Mk 16,1-7 - Húsvéti vigília, Urunk feltámadásának ünnepe

2018.03.31.

Megosztom
Elküldöm

 

Olvasmány (Ter 1,1-2,2)

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság”, és meglett a világosság. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Aztán este lett és reggel: az első nap. Isten újra szólt: „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat és alkosson válaszfalat a vizek között.” Úgy is lett. Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. Isten a boltozatot égnek nevezte. És este lett és reggel: második nap. Isten ismét szólt: „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz.” Úgy is történt. Isten a szárazat földnek nevezte, az összefolyt vizeket pedig elnevezte tengernek. És Isten látta, hogy ez jó. Akkor megint szólt Isten: „Teremjen a föld zöldellő növényeket, amelyek termést hoznak, fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek a földön.” Úgy is lett. A föld zöldellő növényeket termett, amelyek termést hoznak fajuk szerint, és fákat, amelyek gyümölcsöt érlelnek, amelyekben magvak vannak a fajtának megfelelően. Isten látta, hogy ez jó. Este lett és reggel: a harmadik nap. Akkor megint szólt Isten: „Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától. Határozzák meg az ünnepeket, a napokat és az éveket. Fényeskedjenek az égbolton, s világítsák meg a földet.” Úgy is lett. Isten megteremtette a két nagy világítót. A nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon, és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán, s hozzá még a csillagokat. Isten az égboltra helyezte őket, hogy világítsák meg a földet, uralkodjanak a nappal és éjszaka fölött, s válasszák el a világosságot meg a sötétséget. Isten látta, hogy ez jó. Este lett és reggel: a negyedik nap. Isten szólt: „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával; az égen, a föld felett, az égbolt alatt pedig röpködjenek madarak.” Isten megteremtette fajtájuk szerint a nagy tengeri állatokat és mind az élőlényeket, amelyek mozognak vagy a vízben úszkálnak. És a röpködő madarakat is, ugyancsak fajtájuk szerint. Isten látta, hogy ez jó. Isten megáldotta őket, és így szólt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a tengerek vizét, s a madarak is szaporodjanak a földön.” Este lett és reggel: az ötödik nap. Aztán szólt Isten: „Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszómászókat és mezei vadakat fajuk szerint.” Úgy is történt. Isten megteremtette a mezei vadakat fajuk szerint, a háziállatokat fajuk szerint és az összes csúszómászót a földkerekségen, fajonként. Isten látta, hogy ez jó. Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ő uralkodjék a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” Isten megteremtette az embert saját képmására: Isten képmására teremtette őt; férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Azután ezt mondta Isten: „Íme, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.” Úgy is történt. Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Este lett és reggel: a hatodik nap. Így készült el a föld, az ég, és minden, ami benne van. Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett.

A szertartás további összes olvasmánya az alábbi dokumentumban olvasható: http://uj.katolikus.hu/csatolt/husvet_vigilia.pdf

Evangélium (Mk 16,1-7)

Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja, és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.”

Vasárnapi beszéd

Tulajdonképpen egy valami biztos a mai napon, hogy Krisztus föltámadt. Mert egyébként azt hiszem, hogy osztozunk egy nagyon sajátos közös élményben; valami vagy valaki biztos, hogy új nektek. Mert vagy az történik, hogy most láttok engem itt először, és akkor „Hahh, hát ez a mi templomunk, ez meg itt egy új pap.”, vagy pedig ti már jól ismertek engem, akkor a templom az új. Tulajdonképpen úgy vagyunk most itt, ami nagyon is valamiféleképpen színét, vagy valamiféle illatát hozza annak, hogy mit is jelent ez az újdonság, hogy Jézus föltámadt a halálból. Itt vannak az asszonyok, akik hallották ezt, és tudják, és az összes többi. De azért mégis amikor megtörténik, akkor „Hogy is van ez?” Valahogy nemde úgy van, ahogy itt ülünk a padban, azért ez mégse az a legkényelmesebb ülés, mégse otthon vagyunk. Ez az egyik, a másik „Na, ez a pap ez most miket fog mondani?”, vagy pedig azért, mert tudjuk, hogy valamiket fog mondani, de hát, na, itt ez a templom, hogy is van ez, hát nem ismerjük, minden olyan furcsa.

