Szándékos vakság - a klasszikus sérült gyermeki részeink felismerése a húsvéti gyónás tükrében.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Ismétlés

Okos eszközök oktalan használata

Az öt szék talán már nem is kell mondanom, hogy miről szól. Ugye a szándékos vakság felől indultunk el, és arra gondoltam, hogy megint hoznék akkor egy másik példát. Főleg azért, mert fölelevenedett bennem, tudjátok, az okos eszközök oktalan használata, elsősorban most a gyerekek esetében és szempontjából. Mert az történt, hogy meghívtak előadást tartani, és 700 óvónőnek beszélhettem, 700 óvónő. Hát ez egyszerűen egy maradandó élmény. Volt köztük 6 óvóbácsi, de hát zömében óvónők, és a maradandó élményemnek az is része, kaptam egy órát, hogy mondjam, és akkor toltam, toltam, toltam. Bent volt a programban, hogy utána pedig egy tánccsoport fog föllépni. De azt nem tudtam, hogy egy óvodának a dolgozói. Képzeljétek el, hogy óvónők kitalálták, hogy ők egy ilyen táncbemutatót fognak tartani, mindenféle modern tánc. A modern tánchoz elég dögös modern szerkót vettek föl. Amikor én lejöttem a színpadról és mentem hátra, akkor 14 gyönyörű nő várt engem. Azt tudtam, hogy nem engem várnak, de hogy… teljesen az volt az élményem ahogy lejöttem, hogy egyszer csak… Azt találtam mondani nekik, hogy „Nnna! Ez a mennyország?” És erre az egyik óvónőnek volt humorérzéke, kihúzta magát, hogy még bögyösebb legyen, és azt mondta „Lehet…” (01:50)

De minden esetre ennek előtte ez a nagy élményem az óvónők között, szóval ennek előtte történt az, hogy hát szenvedélyesen beszéltem az okos eszközök oktalan használata… Egy kedves ismerősöm, aki több előadásomat hallotta, azt mondta „Feri, én még téged így tolni sosem hallottalak.” Látszik, ez nekem aztán most nagyon. Igen, de az a… hát ezt most, most, egy egész nemzedék, hát… na. Szóval. (02:15)

A szándékos vakság jellemzői.

(1) Van egy közkeletű hiedelmünk, visszatérek a szándékos vakságra, csak épp annyi, hogy fölvillantjuk a témát. Szándékos vakság, emlékeztek, egyik tényezője az a hiedelem az okos eszközökkel kapcsolatosan, hogy „Hát itt nincs mit tenni. Ilyen a világ. A világ ilyen, ez a fejlődés menete. Információs kultúra, technológiai dolgok. Hát ez egyszerűen, egyszerűen ezt el kell fogadni, hogy ez így van. Ez a nemzedék már nem lesz olyan nemzedék, mint mi. Eddig is volt valahogy, és…” Ez egy hiedelem. Nézem, most miért, elkezdtem kiabálni. Látjátok? Tehát… az egy hiedelem, hogy itt nincs mit tenni, hogy ez már így van, a következő nemzedék már ilyen lesz… (03:00)

Tudjátok, megjelent bennem egy kép, hogy hogyan látom az alfa nemzedéket, azokat, akik már úgy nőnek föl, hogy magzati kortól kezdve az okos eszközök között vannak. Úgy látom őket, hogy… jaj, köszönöm ezt a nyuszit, nézzétek, édeske. Nnna, bronz nyúl. Most nem készültem okos eszközzel, de valami ilyesmi, hogy… Sz’al az a benyomásom erről a nemzedékről, hogyha hagyjuk, ugye a téveszme nyomán, hogy „Hát nem, hát ez így van. Nem vagyunk erre hatással. Ilyen az információs kultúra…” Látom őket 2 évesen, meg 12, meg 22, meg 32… Na itt én már nem látom őket, mert én már odaát vagyok, de ők még itt vannak 42, meg 52, meg 62, és egy szomorú és csalódott, és vágyakozással teli, és értetlen arckifejezéssel, a kezükben van egy okos eszköz, és próbálják azt személlyé formálni. (04:20)

Nem lehetséges-e, hogy egyszer csak valahogy találnak egy olyan gombot, és van ott egy olyan funkció, mint a mesében, hogy a tárgyból egyszer csak személy lesz. Hol van az a funkció, az a program, hogy tényleg személyre lehet szabni. Mert tényleg, az első két évben, meg 20-ban nem volt nekik személy, hanem helyette volt egy eszköz, és lehet, hogy fordítva is van? Hogy most akkor az eszközből egyszer csak személy lesz? Látom ezt a nemzedéket 20-40-60-80 évesen, ahogy csalódottan nyomkodják az eszközeiket attól a vágytól vezérelve, hogy egyszer csak egy személy lesz belőle. Valahogy így látom most. Szóval. Van egy hiedelmünk „Ajj, sajnos ez így lesz, ennek így kell történnie. Hát ez a technológiai forradalom, információs kultúra, ez egyszerűen így meg, és így van, és ezt el kell fogadnunk. Mi is felnőttünk valahogy, majd ők is fölnőnek.” Ez tehát egy közkeletű hiedelem. (05:30)

(2) A második, ami ezt összeköti, az az érzés, ami ezt a hiedelmet fönntartja. Ez az érzés lehet nagyon sok féle. Ez az érzés lehet például az, hogy… A tehetetlenség. „Hát persze, ezt fogadjuk így el, mert hát úgysincs mit tenni.” Akkor a tehetetlenség fönntartja. „Úgyse tudnék mit kezdeni.” De adott esetben olyanoknál, akik egy naiv jóindulattal tekintenek a világra, ők azt mondják, ó, tudjátok, egy ilyen lelkesültség. „Ó, hát de ez jó, ez nagyszerű, és milyen teee…!” Oké. (06:00)

(3) Látjátok, a szakkifejezéseket most már indulatkifejezésekben sűrítem nektek. Harmadik, az önmagunkról alkotott kép. Ez az egyik valóban legnehezebb témája ennek a kérdésnek, mégpedig azért, mert egyetlen édesapa vagy édesanya sem akarja magát rossz szülőnek látni. Hogyha bárkinek az arcába vágjuk azt, hogy tulajdonképpen hogyha a gyereked maradandó és visszafordíthatatlan károsodásokat szenved, azt úgy hívják, hogy bántalmazás. És ha egy gyereknek a szükségleteit, alapvető szükségleteit, például hogy egy ember emberre vágyik, ehelyett tárgyakat adunk neki, tehát elhanyagoljuk, mégpedig krónikus módon, azt úgy hívják, hogy elhanyagolás. Hogy tulajdonképpen nekünk, normális, egészséges, klassz, jóra törekvő szülőknek azt kellene belátnunk, hogy krónikus bántalmazó és elhanyagoló személyek vagyunk? Hát… Na, na ezt nem. Olyan mértékben kikezdi az énképünket, hogy ezek az információk – és már jövök is ide (4) hogy az információk tudhatók és nagyon világosak. Így is mondhatnánk persze elegánsan, hogy az igazság tudható. Az adatok és a számok tudhatók. (07:30)

(5) Az ötödik ismérve a szándékos vakságnak, hogy miközben az adatok és a számok, az információk, az igazság tudható, megismerhető, aközben az igazság ismerete nem hoz változást. Például azért nem, mert annyira kikezdi az énképünket. Hogy ma reggel még úgy keltem föl, hogy én egy jó szülő vagyok, és most, a keddi alkalom után úgy kelljen elmennem, hogy én egy bántalmazó, elhanyagoló szülő vagyok, ez elviselhetetlen. Ez egy olyan belső konfliktust eredményez, amire a lélek elkezd tiltakozni, és az „Majd és megvédelek téged, Ferikém… mindenféle hülye előadóktól. Te jó vagy, Pistike.” Ugye, ez történik. (08:15)

Tudjátok-e, most akkor ide jövök; adatok, számok, tények, információk. Tudjátok-e, hogy amikor például írunk, folyóírás, kézírás, akkor az egy egészen más pszichés folyamat, mint amikor ezt csinálom (Pötyög – szerk.) Ugye, ezt tudjátok. Mert ezt is tudjuk, hogy egész más. Mert az történik amikor a folyóírással írok, az történik, hogy a folyóírás a sok száz, sok ezer éves kulturális és személyiségfejlődésbéli utunk nyomán összefüggésben van azzal, hogy magzatként fészkelődök, és mozgok, és aztán megszületek, és megfordulok, és kúszok-mászok, és fölállok és elesek persze, és utána megint. Amikor írok, az egy mozgás, az egy cselekvés, és a kutatások szerint amikor valaki ír, kiírja magából, vagy naplót ír, vagy följegyzést ír, az tulajdonképpen az agyamban összefüggésben van az egész személyiségfejlődésemmel. A mozgása, a komplex mozgása révén aktiválja a cselekvőképességemet, a kreatív gondolkozást, a gondolkozási folyamatokat – egy tuti jó dolog. Amikor ezt csinálom (Pötyög – szerk.), akkor ebből semmi nem történik. Mert amikor ezt csinálom, az körülbelül ahhoz hasonlít, mint amikor tik-tik-tik… Nem ugyanaz történik neurobiológiai szempontból. Háhh! Tehát, gyerünk, cskk-cskk-cskk! Megyünk tovább. (09:55)

A szándékos vakság okai – Konfliktuskerülés.

