Jn 18,1-19,42 - Nagypéntek

Olvasmány (Iz 52,13-53,12)

Így szól az Úr: Íme, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan elborzadtak láttán – hisz oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még sohasem hirdettek nekik, és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt föl előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, hogy szívesen nézzük őt, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés, olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze, a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást! Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik ügyével? Igen, kitépték az élők földjéről, és népem bűnei miatt halállal sújtották. A gonoszok között adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete és teljesül általa az Úr akarata. Azért, mert lelke szenvedett, látni fogja a világosságot, és betelik megelégedéssel. Sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek zsákmányai, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben a bűnösökért imádkozott.

Szentlecke (Zsid 4,14-16;5,7-9)

Testvéreim! Mivel olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken: Jézus, az Isten Fia, ezért legyünk állhatatosak a hitvallásban. A mi főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Krisztus földi életében hangos kiáltással és könnyek között imádkozott, könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatást nyert. Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek.

Evangélium (Jn 18,1-19,42)

† A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS KÍNSZENVEDÉSE Szent János szerint

Vasárnapi beszéd

Nem tudom, hogyan telhetett a mai napotok. Bizonyára sok minden történt, vagy történhetett, különböző találkozásaitok lehettek, sok mindent átélhettetek. Egyetlen picinyke élményemet hadd mondjam el, ami akár lehet, hogy veletek is így megtörtént.

Ahogyan vezettem az autót, elérkezett az óra, és a hírek elmondása úgy kezdődött, hogy ott a bemondó azt mondja „Hírek röviden. Nagypénteken a keresztények Krisztus haláláról emlékeznek meg. Szerdán 3 forinttal drágul a benzin.” Tulajdonképpen ez a két hír így együtt azóta is egyszerűen nem tud kimenni a fejemből. Hát ennél pontosabban el se lehet mondani azt, hogy tulajdonképpen hogy vagyunk. Hogy vagyunk benn a világban, hogy vagyunk benn az életben, hogyan keressük Istent. Egyik fülünkön ez, „a keresztények Krisztus halálára emlékeznek”, a másik fülünkbe pedig: „3 forinttal drágább lesz a benzin”. Még azzal is eljátszottam, mikor eldöntöttem, hogy el fogom ezt nektek mondani, hogy vajon van-e köztetek olyan, aki mikor elmondtam most, hogy 3 forinttal drágább lesz a benzin, hirtelen azt mondtad magadban „A nemjóját! Nem is tudtam.”

Nagypéntek van, és nem a benzinnel szeretnénk foglalkozni, és nem a 3 forinttal, hanem valami mást szeretnénk meghallani, és valami mást szeretnénk látni. Az a kérdésem, hogy tulajdonképpen mit? Hogy tulajdonképpen mit szeretnénk meghallani, mire vágyakozunk, mit szeretnénk meglátni? Kit, mit szeretnénk megtapintani itt, a templomban, vagy ahogy éljük az életet? Ahogyan a tegnapi szertartás befejeződött, az utolsó vacsora eseményeivel, kimaradt János evangélistának az a sok-sok oldala, ahogyan ő beszámol arról apostolként, hogy Jézus mi mindent mondott ott az utolsó vacsorán. Amikor befejeződik a vacsora, onnan kezdődött aztán a passió történetének az eléneklése.

Engedjétek meg, hogy ezt a kimaradt részt egy picit idehozzam. Mert kétszer is elolvastam, tegnap is egyszer, meg ma is egyszer, hogy ebben a részben, ahogyan az utolsó vacsora és aztán az elfogás között ő együtt van a tanítványaival. Tudjátok-e azt, hogy ebben a szövegben körülbelül ötször-hatszor hangzik el ez a kifejezés, vagy szó, hogy Isten? Az a kifejezés, hogy Úr, egyetlen egyszer sem hangzik el. Körülbelül ötször-hatszor szerepel benne az, hogy a Vigasztaló, a Vigasztaló Szentlélek. Van egy kifejezés, ami majdnem 50-szer szerepel, ahogyan Jézus beszélget a tanítványaival. Ez a kifejezés pedig így szól, hogy: Atya. Hatszor az Isten, egyetlen egyszer sem az Úr, és közel ötvenszer, hogy az Atya. Jézus ott, az utolsó néhány órájában szakadatlan arról beszélt, amit egyetlen mondatban összefoglalva is hallhatjuk nem egyszer a szentírásból: „Megyek az atyához. Megyek az Atyámhoz. Megyek az Atyánkhoz, a mi közös Atyánkhoz. Ugye tudjátok, hogy közös Atyánk? Hogy megyek oda most én, és megyek, helyet fogok nektek készíteni.”

Húsvétnak Jézus számára az alapvető üzenete nem az, hogy Úr, nem az, hogy Isten, nem az, hogy Seregek Ura, és ki tudja még mi minden, ami persze igaz, hanem az, hogy „Megyek az Atyához, és ezt el akarom nektek mondani. Egységben látom azt, hogy az Atya és én és ti, és ez számomra mindig is valahogyan egy lesz.”

Nem tudom, ti megrendültetek-e néhány nappal, talán egy héttel ezelőtt történt az a francia csendőrtiszt, az az alezredes, aki ott, abban az áruházban saját maga ajánlkozott, hogy minden más túszt engedjen el a túszejtő, és ő majd marad egyedül. Tudjuk azt, hogy ezt a fiatalembert a túszejtő megölte. Arra gondolok, milyen érdekes, ahogy szoktuk mondani, joggal és méltán: Jézus engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Elképzeltem ezt a fiatalembert, ahogyan ott van ebben az áruházban, és tulajdonképpen nem áll ott a tiszt, nem áll ott az altábornagy, vagy a vezérezredes, hogy őneki vezényeljen, hogy aztán ez a fiatalember engedelmeskedjék. Hanem ott van egy fiatalember, és lát ott gyerekeket, meg lát időseket, lát nőket és férfiakat, és látja az ő rémületüket és ijedelmüket. Tulajdonképpen mondhatnánk azt, hogy „Ilyen egy igazi katona. Nem kell, hogy vezényeljenek, jól ki volt képezve, tudta, hogy mi a dolga.” Biztos jól ki volt képezve, de kétség kívül látott ott maga körül embereket, férfiakat és nőket, gyerekeket és időseket. De ami a talán legérdekesebb, hogy még a túszejtőt is emberszámba vette. Mert ha azt mondta volna „Én olyan vagyok, mint ők, te pedig egyáltalán nem vagy olyan, mint mi, te egy ellenség vagy.”, akkor nem áll vele szóba. Neki együtt kellett működnie ezzel a túszejtővel, mégpedig azért, hogy meg tudja menteni a többieket. Ezért szóba állt vele, és együtt működtek.

Ez az ember, milyen érdekesen mutatja meg, mit jelent az, hogy valaki egy egészen lehetetlennek tűnő helyzetben is azt mondja „Hát tulajdonképpen mi egyek vagyunk.” Ezt szeretném itt most ebben a helyzetben megélni, mit jelent az, hogy közünk van egymáshoz, és hogy mi egyek vagyunk. Amikor – így mondjuk – Jézus engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig, joggal mondjuk így. De még ez a fiatal katonatiszt sem engedelmességből adja oda magát, hanem a szívének az érzékenységéből. Egyszerűen azért, mert észreveszi ott azokat az embereket, akik körülötte állnak. Tulajdonképpen ezért kezdi el, amit kezd, nagy valószínűséggel, nem pedig engedelmességből.

De érdekes, ahogy ránézünk a keresztre, akkor mondhatjuk azt, ó itt Jézus engedelmes volt. De Isten nem katonákat akar belőlünk, nem szolgákat, hogy engedelmeskedjünk, hanem érzékeny szívű embereket, akiknek bőven elég az, hogy látják azokat, hogy… „Nem akarom, hogy meghaljanak, egyszerűen nem akarom, hogy meghaljanak. Mit tehetek azért, hogy éljenek?”

Mondhatnánk, hogy a kereszténység tulajdonképpen ilyen egyszerű. Amikor ránézünk a keresztre, és magunkat senki vagy semmi másnak nem látjuk, csak bűnösnek. De Jézus az utolsó vacsorán egyáltalán nem beszélt erről. Nem, körülbelül ötvenszer elmondta, hogy „Megyek az Atyához.”, és hogy „Az én Atyám a ti Atyátok is. Mi összetartozunk egymással.” De jó lenne úgy összemelegedni egymással, pont úgy, ahogy egy jó apucival, meg egy jó anyucival, meg a tesókkal. Tulajdonképpen az Isten erre hívott meg bennünket, hogy úgy összemelegedjünk egymással, hogy úgy együnk egy jót együtt, vagy együnk, és aztán igyunk egy jót együtt, aztán átéljük azt, hogy összetartozunk egymással.

Kétség kívül beszélhetünk joggal arról, hogy itt áldozat történt, és engesztelő áldozat. Persze, hogy így van, igaz. De hát egész biztos, hogy egy édesapát, aki szereti a gyerekeit, nem kell kiengesztelni. Eszében sincs a haragját tartani, vagy éppenséggel fönntartani azt, hogy „Ti igazságtalanok voltatok, nekem most elégtételre van szükségem.” Ez egészen elképzelhetetlen, mert valahogy inkább úgy áll a helyzet, hogy amikor a gyerekei, akik délelőtt jól megbántották, sőt igazságtalanok voltak vele, mikor a gyerekei megjönnek, és látja, hogy jönnek be a konyhába… „Ehh, csak az én kölyköm. Nah, gyere, ülj már ide le!”

Tulajdonképpen ránézünk a keresztre, de nagy kérdés, hogy mit látunk és mit hallunk. Hogy majd hogy nem az volt Jézusnak az utolsó szava, most nem mondanám ki ezt az utolsó szót, egy élményemet szeretném elmondani. Néhány nappal ezelőtt sétáltam az utcán, és elsétáltam egy hajléktalan ember mellett, és ő a következőt mondta. „Éhes vagyok.” Én mentem néhány métert, és a következő gondolataim támadtak. „Most ezt nekem mondta?” Mentem még tovább, akkor… „Most ennyi? Miért nem mondja, hogy <<segíts>>, vagy <<kérek enni>>, vagy <<hozzál nekem valamit>>?” Akkor utána mentem még néhány métert, akkor az jutott eszembe, hogy „Hát legalább mondhatta volna, hogy <<légy szíves>>.” Tulajdonképpen legalább 4-5 forgatókönyv lezajlódott bennem attól kezdve, hogy most egyáltalán nekem szóltak-e egészen odáig, hogy úgy lehetett volna egy kicsit kedvesebb is, mondhatta volna egy kicsit árnyaltabban is.

Aztán megtettem már azt a 10-20 métert, akkor tulajdonképpen arra jutottam, hogy ennyinek bőven elégnek kell lennie. Hát lehetetlen, hogy ennek a hajléktalan embernek ennél többet kéne mondania, egyszerűen lehetetlen. Hát lehetetlen, hogy még hozzá kelljen neki tennie azt, hogy „légy szíves”, meg „kérem”, meg „hozzál”… Amikor Jézus meghal a kereszten, akkor az utolsó előtti szava az úgy szól, hogy „Szomjazom.” És mi kétség kívül eljöttünk most nagypénteken, a szívünk érzékenysége miatt, meg azért, mert jó a fülünk, jó a látásunk. És hogy mi képesek vagyunk meghallani minden nap azt, hogy valaki egyszerűen csak azt mondja „Szomjazom.” És nem kell nekünk ezután még többet mondani, meg mást mondani, nem kell kedvesen mondani, nem kell érvelni, nem kell megmagyarázni, nem kell megindokolni.

De nagy dolog, hogy van egy Jézusunk, aki egyszerűen csak ott, a kereszten azt mondja nekünk: „Szomjas vagyok.” Milyen nagy dolog, hogy mi vagyunk az ő barátai, az ő társai, és mi halljuk azt, hogy azt mondja, hogy „Szomjazom.” Tulajdonképpen Isten az élet vizére szomjazik, és azt mondja „Ti adjatok nekem inni! Hát ti már tudjátok, hogy kell csinálni. Légy szíves, hozzatok nekem egy kis friss vizet az élet vizéből! Légy szíves, menjetek el a forrásig, egészen a forrásig, azért, hogy abból a nagyon frissből adjatok, abból a nagyon finomból, amit még megízlelni is jó. Kérlek menjetek el az élet forrásához, hozzatok nekem, meg a többieknek is adjatok belőle!”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )