Szándékos vakság - Az alapvető ős belső konfliktusok - A félelemmel kapcsolatos magatartásmódok 3.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Ismétlés

A szándékos vakság öt komponense – „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, nehogy elbízd magad.”

Tudjátok, szándékos vakság, innen indulunk. De nem sokáig fogunk itt időzni, megint mondok egy témát, egy klasszikust. A szándékos vakság tünetegyütteséhez öt komponens tartozik hozzá. (1) Leülök ide, az első, egy téveszme, vagyis mindig egy közkeletű téveszme. Itt ez a téveszme így szól: „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert még elbízod magad.” Ez egy kulturális téveszme. „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert még elbízod magad.” Jövök is el innen. Mi az, ami a szándékos vakság második összetevője? (2) Ez az, hogy ehhez a hiedelemhez, hogy „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, nehogy elbízd magad.”, kapcsolódik az a jó érzés, amikor esetleg ezt ki is mondom: „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, nehogy elbízd magad.”, és máris kihúzom magam, és úgy érzem, hogy „Na, azzal, hogy nem dicsérlek meg, ezzel elérem azt, hogy magamat nem alázom le.” Hogy azzal, hogy megdicsérnélek, talán az van bennem, hogy akkor te fölém kerülsz. Azzal, hogy én ezt nem teszem meg, akkor azt is állítom, hogy „Én egy értékes ember vagyok, én klassz vagyok. Én nem gyalázódok be alád, én nem vagyok a te csicskád, nem vagyok egy kis senki, aki rajong érted.” Ez egy csomó jó érzéssel tölt el, hogy „Te azt nézheted, hogy én mikor mondom, hogy te ezt jól csináltad! Én is érek valamit.” Ezt itt hosszan tudnám mondani. (01:40)

Tehát van egy téveszménk, a téveszme itt így szól, hogy „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert elbízod magad.” Az ehhez kapcsolódó és ezt a téveszmét megerősítő érzés nagyon sokaknál, főleg akiknél az önbecsülés hiányokat szenved, akik állandóan összehasonlítják magukat másokkal, és mindig éreznek egy késztetést, hogy nehogy kimondják azt, hogy valaki valamiben jó, mert akkor ahhoz képest ő mintha azt mondta volna ki, hogy egy nulla, egy senki. Ezért aztán, tehát azok a pozitív érzések, amelyek itt átjárnak, miközben én „Nem mondom ki, hogy te azt jól csináltad! Vagyis hogy én is számítok valamit!”, ez megerősíti ezt a téveszmét. (3) Ehhez kapcsolódik egy énkép, amit már különösebben nem is kell ragozni. (Egy drámai zaj – szerk.) Jaj, de drámai volt! Egy egyáltalán nem drámai énkép, ez az énkép pedig, hogy „Én is érek valamit. Ugye, hát azok dicsérgessenek, akik ilyen nyuszik, meg füvek, meg nem t’om micsodák. Én egy értékes valaki vagyok.” (02:40)

(4) Pontosan tudjuk, hogy magzati kor, csecsemőkor, kisgyerekkor, és a többi, hogy abból tanuljuk meg, hogy kik vagyunk, hogy mások visszatükröznek bennünket önmagunk számára. Tehát ha valakinek nem jelezzük vissza, nem adunk visszajelzést arról nem első sorban szavakkal, hanem a magatartásunkkal, a viszonyulásunkkal, és persze szavakkal is, hogy „Látlak, és értékes vagy, és klassz vagy. Ezt jól csináltad. Na, hát ez tehetséges. Na, hát ez milyen ügyes. Mennyit fejlődtél. – és a többi – Ajj, látom, mennyit iparkodtál. Ó, látom, hogy mennyi sok munkád volt benne. Elismerésem, hogy milyen sokat foglalkoztál vele.” Ha nem adunk visszajelzéseket, nem tudjuk, kik vagyunk. Ezért pontosan tudjuk, ki tudja már hány éve, hogy megfosztani egy picit, egy gyereket, pllöllö, akár egy felnőttet attól, hogy reális visszajelzéseket adjunk neki, és ebben kifejezzük egyrészt az értékességét, másrészt ha valamit jól csinált, az tulajdonképpen egyszerűen lelket romboló magatartás. De ezt tudjuk nagyon régóta. (5) Az ötödik, ugye a szándékos vakság ötödik jellemzője, ez pedig az, hogy hiába tudjuk 100 éve, hogy így van, az igazság ismerete önmagában nem hoz változást. Ez az a kiinduló téma, amiről beszélünk: szándékos vakság. (04:15)

A szándékos vakság okai – Az alapvető ős belső konfliktusok, konfliktuskerülés.

Most kiemeltünk egy témát: szándékos vakság okai. A szándékos vakság okai közül: konfliktuskerülés. Megkülönböztettük a külső- és belső konfliktusokat, és aztán azt mondtuk, hagyjuk most a külső konfliktusokat, vegyük számba az összes nagyon fontos, alapvető belső konfliktust amelyek – magzati-, csecsemő-, kisgyerek korútól kezdve aztán egészen serdülő korú, ifjúkor, életközepe – jellemeznek bennünket, kikerülhetetlenül. Ezek a belső konfliktusok pedig, mindenképpen valamiféle kényelmetlenséggel, negatív érzésekkel, egyfajta sajátos kínlódással és megpróbáltatással járnak. Általában lényegileg hozzájuk tartozik a szorongás, mint lelki-, vagy érzelmi állapot. Azért nevezzük belső konfliktusnak, mert két belső késztetés ütközik egymással, és amikor átéljük ennek a két belső késztetésnek az ütközését, akkor elővesz bennünket a szorongás, a tehetetlenség, a kilátástalanság… hogy akkor most mit is kellene csinálnunk. (05:20)

1. Félelem a haláltól.

Így kezdtünk el beszélni arról, hogy létezik… Megint csak gmmm (Gyorsan mutatja a székeket végig – szerk.) Egy csomó új témánk van. Így kezdtünk el beszélni attól, létezik az ős félelem a haláltól. Mi a jó kimenetel? A jó kimenetel az, amikor rájövök, hogy miközben meg fogok halni, ez az egyik témánk, a másik téma pedig, hogy élni akarok. Persze, hogy ez a kettő konfliktusban van egymással. Ezért nagyon szívesen csinálnánk úgy, hogy mondjuk a halálról nem veszünk tudomást, akkor nincs konfliktus. Akkor ülök azon az egy szem széken, hogy „Élni akarok, és az élet jó.” Tehát a konfliktust, és a konfliktussal együtt járó szorongást. És azt, hogy „Na jó, és akkor most mit csináljak? Hát hiszen a halál előbb-utóbb legyőz bennünket.” Hogy ezt kikerüljem, persze, hogy az egyik részét ha megpróbálom kivenni a témából, akkor „Hááá, akkor jól van. Ja, hát akkor jól van. Akkor csináljunk úgy, mint hogyha nem halnánk meg.” Oké. (06:20)

De hogy mi nem ezt akarjuk, hanem, az első ős belső konfliktus, és hogyan tudunk nem a vakságban maradni, hanem valahogy pozitívan kijönni belőle? Mégpedig úgy pozitívan, hogy az itt megküzdött belső harcunk, az összes többi erre a témára, és egyébként való belső konfliktusunkra nézve mintául fog szolgálni. Az egy végig vitt és megküzdött harc lesz bennünk, ami aztán segíti az összes többi erre, vagy más témára való küzdelmünket. Nagyon értékes, önmagán túlmutató jelentősége van. Ez azt jelenti, hogy… (07:00)

Első, eljuthatok oda, hogy szeretnék együttműködni a halállal. Akármilyen furcsán is hangzik, így is mondhatnám, most az első lépés, hogy a halálomból, abból hogy meg fogok halni, én valami jót szeretnék kihozni. Például, hogy tudatosítom azt, hogy az életem véges. Hogy az a jó, amit ma nem tettem meg, holnap már nem tehetem meg. Ha ma valamit elmulasztok, tudjátok, misét nem lehet elhalasztani, csak mulasztani lehet. Egy csomó jóval kapcsolatban úgy vagyunk, hogy azt halasztottam. Azt nem halasztottuk, mulasztottuk. Annak már annyi. Vagyis, a halállal való együttműködés nem a halál szeretetét jelenti, hanem a realitás elfogadását, és azt, hogy „Na, ha az életem véges, hát akkor, akkor minden napot meg fogok becsülni, de mindegyiket. De akkor minden órát meg fogok becsülni. Ezt nevezem így, hogy együttműködés a halállal, ami tulajdonképpen megtanít bennünket élni. Ez az első. (08:10)

2. Az anya elvesztésétől aló félelem.

Második alap konfliktus, belső, hogy mi lesz, hogyha anya elhagy, ha anya elmegy, ha anya egyszer csak nem lesz, az a valaki, aki számomra a legfontosabb? Hova juthatok ki egy folyamat végére, a belső konfliktusban? Miért belső konfliktus, és miért akarom elkerülni? Azért, mert vágyom arra, hogy anya mindig velem legyen, de hát egy csomó élményem van, hogy anya elmegy. Folyamatosan ezt tapasztalom, hogy egyre tudatosabb bennem, hogy egy csomószor nem akkor van ott, amikor nekem szükségem van rá, amikor kellene, amikor hívom, amikor sírok. És hiába sírtam nagyon, és hiába sírtam hosszan, és a sötétben sírtam nagyon hosszan, és nem számított. (09:00)

De nagy dolog, itt most a másik részét szeretném elővenni, ha nem csak azt mondom „Ó, hát anya megbízhatatlan. Az ember megbízhatatlan, nem érdemes vágyakozni senki után. Nem érdemes kapcsolatban lenni, mert csak a sérülés jön. Mert végül úgyis átvágnak, végül úgyis mindenki úgy él, ahogy ő akar.” Akkor mit jelent? Hogy ennek a konfliktusnak, hogy vágyok egy személyre, a másik része, de közben tapasztalom, hogy nem mindig úgy áll rendelkezésre, ahogy szükségem lenne, akkor a vágy részét dobom ki. Azt mondom „Hagyjuk a vágyat! Hagyjuk az érzelmi érintettséget! Hagyjuk azt, hogy szükségem van valakire! Hagyjuk azt, hogy rászorulok egy másik emberre! Hagyjuk, mert túl erős lesz a konfliktus.” A konfliktus majd szorongást szül: „Kell a csudának!” Akkor megint kidobtam az egyik részét, akkor nem a világosságot választottam. (09:55)

Vagyis, hogyan tudok kidolgozódni ebben a második témában? Úgy, hogy azt mondom „Hát de sosem volt az anyám az enyém, és soha senki nem lesz az enyém, senkit nem tudok birtokolni.” Még azokat se, akikre igazán nagyon nagy szükségem van, akikben bízom, és akikkel kapcsolatban akár egy kiszolgáltatott helyzetet élek át. Nem, ez lehetetlen! De nem is akarlak, hanem kidolgozom magamban azt, mit jelent szabadon magamat odaadni, és szabadon valakit elfogadni, hogy szabadon egymáshoz tartozni, hogy ez mit jelent. Hííí! Na, aki ezt megcsinálja, mestermunka. Ugye, és máris ott vagyunk az intimitás témájánál. Az intimitás, hogy képes vagyok elviselni, ha messze vagy, de fönn tudom tartani a ragaszkodásom. Az intimitás nem azt jelenti, hogy állandóan egymás szájában lógunk – elnézést a kifejezésért – hanem azt jelenti, hogy amikor te távol vagy, és elmész a ködös Albionba, hogy ott dolgozzál egy fél évecskét, akkor nem csallak meg. Egyszerűen azért, mert amiért te fél évig ott vagy, én magamban a távolság ellenére a vágyat és a közelséget fönn tudom tartani. Hahh! Akkor van tétje, ugye. (11:15)

Tehát a második, hogy kidolgozzuk azt, az ős élményünk, hogy anyára szükségünk van, de anya nem mindig úgy muzsikál, ahogyan mi szeretnénk, é hogy mit kezdünk ezzel. Az érett személy fönn tudja tartani a vágyakozását, az önátadásra, közelségre való igényét és képességét, és közben el tudjuk hordozni azt, hogy újból és újból sokszor nem úgy van, ahogy szeretnénk, de közben fönntartjuk a kapcsolatot. (11:40)

3. A fontos személy szeretetének elvesztésétől való félelem.

Olyan komolyan néztek rám. Komoly téma ez? Azért néztek ilyen komolyan, vagy pihentek inkább egy kicsit, úgy merengtek? A harmadik témánk, hogy nem az anyát vesztem el, a szeretetét. Nem, anya van, a szeretetét fogom elveszíteni. Ugye, hova dolgozódok ki, mi a kimenetelünk? Hogy átélem azt, hogy… „De tulajdonképpen nem az vezet el a belső halálomhoz – gyerekként, csecsemőként a fizikai halálomhoz – ha anya nem szeret, vagy nem gondoskodik, hiszen felnőtt vagyok. A vesztemet az okozza, ha én nem szeretek.” Ezért kézbe veszem a saját életem, és azt mondom. „Nem, a halálomra az van, ha nem szeretek. Nincs a kezemben az, hogy szeressél, legföljebb jól tudok veled bánni. Ez a kezemben van. Meg tudok mindent tenni azért, hogy jogos legyen az, hogy te is jól bánsz velem – mondhatjuk így, hogy – szeretni fogsz.” Ez van az én kezemben. És ami leginkább, hogy én dönthetek amellett, hogy jól bánok veled, hogy szeretni foglak. Csak nem szeretem ezt a kifejezést, na. (12:50)

4. Félelem a kritikától.

Attól, hogy nem csak kritikának leszünk majd kitéve, hanem a kritikával együtt valamiféle minősítés, vagy ítélkezés fog megtörténni, és ez számunkra egyfajta büntetést fog jelenteni. Tehát félelem a kritikától és a büntetéstől. Hiszen gyerekkorban rengeteg ezzel kapcsolatos élményünk van. Állandóan mondta anya, apa, nagyi, és mindenki: „Miért így csinálod? Hogy csinálod? Hogy nézel ki?” Hát erről van tapasztalata mindenkinek. A kritikától, és a büntetéstől való félelem. (13:25)

Hova juthatok el? Oda, hogy képes vagyok elfogadni a kritikát, és mindazt, ami úgy tűnik föl, mint valami sorscsapás. Ez két dolgot erősít föl bennem. Az egyik, hogy minden kritika lehetőséget ad nekem arra, hogy valamit jobban meglássak magammal kapcsolatban, még akkor is, ha fáj, sőt, még akkor is, ha igazságtalan. Például egy édesanya átéli a serdülő gyermekei kritikus magatartását, ahogy ütik-vágják őt. Az anya egyszer csak eljut oda, hogy tulajdonképpen a gyerekeinek az igazságtalan, bántó magatartása az tulajdonképpen életkori sajátosság, a serdülőkor egyik ismérve. És ha azt akarom, hogy egy életképes felnőtt legyen, érdemes megbarátkoznom vele. Az nem azt jelenti, hogy jól esik. (14:25)

Na tehát, a negyedik téma, két dologra jutok. Az egyik, hogy a kritikával kapcsolatban fölfedezem azt, hogy ez olyan dolgok meglátásához vezethet, amelyeket egyébként szeretnék elkerülni, mert rossz érzéseket kelt bennem. A másik pedig, hogy a büntetés és a kritika nagyon világossá teheti számomra, hogy ki is vagyok én. Hogy kiért, miért mit vagyok hajlandó vállalni. Hogy azt mondom „Egyáltalán nem érdekel, hogyha ez valakinek nem tetszik.” Vagy nem érdekel, hogyha majd ez vagy az lesz a következménye, egyszerűen azért, mert ezt tartom helyesnek, vagy ezt tartom igaznak. Nem egy kis erény éppen a kritikával és a büntetéssel szemben azt mondani „Akkor is ez a helyes. Akkor is, hogyha…” Oké. (15:20)

5. A kasztrációtól való félelem.

Az ötödik, ezzel fejeztük be múltkor. Az ötödik pedig a kasztrációtól való félelem. Mrrhh. Az ödipális helyzetnek a félelem része. Ezt megint nem akarom hosszan mondani. Az abban való félelem, hogy szeretném férfiként, vagy fiúként: „Ó, anyám, anyám, az első igazi, az első nagy Ő, hogy az enyém lehessen. De sajnos van apám. Ebből a szempontból sajnos, és akkor azt élem meg, hogy ez szörnyű, mert az anyám már foglalt. Ezért legszívesebben az apámat valahogy eltüntetném az Északi-sarkra, de apám meg csak hazajön, még ha nem is sűrűn, de akkor is csak hazajön, és látom, hogy anyám valahogy olyan nem t’om mi, olyan nnna. Hát, szóval prioritást ad neki. Ezt utálom, bár a szó jelentését még nem értem.” Akkor az történik, hogy egyszer csak történik bennem egy fordulat, és a fordulat pedig az: „Na jó, valószínű, hogy apámat nem tudom legyőzni, és egyébként félek attól, hogy nem csak megbüntet, hanem valahogy mindaz a belső késztetés, ami anyám iránt föllobbant bennem, beleértve a szerelmet és a vágyat, az szimbolikusan a nemi szervemben összpontosul, és fejeződik ki. Egyszer apám jön majd egy nagykéssel, és egy kissé megkönnyebbít engem.” (16:40)

Ugye, ez egy ősi archaikus félelem. Akkor rájövök, hogy, hogy… „Mi lenne, ha váltanék, és egy középső csoportos Dzseniferre vetném figyelő tekintetemet, aki tulajdonképpen nem sokkal tűnik kevésbé ígéretesnek, mint anyukám, és hogy mindez révbe tudjon érni, ehhez tulajdonképpen az apukám segítségét fogom igénybe venni. Szeretnék én is olyan menő lenni, mint apa.” Sőt tulajdonképpen egyszer csak olyan igazi férfi beszélgetések alakulnak, hogy: „Apa, hogy kell ezt csinálni? Apa, képzeld el, a kislapáttal fejbe vágtam Dzsenifert, most nem áll velem szóba. Ez ugye nem jó taktika?” És akkor apukám elmondja, hogy ne vágjuk fejbe Dzsenifert kislapáttal, hogyha valami többet is szeretnénk tőle. (17:40)

Ez volt az ötödik lépés. Emlékeztek, ami nagyon izgalmas számunkra, hogy most… Ja! Hova jutunk? Mi a vége? Oda jutunk, hogy lesz egy tapasztalatunk arról, hogy a rosszból valami jó tud származni. Oda jutunk, hogy a tehetetlenségből valamiféle aktív cselekvéssel tudjuk kiverekedni magunkat. Azt is megtapasztaljuk, hogy aki eddig ellenségünk volt, hát így tűnt föl nekünk apukánk, az most a szövetségesünk lett. Híjj, micsoda fordulat! És ezt tanuljuk meg. Amit megtanulhatunk a folyamat végére, átküzdve magunkat ezen a belső konfliktuson, ez pedig az, hogy képes vagyok a változásra, és a változtatásra, hogy erre képes vagyok. (18:25)

A belső konfliktus megküzdésének folyamata

Az a folyamat, amit bejárunk, csak… innen oda jutunk, ez olyan… ezt hogy csináljuk? Tudjátok, a négy lépést. (1) Mert az első lépés az, hogy a sötétségben vagyok, de egész jól érzem magam. (2) A második, hogy sötétségben vagyok, de már egyáltalán nem érzem jól magam. (3) A harmadik, hogy merek a világosságban lenni, és ettől még rosszabbul érzem magam. (4) Végül, a világosságban vagyok, de most már jól érzem magam. Ez a folyamatunk, és ez (2) az a lépés, amit utálunk, amikor még sötét van, de már jól se vagyunk. Ezt utáljuk, mert itt (1) legalább jól vagyunk, itt (3) meg legalább világos van. De ahhoz, hogy oda (4) eljussunk, hogy világos van, és jól vagyunk, át kell menni ezen (2), hogy sötét van, és rosszul vagyunk, és ezt utáljuk. (19:20)

Ezért lehetséges az, hogy… Követhető, amit mondok, ugye? Mert itt tolom, tolom. Érzem, így ezerrel tolom. Azt mondja, hogy… (Feri átrendezi a székeket, 2 széket hagy meg – szerk.) Ezért ezt úgy is láthatjuk, hogy van két részünk. Az egyik (1) részünket az jellemzi, hogy nagyon szeretjük a világosságot, és utáljuk a sötétet. Ez a részünk egy nagyon egészséges részünk. Igen ám, de a folyamatban általában eljutunk a másik részünkig. (2) A másik részünket pedig az jellemzi, hogy tulajdonképpen a sötétben érezzük magunkat biztonságban. Ne derüljön ki, ne kelljen látni, senki meg ne nevezze, rá ne mutassanak, ki ne derüljön, ne kelljen beszélni róla, ne kelljen még egyszer átélni, ne kelljen ránézni, ne kelljen rá gondolni, ne kelljen leírni, ne kelljen elmondani. Hogy a sötétben éljük meg magunkat biztonságban, és ezzel összefüggésben a világosságtól félünk. Nagyon is félhetünk a világosságtól, egészen odáig, hogy rettegünk a világosságtól. Ez ellent mond egyébként a közkeletű önmagunkról alkotott képnek, hogy mi természetesen olyanok vagyunk, hogy mi a világosságot szeretjük, és a sötétséget meg nem. De a működésmódunkban néha ide csúszunk. (20:50)

Óriási nagy jelentősége van azt a világosságot megengedni magunknak, hogy azt mondjuk, hogy „Most éppen itt (1) tartok. Hogy most még a sötétben érzem magam biztonságban, és a világosságtól félek. Hogy most itt tartok.” Az, hogy most itt tartok, azt jelenti számomra, hogy még viszonylag valahogy elviselhető az élet, és attól félek – ugye hogyha a négy széket visszarakom – hogyha oda jövök, hogy a világosságra kimegyek, ha ide kijövök, akkor szörnyen fogom magam érezni. Egyébként ezt jól gondoljuk, mert tényleg van az a pillanat, van az a perc, van az a nap, van az a hónap, éppen mennyi, amíg tényleg pocsékul érezzük magunkat, amikor éppen a szembesülés van. A világosságban meglátunk valamit, háhh, és nem kapunk levegőt. Ezt… ahh, hát persze, hogy pocsékul érezzük magunkat. De nagy dolog, valakinek van bátorsága ide ülni, és ezzel lehetőséget teremteni arra, hogy aztán világosság van, és jól is vagyok. Ajj, még kimondani is jó, kicsit itt el-elücsörgök. Majd az előadás után gyertek, üljetek ide, hogy ez milyen iszonyú jó. Majd ezt lerakom oda, hogy világos van, és jól vagyok. (22:10)

Az ödipális konfliktus elakadása

Itt most egy témánál megállnék, ugye idd, az ödipális konfliktus elakadása. Ha valaki, mondjuk egy hölgyemény az ödipális korszakban elakad, akkor ő kifejezetten veszélyeztetett lesz arra nézve, hogy számára egyébként hosszú távon egyáltalán nem megfelelő férfi kapcsolatai legyenek, hogy elérhetetlen férfiakkal akarjon majd kapcsolatban lenni. Ez vagy ilyen lehetetlen személyek utáni szakadatlan vágyakozásban nyilatkozik meg, vagy szeretői viszonyokat fog létesíteni. Mert tulajdonképpen az a férfi már egy foglalt férfi, pont úgy, mint az apám annak idején, de mégis csak megpróbálkozom ezt a konfliktust, na hátha, hátha sikerül… Persze sokszor sikerül, és akkor a szeretői viszonyból szeretői viszonyba megyek, és közben ezekben a kapcsolatokban egy csomó minden történik velem. Jaj, és megint mondhatjuk, hogy ki tudja, hogy van benne jó, meg van benne rossz, hogy finoman fogalmazzak. (23:15)

A félelemre adott válaszok

Ezt most miért akarom hozni? Azért, mert tulajdonképpen egy nagyon érdekes dolog történik, ez pedig az, hogy emlékeztek, beszéltünk, hogy a félelemre négyféle választ tudunk adni. Emlékeztek? (1) Lehetséges az, hogy elkerülöm azt, ami félelmet kelt. Erről most épp beszéltünk. (2) A második, hogy elmerülök abban, ami félelmet kelt, és ott adott esetben lebénulok, leblokkolok, és a többi. (3) A harmadik, hogy éppenséggel ott maradok abban a helyzetben, ami félelmet kelt, nem bénulok le teljesen, próbálok az érzelmeimmel valamit kezdeni, hogy elviselhető legyen, de a helyzettel nem tudok mit kezdeni. Ezt nevezte egy kutató így, hogy „fogcsikorgatok”. Tehát benne maradok a helyzetben, nincs meg az az autonómiám, kreativitásom, hogy a helyzettel is kezdjek valamit; fogcsikorgatok. A fogcsikorgatás pedig többé-kevésbé azt jelenti, hogy lakájossá teszem a börtönöm. Tehát egy olyan helyzet, ami nem jó nekem, de azért azt cskk-cskk-cskk. (4) A negyedik volt, amikor képes vagyok szembenézni azzal, ami a félelmet kelti bennem, és nem csak az érzelmeimmel, hanem a helyzettel is képes vagyok valamit kezdeni. (24:45)

Ez most azért volt érdekes, mert… Nna, gyerekkortól kezdve megyünk, és gyerekkorban mi mindannyian többé-kevésbé megsérülünk. Hmm. Akkor leszek az a kisfiú, aki nem mer fejest ugrani, az a nő, aki nem mer autót vezetni. Az a nő, aki szeretői viszonyról szeretői viszonyra lépeget. Az a nő, aki a másik nő vállán kisírja magát, és azt mondja „Nem értem, hogy miért mindig ilyen férfiak vonzók nekem. Mindig ezeket a nős pasikat vonzom be.” Ezt tudjátok, hogy semmi ilyen nincs, hogy „bevonzom”. Egyszerűen van egy alap élményem, egy ős élményem arról gyerekkorból, hogy „A legfontosabb férfi, a Férfi, a nagy Ő az egy olyan valaki, aki nem érhető el. De tulajdonképpen egy örök ígéret, mert itt van apa, tehát tulajdonképpen háhh-háhh…” Elakadok ebben a fázisomban, és ezért akkor megmarad az, hogy innen kellene valahogy folytatni, amikor apám elvált az anyukámtól, és akkor úgy éreztem, hogy „Háhh…!” Vagyis megsérülök. Amikor megsérülök, amikor mondjuk szeretői viszonyról szeretői viszonyra élek, vagy magamat szidom: „Semmire sem vagyok jó. Úgysem fog nekem sikerülni. Úgyse adnak nekem fizetésemelést. Úgyis engem fognak kirúgni. Úgyis kiderül, hogy nem értek hozzá. Úgyis meg fogok betegedni.” Vagy azt mondod: „Most két napja jól vagyok, nemsokára ennek vége lesz. Ez sokáig nem maradhat így. Meglesz ennek a böjtje.” (26:30)

Tulajdonképpen mi történik ilyenkor? Hogy a vérünkké válik az, ahogyan elakadtunk ezekben a fázisokban, a vérünkké válik. Azt gondoljuk, hogy ezek és ilyenek vagyunk mi. Hogy mondjuk ezt érdemeljük, azt meg egyáltalán nem érdemeljük, hogy ez a sorsunk, hogy így vonzzuk be, hogy az univerzum ezt a kártyát dobja nekünk. És milyen érdekes, hogy… na, mutogatnék nektek valamit. (27:05)

Az önmagamat bántalmazó részem

Mikor megsérülünk, az nagyon gyakran azt jelenti, hogy valaki valamikor bántott bennünket. Itt (1) vagyok én, és itt (2) van az, aki bánt, aki sosem dicsér meg, aki elhanyagol, az apa, aki otthagy, az apa, aki nem érhető el fizikailag, az apa, aki nem érhető el érzelmileg. Valaki, aki megver, valaki, aki alkoholbeteg, valaki, aki kiszámíthatatlan, aki bántalmaz, és a többi. Képzeljük el, hogy most itt ültök a sorok között. Most ide (1) is ülök, én vagyok… 30 éves vagyok, lehet, hogy 40, vagy 50. Arra gondolok, hogy „Hát, itt van az apám, hát ő tönkre tette az életem. Ő ivott, ő bántott, ő elhagyott, ő elérhetetlen volt. Hát tönkre tette az életem, ezzel nem tudok már mit kezdeni. Hát ez a múlt. A múltat nem tudom megváltoztatni. Most is látszik, hogy az életemben csak támolygok és ténfergek, és egyik szerető a másik után. Hát de nem is vonzanak a jó fiúk, nem vonzanak. Most akkor ezt mondjad meg, akkor most hogy csináljam? Engem azok nem vonzanak. Hát meg persze az igazán jók, azok meg már házasok. Tehát ezért is, ugye… na.” (28:35)

Mit kezdhetünk ezzel a helyzettel? Hát már megsérültem, ez már a múlt, ez már megtörtént, ezen itt nem tudok változtatni. Hát a következményeit itt viselem a testemben, a sejtjeimben. Még vágyakozni sem tudok egy olyan férfi után, aki jó lenne nekem. Mert olyan férfiak után vágyakozom, akik elhagynak, akik nem szeretnek, akik bántanak, akik fütyülnek rám, akik… na, sosem válnak el. Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Szeretnék valamit mutatni nektek. (29:15)

Érdemes fölismernünk egy dolgot. Ez pedig az, hogy lehet, hogy 20-30-40 vagy 50 évvel ezelőtt az apám tett velem valamit, vagy nem tett velem valamit, amire szükségem lett volna. Ámde ami miatt rosszul vagyok, az már nem az, amit az apám tett velem 40 évvel ezelőtt, hanem az, hogy lett egy bántalmazó részem, egy önmagát, vagyis önmagamat bántalmazó rész. Mert én megtanultam gyerekkorban, kicsi korban, serdülő korban azt, ahogyan az apám viszonyult hozzám, ahogy látott engem, ahogy bánt velem. És ez a rész már itt van bent. Nem ő bánt engem, lehet hogy 10 éve nem is láttam. Az is lehet, hogy 20 éve meghalt. Az is lehet, hogy 30 éve azt sem tudom, hogy hol van. De én most vagyok rosszul. (30:20)

Az első fölismerésem az, hogy már nem azért vagyok rosszul, amit az apám 30 évvel ezelőtt tett, vagy ahogy 20 évvel ezelőtt elhanyagolt, hanem azért vagyok rosszul, mert már nekem lett egy bántalmazó részem. Az apámra már nincs szükségem ahhoz, hogy belül megszólaljon egy hang, és azt mondja, hogy „Ezt érdemled. Te egy senki vagy. Hát te egy nulla vagy. Miért lenne… miért kapnál te egy jobb férfit? Miért gondolod, hogy megérdemled? Tulajdonképpen te egy kurva vagy. Igen, igen, hiába nézel, te pontosan tudod, hogy az vagy. Ugye, a Feri most beszélt erről, nem mered beismerni. Hiába van két diplomád.” Ez egy bántalmazó hang. Ha bántalmaztak bennünket, az azt fogja jelenteni nagy valószínűséggel, hogy előbb-utóbb lesz egy bántalmazó, egy önbántalmazó részünk. (31:30)

Az első tévedésünk az, hogy itt (1) ülök, és azt mondom „Tehetetlen vagyok, azért, mert ez a múltban történt, ezen nem tudok változtatni, és az apám csinálta ezt velem.” A realitás pedig az, hogy már régen saját magamat bántom 25 éve, és magammal csinálok meg nagyon sok mindent, és magamnak mondok nagyon sok mindent, és ezt már régen nem az apukám mondja. Az első fölismerés, hogy fölismerem azt, hogy amitől rosszul vagyok, az az, hogy van egy részem, és ez a részem, most ide (2) ülök. „Tudjátok meg, hogy én nagyon szemét vagyok. Nekem kifejezetten jól esik őt bántani. És tudjátok, élvezem is a hatalmamat, és el is mondom neki, hogy ő egy nulla, hogy egy senki, és ne is várjon semmi többet az élettől. Hehhehhe!” Ez ez a rész. Az első, most direkt fölállok innen, az mit jelent? Hogy fölismerem, hogy nem őmiatta (1) vagyok rosszul. Hát 20 éve nem is láttam, 10 éve nem állok vele szóba. Hanem azért, mert lett egy (2) önbántalmazó részem, őmiatta vagyok rosszul. (32:55)

A második fölismerésem. Ugye azt mondtam, hogy „Hát azért vagyok tehetetlen, mert hát ez a múltban történt. A múltat nem tudom megváltoztatni, hogy elhanyagoltak, hogy elhagytak, hogy a szüleim elváltak, hogy bántottak, hogy… Ezt… nem tudok ezen változtatni.” Fölismerem azt, hogy nem a múlton kell változtatnom, hanem a jelenben lévő bántalmazó részemmel kell valamit csinálnom. Semmi akadálya nincs, hogy ennek a bántalmazó résznek azt mondjam, hogy „Takarodsz innen! Mész el innen!” De nagy dolog egy bántalmazó részemnek azt mondani, hogy „Tűnsz innen!” Háhh! Háhh! Ezért menjetek ki az erdőbe kiabálni, hogy mikor kell neki mondani, hogy „Takarodj innen!”, akkor legyen erő a hangotokban. Vagyis, akivel nagyon is tudok mit kezdeni, az a saját bántalmazó részem, az a hang, aki mondja nekem. „Ugyan már!” Hát hogyne, a jelenben van. Miért ne tudnék vele mit kezdeni? Nagyon is tudok. Párbeszédben vagyok vele. Na, inkább fordítva, ő beszél hozzám, én meg… Vagyis a második, hogy nagyon is cselekvőképes vagyok, és rengeteg mindent tudok vele csinálni. Csak hát még nem kezdtem el, mert tele vagyok azokkal a gyerekkori félelmeimmel. Mikor ő (2) kicsit megemeli a hangját, azt mondja „Fogod be?!”, akkor persze, hogy összerezzenek, az összes… Hát persze, még sosem kiabáltam vele, nem próbáltam ki. (34:40)

Harmadik. Azt szoktuk mondani, hogy… „Szokták ezt mondani, hogy tegyük le a múltat. Hogy? Hát… Nem tudjuk lerakni a múltat.” Az az érdekes, hogy nem is kell. Egyszer csak a világosságban el tudom ismerni, hogy „Igen, ez a múltam. Igen, pontosan ez történt velem.” Ahhoz, hogy jól legyek, annak nem föltétele, hogy a múltat megtagadjam, vagy elhazudjam, vagy próbáljak úgy tenni, mintha nem történt volna. Hogy erre nincs szükség, mert nem emiatt leszek jól, hogy a múlttal megpróbálok nem foglalkozni. A múlt az megtörtént, tehát elismerhetem, hogy úgy volt. Mivel tudok valamit kezdeni? A jelennel, azzal, hogy fölismerem ezt a bántalmazó részt, és nem a múltamat tagadom meg, és rakom ki, hanem itt és most a jelenben lévő önbántalmazó részemet elküldöm melegebb égtájakra. Hát őt el tudom zavarni, a múltamat nem tudom, mert az van. De őneki azt tudom mondani, hogy „Takarodj innen! Hát tudod, kinek az életét keserítsd meg!” Hahh, nem is hozom vissza (A 2. széket – szerk.), hát mit képzel? Biztos engem fog bántani. Apámat távolabb rakom, maradhat. Hahh! Egész jól vagyok. (36:20)

Következő fölismerés. Csináltatok-e már olyat ismerőseitekkel, hogy mondjuk panaszkodott nektek, hogy az élete milyen szörnyű, és milyen nehéz, hogy „Nem merek fejest ugrani a vízbe, nem merek elmenni nyaralni. Nem akarok kerékpározni. Én nem merek falat mászni. Nem merek… nem merek táncolni, nem merek szambázni, csa-csa-csázni és tangózni. És hogy nézek ki? Tök bénán veszi majd ki magát. Nem merek kétrészes fürdőcuccot, csak egyrészeset… se. Tehát inkább csak úgy… lebernyeg, mert hogy nézek ki.” Ismerős ez? Máris kezd visszajönni, halljátok. Mert ő (2) mondja, hogy „Hogy nézel ki?” Teljesen oké vagyok, de van egy hang, aki elkezdi mondani, hogy… „Milyen beach body, hülye gyerek? Milyen beach body? Hát nézzél körbe itt a teremben! Itt van… ’oszt joggal lesz nekik beach body-juk, neked sosem lesz olyanod. Hát hogy jut az eszedbe? Milyen beach body? Hát neked eszed nincs, beach body-d.” Ilyen egy szemét az a rész. És mi szokott történni? Nagyon gyakran az történik, hogy mi, a jóbarátok megpróbálunk segíteni annak a valakinek, aki tele van a szorongásaival, félelmeivel, elakadt a különböző állomásokon. Ugye, és akkor azt mondjuk „Jaj, hát most miért nem mersz már egy fejest…? Most mi bajod lehet? Hát de nézd meg! Most… hát nézd meg, a kezeddel eléred a vizet.” Csináltatok már ilyet felnőttként? Mindenki csinált már ilyet. Hát ha csak egy kis empátia volt, biztos megpróbáltátok. (Mutatja a fejes ugrást, a víz fölé hajolva – szerk.) „Hát de most nézd meg, ennyi… Hát de most mi bajod lehet?” Ismerős ez? „Gyere már el a buliba! Hát de most miért nem tudsz eljönni? Hát de jól nézel ki. Hát de ha nem, akkor is, más se néz ki jól.” (38:40)

Tulajdonképpen mi szokott történni? Nagyon sajátosan pont a fordítottját érjük el, mint amit szeretnénk. Mert amikor egyre hevesebben mondjuk „Hát próbáld már meg! Hát most, most… gyurmázunk. – De én nem tudok gyurmázni. – Hát senki nem tud gyurmázni. Hát de most egy nyári tábor, most… Hát próbáld ki! – Nem tudok rajzolni. – De nem rajz… csak… Most mit kell félni a rajzolástól?” Nem jössz kirándulni. „Most miért nem jössz kirándulni?” Nem bírod. „De hát mindenki bírja, hát 3 kilométer.” Halljátok a stílusom? Merő jó szándékból tulajdonképpen elkezdünk dühösek lenni a barátunkra, az ismerősünkre, segítőként a kliensünkre. Elkezdjük, mikor harmadik hónapja rinyál, minden alkalommal elmondja, hogy mi hogy rossz, hogy ki hogy bántotta, és… És mi ordítani tudnánk, hogy „Csinálj már valamit!” Aztán egy idő után ordítunk is. „De ne is haragudj! Nem, hát akkor fejezzük be ezt a beszélgetést. Hát ennek nincs értelme, hát öt ötletet adtam neked, hogy mit lehetne csinálni. Hát nem? Nem mondtam öt ötletet?” Hát már a barátnőinkkel…? Nem, hogy hányszor összeültünk, hogy mit lehet már a Rozival csinálni? „Mit totojázol?” Na most. (40:20)

Ez a hang az (2) a hang. A nehézség az, hogy segítőként, és ez lehet, hogy barát vagy barátnő, vagy segítő, vagy fölavatott pszichológus, vagy akárki, nagyon gyorsan eljutunk oda, hogy ahogy látjuk azt, hogy ő elakadt ezen az úton, valami belső konfliktusában, valami bántalmazásban már önmagát bántja, hogy elkezdjük mi is bántani, merő jószándékból. És kiabálunk, és nyektetjük, és nyöktetjük, és „Gyerünk már!”, és „Szedd már össze magad! Nem lehetsz ilyen puha.” Ez tulajdonképpen az (2) a hang. És mi történik? Ő ül itt (1), és átéli ugyanazt most velünk kapcsolatban, és még jobban megerősödik abban, hogy az élet nagyon pocsék. „Hát még a barátaim is ezt csinálják. Hát akkor miért, miért mondanánk, hogy az élet jó? Hát semmi jó nincs benne. Most ordítottak velem, most… Ha nem is mondták, olyan kedvesen győzködtek. De láttam a szemüket, nem vagyok hülye. Láttam, ahogy lenéznek engem, lesajnálnak, hülyének tartanak.” (41:40)

Akarunk segíteni valakinek, aki az… „Jó, de akkor mit csináljunk? Mit csináljunk?” Amit csinálhatunk, az az, hogy szemünket, ha van valami előismeretünk, egy pillanatra az apára vetjük, és azt mondjuk „Nem véletlen, hogy most nem meri. Nem véletlen, hogy nem tudja, hogy fél tőle, hogy magának mondja, hogy <<Sose fogom tudni csinálni. Én béna vagyok, sosem fog sikerülni.>> Ez nem véletlen.” De ha nem látjuk az apját, nem is kell látnunk, mert a lényeg, hogy lássuk az önbántalmazó részét. Őrá nem érdemes haragudnunk, mert szegénynek épp elég nehéz az élet. Ezért látom a bántalmazó részét, és szívemből útálom, azt a részét útálom. Őt nem útálom, ő egyre közelebb van hozzám. Nagyon, hát előhívja az együttérzésemet. Hát eszemben sincs vele kiabálni, hogy ugorjon már, meg táncoljon már, meg másszon föl, meg próbálkozzon. Na! „Hát miért nem ír? – Egy randi oldalon most már jelentesd meg magad. Hát persze, hogy nem lesz soha egy társad. Hát hol? Nem is vagy fönn sehol.” Ismerős ez? „Hát de nem vagy fönn sehol. Hát ha nincs egy felület, amin megjelensz, akkor hogy gondolod?” (43:20)

Nem vele kell haragosnak lenni, ővele (2). Mert ő (2) az, aki innen hátulról azt mondja „Hát minek próbálkoznál? Hát miért, van otthon tükör, nem? Egyébként is annyira szerencsétlen vagy. Ezt gondolod, hogy véletlen, hogy 32 éves korodban nem volt még egy komoly kapcsolatod? Gondolod, hogy véletlen? Hogy lenne már véletlen? Hát… rád nézek, olyan szerencsétlen vagy, komolyan mondom. Hát miért sikerülne? Hát apád is otthagyott, én már csak tudom. Joggal.” (44:00)

Itt (Kívülről szemlélve – szerk.) vagyok, és őt (1) szeretném befogadni, őt (2) pedig khh-khh-khh-khh, őt útálom, mert bántja a barátomat. Hát ő bántja a barátomat. Ezért azt mondom „Ezt a hangot, te, amikor ez megjelenik benned, én ezt a hangot úgy útálom. Én ezt a hangot az Északi-sark legmélyére elküldeném azért, hogy hagyjon neked békét. Hát útálom.” Nem őt (1), azt (2) a hangot, az önbántalmazó részét. Háhh. (44:50)

Mi az, amiben segíteni tudok? Ez az, és ez megint egy érdekes fölismerés lehet, hogy eddig a probléma tudatom mi volt? „Tulajdonképpen Pálferire is ezért jöttem el.” Ki se tudom mondani, ez annyira bonyolult. Valakinek hogy lehet ilyen neve? „Hogy eddig a probléma tudatom mi volt? A probléma tudatom, ami miatt eljöttem ide, és már 3 éve járok, de semmi nem lett jobb – ezt csak azoknak, akik most kezdtétek, hogy… – hát 3 éve vagyok itt, és elment… ilyen társkeresőre is elmentem, vagy mi volt az. Én nem is tudom, ott írogattunk, meg ilyen rapid randi, vagy mi volt. Jó, hát az se segített rajtam.” Na, mi a probléma tudatom? A probléma tudatom az, hogy az apámmal van egy alap, alap problémám, hogy az apám ezt tette, és így, és elvált, és elhagyott, és nem szeretett, és ivott, és bántott, és a testvéremet is, anyámat is. Ez a probléma tudatom, itt, itt van. Ezzel kapcsolatban mondom a hipotéziseimet, a téveszméimet, hogy ez múlt, nem lehet rajta változtatni, ez már megtörtént, nem lehet ezzel már mit kezdeni… (46:10)

Mi lenne a cél? Hogy a probléma tudatom innen, hogy az apám… átkerüljön oda, hogy nem az apám miatt vagyok rosszul, hanem a bántalmazó részem miatt. Hogy a valódi problémám nem ez (1), hanem ez (2). Mert az apám 12 éve nem szólt hozzám, ez az önbántalmazó részem meg minden nap. Tehát ezért a problémám a saját önbántalmazó részemmel való viszonyom, nem pedig ez (1). Ezért ha a probléma tudatom megváltozik, és innen (1) a fény elkerül ide (2), ez sokkal reálisabb. Miközben ezt (1) nem tagadjuk. Hát pont erről beszéltünk, hogy elfogadjuk, hogy ez a múlt, és a jelenben kezdek valamit ezzel a részemmel. Hahh! (47:10)

Tulajdonképpen ez a problémám. Emlékeztek, rendszerszintű probléma. Nem az tesz tönkre, hogy az apám bántott, hanem az, hogy miután bántott, naponta 3 liter bort iszok. A bor tesz tönkre, meg a pálinka, meg a sör, nem az, amit az apám 30 éve csinált. Tehát a borral, a pálinkával, meg a sörrel, azzal a részemmel kell valamit kezdeni, aki azt mondta, hogy „Igyál! Úgy se számít, hát tök mindegy. Hát kaka az egész. Hát nem tök mindegy? Legföljebb megdöglesz. És akkor mi van? Legalább vége van hamar.” Ezzel (2) a résszel kell valamit csinálnom, nem ővele (1). És hogy ezzel (2) a résszel valamit kezdjek, ez a záró gondolatom itt, na ez az én kezemben van. Hogy kialakul egy probléma tudatom, ami a jelenre vonatkozik, és az a fölismerésem, hogy semmi akadálya annak, hogy fogjam ezt (2) a széket, ezt el is viszem. Hát ez…! (Leviszi a bántalmazó rész székét a színpadról, a függöny mögé – szerk.) Hát… (És még bele is rúg egyet – szerk.) Nna, jahh, egész jól vagyok, hahh. Hát tényleg, most… Jó, azért értékelem ezt a barátságot, ez egy jó… Tssz! (48:55)

Szerettem volna egy picit bemutatni azt, hogy mire a jelenbe értünk, most tulajdonképpen a múlt alap és ős belső konfliktusairól beszélünk, de a realitás az, hogy ezek az ős és alap belső konfliktusok mindaz, ahogyan ebből kijöttünk, vagy nem jöttünk ki jól, ahogyan nem bírtuk végigvinni a folyamatokat, ezek bennünk élnek és elevenek. Nagyon elevenek, és megakadályozzák, hogy jól legyünk. De nem a múltunkkal kell alapvetően valamit kezdeni, hanem a jelenben eleven bántalmazó, elhanyagoló részünkkel. Mert a problémánk az, nem elsősorban a múltunk. Háhh! Hát jól esik ezt kimondani, hogy van mit csinálni. Hihii! (49:55)

Az alapvető ős belső konfliktusok (folytatás)

Mondom a hatodikat. Nem tudom, hogy a hölgytársaim, ti a kasztráció… Most akkor négy székem lett, de nem baj. Hogy ti a kasztrációs szorongást mennyire vettétek magatokra? Gondolom kevésbé, csak a, a… tisztesség kedvéért mondom, hogy a kasztrációs szorongásnak van női párja az ödipális korban, azt tudjátok? Nem. Hát… nem emlékeztek rá. Úgy hívják, hogy pénisz irigység, az a párja. De miután az nem félelem, hanem irigység, ezért nem beszélek róla. Kifejezetten a félelmekkel foglalkozunk; félelem, belső konfliktusok. Nézzük akkor a hatodikat, hatodik belső konfliktusunk és félelmünk, ez pedig így szól.

6. Félek attól, hogy rosszat teszek, de főképpen attól, hogy rossz vagyok.

Félelem attól, hogy rosszat teszek, vagy félelem attól, hogy rossz vagyok. Ugye a kettő nem teljesen ugyanaz. A félelem attól, hogy rosszat teszek, ez a kisebbik félelem. Mert legföljebb akkor legközelebb nem teszek rosszat. A nagyobb félelem, a mélységes félelem, ami egészen a halálfélelemig visz, az az, hogy egyszer csak kiderül, hogy rossz vagyok, az a mélyebb félelem. (51:25)

Popper Péter és Pilinszky János beszélgetése

Nem tudom, ti ismeritek-e azt a beszélgetést, hogy Popper Péter fiatal emberként Pilinszky Jánossal beszélget. Talán ismeritek. És akkor azt kérdezi tőle, hogy… mondja neki „Hát de János, te hiszel ilyesmikben, hogy ítélet, meg végső ítélet, meg nem t’om, a harsonákat megfújják, és akkor jönnek az angyalok, meg világvége? Hát János, te hiszel ebben, hogy ez így van? Végső ítélet?” Erre Pilinszky János azt mondja Popper Péternek „Hát biztos, hogy nem így lesz, hogy az angyal majd… Nem t’om, ott a mennyből elkezdik sorolni, hogy mit csináltam. Nem, biztos hogy nem így lesz. Hát ha valahogy lesz, akkor például az úgy lesz, hogy a nyakunkba fognak akasztani egy táblát. De a táblán semmi más nem lesz, csak az, hogy hogyan éltünk. Egyszerűen csak ennyi.” (52:25)

Az a benyomásom, hogy ez se olyan szívderítő. Ez a kép, hogy tulajdonképpen semmi… Nem az, hogy senki nem fog a fejünk fölött ilyeneket mondani, meg mit t’om én, hanem egyszerűen csak majd… Hát lehet majd látni, hogy hogyan éltünk. Az ehhez kapcsolódó félelemről beszélek, hogy egyszer csak kiderül „Te jó ég! Rosszat tettem.” Ami ennek még mélyebb félelme, hogy „Rossz vagyok.” Akkor itt ülök most azon a széken, emlékeztek, hogy azon a széken ülök, hogy „Szeretnék sötétben lenni, és remélem, Pilinszky János nagyot téved. Honnan tudja? Miféle tábla? Hülyeség. Nem, szeretnék a sötétben biztonságban lenni, mert nem szeretnék úgy élni, hogy legyen a nyakamban egy tábla, amire föl van írva, semmi más, csak az, hogy hogyan éltem. Nem, ezt, ezt remélem, hogy nem így lesz.” Vagyis szeretném a sötétet megőrizni, és a világosságtól félek. Mi táplálja ezt a félelmet a világosságtól? Az, hogyha ez így van, akkor egyszer csak kiderül, hogy rosszat tettem, és ennek a hátterében, hogy rossz vagyok. De ez annyira pusztító! Nem kezdünk el ettől szorongani? Szerintem, én tudok ettől szorongani. Ez egy szorongást keltő kép. Nem t’om, ti hogyan élitek meg, nem, hát… De ha, ugye itt a folyamat, eddig sikerült úgy élnem, azt mondtam, Popper Péter köpönyegében voltam, és azt mondtam „Ugyan már! Mi, ki, mit számít, ki mit csinál. Nem tudják, nem látszik, nem derül ki, ennyi.” Ugye hát egész jól vagyok, de a sötétségben. (54:25)

A második, Pilinszky ezt mondja nekünk, hogy majd lesz egy tábla, és rá lesz írva, hogy hogyan éltünk. Gmm! Ugye most elértük azt, hogy még sötét van, de már pocsékul vagyunk. Ugye, ezt közel engedjük magunkhoz, akkor körülbelül ez, ez van. De hát nem akarok itt megállni, mert a harmadik lépés az, hogy „Na, hogy van ez a tábla?” Na, ehhez kell egy kis bátorság, ugye, hogy azt mondom: „Mi van ezen a táblán? Ó, hát ezt… hát… ezt még nekem se jó olvasni.” Merem a világosságot, és az ezzel járó rossz érzéseket elviselni, hogy láttam, hogy mi van a táblán. De tudom, hogy milyen irányba haladok, világosság van és jól vagyok. De hogyan lehet az, hogy van az, hogy világos van, és jól vagyok? Ez nem valami szépelgés? Azért nem, mert nézem a táblát, és mondjuk az van odaírva, hogy „Volt, hát igen, volt valaki, azért elég csúnyán bántam vele.” De hogy tudok világosban lenni, és jól lenni? Hát átülök ide, és azt mondom „Rendben van, de ezt a táblát, ezt még tovább lehet írni. Hát még élünk, nem?” Ezért most a táblán ez a mondat úgy fog szerepelni, hogy nagyon csúnyán bántam ezzel a valakivel, és elmentem hozzá, és azt mondtam, hogy „Bocsáss meg nekem, kérlek! Nagyon sajnálom.” Hát ez így egész vállalható. Nem, hát ha ez van odaírva, ez a vége, hogy odamentem és azt mondtam „Bocsáss meg nekem, kérlek!”, szerintem ez, hát ezzel tudok együtt élni. (56:10)

Hogyha ezt a képet használom Pilinszky János képét, akkor addig, addig van a borzadály és a szorongás, amíg azt gondolom, hogy ott, a táblán ott van minden. Pont, egy csomó pont van, jól bele van vésve, és ennyi. De miért lenne ennyi? Hát szabad vagyok. Az Anonim Alkoholisták, tudjátok milyen gyönyörűséges (Egészségedre!), hogyha olvassátok a pontjaikat, az elején szól arról, hogy „Beismerem, hogy egy nálam hatalmasabb erő… Beismerem, hogy nem tudok ellenállni.” Ez rendben van. És hogy van a második része? Hogy beismerem, hogyha az életem, itt vagyok, jön a világosság, és közben pocsékul vagyok. „Beismerem, az életem során valamit nem tettem jól.” Ezt beismerem, és igyekszem kijavítani, sőt jóvá tenni, és elismerem az okozott károkat, és fölhagyok a léthazugságokkal, azzal, hogy a sötétben próbáljam magamat biztonságban érezni. Ez gyönyörűséges, mert ez azt jelenti, hogy akármit tettem, vagy akárhogy éltem, átülök erre a székre, és minden egyes mondatot, ami a táblán van, én most befejezek másképpen, ahogy én akarom. Egyszerűen zseniális. Híí! (57:30)

Edith Eva Eger: A döntés

Ahogy idézgettem nektek Edith Eva Egert ugye, a múltkori alkalommal. Azt írja a könyvében, hogy – most ide ülök még, hogy világos van, de nem vagyok jól – azt írja a könyvében, hogy „Hát a testvérem is elvesztette a hitét. Ott úgy láttam, ő is azok között volt, akik azt mondták, hogy <<Ne, hát ezt Isten miért hagyja? Miért hagyja a poklot, Auschwitzt, miért hagyja? Miért? Hát nem, egy ilyen Istenben nem lehet hinni.>>” Akkor azt mondja, hogy „Igen, én hallottam ezt a beszédet, de én nem így láttam. Azért nem így láttam, mert például mikor már kimentünk Auschwitzból, és vonultunk, és akkor az amerikaiakhoz kerültünk és akkor például volt olyan kassai lány rab fogolytársam, aki amikor hozzájutott sok ételhez, akkor azt mind behabzsolta, és meghalt tőle. Mi az amerikaiakhoz kerültünk, és őnekik se volt túl sok ételük. Kis csokijuk volt, meg kis kenyerük, és tulajdonképpen hát ha akartam volna, se lehettem volna mohó, mert mindig csak kevés élelmet adtak, mert csak annyi volt. Én erre azt gondolom, hogy hát ez valamiféle gondviselés. Nem is ehettem olyan sokat, hogy abba belepusztuljak. Pont annyit kaptam, amit a szervezetem föl tudott dolgozni. Hát ez nem is rossz. Hát hiszen van egy kassai diáklány társam, ő meghalt ebben, én meg nem. Hát én is lehetnék ott, de nem így van. Hát akkor ez valamiféle áldás.” Híí! (59:50)

Bűntudat vs. szégyen.

Az ötödik, nem, ez a hatodik belső konfliktus. A hatodik belső konfliktus – visszatérek, tyű, nézem az időt, elvesztettem az időérzékem – az úgy szól, hogy „Félek attól, hogy rosszat teszek, vagy rosszat tettem, és ennek a mélyén a szégyen, hogy rossz vagyok.” Tudjátok, ezt igazán fontosnak tartom, bár 16 évvel ezelőtt sokat beszéltem róla, csak nem t’om, hogy voltatok-e. Nagyon fontos megkülönböztetnünk a bűntudatot a szégyentől. Mert a bűntudat logikája az, hogy bűntudat, vagy lelkiismeretfurdalás amiatt, hogy rosszat tettem. A szégyennek a belső logikája pedig az, hogy rossz vagyok. A bűntudatnak a természetes föloldása az, hogy érzem ennek a szorongató, kényelmetlen részét, és azt mondom, hogy „Bocsáss meg! Jaj, de sajnálom. Mit tehetnék?” És ahogyan magamat odaszánom arra, hogy valamit másképp csináljak, vagy jobban csináljam, vagy kijavítsam, vagy bocsánatot kérjek, önmagában ez elkezdi a szorongásomat oldani. Egyszerűen elkezdek jól lenni tőle, attól, hogy elkezdek másképpen cselekedni. (61:20)

Nem kell semmit közvetlenül csinálnom a szorongással, vagy a rossz érzéssel, hanem el kell kezdenem bocsánatot kérni, vagy kijavítani, vagy jóvátenni. Ettől elkezdek jól lenni. Hacsak nincs egy önbántalmazó részem. Mert ha van, akkor az önbántalmazó részem majd azt fogja mondani: „Ez megbocsájthatatlan.” Jövök is ide, csak hogy halljátok, hányan kérdezik tőlem ezt: „Hogy tudnék magamnak megbocsájtani?” Gyónásban van, aki azt mondja „Feri atya, tudom, Isten majd megbocsájt. Én sose fogok tudni magamnak.” Ez az önbántalmazó rész, ez (2) a valaki, aki amikor te mennél ki a világosságra, és ott vagy, hogy „Világosság van és jól vagyok.”, ez a hang elkezdi mondani „Hát ez megbocsájthatatlan. Hát ennek már vége.” Ugye, gyerekként mondtuk: „ami ragad, az tapad”. Hát ez az önbántalmazó rész. (62:15)

Az önbántalmazó rész elhiteti velünk, hogy a múlttal nem tudunk mit kezdeni. De nem a múlttal kell valamit kezdeni, hát ezt már tudjuk, hanem a jelennel, a magunkkal, és azt mondjuk „Fogod be a pofádat!” Ez egy olyan papos, papos… „Hát elmész te a búbánatnak a mélyére! Mi az, hogy nem tudom jóvátenni? Nincs az, amit ne tudnék.” Ahh! Nem a múlttal kezdek valamit, hanem ővele. Háhh! Elvesztettem a fonalat. Annyira jól esett vele kiabálni, hogy… A szégyen. Szóval. (63:05)

A szorongásom, ugye ahogy szokták ezt mondani: lelkiismeretfurdalás. Ugye, hát kényelmetlen érzés. Mi miatt van? Hogy átélek egy belső konfliktust. Ha el tudom hitetni magammal, hogy az teljesen oké, akkor nincsen szorongás. Hmm? Az egy nagy dolog, hogyha nem vagyok jól, azt jelenti, hogy van egy termékeny belső konfliktusom. Ebben a belső konfliktusban a szorongással tulajdonképpen semmit nem kell kezdenem. A bűntudatommal semmit nem kell kezdenem. Hanem mit csinálok? Odamegyek, és azt mondom „Nagyon sajnálom!”, vagy elkezdek valamit jóvátenni, és a bűntudat és a szorongás, és a furdalás magától oldódik. (63:55)

Ezzel szemben a szégyennél nem így van. Mert a szégyennek a belső logikája az, hogy „Jobb lenne, ha megnyílna alattam a föld. Ha a szégyenemben el is tűnnék. Ha nem lennék.” Ezért a szégyen egy rettenetesen lelket romboló érzés. Nem is érzés, mert érzelem. Amikor valaki nagyon szégyenkezik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy van egy önromboló, egy önbántalmazó hangja. Az önbántalmazó hang mondja nekem azt, hogy „Ez jóvátehetetlen, neked pusztulnod kell. Szégyelld magad! Süllyedj a föld alá! Tűnj el! Pusztulj!” Azt az önbántalmazó (2) hang mondja. Ezért kirakom őt ahova csak lehet, pusztuljon a csudába, és ki tudok gyógyulni a szégyenkezésemből. Háhh! Mert amikor rájövök, hogy az egy önbántalmazó hang, aki a szégyenkezésben tart, akkor lehetőségem van arra, hogy átüljek ide (1), és azt mondom „Nem, kigyógyulok a szégyenemből, és bőven elég belátnom, hogyha valamit jóvá akarok tenni, vagy valamit nem tettem helyesen.” Sosem arról van szó, hogy rossz vagyok, hanem arról, hogy valamit nem tettem jól. Mert nem vagyok rossz. Az önbántalmazó hang (2) hiteti el velem, hogy rossz vagyok, vagy hogy rossz lettem, de ez nincs így. (65:40)

„Akármit is tettem, Isten gyermeke maradtam.”

Ezért a hatodik belső konfliktusnál, hogy nem merek szembenézni azzal, hogy mit tettem, mert a beismerés nyomán megjelenik a félelem, hogy „Te jó ég! Akkor azt kellene majd mondanom, hogy rosszat tettem – de ami ennél még pusztítóbb –, hogy rossz vagyok. És ha rossz vagyok, akkor szégyellhetem magam, és végem van.” Úgy jövök ki ebből a folyamatból, hogy átmegyek, világos van, és jól vagyok, és azt tudom mondani, hogy „Akármit is tettem, Isten gyermeke maradtam.” Akármit csináltam. Hát, ezt nem könnyű elhinnem, de így van, hogy akármit csináltam, Isten gyermeke maradok. Hahh! Ezért énnekem akármit tettem, elvehetetlen emberi méltóságom van. Az a bátorság az élethez, hogy fölnövök ehhez az emberi méltóságomhoz. Ahhoz, ahogyan egy olyan Isten lát engem, amilyen Jézus. Nem a haragvó, meg bosszúálló Isten, mert ők ott (2) vannak. Óriási nagy dolog, fogom ezt a táblát, és minden mondatot én befejezek, és befejezem, és befejezem, és befejezem. (67:25)

Van egy gyönyörű szép zsidó történet. A rabbi – ez egy haszid történet a XIX. századból – odamegy a város legnagyobb gonoszságait elkövető emberhez, és a következőt mondja neki. „Hát József, én nagyon irigykedem rád, mert te a menyországban úgy fogsz tündökölni, mint az esthajnalcsillag.” Erre a József áll (csodálkozik – szerk.), azért ekkora hazugságban ő sincsen. A rabbi a következőt mondja neki. „Mert ugyanis tudod, odaát az összes sötétségünk világosságra fog változni. Valószínű, hogy te fogsz a legfényesebben tündökölni odaát.” Tehát a végső kimenetel az, itt a világoson is jól vagyok, hogy fölismerem azt, hogy van az értékességemnek, a méltóságomnak, a szépségemnek egy olyan része, ami elvehetetlen, kikezdhetetlen, tönkre tehetetlen, megmásíthatatlan. Egyszerűen ténykérdés, mégpedig azért, mert nem úgy van, hogy a jó emberek Isten képmásai, a rosszak pedig nem, hanem mindenki az. Mikor ezt fölfedezem magamon, hogy „De hiszen ez így van.” Hahh! (69:00)

Felettes én – ösztön én.