Emlékeztek, arról beszéltünk, hogy milyen okai vannak a szándékos vakságnak, mert ezek a jellemzői. Na de milyen okai vannak? Egyetlen oknál időzünk most hosszabban, ez pedig a konfliktuskerülő magatartás. Ugyanis a konfliktus – emlékeztek, hogyha most ide ülök, az énkép védelméhez – ha nekem be kellene látnom egy előadás 10 perce után, hogy én, aki egy jó anyának tartottam magam… Jó, hát nem vagyok tökéletes, de annyira szeretem a szakirodalomban tudjátok úgy van, hogy elég jó anya. Annyira fölszabadító, én ezt szoktam is mondani „Én elég jó anya vagyok.”, és így jól tudok aludni, és rendben vagyok, és az emésztésem is rendben van, és nem leszek gyomorrákos, az immunrendszerem is jól van, és nem fáj krónikusan a fejem, na. (10:40)

Most énnekem úgy kell hazamennem, hogy egy bántalmazó anya vagyok, aki elhanyagolom a gyerekemet, és hogy már egy csomó minden visszafordíthatatlanul történt meg, ezt nevezhetjük egy aprócska belső konfliktusnak. Ezt az aprócska belső konfliktust nem csodálom, hogy el akarjuk kerülni. Nem akarjuk ezt a konfliktust, mert ez pontosan azzal fog járni, hogy nem alszom éjszaka, hogy rosszul vagyok, hogy hánykolódok, hogy bűntudatom lesz, hogy megrémülök, hogy… Hát ki akarja azt? Főleg egy olyan világban, ahol… jól kell lenni. Nem? Hát ti is azért vagytok itt, nem? Gondolom nem azért vagytok itt, hogy konfliktusokat szüljek a lelketekben, hanem hogy jobban legyetek. Hát ha azért jövök itt, hogy jobban legyek, akkor ezt egy kicsit… „Biztos lesz majd más téma is. Tudom, ez az ő mániája, de…” Vagyis, vagyis arról van, arról beszélek, hogy a külső- és belső konfliktusok kerülése az segít bennünket abban, hogy a vakságunkat fönntartsuk. (11:50)

A vakság fönntartása, ugye a négy szék. Ugye ti ezt követitek? Ugye, mert már olyan sokszor mondom, de tudom, hogy többször el kell mondani, és így se marad meg. De valakiben megmarad, már megérte, már nem hiába éltem. (1) Itt van az, hogy vak vagyok, de egész jól. Vak vagyok, de ááá, jó nő vagyok, jó gyerek, jó fiú vagyok, té-ré-ré-ré. Itt van az, és ezt akarjuk elkerülni, mert itt a belső konfliktus kiéleződik, és vak vagyok ugyan, de már rosszul vagyok. Vakon rosszul lenni, azt senki se szeret. (12:30)

(2) Igen ám, de ez a lépés általában kihagyható ahhoz, hogy a harmadik lépéshez elérkezzem ebben a folyamatban, hogy meg tudok gyógyulni. Ez vagy… na, ez pedig az, hogy kétség kívül most már látok. Ugye, „Tehát három napig tiltakoztam: a Feri ehhez nem ért, nincs gyereke, katolikus pap. Ne szórakozzon, ne szórakozzon! Mit gondol magáról? Jó, hogy nem már mindenbe beleszól. Ezután már a pelenkázási technikák jönnek, meg a laktációs kurzusa, persze.” (13:05)

(3) Mikor ezen a három napon túl vagyok, akkor egyszer csak fölkapcsolom a lámpát idebenn, és elkezdek iszonyú rosszul lenni, de kétség kívül világos van. (4) És a negyedik lépésben van az, hogy világos is van, és elkezdek jól lenni, mert fölismerem, hogy akkor mit tehetek, akkor hol az én felelősségem, akkor hol a kreativitás. De, de, de értitek. És emiatt elkezdek jól lenni. De hogy a folyamatban ide elérjek, sajnos ezen, hogy „sötét van és rosszul vagyok”, általában át kell mennünk. Mhh, sajnálom, szeretlek titeket, de… Hmm, mégis csak. Úgyhogy, tehát. (13:50)

Beszéltünk külső és belső konfliktusokról. A külsőről nem beszélek, hát van nekünk jobb dolgunk. Belső konfliktusok. A belső konfliktusokat kezdtük el átvenni, mégpedig a személyiségfejlődésnek a lépései alapján, hogy még ezt az ívet is lássuk. Ezek kikerülhetetlen belső konfliktusok. Tehát nem úgy van, hogy valakinek olyan harmonikus a fejlődése, akkor úgy stty!, nem, ilyen nincsen. Hanem ezek kikerülhetetlen belső konfliktusok, amelyek pont hogyha, ha jól tudjuk őket megélni, tehát abból születik valami, akkor az az egész személyiségfejlődésünkre és a későbbi életutunkra is pozitív hatást gyakorol. Mert egyfajta minta, egyfajta bevésődés, egyfajta alap tapasztalat lesz. (14:35)

Az alapvető ős belső konfliktusok

(1) Az első ős konfliktus, hogy élni akarunk, de meg fogunk halni. Ezt megint csak így ide tolom, gyerünk! Ez az első. Az a jó, ha úgy jövök ki belőle, hogy „Gyere ide, halál, keblemre! Együttműködök veled. Én még belőled is valami jót fogok kihozni.” Ugye, ez az első. Képes vagyok együttműködni a múlandóságommal. (15:00)

(2) El fogom veszíteni anyát. Hogy valaki, aki nagyon fontos, egyszer csak nem lesz az enyém. Hogy tudok kijönni belőle? Hogy rájövök, hogy soha senki nem volt, és nem lesz az enyém, mert az ember nem birtokolható. Ezért a szabadságomat dolgozom ki, hogy szabadon tudjam odaadni magam, és el tudjam fogadni a szabadságvesztés nélkül, ha te azt mondod rám, hogy NEM. Hogy én egyben maradjak, háháá. (15:30)

(3) Az attól való félelmem, hogy anya nem fog szeretni. Hogy van ugyan, de nem szeret, és ha nem szeret, végem van. Ilyen pici gyerek számára ez eléggé reális is. Hogy tudok pozitívan kijönni a négy lépés során ebből a helyzetből? Hogy rájövök, már felnőtt vagyok, és nem akkor van végem, ha anya nem szeret, hanem akkor, ha én nem szeretek. Ahh! (16:00)

(4) Ez a félelem pedig, félek a büntetéstől vagy a kritikától. Pozitívan úgy jövök ki belőle, hogy két irányunk van. Az egyik, hogy rájövök, hogy minden büntetés és kritika az valami olyasmit tárhat föl az életből, főleg a kritika, a kritika, amit nekem lehet, hogy érdemes meglátnom, mert eddig nem láttam. Hahh. A büntetéssel kapcsolatban pedig, hogy minden büntetés, amit kiállok, az világosabbá teheti számomra azt, hogy ki vagyok, hogy hogyan akarok élni, hogy miért vállalom azt, hogy valaki azt mondja, hogy ennek lesz következménye. Hogy mi az, amit akkor is megteszek, ha lesz következménye? Mert azt mondom, hogy ezt szerintem így kell csinálni, vagy ez a helyes. Akkor is, hogyha valaki azért megbüntet, vagy haragszik rám, vagy… Hahh! Egyre világosabb lesz számomra, hogy kiért és miért és hogyan akarok élni. Akkor is, ha annak következménye van. (17:05)

(5) Na, hát ez ugye, itt egy kicsit elidőztünk, a kasztrációtól való félelem. Hogyan jövök ki jól belőle? Rájövök, hogy az ellenségeim szövetségeseimmé tehetők, akár belső tartalmakról van szó. Mondjuk egy félelmem, háá, hogy a rosszból lehet jó. Összefoglalva ezt pedig így mondhatjuk, hogy képes vagyok a változásra, és a változtatásra. A női részről nem sokat beszéltünk, nézzétek ezt el nekem. Egyszerűen talán azért is, ez most a személyes szál, mert a pénisz irigység nem nagyon foglalkoztat. Azután, most… öt… Tényleg, az a megfelelője, a női megfelelője az ödipális korszakban. Na most. (17:50)

(6) Ugye emlékeztek, itt időztünk múltkor, hogy arról beszélünk, félelem attól, hogy rosszat teszek. És akkor ennek van egy mélysége, ami uuuaaa, hogy rossz vagyok. Prrrhhh. Így kezdtünk el arról beszélni, emlékeztek, a múltkori alkalommal, hogy ide hoztam székeket. Mert beszéltünk a büntetésről, beszéltünk arról, hogy „Rossz vagy.”, erről a vádról, vagy erről a szóról. Ilyen értelemben arról, hogy valaki gyerekként megtanulhatta azt, hogy őt bántalmazzák, hogy őróla rosszat mondanak. Próbáltam egy picit megmutatni nektek, hogy mi történik akkor, amikor egy gyerek felnőtt korában hozza magával a bántalmazásnak az élményét. Azt az üzenetet, ami gyerekkorból érkezik, hogy „Te rossz vagy. Jobb lett volna, hogyha meg sem születsz. Nagy baj, hogy lány lettél, fiú kellett volna.” Hogy mit jelentenek a lélekgyilkos és bántalmazó mondatok, és főleg az a hozzáállás, vagy magatartás, ami azután a vérünkké válhat. (19:10)

Az önmagamat bántalmazó részem

Nagyon érdekes reakciókat kaptam tőletek, csak ezért megint három percben visszahoznám ezt. Emlékeztek, hogy itt vagyok én, de már felnőtt vagyok. De felnőttként véremmé vált önmagam bántalmazása. Igen ám, de én a saját történetemet úgy mondom el, hogy „Az az én nagyon nagy bajom, hogy az apám bántott gyerekkoromban, vagy az anyám nem is akart engem.” (Milyen… pont a témához kapcsolódik.) Azt mondom, hogy „De hát ezzel már semmit nem tudok tenni. Hát ez már itt végérvényes. Hogy tudnék jól lenni, mikor ez már megtörtént? Engem bántott az apám vagy az anyám, vagy valaki más: vége, hát vége, hogy? Hát persze, hogy rosszul vagyok.” Fölismerjük azt, hogy az, ahogyan látni szoktuk ezeket a helyzeteket, egy kicsit, egy kicsit vagy nagyon más, mint ahogy látni szoktuk. (20:20)

Mert ugyanis, emlékeztek, hogy érdemes úgy látnunk, mert az a realitáshoz nagyon is inkább passzol, hogy nem azért vagyok rosszul itt, most 2018… mi van most, március… 27, nagykedd. Az megvan. Nem azért vagyok rosszul 2018 nagykeddjén, mert az apám bántott, hanem azért vagyok rosszul, mert annyit bántott, és úgy bántott, hogy már lett egy önbántalmazó részem. Ez az önbántalmazó részem, mikor ma fölébredtem, már elkezdte mondani. „Na, megint egy szar napod lesz, azt tudod, ugye?” Hogy ahogy fölébredtem és kinyitottam a szemem, ő már elkezdte tolni. Mikor kiderült, hogy elfelejtettem fogkrémet venni, és most nem tudom, hogy mivel mosom meg a fogam, akkor, na akkor mondott egy litániát, hogy ki is vagy te. „Hogy lehet valaki ennyire gyagya? Hát három napja már kész… Nem, egy fogkrémet nem tudsz megvenni? Tényleg ilyen hülye vagy?” Ez egy belső monológ. Akkor fölismerem azt, hogy nem azért vagyok rosszul, mert az apukám bántott, hanem azért vagyok rosszul, mert úgy tette, hogy lett egy bántalmazó részem, és most már én folytatom saját magammal. (22:00)

Ezért, ha jól akarok lenni, akkor döntően és alapvetően nem is az apámmal kell most valamit kezdenem, hanem a saját magam bántalmazó részével. Hiszen az apám például a Farkasréti temetőben nyugszik, de én még mindig rosszul vagyok. Mégpedig azért, mert amikor reggel fölkeltem, valami olyasmit hallottam, amit akár ő is mondhatna, vagy mondhatott volna. Tehát hogy a jelennel kezdek valamit, és ez roppant fölszabadító, hogy nem a múltammal kell kezdeni valamit, és nem a múltamat kell meg nem történtté tenni. Megengedhetem a múltamat, hogy ami volt, az legyen, hogy a villanyt merhetem fölkapcsolni, mégpedig azért, mert a jelenben, a jelenben lévő önbántalmazó részemmel tudok valamit kezdeni. Ezért az alap konfliktusom már itt a jelenben nem is az, ami az apámmal való konfliktusom, hanem ez a konfliktusom, és ezzel a konfliktussal – magunk között szólva – még semmit nem csináltam. Ezért is vagyok egyre rosszabbul. Mert amióta az eszemet tudom, ez a részem már eleven, és mondja nekem reggeltől estig. Tudjátok, mi a fájdalmas? Hogy én elhiszem neki, és ezért vagyok olyan rosszul. Egy kicsit se védem meg magam tőle, nem mondom, hogy „Pusztulj innen!”. Nem, ezeket mind nem csinálom, hiszen őneki igaza van. (23:45)

Tehát fölismerem, hogy ezzel a konfliktussal, és ez egy belső konfliktus, látjátok, nem a külső, hanem a belső. Hogy ez egy belső konfliktus, és ezzel kéne valamit kezdenem. Persze, hogy nagyon nehéz, mert még sosem… Hát most ismerem föl, hogy nem is én vagyok, hanem hogy ez egy belső hang. Hát most, te jó ég, egész elhittem neki 40 évig, hogy én vagyok. Azt se tudom, hogy mit kell vele csinálni. Persze, van rajtam egy rémület. Na most. Eddig mentünk múltkor, és roppant érdekes volt számomra, hogy jópáran jöttetek oda hozzám az alkalom után, és szinte mindig ugyanazt kérdeztétek. A kérdés arra vonatkozott, hogy „Hát nekem… – és akkor most itt hozhatnék egy sort, hogy a fiam pont ilyen, a lányom pont ilyen, az anyám pont ilyen, a férjem, a feleségem, a barátom, a barátnőm, a még egy barátnőm, a harmadik barátnőm, a negyedik barátom… Hmm. – És most akkor mit kell vele csinálni? Hogy van tovább, Feri? Hogy van? Remek, most már látom, látom. Hogy van tovább?” Ez egy nehéz helyzet nekem, mégpedig azért, mert ez nem egy segítő szeminárium, ahol gyorstalpalóban segítőnek képzünk ki titeket, és akkor év végén lehet hozni az indexet, és akkor bepecsételem, hogy „Bántalmazó önrészgyógyító szakemberré avatom.” Tehát nem, nem, tehát ilyesmiről nem… vállalkozom. (25:20)

De mi az a pici lépés, amit nagyon érdemes megbecsülni? Az a kicsi lépés az, mert… háhá! Tulajdonképpen mi a mi problémánk? Mert ilyenkor, de érdekes, azt se tudjuk, hogy mi az ő problémája, meg mi a miénk. Azt mondjuk, hogy „Az én problémám az, hogy őneki az a problémája, hogy…” Halljátok? Kicsit gyanús, gyanús! Nekem nem az a problémám, hogy neki az a problémája, hogy… Neki az a problémája, hogy az a problémája, hogy… az én problémám pedig az, hogy együtt élek vele. És miután én élek vele – és akkor itt az érzések tárházát szívesen ki tudnám tenni. Hogy néha ez… „Olyan dühös leszek tőle, mikor elkezdi mondani, meg csapkod, meg szidja magát. Megőrülök tőle.” Tehát a haragom a nehézségem, vagy a csalódottságom, vagy a reményvesztettségem, a fásultságom, a tehetetlenségem. A kiszolgáltatottságom, amit egy olyan személlyel kapcsolatban élek át, akit szeretek. Tehát ezek fontos érzések, éppen azt jelentik, hogy nem közömbös nekem. Igen ám, de ahogy együtt élek vele, vagy találkozom, mert a munkatársam, a főnököm, a gyerekem, plölölö, aközben ezek az érzések öööeee, elkezdenek elborítani engem. Mi történik ilyenkor teljesen természetesen? Az, hogy elkezdem őt szidni. „Szedd már össze magad! Hát komolyan, most már elég! Hát ez, ez, most már csinálj valamit! Hagyd már ezt abba! Hát a Feri is megmondta.” A köztes lépés az, hogy megveszitek neki a Szorongástól az önbecsülésig című könyvem, dedikáltatjátok velem, odacsúsztatjátok neki, és utána egy kicsit kikérdezitek. „Na, hol tartasz?” (27:25)

Szóval mi a, mi a fájdalma ennek a helyzetnek? Az, hogy miközben őt… Ahh, hol az apa? (Az apa széke – szerk.) Mrhh, legyen vörös. Miközben őt az apja úgy bántotta, és úgy hanyagolta el, hogy kialakult egy belső bántalmazó, önbántalmazó része, aközben amikor én férjként, feleségként, barátként… azt mondom neki „Hát szedd már össze magad! Ne legyél már ilyen puha, Dezső! Puha vagy! Hagyd már ezt a rinyálást! Én egy férfival akarok élni!” Ez eléggé hasonlít ahhoz, mint amikor az apám azt mondta: „Sose lesz belőled férfi! Te, nézz már a tükörbe, te, punnyadt kis kölyök!” Halljátok, hogy ez mennyire hasonlít? Nagyon. Ezzel megerősítjük őt (Az önbántalmazó részt – szerk.) Érdekes dolog, pont azt kiabáljuk neki, hogy „Értékes vagy!” Ugye, és ettől még rosszabbul lesz, pedig mi mindent megpróbáltunk. Tehát. (28:40)

A múltkori alkalom, meg a mai. És erre muszáj volt visszatérni, mert azért, mert egyszer megnéztük, az mit jelent, az semmit nem jelent. Ugye, hogy az hogyan megy tovább, vagy hogy tényleg megértjük-e egy-egy fontos szálját. Szálját vagy szálát? Szálát? Ez olyan arabos: szálát, szálát, szálááát. Nagyon szép, ez szép. Ebből is kiderül ugye az örökségünk, ugye, hogy kelet, kelet, kelet. Meg hát abból is, hogy Jézus is Jeruzsálembe mentében… Vagyis hogy mentében volt, viselte. Hát a szavak sokat árulnak el az örökségünkből. Szóval ami történik, és amiért egyáltalán érdemes ezt elmondani, az nem az, hogy egy ilyen gyorstalpaló suttyom-buttyom, önsegítő kurzust csinálunk, hanem azért a különbségért, hogy amikor ránézek arra a valakire, akit szeretek, hogy én lássak mellette egy másik széket. Még ha ő nem is látja ezt a széket, de én már látom, és ezért nem őrá leszek dühös, hanem őrá, a bántalmazó részére. Ez lehetőséget ad nekem, hogy mellé tudjak állni, miközben én a realitásban maradok. Ahh. Nem érzek késztetést, hogy agyon szidjam az apját, mert egyébként csak az apja. (30:25)

Ugye hosszú távon sosem leszünk jól, ha gyűlöljük a szüleinket. Hogy mennyi idő vezet a szüleinkkel való kiengesztelődésig annál, akinél ez szükséges, az nagyon különböző. Van, aki 1-2 évvel megússza, van, akinek 20-30 év. De hosszú távon ritkán vagyunk igazán jól, ha gyűlöljük a szüleinket. Ezért rövid távon most adhat egy megkönnyebbülést, hogy együtt szidjuk a halott apát, de hosszú távon nem segít neki. Ahh, hosszú távon az segít, hogyha én látom, hogy őrá… Pont rá legyek dühös? Hát látom a kiszolgáltatottságát. Őrá nem. De arra a hangra nagyon. Azt a hangot úgy utálom, azt el se tudom mondani, és azért, mert megkeseríti az én barátomnak az életét. Az én barátom életét, őt bántja. Hát persze, hogy utálom. Oké ez? Mondhatja azt „Hát most hol a gyógyulás meg a katarzis?” A kis lépések megbecsülése. Mert ez azt jelenti, hogy innentől kezdve már őt mindig másképp látom, amikor ez eszembe jut. Lehet, hogy az első indulatom a harag, és utána egyszer csak egy másik érzés jön. (31:55)

Emlékeztek, milyen sokat beszéltünk erről, hogy pont ez a cél a kapcsolati konfliktusainkban, mert ez általában egy krónikus kapcsolati konfliktussá válik. Ugye? Tehát én már azt érzem, tehetetlenül, néha még ordítva, hogy „Ez elviselhetetlen. Már így van 8 éve. Mikor, mikor lesz már másképp?” És ha én ezt már másképp látom, akkor másképp lesz. És ha más érzéseim lesznek, akkor szabad útja van az együttérzésemnek. Mert egy idő után már nem vagyok együttérző, legföljebb sajnálom, de egyszerűen már fáraszt, na, fáraszt, és elkezdek jobb életet képzelni magamnak. Ez a nagy dolog, hogy egyszer csak megint az együttérzésem föl tud támadni, miközben reálisan haragszom valakire, aki egy másikat bánt. Oké. Na most. Ezt csak vissza akartam hozni, mert egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy egyetlen elbeszélésből ez olyan minden tökéletesen a helyére kerüljön, és akkor minden tök világos legyen. Hát ez… na most. Nem, az, egyszerűen olyan nincsen. (33:10)

Bűntudat vs. szégyen

Mennék akkor tovább, ugye erről beszéltünk, hogy megkülönböztettük a bűntudatot és a szégyent. Milyen mélyen megjelenhet bennünk a bűntudat mélyén, vagy attól akár függetlenül a szégyen, és a szégyen mennyire destr… Na, destruktív. Csak nem szeretek idegen szavakat használni. Romboló. Mert a szégyennek a belső logikája „Jobb lenne, ha nem lennék. Jobb lenne, ha meg sem születtem volna.” Ez a belső logikája. „Az lenne a jó, megnyílna a föld alattam, és elsüllyednék, eltűnnék innen.” (33:50)

Edith Eva Eger, akinek a könyvét oly sokat idézgetem, hogyha esetleg megvettétek, olvassátok, akkor… Elmond az első napjáról Auschwitzban egy drámai történetet. Azt mondja, hogy amikor már kopaszra borotválták őket, és mondták nekik, hogy akkor hát vezényelték őket, hogy menjenek a barakk felé. Ugye ott a női barakknál, Edith Eva Eger 16 éves, a nővére 18 múlt. Akkor ott vannak azok a fogolytársak, akik azonban a smasszer szerepet töltik be. Tudjátok, sokszor kegyetlenebbek voltak bárki másnál. Azt mondja, hogy ő ment, és hát a fülében volt – és akkor így írja, nagyon érdekes ez, így írja – „Magyar szokás szerint – Kassáról hurcolták őket el – a születésemtől kezdve a fülemben volt a két fülbevalóm, ami nekem két kis kagyló volt aranyba foglalva. Mentem a barakkba a fülbevalómmal, egész élet… 16 éve itt van a fülemben, és megállt ott egy lány. Egy lengyel származású zsidó lány, aki már ott smasszer, és belém kötött. Fogta, odanyúlt a fülemhez, és kitépte a fülemből a fülbevalót.” Akkor azt mondja „Megkérdeztem tőle, hogy <<De most ezt miért?>>, és azt mondta ez a lány <<Azért, mert mi már régóta itt vagyunk, te meg akkor táncolni jártál, meg színházba, meg otthon voltál, mi meg itt.>>” S akkor azt mondja Edith Eva Eger, így írja le, 16 éves, azt mondja, hogy „Magam is meglepődtem azon, hogy miközben éreztem, hogy hogyan lángol a fülem, amiből kitépték a fülbevalót, hogy az arcom jobban lángol. Elfogott valami olyan mély szégyen…” A mély szégyenben az volt benne „Te jó ég, nem is tudtam, hogy rossz vagyok. Hát én otthon táncoltam és színházba mentem, és vacsoráztam a családommal. Most kiderült, hogy rossz vagyok? Rosszat csináltam?” Azt mondta, hogy eltöltötte egy ilyen nagyon mély szégyen. „Vörös lett az arcom, és jobban fájt, mint a fülem.” És… na, ömm… (36:25)

Miért is kerüljük oly előszeretettel a konfliktust? Most már egy picit tovább mentünk. Nem csak azért kerüljük el a konfliktust, mert szorongást kelt bennünk. Nagyon kellemetlenné válik, és nem jó úgy élni, és ezért a konfliktust inkább elkerüljük, legyen az külső vagy belső. Hanem most megint teszünk egy lépést. Hanem azért is kerüljük ezt a belső – most a belső konfliktusokról beszélek – azért kerüljük a belső konfliktusokat, vagy külső konfliktust, mert ha sebzett a lelkünk, akkor a konfliktus elevenné teszi a sérült részünket. Vagy belső vagy külső konfliktus föleleveníti ezt a sérült részt, és mi nem akarunk ebben a sérült részünkben lenni. Ezért a konfliktusokat, amelyek aktívvá tehetik ezt a sérült részünket, beindíthatják ezt a folyamatot, hogy egy kiszolgáltatott, bántalmazott gyerek vagyok, és megjelenik bennem egy bántalmazó – na ezt a konfliktust el akarjuk kerülni. Mert persze úgy vagyunk, erről már beszéltünk, hogy van egy egészséges részünk, és hogyha nincsenek konfliktusok, akkor egész jól megvagyunk benne. A legkisebb külső vagy belső konfliktus berántja a sérült részemet. Mikor a sérült részemben vagyok, na onnantól kezdve szörnyű az élet. Tehát a szándékos vakságnak, hogy inkább a sötét, mert még úgy valahogy elvagyok, az is az egyik oka, hogy egyébként ha azt gondolom, hogy itt most valami konfliktus, valami nyílt dolog lenne, külső vagy belső, na az lenne csak a pocsék, na azt aztán nem. Hahh. (38:30)

A klasszikus sérült gyermek részeink felismerése a húsvéti gyónás tükrében.

Most szeretném nektek megmutatni, mégpedig úgy leegyszerűsítve, hogy megjegyezhető legyen, hogy melyek ezek a klasszikus sérült gyermek részek, hogy be tudjuk őket azonosítani. Mert ezek a klasszikus sérült gyerek részek, ezek a külső vagy belső konfliktusok révén elevenné válnak bennünk. Mikor ezek elevenné válnak, akkor a következő lesz ránk a jellemző. Emlékeztek-e még a séma-terápiára? Mikor arról beszéltünk? Nem a terápiáról beszéltünk, annak kapcsán izgalmas dolgokról. Akkor derült az ki, hogyha van egy sérült részünk, akkor a sérült részünkre az lesz a jellemző, hogy az a sérült rész – visszahozom az előző történetet. Itt az apa, itt vagyok én, itt a bántalmazó hangom. (39:35)

Amikor ez a helyzet föláll, és énnekem az lesz magamról az élményem, hogy én egy nulla vagyok, hát én egy senki vagyok, én nem számítok. Miért lesz ez az élményem magamról? Azért, mert az apám ezt közvetíti felém. Tehát joggal jutok erre a következtetésre. Nem azért jutottam arra a következtetésre, hogy én rossz vagyok, mert ezt egyszer csak így kitaláltam magamnak, vagy ezt húztam a… miből?, a tombolán. Hanem egyszerűen azért, mert volt valaki, aki ezt közvetítette felém. De lett egy sérült részem, aki amikor azt kezdte el gondolni magáról, hogy ő rossz, akkor olyan értelemben joggal gondolta magáról, hogy hát ezt mondták neki. Tehát az nagyon sajátosan azt a reális helyzetet tükrözi, azt, hogy az apám azt közvetítette felém, hogy „Rossz vagy.” (40:45)

Mi a nehézség most, amikor már 30 vagyok, és 40 és 50 és 77? Az a nehéz, hogy ez a részem, hogy „Rossz vagyok.”, egy konfliktus során egy pillanat alatt fölelevenedik bennem, ez a sérült részem, és megjelenik ez az önbántalmazó hang. Amikor mondjuk elfelejtek fogkrémet venni, és ott állok a fürdőszobában, és nincs, mert már tegnap is értitek… Megvannak a technikáitok, nem? Az igazán profik ollóval levágják a végét, kihajtogatják és úgy kikenegetik. Megvan neked, megvan! Minden magát elhanyagoló nőszemély ezt már csinálja. De… de jóban vagyunk, na. Vagy eddig jóban voltunk, na. Szóval. Mikor megjelenik ez a helyzet, hogy a fogkrém és én, és megcsendül bennem ez a belső bántalmazó hang „Te tényleg ennyire hülye vagy. Három napja mondod magadnak minden reggel, hogy <<El ne felejtsd Feri, fogkrém!>> Három napja mondom magamnak. Azt’ vettél? Nem vettél. Hát tényleg ennyire szerencsétlen vagy?” Akkor az, hogy én most úgy élem meg magam, hogy én nulla vagyok, egy senki, egy szerencsétlen, egy béna, ennek semmi köze a realitáshoz, mert nem történt más, minthogy elfelejtettem fogkrémet venni. (42:40)

Vagyis, ha aktívvá válnak a sérült gyerek részink, akkor realitásvesztésbe kerülünk, de ez nem tudatosul bennünk. És ha a realitásvesztésben vagyok… Valamikor reális volt, hogy én azt éltem meg magamról, hogy rossz vagyok. De most, 20-30-40-50 évesen, mondjuk amikor szaladsz, hogy még beférj a metróba, és becsukja az ajtót, és elkezdődik benned. „Na ez is csak velem történik meg. Hát nem igaz, hogy pont becsukódott az ajtó! Be, a retinámba égett a nő, aki meg még pont befért.” Ugye, hogy így van? Pont, pont valahogy még be. Én itt állok, így… gmm, és ahogy megy el, és a metrónak az a szaga, és… reggel 6:20 van még csak, és ott élem át. „Tessék, tessék! Megkezdődött a mai nap. Gratulálok.” Tudjátok, ahogy Adler mondja, hát ezt minden alkalommal: „A legtöbb ember reggel fölkel, elindul a pofonjáért. Addig megy, míg meg nem kapja.” Megkapta, azt mondja „Na, ugye megmondtam.” (44:00)

1. Az önbántalmazó gyerek

Mondanék nektek, ezek a legelemibb, legklasszikusabb sérült gyerek részek, amelyek felnőttként bennünk vannak, és a külső- vagy belső konfliktusok során fölelevenednek. Ezeket a konfliktusokat előszeretettel igyekszünk elkerülni, azért, hogy ne legyünk annyira pocsékul. Az elsőről beszéltem eddig, ez az önbántalmazó gyerek. Mert már magamat bántom, ez az önbántalmazó gyerek. Aki ezt megszokta, természetes neki, továbbra is csinálja, de már magával. Megyek tovább. Na most. (44:45)

A következőre gondoltam, hogy hát valahogy legyen valami íze, szaga, formája, hogy egy helyzetbe ágyaznám, hogy bemutassam nektek ezeket a legfontosabb sérült gyerek részeinket. Mégpedig, képzeljünk el egy belső konfliktust. A belső konfliktus abból adódik, hogy elhatároztam, hogy nagyhéten elmegyek gyónni. De ezt annyira utálom, anny… (45:15)

A gyónás egy természetes belső feszültséget szokott okozni az egészséges lelkű embereknél is, ezt gondolom ismeritek. De amikor valaki úgy jön gyónni, és azt mondja „Nekem ez az egész gyónás, ez maga a pusztulat.”, akkor ott tudhatjuk, hogy ott valami sérült rész fölelevenedett benne. A… na most. A belső konfliktust a gyónás kapcsán szeretném kimondani, a külsőt pedig, hogy képzeljük el, hogy én valami nem jót tettem, és oda kéne mennem, és azt kellene mondanom, hogy „Jaj, kérlek, bocsáss meg! Ajj, nagyon sajnálom. Ajj, látom, hogy fájt, ú, nekem is fáj.” Ez egy külső konfliktus, odaállni valaki elé, és azt a feszültséget magamra venni, hogy most mit szól, még akkor esetleg szid engem, na. Ez tehát. (46:10)

Ha énbennem egy önbántalmazó gyerek elevenedik föl, egy önbántalmazó énrész, akkor ez a gyónásban például úgy fog megnyilatkozni, és azért is jutott ez eszembe, tudjátok, mert most már elkezdtem hallgatni a gyónásokat, amit olyan dömper számra hoztok. Arra gondoltam, hogy megpróbálom beazonosítani a gyónóknál, hogy melyik sérült gyermek rész az, aki beszél. Néha egészséges gyónásokat is hallok, ritka. Hát az első, amikor a gyónó úgy gyón, mert tulajdonképpen a belső konfliktusa elevenné tette az önbántalmazó részét, és akkor elkezdi mondani, hogy ő egy utolsó senki, hogy ő tudja, hogy ő nem érdemel megbocsájtást, hogy őneki Jézus se. Most direkt eljött a keresztútra, most végignézte, hogy az ő bűne miatt Jézusnak ennyi, ennyi fájdalom. Hogy ő nem méltó, és nem is azért jön, lehet, hogy ő nem is kaphat föloldozást, de ő ezen nem is csodálkozik. (47:20)

Volt olyan gyónó, aki a gyónását úgy… Nem úgy fejezte be, ahogy szok… Nem t’om, ez lehet, hogy érdekes valakinek, másokat meg teljesen untat, ezt most nem tudom érzékelni. Hogy ugye úgy fejezte be, elvileg valahogy úgy fejezzük be a gyónást, hogy „Más bűnömre nem emlékszem.” Ennek egyébként egy praktikus oka van, hogy a pap tudja, hogy te befejezted. Tehát nem, nem az a fő üzenet, hogy pont csak ennyi bűnt követtem el, nem, nem ez a fő üzenet, hanem mert különben az van, hát értitek, ott egy ilyen rács mögött ülök, mondjuk ha olyan a gyóntató, kis félhomály, meg 5 W-os körte. Ugye, diszkréció mindenek előtt, főleg a fény előtt. Ülök bent, és akkor te nyögsz egyet, úgy „…és akkor ez volt…” Hát és én egy empatikus gyóntató vagyok, ugye. „Ú, most jön a lényeg, biztos.” Ott várunk, 1 perc, 2, hát értitek, nem fogok türelmetlenkedni, hát húsvéti gyónás. De közben ő nem akar már semmit mondani, mert ő befejezte. Én azt honnan tudjam? Na most. Volt, aki nem azzal a formulával fejezte be, hogy „Más bűnömre nem emlékszem.”, hanem azt mondta „Atya, büntessen meg!” (48:45)

Gondolhatjátok, hogy nem mondanám, ha nem így lett volna, de ez így volt. Mondjuk erre lehet mondani, hogy azért gyónás során is meg lehet engem lepni még. Valószínű azzal, amit gyóntok, azzal nem, de mondjuk ahogy csináljátok, abban még szerintem van tartalék. De tényleg, úgy… szóval nem is tudom, hogy ez. Olyan érdekes, hogy… Nekem, hát nekem érdekes. „Olyan érdekes…” Persze, senkinek nem, neki érdekes, és akkor ez… Ugye ha van közönség, akkor még el is mondja. ’89-ben szenteltek… Hogy? Dehogy is! ’95-ben szenteltek, ’89-ben kezdtem. ’95-96-ban szenteltek föl. És… ’96, nem hogy ’95-96, nem két évig szenteltek, tehát ’96. ’96-ban szenteltek föl. Az pont azt jelenti, hogy egy nagy helyre kerültem, Terézváros, és a terézvárosi templom azért nagy, Budapest bizonyos szempontból közepe, Király utca, értitek, hát az volt a középpont régen, attól Király utca. Tényleg, hát attól Király utca, attól Király, az volt a fő utcája Budapestnek. Csak ha nem tudtátok volna, az volt a fő utca, s akkor utána az Andrássy út, mert kicsi volt már a Király utca fő utcának. Ráadásul nagyon közel van a Nyugati pályaudvar. Azért az átkosban volt egy olyan rutin, hogy „Azért az a legtutibb, hogy gyónni nem a saját papnál gyónunk, sose lehessen azt tudni. Az ember gyönge.” Ezért nagyon sokan vidéken kialakult az, hogy fölültek a vonatra, e’gyüttek a Nyugatiba, kis fekete táskát akkor fölvették, és akkor ott, ahol mentek, valahol kérdezték „Van-e itt valami templom itt, a közelbe’?” Ez volt a Terézvárosi templom, mert az összesen két villamosmegálló, és nagyon hamar oda lehet menni. Na, tehát. Emiatt a ’96-os szentelés miatt még végighallgattam II. világháborús gyónásokat, még pont belefért. Aztán ’50-es évek, diktatúra. Aztán ’56, megtorlás, Kádár rezsim puha diktatúra, délvidéki háború. Na, az… És úgy a kettő között Erdély. Hát tulajdonképpen úgy mrrhh. Ezért szoktam azt mondani, hogyha valaki jön gyónni, hogy nem hinném, hogy majd olyat mondasz, ami úgy nagyon kizökkent. Szóval. (51:50)

Amikor az a belső konfliktus, hogy valamilyen oknál fogva úgy döntök, hogy elmegyek gyónni, az egy belső feszültség, az több-kevesebb természetes szorongással jár. Hogyha ez által aktívvá válik ez az önbántalmazó részem, akkor a gyónásom egy folyton-folyvást való fájdalmas önbántalmazás lesz tulajdonképpen. Egyáltalán nem valami bűnbánattartás, aminek van egy föloldozása, és megszentelődés, és megigazulás. Egyszerűen nem jutok el oda, mert hallom én, hogy „És én feloldozlak…”, de én azzal megyek ki, hogy „Na, megint kiderült, milyen egy mocsok vagyok.” Így megyek ki. A feloldozás el is megy a fülem mellett. Ez olyan, hogyha az apám minden héten elmondta, hogy „Te egy senki vagy!”, és évente egyszer a nagymamám azt mondta, hogy „Szeretlek, Petike!”, érted. (52:55)

Ha bocsánatot kell kérnem, akkor az nem egyszerűen, hogy odaállok, és azt mondom „Annyira sajnálom. Úgy szeretnék veled megint két szabad embernek a szeretetteljes kapcsolatában lenni. Annira jó lenne megint, thaaa, eljutni a vágyig egymás felé!” Nem, akkor egy ilyen véghetetlen önbántalmazó monológot mondok. „Tudom, hogy nem vagyok méltó…” Tudjátok, a tékozló fiú története. „Nem vagyok méltó, hogy…” Oké. (Megigazítom az ingem. Ennek semmi lényegi üzenete nincs.) (53:35)

2. Az elhanyagolt, magára hagyott, traumatizált gyerek.

Második, nagyon elemi, klasszikus sérült gyerek rész. Őt úgy hívják, hogy az elhanyagolt, magára hagyott, traumatizált gyerek, akinek az az ősi és alap élménye, hogy egyedül van, hogy nem segítenek neki. Hogyha bajban van, nincs segítség, hogy „Végül mindig egyedül maradok.” Tulajdonképpen nincs olyan emberi kapcsolat, ami kapaszkodó lehetne. Hogy valami jeges van idebent, valami nagyon üres, hhh, valami nagyon halál. Ez a traumatizált, magára hagyott, elhanyagolt belső gyerek. (54:40)

Amikor ez elevenné válik, például van egy társkapcsolati konfliktus. Például megbántalak, és te kifejezed azt, hogy „Naaaa!”, és én abban a pillanatban, ebben a konfliktusban eleven lesz ez a magára hagyott, és elhagyatott és magányos, kicsi gyerek, aki azt mondja. „Tessék, megint, tulajdonképpen megint kilökődtem az űrbe, a világűrben vagyok, egy jeges világűrben. Itt bolyongok, és talán volt eddig egy kapcsolatom, ami számított, de nincs, mert azt mondta nekem, emlékszem, és így visszhangzik a világűr távoli pontjáról, hogy: <<Miért csináltad ezt?>> Hát talán oda sose jutok vissza. De hát én ismerem ezt, hogy itt vagyok a világűr jeges közepén.” (55:35)

Hogy fest az ő gyónása? Egy belső konfliktus. Elkezdi mondani, hogy ezt csináltam vele, meg azt csináltam. Ugye, hogy elkezdjük mondani, egy csomó emberi kapcsolat és konfliktus, kezdjük el sorolni, és eleven lesz ez a részem. És akkor egyre magányosabb vagyok, és kiszolgáltatottabb, és tehetetlen vagyok, és magamra hagyott, és a jeges űr vesz körül. Hát persze, hogy nem szeretek gyónni. „Hát hogy szeretnék? Te, én nem megyek.” Nagyon gyakran az történik, hogy tényleg nem megy el. Nem megy el, hanem inkább akkor ülök otthon, és… valahogy, valahogy elfoglalom magam. Úgy elhessegetem ezt, mert hogy én a jeges űrbe nem megyek ki, az tuti. És a pap hiába mondja majd – most lélektani szempontból, lélektani szempontból – „És én föloldozlak téged…” Hssz! Mint az űrnek valami zaja. Hát nem is érkezik el hozzám, nem is vagyok abban az állapotban. Hahh. (56:45)

A bocsánatkérés esetén, ez a külső konfliktus, hát ha egyáltalán elérek oda, mert emészt engem ez a belső szorongás. „Most még egyszer végig, és mondjál még két mondatot, hogy nekem hogy fájt, és megint kilökődjek a nagy semmibe? Hát akarom én ezt? Hát dehogy! Próbáljunk úgy csinálni, mintha nem is, nem is lenne semmi. Hazamegyek, hátha már… nincsen. Hátha, hátha van megint melegség, és hátha lesz vacsora, és hátha nem látom a szemében azt… Mert ha látom a szemében azt, akkor iszonyú magányos leszek, és nagyon tehetetlen, és kiszolgáltatott. Nem akarom a szemében látni. Nem t’om, most mit kéne csinálni. De ha odamegyek, és azt mondom <<Bocsáss meg!>>, akkor fogom látni azt a szemében, amitől kikerülök a jeges világűrbe.” (57:50)

Most itt megállnék. Olyan… sokszor gondolkozom ezen, hogy milyen másképp beszélek, amikor előadói szerepben vagyok, vagy most hogy egy mentálhigiénés szerepből beszélek, vagy mondjuk amikor papként. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik akkor érvényteleníti a másikat, az egyik igaz, a másik nem, hanem hogy nagyon érdemlegesnek tartom megérteni, és együttérzővé válni valakivel, aki nem kér bocsánatot. Nézhetjük morális szempontból, de mielőtt úgy nézném, szeretném megérteni, hogy miért nem teszi ezt meg. Általában nem rosszaságból nem tesszük. „Nem akarom látni a szemedben azt, ami miatt én kilökődök a nagy büdös semmibe.” Mert a kapcsolatot akarom, amiről egyébként a szívem majdnem legmélyén azt gondolom, hogy egyébként nincs, úgyis… „Úgyis az ember elveszti, úgyis semmi lesz. Tehát élni kell valahogy, hátha…” Na jó, nem folytatom ezt. Második, ez volt. Az elhanyagolt, a magára maradt, a tehetetlen gyerek, aki azt éli meg, hogy nincs segítség, nincs kapcsolat. (59:20)

3. A haragos gyerek.

A harmadik ilyen rész, ami aktív lehet bennem, sérült gyerek, aki akkor is eleven, 30-40-50-60 évesen is teljesen váratlanul megjelenik bizonyos konfliktusok nyomán. Őt úgy hívják, hogy a haragos gyerek. „Mrehhh!” Hogy fog gyónni a haragos gyerek? Na, az hoz egy kis dinamikát a gyóntatószék homályába. Mert becsapja az ajtót, az úgy kezdődik. Tehát ugye az önbántalmazó gyónó az ujját csapja rá az ajtóra, a magányos gyerek az hozzám próbál bejönni. Ugye, és akkor… ott is átéli, hogy nem az az övé, neki van ott egy külön üres tér, az az övé, jól van. De tényleg, mindig van valaki, aki hozzám akar bejönni. Ez olyan szimbolikus. Hát jöhetsz ide is, csak szűk a hely. Ez a haragos gyerek, ő fogja, és az ajtót Pfff!, így becsukja. Az azért jó, mert akkor mindenki tudja, hogy van gyóntatás. Köszönés nincs, érted. Kinek? Van ott valaki? Milyen köszönés? „Hát atya, azért van nekem bajom a gyónással, van. Szóval… nem t’om, hogy egyáltalán elkezdjem-e? Hogy most… persze elmondhatom azt, amit tanultunk, ugye, mi a hülye gyerekek, ugye bemagoltatták velünk, hogy első parancsolat, második… Tudok így gyónni, tudok. Atya szerint van értelme? Atya szerint ez, most húsvétkor ezt kell csinálni, hogy bejövök… 5-ös négyszer, 6-os kétszer, 7-es egyszer, 8-asra nem emlékszem, 9-10 összevonva egy. Atya szerint ezt kéne csinálnom?” (61:35)

De van ez így, de tényleg. Most nem kitalálok dolgokat. Ő tulajdonképpen attól a belső feszültségtől, hogy meglássa saját magát úgy, hogy jó és rossz, ezt jól csináltam, rosszul, ugye egy belső feszültséget teremt. Őbenne kialakult egy haragos gyerek, és ettől a belső feszültségtől a haragos gyerek föltámad. Ő nem egy belső feszültségként éli azt meg, mert attól eltávolítja magát, hanem kívülre teszi a feszültségét, és csinál egy konfliktust okdakint, mert a belső feszültségével nem tud mit kezdeni. És mert megtanulta, hogy legalább haragszom, akkor na…! (Dobbant egyet – szerk.) Ez mindig meglep, ahogy ez a rezgés megy. Olyan érdekes, a fenekemen is éreztem. Ez a… (62:35)

Szóval amikor gyón, akkor kifejezetten hajlamos támadni. Lehet, hogy elegánsan csinálja, nem engem szid hanem az egyházat. Azt mondja „Atya, hát most az első részét azt el tudom mondani, az tényleg volt, hogy hazudtam, meg tényleg, nem t’om én, rágtam a körmöm, meg… ismerjük egymást. Jó, hát ezeket, meg belenyaltam a húslevesbe. De azért ami az igazi nagy kérdés, azért az mégis csak a szexualitás. Most én ezt kezdjem el idehozni magának? Hát maga most mit ért ehhez? Egyébként pedig… most nehogy félre értse, ez egy gyónás, tudom, hogy az mi. Most nem magáról van szó. Az egyház az honnan veszi azt a jogot, hogy azt mondja, hogy…?” Oké, tehát a haragos gyerek. (63:30)

A haragos gyerek azért jelenik meg, mert amikor gyerek volt, akkor ezzel a haragjával tudta magát stabilizálni. A haragnak ott és akkor nagyon fontos énvédő, énstabilizáló szerepe volt. Megvolt az értelme, a célja és a funkciója. A probléma az, hogy most 2018 nagykedd van, és ez egy gyónás. Az a harag, amivel ő bejön, ez nem segíti őt. Kétség kívül megvédi valami olyasmitől, amitől érdemes volt önmagát megvédelmeznie 6 évesen. De ez nem az a helyzet. Hmm. (64:20)

Ha ő bocsánatot kér, olyan érdekes ez. Az Anonim Alkoholistáknál ott van az a nagyon fontos szempont, hogy „Ismerd be, amit szenvedélybetegként másokkal szemben elkövettél. Igyekezz ezt jóvá tenni, kérjél bocsánatot, és adjál jóvátételt.” Nagyon finom árnyalt ez a rendszer, és azt mondja. „De amikor bocsánatot kérsz, kizárólag úgy kérj bocsánatot, hogy azzal a másikat ne bántsd meg. Légy tekintettel a bocsánatkérésedben arra, akitől bocsánatot kérsz.” Ez nem egy kipipálandó feladat, hogyha három bocsánatot kérek, utána jól leszek, tehát ezt a hármat gyorsan lekérem, s akkor utána egészségesebb leszek. Hanem ott egy élő személy van. Akkor odamész, hogy elmondd, hogy a 10 év alkoholizálás, hogy… „Nekem két évembe tellett – most ez nem egy vallomás, hanem az ő nevében mondom, nem vagyok szerfüggő – míg egyáltalán mertem azon gondolkozni, hogy mit okoztam neked.” Két évbe tellett, míg egyáltalán elkezdtem merni ezen gondolkozni. Tehát amikor most odaállok, és azt akarom neked mondani „Fiam, nagyon sajnálom.”, hogy akkor ezt ne magamért csináljam. Ez egy kapcsolat, és úgy akarok bocsánatot kérni, hogy nekem most valóban az a fontos, hiszen ezért álltam ide, hogy a kapcsolat, de főleg, hogy te átélhesd a bocsánatkérésem. (66:20)

Ezért amikor valakiben a belső feszültség és konfliktus miatt ez az önmagát megvédelmező haragos gyerek jön elő, ami ott… most nem ragozom el végig, akkor az ő bocsánatkérése tulajdonképpen egy vádaskodásba lesz panírozva. De ezt biztos ismeritek, mikor valaki jön, és azt mondja „Jó, hát persze, jó, kettőn áll a vásár. Kétség kívül én IS… De azért azt ismerd el, hogy úgy magamtól (Ordítva mondja – szerk.) nem szoktam ordítani!” Biztos ismeritek ezt. Amikor a haragos gyerek átveszi az uralmat, akkor történik egy egészen ilyen bántalmazó bocsánatkérés. De a szavak lehet, hogy ott vannak. Tele van haraggal és a másik további bántásával, felelőssé teszem. „És te is…” Oké. Na most! Negyedik. (67:25)

4. Önvédelmező gyerek, alkalmazkodással védekező gyerek.

Trükkös, mert két része van. Hú, nézem az időt. Híí! Be akarom fejezni. Már persze, hogy be akarom fejezni, a kérdés, hogy hogyan. Arra gondoltam, hogy megpróbálom elmondani ezt, hogy úgy menjetek el, hogy megvolt az összes. Ők együtt vannak, de két különböző technika. Ez az önvédelmező gyerek, a magát védő gyerek, védő, védő, védő. És tudjátok, ez milyen érdekes. Amikor arról beszélünk, hogy ő egy sérült gyerek rész, akit felnőttként hordozunk magunkban, akkor fölmerülhet a kétely bennetek „Hogy? Hát már most nem védhetem meg magam? Hogyhogy sérült az, hogy magát védő? Hát az nem sérült, de jó, hogy végre eljutottam oda.” Ne értsük félre, ez úgy van, ahogyan például John Gottman mondja. Azt mondja, hogy amikor a támadó kommunikációs stílusban vagyok, az rombolja a kapcsolatot. De sajnos amikor valaki állandóan védekezik, az is. (68:35)

Nem azért, mert nem védhetem meg magam, hanem azért, mert ez az állandó védekezés a támadás – mondjuk így – kiegészítő párjaként ellehetetlenít bennünket, hogy valami felelősségteljes felnőtt párbeszédet folytassunk. Ugyanis akkor is védekezek, amikor nem támadnak meg. Vagy lehet, hogy valaki megtámad, és van gerincem, van teherbíró képességem, ez lepattan rólam, és a méltóságomnál maradok, és egyszer csak elenyészik annak az ereje. Hát ismerjük ezt, hogy ez hogy van. Valaki beszól nekünk, és akkor ezt elegánsan… hirtelen ő is megváltozik. Ha elkezdek rögtön védekezni, olaj a tűzre, akkor egy védekező-támadó őrületbe kerülünk. (69:30)

Mi ez a gyermek rész? Önvédő gyerek, aki az alkalmazkodás révén védelmezi magát. Amikor ő gyón, akkor úgy fog gyónni, ő… Az nagyon érdekes, ahogy hát hallom a gyónónak a hangját, és hallom, hogy egy 40-50-60-70 éves, egy felnőtt hang, és úgy gyón, mint egy 10 éves gyerek. „Jaj, engedetlen voltam, és ez nem, nem raktam rendet rendesen. Nem fogadtam szót.” És 50 éves. Ez azt jelenti, hogy számára a gyónás egy belső feszültséget kelt, és ezért ő alkalmazkodással védi magát, ezért mindent pont olyan precízen és rendesen, még a szavak is, ahogy megtanulta, hogyan kell, és ott minden nagyon rendjén van úgy, hogy „Hhh-hhh-hhh.” Az egésznek a belső logikája, hogy ő most alkalmazkodik egy elváráshoz. „Húsvét van, húsvéti nagy gyónás.” Ezért ő, ha igazán jól alkalmazkodik, össze is kapar néhány bűnt. Ebben az az érdekes, hogy az alkalmazkodó gyónó olyanokat gyón 40-50 évesen, mint egy gyerek, és az élete teljesen kívül marad. Tehát ő elmondja, hogy belenyalt a húslevesbe. Olyan tételeket mond, ami egy gyereknél érthető, de hogy ő egy feleség, és van a férjével kapcsolata, vannak gyerekei, és szülei, és munkája, az egyszerűen elő sem kerül. Az élete kívül marad, mert ugyanis az okozná a feszültséget. Ezt a feszültséget nem akarja, ezt alkalmazkodással kikerüli ezt a belső feszültséget. Persze, mikor kimegy, azt mondja „Jó, hát tulajdonképpen ezt is megúsztam.” (71:35)

Ha bocsánatot kér, akkor is egy teljes alkalmazkodás, máris ahhh! Erre mondta Virginia Satir asszony – ugye szép neve van – azt mondja, hogy engesztelő kommunikációs stílus. „Jaj, tényleg… mindenben nézem, lesem, és hehhh.” Oké. (72:00)

5. A grandiozitás által való önvédelmező gyerek.

És az utolsó, ez szintén ide tartozik, az önvédelmező gyerek. Akkor is előjön, mikor nem kéne magát megvédenie. Őt úgy hívják, hogy a grandiozitás által való önvédelmezés. Az milyen? Nagyon színes. Mert ő például úgy fog gyónni, hogy… Vagy úgy, hogy azt mondja „Ó, hát én annyi jót csinálok atya, na de annyit. Hát reggeltő estig, biztos látja, én itt vagyok minden vasárnap.” Az is lehet, az is lehet, hogy én hihetetlen… tehát ha ő gyón, akkor bejön, és azt… 28 percig, de ott egy fél mondatocska nem marad ki, oda minden be van rakva, de úgy, mint egy szőttes. Nincs… a grandiozitás. Ahogy ott hozza a tökéletes formáját, ez őt megnyugtatja, hogy ő, hogy ő egy nagyon nagy valaki, gyónni is grandiózusan gyón. Vagy iszonyú részletesen, vagy iszonyú professzionálisan, vagy úgy, hogy elmondja, mennyire jó. Nem tud kijönni úgy a gyóntatóból, ezt assz’em múltkor emlegettem, hogy „Akkor azt kérném elégtételül, hogy egy Miatyánkot kéne elmondani.” S akkor fölnevet. „Hahh! Egy Miatyánk? Atya…! Hát elve egy tizedet elmondok, minden órában.” Most értitek, ott vagyok, és azt kérdem, átélhetném azt, hogy Jézus azt mondja „Gyere ide, szeretlek!” De én arról beszélek, hogy tizedet adok a mentából és a köményből… na. (74:05)

Mi van, amikor ő bocsánatot kér? Na, hát azt vagy úgy, hogy te nem t’om én, vezeted az autót, és egyszer csak valamelyik rádióadón hallod, hogy „Édes pintyőkém! Nagyon sajnálom, hogy reggel veszekedtünk. Iszonyatosan megbántam. Tudod, hogy te vagy a legcsodásabb nő az egész világon. Pintyőkém, XIII. kerület. Babér utca 27. II. emelet, a legszebb szőke a sarokban.” És akkor a riporter, úgy „Na, mit szól ehhez a bocsánatkéréshez? Azért, hát azért, én kapnék ilyen bocsánatkérést, hát én elolvadnék.” Ugye, és a Pintyőke ilyenkor mit mond az X.Y. rádióban? „Köszönöm szépen… Viszonthallásra!” Hatalmas rózsacsokor, mert ő bocsánat… és akkor a rózsacsokor pont eltakarja az arcodat, ezt ne kelljen látni. Veled olyan nagyon ne kelljen kapcsolatba kerülni. Hatalmas… (75:15)

Szóval, ezek azok az igazán klasszikus sérült gyerek részek, amelyek felnőttként elevenek bennünk, és a külső- vagy belső konfliktus révén fölelevenednek, és megakadályoznak bennünket abban (Egészségedre!), hogy itt és most világosság és jóllét érkezzék el. Ahh! Hát, szép húsvétot! Bronz nyuszit! (taps – szerk.) (75:55)