetből tanulni tudjunk, hogy ott valami újat megpróbáljunk kitalálni. Hogy egy új cselekvésbe menjünk bele, hogy egy másik érzést, vagy egy másik gondolatot, egyáltalán hogy ez föl tudjon merülni. Különben csak a… értitek, az őrület van. Nem is vagyok alkalmas arra, hogy ez egy tanulási folyamat legyen. Ezért nagyon naiv és tetszetős, hogy a gyereket be kell lökni a vízbe. „Hajrá! Majd…” Hmm. (38:40)

Ebben az a… hogy… még egy oldalról szeretném megvilágítani ezt a dolgot. Naivul azt gondoljuk, most vissza… nem t’om miért kívánkozom, miért gondolom, hogy itt ez a naiv szék, vagy ez a kezdet, hogy… Naivul azt gondoljuk, hogy ugye hogyha a nehéz helyzeteimről tudok beszélni, akkor az azt jelenti, hogy automatikusan kezdem földolgozni azt az eseményt, ugye? Hát ezért szoktunk beszélni, nem? Hogy elmondom, és ventillálok, ahogy szokták mondani, ugye mondom, és mondom… Kicsit megnyugszom, és áhh, kifújom magam, és akkor kicsit másképpen látom, és akkor hallom, ahogy mondod. Ugye? Ez sok helyzetre igaz, mondhatnánk azt, hogy az élet legtöbb helyzetére, eseményére, vagy élményére ez igaz. Mert ahogy beszélek róla, a belső zűrzavarból elemeket kirakok, én magam is már ahogy kiraktam ezeket a tartalmakat, kezdem máshonnan is látni. Te is mondasz dolgokat, akkor egy külső szempontból is kezdek rálátni ezekre a saját belső tartalmaimra. Tehát emiatt új nézőpontokat veszek föl, új gondolataim támadnak, befogadom a te gondolatodat, meglepődöm azon, hogy milyen másképp is át lehetett ezt élni, hogy neked is volt ilyen élményed, és akkor az hogy volt. Ez egy tanulási folyamat. (40:10)

Nagyon, ezért lehetséges az, hogy mondom, és mondom, és mondom, és közben földolgozódik, és közben átélem azt, hogy te szeretsz. Ugye itt vagyok, hogy biztonságban vagyok veled, hát akárkinek nem mondom. Hát ha lehülyézel, érted. Nem, olyannak mondom, aki mellett biztonságban vagyok, és biztos lehetek benne, hogy elfogadással, megbecsüléssel néz rám, hogy mondhatom neki. Ez lehetővé teszi azt, hogy ez egy tanulási folyamat legyen. Miközben beszélek, tartalmakat kirakom. Oké, nem ragozom. (40:45)

Igen ám, de pont a legfájdalmasabb élményeink, főleg ha azok a szakirodalmi kifejezés szerint traumatikus élmények, ha ezekről beszélünk, az a helyzet, hogy visszacsúszunk azokba a belső állapotainkba, amelyekben nincs önszerveződés, és a pszichés funkcióink nem működnek. Ezért hiába mondom el ötször vagy tízszer, valójában nem vagyok benne egy tanulási folyamatban. Ahhoz a pszichés funkcióim birtokában kellene lennem. Csakhogy nem vagyok. Az is lehetséges, hogy megtanulok elbeszélni egy történetet, de tulajdonképpen ezt úgy csinálom, mintha egy idegenről beszélnék. El tudom én mondani, csak nincsen tanulási folyamat, mert ahhoz a pszichés funkcióim birtokában kellene lenni. De még nem vagyok megnyugtatva. Nem érzem magam biztonságban. Kívülről, mint egy idegenről el tudom mondani, hogy volt, de én nem vagyok benne. Akkor lenne tanulási folyamat, ha benne tudnék lenni úgy, hogy a pszichés funkcióim működnek. (42:00)

Ezért van nagy jelentősége, mikor megjelennek ezek a félelemek és szorongások… emlékeztek, egy kislányról beszéltem, akinek az anyukája megígérte azt, hogy mikor ő balettozik, hogy mindig ő kint van, és mindig megtalálja, és elment vásárolni. Kettő év volt, míg a kislány meggyógyult. Most a meggyógyult egy picit idézőjelben, míg az anyukájával való szoros kapcsolatban visszanyerte a biztonságérzetét. Emlékeztek, hogy a mondat vége úgy szólt, hogy 2 év… Mondat vége… hogy 2 év után odament az anyukájához, és azt mondta. „Anya, tudom, hogy te tudtad, hogy nekem ez nem jó, és hogy azért vetted nekem a nyalókát.” Amikor egy kislány átéli azt, hogy az anyja nincs ott, és lehet, hogy az anyja örökké elhagyta, és elveszítem az anyámat, és ez a pusztulat, észre sem fogja venni a nyalókát. Hát mit számít egy nyalóka, mikor éppen azt élem meg, hogy halál van. Amikor a kislány azt mondta „De tudod, hogy észrevettem a nyalókát? Nagyon, de örülök, hogy te tudtad, hogy nekem ez nagyon nehéz…” Az azt jelenti, hogy képes volt egy másik nézőpontról ránézni a helyzetre, és már a belső önszerveződésénél tudott lenni. Oké. (43:35)

Ez tehát a… ezért… Na, mit is akarok mondani? Ezért óriási jelentősége van az emberi kapcsolatainknak, mert az emberi kapcsolatokban, főleg a meghitt emberi viszonyokban lehetővé válik az, hogy valami hasonló helyzetbe kerüljek, mint amikor az a nagyon nagy szorongás volt, az a nagyon nagy szörnyűség volt, az a hahhhhh! És ott, ha biztonságban tudok lenni, akkor természetes módon ott kezdek gyógyulni. De sok évre van szükség, sok évre. Oké. Harmadik… ugye, erről még nem beszéltem. Tehát az első volt: elkerülök. Második: elmerülök. Az elmerülök-re a válasz, hogy megtalálom azt, hogy hogyan tudok biztonságban lenni, és biztonságból ránézni arra, amikor elmerültem. Ha nem vagyok biztonságban, és úgy nézek rá, vagy úgy vagyok benne, megint elmerülök. (44:45)

3. Fogcsikorgatok.

Azt mondja ez a kutató, talán emiatt mondtam ezt, hogy jópofa, mert ez egy eredeti kifejezés, azt mondja, a harmadik lehetőség, amikor egy szorongást keltő helyzetben vagyok – most gyerekekről beszél alapvetően, de jó a modell, azt mondja – fogcsikorgatok. A fogcsikorgatás. A fogcsikorgatás azt jelenti, hogy itt, amikor bekebelezett a szorongás, itt egyszerűen nincs belső önszerveződés. Ha nincs, nem működnek a belső folyamatok, akkor nem tudok szabadon kifelé cselekedni. Mert akkor tudnék szabadon valamit csinálni, ha belül a belső folyamatok működnének. Itt ez egy picit más, itt az történik, hogy ahhoz sem erőm, sem látásom, sem képességem, hogy a helyzeten tudjak változtatni. Annyit tudok csinálni, hogy valahogy a szorongásomat próbálom valamennyire enyhíteni vagy tompítani. Tehát nem annyira pocsékul lenni, de a helyzettel nem tudok mit kezdeni. Ennek szimbolikus kifejezése, hogy (Feri mutatja, csikorgatja a fogát – szerk.). Testileg ez azt jelenti, hogy ezekben a helyzetekben megfeszülök, az össze izmom megfeszül, és nem tudok menekülni, nem tudok védekezni, de valahogy kitalálom, hogy hogyan lehet kevésbé szörnyű, az élmény hogyan lehet kevésbé szörnyű, hogy a szorongással mit tudok kezdeni. A helyzettel nem tudok mit kezdeni, ezért a fogamat csikorgatom. Csak a szorongásomhoz tudok valahogy viszonyulni. Nem egy jó állapot. Ömm, hehh. (46:30)

Azt tudjátok, csak egy kutatás. A ’80-as években megnézték, a ’80-as években, nem is ma, most húha, a ’80-as években a gyerekek szorongás szintjét. Azt találták, hogy már a ’80-as években a gyerekek szorongás szintje magasabb volt, mint az ’50-es években a pszichiátriai betegeknél. És ez a ’80-as évek volt. Azóta mi sok-sok évvel ezelőtt is, meg rengeteget beszéltünk arról, hogy a mi kultúránkban a gyerekek nagyon sokat szoronganak, sokkal többet, mint mi, és még sokkal többet, mint az előző nemzedék. Ezért jelenik meg egy csomó minden. A magatartászavar, a figyelemhiány-zavar, a beilleszk… na, most nem akarom ezt tolni. Áhh! Szóval. (47:25)

Itt megy a fogcsikorgatás, a gyerekeink fogcsikorgatnak. Most próbálnak valahogy ilyen megfeszült testtel valahogy, valahogy… Ezt nagyon rossz, rossz ezt látni. Ugye milyen érdekes, most csak az előadás elejére, emlékeztek, mondtuk: hiedelem, hogy a siker boldoggá tesz. Ugye, és akkor egy versenyistálló szerű kiképzést adunk a gyerekinknek, és látjuk, hogy hogyan csikorgatják a fogukat, hogyan remegnek az uszodában a mínusz 10-ben. De nem baj, jó lesz az nekik, az, az… Szóval, megfeszül a testünk, és… (48:10)

Edith Eva Eger: A döntés (részlet)

Elhoztam Edith Eva Egernek a könyvét. Fölolvasnék belőle két oldalt. Egy picit… na, nem kommentálom, csak fölolvasom, és aztán majd… De adnék nektek egy megfigyelési szempontot. A megfigyelési szempont az lenne, hogy nézzétek meg, hogy milyen sokféle stratégiát alkalmaz. Edith Eva Eger 16 éves. 16 évesen egy olyan helyzetben, ami a rettegést hozza számára. De hogy miféle stratégiái vannak. Azt mondja. (49:05)

Auschwitzban mindennap elküldtek minket zuhanyozni, és minden újabb zuhanyozásunk bizonytalansággal volt terhes. Soha nem tudhattuk, legközelebb víz vagy gáz áramlik elő a zuhanyfejből. Egy nap, amikor érzem, hogy víz zuhog le ránk, kifújom a levegőt. Teljes testemet bekenem a csúszós szappannal. Még nem vagyok csont és bőr. Itt, a félelem utáni csendben világosan látom magam. Karom, combom és hasam még mindig feszesek a táncos izmaimtól. Megszököm egy fantáziába, amelyben Erikkel vagyok. Most egyetemi hallgatók vagyunk, és Budapesten élünk. Egy kávézóban telepedünk le tanulni a könyveinkkel. Tekintete lesiklik a lapról, és az arcomra vándorol. Érzem, ahogy elidőzik a szememnél és az ajkamnál. Éppen amint elképzelem, hogy megemelem az arcom, és ő megcsókol, ráébredek, hogy a zuhanyzó egészen elcsendesült. Jeges rémületet érzek. A férfi, akitől mindennél jobban rettegek, ott áll az ajtóban. A Halál Angyala egyenesen rám bámul. Mereven nézem a padlót, azt várom, hogy a többiek megint lélegezni kezdjenek, mert onnét tudhatom, hogy már elment. De nem megy el.

– Te! – kiált oda nekem. – Kis táncosom.

Igyekszem Erik hangját hangosabban hallani, mint Mengeléét. Soha nem felejtem el a szemedet. Soha nem felejtem el a kezeidet.

– Gyere ide! – utasít.

Engedelmeskedem. Mi mást tehetnék? Elindulok a kabátja gombjai felé, és közben kerülöm a többi fogoly tekintetét, mert nem bírom elviselni a gondolatát annak, hogy a saját félelmemet látnám tükröződni a szemükben. Lélegezz, lélegezz, mondom magamnak. Végigvezet egy folyosón úgy, ahogy vagyok, meztelenül és vizesen, egyenesen be egy irodába, ahol egy asztal áll székkel. A testemről víz csorog le a hideg padlóra. Nekitámaszkodik az asztalnak, és tetőtől talpig végigmér, nem sietve, kényelmesen. Túlságosan rémült vagyok, hogy gondolkodni tudjak, de apró ösztönzésáramlatok rohannak végig a testemen, mint a reflexek. Rúgd meg. Grand battement-t az arcába! Kuporodj labdaalakban a padlóra, és erősen fogóddz meg magadban. Azt remélem: bármit tervez is velem, gyorsan végezni fog.

– Gyere közelebb – mondja.

Szembenézek vele, miközben araszolva közeledem, mégsem látom őt. Csak az élő részemre koncentrálok, arra, hogy igen, menni fog, igen, menni fog. Ahogy a közelébe érek, megérzem a testét. Mentolos szaga van. Konzervdoboz ízét érzem a nyelvemen. Amíg reszketek, tudom, hogy életben vagyok. Ujja a kabátgombjain babrál. Igen, menni fog, igen, menni fog. A mamára gondolok és a hosszú, hosszú hajára. Ahogyan feltekerte a feje tetejére, éjszakára pedig függönyként engedte le. Itt vagyok meztelenül, anyám gyilkosával, de őt soha nem tudja elvenni tőlem. Amikor már elég közel vagyok hozzá, hogy megérinthessen az ujjaival, amelyekről már elhatároztam, hogy nem fogom érezni őket, a másik szobában megcsörren egy telefon. Hátrahőköl. Visszagombolja a kabátját.

– Ne mozdulj – utasít, miközben kinyitja az ajtót.

Hallom, ahogyan felveszi a telefont a szomszéd szobában – a hangja semleges, kurtán válaszolgat. Nem hozok semmiféle döntést – csak futni kezdek. A következő emlékem az, hogy a nővérem mellett ülök, és a napi löttyintésnyi levesadagunkat faljuk, a kis krumplihéjdarabok úgy buknak fel a híg erőlevesben, mintha rühök lennének. Soha többé nem hagy el a félelem, hogy újra rám talál és megbüntet, hogy befejezi, amit elkezdett, hogy kiválaszt engem is a halálra. Mindig velem marad. Nem tudom, most mi fog történni. De ezzel egyidejűleg odabent meg tudom őrizni azt az élő részemet. Ma életben maradtam, skandálom odabent, a fejemben. Ma életben maradtam. Holnapra szabad leszek.

(Edith Eva Eger: A döntés – részlet) (55:55)

Talán hallottátok, vagy meghallottátok, vagy kihallottátok, hogy milyen sok féleképpen bánt a félelmével. Hogy elkerülni nem volt módjában, ezért azt tudta tenni, hogy megpróbált nem elmerülni benne. Fogcsikorgatva bánt a szorongásával, de nagyon jól csinálta. Nagyon tudatosan – nézzétek el, most nem elemezni akarom, csak egy picit kiemelni, folytatni a témánkat, hogy nagyon tudatosan – egy számtalan, ösztönösen jó módszert dolgozott ki arra, hogy az élő részéhez hogyan tud kapcsolódni. Látjátok, hogy pontosan visszaemlékezett az illatokra, a telefoncsöngésre, hogy hogyan válaszolt Mengele. Ez azt jelenti, hogy nem fagyott le, hogy a belső önszerveződése megmaradt, hogy fölismerte ezeket az ösztönkésztetéseket, hogy gyógyító fantáziái támadtak, hogy hogyan tudná megvédeni magát, vagy elviselhetővé tenni. Stratégiája tudott lenni arra, hogyha hozzáér a Mengele, mit fog érezni, és mit fog csinálni. Az elemző gondolkozási képességének a birtokában volt. De azt lehet mondani, hogy a lefagyás határán billeghetett, tehát ott, ahol… Ugye milyen döbbenetes, hogy Mengele azt mondja neki, hogy „Maradj itt!” Ha lefagyott volna, akkor tehetetlenül ott ül. (57:45)

Ahogy meg tudta őrizni a belső önszerveződését, ez lehetővé tette azt, hogy szinte – ugye döntés nélkül – gondolkozás nélkül ne csak a szorongásával próbáljon valamit bánni, vagy kezdeni, hanem hogy fölálljon és elszaladjon. Ez azt jelenti, hogy nem maradt meg a fogcsikorgatásnál, hanem cselekvésbe ment, és a helyzetén változtatott. Még akkor is, ugye milyen döbbenetes ez, és azért… Hát szinte minden benne van a történetben, minden benne van, és nem szívesen elemzem, mert a történet sokkal jobb, mint… Ha csak mondom, csak rosszabb lesz. De hogy mégis egy picit, csak rá-rámutogatni dolgokra, amit ti láttatok és éreztetek. (58:35)

Az a helyzet, amire – most azt mondhatnám, ugye valahogy itt (1) ülök – józan ésszel mérve: „Azt mindenképp el kell kerülni, hogy mikor Mengele azt mondja az embernek, hogy <<Maradj itt!>>, hogy akkor elmegyek. Hát értitek, hát jó kislánynak kell lenni. Hát ha valamikor érdemes megfelelni valakinek, Auschwitzban Mengelének. Hát…” És hogy amikor itt (2) föláll és elmegy, na erre mondhatjuk azt, hogy kockázat, a komfortzóna elhagyása. De közben pedig hogy a helyzettel csinál valamit. Egy kicsit, ahogy… ugye így… ez az „Egy életem, egy halálom.” „Ott (1) biztos nem maradok. Nem tudom, hogy lesz, de ott (1) nem maradok.” Döbbenetes az életnek ez a fordulata, hogy ezért sosem büntetik meg. Tehát a harmadik, amit gyerekként, felnőttként teszek, az az, hogy fogcsikorgatok, de ha csak fogcsikorgatok, akkor az anyámra gondolok, a föltekert hajára, Erikre gondolok, a kezére és az arcára, mondom magamban a mondatokat, és elhatározom, nem fogom érezni, ami történik – de nem merek elmenni. Ezért átlépek a negyedik módra, hogy mit tudunk kezdeni a szorongásunkkal és a félelmünkkel. (60:20)

4. Szembenézek a félelmemmel és a helyzettel.

A negyedik az, hogy szembenézek a félelmemmel és a helyzettel. Tehát nem csak a szorongással nézek szembe, hanem a helyzettel is szembenézek. A szembenézés révén pedig elkezdek kitalálni és cselekedni valamit. Tehát szembenézek, és valamit csinálok; nem csak a szorongással, hanem a helyzettel. Ez a negyedik. (60:50)

Nyilván az első háromnak, mindegyiknek megvan az előnye, és nagyon súlyos hátrányai vannak. Ugye, hát ezt láttuk. Ahova érdemes volna mindig eljutnunk, az az, ami itt a negyedik széken van, hogy szembenézek a helyzettel is, nem csak a szorongással, és kitalálok valamit, és cselekszem. Ahh. Nézem a… kicsit el is vesztettem az időérzékemet. (Egészségedre!) Igen, úgy írtam ezt le itt, hogy kidolgozom a jártasságomat a félelemmel kapcsolatosan. Hogy nem elkerülöm, nem teljesen bekebelez, nem csak csikorgatom a fogam és próbálom tompítani, hanem a félelemmel kapcsolatosan jártasságra és tapasztalatra teszek szert. Ahogyan, ha hallottátok, hogy ’50-es, ’60-as években amikor mentek a kihallgatások az ÁVO-n, milyen sokan mondták azt, hogy mikor a 4., 10., 20. alkalommal volt, egész rutinosak lettek. Hogy elkezdték megtanulni, hogy mit kezdjenek nem csak a félelmükkel, hanem ezzel a helyzettel. Na most. (62:30)

Az alapvető ős belső konfliktusok (folytatás)

Eljutottam az ötödik pontig. Emlékeztek, hol vagyuk? Ugye, talán emlékeztek. Az első pont volt, hogy… fél… belső szorongásaink és belső konfliktusaink. 1. Halálfélelem. 2. Anya elvesztésétől való félelem. 3. Anya szeretete elvesztésétől való félelem. 4. A büntetéstől, vagy kritikától való félelem. Most mondom az ötödiket. Hát ez elég furcsán fog hangozni. (62:55)

5. A kasztrációtól való félelem.

Freaudnak köszönhetjük ezt a gondolatot. Ki-ki döntse el, hogy mennyire és mit gondol róla. De az alaphelyzet hihetetlenül fontos. Ezt úgy nevezik, hogy a kasztrációtól való félelem. Ödipális korszaknál vagyunk, 4-5-6-7 évesek vagyunk, és jön egy alap félelem, ez pedig az… Tudjátok, hogy eddig minden olyan szépen alakult, egy kisfiú vagyok, ó, az anya pocakjában. Az anya megszült, az anya szoptat, az anya uuuáááá. Tulajdonképpen ugye a szexuális érésem és a személyiségfejlődésem egy fontos pillanata vagy helyzete 4-5-6-7 éves korban az ödipális helyzet, amikor már elég nagy vagyok ahhoz, hogy szerelmes legyek. Áááá! És hát természetesen vágyaim csillapíthatatlan tárgya az anyukám. Ugye, így vagyok. „Eddig olyan szépen alakultak a dolgok. Anya meg én. Hát ez…” Persze, hogyha született kistesóm, akkor már nem olyan könnyű a helyzetem. Ugye, akkor ott rettenet, már… de most képzeljük el, hogy az anyukám elég aranyos volt ahhoz, hogy mindig biztosított engem, hogy „Na, mmm!” Kétség kívül szívesen hazaküldtem volna a kistesómat, de jól van, megengedem neki, mert végül is mégis csak én vagyok a nagy. Tehát én sokkal előbb voltam, tehát anya biztos engem választ. (64:25)

Szóval 4-5-6-7 éves korunkban, ugye egy folyamatról van szó, szerelmes leszek az anyukámba. Nem akarom ezt hosszan mondani, tudjátok, szerelmes leszek az anyukámba, és őt el akarom venni. Igen ám, de van itt egy szürke szék, riválisom támad elég durván. Apám. Apám egészen úgy csinál, mint hogyha az anya az övé lenne. Ez egyszerűen szörnyű. Akkor mi történik? Meg akarom szerezni anyámat a szerelmemnek, a vágyamnak a titokzatos tárgyát, és az apám beleköp a levesbe. Mi a stratégia 5-6-7 évesen? Húú, hrrkk, hrrr, hrrr. (Kaszabol a kezével – szerk.) Finoman szólva, ha apám nem lenne, a helyzet megoldódna, mert akkor már csak én maradnék. De fantáziáim vannak, hogy apával mit és hogyan kellene. Egyszer csak megjelenik egy szorongás, hogy „Te jó ég! Én az apám vesztét kívánom! Ennek lehet, hogy az lesz a következménye, hogy oda lesz a kukim.” Ez a kasztrációtól való félelem. Hát meg fog apa büntetni. Itt hát… hogy ez… Milyen kedvesen derültök. (65:55)

A kasztrációtól való félelem, az ödipális helyzet hogyan oldódik meg? Ez az izgalmas ugye, hogy hogyan lesz jó vége ennek a szorongásnak? Ez egy nagyon erős szorongás lehet. Miért jelent ez belső konfliktust? Azért, mert akarom az anyámat, de közben félek az apámtól. Hát nem akarhat… nem lehetünk egymáséi olyan könnyen, mert itt van ő. Persze, hogy elkezdek ezen szorongani. Amitől aztán még jobban szorongok, hogy egészen odáig jutottam, hogy legjobb lenne, ha nem lenne. Tulajdonképpen ha rajtam múlna, egy kicsit be is segítenék ennek. Jön akkor a másik hang „Hát ez apád, érted.” Hát persze, hogy szorongok belül, elég komoly belső konfliktus. (66:45)

Hogyan oldódik meg? Úgy, hogy egyszer csak, és ez a gyönyörűség, hogy egy félelemmel mit kezdhetek, egy helyzettel, amibe teljesen beszorultam. „Hát anyám a nagy Ő. Hát ő az igazi. Hát de…!” A helyzet – most így írom le, használható módon – hogy valami rosszból egyszer csak valami jó lesz. De mi a logikája annak, hogy valami rosszból egyszer csak valami jó lesz? Az, hogy rájövök, hogy „Tulajdonképpen az oviban van a Panni-Dzsenifer. Igen, igen, nagyon modern kis csaj. Én a Panni-Dzsenifer… azért úgy, na… szeretek vele homokozni.” És nem csak hogy természetes módon egy belső késztetésem elindul Panni-Dzsenifer felé, aki messze a legjobb csaj a közepes csoportban, hanem tulajdonképpen az apámat elkezdem nem csak riválisomként, hanem szövetségesemként fölismerni. (68:20)

Jön egy kivételes pillanat, ahol nem megölni akarom őt, a műanyag lapátot kihegyezve, ’iccaka, hanem odamegyek az apámhoz, és… „Te apa! Ez a Dzseni nagyon dögös. Anya is ilyen dögös volt?” És akkor egyszer csak egy ilyen ős eredeti férfi beszélgetés veszi kezdetét. Apám azt mondja „Anyád is nagyon dögös volt.” Az, hogy „volt”, ez a kifejezés nem üt még nekem szemet, vagy fület, hiszen én a kis Dzseninél időzöm. Mert nekem az a fontos, hogy azt mondja, hogy olyan dögös volt. Hogy ezzel azt mondja. És tényleg, és még kérdez is, mert apám érzelmi intelligenciát fejlesztő módon képes velem beszélni. Azt mondja „Jó, jó, jó kis csaj a Dzseni?” És én elmondom, hogy miért annyira jó kis csaj, hogy nagyon jó. „Apa, nagyon jó!” Utána, föl is oldódok, már nem is szorongok apám mellett, sőt azt gondolom, hogyha valakit kérdezhetek erről, az pont az apám. Hát mégis csak, ő meg tudott szerezni egy olyan jó nőt, mint anyám. Hát akkor tud valamit. „Apa, szerinted mit csináljak, hogy…?” S akkor apám azt mondja „Mi lenne, ha meghívnánk a szülinapodra? – Apa! Apa! Hi-híí!” (69:55)

Vagyis, hogy valami rosszból valami jó lesz, ezt úgy is leírhatom, hogy az ellenségemből hogyan válhat szövetséges. Hogy átélek egy ős szorongást és félelmet, hogy valami nem teljesedhet be, amit nagyon akarok, valamit nem tehetek meg, amit nagyon meg szeretnék tenni. És hogy ebből a szorongattatott, tulajdonképpen kilátástalan helyzetből – hát ki… hát egy gyerek számára kilátástalan. Ez a harmadik pár, amit mondok, tehát jóból rossz, ellenségből szövetséges, valami kilátástalan helyzetből hogy lesz valami tök jó. Ez egy ős mintája annak, hogy egy nagyon szorongattatott helyzetben hogyan lesz a rosszból jó, az ellenségből szövetséges, és hogyan, hogyan a kilátástalanságból hogyan tudok valami háhh, valami tök jó új dologra találni. Ahh! Onnantól kezdve apám szövetséges, és van kire számítanom. Áhh! Iszonyú jó! (71:05)

Tehát a harmadik… Harmadik? 1-2-3-4-5, apu, ne haragudj, de most már nélküled is megy. Ez az, ahogyan végigmegyek azon a szorongáson és félelmen, amit kasztrációs szorongásnak hív a lélektani szakirodalom, de a lényege az ödipális helyzetnek a nehézsége, és olyan értelemben jövök ki egy életre szólóan jól, hogy van egy alap mintám, hogy egy rossz helyzetből lehet jó, hogy egy ellenségből lehet szövetséges, akit ellenségnek tartottam, ő lehet, hogy nem is annyira idegen, és nem is annyira szörnyű. Háhh, és a harmadikat már el is felejtettem. (71:50)

Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.)