Az első gondolatom így szól. Persze, hogy ott van a húsvéti öröm, és ez hív bennünket össze, akárhonnan is jöttünk. De azért az a természetes, hogy közben pedig az van bennünk „Jó, de hogy lesz? Jó, de azért ez most hogy van?” Egyfajta érzékenységgel nézünk és fülelünk, és hogy itt most akkor ez hogy lesz? Tulajdonképpen a húsvét valami ilyesmit tesz velünk, hogy kirúgott bennünket – nézzétek el ezt a szót – abból a megszokottból és ismerősből, és kétség kívül valamiféle kihívás elé is állít bennünket. Az első gondolatom így szól, hogy emlékszem, amikor sok-sok-sok alkalommal a menyasszonyok és a vőlegények újból és újból, év és évtized számra kérték, hogy az esküvőn, amikor úgy, hát minden megváltozik, hát onnantól kezdve már semmi sem lesz úgy, ahogy volt, hogy olvassuk azt a részt, ahogyan Jézus azt mondja, ez az ő üzenete a halála előtt a tanítványai és mifelénk, hogy „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szerettelek benneteket!” Milyen gyakran gondolkodhatunk ezen, hogy ilyen „Szeressétek egymást…” vagy azon, hogy az Isten hogyan szeret bennünket. Aztán nagyon bennem van az az első esküvő, amikor azt találtam mondani, hogy tulajdonképpen ennek a mondatnak az igazi lényege, hogy „úgy”.

Hogyha Krisztus meghalt, de föltámadt a halálból, ez azt jelenti, hogy számunkra ennek a mondatnak, amit Jézus örökül hagyott, hogy éljünk így a földön, hogy szeressük egymást úgy, ahogyan Isten szeret bennünket, ennek a mondatnak a középpontja az ott van, hogy „úgy”. Számunkra mostantól kezdve a szeretet azt jelenti, hogy szeretet az, ahogyan Jézus szeret bennünket. De persze nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a húsvéti öröm hogy szól: meghalt, de föltámadt. Milyen sokat elmélkedünk és aggódunk azon, hogy meghalunk, és közben hogyan kapaszkodunk bele a reménybe; „De föltámadt!” Ennek a mondatnak most szeretném a közepét kiragadni, és erről beszélni egy picit, csak pár percet, hogy mi lenne, hogyha most előtérbe helyeznénk ezt a pici szót, hogy DE.

Tulajdonképpen az ember élete ebben a megfeszülésben van, hogy meghalunk, DE föltámadunk. Nem csak hogy meghalunk, és akkor lógatjuk az orrunkat, nem csak ugrándozunk, hogy „Föltámadás!”, és akkor valahogyan, mint ahogy ezt szokták mondani, hogy „minden jó, ha a vége jó”. Hát remélem, ti ezt nem hiszitek el. Egyáltalán nem jó minden akkor, hogyha a vége jó. Most kérdezzük meg Krisztust, hogy „Szerinted minden jó azért, mert föltámadtál?” Nem, egyáltalán nem így van.

Tulajdonképpen belekapaszkodunk ebbe a szóba, hogy DE, és ez a DE összeköti ezt a világot a menyországgal, összeköti az embert az Istennel, az emberi tapasztalatainkat, mindenféle érzésünket azzal a reménnyel, hogy Isten a beteljesedésre hívott bennünket. Az egyik kezünkben őrizzük ezt a szót, hogy úgy szeretni, ahogy Jézus. És hogy miért tudjuk úgy szeretni egymást? Persze, hogy nem tudjuk úgy. Ezt szeretnénk, erre törekszünk. A másik kezünkkel pedig ragadjuk ezt a szót, hogy DE.