Most, íí, hát most két perc… annyi, óóó, úúú! Most nem is tudom, mert még… Gyerünk! Vagy Feri, most mi van?! 4 perc. Hogy… mivel szeretném befejezni? Hát befejezni azzal szeretném, hogy tulajdonképpen a hitéletünket, a vallásosságunkat, a moralitásunkat nagyban tulajdonképpen egy… Milyen érdekes árnyékom lett, ugye? Ott az árnyékom, ajjaj-jajjaj! A vallásosságunk túlnyomó részben egy felettes én vallásosság, most ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni. Ezért a hitéletnek, vagy a vallásosságnak általában a kulcs szavai, hogy törvény, hogy mit kell csinálni, mikor kell misére menni, hogy kell ott viselkedni. „Ne rakd keresztbe a lábad! Ne lóbáld a lábad! Integetsz a sátánnak. Rakd le a lábad rendesen!” Mikor ehetsz húst, mikor nem ehetsz húst. 60 évesen nem ehetsz, de 14 évesen így… És akkor ezt csináld, és péntek van, és nagyböjt van, és 6 óra, és 8 óra, 10 óra, és ülj rendesen, és mosd meg a fogadat, és… (70:15)

Utána teljes papi vagy püspöki díszben ülünk a templomban, amiben már senki nem jön be, és nem értjük, hogy „Ez miért nem vonzó? Hol vannak a fiatalok? Miért nem epekednek ide?” Hát azért nem, mert a vallásosságunkból szép lassan csináltunk egy szabály- és egy morál gyűjteményt, egy törvénytárat. Ugye, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen az Isten nevében folyton-folyvást – most lélektani beszéd, amit mondok – a felettes énünket szólítjuk meg. Ugye, a felettes én, a lelkiismeret van, az énideál van, hogy ilyen legyél, olyan, töröröm. És mi az, amire szinte ssss… mintha nem is lenne ebben az egyszerű modellben, hogy felettes én? Ez pedig az: az ösztön én. Mert az ösztön ént, azt nagyon hasonlóan, mint a társkapcsolatban, emlékeztek, hogy úgy kezdődik a kapcsolat… Hogy kezdődik a kapcsolat? Most olyan szívesen picit ráhúznék 2-3 percet. Megengeditek? Csak azért, hogy legyen egy kifutása. Jó. „Az ösztön énnél, az jó, ezt mondjad még.” (71:30)

Csak hogy egy párhuzamot mondjak. Ugye úgy kezdődik a szerelem, hogy… Hát hogy kezdődik? Ajj, vonzalom, vágy, erotikus kívánságok. Ugye? És nem sok biztonság. Ugye, hát gőzöm sincs, hogy ki, töö-ööö. Ezért akkor egy csomót beszélgetünk, van sok szenvedély, kevés biztonság. Amikor lesz egy egyensúly, tudjátok, most már van, a szenvedély még van bőven, de hát most már a biztonság is, mert egész sok mindent meg tudtam rólad. Azt tudom, hogy hányas lábad van, és hogy mennyire büdös. Tehát most már azért ez… biztonságos talaj. Ilyenkor szoktuk megkérni egymás kezét. Ugye, mert van szenvedély, van biztonság. Ahogy eltelik 20 év, hát nem, 20 év nem kell, mert 4 is elég. Akkor… ne idealizáljuk itt ezt a folyamatot. Hát akkor ugye szép lassan elapad a szenvedély, és marad a biztonság. De persze, hogy a biztonság marad, hát hiszen mindent elkezdünk szabályozni, strukturálni, születik 1 gyerek, 2 gyerek, fölvettük a CSOK-ot, hát persze, nem, nem… Hát persze, hogy fölvettük, az nem, nem… hogy mondjam, meseműsor. Hát egy csomó veszteni valónk van, hát persze, hogy mindent szabályozunk. Minden, hogy legyen, így legyen, úgy legyen, ki mit mond, mikor mond, hány cumi, hány gyerek, hány…minden, minden. Elmegy a szenvedély. (72:40)

A hitéletünkkel ugyanezt a folyamatot csináljuk. Vagyis az történik, de ez intézményesült, pont úgy, mint… Na most! Az történik, ugye, hogy hát ifjan „Ó, jaj, tényleg, Isten! Tényleg, hóóó, a spiritualitás, óh, a transzcendencia, misztérium? Ajj! Úúú, Úááh, hát egy tök izgalmas világ. Hát egy vonzó Isten, izgalmas, színes, értitek, hehh! A nyálam kicsordul.” Mit gondoltok, hogy Edith Eva Eger mit mondott, hogy számára Isten milyen? Emlékeztek, ott van, 17-18 évesen azt mondja „Nem tudtam Istennek tulajdonítani ezeket a borzalmakat. Mindig, mikor Istenre gondoltam, akkor egy pajkos, egy jókedvű, kíváncsi és érdeklődő, eleven kisgyerek képe jelent meg. Istent leginkább ilyennek láttam, egy eleven, élettel teli, pajkos és kíváncsi kisgyerek, tele élettel és mozgással. Hát nem tudom őt kárhoztatni Auschwitzért.” Ez azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatunk hajnalán jó esetben, mint amikor szerelmesek vagyunk, van egy csomó vágy és vonzalom. Háhh! És utána megházasodunk: elsőáldozás, bérmálkozás, konfirmálás és a többi. „Hogy ülsz? Mint ülsz? Izé!” Vagyis agyonstrukturálunk mindent, érthető módon, pont úgy, mint a cégeknél. Ugye, hát a munkának meg kell lennie. És tulajdonképpen hívő emberként kiégünk. Kiégünk, ilyen egyszerű. Hívőként kiégek, vagyis rutin, unalom, érdektelenség, negatív érzés. Mert a pap kijön, már hogy néz ki? „Most elkezdi mondani. Már jól van, már megint ez. Miért nincs már valami… Egyébként a ministráns mit húzogatja már azt az inget?” (74:50)

Tulajdonképpen hívőként kiégünk, és ennek a folyamatnak a velejét nem is látjuk. Mert az történik, ahogyan a társkapcsolatban a félelemnél, az történt, a félelmet is utáltuk. Legyen nagyon sok biztonság, nem szeretjük a félelmet. Itt is csináljunk egy felettes én vallásosságot, mert az a biztos. Ugye, akkor törvény, szabály, akkor… És közben pedig az az ösztön énünket elve fenyegetőnek tartjuk, mert ott vannak a babonaságok. Nem? A mindenféle hiedelmek, meg mindenféle ilyen kulturálatlan imádságok, meg ott, ott szurikáljuk azt a woodoo babát. Hát azt semmiképp! Hát ezért megpróbálunk ebből minél többet eltiporni, ugye semmiképp ne legyen, mert nagyon veszélyes. Ezért marad a biztonságra törekvő, törvényt teljesítő farizeus bennünk, aki semmi perc alatt kiég. Egyszerűen nincs vágy, és nincs vonzalom. Pontosan ugyanazt a folyamatot csináljuk, mint a társkapcsolatban. (76:00)

Miért akartam ide hozni? Nagyon köszönöm a türelmeteket. 2-3 perc. Azért akartam idehozni, mert ez az egész folyamat, hogy eljutok oda, hogy világos van, és megszabadulok a szégyentől, és látom, hogy… látom, hogy én folytatok mindent, én fejezek be mindent, hogy tulajdonképpen a vágyamhoz térek vissza. A vágyamhoz, a vonzalmamhoz, a gyermeki kíváncsiságomhoz, a kívánásomhoz. Ahhoz, hogy gmmhhh. Ha ehhez nem térek vissza, akkor marad, ó, még akkor 5 évig csak kibírom, a gyerekekért még együtt maradunk. Üdvösségért? Na jól van, jó, hát most az üdvösség, tényleg, egy misét azért kibírok hetente, jól van. Nehogy ezen múljon. Na, hát kedvem az nincs hozzá, de most már… Szóval, ahova el tudok érni, az a szabadság, és az a vágyakozás, hogy világos van, és vágyok valami háááhhh. Ezért a vágy van a forrásnál, nem a törvény, a szabály és az összes többi. A vágy az, ami segít nekem abban, hogy ezt a táblát fogjam, és tsssz. Olyan jól, jól befejezek én mindent, annyira tuti lesz, hogy thúúű! Alig bírom ki, hogy ne nézzek még egy valamit, hogy húú, valami jót lehet csinálni… (77:30)

Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.)