A DE-ben az van benne, és ez az első gondolatom, hogy nagyböjtben is elmélkedtünk ezen, hogy de nagy dolog… De nagy dolog, hogyha ti mondjuk feleségként órákon keresztül tudnátok mondani, hogy mi az, amiért hát nem olyan könnyű a férjetekkel, mert biztos tudnátok órákon keresztül mondani. És milyen óriási nagy jelentősége van, hogy miután órákon keresztül mondtátok… utána azt mondjátok, hogy DE… „Hát de ő az én férjem. Na jó, de hát őhozzá mentem 10 meg 30 évvel ezelőtt. De hát mégis csak ő az, akivel, hát…” A DE utáni rész az ránk van bízva. Milyen nagy dolog, amikor őrizzük ezt a szót, hogy DE, és tudjuk, hogy minden mondatunkat mi fejezhetjük be, mégpedig úgy, hogy akármi is történt az életünk során, de akármi, hogy teszünk egy vesszőt, azt mondjuk, hogy DE, és hogy ez a húsvéti öröm. Mostantól kezdve, még ha úgy is van, hogy meghalt, akkor se pont van utána. Hogy még a „meghalt” után is mi vesszőt teszünk, azt mondjuk, hogy DE. Ezért ez azt jelenti, hogy az életnek olyan távlata nyílt, amivel szemben még a halál is csak vigyázba áll, és azt mondta „Ez a DE erősebb nálam.” Az a DE, ami abból a világból fakad, hogy meghalt, DE föltámadt. Ez az első gondolat.

Aztán a második, ugye itt, ezen az ünnepi liturgián, nagyszombaton olvassuk azt, ahogyan az Isten megteremtette a világot. Aztán, ugye ahogy – most nagyon egyszerűen mondom – azt akarja, Ábrahám áldozza föl a fiát. Utána ott van Egyiptom, ez a nép, majd jól megbüntetem őket. Ugye ti ezt már nem hiszitek így? Ugye ti nem hiszitek, hogy Isten ilyen? Ugye nem? Meghalt, DE föltámadt. Ez azt jelenti, hogy mostantól kezdve mi mindent a föltámadás fényében látunk. Ez azt jelenti, ahogyan ott a föltámadáskor az asszonyok elé áll valaki, vagy valakik, és azt mondják „Ne féljetek!” Ez a „Ne féljetek!” mostantól kezdve egészen világosan és örök érvényűen Istenre vonatkozik. Hogy mostantól kezdve nem félünk Istentől. Ezért eszünkben sincs azt gondolni, hogy Isten azt akarná, hogy bárki apa vagy anya áldozza föl a fiát, hogy eszünkbe sem jut azt gondolni, hogy Isten az egyik népet bántja, hogy a másikat megmentse.

Hogy a szó legjobb értelmében, és most nézzétek el ezt a párhuzamot, egy óra múlva, vagy két óra múlva a testvér templomunkban, a Babér utcában öt felnőtt meg fog keresztelkedni. Ahogy beszélgettem velük, az egyikük azt kérdezte „Feri atya, szerinted mit olvassak a szentírásból?” Azt találtam neki mondani, hogy az Ószövetséget semmiképp. Hát persze, hogy ezen megdöbbentek. Most látom, itt fölvétel készül, majd a bíboros úrhoz mehetek három nap múlva. „Hát hogy lehetett ezt nagyszombat éjszaka?” De azért mondtam ezt neki, mert akkor olvasd az Ószövetséget, hogyha te a DE fényénél tudod azt olvasni. Amikor már nem félsz Istentől, és tudod, hogy mit jelent, hogy Krisztus föltámadt a halálból, és ettől kezdve mindent a föltámadás fényében látsz. Na, ha ez megvan, akkor olvasd az Ószövetséget nyugodtan. De addig ne, addig melengesd meg magad a húsvéti gyertya lángjánál, addig melengessük a szívünket, míg tovább nem félünk Istentől. Ez nem azt jelenti, hogy Isten akkor most kisebb lesz, vagy kevesebb lesz, hanem éppenséggel az az Isten lesz, akiről Jézus 40-szer és 50-szer elmondja az utolsó vacsorán, hogy „Az én Mennyei Apucim. Tehát az én apukám, akihez megyek, és sajnálom, hogy tőletek el kell mennem, de jó helyre megyek. Annyira jó helyre megyek, hogy nektek is csinálok helyet, aztán akkor megint együtt leszünk.”

A második gondolat így szól, hogy megengedjük Jézusnak, hogy ezzel a DE-vel átjárja a szívünket, és egyszerűen elengedjük már az összes félelmünket, ami akármilyen is. Furcsán is hangzik, hogy kirívóan, de tulajdonképpen még mindig Istenre is vonatkozik bennünk.

Aztán a harmadik. Amikor Jézus meghal a kereszten, az utolsó szavai közül az egyik nagyjából ez, hogy „Uram, bocsáss meg nekik! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!” A záró szava így szól: „Beteljesedett.” Ezért a DE-nek az üzenete tulajdonképpen az, hogy mi ebben a megfeszítettségben élünk, hogy mindannyian majd az életünk utolsó pillanataiban egyaránt fogunk kimondani néhány mondatot, hogy „Uram, bocsáss meg nekem!” Mindenkinek lesz ilyen mondata, és mindegyikünknek lesz olyan mondata, hogy „Beteljesedett.” Egyfelől azt mondjuk majd „Istenem, bocsáss meg nekem!”, de nem itt fejezzük be a mondatot. Azt fogjuk mondani „Uram, bocsáss meg nekem, DE… ugye te is látod, hogy most valami beteljesedik, valami általam beteljesedik az Isten országában. Valami köztünk és velünk együtt most be fog teljesedni.” Milyen nagy dolog úgy élni, hogy ragaszkodunk ehhez a DE-hez, és ebben a DE-ben az van benne, hogy úgy akarok élni, hogy csak néhány olyan mondatom legyen, hogy „Uram, bocsáss meg nekem, kérlek!”, és hogy sokkal több legyen az életemben olyan, amire azt mondhatom, hogy „Beteljesedett.” Tudjátok, hogy az nem a vágyaink? Mert a vágyaink nem beteljesednek, hanem kielégülnek, vagy nem elégülnek ki. Ami beteljesedik, az a tetteink. Ami beteljesedik, az az életünk.

Milyen nagy dolog, hogy eszünkbe sincsen belefulladni abba, hogy „Uram, bocsáss meg nekem!”, hanem miután ezt mondjuk, akárhányszor „Uram, bocsáss meg nekem!”, mindig teszünk egy DE-t, és valahogy elkezdünk mosolyogni. Valahogy valami öröm elkezd bennünket megszállni, és azt mondjuk „Áhhh, DE…! De mennyi minden be fog tudni teljesedni itt abból, amit ebben a világban tettem, amit tettünk együtt, amiért cselekedtünk. De nagy dolog, hogy nem csak vágyakozni tudok utánad, és bízni a te irgalmadban, hanem hogy a Te országod olyan, amit mi együtt találunk ki. Nem csak együtt álmodjuk meg, hanem együtt valósítjuk.”

Ezért a záró gondolat így szól. Egyfelől belekapaszkodunk abba, hogy ÚGY, másfelől abba, hogy DE. És húsvétkor ezt a DE-t megragadjuk, el nem engedjük sem a kezünkből, sem a szívünkből, és átéljük azt, de nagy dolog, de nagy dolog, hogy nincs egyetlen olyan tettünk és mondatunk és senki ezen a földön, ember fia vagy lánya, aki ne mondhatná ki azt, föltekintve az égre, hogy „DE!”.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )